Cikkek

Boros László: Miért bontották le az Árpád-kori székesegyházat?

Pécsi Szemle 1998. (1. évf.) 3-4. szám, 64-68. oldal

Letöltés: pdf20


Boros László

 

MIÉRT BONTOTTÁK LE AZ ÁRPÁD-KORI SZÉKESEGYHÁZAT?

 

 

 

Az önmagukban létező dolgok arra törekszenek, hogy saját létüket fenntartsák. Spinozának e megállapítását látjuk igazoltnak a pécsi székesegyház 1882–91. évi Schmidt-féle átépítésének téves forrásadatokon alapuló – immár 18 éve megcáfolt – indoklásában. Napjaink idegenvezetési gyakorlatának többsége illetve az újabban napvilágot látott kiadványok is a kutatás eredményeit figyelmen kívül hagyva, a bazilika története iránt érdeklődő hazai és külföldi közönség előtt a középkori építészeti alkotásaink időtállóságára vetnek árnyat.

E dolgozat, amint az e témában megjelent publikációim[1] és a sokrétű hallgatóság előtt elhangzott számos előadásom is azt a célt tűzte maga elé, hogy a pécsi dóm múlt század végi átépítésének valódi okait újólag a nyilvánosság elé tárja. Teszi ezt abban a reményben, hogy legalább a helyi közvélemény és ismeretterjesztés az indítékok adatolható valóságát szélesebb körben megismeri és magáévá teszi.

A 19. század folyamán a kor műszemlélete több hazai székesegyházunk homlokzatán maradandó nyomot hagyott. A veszprémi székesegyház, középkori történetében és az újkori átépítések tekintetében is hasonló a pécsihez. Győrött és Pozsonyban mindössze részben átépített homlokzatot, illetve tornyot találunk, Egerben az egykori várbeli székesegyháztól független új épületet állítottak, Esztergomban pedig a középkori Szent Adalbert templom helyén építették a bazilikát. E 19. századi építkezések mellett is kevés olyan jelentős épületet tartunk számon hazánkban, amely a művészeti kutatás tudományos alapokra helyezése óta annyi megoldatlan kérdést hagyott volna hátra, mint a pécsi dóm. Középkori állapotát a Pollack-féle homlokzatok mögött a hazai székesegyházaink közül legtovább, 1882-ig megőrizte, majd áldozatul esett az Európa-szerte dívó purista szellemű átépítési hullámnak.

,

 

A középkori székesegyház katasztrófa-elméletének megjelenése

 

A pécsi dómról szóló 1980-tól 120 évre visszamenőleg megjelent leírások foglalkoznak az épület veszélyesnek vélt boltozatainak kérdésével. A szerzők az átépítés szükség- szerűségét a már 18. században tapasztalt vészjósló jelekre alapozzák. Az irodalom „kísérleteket” említ, amelyek a 15. századi boltozatoktól terhelt főfalak kihajlását orvosolták. Ezek között említik a kápolnák megépítését, az északi oldalon emelt támívek emelését, valamint a vonóvasak alkalmazását az oldalfalak biztosítására.

Fenti korábbi véleményekre alapozta ma is közkézen forgó összefoglaló jellegű, A pécsi székesegyház című munkáját Dercsényi Balázs, ezért célszerű, ha az épület statikai helyzetéről napvilágot látott véleményeket az ő művéből kölcsönözzük: Az ...átépítést a székes- egyház állapota is indokolttá tette. Sajnos a helyreállítási munkák nem orvosolták, hanem súlyosbították a székesegyház szerkezeti problémáit: főfalai famennyezet hordására készültek, és a későbbi boltozat terhét már nem tudták elviselni, lassan megrokkantak a nagy súly és koncentrált nyomás alatt. Hiába építettek mellé támasztékul kápolna-sort, hiába próbálkoztak a XVIII. század folyamán teherhárító ívekkel megállítani a falak kihajlását, alig 20 évvel később, 1805-ben a helyzet oly súlyossá vált, hogy újabb megerősítés vált szükségessé. .. Pollack tervei a külsőt monumentális egységbe foglalta, de a szerkezet szempontjából nem hozta meg a várt eredményt: még 50 év sem telt el, amikor ismét jelentkeztek a korábbi bajok, a statikai problémák. Henszlmann Imre már 1872-ben aggasztónak találta a gótikus boltozatok feszítő hatását, és ezért javasolta a dóm stílszerű helyreállítását.

