Cikkek

Erdődy Gyula: A baranyai iparoktatás története II.

Pécsi Szemle 1998. (1. évf.) 3-4. szám, 58-63. oldal

Letöltés: pdf20


Erdődy Gyula

 

A BARANYAI IPAROKTATÁS TÖRTÉNETE II.

 

 

A céhes-, a céhenkívüli- és a nagyipar ellentéte a 19. század második felében kibékíthetetlen lett. A céhek megszüntetésére vonatkozó törvénycikk elhárította a tőkés ipar fejlődése elől az akadályokat, de megjelenése akár formálisnak is tekinthető. A munkavállalás szabadsága, a tőkés üzemekben eltöltött időnek a tanulási, illetve a vándorlási időbe való beszámítása, a munkabér megállapításának kölcsönös egyezkedés tárgyává tétele, a kétoldalú felmondási idő bevezetése, a munkaidő szabályozása és a tőkés vállalkozás korlátlan szabadsága az 1872-es ipartörvényhez vezetett.[1]

Az ipartörvény a céheket megszüntette és kimondta: A magyar korona területén minden nagykorú, vagy nagykorúnak nyilvánított egyén, nemre való tekintet nélkül, ezen törvény korlátai közt, bármely iparágat, ideértve a kereskedést is, bárhol, önállólag és szabadon gyakorolhat.[2]

Az ipartörvény értelmében minden önálló iparos tarthatott tanoncot, de csak olyanokat, aki a 12. életévüket betöltötték.[3] A felvételt írásbeli szerződés bizonyította, amely a tanidőt, a tandíj összegét és a tanonc ellátásának mikéntjét is magában foglalta. Az iparos köteles volt a tanoncot jó erkölcsre, rendre és szorgalomra nevelni, ismétlő, vasárnapi és ipariskolába járatni, lehetővé tenni számára a vallásgyakorlatokon való részvételt, sőt betegsége esetén ápolni. Házi munkára nem foghatta. A tanulóknak a törvény napi 12 órai munkát írt elő, beleértve a tanulási időt is. Utóbbi leteltével a tanonc bizonyítványt kapott.[4]

A hazai tanoncoktatás tulajdonképpen nemcsak az 1872-es ipartörvényhez kötődik, hanem szorosan kapcsolódik Eötvös József 1868. évi népoktatási törvényéhez, a közismert XXXVIII. törvénycikkhez, amelyben kötelezték az iparosokat, hogy 15 évesnél fiatalabb tanoncaikat járassák iskolába.

Az 1872-es ipartörvény először intézkedett a tanonciskolák létrehozásáról, illetve a tanoncok tankötelezettségének külön tanonciskolában történő teljesítéséről. Nem szólt viszont, ez rendkívül lényeges, a tanonciskolák kötelező megszervezéséről, mint állami feladatról, hanem azt társadalmi úton kívánta megvalósítani.

A céhek tehát megszűntek, helyükbe ipartársulatok léphettek. Megalakulásuk igen nehézkesen ment, sok helyen létre sem jöttek. Mivel a múltban a céhek igen fontos szerepet játszottak a tanoncok beiskolázásában, természetesen az ipartársulatok is igyekeztek saját, jól felfogott érdekükben ezt szorgalmazni. Alapszabály tervezeteikben különös súlyt fektettek a szakmai utánpótlás biztosítására. Így volt ez például Pécsett a bádogosok, kerékgyártók és kosárkötők társulatánál is. Ennek ellenére a hatóságok nem engedték a szervezetet, hogy a tanoncokkal a helyi igényeknek megfelelően, külön foglalkozzanak, mert már az ide vonatkozó törvénycikk egyik paragrafusa intézkedett róluk.[5] Az állásfoglalás mögött pénzügyi okok vélhetők, ugyanis az ipartársulatoknak megtiltották a tanulóktól az iskolai díjak szedését is. Az ok nyilvánvaló. A beszedett díjak az iskolát illessék, azt amelyikben az iparos jelölt elméletben készült jövendő hivatására. Az ipartársulatoktól megvonták a bizonyítvány kiadási és a felszabadítási jogot is,[6] pedig azt régen a céhek gyakorolhatták. Nem hanyagolható el e tekintetben az sem, hogy korábban a céhek sokszor önhatalmúlag, felszabadították tanoncaikat. Többek között ezt is meg akarta akadályozni a fenti intézkedés. Az iskola így csak annak adta hozzájárulását a felszabaduláshoz, aki a tanulmányi követelményeknek eleget tett, függetlenül az ipartársulat és mestere véleményétől. Az ipartársulatoknak viszont ilyen feltételek mellett is javasolták, hogy feladatuknak akkor tesznek jól eleget, ha tanoncaik iskoláztatását előmozdítják, sőt évi jövedelmeikből, bevételeikből egy bizonyos összeget az iparos jelöltek támogatására állapítanak meg.[7]

