Cikkek

Erdődy Gyula: A baranyai iparoktatás története III.

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 1. szám, 42-48. oldal

Letöltés: pdf20


Erdődy Gyula

A BARANYAI IPAROKTATÁS TÖRTÉNETE III.

A 19. század második felében a tanoncoktatás problémái az egész ország területén hasonlóak voltak. A gyermekek jelentős része már az elemi iskola végzése közben is munkát vállalt egy-egy iparosmesternél, ami számos adminisztratív és pedagógiai nehézséget vetett fel.[1] Az 1872-es ipartörvény nem oldotta meg a kisipar szakmai utánpótlásának igen sok kérdését, sőt erősen növelte az időközben felhalmozódott feszültségeket.[2] Ezek egyenesen vezettek az 1884. évi ipartörvényhez, amely szabályozta a kézműipar gyakorlását, ipartestületek alakítását rendelte el, sőt részletesen intézkedett a tanoncokról és oktatásukról. Minden olyan településen, ahol legalább 50 tanonc dolgozott, az elemi iskolákra ráépülve, annak tanerőivel és eszközeivel külön tanfolyamot kellett nyitni számukra. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, illetőleg úgy valósult meg, hogy ezeken a településeken iparostanonc-iskolák nyíltak. A szorgalmi időszakot 10 hónapban állapították meg. Heti két munkanapon 4 órát az általános ismeretek tantárgyaira, vasárnap pedig legalább 3 órát a rajztanulásra fordítottak. Vasárnap heti egy óra vallástanításra lett felhasználva.[3] A három évfolyamos tanonciskolába 12 éves kortól járhattak a gyermekek, aki viszont nem végezte el az elemi népiskola hat osztályát, az ismétlő iskolában kezdte meg, illetve folytatta tanulmányait. Az országban 1890-ig 310 tanonciskolát szerveztek, viszont a kis települések képzése így sem oldódott meg teljesen.[4]

Az 1884. évi ipartörvény a korábbi ipartörvényhez képest fejlődést jelentett. Elsősorban azzal, hogy kimondta a tanonciskolák felállításának kötelezettségét, gondoskodott a fenntartási költségekről is. A törvény oktatásra vonatkozó részének súlyát mutatja, hogy kb. 40 évig gyakorlatilag érvényben maradt. Nagy érdeme volt a rendszeres tanonciskolai oktatás megteremtése.

Magyarországon az 1890/1891-es tanévben 306 alsó fokú ipariskola működött. A tanévben 58.879 tanonc volt beírva, akik 1.682 tanító keze alatt tanultak. A Dunántúlon ugyanekkor 52 ipariskolában 9.664 tanonc tanult, akiket 264 tanító irányított.

Esztergom vármegye területén egy ipariskola működött Esztergom településen. A 392 tanoncra 8 tanító jutott. Fehér vármegyében három ipariskola létesült, mégpedig Bicskén, Móron és Székesfehérvárott, amelyekben 754 tanulót 18 tanító oktatott. Győr megyében két ipariskolát szerveztek, mindkettőt a megyeszékhelyen. A 640 tanoncot 14 tanító irányította. Komárom vármegyében három ipariskolát hoztak létre, nevezetesen Kisbéren, Komáromban és Tatán. A 816 tanoncot 17 szakember tanította. Moson megyében két ipariskolában oktatták az iparosjelölteket, Magyaróváron és Mosonban. A 196 tanoncot 8 tanerő tanította. Somogy megyében hat ipariskolát tartottak fenn, mégpedig Csurgón, Kaposvárott, Marcaliban, Nagyatádon, Szigetváron és Tabon. A 725 tanoncot 19 tanító oktatta. Sopron vármegyében négy ipariskola funkcionált, nevezetesen Csornán, Kapuvárott, Kismartonban, Sopronban. Ezekben az intézményekben 821 tanonc tanult 25 tanító irányítása alatt. Tolna vármegyében hét ipariskojában tanulhattak a tanoncok, így Bátaszéken, Bonyhádon, Dunaföldváron, Pakson, Ó-Dombóváron, Szekszárdon és Tolnán. Az iskolákba 1.009 tanonc járt, akiket 34 tanító oktatott. Vas vármegyében tíz ipariskola működött, nevezetesen Jánosházán, Kiscellen, Kőszegen, Muraszombaton, Pinkafőn, Sárváron, Szentgotthárdon, Szombathelyen és Vasváron. Az 1.359 tanoncot 37 tanító oktatta. Veszprém vármegyében két ipariskolát hívtak életre, mégpedig Pápán, és Veszprémben. Az intézményekben 15 tanító irányításával 627 tanonc sajátította el az ismereteket. Zala vármegyében hat ipariskola működött, nevezetesen Csáktornyán, Keszthelyen, Nagykanizsán, Sümegen, Tapolcán és Zalaegerszegen. Ezekben az ipariskolákban 31 tanító oktatása mellett 995 tanonc tanult.

