Cikkek

Szirtes Gábor: Jánosi Engel Adolf. Zsibárusból lett nagyvállalkozó

Pécsi Szemle 1998. (1. évf.) 3-4. szám, 85-90. oldal

Letöltés: pdf20


Szirtes Gábor

JÁNOSI ENGEL ADOLF

ZSIBÁRUSBÓL LETT NAGYVÁLLALKOZÓ

A 19. század második felében Pécsett, a lakosság belső összetételének változásaival gyors ütemben nőtt a zsidóság számaránya: míg 1839-ben mindössze 22 izraelita vallású lakos élt a városban, addig 1869-ben számuk 1693, 1910-ben pedig már 4026. Százalékarányuk a századfordulón a legnagyobb, ekkor Pécs összlakosságának 9,3 %-át tették ki. Számuk gyarapodása együtt járt a gazdasági életben, a kereskedelemben betöltött súlyuk és szerepük növekedésével: néhány család neve különösen jól csengett a századvég és a századelő évtizedeiben, közülük néhány családfő, Így Csepregi-Schapringer Joachim bankáré, az első pécsi magánbankcég megalapítójáé, Engel Miksa bankáré és biztosítási szakemberé, az Európai Poggyászbiztosítási Társaság alapítójáé, Stein Lajos doktoré, a Baranya megyei Gazdasági Egyesület alelnökéé, ők kiemelkedő munkájuk elismeréseként elnyerték a magyar nemesi címet is. Közéjük tartózott Engel Adolf, akinek rangos cégével, mintegy három évtizeden át egyedül csak Schapringer vállalkozása tudta a lépést tartani. Ők ketten, Perczel Miklós főispán előterjesztése alapján, egyazon napon nyerték el a kitüntető címet. E két cég neve a közmegbecsülés, a tisztaság szinonimája, az üzleti korrektség megtestesítője volt évtizedeken keresztül Pécsett. Aztán hosszú időre még emléküket is elmosta a történelem vihara. Így Engel Adolfét is, aki pedig rövid idő alatt szinte a semmiből emelkedett fel szakmája országos rangú képviselőjévé.

 

psz 1998 03 04 13 szirtes gabor 01

 

Engelné Baiersdorf Erna: Jánosi Engel Adolf. Komló, Fő tér

 

Kiterjedt, a közélet terén is számottevő családnak volt alapítója... Létesítményei szerény kezdetből országos jelentőségű vállalatokká fejlődtek, állapította meg a szónok a pécsi izraelita hitközség által tartott „arcképleleplezési ünnepségen”, melyet Engel Adolf születésének 90. évfordulója alkalmából rendeztek. A ceruza- és öngyújtóárus kisfiúból, néhány évtized alatt Pécs, Baranya és az ország egyik legtehetősebb vállalkozója lett. Mondhatnánk, igazi sikertörténet az övé.

Nemhiába állt tehát előtte édesapja példája, a Bonyhádról Pécsre származott Engel Péteré, aki nagy-nagy szorgalommal és rendíthetetlen kitartással küzdötte fel magát, és lett zsibárusból terménykereskedő. Igaz, később, a napóleoni háborúk idején az általános pénzromlás szinte teljesen tönkretette nehezen szerzett vagyonát, és 1823-ban bekövetkezett halálakor szegénységben hagyta hátra feleségét és fiait, Adolfot és Simont. Ám példája ott állt gyermekei előtt: munkával is fel lehet emelkedni. A gyermeki álmok valóra válását ettől kezdve külön nehezítette, hogy a csonkává vált család életében állandósult a küzdelem, harc a szegénységgel szemben a fennmaradásért, a származásbeli előítéletekkel szemben a városlakói státus megőrzéséért. Mert Pécs ekkor a zsidókat alig tűrte meg falai között. Így Engelék is alig kerülték el a kitoloncolást. Az apját négyévesen elvesztő Adolf pedig hét évvel később kénytelen volt hátat fordítani az iskolának és kenyérkereset után nézni.

Az élet később jó tanítómesternek bizonyult. A kis Adolf megtanulja, hogy a fennmaradáshoz keményen kell dolgozni, munkát keresni és találni, feltalálva önmagát, oly módon, hogy azt mások is értékelni tudják. A nehéz, ám egyre magasabbra ívelő pályán alakultak ki azon tulajdonságai, melyek a mindenkori továbblépés előfeltételei, és amelyeket Perls Ármin pécsi főrabbi az idézett évfordulón, 1910 februárjában a következőképpen összegzett: Három vonást látok Engel Adolf egyéniségéből, kiforrt, határozott erkölcsi jelleméből pregnánsul kidomborodni: éles látását, higgadt bátorságát, munkás kitartását.