Nemcsak pécsi példát lehet említeni, hanem baranyait is. A Sellyei Egyesült Ipartársulat 1878-ban alakult meg. Jóváhagyott alapszabálya tartalmazta, hogy előmozdítja a társulati tagoknál működő tanoncok és segédek általános és szakmai képzését, valamint a tanoncok pontos iskoláztatását. Támogatja azokat az intézkedéseket, intézményeket, amelyek a hazai ipar színvonalának és az iparosok szakmai műveltsége fejlődésének emelésére törekednek.[8] Persze ettől a tanulók szakmai képzése nem lett megfelelő. Heti 12 órában ismétlő oktatáson vettek részt, ami vajmi kevés volt. Hatékonyságot növelő intézkedés nem lett foganatosítva, mert az ipartársulat egyes tagjai az intenzívebb szellemi képzés költségeit nem tudták fedezni.[9]

Az ipartársulatok önkéntes egyesülésekként jöttek létre, s mint ilyenek támogathatták és a maguk szűk lehetőségei között támogatták is tanulóik képzését. De épp az önkéntesség elvéből adódik, hogy a céhek igen szigorú, zárt szervezeti keretéből kilépők az ipartársulaton belül nem tudhattak fegyelmet teremteni az oktatás területén sem. A népiskolai törvény hatása még nem volt kellő. A szakmai utánpótlás biztosítására szervezettebb kereteket kellett volna teremteni.

Új oktatási intézmények felállítására 1872–1874 között csak tervek léteztek, a régiek pedig csak igen nehezen tudták magukat fenntartani.

Gondot okozott a tanoncok tandíjmentességének kérdése is. Az ifjú úgy kaphatta meg ezt a jogot, ha a lakóhelye szerinti illetékes plébánia szegénységi bizonyítványt állított ki számára. Ennek kiadásának feltétele szüleinek vagyontalansága volt. Tallián Károly ismétlő iskolai gondnok 1874-ben levélben hívta fel Pécs polgármesterének figyelmét az ez ügyben történt visszaélésekre. Kijelentette, hogy ő eddig minden „utógondolat” nélkül adta ki az iskolába járó tanoncoknak a tandíjmentességet, ha azok szegénységi bizonyítványt mutattak be. De most bizonyítást nyert az, hogy olyanok is kaptak szegénységi bizonyítványt a plébániákon, akiknek szülei szőlővel, réttel vagy saját házzal rendelkeztek.[10]

Az ismétlő iskola mellett az iparos jelöltek külön rajztanodába jártak, amely Pécs város kezelésében állt. A város iskolaszéke 1874-ben kérte a városi tanácsot, hogy a rajztanoda kezelését, irányítását az egyöntetűség érdekében adja át neki. Bubreg Mihály, az iskolaszék elnöke a tanoda jogi jellegének teljes épségben tartását ígérte. A kérést a városi tanács teljesítette.[11]

Közben megkezdődött azoknak a terveknek a végrehajtása, amelyek az ipariskolák ügyét, a tanoncok oktatását kimozdították a holtpontról. Baranya megye ipari és kereskedelmi szempontból ekkor a Soproni Kereskedelmi és Iparkamarához tartozott. Így Sopron lépett először. Az ipartársulatok az iparos jelöltek oktatását az ipartörvény értelmében nem vonhatták intézkedési körükbe, Sopronban egyletet hívtak életre, amely elsőrendű céljának az ipari szakoktatás fejlesztését jelölte meg. A kamara ennek a lépésnek megtételére más dunántúli városokat is alkalmasnak tartott, elsősorban azokat, amelyekben már korábban reáliskola működött. Itt emelték ki Győrt és Pécset, mivel ezeken a helyeken, épp a reáliskolák miatt, a szükséges taneszközök és tanerők rendelkezésre álltak. Sopronban 1874. november 22-én sikerült is egy iparos továbbképző iskolát nyitni, a vallás- és közoktatásügyi, a földművelési, ipar- és kereskedelmi minisztériumok, valamint a város közönségének támogatásával és teljes egyetértésével.[12]

