Cikkek

Bezerédy Győző: Gróf Bethlen István pécsi tartózkodása. Dr. Nikolits Mihály főispán visszaemlékezése alapján

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 1. szám, 74-79. oldal

Letöltés: pdf20


Bezerédy Győző

 

GRÓF BETHLEN ISTVÁN PÉCSI TARTÓZKODÁSA

 

DR. NIKOLITS MIHÁLY FŐISPÁN VISSZAEMLÉKEZÉSE ALAPJÁN[1]

 

 

 

Írásom kizárólag arról a pár napról szól, amikor gróf Bethlen István, egykori miniszterelnök, szovjet házi őrizetben Pécsett tartózkodott. Bethlen úgynevezett bujdosó korszaka 1944. március 19-én kezdődött. A megszálló németek ugyanis azonnal le akarták tartóztatni. Az egykori miniszterelnök Budapestről március 22-én eltávozva, Vas megyében Gyögyöshermán faluba ment. Tartózkodási helyét többször is változtatnia kellett. Ezek a helyek ismertek, így részletesebb ismertetés nélkül csak a helyneveket említem meg, úgy, olyan sorrendben, ahogy azt Bolza Ilona, „A bujdosó gróf Bethlen István (1944)” című visszaemlékezésében megírta.[2]

Bolza Ilona, abban az időben a Magyar Vöröskereszt központjának egyik vezetője volt, családja korábban közvetlen kapcsolatban állt Horthy Miklóssal és Bethlen Istvánnal. Mint e két család bizalmát élvező, ugyanakkor a németek szemében gyanún felül álló személy, a kormányzó és Bethlen István közt összekötő szerepet töltött be. Bethlen minden lépéséről bizalmas értesülései voltak. Május elején Szentes volt bujdosásának következő állomása, majd Kolozsvár, Légár, Herencsény és a Somogy megyei Boronka következett. Bolza Ilona visszaemlékezése itt ér véget, a család tagjai nem tud többet a volt miniszterelnökről, ezt hamvai hazahozatalakor a család, a rádióban elmondott visz- szaemlékezésükön ki is jelentették. Bethlen bujdosása a Boronka melletti vadászházban fejeződött be, ahol az orosz katonák látványos, nagy fegyveres asszisztencia mellett december elején letartóztatták. Meg kell említeni, hogy Korom Mihály utolsó bujdo- sási helyét s őrizetbe vételét Mernye községben jelölte meg, december 7-i dátummal.[3] Romsics Ignác könyvében Bolza Ilonával azonos véleményen van a helységet illetően, azaz, hogy közvetlenül a Boronka melletti vadászház volt az esemény színhelye. Ez utóbbit kell tehát elfogadni.

Bethlent és környezetét, többek közt tolmácsát, Trenkwald nevű lengyel repülőszázadost, korábbi K. u. K. tisztet innen Kaposvárra, majd Pécsre szállították.

Bethlen István pécsi tartózkodása, hivatalos tárgyalásai általában ismertek, erről írt, mint a tárgyalások résztvevője Vas (Weinberger) Zoltán és dr. Balogh István, (közismerten Balogh páter), akkor még kisgazdapárti politikus – 1947-ben alapítója a Független Magyar Demokrata Pártnak – valamint Korom és Romsics is.

Bethlen Istvánnal azonban mások is találkoztak, így Esztergár Lajos pécsi polgár- mester, illetve dr. Nikolits Mihály főispán, a pécsi Nemzeti Bizottság tagja. Esztergár feljegyzései még nyomtatásban nem jelentek meg, csak utalások történtek rá. Így Bethlen Pál, a volt miniszterelnök unokaöccse írt erről. Tőle tudjuk, hogy ő hívta fel Nikolits figyelmét Bethlenre s a lehetséges találkozásra.[4]

Sajnos azokban a visszaemlékezésekben, melyek ezzel a korszakkal foglalkoznak egy szó említés sem történt mindezekről, pedig dr. Boros István pécsi főispán és dr.Vörös Márton szépíró bizonyára tudott a háziőrizetben lévő Bethlenről, s Boros mindenképp tudott a tárgyalásokról is.