Melyek az életút főbb állomásai? A válaszhoz hívjuk segítségül az 1888-ban gyermekeihez írt önéletrajzát, mely szerint 11 éves korában kikerült az iskolából és maga kereste meg a kenyerét.[1] Néhány krajcárért aszbesztet és kénsavat vásárolt, ezeket palackokba töltötte és kéngyufák segítségével eszkábálta össze az akkor szokásos „gyújtómasinákat”. Nappal dolgozott, esténként pedig, gyakran fittyet hányva a dermesztő hidegnek, s mivel fára nem tellett, ezért fűtetlen szobában, tanult. Vasár- és ünnepnapokon a Szepesy-féle könyvtárat bújta, s ennek falai között tanult meg önszorgalomból németül, magyarul, franciául és héberül. Ügyességét és szorgalmát mutatja, hogy tizenhat évesen már 160 forint megtakarított pénzzel rendelkezett, mely majd többszörösére nő, amikor újabb hét év múlva, 1843-ban megnősül, és feleségül veszi, 500 forint hozománnyal Justus Annát. Vagyona ezzel 1800 forintra nőtt. Persze e gyarapodás forrása nem csupán a hozomány volt, hanem az ifjú első sikeres vállalkozásainak a hozadéka is. Tizenhat évesen ugyanis dohányvásárlásba kezdett, megvásárolta a kiváló minőségű godisai dohányt, heteket töltve el a dohánymezőkön, éhezés és nélkülözés közepette, hetekig csak szilvát és kenyeret fogyasztva. Az 1838-as esztendő az újabb kezdeményezés dátuma. A Lyceum épületében bútor- és ruhaüzletet nyitott, s az üzletmenet érdekében az élelmes ifjú, alkalmanként még a család bútorait is értékesítette. Ilyenkor, ha a helyzet úgy hozta, ágy helyett a földön aludt.

A jelentős vállalkozóvá válás útján, az 1848–49-es forradalmak kitérője után, amikor- is nemzetőrként szolgált, előbb bükkmaggal kereskedett, majd 1852-ben Pécsett házat vásárolt, ahol ugyanezen évben fakereskedést rendezett be. Raktárában az építkezéshez és bútorkészítéshez szükséges „mindenfajta fanem” megtalálható volt, melyeknek nagy részét a környező országokból, illetve Hamburgból szerezte be. Később fűrésztelepet létesített, építési, kivitelezési munkákat vállalt, majd újabb „profilbővítő” lépésként megnyitotta Pécselső kőszénraktárát. 1856-ban három pécsi polgárral összefogva elkezdte, majd már egyedül, befejezte a balokányi uszoda építését. Erre ugyan ráment a teljes vagyona, ám a vállalkozás végülis megtérült, erkölcsi hozadékáról nem is beszélve. Különösen másfél évtized múlva, amikor a népszerű uszodát nagyvonalú gesztussal a városnak ajándékozta. 1860 a sikersztori újabb jelentős állomása. Megvásárolta a Czindery-kertet a hozzátartozó fürdővel együtt, három évvel később ugyanitt gőzfűrésztelepet létesített, majd erdővásárlásba kezdett. Felismerte, hogy a jövő nagy üzlete a fakitermelés és fafeldolgozás, hiszen a Duna Gőzhajózási Társaság révén az erősödő szénbányászatnak a fa elengedhetetlen kelléke volt. Ettől kezdve Engel Adolf lett a vasút és a mecseki szénbányák fő szállítója.

S miközben idehaza sikeres nagyvállalkozóvá nőtte ki magát, elindult a nemzetközi hírnév felé is. Részt vett az 1877-es bécsi és az 1878-as párizsi világkiállításon. Előbbin a király és a trónörökös is megtisztelték látogatásukkal, utóbbin nagy aranyéremmel jutalmazták teljesítményét. Erről Két derék pécsi iparos címmel a Pécsi Figyelő 1877. június 2-i számában a következők olvashatók: A bécsi kereskedelmi és iparegylet által Bécsben rendezett kiállításon városunk is képviselve volt. Az „Engel Adolf és fiai” előnyösen ismert cég talajkoczka mintákat és vegyi úton csávázott több rendbeli fanemet, Zelesny Károly fényképész pedig nagyobb szabású s finom kivitelű fényképeket állított ki. Az Engel cég által kiállított tárgyaknak sok nézője akadt, kik közül a király és a trónörökös is hosszasb megszemlélésre méltatták azokat. Mindkét kiállító ezüst éremmel lett kitüntetve.