Nagy szüksége volt az ipar szakmai utánpótlásának az ilyen és hasonló iskolák létrehozására, mert az elemi oktatás rendkívül alacsony színvonalon állt, a tanulók csak írni, olvasni és számolni tanultak meg.[13]

Hasonló helyzet állapítható meg a pécsi ipartanodánál. A céhek megszűnése óta az egyes osztályok látogatási aránya minimálisra csökkent. A foglalkozásokat osztályonként csak 4-5 tanuló látogatta. Ennek ellenére a rendszeresen hiányzókat a tanodai bizonyítvány nélkül a rendőrkapitányi hivatal, mint elsőfokú iparhatóság felszabadította. Ezért a városi tanács közgyűlése határozott. A felszabadítás feltételeit szabályrendelet megalkotásával szigorította, és azokat a tanulókat, akik az ipartanodánál írni, olvasni, számolni nem tudtak, az ismétlő iskola látogatására kötelezte.[14]

Az ebben az időszakban felszabadított tanoncok száma az 1860-as évek végéhez viszonyítva közel háromszorosára nőtt.[15] Viszont csak 20 mesterség tanoncai szerepeltek a felmérésekben, szemben az előző időszakkal, amikor 40 szakma tanulóiról volt szó. Az 1870-es évek közepén teljesen hiányoztak a fazekas, a csizmadia, a német varga, a ráspolyos, a rézműves, a tarisznyás, a tímár, a mészáros, az üveges, a cukrász, a könyvkötő, az órás, a szitás, a kesztyűs, a bábos, a pincér, a kárpitos, a pék, a szappanos, a székkészítő, a lánccsináló és a csatos mesterségek tanulói. A társadalmi és helyi igények, hasonlóan a céhes időszakhoz, az asztalosokkal, a cipészekkel, a lakatosokkal, a kőművesekkel és a cserepesekkel szemben támasztottak nagyobb elvárásokat. A tanulók kora azt mutatja, hogy általában 12-14 évesen kerültek az ipariskolába.

Az elégtelen oktatási viszonyokról a Soproni Kereskedelmi és Iparkamara egyik jelentésében így írt: Az iparosoknak nagyobb része nem bír más képzettséggel, mint amelyet a népiskolában szerzett: és a ki a magyar népiskoláknak állapotát, a melyben azok legújabb időkig voltak, ismeri, az tudni fogja, hogy ezen képzettség mily csekély. De az ily képzettség a kézmívest egyáltalán nem képesítheti arra, hogy a nagyiparral való versenyt megállja. Ehhez kielégítő általános képzettség mellett, még az egyes iparok űzésére való szakszerű képesítés is kívántatik, mely ismét csak erre alkalmas oktatás által szerezhető.[16] A cél elérése érdekében a vallás- és közoktatási miniszter Jagócsi Péterffy Józsefet miniszteri biztosnak nevezte ki az egész ország területére terjedő jogkörrel.[17]

Pécs város községi iskolaszéke pedig növelte a szigort, hiszen 1877-ben 48 családot bírságolt meg, akik gyermekeiket, mint tanoncokat nem szorították rá, hogy iskolába járjanak.[18]

A megszűnt céhek hivatalos eljárásait sem lehetett egyik napról a másikra az emberek tudatából kitörölni. Jó példa erre, hogy a megye területén a főszolgabírói hivatalok a felszabadult tanoncoknak továbbra is vándorkönyvet állítottak ki, holott ezt az ipartörvény, mint igazoló okmányt megszüntette. Ezért az alispán felhívta a járások vezetőinek a figyelmét, hogy a vándorlásra az iskolai bizonyítványt kell felhasználni. Ezzel tudja a tanonc, most már, mint legény, új mesterénél igazolni tanulmányi előrehaladását, szakmai tudását.[19]

Az eddig leírtak, a rendkívül helyes törekvések mellett, tulajdonképpen adminisztratív intézkedéseknek foghatók fel. A tanoncok képzése területén az ismétlő iskolák semmilyen előrehaladást nem hoztak. Gyakorlatiatlan volt ez az oktatás, mert az eredmény nem állt arányban a reá fordított költségekkel. Gyakorlatiatlan volt azért is, mert az esti foglalkozások felett minimális ellenőrzést tartottak és az is folyamatosan lazult. A rajzoktatás színvonala is erősen visszaesett. A tanoncok nagy része szervezett oktatásban előzőleg alig-alig vett részt. A falusi gyermekek rendkívül hiányos előképzettséggel kerültek az iparba. A városiak közül szép számmal akadtak olyanok is, akiknek nem volt ínyére a tanulás. De ez nemcsak kedv kérdése volt. A gyermekek az esti órákra vagy el sem jártak, vagy ha részt is vettek rajta, az egész napi munkától fáradtan nem lehettek képesek az oktatást figyelemmel kísérni, nem is beszélve arról, hogy átlag 13-15 éves fiatalemberekről van szó. A pécsi polgármesteri hivatal 1878-as iratai szerint az ismétlő iskolákban a mulasztások ijesztő méreteket öltöttek.[20]