Nikolits részletesen kitér személyes találkozásaikra. Visszaemlékezéseinek ezekkel a részleteivel kívánok foglalkozni.

Dr. Nikolits Mihály 1938-ban, igen fiatalon, 37 éves korában lett Pécs város főispánja. Korábban pénzügyminisztériumi titkár volt. 1939. november 15-től egyben országos mozgósítási kormánybiztossá is kinevezték, 1943. jan. 20-tól Baranya megye főis- páni székébe is beiktatták.

1944-ben a nyilas hatalomátvétel előtt benyújtotta lemondását, amit azonban a belügyminiszter nem fogadott el. A nyilasok, hatalomra kerülésük után letartóztatták, majd Nagykanizsára internálták. Innen kalandos körülmények között megszökött, és még kalandosabb úton, december 4-én megérkezett Pécsre, ahol a Nemzeti Bizottság tagjaként, majd Pécs főispánjaként tevékenykedett 1945. január 20-ig. Utódja dr. Boros István lett. Természetesen mindezeket figyelembe nem véve Népbíróság elé állították, ott elítélték, majd felmentették. Ekkor, október 2-án hagyta el Pécs városát, Pestre költözött s ott élt haláláig, 1992. október 3-ig. Ekkor 91 éves volt.

1976-ban kerültem vele kapcsolatba, többször találkoztam is vele s állandó levelezésben voltunk. Ösztönzésemre fogott hozzá emlékiratainak megírásához. Végrendelkezése értelmében halála után két gyermeke ügyvédje útján e kéziratot nekem címezve elküldette, azon meghagyással, hogy közgyűjteménybe ne kerüljön, de ha lehetséges, foglalkozzak annak kiadatásával.

Nikolits Mihály, mint említettem, az internáló táborból akkor érkezett haza Pécsre, amikor a szovjet csapatok első hulláma átvonult a városon, mely ekkor vigasztalan képet nyújtott. Teljes volt a zűrzavar, nyugtalanságban, bizonytalanságban éltek az emberek. A lakosság egy része elmenekült, lakásaikat, vagyonukat hátrahagyva. A rend még nem állt helyre, fosztogató bandák törték fel az üzleteket, kirabolták a dohánygyárat, betörtek az elhagyott lakásokba, fosztogattak, raboltak. Mindenütt hulladékok, törött ablaküvegek, lím-lom, szemét. Mindez azonban csak pár napig tartott, a rend hamar helyreállt, megindult az élet. Azok a személyek, így Nikolits is, kik már teljes apátiában a teljes visszavonulás gondolatával foglalkoztak, újból értelmét látták az aktív cselekvésnek. A volt főispán is szakított korábbi elképzelésével és szerepet vállalt az újjáépülő világban. Az a gondolat vezérelte tevékenységét, hogy szerepük lehet egy újjászerveződő demokratikus világban. Szándékának pozitív irányú megváltozásában alapvetően közrejátszott az, hogy ezekben a napokban találkozott a megszállók által őrizetben tartott Bethlen István egykori miniszterelnökkel, a korábbi idők legkiemelkedőbb magyar politikusával. Ez a találkozás 1944 december elején, Esztergár polgármester kifejezett kérésére, tanácsára történt. Az azonban Nikolits visszaemlékezéséből, beszélgetéseink során szavaiból nem derül ki, hogy milyen céllal látogatta meg. Az teljesen nyilvánvaló, bárkinek ezt a látogatást nem engedték volna meg, így feltételezhető, hogy azzal a megbízatással tette azt, hogy puhatolja ki, mennyire hajlandó az új renddel tárgyalni a 70 éves politikus, s hajlandó-e valamilyen politikai szerepet vállalni a közeljövőben. Szinte biztosra vehető az, hogy a megszálló szovjet parancsnokság előre tudott e látogatásról, sőt az ő engedélyükkel történt, mert csak így juthatott el az úgynevezett Vasváry villába, ahol akkor a politikust őrizték. Látszólag szabadon beszélgethettek, bár egy szovjet tiszt mindvégig jelen volt a tárgyalásokon. A tiszt úgy viselkedett, mint aki egy szót sem tud magyarul, azt azonban mindenki sejtette, így Nikolits is, hogy tökéletesen ért mindent. Valamennyien ennek tudatában folytatták megbeszéléseiket. Nyilván e látogatásokat követően kereste fel Bethlent a kommunista párt megbízásából Vas Zoltán, majd a polgári pártok megbízásából dr. Balogh István is.

