Cikkek

Gábor Olivér: Évezredes szent helyek Pécsett I. Szent István tér

Pécsi Szemle 1998. (1. évf.) 3-4. szám, 4-10. oldal

 

Letöltés: pdf20


Gábor Olivér

 

ÉVEZREDES SZENT HELYEK PÉCSETT I.

 

SZENT ISTVÁN TÉR

 

 

 

Vannak helyek, melyeket akár évezredeken át, a világ változásaitól függetlenül is nagy tisztelet övez. E tisztelet, mely néha a vallások változását is elbírja, két okból eredhet. Vagy hagyományőrzésből, vagy pedig pusztán a hely különös voltából fakadóan. Pécsett és környékén mindkettőre akad egy-egy példa. Az egyik a Szent István tér, a másik a Jakab-hegy.

Az őskorban a legősibb szent helyek valószínűleg egyediségüknek, vagy valamely hozzájuk kötődő csodás eseménynek köszönhették megjelölt voltukat. Az ember néha tabuként tisztelve messze elkerülte ezeket, máskor azonban visszajárt gyönyörködni, emlékezni és gondoskodott is róluk. Így alakultak ki a szent ligetek, a szent források és a szent fák. Majd építményeket emeltek. Ezek eleinte kövek, földhalmok vagy sírjelzők voltak, később pedig kápolnák, templomok, síremlékek. A közös az volt bennük, hogy a többi helytől jól megkülönböztetett jelzésekkel elkülönítve, egy-egy embercsoport számára a puszta látványnál jóval többet, valami evilágon túlit jelentettek.

Most a Szent István tér régebbi szakrális történetét ismertetem. Az állandó felsorolás elkerülése érdekében ide értem a Dóm teret is, ahol ma a székesegyház[1], a püspöki palota és a káptalani levéltár épülete áll. A tér történetének vizsgálata nem mentes Pécs város 5–9. századi nevét is érintő tudományos vitáktól sem. A probléma abban keresendő, hogy a jól ismert ókeresztény temető használata, és a középkori püspökvár létesülése közötti csaknem hat évszázados időszakban, a népvándorlás idején az itt szórványosan megtelepedő népek semmiféle vallási érzületet nem tápláltak a terület irányában. Sőt, az egykori sírkamrákat lakásként használták, a mauzóleum falához kemencét építettek. Így nem vitatható, hogy az ókeresztény temető épületei ekkor, ha romosán is, de még álltak. Ugyanakkor, bár erről írásos adat ebből az időszakból nem maradt fenn, egy későbbi feljegyzés tanúsága szerint az egyházi hagyományok is megőrizték ezen időszakban a város szakrális eredetű nevét. Ezen irat pécsi vonatkozásának adatával nem minden kutató ért egyet. Véleményem szerint azonban a megmaradt romos épületeknek, és az egyházi emlékezetnek köszönhetően, több évszázaddal a római kori temető 5. század eleji felhagyása után tudatosan, nem véletlenszerűen helyezték ide a 11. századi keresztény központot. Ezen a nézeten volt Gosztonyi és Fülep Ferenc is. Tehát a népvándorlás korában is létezett az egyházi köztudatban a hely szent jellegének kontinuitása.

A Szent István tér esetében, eltérően a Jakab-hegytől, a tér szakrális jellegét nem a terület különös szépsége, vagy előnyös volta, hanem a laudatores temporis acti[2] őrizték meg. Kevésbé fellengzősen fogalmazva: a belső egyházi harcoknak köszönhetjük a terület 9. századi megemlítését. Az persze vitathatatlan, hogy a tér szakrális története mindvégig keresztény jellegű volt.

Pécs város római elődjét, Sopianae-t valamikor az első században alapíthatták a rómaiak, de az esetlegesen kelta eredetű neve, és néhány kelta régészeti lelet arra utal, hogy a városnak már korábbi településelődje is lehetett, de különösebb szakrális jelleg nélkül.

