Cikkek

Márfi Attila: Emlékezetes botrányok Thália pécsi színpadán a reformkorban

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 1. szám, 49-56. oldal

Letöltés: pdf20


Márfi Attila

EMLÉKEZETES BOTRÁNYOK THÁLIA PÉCSI SZÍNPADÁN A REFORMKORBAN

Bármennyire is korán nyert elfogadottságot a világi színjátszás Pécsett, korántsem zajlottak le zökkenőmentesen az itt játékjogot nyert komédiások vendégjátékai. A város polgársága csak fokozatosan ismerkedett meg azzal az új életérzéssel, amit a nyugati kultúrát közvetítő színjátszás nyújtott. Ráadásul a színművészet társadalmi elfogadottsága is hosszú folyamatot jelentett, amely kétségkívül összefüggésben állt a pécsi polgárság megerősödésével, illetve ennek a progresszív fejlődési folyamatnak belső hatalmi harcaival. A kulturális szféra, s benne a színművészet pártolása is rendi alapon rétegződött. Azaz az idelátogató színjátszók egyaránt élvezhették az egyház, a nemesség és a polgárság szimpátiáját. S olykor ezek hatalmi harcából eredő retorziókat is el kellett szenvedniük. Befolyásolta Thália papjainak itteni érvényesülését a városi önkormányzat mindenkori struktúrája és hatékonysága is. Hiszen a vándortársulatok játékjogának ellenőrzése, elszállásolásuk, fellépési helyük biztosítása, s egyéb ügyes-bajos gondjaik intézése a város szenátusára hárult. S a problémák csak fokozódtak a magyar nyelvű színművészet megjelenésével (1818), hiszen az eddig hegemóniát élvező német teátristák egzisztenciális és művészi helyzete is megváltozott.

Mindezen dióhéjban vázolt jelenségek természetesen az adott korszak gazdasági-társadalmi és politikai változásainak függvényében több évtizedes fejlődési folyamatokat jelentettek. S e folyamatoknak aktív részesei voltak a polgárok, s ha áttételesen, de az általuk pártfogolt világi színjátszók is. E sajátságos értékteremtés azonban nem volt mentes áldozatvállalásoktól, sőt az áldozatoktól sem. Sok esetben a meg nem értettség, a szervezetlenség és a belső hatalmi harcok következményei egyaránt sújtották derék, jobb sorsra érdemes komédiásainkat.

Vélt, vagy valós sérelmekből, botrányokból tehát nem volt hiány ebben a korszakban, ami kétségkívül színjátszásunk hőskorát is jelentette.

Kisebb incidensek az első színkörökben

Az úttörőknek kijáró „kiváltságok” olykor felemelték, de gyakorta inkább a földre sújtották a merész színivállalkozókat. Az első Pécsett próbálkozó vándorkomédiásoknak ez utóbbi jutott fájdalmas osztályrészül. Már a 18. század elejéről rendelkezünk forrásokkal két meghiúsult fellépési kísérletről: Az első hitelt érdemlő színtörténeti adat 1727-ből származik, amikor egy német vándorkomédiás-csoport vendégjátéka azért hiúsult meg, mert felszereléseiket ellopták.[1] Három esztendő elmúltával, 1730-ban újabb komédiás érkezett a városfalak közé, mint később kiderült, hogy felborzolja az egyházi körök kedélyeit. Ugyanis Peter Berger színigazgató már puszta jelenlétével is ingerelte a katolikus erkölcseit védelmező klérust. Igaz, ez a jelenlét elég hosszúra sikeredett, s kényszerű várakozása alatt Berger, amíg a kedvező elbírálásra várt, felélte minden tartalékát. Sőt még el is adósodott.[2] S ha már az egyházat említettük, fontos megjegyeznünk, hogy az általuk pártfogolt iskolai színjátszás sem nélkülözhette a kirívó eseteket. Nem egyet blaszfémiának is minősített a megyéspüspök: Nevezetesen 1781-ben gróf Eszterházy Pál László ünnepélyes beiktatásakor a szeminaristák nem átallották elvi- lágiasodott pásztorjátékokkal előrukkolni. Ezen produkció után az újdonsült főpap még a kiátkozást is kilátásba helyezte. Több, mint egy évtized múltán e „gesztust” kénytelen volt megismételni, mert a Papnövelde növendékei 1792 farsangi mulatságain három világi darabot is előadtak. Ráadásul e világi hívságokat tetézve görög tűzijátékokkal tették látványosabbá produkciójukat.