Az 1877-es párizsi kiállításnak is résztvevője volt, a korabeli sajtó szerint saját erdejükből nyert fákból készített fakészletekkel és ipari készítményekkel, ám az igazi nemzetközi sikert az 1878-as párizsi kiállítás hozta meg a számára. A pécsi sajtó megelőlegezte részére, és Zsolnay Vilmosnak a sikert, arról értekezve, hogy mindkét gyárosnak alapos kilátása van kitüntetésre. Nos, a jóslat ezúttal bevált, még ha nem is a Pécsi Figyelő által megelőlegezett becsületrend lett a jutalom, hanem csak az aranyérem, valamint a királytól kapott aranykoszorús érdemkereszt kitüntetés. Az eseményről az Egyetértés című lap levelezője a következőképpen tudósította a város polgárait: a csárdától tovább haladva egy nyolczszögletű tágas pavilon akad szemünkbe, mely tisztán tölgyfából készült s kapcsos ónfedéllel bír. Ez Engel Adolf és fiai ezég kiállítása Pécsről s illik, hogy minden honfi a ki kijön, meggyőződjék arról, mit a külföldiek is elismerésükben részesítenek... A pavilon belseje 24 ízletes padolat négyszög (paquette) mintával van kirakva s hasonló padolat szegélyeket tartalmaz, s ha őszinték akarunk lenni, bátran mondhatjuk, hogy hasonló kivitelt nem találtunk az egész kiállításon. Ízlés és az egész kiállítás olyan, hogy teljesen igazolja azon körülményt, hogy Engel A. és fiai évenként néhány száz waggonra menő kivitelt magába Franciaországba képesek felmutatni. A pavillon körül még nagyobb értékű faneműket találunk minők: hajóépítéshez való fák egész 12 m hosszúságban, Németországba nagy kivitelnek örvendő 2 hüvelyk vastag dupla dongákat sörös hordók számára, ágyútalpfákat, ágyúkerék- és ágyú-küllőfákat s mind olyatén feldolgozását az erdő anyagának, melyben Magyarország ezen ezég által méltón van képviselve. Sőt meg vagyok róla győződve, hogy Engel Adolf és fiai, mint magyar fa-iparosok egyike lesz azoknak, kiket a francia köztársaság a becsületrenddel fog jutalmazni.

Engel Adolf azonban nem elégedett meg az elért sikerekkel. 1880-ban nagy lépésre szánta el magát: Megvásárolta Montenuovo Alfréd hercegtől a jánosi birtokot és így az egykori zsibárusból földesúr is lett. Biográfusa szerint azonnal változtatásokra szánta el magát. Javított a béresek lakásviszonyain, gondoskodott gyermekeik iskoláztatásáról, anyagiakkal támogatta a zsidó templom és a felekezeti béke jegyében a plébániaiak kijavítását. Az 1885-ös budapesti kiállítás alkalmából, ahol a pécsiek kiemelkedően szerepeltek és a Littke pezsgőgyár, a Dunagőzhajózási Társaság, a Pécs-Baranyai Kertész Egylet, valamint Zsolnay Vilmos majolikagyáros, Ruepprecht János harangöntő, Kindl Ferenc műlakatos, Dómján Ottmár műasztalos, Hoffmann Károly épület- és bútorasztalos és ZelesnyKároly fényképész díjazásban, jutalomban részesültek. Engel Adolf I. Ferenc Józseftől „jánosi” predikátummal magyar nemességet kapott.

Közben számos más területen is figyelemre méltót alkotott. Többek között felépítette Pécsett a Széchenyi tér és a Perczel utca sarkán az évszázad múltán ma is épségben álló és a város egyik rangos épületét jelentő Lóránt palotát. Karlsbadban pedig Eötvös József emlékére carrarai márványból készült emléktáblát helyeztetett el. Részese volt az 1888-as nagysikerű pécsi regionális kiállításnak is, melyről Gerecze Péter a neves művészettörténész, akkor a pécsi főreáliskola tanára többek között a következőket írta: A tornacsarnokban Angszter kitűnő orgonakészítőnek száztizenhatodik művét látjuk kiállítva... Engel pécsi bútorgyárának készítményei jelentékeny kivitelnek örvendenek, s mint itteni stilizált magyar paraszt szobája és pompás pohárszéke mutatja, a legelső gyárakkal kiállja a versenyt.

