Cikkek

Márfi Attila: Játékszín az egykori pálosok templomában

Pécsi Szemle 1998. (1. évf.) 3-4. szám, 40-44. oldal

Letöltés: pdf20


Márfi Attila

JÁTÉKSZÍN AZ EGYKORI PÁLOSOK TEMPLOMÁBAN

Pécs korai színművészetét és az idelátogató német és magyar vándortársulatok presztízsét és elfogadottságukat erősen befolyásolták elhelyezési lehetőségeik, azaz fellépési körülményeik. A kezdeti időszakban a teátristák csak kevés erre alkalmas színitermet találhattak Pécsett. Jobbára csak a nagyobb polgárházak báltermeit, száláit bérelhették ki erre a célra. Ezek természetesen nem színköröknek épültek, ezért egy-egy alkalommal a szükséges átalakításokkal kezdődhettek csak el az évadok. De ezen alkalmi játékszínek adottságairól bővebbet sajnos nem tudunk.

 

 

Korabeli játszóhelyek

 

Ezek közül a 18. században a legismertebb a Rihmer polgárcsalád szalonja volt, továbbá a Ferenciek utcában álló Renner-terem és a Schneckenberger-szála, amely az úgynevezett Elefántos ház felső emeletén, a város legnagyobb színköre volt.[1] De gyakorta megfordultak komédiások a Fő utcában felépült Fehér Hattyú vendégfogadóban, és a közelben lévő, a Mór utca sarkán álló Arany Naphoz címzett fogadóban. Tudunk arról is, hogy a mai Kórház tér északi részén álló egykori Magyar Korona, ma Százéves fogadóban és a Felsőmalom utcában, ma Várostörténeti Múzeumként működő épület,a Pelikán padlásterében is tartottak alkalmanként színjátékokat. 1800-tól pedig a volt pálos kolostor ebédlőjét alakították át játékszínné. Természetesen igen gyakori volt, főleg a nyári hónapokban, hogy a színésztruppok a szabadban, „Isten szabad ege alatt” mulattatták a nagyérdeműt. Erre a város piac- és vásáros terei voltak a legalkalmasabbak, forgalmuk és központi fekvésük miatt is.[2]

 

psz 1998 03 04 07 marfi attila 01

 

Korabeli színpadi jelenet

 

A fejlődő polgárvárosban természetes igénnyé vált, hogy minden évben, a tavaszi, a nyári és a téli idény alatt több színésztársaság is szórakoztatta a pécsi publikumot. Ez az igény egyre erősödött, s a reformkor első éveiben a szenátus egyik állandó problémája volt az egyre sokasodó vándortársulatok megfelelő elhelyezése. De már ezt megelőzőleg is komolyan felmerült egy önálló játékszín felállítása, az ideiglenes megoldásokat orvosolva.

Először Baranya vármegye rendjei kísérelték meg, 1815-ben, hogy színkört létesítsenek a pálosok kolostorában. Kellő tőke hiányában viszont a várt színiterem és színikerület megteremtése meghiúsult.[3] Ezzel mintegy lehetőséget adtak egy másik, de már német részről történő próbálkozásnak, aminek helyszíne újfent az egykori rend épülete volt.

 

 

Színiterem az egykori pálosok templomában

 

Az egyházi épület rövid, kárászéletű „színikarrierje” 1800-ban kezdődött, amikor Joseph Lippe direktor truppja a városunkba érkezett. Először a szegényházban szállt meg komédiásaival, később, az őszi idény kezdete előtt a volt pálos rend kolostorának földszinti termeit kapta meg lakhelyül.[4] S ekkor jött az ötlet a városatyák részéről, hogy a pálosok tágas ebédlőjében építsék fel a játszásra alkalmas színpadot. A szabad királyi város ugyanis 1799-ben vásárolta meg az épületet, s azóta üresen állt, hasznosítását ekkor még nem oldották meg. Illetve ideiglenesen bérbe adták a mágocsi uradalomnak, amely a rendház egy részét raktározásra használta. Amikor Lippe 1800 novemberében megfogalmazta kérelmét, az alábbi döntés született a város szenátusától: A fent említett szerződés első szakasza megtiltja ezeknek a lakóhelyiségeknek a felhasználását akár kórházi, akár beteggondozói intézmény céljául. Ezért nem jöhet szóba a mondott helyiségnek katonai kórházzá alakítása sem; viszont nem látjuk akadályát annak, hogy Nagyrabecsült Elöljáróság Lippe József vígjátékszínészt beköltöztesse hozzátartozóival együtt a kolostor említett lakószobáiba, csakhogy gondoskodás történjék az épület kötelező állagmegőrzéséről.