A Dunántúlon létrehozott ipariskolák eredményeit az ágazati minisztériumban általában közepesnek minősítették. Az iskolák mindegyike vendég volt egy reáliskolában, vagy népiskolában. Legtöbb esetben még önálló felszerelésük sem volt. Külön hiány lépett fel eszközökben a természettan és a rajz tanításánál. Az oktatás hatékonyságát nagymértékben csökkentette, hogy a tanoncok munka mellett tanultak. Nem minden iskolában tudták megvalósítani a kora délutáni oktatást, így a tanoncok közül sokan munka után, este kényszerültek iskolába járni. A fáradság miatt nehezen tudtak a magyarázatokra figyelni, iskola után pedig alig, vagy egyáltalán nem volt lehetőségük otthoni tanulásra. A mesterek közül többen még a század végén is, mint a céhes időszakban, igyekeztek kibújni a tanoncok iskolába küldésének kötelezettsége alól. Az oktatás hatékonyságát csökkentette továbbá a tanulók igen gyenge előképzettsége is. Gondot okozott az írás, az olvasás, a számolás. A tanonciskolák tanerőinek sokszor előröl, az alapoknál kellett kezdeni mindent. Ehhez járult még, hogy több területen a nemzetiségi származású tanoncok egyszerűen nem vagy alig bírták az oktatás nyelvét, a magyart.

Baranya vármegyében rendkívül gyorsan reagáltak az 1884-es ipartörvényre. Tanonciskolát állítottak fel 1884-ben Mohácson és Mágocson, 1885-ben Németbólyban, Siklóson, Pécsett és külön a Zsolnay-gyárban a tulajdonos Zsolnay Vilmos saját költségén. Külön agyagipari iskola nyílt 1887-ben Mágocson.[5]

Pécsett az ipariskolák igazgatójává a kiváló elméleti és gyakorlati szakembert, Schneider Istvánt nevezték ki.[6] A tanulók különböző alapítványokból ösztöndíjakban részesültek. A húsvéti ünnepek alatt minden évben a tanoncok úgynevezett munkakiállítást rendeztek, ahová a legsikerültebb alkotásaikat tehették ki. Tanáraik a legjobbakat jutalmazták is.[7] A munkakiállítások a tanoncok között igen nagy népszerűségre tettek szert. A helyi sajtó mindig részletesen beszámolt a rendezvényről. Jágócsi Péterffy József miniszteri biztos gyakorlati hasznukról 1884-ben így írt: „... új ipartörvény ... bátran intézkedik arról is, hogy a tanoncz az elméleti tanulmányokat illető bizonylaton kívül a gyakorlati képességet is tartozik bebizonyítani, mégis felettébb szükséges, hogy... egyfelől a tanoncz gyakorlati képessége nyilvánosan constatálható legyen, másfelől a törekvés és szorgalom a tanonczok és mesterek között fokoztassék, gyakorlatban módot nyújtani...”[8] A mestereket is sikerült ebben a kérdésben érdekeltté tenni, mert a kiállítási tárgyat, amit tanonca készített, később értékesíthette.[9]