És ennyi siker után kezdődik még csak el élete nagy vállalkozása, amit oly sokak kétkedése, mások gúnyos megvetése kísért. Hetvenkét évesen ásót, kapát, lapátot ragadott, hogy bebizonyítsa: geológiai tanulmányai és feltételezései nem vitték tévútra. Mindenáron be akarta bizonyítani, hogy Komló községben kiváló minőségű kőszén húzódik a föld mélyén. Életének szinte új fejezete kezdődött ezzel. Megvalósult nagy álma, a komlói kőszénbánya megnyitása.

Igaz, mindez nem volt előzmények nélküli. De az 1822–1826 között folytatott meglehetősen szerény nagyságrendű bányászatot követő csendet ő törte meg ismét, mintegy hat évtizedes álmából ébresztve fel a komlói kőszénbányászatot. A bányavidéket 1880-ban vásárolta meg, és 1894-ben kért engedélyt az Istenáldás és a Remény nevű bányatelepekre. A termelést 1895-ben kezdték el a Somostető környékén. Engel tőkéje képezte az alapját az Adolf, a Glanzer és a Szerencse nevű tárók kihajtásának, ám az így folytatott termelés, mindenekelőtt azért, mert a fejtési magasság nem volt elégséges a kőszéntelepek nagy részének elérésére, nem hozta meg számára a várt eredményt. Ezért Jex Simon bányamérnök tanácsára a kutatótárok helyett függőleges akna kihajtását kezdte meg 1898-ban, amely a máig létező Anna-akna létesítését eredményezte.[2] Ebből a nyolcvan méter mélységű aknából hajtott vágat segítségével sikerült neki korábban ismeretlen telepeket feltárnia és ezzel a komlói bányászat helyzetét stabilizálnia. Az 1810-es években elindult kísérletek végülis az ő munkája eredményeként vezettek eredményre.

A bányászathoz elengedhetetlen az infrastrukturális fejlesztés. A kitermelt szén értékesítése a korszerű szállítási feltételek biztosítása nélkül nehezen valósítható meg. Ezt felismerve építette meg 1896-ban a Bakócza–Felsőmindszent–Komló közötti normál nyomvonalú vasútat.[3]

Később, a századelő általános válsága a komlói kőszéntermelést is kedvezőtlenül érintette, az Engel-cég termelését is visszavetette. Ezt az alapító már nem érte meg. Örökösei a Magyar Általános Hitelbankkal közösen hozták létre a Dunántúli Kőszénbánya Rt-t, amely néhány év múlva, igaz meglehetősen nagy haszonnal eladta az államnak a bányákat és a kőszén-kitermelési jogot. 1909-ben így kezdődött meg Komlón az 1945-ig tartó állami, ún. kincstári kőszénbányászat. Ám ez már egy egészen más történet.

Engel Adolf tevékenységét elismerés kísérte már életében is. Hosszasan és elismeréssel szól róla például a millennium évében megjelent Baranya múltja és jelenje c. kötet[4] is, megállapítva, hogy a közönséges faáruk, szerelvények gyártása terén az első hely nemcsak megyénkben, hanem egy messze kiterjedt vidéken az „Engel Adolf és fiai gőzfűrész és talajkoczka-gyára” foglalja el. Kiemeli az alapító munkásságát, aki megkülönböztetett érdemeket szerzett az ország faiparának fejlesztésében, megalapítója volt Baranya fafeldolgozásának, kezdeményezője faexportjának. A Várady Ferenc szerkesztette könyvből azt is megtudhatjuk, hogy az 1860-ban alapított gyár 1896-ra valóságos nagyüzemmé vált, amely kazánhelyiségből, gépházból, három fűrészházból, faaprózó műhelyből, szárító és falúgozó helyiségből, lakatos-, asztalos- és kovácsműhelyből állt, továbbá saját vasúti iparvágánnyal is rendelkezett. Benne egy 80, egy 25 és egy 10 lóerejű gőzgép és rengeteg egyéb gépi berendezés (gyalugép, különböző fűrészek, fúrógépek, stb.) működött. Ekkorra a gyár termelőképessége 3.000 köbméter metszett anyag és 25.000 köbméter talajkocka gyártását tette lehetővé. A fenyőfa egy részét külföldről, Svájcból és Karinthiából szerezték be, a termékek jelentős részét exportálták, a főgyártmányokat, a vagon- és parketta-deszkát jórészt Német- és Franciaországba, de eljutottak azok Ausztriába és Svájcba is.