Ennek előrebocsátása után a visszaemlékezésből idézem e találkozásokat: „A szovjet városparancsnokság a Vasváry szőlőben levő nyaralóban helyezte el Bethlent és társait. Ködös, hideg idő volt, a magasabb helyeket még hó borította, amikor a lakatlan épületeket jellemző házhoz érkeztem. Tágas, alig bútorozott, barátságtalan helyiségen áthaladva, beszélgetés hangfoszlányait hallottam. Tovább lépve az elhanyagolt ház dermesztően hideg, nagy szobájában találtam a társaságot bundákba, takarókba burkolózva. Bethlen István mellett Gerlóczy Gábor tábornok, Horthy kormányzó egykori szárnysegédje, annak felesége, született Luzsinszky M. bárónő kisfiukkal és velük Erdélyből menekült két rokon fiú, végül egy ismeretlen úr, a németek elől bujkáló lengyel katonatiszt, Bethlen grófnak illegalitásának kezdetétől fogva kísérője, aki jól beszélt oroszul. A szovjet csapatoknak Somogy megyei előnyomulása során Bethlennel együtt tolmácsként jelentkezett egy megszálló alakulat főparancsnokságánál. Gerlóczyt és családját később csatlakoztatták Bethlenhez és kísérőjéhez.

Csodálkoztak, hogy akadálytalanul bejutottam hozzájuk, mert mint elmondották szovjet háziőrizet alatt állanak. Ez az őrizet egy szovjet őrnagyból, akivel hamarosan én is megismerkedtem és a bejáratot őrző közlegényből állott. Az őrszem érkezésemkor nem volt a helyén, de az őrnagy néhány perccel utánam megjelent. Első látogatásom nagyon rövid volt. Elsiettem, hogy rögtön megfelelőbb szállást keressek Bethlen és társai számára, és az átköltözéshez az illetékes szovjet közeg hozzájárulását kieszközöljem. Esztergár polgármester még a nap folyamán jól fűthető, elhagyott lakást jelölt ki vendégeink számára, és az átköltözéshez a szovjet városparancsnokság is hozzájárult.”[5]

Ezek után idézni szeretném Korom Mihály munkájából az idevágó sorokat: Bethlent Pécsre vitték át, „ahol 1945. január 31-ig szovjet politikai védőőrizetben tartották egy magánvillában. Itt még unokaöccse nyugaton megjelent cikkében is elismerten, vendégként bántak vele, telefon, rádió és minden szükséges eszköz a rendelkezésére állt. Külön tolmácsa is vele lehetett, egy lengyel tiszt.”[6] A bánásmód azonban éppoly hűvös lehetett, mint a Vasváry villa fűtetlensége, farkasordító hidege volt. A külön tolmács jelenléte nevetséges formalitásnak tűnik.