Ami a lakbér fizetését illeti a Nagyrabecsült Elöljáróság kössön egyességet a mondott vígjátékszínésszel, méltóztassék gondoskodni róla, hogy ő azt oda befizesse...[5]

Végül is a rend ebédlőjét havi 3 forint bérleti díj ellenében ítélték oda az igazgatónak. Ezenfelül minden előadás után 10 krajcár befizetésére kötelezték Lippét a városi szegényház javára. Ettől kezdve a rend ebédlője évente adott otthont rövidebb-hosszabb időre a teátristáknak. Az egymást váltó direktorok sorában 1811 márciusának végén jelentkezett játékra az a Johann Ferdinand Kübler, aki ezt követően többször is élvezhette a város vendégszeretetét, s ezen felbátorodva a színkör fejlesztésére szánta el magát. Magánéletében is emlékezetes lehetett számára városunk, mert itt vette nőül Carolin Heffnert 1816 októberében. Érdekessége még ezen családi eseménynek, hogy az akkor 48 éves színigazgató egyik esküvői tanúja az a Lickl György, aki ekkor már a székesegyház megbecsült karnagya volt.[6]

A közel 30 éves színi múlttal rendelkező színigazgató 1811 és 1817 között négy alkalommal kapott játéklehetőséget a szenátustól. Társulata tragédiákat, színműveket, vígjátékokat, operákat és baletteket játszott a pécsi nagyérdeműnek. A korabeli források elismerően említették meg gazdag ruhatárát-, könyvtárát és kifinomult ízlésre valló díszleteit. Kübler két egymást követő esztendőben, 1811 és 1812-ben mulattatta első ízben a pécsi polgárokat. A felkészült direktort hamar kegyeibe fogadta a közönség. Bár az évad végén egy sajnálatos pénztári lopás miatt úgy látszott, hogy az igazgató családi vállalkozása balul üt ki, de a vizsgálat lezárult, s a társulat tisztázódott a gyanú alól. Sőt a pécsiek nyomatékkai kérték a szenátustól, hogy Kübler ismét kapja meg az új idényre is a játékjogot.[7]

A sors fintora, hogy éppen ekkor egy korábbi szerződése elszólította őt Székesfehérvárra. A csalódott közönség négy évet várt a hűtlen direktorra, aki egy soproni szerződését mondta fel, hogy kedvére tegyen a pécsi publikumnak. Ekkor megint két egymást követő évadot játszott végig a Hattyú-teremben és a volt pálos kolostor ebédlőjében emelt színkörben. Nem véletlen a közönség ragaszkodása Ferdinand Küblerhez, mert az egyre színvonalasabb színi életben ő volt a Birodalom egyik leggyakrabban szerződtetett színi vállalkozója. Repertoárján a kor legdivatosabb művei szerepeltek. Különösen a szomorújátékok és az operák színrevitele hozott számára elismerést.[8]

Közkívánatra többször is el kellett játszania Bellini: Normáját, a pécsiek operakedvencét, és a divatos német színpadi szerző, Kotzebue új vígjátékát, a Titkos tapétaajtót. De ittléte négy esztendeje alatt a Patkoló kovács c. komikus pantomimikus balett aratta a legnagyobb sikert. Amikor negyedik alkalommal tért vissza a Mecsek-aljára, 1816 őszén, emlékezetes székesfehérvári kiruccanása után megfordult Győr és Sopron városában is. S a déli színiút egyik állomáshelyén, Szombathelyen játszott éppen, amikor meghívást kapott a pécsi városatyáktól. Pécsre jövetele azonban akár menekülésnek is felfogható, mert Sopronban annyira eladósodott, hogy felszerelésének egy részét kénytelen volt foglalás alatt a városban hagyni. A soproni hitelezők viszont itt is utolérték és kis híján megakadályozták a pécsi évad sikeres befejezését is.