Zsolnay Vilmos gyárában dolgozott tanoncok korábban a városi iskolák látogatására voltak kötelezve. Ezenfelül a gyáros külön rajztanfolyamokat szervezett számukra. Az ipartörvény életbe lépése után Zsolnay felsőbb engedéllyel saját ipariskolát nyitott, mert gyárában számos speciális munkafolyamatot is kellett végezni, így megfelelően tudott gondoskodni a szakmai utánpótlásról. Az iskola létszáma kezdetben 50-60 fő, később 50-80 fő körül mozgott. Zsolnay Vilmos saját költségén szervezett tanonciskolája nem egyfajta mecénási meggondolásból született, hanem - s erre az országban is több példa volt még – a közismereti nézőpontú tantervek iránti elégedetlenségből és a szakmai képzés iránti fokozottabb igényből. A tanoncoktatás szakmailag erőtlen voltát a termelőüzemek érzékelhették jobban, s ezért próbáltak egyesek önerőből segíteni a helyzeten.

Mágocson az agyagipari iskola legfőbb célját abban jelölték meg, hogy az ott tanultak segítségével a környéken készült fazekas termékeket tökéletesítsék és minél kevesebb külföldről származó fazekas árut lássanak a piacon. A tanítás magyar nyelven folyt, de a bizonyítvány megszerzéséhez a többi, a megyében működő ipariskolával szemben 4 tanév volt szükséges. Évi 18 tanulót tudtak fogadni, de az iskola a maximális kihasználtságot soha nem érte el.[10] Mágocson az agyagipari iskola mellett párhuzamosan működött egy általános jellegű tanonciskola is. Az 1884-es ünnepi megnyitás után a tanítás 1885. január 18-án kezdődött meg, a záróvizsgát június 28-án tartották meg. Az iskola mellett működő felügyelő bizottság 12 tagú volt, a tantestületet 2 fő alkotta. Az előkészítő osztály tantervében írás, olvasás és számtan szerepelt. A kezdőknél az írva-olvasás módszerét alkalmazták. Az első osztályban heti másfél órában az olvasást gyakorolták. Tanultak nyelvtant, természettant, történelmet, fogalmazást is. A rajzoktatást az 1885/1886-os tanévben kezdték meg, mivel a szegényebb anyagi viszonyok között élő tanoncok nem tudták előbb beszerezni a szükséges eszközöket. A tanítás télen kedden és csütörtökön 17–19 óra között, nyáron 18–20 óra között és vasárnap 14–16 óra között folyt. A másfél órás olvasás és másfél órás számtan után a közbeeső fél órákban 3–3 órát csendes foglalkozással töltötték. A tanulók mesterség szerinti megoszlása a következőképpen alakult: csizmadia 2 fő, cipész 8 fő, asztalos 2 fő, esztergályos 1 fő, lakatos 1 fő, kovács 4 fő, szabó 2 fő, takács 6 fő, fazekas 2 fő, szíjgyártó 3 fő, órás 1 fő, kőműves 2 fő, cserépzsindelyező 1 fő, köteles 1 fő és bábos 1 fő.

A siklósi tanonciskolában a tanítás 1885. február 4-én kezdődött és június 21-én a záróvizsgákkal fejeződött be. Az ipariskolai felügyelő-bizottság létszáma 11 fő lett. Az oktatást 5 tanító végezte. Szabó Ferenc középiskolai tanár heti két órában számtant és mértant, Mácsai Antal rajztanár heti 3 órában szabadkézi és mértani rajzot, Pammer Péter tanító heti 3 alkalommal szabadkézi rajzot, Rédei Károly tanár heti 2 órában olvasást, fogalmazást, Szücs Dániel tanító heti 4 órában olvasást és számtant tanított. Az előkészítő osztályt kezdő és haladó csoportra osztották, az első osztályban viszont az alapok mellett természettant, földrajzi, történelmet és rajzot oktattak. A záróvizsgákon nagyon sok elégtelen eredmény született, amelynek egyik oka abban kereshető, hogy a minisztérium által összeállított tananyagot az idő rövidsége miatt nem lehetett feldolgozni. A másik ok az egész napi munka, majd az esti órákban szervezett órák is kiemelhetők. Így sok tanonc nem léphetett magasabb osztályba, őket évismétlésre kötelezték. A tanoncok mesterség szerinti megoszlása így alakult: hentes 6 fő, kalapos 5 fő, kap- cakötő 2 fő, kádár 4 fő, kovács 9 fő, kőműves 12 fő, könyvkötő 1 fő, kötélgyártó 3 fő, lakatos 3 fő, mézesbábos 1 fő, papucskészítő 1 fő, rézműves 1 fő, sütő 2 fő, szabó 10 fő, székkészítő 2 fő, szíjgyártó 2 fő és szobafestő 3 fő. A fogyasztói igények különösen a cipészeket, az asztalosokat, a csizmadiákat, a henteseket, a kőműveseket, a kovácsokat és a szabókat terhelték meg a legjobban, így nekik volt legégetőbb szükségük a szakmai utánpótlás biztosítására.

