Cikkek

T. Mérey Klára: A Pécsi Dohánygyár

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 1. szám, 69-73. oldal

Letöltés: pdf20


T. Mérey Klára

A PÉCSI DOHÁNYGYÁR

 

psz 1999 01 10 t merey klara 01 

 

A dohánygyár a tízes években. Levelezőlap Borsy Károly gyűjteményéből

 

Aki megtalálja ezt a ma már jócskán elszigetelődött épületegyüttest, abban felébred a kíváncsiság: hogyan és miként került ez Pécsre, s mióta működik itt?

Pécs a 19. század második felében ugrásszerűen kiemelkedett Dél-Dunántúl megyeszékhelyei közül, magasra nőtt lakosságának számával, jól működő bányáival, gyáraival, kultúrintézményeivel. 1869-ben 20 ezer, 1880-ban 34 ezer, 1900-ban 43 ezer és 1910-ben 49 ezer lakosa volt, vagyis a város népessége negyven év alatt megkétszereződött. Ugyanakkor Baranya vármegye lakosainak száma mindössze 15%-kal gyarapodott. A falvak elszegényedő népessége a városban keresett munkaalkalmat. Az 1880-as években pusztító filoxéra tönkretette Pécs szoléit, s ez nagyon megnövelte a munka nélkül maradt városlakók számát. Pécs város vezetői a rohamosan szegényedő lakosoknak munkaalkalmat akartak teremteni, ezért gyárak megtelepedését szorgalmazták. Legcélszerűbbnek egy állami dohánygyár megalapítása látszott, de Pécs város küldöttsége hasztalan ostromolta már az 1890-es évektől szinte évente egyre népesebb és előkelőbb küldöttekkel a kormányt. Az ország peremterületein, így Sepsiszentgyörgyön, Munkácson, Szepesbélán létesültek új dohánygyárak, de a déli területek kimaradtak e programból. Végül 1906-ban sikerült megteremteni a pécsi dohánygyár létesítésének pénzügyi kereteit, bázisát. 1908-ra elkészült a Dohány, Nefelejcs (ma Bacsó Béla utca) és Légszeszgyár utcák által behatárolt városi ingyentelken felépítendő dohánygyár tervrajza. Az építkezés hamarosan elkezdődött, és 1912. április 12-én már hivatalosan át is adták, a dohánygyárban megkezdődött a termelés.

Érdemes megnéznünk közelebbről is a tervrajzot, amelynek nyomán felépült a dohánygyár első „variánsa”. A telek közepén áll a legfontosabb épület a négyszintesre tervezett gyártási épület (1). Két oldalán a műhelyépület (2), illetve a láda- és szertárraktár (3). Mögöttük a kazánház (4) és a dohányárú-raktár (5). Két oldalt két raktárépületet találunk (7, 8), a telek keleti sarkán egy lakóépületet (9) és az egészségügyi épületet (12). A telek nyugati sarkára tervezték a kapuslakot (14) és melléje az igazgatói épületet (13). A dohányáru-raktár mellett találjuk a deszkaraktárat. A telken szétszórtan kertek, baromfiólak (11, 16, 17), s végül melegház és szaporító (15) található a tervrajzon. Egy park kialakítását is tervbe vették, melyet „pihenőhelynek” szántak a munka közötti étkezési szünetek idejére.

Amikor ezek az épületek elkészültek, a pécsi dohánygyár volt az akkori Magyarország 22 gyára között a legszebb és a legkorszerűbben felszerelt gyárüzem.

A termelést a legmodernebb gépekkel végezték, melyeket zömmel Németországból vásároltak, bár voltak Oroszországból és Lettországból származó gépeik is. A villamosenergiát a Pécsett létesült Villamossági Rt. biztosította. A gyár szakmunkásai és a vezetők, az igazgató és az osztályvezetők az ország más dohánygyáraiból jöttek. Így például az egyik osztályvezető és a lakatosműhely vezetője Temesvárról érkezett. A munkásokat, illetve a munkásnőket a városból és környékéről toborozták. Ez az iparág főként az ügyeskezű és olcsó női munkaerőt igényelte. A gyári munka ekkor még nagyrészt kézi munkából állt. A pécsi dohánygyár „patronusa”, ellátója a ferencvárosi dohánygyár volt – a dohányipar országos hálózatán belül –, innen érkeztek a gépek, sőt még a négy tűz-őr bundája és csizmái is.