Végül is Kübler Sopronban hagyott lefoglalt javait elárverezték, 1817 januárjában, és a társulat márciusig játszhatott a városban.[9] Persze Küblernek nemcsak soproni adóssága miatt volt gondja: Ugyanis az idény alatt számos mutatványos is érkezett Pécsre, akik a színigazgató szerint számára érezhető kárt okoztak. A konkurens alkalmi produkciók megszűnte után sem enyhültek a direktor gondjai: Pécsett továbbra is a polgári szálák és a pálosok ebédlője szolgált alkalmi színpadként. Ekkor állt elő ötletével, hogy a rend templomának főhajójában alakítsanak ki játékszínt, a szűk ebédlőt egy tágasabb csarnokra felváltva. Kezdeményezését a városvezetés is támogatta.

 

 

Az egyházi körök színrelépése

 

Mivelhogy a rendház egyes traktusait a német színészek szállásául és előadások megtartására is igénybe vették, a város szenátusa részéről egyértelmű volt, hogy a további terjeszkedések is ebben az épületben történjenek. A régóta eredeti funkcióját nélkülöző rendházban főleg különböző élelmiszereket, majd szalmát tároltak, de üzleti célokra zsidó kereskedőknek is bérbeadták. Volt olyan időszak, amikor katonai célokat is szolgált az egykori rendház. Tehát a megszentelt, s egykoron talán szebb napokat is átélt ősi falak meglehetősen elvilágiasodtak.[10] Az egyház helyi képviselőinek mindez nem szúrt szemet. Azonban mihelyt Johann Kübler vándorkomédiás, aki egyébként már régóta, mint „albérlő” lakott az egykori klastromban, és saját költségén a templom főhajójában színpadot emeltetett, lesújtott rá Király József püspök és a püspöki tanács haragja. Az ádázzá fajult színházalapítási vitában a klérus még a Szentatya kiátkozását is kilátásba helyezte a város közösségének, ha a blaszfémiának minősített tettől nem hajlandók önként eltérni: Mind a mi Méltóságos Elöljáró Urunk, s úgyanúgy mi jómagunk is lelkünk legnagyobb szomorúságával kaptuk a hírt: a pálosrendi atyák eltörölt rendjének templomát, amely fennállásának legelső kezdeteitől fogva Istennek volt szentelve, és jelenleg is ezeket az igéket viseli magán: a Legszentebb Szentháromság számára, nem tudni kinek az engedélyével, vagy kinek a költségén, vígszínházzá, vagy tánczos színházzá alakítják át, s a játékok és vígasságok kezdeti időpontjául a holnapi nap estéjének az időszakát ítélték kijelölni.

Mivel pedig bizonyossá vált azokból a köpködő csapkodásokból, amelyek most reánk várnak, hogy mi egyelőre Isten haragjának árnyékában élünk, s ez önmagában is arra a meggyőződésre késztet minket: a mondott templom vígszínházzá alakítása ő legszentebb Felségének a visszatetszését is ki fogja váltani. Ismételten hivatalosan kérjük a nagyrabecsült Városi Elöljáróságot, természetesen a magunk nevében is, és a Méltóságos Elöljáró Urunk saját személyes nevében is, aki méltóztatott megjelenni értekezettünkön, ahonnan mindezeket kérvényezzük, még ha mindeddig visszafogja is jóindulatát, a saját jogi hatásköre alá eső komédiásokat tiltsa el a szóban forgó templomban színdarabok rendezésétől. Ellenkező esetben az ott rendezendő színi előadások ügyében kijelentjük: ezt a botránytól dagadó dolgot a saját püspökségi jog hatályosságánál fogva indokoltnak ítéljük megbüntetésre ő Szentsége elé terjeszteni. Egyébként maradunk a szokásos tiszteletnyílvánítással. Pécsett, 1817. január 24-én.[11]

Eddig a püspöki tanács tiltakozó és fenyegető levele, amelyre a „jámbor”, s egyébként is istenfélő magisztrátus megpróbálta jobb belátásra késztetni a klérust. Azonban ez a kísérletezés csak további feszültségeket és indulatokat szított. Az előadást persze nem merték megtartani, s ideiglenesen bezárták a színitermet is, de a lebontásáról még nem intézkedtek, bízva abban, hogy, Király József püspök véleményét befolyásolhatják. Több „esedező levelet” is intéztek a püspökhöz, melyekben részletesen kifejtették észrevételeiket, s még vitába is szálltak a nagyhatalmú egyházi körökkel.[12]