Az előző ipariskolai rendszerben jelentkező problémák ezekben a tanévekben ismét jelentkeztek. Tudniillik az, hogy a mesterek igyekeztek kibújni a tanulók iskolába küldése alól. Siklóson például felmentést kértek az iskolalátogatás alól a borbélyok, a hentesek, a kötelesek, a mészárosok, a sütők, a szappanosok és a tímárok. Nehézséget elsősorban a vasárnap megtartott szabadkézi rajzórák jelentettek.[11] Rendkívül megindító a mai ember számára a mohácsi halászok kérvénye felmentés iránt és ez nemcsak a rajzórákra vonatkozott. Másfél oldalon sűrűn teleírt kérvényük a dunai halászás nehézségeit is tartalmazza. Előadták, hogy az iskolai napokon nem merik egyedül elküldeni tanoncaikat a szigeten és a Dunán át. De a nagyfokú munkakiesést is érvül hozták fel. Soknak tartották a tanulási időt, mert szerintük a tanulókat a gyakorlatban sokkal jobban meg lehet tanítani a mesterség fortélyaira, mint az iskolában.[12]

Az ipariskolák felállítása után a második tanévben a taneszközökkel való ellátás és a mulasztások területén ellentmondásos kép bontakozott ki. Siklóson az első fokú iparhatóság megbízottjai szerint a szegényebb sorsú gyermekeknek nincsenek taneszközeik. Mohácson még csak a felmérés szintjén állt a kérdés.[13] Németbólyban elsősorban azoknak okozott gondot az iskola látogatása, akiknek az építőiparhoz kötődő mestersége volt, ugyanis igen gyakran a településtől távol, az uradalomtól kaptak munkát.[14] Ez a nehézség a megye más részein is fennállt. A vasárnapi foglalkozásokon érték el a mulasztások a legnagyobb arányt, ugyanis ekkor a tanoncok nagy része hazatért a szülői házba, sőt novembertől áprilisig szintén otthon voltak, tehát a falusi tanulók egyszerűen nem látogatták az iskolát.[15]

Bár Pécs város ipariskoláiról 1885-ből jelentés nem áll rendelkezésre, megvannak a nehézségeket bizonyító dokumentumok. Így például az Ágoston téri rajziskolába járó tanoncok száma meghaladta a 100 főt. Így a tanár két csoportra osztotta diákjait, az egyikkel foglalkozott, a másik felügyelet nélkül a szomszédos teremben tartózkodott.[16] A hitoktatást az egyes hitfelekezetekre bízták. A római katolikus vallású tanoncok hitoktatását 11 helyen tudták csak megoldani heti egy-egy órában. Ezt egy hitoktató képtelen volt ellátni, ezért a püspök a feladat elvégzésére két főt jelölt ki.[17] Külön gondot okoztak az állandó mulasztók. Az igazgató jelentése szerint számuk egyre nőtt, így a foglalkozásokat már nagyon kevesen látogatták. Ezért keményebb fenyítési és büntetési lehetőséget kért a városi tanácstól.[18] A Pécsi Ipartestület közben jogtalannak ítélte a beíratási díjak és a bizonyítvány kiadási díjak nagy összegét. Az egy évre szükséges 5-6 ezer forintból a város és az állam közösen csak 1200 forintot vállalt magára, a többit az iparosoknak kellett előteremteniük. Mikor ez nem ment, progresszív alapon 2 %-ot akartak kivetni a mesterekre. Ennek megakadályozására a Pécsi Ipartestület a kisiparosok nehéz anyagi helyzetére hivatkozva keményen felemelte a szavát.[19] Az ipariskolának emellett külön gondot okozott, hogy 201 nem pécsi illetőségű tanonc járt a megyeszékhelyen ipariskolába, ez az összes tanonc 1/3-a, tőlük a díjak beszedése szinte lehetetlennek látszott.[20]