A tanoncoktatás válsága. Így foglalhatók össze a tények egy mondatban. Sok iparos visszavágyta a céhrendszert, ezzel együtt pedig a régi iparos képzés hívei maradtak. Hivatalos körökben eljutottak az ipartörvény felülvizsgálatának gondolatáig, így olyan iparos szakiskolák, tanműhelyek és kísérleti intézetek felállítását szorgalmazták, amelyek biztatóbb jövőt ígértek. Az 1872-es ipartörvény versenyt hirdetett, de ehhez azonban a kisipar területén sok más mellett szakképzettség is kellett volna. Enélkül még a jogosan jelentkező fogyasztói igényeket sem lehetett megfelelően kielégíteni.[21] Az ipartársulatok pedig egyáltalán nem tudtak megfelelni a szakoktatás területén jelentkező feladatoknak. Ezek a szervezetek sok helyen csak papíron léteztek. Követelés hangzott el e rendszer megszüntetése érdekében.[22]

Az első tanonciskolai szervezetet 1877-ben alakították ki, amely előkészítővel összekapcsolt két- és három évfolyamos iskolákat különböztetett meg. Az Országos Iparegyesület igyekezett – ettől kezdve különösen erőteljesen – a tanoncok iskoláztatását elősegíteni. Ennek eredményeként a tanulók száma jelentősen emelkedett, ezt segítette az is, hogy a szervezkedő munkásosztály nagy jelentőséget tulajdonított saját utánpótlása felkészítésének, oktatásának. Létrejöttek a tanoncoktatás általános, bár korántsem teljes keretei: a rájuk is kiterjedő tankötelezettség, a szervezetileg önálló tanonciskola, a saját tantárgyi rendszer, azok heti óraszáma.

Pécsett 1879-ben kereskedelmi és ipartársulat jött létre, amely szorgalmazta Baranyára, Tolnára és Somogyra kiterjedő hatáskörrel egy iparkamara létrehozását. A Soproni Kereskedelmi- és Iparkamara ülésein Dél-Dunántúl nem lehetett megfelelően képviselve, elsősorban a hosszú és fáradságos utazások miatt. Így 1880. december 4-én engedélyezték az új testület működését, Pécs székhellyel, Pécsi Kereskedelmi- és Iparkamara néven.[23] A kamara létrehozásának egyéb más szempontjai mellett figyelmet érdemelnek az ipari szakoktatásról írt soraik. Az egész Dunántúlon csak Sopronban van egy iparos továbbképző tanfolyam.[24]Egyebütt s így Pécsett is csak a vasárnapi ismétlő iskolában nyernek az iparos tanonczok oktatást. S ezek száma itt közel 600. A pécsi kereskedelmi és ipartársulat már megtette az előkészületeket egy alsóbb rendes kereskedelmi és ipariskola alapítására. Hogy azonban e tervet kivitelre emeltethessék, szükséges, hogy azt egy hivatalos közeg karolja fel erkölcsi s anyagi támogatással. Ha mint a többi kamarák, úgy a felállítandó pécsi kamara is évi költségvetésének egy részét a szakoktatásra fordítaná, akkor a társulatunk által iskola csakhamar létesülne.[25]