Romsics Ignác 1991-ben megjelent könyvében a következőt írja: Bethlent „december 11-én Pécsre szállították, ahol egy tágas villában helyezték el. A várost el nem hagyhatta, sétáira fegyveres kísérők követték s a házat gépfegyveres őrség vette körül. Egyébként azonban igyekeztek kényelméről gondoskodni és úgy kezelték, mint a szovjet hadsereg ’vendégét’.” A „kényelem” kijelentés erős túlzás, hisz ahhoz hozzátartozna a helyiség fűtése is. Amennyiben igaz a fegyveres őrségről írott rész, akkor Nikolits látogatásakor, amikor azt írta, hogy az egy szem őr sem volt a helyén, csak arra lehet következtetni, hogy még a látszatát is igyekeztek elkerülni a szigorú fegyveres őrzésnek, s minden úgy tűnt, mintha az őrizet csak jelképes lenne. A hadsereg „vendége” kijelentést még maga az író is idézőjelbe tette.[7]

Hogy Bethlen őrzése mennyire „láthatatlan” volt, azt második találkozásuk is bizonyítja. Idézem a szerzőt: „Az új szállás a Magaslati út sarkán, a Pálosok templomával szembeni modern családi ház volt. Két-három nappal később gróf Bethlen István a szovjet őrnagy kíséretében viszonozta látogatásomat s úgy maga, mint társai nevében megköszönte jól fűtött új lakásuk kényelmét és a róluk történt gondoskodást. Bethlen elmondta, hogy a német megszállás ideje alatt egy Somogy megyei barátjának nagykiterjedésű erdejében egy vadőrházban lakott. Ideiglenes lakhelyét fián kívül még Horthy kormányzó ismerte, aki több ízben küldött érte kocsit, ha jelenlétét küszöbön álló, vagy folyamatban lévő megbeszéléseken szükségesnek ítélte. Ezeken a tanácskozásokon a kormányzó bizalmi emberei és volt miniszterek vettek részt és az értekezletek tárgya az országnak a háborúból való kilépése, illetve ennek mikéntje volt.

A kormányzó nem tudta magát elhatározni arra, mondta Bethlen, hogy a szovjet államvezetéstől kérjen fegyverszünetet, jóllehet Eckhardt Tibor már külföldi missiója elején jelentette, hogy az angolszász hatalmak nem tárgyalnak erről Magyarországgal. Ezt később követi jelentések is megerősítették.

Bethlen több ízben is sürgette, hogy a kormányzó forduljon fegyverszüneti ajánlattal a Szovjetunióhoz. Erre azonban csak később került sor, pedig Romániának 1944 augusztus végén a szovjethez történt átállása, mint elmulasztott alkalom állandó cselekvésre sürgetett. Bethlen azzal is érvelt a németekkel való szembefordulásra, hogy a szovjet abban az esetben, ha fegyverszünetet köt a kormányzóval, Magyarország területére nem fog ellenséges hatalomként lépni.

Bethlent nagyon érdekelte, hogyan maradhattak a Horthy rendszer volt tisztviselői a Szálasi diktatúra és a német uralom összeomlását követő nagy fordulat után, hacsak ideiglenesen is, a politika és a politikai élet tényezői? Elmondtam, hogy ez annak a fejlődésnek az eredménye, amely engem és a vezetésem alatt állott mindkét törvény- hatóság első tisztviselőit a német nemzeti szocializmus ellenfeleivé tette. Ez a fejlődés magával hozta az ellenzéki pártokkal való együttműködést, a német megszállás alatt üldözött vezetőiknek nyújtott védelmet, a zsidók deportálásában való közreműködés megtagadását, a Sztójay kormánynak emiatt azonnal benyújtott lemondásomat, röviden az ellenállás politikáját. Felmentésem nem érkezett meg, sőt Fáy miniszterelnökségi államtitkár a kormányzó nevében felszólított hivatalaimban való maradásra a németek kivonulásáig és bizalmasan közölte, hogy fegyverszüneti kérést intéztünk a Szovjetunióhoz. Az átállási kísérlet kudarcainak okait Bethlen jól ismerte. Horthy kormányzót többször is figyelmeztette, hogy a honvédség főtisztjeinek nagy része, élükön Vörös János vezérkari főnökkel megbízhatatlanok és inkább hívei a németeknek, mint az alkotmányos magyar államfőnek. Döntő pillanatban túl fogják tenni magukat nemcsak katonai, de sokan közülük vitézi esküjükön is.