Baranya vármegye azon településein, ahol ipariskolát nyitottak, ott az iparosok megfelelő számban voltak képviselve, a mesterség szerinti megoszlásuk pedig jól tükrözi a fogyasztói igényeket. Az apró településeken a kézműipar lényegében a háziipar szintjén állt, képesített szakember csak néhány élt bennük. A gyermekek beáramlása olyan helyekre, ahol működött ipariskola, jelzi, hogy ha lassan is, de az iparosokkal szemben támasztott szakmai követelmények falun is egyre nőttek és a háziipar fokozatosan háttérbe szorult.

Ellentmondás figyelhető meg az ipariskolákban oktató tanárok és tanítók díjazása körül. Túlnyomó többségük mai fogalmaink szerint másodállásban végezte a tanoncok képzését. Fizetésüket a beíratási díjakból, a bizonyítványok kiállításáért beszedett összegekből kalkulálták ki. Az ipariskolák fenntartásának pénzügyi nehézségei miatt ez az út is egyre nehezebb lett, olyannyira, hogy a Pécsett alkalmazott tanárok fizetésének csak tizedrésze állt rendelkezésre.[21]

A pécsi ipariskola is több helyen működött. Az 1888/1889-es tanévben a népiskolában elhelyezett tanoncok óráit az előkészítő, az első és a második osztályokban vasárnap 10 órától 12 óráig, 14 órától 15 óráig, kedden és csütörtökön 14 órától 16 óráig, nyáron 17 órától 18 óráig tartották meg. A reáliskolában elhelyezett tanoncoknál vasárnap ugyanúgy, mint a népiskolaiaknál, szerdán és szombaton 14 órától 16 óráig, nyáron 17 órától 19 óráig oktattak, azzal a különbséggel, hogy itt 1–3 osztályt tanítottak.[22] A Zsolnay-féle ipariskolában a tanítást az előkészítő tanfolyamoknak vasárnap 10 órától 12 óráig, hétfőn és csütörtökön 18 órától 20 óráig tartották, míg a szaktanfolyamokat vasárnap 8 órától 11 óráig, hétfőn és csütörtökön 18 órától 20 óráig szervezték meg.[23] A jelöltek tanulmányi eredményét a tanári kar általában jónak tartotta. A pécsi ipariskola felügyelő bizottsága 30 tagú volt, köztük számos neves pedagógus, közéleti személyiség és gazdasági szakember. A tantestület tagjai voltak a Belvárosi és Ágoston téri népiskolában elhelyezett ipariskolában: Schneider István, Holló József, Reisch János, Marschal Ferenc, Mihálovics Antal, Nemes Honor Márton, Reberits Imre, Repics Vincze, Rizsics Sándor, Soóstó Gyula, Szelmann Győző, Szvácsek Mihály. A reáliskolában elhelyezett tanoncokat Dischka Győző, Auerbach László, Hekinger István, Irinyi Sándor, Kiss József és Kosztka György tanította. A tanoncok mesterség szerinti megoszlása az 1888/1889-es tanévben így alakult: aranyműves 3 fő, ács 15 fő, bádogos 19 fő, borbély 9 fő, cukrász 2 fő, csizmadia 10 fő, fazekas 8 fő, fodrász 7 fő, harangöntő 1 fő, hentes 33 fő, kádár 32 fő, kefekötő 2 fő, kesztyűs 2 fő, kocsigyártó 3 fő, kőfaragó 11 fő, könyvkötő 6 fő, köszörűs 1 fő, mázoló 1 fő, molnár 6 