Dercsényi a legjobb szándékkal támaszkodott a szakmai körök véleményére, azonban az újabb kutatás szinte csak a szakmai körök számára nyújt korszerű ismeretanyagot.

Megjegyzendő, hogy a székesegyház kutatott történeti időszakában, a 16. századtól a 19. század nyolcvanas éveinek kezdetéig terjedő korszak levéltári anyagában az épület szerkezeti romlását jelző adat nem fordul elő. A 18. század során végzett építkezések tatarozó jellegűek voltak. Klimó György püspök tervezett restaurációját a bekövetkezett földrengések ellenére is csupán barokkizáló, díszítő szándék vezette.[2] A 19. század eleji Pollack-féle átépítés indítékai sem a boltozatok rossz állapotán alapultak, mert az átépítés célját maga Pollack Mihály is csupán a Verschönerung kifejezéssel jelölte meg.

A szakirodalom, illetve a levéltári adatokon alapuló tények ellentmondásainak kiindulópontját a múlt század művészeti szemléletében kell keresnünk. A18. század végén a Franciaországból felelevenedő klasszicizmus az európai forradalmak eszmei jelszavaitól támogatva új művészeti értékítéletet eredményezett. A barokkal való szembefordulásnak Habs- burg-ellenes tartalma is megmutatkozott, s az új irányzat a kifejezésmód leegyszerűsítését, az antik művészetek formavilágát, illetve a korai középkor tiszta stílusjegyeinek felújítását helyezte előtérbe. A társadalmi háttértől érlelt barokkellenes áramlatnak Henszlmann Imre, a nagytekintélyű műítész is egyik lelkes híve volt, aki a székesegyház román kori részleteivel szemben az épület gótikus, majd a 18. századi, valamint Pollack-féle építkezéseit stílusbeli ízléstelenségnek nevezte. Ő volt az első, aki a dóm stabilitását veszélyesnek ítélte.[3]

Henszlmann az akkor még elfalazott altemplomi lejáratok dombormű-faragványaihoz akart hozzáférni. Ipolyi Arnold úgy vélte, hogy az altemplom felől kibontott nyílás mögött a déli lejárat terében szenzációs lelet, Péter király sírja vár feltárásra. Henszlmannak a kibontásra irányuló kérvényeit a püspök és a káptalan mindannyiszor elutasította. A karnyújtásnyira lévő és a biztos szakmai sikert ígérő nagy lelet lehetősége türelmetlenné tette Henszlmannt, aki, hogy célját mégis elérje, egy amúgy is elkerülhetetlen, nagyobb bontás perspektíváját tárta az egyházi vezetés elé. A szentély és a hajó találkozásában a 17. század elején épült széles lépcsőzet eltakarta a középkori altemplomi lejáratokat, ezért kezdetben nem ismerte fel a székesegyház eredeti szerkezetét. Végülis a déli lejárat vizsgálatának kívánalma indította útjára azt a kierőszakolt stabilitás-elméletet, amely a középkori épület bontásához vezetett. Henszlmann szakmai körök előtti tekintélye a székesegyházról alkotott véleményét tényként fogadtatta el, s az új püspök, Kovács Zsigmond (1869–1877) már hitelt adott a boltozatok beomlását kilátásba helyező Henszlmann-i szakvéleménynek.

A székesegyház megerősítésére szánt anyagi erő a kezdeti elképzelések szerint rendelkezésre állott, mert a neoaquistica commissio által megállapított egyházi birtokok a török hódoltság után a Lipót-féle nova donatio révén ismét egyházmegyei tulajdonba kerültek. A donatio, a székesegyház, mint tulajdonos részére a felosztandó terület egynegyedét állapította meg. Számára a Mecsek erdővel borított hegyvidékét jelölték ki,[4] ahol a fakitermelés megfelelő jövedelmet biztosított. Ehhez járult a mecseki szénbányák 18. század végi feltárását követő évtizedek fokozódó szénfelhasználása, amely jelentős jövedelemhez juttatta a bányaterület tulajdonosát. A bányabérletből befolyó tőke az egyházmegye egyéb beruházásaira nem volt fordítható, s amint az várható volt, a később megindult építkezés számadásait az udvar ellenőrzésre bekérette.[5]

1875-ben a káptalan felvetette a dóm belső restaurációjának ügyét. Az őrkanonok a székesegyház égetővé vált belfeldíszítése és összhangzatos újjászervezése tekintetéből javasolta, hogy a ...készítendő terv iránt kéressék meg ő Excja a püspök, kegyeskedjék Schmidt N. (sic!) bécsi híres dómépítőt e célból meghívni.[6] Ez az adatunk a köztudatban és a szakmai körökben is élő hiedelmet cáfolja, miszerint Friedrich Schmidtet Dulánszky püspök hívta Pécsre, aki pedig a káptalan által indítványozott meghívás után csak két és fél évvel később foglalta el itteni hivatalát.