Nem kívánom itt részletezni a dohánygyártás akkori folyamatát, technikáját, ezt már könyvemben részletesen megtettem.[1] Azt azonban itt is el kell mondanom, hogy az akkori titkos „recept-könyvek”, gyártási előírások szövegét olvasva feltűnt, hogy az akkor gyártott szivarokhoz, pipadohányhoz és cigarettához messze földről érkezett dohánylevelet használtak föl, török, kaukázusi és levantei dohányt. A Dohányjövedék beszerzését végző főtisztviselők rendszeresen Amsterdamba jártak „bevásárolni”. A jó hírnévnek örvendő pécsi és egyéb magyar dohány csak a gyengébb minőségű „erős” cigarettákba, szivarokba került.

1914-ben, a háború kitörése után nagyon megnőtt a dohánygyárak termelése, hiszen a frontra kellett a cigaretta, a dohány. A pécsi gyárban 1912-ben még 12 millió szivarkát (így nevezték akkor a cigarettát) és 101 ezer kilogram finom pipadohányt termeltek, 1917-ben már 120 millióra növekedett az előállított cigaretták száma és 463 ezer kilogramra a finom pipadohányé.

1918. november 13-án Pécs városa is az antant-szerb megszállás alá került, s ennek áldozatává, egyik áldozatává lett a pécsi dohánygyár is. Előbb csak korlátozták munkáját, majd 1919. február 10-én elbocsátották a gyárban akkor dolgozó 114 férfi és 334 női munkást. Áprilisban pedig leszerelték a gyárat, elvitték gépeit, és még a villanyvezetékeket is kitépték a falból. A puszta falak maradtak csak meg Pécs legmodernebb gyárából. Raktárak, műhelyek, szükséglakások létesültek benne, s így maradt, amíg aztán 1921. augusztus 19-én Pécs ismét visszakerült Magyarországhoz.

A Dohányjövedék vezetősége sokáig habozott: érdemes-e – oly közel az országhatárhoz – beindítani a dohánygyár termelését, amikor a semmiből kell ismét felépíteni azt? Hosszabb vita után, amelyet érdemes lesz később részleteiben is áttekinteni, hiszen ez már a város történetének része, 1923 nyarán újból megindulhatott a termelés Pécsett.

 

psz 1999 01 10 t merey klara 02

 

Helyszínrajz M-V.10QQ Dohánygyár, Pécs

 

E gyár történetének ezt követő időszaka szorosan összefonódik a trianoni béke kegyetlen következményeivel, s ez ismét részletesebb kifejtést kíván. Itt csak utalni szeretnék arra a harcra, amelyet a Keresztényszocialista Dohánygyári Munkások Országos Szövetségén belül működő pécsi szervezet a munkabérek növelése, a dolgozók jobb munkakörülményeinek megteremtése érdekében kifejtett. Az Országos Levéltárban őrzött irategyüttes az akkori mindennapok gondjaiba is betekintést nyújt.

A húszas években a régi, a monarchiától „megörökölt” országos szervezet, az önmagát „Nagytekintetűnek” tituláltató Dohányjövedék igazgatósága irányította a termelést, szerezte be a dohányt, és próbált arányt kialakítani, s tartani a dohányipar hármas szervezetében, a dohánylevél termelés és beszerzés, a gyári termelés és az eladás területén. A hazai dohánytermelés előtérbe kerülésével aztán olyan problémák merültek fel országos szinten, amelyek parlamenti felszólalásig jutottak 1935-ben, s amelyek utóbb megváltoztatták a dohányipar, és ezen belül a pécsi dohánygyár szerkezetét, termelését és dolgozóinak életét.