fő, nyomdász 7 fő, orgonakészítő 1 fő, puskaműves 5 fő, rézöntő 1 fő, sütő 14 fő, szappanos 1 fő, szerkovács 1 fő, szitás 1 fő, szűcs 1 fő, tímár 1 fő, üveges 3 fő, asztalos 81 fő, bábos 3 fő, bognár 9 fő, cipész 85 fő, cserepes 7 fő, esztergályos 4 fő, fényképész 1 fő, géplakatos 9 fő, harisnyakötő 4 fő, kaptafás 1 fő, kárpitos 6 fő, kötszövő 1 fő, kéményseprő 1 fő, kovács 9 fő, kőműves 112 fő, kötélgyártó 3 fő, lakatos 70 fő, mészáros 9 fő, női szabó 1 fő, órás 10 fő, paplanos 1 fő, rézműves 6 fő, reszelővágó 1 fő, szabó 36 fő, székes 7 fő, szíjgyártó 12 fő, szobafestő 1 fő, takács 3 fő és szobrász 1 fő. A beírt tanoncok 86 %-a befejezte a tanévet, amely igen szép eredménye ennek az oktatási formának. Feltűnő az is, hogy az 1860-as évek közepéhez viszonyítva a tanulók száma megkétszereződött. A jelöltek többsége római katolikus vallású volt. A fiatalok illetőségét vizsgálva kitűnik, hogy kb. 50% pécsinek vallotta magát, sokan a megye más részeiről származtak, de viszonylag sokan voltak azok is, akik az ország más területeiről, sőt külföldről kerültek a pécsi ipariskolába.[24] A mohácsi ipariskola felügyelő bizottságának az 1888/1889-es tanévben 19 tagja volt. Az iskola tantestületét Böhm Ignácz, Boda Károly, Jankovits György, Pribék József, Kisszély Andor, Kerner Róbert és Koósz Mihály alkották. A tanoncok mesterség szerinti megoszlása ebben a tanévben a következő volt: aranyműves 2 fő, asztalos 16 fő, bocskoros 7 fő, cipész 23 fő, esztergályos 1 fő, fésűs 2 fő, hentes 8 fő, kádár 2 fő, kerékgyártó 9 fő, korsós 6 fő, kőműves 25 fő, könyvnyomdász 1 fő, lakatos 22 fő, műtakács 7 fő, német-szűcs 1 fő, pincér 1 fő, rézműves 1 fő, szabó 32 fő, szíjgyártó 5 fő, tímár 1 fő, ács 4 fő, bádogos 2 fő, borbély 18 fő, csizmadia 18 fő, fazekas 2 fő, harisnyakötő 5 fő, kalapos 2 fő, kefekötő 3 fő, kékfestő 2 fő, kovács 5 fő, könyvkötő 1 fő, kötélgyártó 6 fő, mészáros 3 fő, molnár 9 fő, órás 1 fő, posztós 2 fő, sütő 7 fő, szappanos 1 fő, takács 4 fő, üveges 1 fő.[25] A mohácsi ipariskolában minden szempontból hasonló tendenciák figyelhetők meg, mint a pécsiben. Itt is feltűnő a vidéki tanoncok magas száma, különösen az előkészítő két osztályában és az első osztályban. A tanoncok közül 87 fő nem kielégítő eredményt produkált. Az okok között felsorolható a mulasztók magas száma, a tantervi követelmények a tanulók előképzettségéhez viszonyított nehéz teljesíthetősége.

Tény, hogy az 1884-es ipartörvény egyik legnehezebben végrehajtható része az ipariskolák felállítása volt. A pontos, minden szempontra kiterjedő munka azonban lehetővé tette Baranya megye nagyobb településein az iskolák létesítését. Az évek múlásával egyre kisebb lett az iparosok ellenszenve aziránt, hogy tanoncaikat hetente három alkalommal iskolába kellett járatniuk.