Kérelmeikben többször hangoztatták, hogy megértik a püspök úr aggodalmát afelől, hogy a felszentelt falak világi célokat szolgálnak, de többek között erre a „sorsra” jutott a Dominikánus templom is. A pálos rendű atyák egykori szentélye pedig különb dolgokat is megélt, mint a szegény komédiások gondűző mutatványait. Mert a bérlő zsidó kereskedő még üzleteket is nyitott itt, ami ellen semmi kifogása nem volt a klérusnak, pedig Jézus is megtisztította az árusoktól a templomot. De akkor is számos méltánytalanság érhette a kolostort, amikor a gyalogsági katonai kórház újoncait ide szállásolták. Akik minden zsoldfizetéskor a szent falak között duhajkodtak, sőt le is vizelték azokat, másról nem is beszélve. Az ellen pedig miért is lehetne kifogás – így a városatyák – hogy a bérlő Johann Ferdinand Kübler még a templom főhajóját is rendbe hozta, amit viszont az egyház már évek óta rendre elmulasztott. Az persze igaz, hogy az épület lehetne megyeháza és egyéb közcélú intézmény otthona, de ha színház működhetne itt, a város polgárai többet nyernének vele: Mert a színház által terjed az erkölcsök pallérozása, s az állam vigyázó szeme is intézkedett, hogy kiküszöböljön minden erkölcstelenséget.[13]

Hiába érvelt és kérlelt a szenátus, a püspöki tanács még válaszra sem méltatta őket. Ekkor az elöljárók végső elkeseredésükben, s vélt igazuk orvoslására a Magyar Királyi Helytartótanácshoz fordultak panaszukkal. De addigra már annyira megromlott a viszony a világi és az egyházi hatalom között, hogy maga József nádor volt kénytelen kivizsgálni az ügyet, s állást foglalni az elmérgesedett színházi vitában.[14] A város elöljárói összes sérelmüket és érvüket megosztották a nádorral, s a következőképpen fejtették ki kérelmüket: A legalázotasabban esedezünk Császári és Királyi Fenséges Uraságodhoz, valamint a Magas Helytartótanácshoz, hogy a fentebb mérlegelt indítékok alapján, amelyekhez még az is hozzájárul, hogy a mondott templomban a színházat az építők már ténylegesen fel is építették, maguk a színészek viszont ezeknek a zord időjárási viszonyoknak mindehhez kapcsolódó beköszöntése közepette minden alkalommal tartózkodási lehetőséget kapnak ott, de a mesteremberek is, akik magát a színházat a saját költségükön építik, ezt a pénzt az előadások megtartását követően idejében megkaphatnák, még ha nem is minden egyes alkalommal, mert mégiscsak elég hosszú időn által lesznek kénytelenek csalódni a nyilvánvaló pénzbeli veszteség miatt, s végül, mivel az elmúlt 30 éves időszak folyamán a már sokadszor említett templom dolgában a papság egyáltalán semmiféle problémát sem vetett fel, így Legfenségesebb Uram méltóztassék engedélyezni, hogy a szóbanforgó templomban, mint most már egyfajta világi jellegű épületben tarthassanak színielőadásokat: abban az esetben pedig, ha ennek az engedélyezésnek a megadása előtt mindez nem volna lehetséges, a legalázatosabban azt kérjük, Legfenségesebb Uram az itteni megyéspüspök Úrnál ezt az ő hajthatatlanságát méltóztassék lecsillapítani.

Egyebekben maradunk Legmagasabb Fenségednek alázatos szolgái. 1817. február 3-án.[15]