A helyi egyházi köröknek azonban már a világi színjátszókat is éber szemekkel kellett figyelniük, hiszen a századfordulóra rendszeressé váltak fellépéseik Pécsett. Sőt 1800-tól a volt pálos kolostor ebédlőjében tartották előadásaikat a német teátristák. Az egymást váltó színigazgatók közül Johann Ferdinánd Kübler nyerte el legtöbbször a játékjogot az egykori játékszínekben. Talán e gyakoriságnak is köszönhető, hogy több éves jelenléte egyaránt hozott sikereket és nevezetesebb incidenseket évadjai alatt. Már második ittléte idején zavaros helyzetbe keveredett, amikor Leopold Probszt direktort megelőzve játékra jelentkezett. Küblert nem hívták meg a városatyák, de ha már itt volt, nem gördítettek akadályt működése elé. Viszont Probszt emiatt kénytelen volt Eszéken rostokolni, de tiltakozó leveleivel folyamatosan ostromolta a következetlen városatyákat. Ők végül úgy döntöttek, hogy Kübler fizessen kárpótlást a hoppon maradt direktornak.[3]

A következő esztendőben, 1813-ban is folytatódtak Kübler megpróbáltatásai. A színigazgató és truppja nagyobb pénzösszeg eltulajdonításának gyanújába keveredett. Az eset kárvallottja Jeszenszky Sofia nemzetes asszony volt, aki télvíz idején kimozdulva megyefai kastélyából úgy elöntött, hogy meglátogatja a pécsi teátrumot.

E célból „legényének” 100 forintot adott, viszont a pénztárból csak tízből adták a visszajárót. A meggyanúsított társulatból az igazgatónak és anyósának Marianna Fuxnak, aki pénztáros volt, esküvést kellett tenniük, hogy a pénz eltűnésében nem vétkesek. Végül lezárult a vizsgálat, s a társulat vétlennek bizonyult. Kübler nyilván sértve érezhette magát, mert nem fogadta el évada végeztével a marasztalást. Pedig még a város előkelő nemesei és polgárai is ragaszkodtak a komédiásokhoz.

Helyette az a Lorenz Gindl kapott játékjogot, aki a tanács ismételt hibája miatt kénytelen volt még egy társulattal osztozkodni. A versengés Philip Berndt társulatával odáig vezetett, hogy Gindl teljesen tönkrement. Még felesége ruháit is el kellett adnia, de a vagyonosabb polgároktól felvett hiteleket így sem törleszthette. A károsult hitelezők paradox módon gyűjtést kezdeményeztek köreikben a színigazgató javára, aki ezzel az összeggel rendezte végül az adósságát.[4] S amikor Kübler „megenyhülve” 1816-ban visszatért, ismét bonyodalmak fogadták a Mecsek alján: Nem kis energiáját emésztette fel az a küzdelem, amit az elszaporodó csepürágók ellen folytatott, hogy hegemóniáját egyértelművé tegye. Majd itteni legnagyobb vállalkozásába fogva tetemes hitelt felvéve játékszínné alakítatta át a pálosok templomának oltárdíszek nélkül álló főhajóját.

E vállalkozását már igazi skandalumnak minősítette Király József megyéspüspök, és kiátkozás terhe mellett arra kényszerítette a direktort, hogy a színpadot bontássá le. Ezt a kudarcot még tetézte Kübler ellehetetlenült anyagi helyzete is adósságai miatt. S amikor végre elhagyhatta a várost, az itt nyert keserű tapasztalatok miatt már többet nem találkozhatunk nevével az engedélyért folyamodók listáján. Az ehhez hasonló események szinte teljesen természetes velejárói voltak a város színi életének. A mindennapos apró, vagy nagyobb sérelmek, szabálytalanságok mondhatni sorozatában azonban emlékezetes, hevesebb viharokat kavaró botrányok is akadtak. A német és a magyar színészet együttélése a közös művészi útkeresésen túl, komoly egzisztenciaharcot, presztízsversengéseket is hozott. Szerencsére ritkán, de azért arra is akadt példa Pécsett, hogy elszabadultak a felkorbácsolt indulatok.