Közben Zsolnay Vilmos fáradozása is sikerrel járt. A 80 tanonc, akiket a gyárában alkalmazott, a záró vizsgákon jó eredményt mutatott fel, a megrendezett munkakiállításokon a fiatalok egyre nagyobb hozzáértésükről tettek tanúbizonyságot. A szakmai utánpótlásról való gondoskodás, az egyre hatékonyabb foglalkozások arra az eredményre vezettek, hogy egyre kevesebb külföldi dolgozott a gyárban.[26]

A pécsi ipariskolában is igyekeztek a napi problémákat felszámolni. A kőműves tanoncok óriási hiányzási átlagát lényegében tudomásul vették és 1889-ben külön téli tanfolyamot indítottak számukra egy tanerő alkalmazásával.[27]

A rendelkezésre álló levéltári források azonban még bizonyítják: az iparos pályát a fiatalok mintegy végső menedékként választották. A tanoncévek légkörét nem lehetett a legjobbnak nevezni, ugyanis az ipartörvény nem intézkedett a tanoncok védelméről. A mesterek gyakran cselédmunkára fogták őket, egyes iparágak tanulóikat 16-18 órán át dolgoztatták, például a sütők és a hentesek. A fiatalokat rosszul táplálták, hiányosan öltöztették. Az országban kevés helyen sikerült elérni, itt kiemelhető Baranya megye, hogy a tanoncokat napközben tanították.

A viszonyokról reális képet festett az ipariskolák országos felügyelőjének jelentése az 1890/1891-es tanévvégén. Minden iskolát külön elemzett, köztük a baranyaiakat is. A pécsi ipariskoláról is számos kritikai megjegyzést tett: ,,... A tanítás általános eredménye az előkészítő osztályokban a tanulók hiányos ismeretei miatt: középszerű, a többi osztályokban: jó. A faluról jövő gyermekek nagyon hiányos előismeretei mellett az előrehaladást még azon körülmény is hátráltatja, hogy a tanulók a műhelyben való elfoglaltatásuk mellett iskolai feladataikat otthon nem gyakorolhatják ... A hentes és sütő iparágak tanonczai annyira elcsigázottak, hogy az előadás alatt folyton alusznak, a munkaerő kizsákmányolása észlelhető még a czipész és szabó iparosok tanonczainál is ...” A pécsi főreáliskolában elhelyezett tanoncok és a Zsolnay-gyárban tanulók tanulmányi eredményeit jónak ítélte meg.[28]

Az 1890-es években élesen vetődött fel a kőműves-, kőfaragó- és ácsiparosok szakmai utánpótlásának problémája. Feltehető a kérdés: hogyan lett ezeken az iparokon belül valaki mester, milyen utat kellett végig járnia? Jobb esetben az elemi iskola elvégzése után a fiatal elszegődött egy mesterhez tanoncnak, ahol 2-3 évig inkább napszámos lehetett. Mint segéd később aztán a gyakorlatban képezhette magát, de mivel a mesterséggel szemben támasztott követelmények megnőttek, a gyakorlat elméleti ismeretek nélkül nem sokat ért. Nem sokat ért, mert tanonc korában a jelölt írt, olvasott, egy kicsit osztott, szorzott, összeadott és kivont, rajzórákon egyenes és görbe vonalakat húzott, s ha a tanító figyelembe vette jövendő mesterségét, ezekből egy ház, vagy híd alakult. Amikor a segédévek elteltek, a fiatal természetesen mester akart lenni, de az ipartörvény és egy miniszteri rendelet ezekben az iparágakban közép-ipartanodai végzettséget írt elő, holott ekkor ilyen csak a fővárosban működött. A mestervizsgáló bizottság pedig hiába kérdezte tőle, hogy mit tud az oszlopokról, a falkötésekről, a boltozatokról, a lépcsőkről, a tetőszerkezetekről, a különféle szerkezetek ellenállási képességéről, azok kiszámításának módjáról. A következmény pedig törvényszerű. Nagymértékben szaporodott a kontárok száma, amely kiélezte az ellentéteket a kézműiparon belül.[29]

A minisztérium 1893-ban az ipariskolák szervezetét és tantervét megváltoztatta abban a reményben, hogy az iskolák nehézségeit csökkenteni tudja. Pécsett ennek hatására egyesítették az iskolákat, a városban 4 előkészítő, 3 első, 2 második és 2 harmadik osztály nyílt. Az építőiparban dolgozó tanoncok téli tanfolyama 3 osztályból állt. E lépés az adminisztráció csökkenése mellett magával hozta, hogy a munkaadó nem volt kénytelen az összes tanoncát egyszerre nélkülözni.