A római uralom első századaiban, a pogány valláshoz kapcsolódóan, a pogány rítusú hamvasztásos temetkezés dominált. Ilyen pogány temetőt Pécsett azonban még nem sikerült feltárni. Meglétére csak a fennmaradt, korabeli sírkövek utalnak. Nem kizárt, hogy a Szent István tér környékén, az akkori Sopianae városán kívül is volt egy ilyen pogány temető, amely esetben ez lenne a sacrum loci[3] első megjelenése. Megjegyzendő, a felszentelt ókeresztény temetők általában elkülönültek a korábbi pogány temetőktől. Az egyetlen régészeti bizonyíték más vallás jelenlétére a Katona Győr Zsuzsa által feltárt Vörösmarty utcai zsidó nő sírja, őt azonban a keresztény sírokhoz hasonlóan, régészeti szakkifejezéssel élve, ún. csontvázas rítussal temettek el.

A kereszténység már a 3. században elterjedt Pannóniában. Ezt bizonyítják a korai püspöklisták és mártírakták, de legfőképpen az, hogy Szent Pál Mursán[4] is térített az 1. században. Az igazi térhódítás azonban Constantin rendelete utánra tehető[5]. Ekkor a már engedélyezett vallás hívei birodalomszerte lerombolták a pogány szentélyeket, és hivatalosan is használhatták a valószínűleg már korábban felszentelt temetőket. A pécsi ókeresztény temető sírjainak többsége is 4. századi. Ez a temetkezőhely tehát a sacrum loci első markáns megjelenése. A fennmaradt, restaurált emlékek egy részét a nagyközönség is megtekintheti, a tárgyi anyagot a pécsi régészeti múzeum kiállításán, a festett falú, de ma már felszíni résszel nem rendelkező sírépítményeket pedig a helyszínen[6]. A székesegyház előtti Péter-Pál sírkamra restaurálása jelenleg is folyik. Sajnos a Gosztonyi által feltárt, majd visszatemetett cella septichora, a káptalani levéltár átjárója alatt, egyelőre nem bemutatható.

E hajdani temetői építmények legjelentősebb látnivalói maguk a sírkamrák, és bennük az ó-, és újszövetségi jeleneteket néha személyes motívumokkal variáló falfestmények. Ezek Magyarországon annak ellenére egyedülállóak, hogy művészi színvonaluk már nem éri el a birodalom korábbi freskóinak színvonalát.

A következő biztos pont a tér szakrális történetében, államalapító Szent István királyunkhoz kötődik. A Quinqueeccl. formula[7] ugyanis a legkorábbi középkori magyar helynév, melyet az ezredfordulóról ismerünk. Szent István hamisított oklevelében szerepel, megjelölve az általa alapított püspökségek egyikének, a pécsinek a központját is. A város elhalványult régi neve, Sopianae, és Pécs középkori szláv eredetű neve mellett meglepőnek tűnhet az újabb helységnév felbukkanása. Ugyanakkor mint újdonsült püspöki központ természetesen jogosan kaphatta e nevet a királytól. Ugyanis a név mellett szereplő vocabitur ige jövőidejű, azaz maga a király rendelhette el, hogy azontúl így hívják az immáron kereszténnyé lett várost.

E püspöki központban a középkor folyamán kiépült a székesegyházat is magában foglaló püspökvár, melyet a várostól belső várfal választott el. A terület a török időket nem számítva máig folyamatosan megtartotta egyházi funkcióját, sőt egész egyházi városnegyed épült ki mellette. Élt itt olyan országhírű személyiség, mint Janus Pannonius, és olyan, a város felvirágoztatására is nagy gondot fordító püspök, mint Klimo György.

