Cikkek

Retzler Pálné Gál Éva: Gondolatok a pécsi aranyművesek céhleveléről

Pécsi Szemle 1999. (2. évf.) 1. szám, 30-33. oldal

Letöltés: pdf20


Retzler Pálné Gál Éva

 

GONDOLATOK A PÉCSI ARANYMŰVESEK CÉHLEVELÉRŐL

 

 

 

A pécsi iparosmesterségek között előkelő helyet foglal el az ötvösség. A főként nemesfémeket (aranyat, ezüstöt, illetve ezek különféle ötvözeteit) feldolgozó ötvösöket aranyművesként, ezüstművesként is említik a források. Minden bizonnyal már a középkorban céhet alkothattak a pécsi mesterek, erről azonban igen kevés az adat.[1] Sokkal többet tudni a török hódoltság kora után újjáéledő aranyművesség történetéről. Ismert, hogy a pécsi mesterek közül néhányan a budai céh keretében működő mestereknél inaskodtak, és tanulták meg a szakma fortélyait. Miután mesterré lettek, a budai (anya)céh kötelékébe tartoztak. Azután eljött az idő, mikor a helyi mesterek saját céh alapítását kezdeményezték, így jött létre a budai Aranyműves Céh filiájaként (fiókcéheként) a pécsi aranyművesek céhe. Az eddigi kutatások egyik sarkalatos vitapontja is ehhez kötődik: A kérdés az, vajon mikor alakult meg a török uralom utáni időszakban a pécsi mestereket összefogó szakmai, érdekvédelmi szervezet, az Aranyműves Céh?

Úgy gondolhatnánk, erre a kérdésre gyors, egyértelmű és objektív választ kaphatunk, ha megvizsgáljuk a fennmaradt céhlevelet. (A céhlevelek rögzítik a céh alapításának adatait, ki–mikor–kiknek, milyen célból adományozott privilégiumokat, és természetesen a kapott privilégiumok leírása is szerepel a céhlevelekben.) A pécsi céhlevélnek két példánya volt ismeretes a kutatók előtt.

 

 

Latin-német nyelvű céhlevél

 

Bevezető és befejező részei latinul, a privilégiumok németül szerepelnek a céhlevélben. Ezt a dokumentumot eredetileg a Magyar Nemzeti Múzeum őrizte, innen azonban még 1945 előtt átkerült a Magyar Országos Levéltárba. Napjainkig a szakirodalomban így is szerepel. Pedig ez a céhlevél 1945-ben megsemmisült![2] Többé már nem tanulmányozható, csak a kutatók régebbi leírásaiból ismert.[3] Rómer Flóris 1696-ra datálta, Kőszeghy Elemér viszont 1724-re. Miért ez az eltérés? Ezt a céhlevelet három pécsi mester (Liebl Farkas János, ő volt haláláig, 1744-ig a céhmester, Radnich Simon, ő a városi közéletben is tevékeny volt, mint kamarás, bíró és „tanácsbéli” ember, valamint Kollarovics András) kérésére kapták aranyműveseink. A levelet Georgius Christ. Zenegg De et in Scharffenstein, magyar királyi kamarai tanácsos, a budai kerület kamarai felügyelője adta ki (1724-ben), de úgy, mint egy I. Lipót (1657–1705) által 1696-ban kiállított szabadalom levél másolatát! Több kutató (Kőszeghy Elemér, Grotte András) felhívta a figyelmet arra, hogy a korai, 1696-os datálás nem valószínű, hiszen az egyik céhalapító mester, Radnich Simon egyik legényét még a budai céh előtt szegődtette 1718-ban, ami azt jelenti, hogy ekkor még a budai céh vidéki mestere lehetett.[4] Így helytállóbb a céhlevél és a céh alapításához az 1724-es évet alapul venni. Bár az említett céhlevél már „elveszett” a kutatás számára, fennmaradt viszont ennek a céhlevélnek egy 1731-ből származó hiteles másolata![5] Ez a másolat igen fontos dokumentum, a céhlevél datálása szempontjából azonban nem tartalmaz újabb adatokat.