A baranyai vélemények, az oktatás színvonalát tekintve, egyre inkább közeledtek az országos meglátásokhoz. Nemcsak az évente felszabadult tanoncok száma nőtt, 1879-ben már 137 fő Pécsett, de emelkedett azon törekvések száma is, amelyek a képzés hatékonyságát igyekeztek növelni. Hazai ipar és képzőművészet érdekében „Ipariskola” nevű vállalat jött létre, amely eredeti rajz- és mintalapokat adott ki. Ilyenek voltak például a 18. századbeli festőiparra vonatkozó karton mintanyomatok.[26] Budapesten állami középipartanoda jött létre, amelynek szervezeti szabályzatát Baranyába is megküldték, a megye vezetése segélyek formájában támogatta is az intézményt. Ugyanekkor Pécsett iparművészeti iskola létesítését szorgalmazták, amelyben mintázást, ornamentális és építészeti rajzolást, mértant és stílust kívántak tanítani.[27] A városban 1882-ben 699 tanoncot tartottak számon, így nyilván az iparművészeti iskola működtetése csak egy szűk réteg képzését oldotta volna meg. A vallás- és közoktatási miniszter a városnak címzett leiratában hasonló gondolatokat fogalmazott meg. ...az országban egyenlőre, különösen a nagyobb városokban lévő iparos tanulók tanítását, most már minden további halogatás nélkül rendszeresítem és megkezdem.[28]Az ipartörvény okozta bizonytalanság óta ez az első határozott megnyilvánulás volt.

A vallási nevelés hatékonysága sem nőtt a céhrendszer keretében, az ipartanodában tartott hittan órákhoz képest. A vasárnapi ismétlő iskolában először Heid János tanító- képezdei tanár, majd mások végeztek hitelemzést.[29]

A megoldás lehetősége közelebb hozta egymáshoz az illetékeseket. Volt, aki azt hangoztatta, hogy az iparos tanoncok oktatása ügyén csak úgy lehetne segíteni, hogy kimondanák: hat évi rendes iskolalátogatás nélkül senkit se vegyenek fel tanoncnak, addig pedig nem szabadítható fel, míg nem igazolta, hogy az iskolát látogatta.[30] Ez persze kényszer megoldás, kevésbé járható út, a réginek az újban való továbbélése volt. Problémaként jelentkezett, hogy időközben kialakult az iparos proletárok rétege és ezt részben az iparoktatás alacsony színvonala is elősegítette. Hiszen egy-két évi tanonckodás után a jelöltek segédek lettek, majd ahelyett, hogy több éven át segédkeztek volna, ezzel is növelve ismeretanyagukat, minden figyelmüket az önálló iparűzésnek szentelték. A segédek szinte szó nélkül hagyták el mestereiket, sőt munkakönyv nélkül beálltak máshoz dolgozni, ahol jobban fizettek. Az 1872-es ipartörvény életbe lépése óta ezt a tendenciát nem tudták megakadályozni. Egész Dél-Dunántúlon csak Pécs tudott némileg az iparosok oktatásáról gondoskodni.

Pécsett 1882-ben 699 tanoncot, Baranyában 1357 iparos jelöltet tartottak nyilván, ebből vasárnapi iskolába 486 fő járt. Pécsett ugyanebben az évben a tanoncok számára külön tanfolyam indult, amit a pécsi kereskedelmi és ipartársulat szervezett. A főreáltanodában tartott foglalkozásokat 3 főreáltanodai tanár irányította. Heti 6 órában helyesírást, fogalmazást, szépírást, számtant, földrajzot és rajzot oktattak.[31]

A tanoncoktatás problémái az egész ország területén hasonlóak voltak. A gyermekek jelentős része már az elemi iskola végzése közben munkát vállalt egy-egy iparosmesternél, amely számos adminisztratív és pedagógiai nehézséget vetett fel.[32] Az 1872-es ipartörvény tehát nem oldotta meg a kisipar szakmai utánpótlásának igen sok kérdését, sőt erősen növelte az időközben felhalmozódott feszültségeket.[33] Ezek a problémák egyenesen vezettek az 1884. évi ipartörvény megalkotásához és kihirdetéséhez, amely szabályozta a kézműipar gyakorlását, ipartársulatok helyett ipartestületek alakítását rendelte el, sőt részletesen intézkedett a tanoncok jogállásáról és oktatásukról. Minden olyan településen, ahol legalább 50 tanonc dolgozott, az elemi iskolákra ráépülve, annak tanerőivel és taneszközeivel külön tanfolyamot kellett nyitni számukra. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, ezt később látni is fogjuk, hogy ezeken az érintett településeken iparostanonc-iskolák nyíltak. A szorgalmi időszakot 10 hónapban állapították meg. Heti két munkanapon 4 órát az általános ismeretek tantárgyaira, vasárnap pedig legalább 3 órát rajztanulásra koncentráltak. Emellett vasárnap heti 1 óra a vallástanításra lett felhasználva.[34] A három évfolyamos tanonciskolába 12 éves koruktól járhattak a gyermekek. Az, aki nem végezte el az elemi népiskola hat osztályát, az ismétlő iskolában kezdte meg, illetve folytatta tanulmányait. Az országban 1884 és 1890 között 310 tanonciskolát szerveztek, viszont a kis települések tanoncainak képzése így sem oldódott meg teljesen.[35]