A terület ókori és középkori szakrális használatában voltak egyezések és különbségek egyaránt. Az ókeresztények elsősorban temetőt létesítettek itt, ezt a kápolnák, vagy kis templomok csak kiegészítették. A középkorban viszont inkább az egyházmegye irányításának központi épületei domináltak, illetve dominálnak mindmáig, időnként kiegészülve a bazilikán kívüli kisebb templomokkal. Az idetemetkezés szokása is folytatódott, például a Szent István tér 17–19 alatt megtalált 11. századi templom körül. Általánosságban azonban a középkorban nem a temetkezési cél dominált itt. Az ókeresztény temető kiemelt helyein, a felszíni épülettel rendelkező sírokba a kereszténység kiemelkedő hitvallóit temették. Akik pedig biztosak akartak lenni abban, hogy haláluk után a paradicsomba jutnak, azok minél közelebb temetkeztek a mártírokhoz, a szentekhez, a püspökökhöz. Olykor egyenesen az ő sírjaikba. A mauzóleum sírkamrája például eredetileg egy személy számára készült, mégis több mint tíz ember csontjai kerültek elő innen, köztük valószínűleg nőké is, három szarkofággal együtt. Ugyanakkor a temetőben minden keresztény helyet kaphatott. A középkorban a székesegyház altemploma számított kiemelkedő temetkezési helynek. Az idetemetkezést viszont az egyház már bizonyosan szabályozta, és csak a valóban kiemelkedő személyiségeknek, például püspököknek juthatott itt hely. Így kerülhetett ide az a sír is, amelyet Kárpáti Gábor nemrég talált meg, és amelybe valószínűsíthetőleg Janus Pannonius[8] került. A krónikák szerint Orseolo Pétert, Szent István utódját is ide temették. A két korszak temetkezései között tehát az volt a közös, hogy az idetemetettek hite szerint e megszentelt földön keresztül vezetett az út a paradicsomba, mégpedig minél kiemeltebb helyen volt a sírjuk, annál könnyebben. Az ókeresztény falfestményeken még jól látszanak azok a szőlőindák és rácsok, melyek a falra festve körülveszik az egyes sírokat. Ezek a paradicsom határait jelképezik, vagyis aki a sírban fekszik, az már bejutott oda.

 

psz 1998 03 04 02 gabor oliver 01

 

Pécset az egyház által kölcsönzött jellege révén hívták a középkortól kezdve Fünfkirchennek, Peti Kostoljenek és később Öt Toronynak. Az ötös szám tehát kitartóan jelen volt a város nevében, mégpedig továbbra is keresztény vonatkozásban. Így az a kérdés, hogy a szentistváni, legelső biztos formulának (Quinqueeccl.) volt-e valamiféle előzménye? Szerintem igen.

Az 5. század húszas éveiben Pannóniában véget ért a római uralom. A terület fölötti ellenőrzést a hunok vették át, míg a lakosság ekkor a romanizált maradékokból és az újonnan letelepült hunokból, germánokból és alánokból állott. A továbbiakban pedig még langobárdok, avarok, bolgárok, szlávok és magyarok gyarapították az ideérkező népeket. Bár azt nem lehet mondani, hogy a barbárokra nem hatottak a keresztény tanok, mégis, Pannonia-szerte elhagyták a keresztény temetőket. Így történt ez itt is. Csakhogy a városnak ekkor már feltehetően nem Sopianae, hanem Quinque Basilicae[9]volt a neve.

 

psz 1998 03 04 02 gabor oliver 02

 

Andrea Mantegna (1431–1506): Szt. Kristóf holttestének elszállítása, 1457. fresco. Padova, Eremitani templom Ovetari kápolnája (részlet)

 

E név Pécsre való vonatkoztatása, és összekapcsolódása a 11. század eleji Qunqueeccl. formulával, szinte adja magát. Ugyanis a régészet mai állása szerint négy nagyobb, kiásott ókeresztény temetői épületről van tudomásunk: a cella trichoráról, a cella septichoráról, az ókeresztény mauzóleumról és az Apáca utcai kis templomról. Ezek kiegészülve a székesegyház alatt feltételezett ötödik épülettel, melyre a kiváló építész, Gosztonyi Gyula az altemplom alaprajzából következtetett, nyugodtan lehettek már az 5. században névadói a városnak. Végső soron a Quinqueeccl. megnevezésen keresztül innen származhat a ma is használt Fünfkirchen elnevezés is.

A 4–5. századi városnév változások nem voltak ismeretlenek a római birodalomban. Vallási meggondolást tükröző átkeresztelésre is van példa. Dunaszekcsőn az eredeti Lugio név bizonyulhatott rossz előjelűnek, és helyette a kedvezőbb Florentia vált hivatalossá. A gond azonban az, hogy a Quinque Basilicae név, azaz az 5-ös szám első megjelenése Pécs város nevében bizonyíthatóan csak az avar uralom megszűnte után, a 870-es évek végén bukkan fel először. A név egyetlen megemlítése a Conversio baguariorum et carantanorum[10] című egyházi vitairatban lelhető fel, melyet Aldwin érsek saját egyházmegyéjének kiterjesztése érdekében írt. Csakhogy ekkorra az eredeti öt templomnak leginkább csak a romjai állhattak. Ebből következtethetünk arra, hogy ez a városnév még abból az időből származik, amikor ezeket az épületeket még eredeti rendeltetésük szerint használták. Ez pedig legkésőbb az 5. század első két évtizede lehetett. Maga a név pedig, egy elnéptelenedett város egykori neve csakis az egyházi iratokban maradhatott fenn a 870-es évekig.