De ekkor még nem volt reális esélye a polgári erőknek, hogy precedenst teremtő döntést kapjanak az udvari hatóságoktól, amiben egy egyházi épületet ilyen célra hasznosíthattak volna. A döntés ódiumát a nádor se vállalta 1817. március végén megérkező, rövid elutasító leirata szerint.[16] A város kénytelen volt beletörődni ennek a csatának az elvesztésébe, de továbbra sem mondtak le egy önálló játékszín felépítéséről. A derék színigazgató pedig kénytelen volt tűrni, hogy a játékszínt lebontsák. Igaz, március végéig még a városban maradt, hogy a polgári szalonokban fejezze be a meghirdetett szezont, de annak végeztével hitelezői megmaradt felszerelését is elárverezték.[17] Kübler számára is kudarccal zárult a nagy vállalkozás, s elképzelhető, hogy ez a fiaskó sokáig visszavetette művészi pályáján is. Az biztos, hogy anyagilag szinte teljesen tönkrement. Bár többször már nem találkozunk nevével a színházi pályázók között, áldozata mégsem volt hiábavaló. A kudarcon okulva a város vezetése ugyanis nem vonult vissza, csak alkalmas pillanatra várt, hogy kőszínházat építhessen a pécsi polgároknak. De most már úgy, hogy az egyház érveit ismerve, s a harcmodort is megtapasztalva, elkerüljék a nemkívánatos konfliktusokat. Ez végül is több mint harminc esztendő múltával sikerült csak, de erőfeszítéseik eredményeként 1839-ben mégis felépült a város első kőszínháza a Mária utcában.


[1] Itt kell megjegyeznünk, hogy pontosan nem lehet lokalizálni sem a Renner-terem, sem pedig a Rihmer-féle polgári szála, lakóház pontos helyét. Annyi ismert, hogy az egykori Klein Platz, azaz a mai Jókai tér, illetve a Ferencesek utcája környékén feküdtek. De Madas József Pécs belváros telkei és házai c. munkájában sem találunk a 18. századra vonatkozóan biztos támpontokat. A Renner névnél is csak valószínűsíthető, hogy személynevet takar, nem pedig ragadványnév, vagy egyéb más eredetre utaló elnevezés. A szövegkörnyezet alapján úgy tűnik, egykori pécsi polgár lakóházáról maradt fenn adat, de ez sem biztos. A Rihmerekről már többet tudunk; városunk tekintélyes polgár családjaként egykori kézművesek, „vállalkozók” és jogtudorok kerültek ki e tekintélyes famíliából.

[2] Márfi Attila: Pécsi színházalapítási törekvések a reformkorban. In: Baranya 1990/2. Pécs, 1990. 48.p.

[3] Márfi Attila: A pécsi színjátszás nemesi mecénásai. In: Mágnások, birtokosok, címerlevelesek. Debrecen, 1997. 247–248.p.

[4] Márfi Attila: Thália papjai Pécsett. Kézirat, megjelenés alatt

[5] Baranya Megyei Levéltár, Pécs város tanácsa iratai (továbbiakban BML: Pvt.ir.) 1178. 2161/1800.

[6] BML: Belvárosi Plébániatemplom házassági anyakönyve, 1790–1850.

[7] Márfi Attila: A pécsi színjátszás korai szakaszának kiemelkedő egyéniségei 1730–1846. In: Tanulmányok Pécs történetéből, 2–3. Pécs, 1996. 257.p.

[8] BML: Pvt.ir. 498./1811. Cserkuti Andor: A pécsi színészet 1813-ban. Pécsi Napló, 1913. június 29.

[9] Pusztai-Popovits József: Érdekes epizódok a pécsi színészet történelméből. In: Pécsi Napló, 1943. november 12.

[10] Márfi Attila: Thália papjai Pécsett. Kézirat. Megjelenés alatt

[11] BMLPvt.ir. 261./1817.

-   Márfi Attila: Pécsi színházalapítási törekvések a reformkorban. In: Baranya 1990/2. Pécs, 1990. 48.p.

[12] Márfi Attila: Thália papjai Pécsett

[13] BML Pvt.ir. 323./1817.

[14] BML Pvt.ir. 852,/1817.

[15] BML Pvt.ir. 323./1817.

[16] BML Pvt.ir. 852./1817. „Ezen Városi Elöljáróságnak Képviseletéhez eljuttatott felterjesztésében, amelynek támogatásával Ön annak engedélyezését kéri, hogy a megszüntetett pálosrend helyi templomában legyen szabad színielőadásokat rendezni, jelen leiratunkkal közöljük ugyanennek

a Városi Elöljáróságnak a folyamodványára, hogy ez a felterjesztés nem továbbítható. Kelt a mi Királyi Helytartótanácsunkban Budán 1817. február 25-én. Joseph Palatínus”

[17] Pusztai-Popovits József: Érdekes epizódok a pécsi színészet történelméből. I.m. 4.p.