 

 

Latin-horvát nyelvű céhlevél

 

Szerencsésen fennmaradt a céhlevélnek egy olyan másolata, amelynek rövid bevezetője latin nyelvű, s ezt a céhprivilégiumok horvát nyelvű leírása követi. Nincs viszont befejező része! Dátuma sincs. Tehát nem tudni ki, mikor készítette ezt a másolatot. Csak azt tudjuk, hogy miért készülhetett. A válasz igen egyszerű: a török utáni Pécs soknemzetiségű város volt, az ide települt ötvös mesterek részben horvát (másrészt német) anyanyelvűek voltak. Nem véletlen, hogy a rájuk vonatkozó fontos iratok ezeken a nyelveken jelennek meg előttünk.

Úgy gondoljuk, a céhlevél datálásának megoldásához a komplex vizsgálat visz közelebb. Barics Ernő, a JPTE Horvát Tanszékének vezetője kitűnő tanulmányában nyelvészeti-nyelvtörténeti szempontból vizsgálta a céhlevelet. Ennek eredményeként megtudtuk, hogy az említett céhlevél keletkezési ideje: a 17. század vége – 18. század első fele/közepe.[6] A horvát nyelvű céhlevél datálása szempontjából érdemes még egy érdekes, informatív adatot megvizsgálni: a papírban levő vízjeleket!

Mi is a vízjel? Ha egy régi papírt kézbe veszünk, és fény felé fordítva „átnézünk” rajta, akkor fehéres színű rajzolatot (vagy rajzolatokat) vehetünk észre. Ezek a vízjelek, amelyek a készítés során kerülnek a papírra. Mivel a papírgyártó műhelyek különböző vízjeleket használtak, ezek segítségével következtethetünk a papír készítési helyére és idejére. Sajnos, a papíráruk vízjelek segítségével történő datálása több ok miatt is nehézkes. Mik ezek az okok? Mivel a vízjel a merítőszita lenyomata, követi annak esetleges változásait (a jel deformálódását, a javításokat) is. Egy-egy pár merítőszita kb. fél évig volt csak használatban, mert ezek elég hamar tönkrementek. Ha ismernénk egy-egy műhely félévenként változó szitáinak vízjeleit, akkor elvben igen pontosan meghatározhatnánk egy-egy papír korát. Ilyen felmérések a műhelyek vízjeleiről azonban nem készültek, a meglévők pedig hiányosak.[7]

 

 

A latin-horvát nyelvű céhlevél vízjelei:

 

A/ Barokk címerpajzsban postakürt, a pajzs felett ötágú, leveles abroncskorona, a pajzs alatt W. R.-betűk.

B/ Ötágú abroncskorona felett – heraldikailag – jobbra néző, koronás, nyíllal átlőtt testű, kiterjesztett szárnyú sas.

Átnézve több jelentős vízjelgyűjteményt, a következő eredményre jutottunk.[8] A kérdéses vízjelekhez hasonló jelek külön-külön több műhelynél is előfordulnak. Különösen a postakürtös jel volt gyakori, igen sok variációban használták a 17. század végétől egészen a 19. század elejéig. Eddig egyetlen olyan műhelyt sikerült felfedezni, ahol mindkét keresett vízjel egyszerre fordul elő, s a postakürtös jelnél egyezik a „WR” monogram is. Ez a Felvidéken, az egykori trencséni uradalom területén fekvő Bobót nevű helység papírkészítő műhelye, amely (a WR mesternévből következően) Roesner Václav Anionnak (és fiának, Juraj Roesnernek) a műhelye volt 1755 és 1771 között.[9] Az ebből az időszakból fennmaradt vízjel-variációk nagyon hasonlítanak az általunk keresett jelekre, de meg kell mondanunk azt is, hogy nem teljesen egyeznek meg azokkal. Kisebb eltérések vehetők észre: pl. a korona abroncsáról a bobóti vízjelen hiányzik a három „ékkő-dísz”, vagy az R- betű után hiányzik a pont. A legnagyobb eltérés a postakürtnél tapasztalható, ugyanis a bobóti, bár rajzolatában megegyezik a keresettel, fordított állású.