 

psz 1999 01 08 marfi attila 01

 

A pécsiek közkedvelt operájának, Bellini: Normájának 1838-as plakátja

 

 

Joseph Kurt megpróbáltatásai

 

Az első ilyen renitenskedés már arra az időszakra esett, amikor a két nemzet te- átristái felváltva bérelték ki a pécsi színköröket. Illetve ennél a konkrét esetnél, ami 1836 elején történt, éppen az volt a bajok kútforrása, hogy a német komédiások már negyedik éve élvezhették a városatyák bizalmát, amíg a magyarok nyilvánvalóan kevesebb lehetőséghez juthattak. Joseph Kurt színigazgató, az eset főszereplője 1832 őszén nyerte el a pécsi évadot, s mindjárt, szinte az első hónapokban a pécsiek kedvencévé vált. Sikerét annak köszönhette, hogy rendkívül jó művészek alkották kiválóan felszerelt társulatát. Elsőrangú bécsi kapcsolatait ügyesen kamatoztatva a legfrissebb sikerdarabokkal örvendeztette meg a pécsi nagyérdeműt.[5] Gyakorta játszották ekkor a zenekedvelő helybéliek nagy örömére Mozart, Rossini, Weber és Bellini közkedvelt operáit. De a prózai alkotások is sikeresek voltak városunkban az ismertebb német művészek vendégjátékainak köszönhetően. E sikerszéria láttán a városatyák, talán kissé elhamarkodottan, három esztendőre szóló szerződést ajánlottak fel Kurtnak. Ugyanis e szokatlanul hosszú idő alatt a társulat repertoárja megkopott, darabjaik már nem hatottak azzal az erővel, mint ideérkezésük alkalmával. Ráadásul a nemzeti színjátszók méltatlanul a háttérbe szorultak.

Ez aztán érezhető feszültséggé érlelődött 1836 februárjára, amikor a botrányos események kipattantak. Kurt szavaival élve „a hamu alatt régtől szendergő gyűlöltség” akkor robbant ki, amikor a február 24-i előadásról kitoloncolták Matkovich Kálmán nemes urat. Abban találták vétkesnek, hogy zavarni akarta az előadást. S amikor a városházára kísérték, dulakodás közben még a köntösét is elszakították. Az önérzetében sértett táblabíró panaszt tett a vármegyeházán, ahonnan már másnap megfogalmazták a nemesi rendek tiltakozását.[6] S erre a napra esett az az utcai rendbontás is, amely a direktor csúfos megszégyenítésével végződött. A skandalumról a későbbi vizsgálat során több tanúvallomás is fennmaradt. Ezek közül Johann Eduárd 18 esztendős asztaloslegény elbeszélése adja legérzékletesebben a történtek részleteit. Vallomása szerint a céhlegény, mivel nem tudta, hogy az előadás elmarad, este 7 óra tájban színházba indult. Ekkor a Játékszín alatt álló kávéházból többen megdühödve kiűzték az ott tartózkodó német színészeket. Majd csoportba verődve, lármázva elindultak a színigazgatót felkutatni. Először a szállására mentek a Matiss-féle házhoz. Mivel ott nem találták, a kapun dörömböltek még egy ideig, majd végül a piac (a mai Széchenyi tér) felé vették útjukat, ahonnan a céhlegény kisvártatva egy lövést hallott. Mikorra felért a térre, látta, hogy a szerencsétlen direktor a földön fetreng, és kegyetlenül verték, legalább huszonötén, és „ennyi számú bot is eltörettetett”. A verőlegények közül többeket is felismert. Végül a sokaság megelégelte az ütlegelést és diadalmasan elvonult. Ekkor az eddig mozdulatlanul fekvő Joseph Kurt véres kezét felemelte, s megkérdezte a körülötte állóktól: „Tehát nem akar nékem senki segíteni?” Erre ő maga, a céhlegény odament a félholtra vert komédiáshoz, s elvezette a közelben álló Stróbl kertész öreg házához. Közben két kisgyerek is követte őket, s minden bizonnyal ők árulták el a diákoknak a megtépázott komikus rejtekhelyét.