A pécsi ipariskolában, amit a községi népiskolában helyeztek el, két rajzterem állt a tanulók rendelkezésére. A tanítás eredményét az előkészítő osztályokban közepesnek, a felsőbb osztályokban jónak találták.

Az 1895/1896-os tanévvégén a baranyai iparoktatás szegényebb lett. A kereskedelemügyi miniszter megszüntette a mágocsi agyagipari iskolát, tekintettel arra, hogy az évi 7-8 tanulóért nem volt érdemes tovább finanszírozni.[30]

Az ipariskolák oktatási színvonalában az értékelések szerint Baranya megyében is, különösen Pécsett érezhető fejlődés volt tapasztalható. A korábban hangoztatott panaszok egyre ritkábban kerültek napirendre. Az iskolarendszerű képzés mellett 1898-ban újabb tanfolyamok indultak Pécsett, így az elektrotechnikai, kazánfűtői, gépkezelői.[31] Schneider István kezdeményezésére lépések történtek a női iparoktatás területén, de az elképzelések ekkor még nem valósultak meg.

Az 1884-es ipartörvény minden ellentmondásával együtt fordulópontot hozott az iparoktatásban. A kezdeti nehéz időszak után, a 19. század utolsó évtizedében kiadott új tanterv, a szervezeti változások, a fiatalokkal való nagyobb törődés, lassú, viszontagságokkal, buktatókkal terhes fejlődést hozott. Ez nagyon fontos volt, hiszen a kisipar szakmai utánpótlásának biztosítása mellett igen erőteljesen jelentkezett a gyáripar igénye nagyobb tudású fiatal szakemberek iránt.


[1] Magyarország története 1848–1890. Szerk.: Katus László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. 1403.p. Az ide vonatkozó fejezet „A művelődés” címmel Vörös Károly munkája

[2] A kézműipari kérdés alapelvei. A magyar ipar. Szerk.: Dr. Árvay József. Budapest, 1941. 3–103. p.

[3] Magyar Törvénytár. 1884–1886. évi törvénycikkek

[4] Lásd 1. számú jegyzet

[5] Baranya Megyei Levéltár alispáni iratok (továbbiakban BML al.ir.) 6314/1892.

[6] Schneider István 1842-ben Bonyhádon született és 1909-ben Pécsett hunyt el

[7] Baranya múltja és jelenje I. Szerk.: Várady Ferencz. Pécs, 1896. 358 p.

[8] BML Pécs, polgármesteri iratok (továbbiakban BML P.p.ir.) 3079/1884.

[9] Uo.

[10] BML al.ir. 6095/1885

[11] BML al.ir. 3998/1885.

[12] BML al.ir. 5318/1886.

[13] Uo.

[14] BML al.ir. 1526/1886.

[15] BML al.ir. 7322/1886.

[16] BML P.p.ir. 371/1886.

[17] BML P.p.ir. 411/1886.

[18] BML P.p.ir. 4734/1886.

[19] BML P.p.ir. 10.094/1886.

[20] BML P.p.ir. 10.340/1886

[21] BML P.p.ir. 918/1887.

[22] BML al.ir. 10.721/1889.

[23] BML P.p.ir. 12.760/1888.

[24] Lásd 22. sz. jegyzet

[25] BML al.ir. 5976/1890.

[26] A Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara jelentése a Baranya-, Somogy- és Tolna-megyének, továbbá Pécs szab. kir. városnak általános, gazdasági, kereskedelmi, ipari és forgalmi viszonyairól az 1890-ik évben. Pécs, 1891. 5–117. p.

[27] BML P.p.ir. 13.520/1889.

[28] BML al.ir. 6314/1892.

[29] A Pécsi Kereskedelmi és iparkamarának jelentése a Baranya-, Somogy- és Tolna-megyének, továbbá Pécs szab. kir. városnak általános, gazdasági, kereskedelmi, ipari és forgalmi viszonyairól az 1891-ik évben. Pécs, 1892. 7–96. p.

[30] BML al.ir. 10.646/1896.

[31] A magyar szentkorona országainak közgazdasági állapota az 1898. évben. Budapest, 1899. 1–736. p