Az 1884. évi ipartörvény az 1872-es törvényi szabályozáshoz képest fejlődést jelentett az ipar szakmai utánpótlásának szempontjából is. Elsősorban azzal, hogy kimondta a tanonciskolák felállításának kötelezettségét, gondoskodott fenntartási költségeikről is. Ez döntőnek bizonyult. A törvény oktatásra vonatkozó részének súlyát mutatja, hogy kb. négy évtizedig érvényben maradt. Nagy érdeme volt a rendszeres tanonciskolai oktatás megteremtése.

 


[1] Berend T. Iván-Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon 1848–1944. Kossuth Kiadó, Budapest, 1975. 24.p.

[2] 1872. évi VIII. törvénycikk

[3] Korábban többször előfordult, hogy a céhek 12 éven aluli gyermekeket alkalmaztak. Ezt szűkítve ugyan, de az 1872-es ipartörvény is lehetővé tette, elsősorban a családi kapcsolatok révén, a családokon belül

[4] 1872. évi VIII. törvénycikk

[5] BML, Pécs polgármesteri iratok (továbbiakban: Pp. ir.) 4343/1873.

[6] BML: Pp. ir. 4343/1873

[7] Uo.

[8] Erdődy Gyula: Adalékok a Sellyei Egyesült Ipartársulat történetéhez. In: Baranyai Művelődés, 1979/1. 87–91. p.

[9] BML: A „Sellyei Egyesült Ipartársulat” jkv-e az 1882. január 29-én tartott ülésről. Az ipartársulat ifjúsága 1881-ben kérte, hogy engedélyezzék egy „iparos ifjúsági kör” megalakítását. A társulat közgyűlése a kérést azzal utasította el, hogy az ifjúság nem alkalmas ilyen jellegű kör fenntartására

[10] BML: Pp. ir. 4777/1874.

[11] BML: Pp. ir. 8612/1874.

[12] Uo.

[13] BML: Pp. ir. 9290/1874. Erre vonatkozóan lásd még a Soproni Kereskedelmi- és Iparkamara főjelentése az 1874-ik évről. 1–30. p.

[14] BML: Pp. ir. 9290/1874. Erre vonatkozóan lásd még a Soproni Kereskedelmi- és Iparkamara főjelentése az 1874-ik évről. 1–30. p.

[15] Erdődy Gyula: Adalékok a pécsi céhes kisipar oktatásához. In: Baranyai Helytörténetírás 1980. Pécs, 1981. 59–80. p.

[16] A Soproni Kereskedelmi- és Iparkamara 1876-ik évről szóló jelentése

[17] Uo.

[18] BML: Pp. ir. 2725/1877.

[19] BML: Alispáni iratok 424/1877

[20] BML: Pp. ir. 1696/1878., 8958/1878., 9502/1878.

[21] A Soproni Kereskedelmi- és Iparkamara 1878. évi főjelentése. Sopron, 1879. 1–236. p.

[22] A Soproni Kereskedelmi- és Iparkamara 1879. évi főjelentése. Sopron, 1880. 5–246. p.

[23] Baranya múltja és jelenje I. Szerk: Várady Ferencz. Pécs, 1896. 679–680. p.

[24] Sopronban 1874-ben hívták életre a továbbképző jellegű ipariskolát

[25] BML: Pp. ir. 2858/1880.

[26] BML: Pp. ir. 3932/1880.

[27] BML: Pp. ir. 735/1881.

[28] BML: Pp. ir. 6034/1882.

[29] BML: Pp. ir. 9754/1882.

[30] A Pécsi Kereskedelmi- és Iparkamara 1882. május 24-én tartott ülésének jegyzőkönyve

[31] A Pécsi Kereskedelmi- és Iparkamara jelentése a kerületét képező Baranya-,

Somogy-, Tolna megyéknek, továbbá Pécs sz. kir. városnak általános gazdasági, kereskedelmi, ipar és forgalmi viszonyairól 1882-ben. Pécs, 1883. 1–173. p.

[32] Magyarország története 1848–1890. Szerk: Katus László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. 1403. p.

[33] A kézműipari kérdés alapelvei. A magyar ipar. Szerk: Dr. Árvay József. Budapest, 1941. 3–103. p.

[34] Uo.

[35] Lásd 32. sz. jegyzet