Elbeszéltem, hogy ezt a szomorú tényt, milyen körülmények között és milyen következményekkel tapasztaltam magam is. Bethlen kérésére el kellett mondanom internálásunk történetét, a nagykanizsai táborban töltött hetek élményeit, majd hazatérésünket. Végül, hogy a közellátás terén felmerült komoly nehézségek miatt maga az alakuló debreceni kormány kommunista kiküldötte hívott meg a „Nemzeti Bizottságba”. Megemlítettem azt is, hogy a bizottsági tagságomról szándékozom lemondani, mert annak szerepét nemsokára úgyis a megválasztandó új törvényhatósági bizottságok szervei fogják átvenni. Bethlen azonban azt tanácsolta, hogy mindaddig maradjak a „bizottság”-ban, amíg csak lehet, mert úgymond „forrongó időkben tartani kell minden pozíciót, amelyből az eseményeket konstruktív irányba befolyásolni lehet.”

„Mint látni fogjuk, a későbbi fejlődés igazolta Bethlen Istvánnak a politikai taktika tapasztalt mesterének véleményét. Így történt, hogy nemzeti bizottsági tagságomról való lemondásomat elhalasztottam, és megtartottam akkor is, amikor lemondásra szólítottak fel, mindaddig, amíg az új törvényhatóságok megalakultak.

Bethlent még kétszer látogattam meg, amíg néhány nap múlva, ebéd közben, egy nyitott teherautón Gerlóczyval együtt ismeretlen helyre szállították. Jóval később hallottam, hogy egy ideig még Kiskőrösön tartózkodott, ahonnan többedmagával Moszkvába deportálták. Így változott a védőőrizet száműzetésre, mint a történelmi múltban annyiszor jó magyaroknak sorsa is ez volt.”[8]

Ezekből a beszélgetésekből is nyilvánvaló, hogy Bethlen nem gondolta azt, hogy neki valaha is szerepet szánnának Magyarország politikai életében. Együttműködésre nem volt hajlandó. Ezt világosan megírta Vas Zoltán is könyvében, melyben a továbbiakban arról írt, hogy Szegedről ismét tárgyalási szándékkal ért vissza. Idézem Vas Zoltánt: „...Már nem találtam. Elkerült innen. Többé nem találkoztam vele. 1947-ben meghalt.”[9] Arról szemérmesen hallgatott, hogy hová hurcolták a szovjet hadsereg 70 éves „vendégét” a nyitott teherautón januárban. Nyilván jól tudta, hogy hová.

Korom Mihály az egész epizódot így foglalta össze: „A szovjetek is megadták a tiszteletet Bethlen Istvánnak. Ilyen irányú politikai magatartásukról igen jó benyomásaim voltak. A szovjetek keresték azokat a régi politikusokat, akik a kibontakozásban részt kívántak venni. Nem rajtuk múlott, hogy közülük igen sokan nem vállaltak politikai tevékenységet.”[10] Ezt Korom Mihály Balogh István írásbeli közléséből emelte ki, mint olyat, mely megegyezik a saját véleményével.

A valóság, a valószínű igazság az lehetett, melyet Kóti Lóránt Moszkvából keltezett rövid cikkében leírt, hogy bár gondolkodtak Bethlennek politikai aktivizálásáról, ezért is tárgyaltak vele, de közbeszólt a Szovjetunió külügyi népbiztosa, Molotov, „Magyarország igaz barátja”. Mikor arra hívták fel a figyelmét, hogy végre rendezzék véglegesen Bethlen ügyét, Molotov ezt így intézte el kurtán: „Végrehajtani.” A többit nem tudjuk, csak sejtjük. Bethlen István 1946 októberében halt meg.[11]