Az az elképzelés is figyelmet érdemel, mely szerint a város nem az ókeresztény épületekről kapta 4–5. századi új nevét. Simonyi Dezső[11] szerint a 3. században hitvalló keresztény mártírokként kivégzett, és esetlegesen itt eltemetett négy, vagy öt szentté vált kőfaragó emlékét őrzi az ötös szám[12]. Ez a teória azonban nehézkesebb, mint a temetői épületeket alapul vevő. A basilica szó ugyanis épületet, templomot jelentett akkor. A név tehát csak abban az esetben lenne köthető az öt mártírhoz, ha ők öt külön sírt, illetve kápolnát kaptak volna. Továbbá az sem bizonyított még, hogy az öt kőfaragó tisztelete valóban kialakult-e itt.

Van még egy névadat a népvándorláskor végéről, amelyben szerepel az ötös szám. Ez mindenképpen későbbi a Quinque basilicae megnevezésnél, de mivel Arnulf király 885-ös oklevelének későbbi hamisítványáról van szó, nem tudni, hogy megelőzte-e a 11. századi szentistváni formulát, vagy későbbi annál. Az itt szereplő városnév a V. aecclesias.

Ha időben előre tekintve keresünk tárgyi bizonyítékot az ókeresztény temető és a középkori püspöki vár összefüggéseire, akkor Gosztonyi Gyula észrevétele a legfigyelemreméltóbb: ...a domboldalról aránylag nem nagy távolságról már a vár belterülete áttekinthető'. E tény egyik legfontosabb bizonyítéka annak, hogy a vár nem tervszerű haditechnikai elgondolás eredménye, hanem függvénye azoknak a már említett ősi adottságoknak, melyek a püspökség szentistváni székesegyházának helyét is kijelölték. És mintegy determinálták a püspökség védelmét célzó erődítmény helyét, amelynek kiépítése, továbbfejlesztése kényszerű, már eleve jóformán céltalannak látszó kísérlet volt...[13] Az említett ősi adottság természetesen a vár helyét kijelölő egykori ókeresztény temető volt. A hátrány pedig, amely ebből adódik, óriásinak tűnik. A püspöki várat alig lehetett védeni, pláne nem a lőfegyverek megjelenése után, ugyanis a vár a Mecsek lábánál épült. Talán ezért van az, hogy a pécsi vár védelméhez egyetlen igazán jelentős haditett sem fűződött.[14] A vár védői 1543-ban a töröknek ugyanúgy megadták magukat, mint ahogy 1686-ban a török is átadta a várat Bádeni Lajosnak. A kuruc időkben mind a kurucok, mind pedig a rácok is elfoglalták. Biztosnak látszik tehát, hogy valami erős kötődés, nyilván az ókeresztény hagyomány eredményezte ezt a rendkívül előnytelen helyválasztást.

 

psz 1998 03 04 02 gabor oliver 03

 

Bécsi Képes Krónika, készült 1360 körül. A kódex P iniciáléjában Orseolo Péter, Szt. István utódja látható, akit a Képes Krónika szerint Pécsett, s Szt. Péter székesegyházban temettek el. Budapest, Országos Széchenyi Könyvtár.

 

1986–87-ben Kárpáti Gábor a Szent István tér 17–19. telkén egy újabb templom maradványait ásta ki. Bár ennek a templomnak ma már csak néhány köve maradt fenn, a körülötte lévő sírok leletei alapján csaknem bizonyosan állíthatjuk, hogy legkésőbb a 11. században már állott. Ez is újabb megerősítése annak, hogy e területnek államalapításunk korában már eleve szakrális szerepet szántak. Egyébként ma is két templom található a téren, csakúgy mint a 11. században. A székesegyház majd ezer éve áll, az apácatemplom pedig a 19. század közepén épült.