1936 februárjában 109 férfi és 287 nő állott a pécsi gyár alkalmazásában, ahol pipadohányt is gyártottak még a cigaretta mellett. A heti kereslet átlaga a férfiaknak 24,17 pengő, a női munkásoknak 17,93 pengő volt. Jócskán elmaradt ez a fizetés a budapesti átlagbérek mögött (a szaklapok 10% különbséget jeleztek). Magyarországon ekkor tíz dohánygyár működött, ezek egyike volt a pécsi.

1936-ban készült el az iparvágány, mely a gyárat közvetlenül összekötötte a vasúttal, megkönnyítve ezzel a gépek és a termék szállítását. Ebben az esztendőben a pécsi gyárban 316,32 millió cigarettát állítottak elő és 2820 mázsa dohányt dolgoztak fel.

A második világháború idején ismét fellendült a gyáripar néhány ága, köztük a dohánygyártás is. Megnőtt a kereslet a dohány és a cigaretta iránt. 1940-ben új gépek érkeztek, és a munkáslétszám is megnőtt. Ezeknek a gépeknek nagyobb volt a teljesítménye. Ugyanakkor a harmincas évek második felében hazánkban is megkezdődött a Vir- ginia-dohány termesztése és mesterséges szárítása, s ezáltal jelentősen javult a hazai dohány minősége. így megszűnt a dohányimport.

Az 1938–41 között történt terület-visszacsatolások révén újabb dohánygyárak is visszakerültek Magyarországhoz, így a kassai, a munkácsi, a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi. A hazai gyárak száma ekkor tizenöt volt, s ezek között találjuk a pécsit is. Az 1942-ből ránk maradt adatok szerint a pécsi gyárban a hazai dohánygyárak összes munkásának 6%-a állította elő az összévi termelés 8%-át. Eredményesen dolgozott tehát a pécsi gyár, termelése zavartalan volt és folyamatos.

Ez a gyár együtt élt a várossal és az országgal. Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás idején minden állami vállalatban, így a Dohányjövedék gyáraiban is változtatásokat léptettek életbe. A pécsi gyár is hadiüzemmé vált. Kimutatások és névsorok készültek. Ekkor a gyár területének 25%-a volt már beépítve, 40%-át út, csatorna, tehát közművek foglalták el, s mintegy 8% volt a parkosított rész. Ez évben hat víztartályt kellett építeni a várost fenyegető légitámadások miatt, s ezzel a gyár területének belső összhangja csorbát szenvedett.

A háború Pécs számára a befejezéshez közeledett. 1944 novemberéből drámai hangú beszámoló maradt ránk a Dohánygyár irattárában. Aki nem élte át ezeket a „forró napokat”, az meg sem érti e jelentés belső tartalmát, Pécs és benne a dohánygyár kiszolgáltatott helyzetét. A hivatalos rendelet kiürítést és a gyár felrobbantását tartalmazta. A gyár vezetője és a gyár munkásai védték munkahelyüket és a rendeletet elszabotálták. Amikor a szovjet csapatok elfoglalták a várost, a gyáriak újból dolgozni akartak. S mivel a megszállók érdeke is ezt kívánta, most már a német katonaság helyett a szovjet hadseregnek termelt a pécsi dohánygyár. A hadiüzemként történő termelés több, mint fél évig tartott. Az orosz katonák sok dohányt hoztak vidékről, tisztítatlanul, olykor kampókkal együtt kerültek azok a gépekbe. A gépek karbantartására a hajszolt termelés miatt nem jutott kellő idő, a gyár katonai parancsnokai váltották egymást. A gyár napi 4 tonna átlagos teljesítménnyel dolgozott 8 órás műszakban. Ekkor a gyár 470 főnyi alkalmazottal üzemelt.

1945. július 8-ig, de gyakorlatilag szeptember 1-jéig tartott ez az állapot. Akkor visszakerült a pécsi gyár is a Dohányjövedékhez. Felmérték a károkat, s azt 1944. évi árakban 26 millió pengőben állapították meg. Értékben ez is megközelítette, sőt meg is haladta az első világháború utáni kárt, de legalább a gyár és gépei működőképesek maradtak.