Bethlen Pál cikkében részletesen ír a volt miniszterelnök ún. „bujdosó korszakáról”, házi őrizetben eltöltött napjairól, elhurcolásáról. Idéz azokból a levelekből, melyekben szemtanúk emlékeznek e napokra. Ezekben az írásokban meglehetősen sok ellentmondás található, ami nem is csoda, hisz az események óta évek teltek el. Gerlóczy Gábor tábornok 1955. jún. 13-án keltezett levele szerint azért volt szükség a fegyveres őrizetre, mert akkor még igen sok nyilas és német fegyveres bujkált a város környékén, s féltették ezek bosszújától Bethlent.[12] Megható gondoskodás!

Esztergár Lajos volt polgármester részletesen ír Bethlen István pécsi tartózkodásáról.[13] Az alábbi kiemelt részletek e levélből valók: „Bethlen István Pécsre érkezésének Gerlóczy által 1944. december 11-ével megjelölt dátuma helyes. Azon a napon megjelent nálam, városházi dolgozó szobámban, egy orosz egyenruhát viselő tolmács, aki kifogástalan magyarsággal közölte velem, hogy legfelsőbb utasításra követnem kell őt a miniszterhez. Azonnali indulási készségemet nyilvánító válaszom után a tolmács azt mondta, hogy még nem lehet, egy kicsit várni kell. Hogy micsoda miniszter elé kell járulnom, arról a tolmács nem nyilatkozott és így fogalmam sem lehetett arról, hogy kihez és hová visznek. Rövid várakozás után belépett egy elegáns megjelenésű, igen jó modorú orosz tiszt, akiről megtudtam, hogy alezredesi rangot visel. Közelebbi felvilágosítást azonban tőle sem nyertem. Lekísértek egy katonai jeephez, amely a városháza melletti utcában várakozott. Mindhárman beszálltunk, majd össze-vissza kocsiztuk a várost, míg végül is kikötöttünk a városunkat szegélyező szőlők egyikénél, az úgynevezett Vasváry villa előtt. Az előzetes hosszas kocsikázás esetleg a nyomra vezetés elkerülését, vagy csupán csak időtöltés célját szolgálhatta, mert pontosan két órakor kellett jelentkeznünk, a kitűzött idő percnyi pontossággal való betartására nagy súlyt helyeztek. Az emeletre vezető lépcső felé irányítottak, melyen felérve, a legnagyobb meglepetésemre, Bethlen Istvánnal találtam szemben magamat, aki tárt karokkal, örvendezve fogadott. Kiderült azután, hogy Bethlen Istvánt Tolbuchin főparancsnok utasítására, mint az orosz hadsereg vendégét hozták Pécsre s eltartásáról és kényelméről én tartozom gondoskodni.

Első észrevételem az volt, hogy az oroszok által választott villát semmiképpen sem tartom alkalmasnak téli szállásul, mert fűthetetlen. Helyette egy szomszédos, külsőre igénytelenebb, de kényelmesebb, központi fűtéssel bíró, lakályosan berendezett villát, Visnya Ernő volt felsőházi tag özvegyének villáját ajánlottam fel Bethlen István részére. Az orosz tolmács azonban semmiképpen sem volt hajlandó ehhez hozzájárulni, mondván, hogy az épület nem elég előkelő egy miniszter számára. Így tehát maradt az olaszos stílusban, még a múlt század hetvenes éveiben épült, tetszetős külsejű, de kényelmetlen berendezésű és téli ottlakásra alkalmatlan Vasváry villa.

Hogy az ellátás ügyében rögtön intézkedhessem, a szükségletek azonnali összeállítását kértem. A villát gépfegyveres őrség vette körül. Közölték velem azt is, hogy bármikor szabad bejárásom van Bethlen Istvánhoz és rajtam kívül mindazoknak, akiket én viszek hozzá. Közölték továbbá, hogy Bethlen István szabadon mozoghat a város területén, de mindig csak fegyveres őrizettel, saját személyes biztonsága érdekében, a Pécsett és környékén állítólag nagy számmal bujkáló németek és nyilasok miatt. Nekem is felkínálták a fegyveres kíséretet, amit azonban természetesen visszautasítottam, minthogy nem volt kitől tartanom.