A kertésznél aztán megmosdatták, és véres haját lenyírták. Egy fertály óra elmúltával azonban ismét megjelentek az üldözők: Barthos és Perczel nemes urak átmásztak a palánkon, s közölték Kurttal, hogy ha velük jön békében, nem lesz több bántódása. Hosszas alkudozást követően a komédiás végül beadta a derekát, s elvonult a botokkal felszerelkezett lyceumbeli diákok díszkíséretével.[7] Nem sokkal ezután megjelent a kertészlaknál Furthényi Ignác városkapitány úr is, de akkorra a menet már elindult a vár- megyeháza irányába. Itt rögtön a megye börtönébe vetették a megviselt teátristát. Kevés idő elmúltával azonban megérkezett a városkapitány is, és követelte, hogy a komédiást tüstént engedjék szabadon, mert a vármegyének nincs joga a város egyik lakosa ellen ilyen eljárásra (!). Viszont erre a megyei elöljárók közölték Furthényival, hogy Kurtnak sem volt joga megsérteni a vármegye notabilitását. Ekkor hosszú alkudozás vette kezdetét, s végül a városi hajdúknak átadták a „delikvens” direktort. Ekkorra már a megyeháza előtt több száz főre nőtt a tömeg, azt követelték, hogy a neveletlen színigazgatót tüstént vessék börtönbe. Félő volt, hogy a felbőszült tömeg a komédiást ismét megtámadja, ezért „erős fedezettel” a városházára kísérték. S ott megint csak tömlöcbe vetették a szerencsétlent, amint akkor indokolták, hogy ne tegyenek benne nagyobb kárt.

Kurt közel három hétig sínylődött a város börtönében, mire a vizsgálat lezárult, s ügyét tisztázták.[8] A három fős vizsgáló bizottság egyöntetűen megállapította, hogy Joseph Kurt ártatlan a rendzavarásban. Az április közepén meghozott állásfoglalásukban pedig azt javasolták a város szenátusának, hogy Kürtőt békében bocsássák el, s adjanak ki számára itteni működéséről bizonyító okiratot. A város vezetése azzal is bizonyította lojalitását a „sajnálatosan megbuktatott” színigazgató iránt, hogy az ajánló levélben Kurt erkölcsösségét, színművészi erényeit kihangsúlyozta. Igaz azt is hozzátették külön ajánlásukban, hogy sürgősen hagyja el a várost, mert személyi biztonságát nem garantálják. Tanácsukat megfogadva a direktor a kért okirat kézhez vétele után rögtön elutazott a számára gyászos emlékű városból, hogy aztán soha többé ne is térjen vissza. Ismert, hogy Pécsről Nagyszombat felé vette az útirányt társulatával, s többször feltűnt a délvidéki városokban, így Eszéken, Újvidéken, sőt Zágrábban is. De Pécsre, érthető okokból már nem küldött több pályázatot. Pár hónap elteltével pedig a M. Kir. Udvari Kamara is állást foglalt a „verekedés és vérengzés ügyében”. Leiratában a felsőbb hatóság olyan döntések meghozatalára késztette a város vezetését, hogy többet ne fordulhasson elő ilyen „közbiztonságot zavaró esemény”.[9]

 

psz 1999 01 08 marfi attila 02

 

A Viola és Carlo 1840-ben Sey Ferenc társulatának előadásában került színre

 

Ez az országra szóló botrány az együttélés konfliktusait is jól példázza, ugyanakkor jelezte egy önálló színházépület hiányát is. Persze amikor pár esztendő elteltével ez az álom is valóra vált, a Mária utcai kőszínház sem nélkülözhette a kisebb-nagyobb rendbontásokat.