 

psz 1999 01 05 retzler palne gal eva 01

 

Vízjelek a pécsi aranyművesek latin-horvát nyelvű céhlevelén

 

Azt már tudjuk, hogy a merítőszitára rögzített vízjelek gyakran deformálódtak, javítani kellett őket, s mivel a sziták hamar cserélődtek, minden lehetőség megvolt arra, hogy sok vízjel variáns fémjelezzen egy-egy műhelyt. Bonyolítja a dolgot, hogy az új szitára új vízjelet is készíthettek, de ha jó állapotú volt, akkor a régit is felhasználhatták. Úgy gondoljuk, felvethetjük annak lehetőségét, hogy a bobóti műhely 1755 és 1771 közötti terméke a pécsi aranyművesek céhlevelének papírja. Hangsúlyozzuk azonban, hogy ez csak feltételezés, amely nem nyert még korrekt bizonyítást!

 

psz 1999 01 05 retzler palne gal eva 02

 

A vízjelek rajza pécsi aranyművesek latin-horvát nyelvű céhlevelén

 

Fentiekből leszűrhető, hogy egyelőre nem tudunk pontos választ adni arra, mikor keletkezhetett a pécsi aranyművesek latin-horvát nyelvű céhlevél átirata. (Ha elfogadnánk a bobóti műhely lehetőségét, akkor azt mondhatnánk, hogy ez a dokumentum nem készülhetett 1755 előtt. Egyébként a nyelvészeti vizsgálat eredményei sem mondanak ellent ennek az elgondolásnak.)

Az eredeti kérdés az volt, mikor alakult meg az Aranyműves Céh Pécsett? A céhlevelek vizsgálatának eredménye: latin-német nyelvű 1724.; latin-horvát nyelvű 1755 után? Mivel a latin-horvát nyelvű átirat, úgy tűnik később keletkezett, a latin-német céhlevél alapján továbbra is az valószínűsíthető, hogy a céh alapítása a céhprivilégiumok 1724. évi megszerzéséhez köthető.

 

psz 1999 01 05 retzler palne gal eva 03

 

A bobóti papírkészítő műhely néhány vízjelvariánsa (Viliam Decker nyomán)

 

 


[1] Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában. Bp. 1966.1. köt.; Balogh Jolán: Mátyás király és a művészet. Bp. 1985.

[2] Az Országos levéltár közlése szerint

[3] Rómer Flóris Ferencz: A hazai ötvös-czéhnek szabályai. 3. befejező közlemény. In: Századok, 1877. 795– 815. p.; Kőszeghy Elemér: Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig. Bp. 1936. Pécs címszónál

[4] Kőszeghy i.m. Grotte András: Kísérlet néhány magyarországi ötvösjegy feloldására. IV. Pécsi ötvösök. In: Művészettörténeti Értesítő, 1996. 3–4. szám, 245–265. p.; Radnich Simon 1718-ban már egyértelműen Pécsett élt és dolgozott, hiszen 1713-ban kapott polgárjogot, és más adatok is bizonyítják pécsi működését

[5] MOL C25. 3608/97. Hálásan köszönöm Tarján Gábornénak (BML) a szakszerű fordítást

[6] Megköszönöm Barics Ernőnek a munkámhoz nyújtott sok és értékes segítséget.

[7] Borsa Gedeon: A régi nyomtatványok anyaga. Bp. 1992.

[8] Több jelentős vízjelkatalógus tanulmányozható az Országos Széchényi Könyvtárban. Így Gerhard Piccard sorozata (Stuttgartban jelent meg), illetve a Monumenta Chartae Papyraceae Histórián lllustranta sorozat. Sok adatot tartalmaz Bogdán István: A magyarországi papíripar története 1530–1900. Bp. 1963. című könyve, és tanulságosak Borsa Gedeon könyvészeti munkái is. Egyúttal szeretném megköszönni Borda Lajosnak és Borda Lajosnénak a vízjelek felderítésében nyújtott segítséget

[9] Viliam Decker: Dejiny rucnej vyroby papiera na Slovensku. In: Matica Slovenská 1982. 110, 118–119. p. 1755-ben szerződést kötött V. A. Roesner a trencséni vár urával, lllésházy Józseffel, amelyben engedélyt kapott Bobót faluban papírkészítő műhely felállítására, s ezért, valamint a kapott telekért 100 aranyforintot fizetett. Halála után fia, Juraj (Roesner György) vette át a műhelyt, s egészen 1771-ig az övé volt. Ekkor Wimmer Vaclavnak adta át. Az itt gyártott papírokon szereplő, átlőtt testű sast ábrázoló vízjel az lllésházyak címeréből átvett motívum. Megköszönöm Kárpáti Gábornak a tanulmány fordításában nyújtott sok segítséget