Rövidesen aztán mégis csak sikerült a lakáscserét keresztülvinnem. A Pálos templom nyugati oldala mellett, a Mecsekre vezető út keresztezésénél álló, korszerűen épült Göbel (Gadányi) féle villába költözhettek át Bethlen Istvánék. Az őrség pedig az épülettel rézsút szembenálló, a kor igényeinek ugyancsak megfelelő villában nyert elhelyezést. Az előnyös cserével ők is meg voltak elégedve.

Bethlen Istvánnal egész itt tartózkodása alatt állandóan érintkezésben állottam. Naponként találkoztunk, kölcsönösen kerestük fel egymást. E találkozókon, természetesen érdekes, komoly megbeszélések folytak, amelyeken több ízben részt vettek a helybeli politikai pártok exponensei.

Bethlen Istvánéknak még telefonkészülék is állott rendelkezésükre, és így ezen az úton is állandó érintkezési lehetőségem volt vele. Rádiót is hallgathattak, amire a városban senki másnak nem volt lehetősége, miután az összes készüléket bevonták. Módjukban volt tehát a rádióhírekből is bizonyos tájékozottságot szerezniük.

Valami korábbi, enyhébb agyvérzésből kifolyólag némi beszédzavar mutatkozott Bethlen Istvánnál. Ítélőképességét, gondolatai tisztaságát azonban ez a kis defektus egyáltalán nem érintette.

Ezt írta levelében Esztergár Lajos. Egy ifjúkori barátom is beszélt Perr Viktorral, aki megerősítette mindazt, amit Esztergár levelében leírt. Perr Viktor[14] elmondta barátomnak, hogy ő is tárgyalt Bethlen Istvánnal.”

Mindezekhez csak azt hozzá lehet fűzni, hogy a rendezés erősen színpadias volt és tökéletes. Talán az egész nem is Bethlen Istvánnak szólt, hanem a helyi és országos politikusoknak, abból a célból, hogy mindenki lássa a megszállók humanizmusát, előzékenységét, azon törekvésüket, hogy nem kívánnak beleavatkozni Magyarország politikai életébe. Bethlen sorsa már jóelőtte eldőlt Moszkvában.

 


[1] Nikolits Mihály: Hét év. 1938. április 4.-1945. október 2. Budapest, 1981. 71–93. p. (kézirat)

[2] Bethlen István emlékirata 1944. Zrínyi Katonai Kiadó. Budapest, 1988. Sajtó alá rendezte Romsics Ignác

[3] Korom Mihály: Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya és a fegyverszünet (1944–1945) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 318. p.

[4] Bethlen Pál: Bethlen István életének utolsó szakasza. In: Új Látóhatár. München, 1964. VII. évf. 2. sz. 163–164. p.

[5] Nikolits: i. m. 73–74. p.

[6] Korom: i.m.

[7] Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Magyarság kutató Intézet. Budapest, 1991. 303. p.

[8] Nikolits: i. m. 74–76. p

[9] Vas Zoltán: Viszontagságos életem. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980. 744. p.

[10] Korom: i. m. 320. p. Dr. Balogh István írásbeli közlése, 1972. április 25.

[11] Bethlen István halálának idejét és körülményeit a hozzáférhetetlen források miatt pontosan nem ismerjük

[12] Gerlóczy Gábor levele Bethlen Gáborhoz. 1955. június 13. In: Bethlen Pál: i. m. 162. p.

[13] Esztergár Lajos volt pécsi polgármester levele Bethlen Pálnak. In: Bethlen Pál i. m. 163–164. p

[14] A Független Kisgazdapárt egyik neves megyei vezetője