A káptalannak a dóm megújítására vonatkozó szándéka találkozott az akadémia Archeológiai Bizottmány tagjainak a templom Pollack-féle homlokzatait elítélő állásfoglalásával. Ipolyi Arnold véleménye szerint nemcsak a török idők és a tűzvészek okoztak az épületben károkat, hanem a kegyetlen és ügyetlen restaurátorok is. És mit még az utolsó barokk változtatás is meghagyott, azon ... még egy újabb ízetlen s kontár gót átalakítás rongált utoljára.[7] E véleményhez csatlakozott Henszlmann Imre is: ... valódi stylt akkor sehol sem ismertek, s éppen ezen tudatlanságból eredt elbizakodás elhitette az akkori építészekkel, hogy túl bírnak tenni minden megelőzött architecturán.[8]

Henszlmann végezetül a székesegyház műszaki állapotát kritikusnak ítélő, napjainkig hangoztatott véleményeket a következő soraival alapozta meg: ... a bolt oldalnyomása kezdte szétfeszíteni az alatta lévő falakat, s ezen hatás, bár igen lassan, mégis szakadatlanul és biztosan foly be a falak elferdítésére.[9]

 

 

Az eredeti restaurációs tervek

 

Henszlmann előbbi megállapítása ellenére sem gondolt az épület teljes átépítésére. Szerinte a boltozati nyomással szemben ...ellenhatást itt egyes egyedül oly ívtám gyakorolhatna, minőt a franczia romanismus és csúcsíves styl először alkalmazott a magasan fekvő boltok oldalfeszítése ellensúlyozásul,[10]

A tervezett helyreállítás mértékét a levéltári adatok alapján is megbecsülhetjük. A költségvetés tervezete a várható kiadásokra a székesegyházi birtok bányabérleteinek mintegy 20-25 ezer aranyforintra tehető évi bevételét irányozta elő.[11] Ennek alapján nyilvánvaló, hogy az átalakítást a templom főbb szerkezeti elemeinek bolygatása nélkül, legfeljebb a főfalakat stabilizáló belső vagy külső támrendszer létesítésével, illetve az adatok szerint a szentély és a hajó találkozásának vonalában kívánták végezni. Tehát Kovács püspök idejében a 18. századi szentélylépcsőzet megszűntetésével még a középkori állapot visszaállítására törekedtek. Az átalakítás terveinek elkészítésére Hild Józsefet,[12]majd a már felkért Fríedrich Schmidt más elfoglaltsága miatt a hercegprímás javaslatára 1876-ban Lippert Józsefetbízták meg. A műízlésnek megfelelő megújítást Kovács püspök a káptalannal egyetértésben szükséges teendőként jelölte meg.[13]

 

 

A káptalan küzdelme az Árpád-kori székesegyház megmentéséért

 

Kovács Zsigmond utóda, Dulánszky Nándor püspök (1877–1896) pécsi állomáshelyén még egy hetet sem töltött, amikor az immár Henszlmann Imre elnöklete alatt működő Műemlékek Országos Bizottsága betekintésre kérte a helyreállítás Lippert-féle terveit. A káptalan a terveket átadta a püspöknek, aki az 1877. november 15-én hozott határozatában, a kellő anyagi erő hiányára hivatkozással a belső korrekciós építkezést leállította.[14]

Igaz, hogy fenti határozatát pécsi székfoglalása után hét nappal hozta, ennek ellenére a székesegyház restaurációjának szándéka és jellege, minisztériumi hivatalviselése idejéből már ismert volt előtte. Az építkezéssel kapcsolatban azonban más elképzelései voltak. Európai körútra indult, s tanulmányozta az olaszországi, valamint a Rajna-vidéki román bazilikákat, hogy mintát találjon újjáépítendő székesegyházához.