Az ezt követő három évben az ország többi gyárához hasonlóan alakult a pécsi dohánygyárban is az élet. A Dohányjövedék felső vezetősége megváltozott, a régi főtisztviselők helyébe nagyrészt újak kerültek. A gyárban létrejött az Üzemi Bizottság. 1945 augusztusában országosan szabályozták a munkabéreket. Öt csoportba sorolták az alkalmazottakat. Ebbe a rendezésbe már a Dohányjövedék Központi Igazgatóságán kívül a szakszervezet is beleszólt.

A pécsi gyárban a gépek állapota rekonstrukciót, javítást igényelt. Nyersanyaghiány lépett fel, s ezért szeptembertől leállt a munka. A 370 főnyi alkalmazott, akik egy akkor írt kérvény szavai szerint: „sok évtizeddel rendelkező szolgálati idővel bíró családfenntartók” voltak, munkanélkülivé váltak. A kérvényezés időszaka következett, melynek hatására ez év novemberében, redukált üzemmel indult meg a munka. A munkások nagy része három napi váltással került sorra, így nyilván a bére is ennek megfelelően alakult. Az akkori számítás szerint ez 50%-os munkaredukciót jelentett. A gyár egyik fontos nyersanyag-bázisa, a Baranya-háromszög elveszett, a nyersanyaghiány katasztrofális méreteket öltött.

A gyár még így is eredményesen tudott működni. 1946-ban készült egy országos felmérés, gyárankénti részletes kimutatással. Eszerint ebben az esztendőben a pécsi dohánygyár 22,8 millió forint értékű árut termelt, ami akkor azt jelentette, hogy Pécs számos működő gyárában megtermelt áruk árának egy negyedét (pontosan 23,5%-át) a pécsi dohánygyárban állították elő. Ez az ország tíz dohánygyárában megtermelt áruk árának 10,8%-a volt. Ez a gyár ismételten képes volt a megújulásra!

1947-től a Dohányjövedék felső vezetésében újabb változások történtek, s lassan előkészítették a gyár teljes államosítását. Előre vetítette árnyékát annak, hogy az „államosítás” után meg fog változni a dohányipar eddigi szerkezete, s az eddig megszokott hierarchia.

Miben különbözött ez a gyár a többi pécsi kis- és nagyipari üzemtől? Nyilván nem az volt a fő eltérés, hogy a munkások nagyobb része nő volt ebben az üzemben. 1942-ben 75% volt a nők aránya a pécsi dohánygyárban, – 1912-ben ez az arány még 95% volt! Még azt sem tekinthetjük döntő eltérésnek, hogy a függőségi rendszer a dohánygyárakban más volt, mint a többi, nagyrészt helyi tulajdonosok vagy tulajdonos-csoportokhoz kapcsolódó más gyárakban.

A dohánygyárak Magyarországon, minthogy a dohány állami monopólium volt, kezdettől fogva állami kézben voltak. A Dohányjövedék igazgatója többnyire miniszteri tanácsosi, sőt államtitkári rangban volt a pénzügyminisztériumban, így rálátása és beleszólása lehetett pénzügyi kérdésekbe is. Amikor ezeket a gyárakat alapították, figyelembe kellett venniük azokat az előírásokat, vívmányokat, amelyeket a munkások Ausztria hasonló gyáraiban már kivívtak és elértek. A munkások számára az e gyárakban való munkavállalásra a legnagyobb vonzerőt az jelentette, hogy nyugodt, rendezett öregséget várhattak. Ezekben a gyárakban volt nyugbér a munkások és nyugdíj az egyéb alkalmazottak számára, meghatározott évek munkában töltése után. Volt balesetbiztosítás, volt betegség esetén táppénz, s a gyerekek elhelyezésére a pécsi gyárban volt óvoda is, s a dohánygyári egészségügyi házban orvosi rendelés. Mindezek olyan előnyt jelentettek akkoriban, amelyek rangot adtak ennek a gyárnak és alkalmazottainak, munkásainak.

Ez volt a múlt, a történelem. 1949 után a közvetlen tegnap következett, amelynek bemutatása már nem történészi feladat.


[1] T. Mérey Klára: A Pécsi Dohánygyár története. 1912–1948. Pécs, 1997