Legendák terjengtek a munkásaival kialakított korrekt kapcsolatáról, jó viszonyáról.

Az idézett millenniumi monográfia kiemeli Engel Adolf szociális érzékenységét és emberségét. A cégtulajdonosok humánus érzelmére vall még a gyáralapító által kezdett amaz intézkedés, olvasható a könyvben, hogy a munkások egész téli idény alatt reggel meleg levest és kenyeret kapnak a gyár költségein. A munkások részére betegség esetén a gyár alapítása óta, jelenleg az 1891. XIV. te. alapján elismert külön gyári betegsegélyző pénztár áll fönt, mely kézi gyógyszertárral is rendelkezik az elsősegély-nyújtásra.

Önérdek és közérdek, a saját érvényesülés és a köz szempontjai nem szembenálltak, hanem összefonódtak nála. Sokat tett a városért. Nem csupán a Széchenyi tér egyik meghatározó épületét építtette föl, amit később vejének, dr. Lóránt Lipótnak és családjának adományozott, hanem a Rákóczi út akkor legnagyobb kétemeletes bérpalotája is az ő nevéhez fűződik. A Hal tér sarkán álló kis viskó helyén is takaros épületet emelt. Sőt, a Rákóczi utat egykor szegélyező fasor is az ő városszeretetét tükrözte. A korábbiakban már említett Czindery kertet pedig a város legkellemesebb nyári tartózkodási helyét, melyben egy fedett csarnok is rendelkezésre állt a szórakozni, kikapcsolódni vágyóknak, évtizedeken át közhasználatra engedte át. A sétányokon javára készültünk mi kis és nagyobb diákok a mai időknél nagyobb fontossággal bírt érettségi és évzáró vizsgákra, emlékezik vissza ezekre az évekre a kortárs, Lenkei Lajos. A Pécsi Dalárda itt tartotta nagy népszerűségnek örvendett nyári, alapszabályszerű estélyeit, melyeknél Szigriszt József, az egykori kisdedóvó tulajdonosa és Hercenberger József, a népszerű táncmester, mindketten matadorai az akkori dalosegyesületnek, rakosgatták a mécseseket a kert közepén elhelyezett szökőkút köré, ezzel gondoskodva a fényes kivilágításról. Hány ifjú pár talált ezen estélyeken egymásra, akik most nagyapák és nagymamák! Ezen kerthelyiség zárt helyiségeiben tartották meg az első pécsi szociáldemokraták, lehettek vagy húszán, első összejöveteleiket. Mintha most is látnám az úttörőket, amint megállva a kert vaskapuja előtt, óvatosan körülnéztek, nem látja-e valaki őket besurranni a kertbe, melybe lépcsők vezettek le, fejeződik be a neves újságíró visszaemlékezése.