A purista felfogással rokonszenvező püspök, Trefort Ágoston vallás és közoktatásügyi miniszterrel egyetértésben kezdettől fogva egy nagyszabású teljes restauráció megvalósítását tervezte.

A káptalan tiltakozott a teljes újjáépítés gondolata ellen, ezért 1878 októberében újabb javaslatot tett a belső restauráció tervei ügyében. Határozott kívánsága szerint Friedrich Schmidtnek kell adni a tervezés feladatát, akinek műemlék-helyreállítási szemléletét a budavári Mátyás-templom átépítésével kapcsolatos Schulek Frigyes-féle tervek bírálata alapján ismerték: határozottan ellenzett minden olyan helyreállítási megoldást, amely a tiszta stílus elvén a későbbi építészeti korszakok jegyeinek vagy részleteinek megsemmisítésével a formaegység megvalósítását tűzte ki céljául.[15] Dulánszky püspök, Trefort kultuszminiszterrel egyetértésben a káptalannak Schmidt alkalmaztatására vonatkozó kívánságát váratlanul elfogadta. Schmidt a helyszíni vizsgálatai alapján 1878 szeptemberében kelt jelentésében úgy foglalt állást, hogy a teljés helyreállításolyan következményekkel járna, amelyek most át sem tekinthetőik, ezért csak egy méltó belső díszítési javasol. Majd egy váratlan fordulattal az épületről alkotott véleményét a Henszlmannal már korábban is kapcsolatban álló Dulánszky püspök adu-érvével azonosítva – saját műszemléleti hitvallása ellenében – megváltoztatta. Kijelentette, hogy e program technikai szempontból is kívánatos. Különösen a középhajó boltozatai folytonos veszélyt jelentenek az épületre.[16]

Schmidt pálfordulása meglepte a káptalant, amely mint első megbízó, ezután csak szemlélője lehetett az eseményeknek. Schmidt főépítész a minden eszközzel célratörő püspöknek behódolt, s a purista helyreállítás munkálatainak tervezője lett.

A püspök és a káptalan közötti, az átépítés jellegére vonatkozó nézetkülönbséget a munkálatok költségeinek előre látható növekedése még inkább fokozta. A káptalan a munkák kezdeti szakaszára előirányzott 300 ezer forint miatt tiltakozott, s a székesegyház történeti és művészeti értékei védelmében sorakoztatta fel érveit. Nem adott hitelt a Henszlmanntól eredő boltozati labilitásnak, amelynek hangoztatása viszont jó szolgálatot tett a teljes átépítést minden eszközzel szorgalmazó püspök reprezentációs igényeinek.

Az 1880 őszén bekövetkezett pécsi földrengés kedvező alkalmat nyújtott a székes- egyház statikai állapotát kritikusnak ítélő Dulánszky püspök és Trefort miniszter számára. A püspök, hivatkozással a vallás- és közoktatási miniszter hasonló kívánságára, a káptalant a dóm vizsgálatára sürgette a vélt károk felmérése miatt. A káptalan e célból három, egymástól független építészt kért fel, akik külön-külön végzett falkutatásaik eredményét írásban nyújtották be. 1881. május 31-én Szántó Antal, június 2-án Gianone Ágoston pécsi okleveles építőmesterek számoltak be vizsgálati eredményeikről. Egybehangzó állításuk szerint a falakon itt-ott látható repedések csak a vakolat hibái, amelyet 80 éve nem renováltak. A főboltozat mindössze 4–9 hüvelyk vastag, tufából készült, ezért az semmi esetre sem nyomhatta ki a hajó falait, bár ezek a függőleges iránytól valóban eltérnek. A déli hajófalon észlelhető kihajlás már az építéskor elkövetett pontatlanság eredménye, mert egyik fal sem mozdulhat a másik nélkül, különben a boltozaton, a pilléreken és a főhajó felmenő falazatán is repedések mutatkoznának. Szerintük az épületet veszély nem fenyegeti.