 

 

Sey Ferenc, az ámokfutó direktor

 

Városunk első kőszínházát a Pécsi Polgári Casino erkölcsi és anyagi támogatásával 1839 novemberében adták át a pécsi publikumnak. De végérvényesen csak 1840 decemberében fejezték be az építkezést.[10] Az új színházba szerződtetett társulat élére Sey Ferenc került, akinek fél éves ténykedése botrányok sorozatát zúdította a színház- szerető polgárokra, és magukra a színészekre is. Már működésének harmadik hetében felháborodást keltett, amikor Presszán János süteményárust, aki a portékáját az új színház előtt kínálgatta, brutálisan megverte és süteményeit is megtaposta.[11] Ekkor arra kötelezték, hogy saját költségéből állítson színházi őrséget a közbiztonság megőrzésére. Sey azonban később ezt a kötelezettségét is elhanyagolta, de talán ez volt a legkisebb baj, amit okozott. Igaz, a kezdetekben változatos műsora révén némi népszerűségnek is örvendhetett, azonban nemsokára panaszok áradata kísérte ténykedését.

1840 januárjában már annyi baj volt a rovásán, hogy a Casinóhoz eljuttatott panaszlevél 11 vádpontját olvasták rá a direktorra.[12] Ezek szerint Sey sorra elhanyagolta a próbákat, nem ügyelt a színház rendjére, a színháztulajdonos Polgári Casino által kifogásolt színészeket nem váltotta le. Társulata tagjait rosszul fizette, s többször bánt velük brutálisan. Egy jelentés szerint némelyiküket verte is, a társulatot pedig éheztette.[13] Az akkori szokás szerint a színigazgató a gázsin felül színészei ellátásáról (szállás, étkezés) is gondoskodott. Sey nyilván ezt a kötelezettségét hanyagolta el, viszont nem átallott úgynevezett fekete előadásokat tartani. Azaz a Casino tudta nélkül előadott darabok bevételét eltulajdonította.

Természetes, hogy mindezek után meggyengült a kapcsolata a Casino vezetésével, de kapott még egy lehetőséget, később kiderült, hasztalan. Viselkedése nem változott, sőt egy újabb brutális tettével közmegrökönyödést váltott ki a lakosokból. Az 1840 áprilisában, nagyszombaton történt incidens alkalmával a város Fő terén nyilvánosan bántalmazta Elisabeth Schmidt osztrák színésznőt. A megszégyenített komika panaszos levele szerint: „Engem lakhelye előtt az utcán bőszülten megragadni és kegyetlenül megtagolni nem irtódzott légyen.”[14] S mindezt azért követte el az ájtatosságot végzők szeme láttára a magáról megfeledkezett direktor, mert a színésznő mégsem hozzá, hanem a magyar színtársulathoz csatlakozott. Az „ámokfutó” jelzőre rászolgált igazgatót persze azonnal elbocsátották.

Seytől megszabadultak a színház részvényesei, de mégsem érkezett el a hőn áhított nyugalmi állapot Thália pécsi templomában. A tulajdonosok ugyanis nem voltak hajlandók magyar színtársulattal szerződést kötni, a német társulatok pedig több bosszúságot okoztak, mint örömet, vagy anyagi hasznot. 1842 tavaszáig nem kevesebb, mint hat igazgatóval próbálkoztak, de mindegyikükkel meggyűlt a bajuk. S azt a kézenfekvő megoldást, hogy megosszák a játszási idényt a nemzeti társulatokkal csak egy újabb skandalumnak „köszönhetően” fogadták el.

 

 

„A csendesebb publikum alig bírt távozni a színházból”

 