A legdöntőbb érvet a cella trichora szolgáltatja. Az épületet még maguk az ókeresztények emelték. Belső falfestményei többrétegűek. Először a római korban festették ki, utoljára viszont a 11. században. Azaz létezik egy olyan ókeresztény épület, mely használható állapotban volt a püspöki központ helyének kijelölésekor a 11. században. Hasonló bizonyíték, hogy a régészek által I. számúnak elnevezett ókeresztény sírkamra fölé, a székesegyház délkeleti tornyának tövében egy románkori kápolna épült. Ilyen jellegű hagyományőrzésre Savaria-Szombathely esetében is találunk példát.

A tér már a 3. század végétől jelentős szerepet játszott a város életében. Olyannyira, hogy Pécs áttételesen innen kaphatta máig élő, nem magyar neveit is. Annak bemutatására, hogy az ötös szám mennyire kitartóan végigkíséri a város történetét, álljon itt egy felsorolás a valós és feltételezett nevekről és névjelentésekről! Az első kettőt nem számítva mindegyik kapcsolatba hozható a vizsgált területtel.

  1. A Sopianae név már eleve többes számú alak.
  2. Az Itinerarium Aritonini[15] alapján a Sopianae öt fontos út csomópontjában feküdt a római korban.
  3. Simonyi Dezső szerint a 293-ban mártírhalált halt négy, vagy öt kőfaragó mártírt itt temették el, és innen ered a Quinque basilicae 9. századi városnév.
  4. A 870-es években keletkezett Conversio baguariorum et carantanorum című egyházi vitairat által említett Quinque basilicae megnevezést velem együtt több kutató is Pécsre értelmezi.
  5. A 855-ben keletkezett Arnulf-féle okirat 11. századi átiratában szereplő megnevezés is Pécsre értelmezhető.
  6. A Pécs városnév esetleges összefüggése a szláv pet=öt szóval.
  7. A pécsi püspökség alapítólevelében szerepel a megnevezés.
  8. A pécsi püspökség öt esperességből állt.
  9. Pécs német neve a középkorban is Fünfkirchen, azaz öt templom volt, és ma is az.
  10. Pécs szláv nevei a középkorban Peti Kostolje, illetve ennek változatai voltak.
  11. A legkésőbbi maga az Öt torony megnevezés.

A kezdetben valószínűleg titokban használt kis keresztény temető szakrális hagyományai tehát tovább éltek és élnek a hely szellemében. A feltámadásban hívő ókeresztények bizonyosan számítottak is erre. Végső soron az oly sok hagyománybeli összefüggés nyilvánvalóvá is teszi, hogy a hely szent jellegével folyamatosan számoltak a római kor után. Néha csupán az egyház, de legtöbb esetben a világi irányítás és a város lakói is. Így méltán válhatott az itt található, talán római alapokon nyugvó székesegyház Pécs egyik jelképévé. A terület pedig ma már nevében is tovább őrzi vallási jellegét: Szent István tér, Dóm tér.

 


[1] 1991. óta a székesegyház „bazilika minor” rangra emelkedett. A félreértés elkerülése végett mindenütt a megszokott székesegyház elnevezést használom

[2]Régi idők magasztalói

[3] A hely szentsége

[4]Eszék

[5]Krisztus után 313-ban

[6] A cella trichora és az ún. Korsós sírkamra az egyház gondozásában, míg a mauzóleum és az Apáca utcai apszisos záródású kis templom a múzeum gondozásában vannak

[7]Öt egyház, vagy öt templom

[8]Kárpáti Gábor: Hová temették Janus Pannoniust? Fél évezredes rejtély. In: Pécsi Szemle, 1998. Tavasz-Nyár, 21 .p.

[9]Öt templom

[10] A bajorok és karanténok megtérése

[11] Simonyi Dezső: Pécs „Quinque ecclesiae” nevének eredetéhez. In: Antik Tanulmányok. 6. 1959. 87–103.p.

[12] Öt egyház?

[13] Gosztonyi Gyula: A pécsi vár. Pécs Sz. Kir. Város Majorossy Imre Múzeumának Értesítője. 1939–40. 60.p.

[14] 1541-ben Athynay Simon megvédte a várat, 1664-ben a belső vár ellenállt Zrínyi ostromának

[15] Császárkori útivezető