A harmadik szakértő a valpói építési hivatal vezetője, Lerch Ágoston volt, aki igen alapos kutatást végzett az épület minden részletében. Számításai a hajó és a szentély pilléreinek, a falak teherbíró képességére is kiterjedtek. Alapot nélkülöző állításnak ítéli a déli fal elmozdulását, mert ez esetben ugyanazon fal belső felületén is, továbbá a pilléreken és az azokon támaszkodó falszakaszon is jelentkeznének repedések. A tornyokon és a kápolnák falain sem észlelt elváltozást, sőt a hajó horgonykapcsait lazának találta. A fő- és mellékhajók repedései régiek, veszélyt nem jelentenek. A pillérívek repedései is csak a vakolaton mutatkoznak, tehát az épület a földrengés ellenére szilárdan áll.[17]

A három egybehangzó szakvélemény alapján a káptalan sikerrel bizonyította, hogy a püspöknek az átépítést kierőszakoló igyekezetét nem az épület labilitása, hanem a dóm mesterséges pénzügyi akkumulációja, valamint az egyházfő reprezentációs többletigénye állította szembe a káptalannak az Arpád-kori épület védelmében tanúsított bölcs mérték- tartásával, valamint a tiltakozó közvéleménnyel.

A vallás- és közoktatási minisztertől és egy sebtében alkotott műemléki törvénytől támogatott Dulánszky püspök, illetve a káptalan és a mögötte álló közvélemény elvi küzdelméből a befolyásosabb fél került ki győztesen. 1882. június 9-én megkezdték a pompás barokk berendezés kiárusítását. A középkori épület sorsa fölött évekig tartó viták eredményét a sajtó rövid, a közhangulatot kifejező híre jelezte: A rombolási munkálatok nagy erővel folynak.[18] A következő év elején a bontás mértéke megdöbbentő látványt nyújtott. Áprilisban már csak a tornyok, a hajó főfalai, az apszisok alsó része és az altemplom álltak.

1883. április 26-án ünnepélyes külsőségek mellett elhelyezték az újjáépítendő székesegyház alapkövét.

 


[1] A pécsi székesegyház Pollack-féle átépítésének története. In: Baranyai Helytörténetírás, 1981. Pécs, 1982.

-A pécsi székesegyház a 18. században. Budapest, 1985.

Friedrich Schmidt művészi elvei és a pécsi dóm restaurálásának előzményei. In: Boros László:

A pécsi dóm és Friedrich von Schmidt. Katalógus. Pécs, 1991.

– A pécsi dóm történetének és műalkotásainak áttekintése az épület Schmidt-féle átépítésének centenáriumán. In: A Pécsi Egyházmegye Schematizmusa 1991. Pécs, 1991.

– A pécsi székesegyház 1882–1891. évi átépítésének indítékai.

In: Baranya. Emlékszám Őszentsége II. János Pál pápa látogatásának tiszteletére. 1991. 1–2. Pécs, 1991.

– Levárdy Ferenc–Boros László–Kalász Gyula: A pécsi székesegyház. Pécs, 1991.

– A pécsi bazilika centenáriumán. In: Magyar Építőművészet. 1991/4.

[2] Püspöki Levéltár (továbbiakban PL) Könyvek 44. Sz. 1757.aug. 14. Klimó a pécsi földrengésről. A palotában észlelt károkat említi Klimó, de a székesegyházról nem szól

[3] Heinszlmann Imre: Pécsnek középkori régiségei I. Pest, 1869. 22–24.p.

[4]Káptalani Levéltár (továbbiakban: KL). Faso. 103. Nr. 5.

[5]Petrovich Ede szíves szóbeli közlése

[6]Káptalani Magánlevéltár (továbbiakban KML), Protocollum, 1875. ápr. 5.

[7]Ipolyi Arnold: A középkori emlékszerű építészet Magyarországon. Pest, MDCCCLXXII. 11–12.p.

[8]Henszlmann: i.m. 24.p.

[9]Uo.

[10] Henszlmann i.m.

[11] A Schmidt-féle átépítés 1 millió 800 ezer koronába került. PL: Számadások. 63. Rationes Ecclesiae Cathedralis restaurate 1.

[12] KML: Protocollum 1847. ápr. 12.

[13] Uo. 1877. jan. 23.

[14] Uo. 1877. nov. 15.

[15] Entz Géza: A Mátyás-templom és a halászbástya. Budapest, 1985. 19.p.

[16] PL: Schmidt levele Dulánszky püspökhöz 1878. szept.17.

Megjegyzendő, Schmidt szeptember 5-én vacsoravendége volt Dulánszky püspöknek

[17]PL Számadások. Faso. 63. Nr. 73., 93., 94., 152.

[18] Pécsi Figyelő 1882. 25. sz.