Csoda-e hát, hogy még életében utcát neveztek el róla, a komlói iskola előtt pedig szobrot állítottak a tiszteletére. Később Pécsett is utat neveznek el róla, aki ha nem alapít családot és nem hoz létre utódokat, akkor is beírta volna nevét az ország és a magyar zsidóság nagyjainak könyvébe. Feuerstein Emil idézett megállapításához egyetértőleg legfeljebb azt tehetjük hozzá, hogy Engel Adolf múltszázadi sikertörténete aktuális üzeneteknek is hordozója. Például azé a manapság Magyarországon talán furcsán hangzó tanulságé, hogy vállalkozás és tisztesség, gazdálkodás és erkölcsösség korántsem egymást kizáró fogalmak. Ellenkezőleg, még feltételezhetik is egymást. Ahogyan Perls Ármin szólt erről a már idézett méltatásában: Az Istenben és önmagában való hit és e kettő ölelkezéséből származott férfibátorság töltötte be Engel Adolf lelkét... Ez vezette őt a becsület és kifogástalan tisztesség útján, hogy mint kereskedő soha senki szorult helyzetét a maga előnyére ki nem használta, hogy mint iparos és gazda soha munkásai erejét önzőén ki nem zsarolta. Mert becsületesnek lenni, mert félünk a büntető törvénykönyvtől – az is valami, de becsületesnek lenni tisztességből erkölcsi meggyőződésből, mert Istentől félünkez sokkallta több. Még ha moralizálásnak is veszi az erkorcsosuló vagy már elkorcsosult jelen, akkor is hozzá kell tennünk. Ettől lehet valóban nemes a jellem. És ennek elfogadásától már csak egy lépés annak felismerése, hogy az érvényesülés, a siker kulcsa önmagunkban van, hitünkben és akaratunkban, szorgalmunkban és kitartásunkban. Talán még az is leírható, hogy saját magatartásunk példaadó erejében. Abban, hogy kritikus helyzetekben is meg tudjuk-e őrizni emberségünket; abban, hogy társat tudunk-e látni az ellenfelünkben is, ahogyan ezt ő tette például, amikor az akkor ellentétektől és konfliktusoktól terhelt pécsi zsidó hitközség elnökévé választották. Választási győzelme után, nagyvonalúan és realitásérzékétől vezérelve a vesztes előd, a régi elnök arcképének megfestését és a tanácsteremben történő elhelyezését javasolta, mert megbecsülte azt is, aki vele ellentétes nézeteket vallott. És végezetül abban, ahogyan Engel Adolf szigorú erkölcsi szabályok és nem kevésbé szigorú normák mellett, pedáns életszervezés viszonyai közepette nevelte gyermekeit az apai örökség következetes folytatására. Rend, pontosság, engedelmesség, önfegyelem. Ezt követelte önmagától, gyermekeitől, munkásaitól. Korán reggel álmukból zavarta gyermekeit munkára, és éjjelenként gyertyával a kezében járta végig a szobákat, megnézendő, felnőtt fiai otthon vannak-e mind, hogy másnap pihent testtel, pihent lélekkel lássanak megint munkához, olvashatjuk tovább a zsidó rabbi emlékezésében: A modern nevelés hóbortjának nem hódolt, nem alacsonyodott le fiainak pajtásává, hanem apa volt, komoly, szigorú, ellenzést nem tűrő... (aki) nem csak szóval, hanem példával nevelt, nem csak oktatott, hanem szemléltetett (is).

Lehetséges, hogy e spártai módszerekről szóló gondolatokat ma sokan némi fenntartással, esetleg viszolygással olvassák. Nekik azt mondhatjuk, az élet Engel Adolfot igazolta: gyermekeinek sorsa és életpályája mindenképp. Sándoré, aki egy jelentős osztrák parkettagyár tulajdonosa lett. Gyuláé, aki a Duna Gőzhajózási Társaság igazgatójaként és acsárdi nagybirtokosként szaktekintélynek számított a fa- és szénipar területén. Móricé, aki verseivel, színdarabjaival és szakkönyveivel egyaránt elismerést szerzett az Engel névnek. És végezetül Józsefé, aki több mint négy évtizeden át volt Pécs város törvényhatósági bizottságának a tagja, a különböző kulturális és művelődési bizottságok munkájának tevékeny részese, újabb, nagy kőszénbánya megalapítója, katolikus iskola létesítője, helyi érdekű vasút megteremtője.


[1] Jánosi Engel Adolf: Aus meinem Leben

[2] Feleségéről, Justus Annáról elnevezve lett Anna-akna

[3] A Bakócza–Felsőmindszent–Komló helyiérdekű vasút Godisánál ágazik el a Budapest–Dombóvár–Szentlőrinc–Pécs fővonalról. A Bakóca és Felsőmindszent névvel jelzett vasúti szárnyvonal minden bizonnyal az építést támogatók szándéka szerint került nevesítésre. Godisa és Felsőmindszent 1977 óta Mindszentgodisa. Godisa megállót hívták úgy, hogy: Bakócza–Felsőmindszent. Ez után az első megálló: Egyházbér, majd Magyarhertelend, Magyarszék, Mecsekpölöske, Mecsekjánosi és Komló végállomás volt a múltban. A mai menetrend szerint: Godisa–Bodolyabér–Magyarhertelend–Magyarszék–Mecsekpölöske–Mecsekjánosi–Komló

[4] Várady Ferenc: Baranya múltja és jelenje, Pécs, 1896.