A fenti idézet Pajnády József szenátor, a színházhoz kirendelt felügyelő biztos tollából származik, aki 1842 márciusában két héttel a botrány kipattanása után tett jelentést a szenátusnak.[15] Annyit elöljáróban elmondhatunk, hogy ez a botrány is sok hasonlóságot mutatott a hat évvel ezelőtt lezajlott „vérengzéssel”. Azaz a hangadók között ismét megtalálhatjuk nemes Barthos és Perczel urakat, a „statisztériát” pedig újfent a Lyceum felhevített diákjai szolgáltatták. Attól függetlenül, hogy szinte jelentéktelen dolgon feldühödve tört ki a skandalum, amelynek hátterében később megkeresték, s meg is találták a nőt.[16] A feszültség igazi indoka azonban minden bizonnyal a magyar színművészet ismételt mellőzésében kereshető. A színházban kitört rendzavarások kisebb szünetekkel heteken át tartottak. S hogy mi is történt valójában, azt Pajnády szenátor jelentésének rövid sommázatából tudhatjuk meg: 1842. február 26-án az esti előadáson „kevés morgás és elégtelenség támadt”, mert egy Menschel nevezetű komikus néhány perccel később jelent csak meg a színpadon. De mihelyt kilépett a pódiumra, rögtön leszakadt a kárpit, ami újabb feszültséget okozott a nézőtéren. Ekkor Pajnády felkereste a színdarab rendezőjét, Rémay Károlyt és felelősségre vonta a hanyagság miatt. A színész azzal védekezett, hogy ő minderről semmit sem tud, mert amíg a színpadon játszott, két ifjú a Lyceumból „enyelegni kezdett” Menschellel. A szenátor mindenesetre, hogy az elégedetlenség elejét vegye, a színpadi feljáróhoz „egy strázsát állíttatott, hogy oda vidéki lábát be ne tehesse.” De ettől függetlenül, noha Rémay jól játszott, a diákok csak azért is kifütyülték.

S mivel mások nem követték példájukat, hamar elült a zsivajgás. Persze azért megfenyegették a komédiást, hogy nem ússza meg ennyivel a dolgot, mert örüljön neki, ha legközelebb csak kifütyülik. Rémay ezt az előadás végeztével rögtön tudatta is Pajnádyval, mire ő másnap felkereste a Lyceum igazgatóját, Nagy János apátkanonokot, s közölte vele, hogy a diákok rendzavarásokat szítanak a teátrumban, megfenyegetve a rendezőt, s ha lehet, vegye elejét a további szervezkedésnek. Az igazgató ígérete ellenére a szenátor szükségesnek vélte, hogy további intézkedéseket tegyen a rend érdekében. Ezért a városkapitánytól négy hajdút kért, a helyőrségtől pedig egy hadnagy vezette hét fős szakasszal erősítette meg a színház védelmét.[17]

A következő előadásra éppen ezért csak március 4-én került sor, hátha addig elülnek az indulatok. Hiába tartottak szokatlan módon ilyen hosszú szünetet, a feszültség csak növekedett, s az ominózus előadáson pedig valósággal elszabadult a pokol, legalábbis a derék szenátor szerint: A skandalum már akkor kezdetét vette, amikor Rémay először a színpadra lépett. Mert rögtön óriási füttykoncert és fújjogás fogadta. Erre a kevély teátrista csak tovább ingerelte a publikumot azzal, hogy megvetőleg végignézett a renitenskedők seregén, s meg se szólalt. Persze a diákok még jobban feldühödtek ezen és „almával, kolompérral, s egyebekkel meghajigálták az átkozott németet/!/”[18] Pajnády erre megparancsolta a komikusnak, hogy kövesse meg a publikumot, mert ellenkező esetben nagyobb lesz a zűrzavar. Rémay, aki most már igazából megrettent, ezt meg is tette, és a lárma úgy ahogy el is ült, s a játék folytatódhatott. De ekkor újabb fordulat következett:

„Hanem a játék alatt, míg én a színészeket odafenn bátorítottam, az ifjúság Rákóczy indulóját húzatta, azután a színjáték vége felé a diákok azt követelték, hogy Rémayt zárassam be.” Mivel erre nem volt hajlandó, többen is felugráltak a színpadra, hogy ott a szerencsétlen komikust rögtön elverjék. Ekkorra már felsorakoztak a perze- kutorok is, s nem engedték őket a teátrista közelébe. Persze erre még jobban felbőszültek, s kórusban kezdték követelni, hogy Rémayt azonnal vessék börtönbe, mert különben „akárhol is, de nagyon meg fogják verni.” S hogy elszántságukat tett is kövesse, a bejárati ajtókhoz diákokat állítottak őrködni, nehogy a delikvens meg tudjon szökni előlük. Ezért aztán „a csendesebb publikum alig bírt távozni a teátrumból.”

A kedélyek megnyugtatására, na és Rémay testi épségének megóvása érdekében ő is megismerhette, ha rövidebb időre is, mint Kurt, a város börtönét. De ezzel korántsem csillapodtak le az indulatok. A diákok napokig felvonulásokat, szerenádokat, s rokonszenv tüntetéseket szerveztek. Még 1842. március 15-én éjjel is hangos volt tőlük a Mária utca. Féktelenségüket a Polgári Casino székházának néhány ablaka bánta. A szenátus erélyes közbelépésére két nap múlva a tanintézet széleskörű vizsgálatot indított, amit maga Haas Mihály professzor, későbbi szatmári püspök vezetett le.[19]

A többnapos vizsgálódás újabb részleteket is felszínre hozott, ami bizonyította, hogy a diákság vérmérsékletétől függetlenül a feszültségek gyökere, a személyi sérelmeket leszámítva, mélyebb okokra vezethető vissza. S emiatt nem ajánlatos csak a diákokon elverni a port. E felismerés, na és Gaál Ferdinánd főszolgabíró közbenjárásának hatására egyetlen diákot sem csaptak el az intézetből. Lassan elültek az indulatok, s a város és a Casino vezetése is hajlott a kompromisszumra, azaz keresték a megegyezés lehetőségét a vármegyével a nemzeti színészet pártolása érdekében. E konszenzus eredményeként még ez év nyarán, ha kis időre is, de játéklehetőséghez jutott az első magyar színésztrupp a Mária utcai kőszínházban. Hevessy Imre társulatát rokonszenvesnek ítélhették meg, mert a következő esztendőre is elnyerték a fellépési jogot.[20]

Hasonló szintű botrányra szerencsére már nem került sor a Mecsek alján, mint ahogy a későbbiekben sem jegyeztek fel kirívó, ilyen jellegű eseményt. Lassan lezárult városunkban a reformkor alatt az a polgárosodási-értékteremtő folyamat, amelynek vadhajtásaiként a nemkívánatos jelenségek is „színre” kerültek. Ám ezek a botrányok szinte szükségszerű velejárói voltak a színművészet gyökeret verésének, sőt tovább gazdagították azt a hőskorszakot, amelynek értékeire alapozva biztosítottá vált Pécsett is a színészet megújulása.


[1] Baranya Megyei Levéltár, Pécs város tanácsa közgyűlési jegyzőkönyve (továbbiakban BML Pvt. kgy. jkv.) 681./1727.

[2] Márfi Attila: Thália papjai Pécsett. Pécs, 1998. 29–31. p.

[3] BML Pvt. ir. 2 152./1812.

[4] Márfi Attila: Thália papjai Pécsett 48. p.

[5] Márfi Attila: A pécsi színjátszás korai szakaszának kiemelkedő egyéniségei 1730-1846. In: Tanulmányok Pécs történetéből. Pécs, 1996. 259. p.

[6] BMLPvt. ir. 742./1836.

[7] Márfi Attila: Német és magyar teátristák Pécsett a reformkorban. In: Baranyai Történetírás 1992/1995. Pécs, 1995. 433. p.

[8] BML Pvt. kgy. jkv. 964./1836

[9] BML Pvt. kgy. jkv. 1758./1836.

[10] BML Pvt. ir. 3 470./1844.

[11] BML Pvt. kgy. jkv. 3 192./1839.

[12] BML Pvt. ir. sz. n./1840.

[13] Márfi Attila: Thália papjai Pécsett. 104. p.

[14] BML Pvt. ir. 46. kü. sz. n.

[15] BML Pvt. ir. 731./1842.

[16] A források arra engednek következtetni, hogy Rémay Károly színész és Gaál Ferdinánd főszolgabíró szerelemféltése állt a háttérben. A hölgy természetesen a társulat egyik tagja volt. Nevét nem őrizték meg a források

[17] Márfi Attila: Német és magyar teátristák... 449–451. p.

BML Pvt. ir. 731./1842.

[18] Uo.

[19] BML Pvt. ir. 823./1842.

[20] BML Pvt. ir. 2681./1843