Cikkek

Erdődy Gyula: A baranyai iparoktatás története I.

Pécsi Szemle 1998. (1. évf.) 1-2. szám, 39-46. oldal 
Letöltés: pdf20


Erdődy Gyula

 

A BARANYAI IPAROKTATÁS TÖRTÉNETE I.

 

 

 

A baranyai kézműipar hagyományai a mohácsi vész előtti időszakra nyúlnak vissza. Fejlett kisipari technika, komoly minőségi elvárások kielégítése jellemezte a céheken belül dolgozó mesterembereket az Anjou királyok alatt, egészen Hunyadi Mátyás haláláig. A török a helyi kézműipart elsorvasztotta, vagy legalábbis a minimális szükségletek elvégzésére szorította, hiszen hozta magával saját iparosait. Viszont a 17. század végén, a török kiűzése után ismét megkezdődött a céhes ipar szakmai fejlődése.[1]

 

psz 1998 01 02 09 erdody gyula 01

 

A pécsi kádár céh mesterlevele, Pécs látképével, 1799. fametszet

 

Természetesen minden mesterség, minden céh igyekezett a maga gazdasági keretei és lehetőségei között szakmai utánpótlását biztosítani. Ez a 19. század végéig lényegében három lépcsős rendszerben folyt. A elölt jelentkezett az illető céhnél, hogy az adott mesterséget kívánja elsajátítani. A testület nyilvántartásba vette, majd következett, egyes kivételektől eltekintve, a 3 éves tanonc időszak. Ennek letelte után a fiatal vándorkönyvet kapott és a céh által megszabott településeken – sok esetben külföldön – gyakorolta jövendő szakmáját.[2] Visszatérése után remeket készített, amit a céhtestület által kijelölt bizottság, az úgynevezett mívlátómesterek bíráltak el. Ha megfelelőnek találták és az ifjú mind tanonc, mind pedig legény korában jó erkölcsről, nagy szorgalomról tett tanúbizonyságot, felszabadították és mesterré nyilvánították.[3]

 

psz 1998 01 02 09 erdody gyula 02

 

A pécsi kovács céh meterlevele, Pécs látképével, 1806. fametszet

 

Pécsett 1779-ben 52 mesterséget tartottak nyilván, 1781 -ben 28 céhet írtak össze.[4]

A tanoncok iskolarendszerű oktatásának megindulása a rajziskolák felállításához vezethető vissza, amelyek létrehozását II. József rendelte el.[5] Az uralkodó intézkedéséről a Helytartótanács 1786. június 6-án értesítette Teleky József főigazgatót, miszerint azok a kézművesek, akiknek mesterségük tökéletesítését rajzművészettel kell elérni, tanoncaikat addig nem szabadíthatják fel, míg saját rajzaikkal nem bizonyítják, hogy rajziskolát vasár- és ünnepnapokon egy éven keresztül szorgalmasan látogattak.[6] Szintén az 1780-as években rendelték el a tanoncszerződés elsődleges feltételeként, hogy az ifjúnak előzőleg két évet kell járnia a nemzeti iskolába, ahol minimális ismereteket szerezhet. Pécsett az iparban foglalkoztatott fiatalok rajzoktatása 1791 őszén indult meg. Az ezt követő 15 iskolai évből az első 7 tanévben 167 fő, a következő 8 tanévben pedig 366 fő látogatta az oktatást, ami egyértelműen a szakmai követelmények növekedését mutatja. Ez 27 mesterséget jelent, amelyek szakma iránti érdeklődés szerint a következő sorrendbe állíthatók: asztalos, kőműves, bognár, kőfaragó, lakatos, ács, takács, bádogos, rézműves, fazekas, nyerges, enyvfőző, ezüstműves, övkészítő, szíjgyártó, aranyműves, kereskedő, csappantyús, puskaműves, kesztyűs, könyvkötő, kapocskészítő, festő, esztergályos, kerékgyártó, órás és kertész. A sorrend természetesen nemcsak a népszerűségre utal, hanem a kor,a 18–19. század Magyarországának, ezen belül Pécs városának a mesterség iránti szükségleteit is mutatja. Az elsők között felsorolt mesterségek művelői nemcsak a rendeletet hajtották végre, hanem felismerték a kor követelményeit, sőt saját érdeküket. Ennek ellenére fel kell figyelni arra a tényre, hogy a sorrendben hátrább szereplő szakmák űzői ezekben az években milyen egyenletesen iskolázták be inasaikat. Itt tűntek ki a lakatosok, az ácsok, a takácsok, a bádogosok, a rézművesek, a fazekasok és a nyergesek. A kevesebb tanoncot foglalkoztató mesterségek némelyike csak a tárgyalt 15 év második felében ismerte fel ezen oktatási forma helyességét, a magasabb műveltség elérésének szükségességét, így az övkészítők, a kesztyűsök, a könyvkötők és az órások. Feltűnő a kereskedők, az enyvfőzők, a csappantyúsok, az esztergályosok és a puskaművesek rajziskola iránti érdektelensége.

 

psz 1998 01 02 09 erdody gyula 03

 

A pécsi magyar-varga céh tanuló levele, Pécs látképével, fametszet é. n.

 

Pécsett tehát az inasok oktatása a hagyományos keretek között folyt, kiegészülve a rajz tanításával. A céhek sok esetben nem találták indokoltnak ezt az oktatási formát, illetőleg a tanoncszerződés megkötésekor nem követeltek a jövendő inastól bizonyítványt. A Helytartótanács 1821-ben büntetés terhe mellett utasította azokat a céheket, amelyek inasainak a rajziskolai bizonyítvány megszerzése kötelező volt, hogy tanítványaikat rendszeresen járassák iskolába. A költségek fedezésével is a céhtestületeket terhelték meg. A rendelet Pécsett a következő céhekre vonatkozott: kőműves, kőfaragó, asztalos, kerékgyártó, ács, lakatos, ércöntő, harangöntő, bádogos, rézműves, arany- és ezüstműves, paszomántkészítő, gombkészítő, takács, nyerges, szíjgyártó, szerszámműves és fazekas. Ez 18 testület, holott a városban ekkor a céhek száma ennek majdnem a kétszerese volt.

A kézműiparban 1828-ban úgynevezett restaurációs összeírást hajtottak végre. Pécsett 84 mesterséget regisztráltak. Eperjessy Géza e korszak pécsi kézműiparával foglalkozó tanulmányában elemezte az ezúton keletkezett forrásokat. Megállapítása szerint 1828-ban 835 iparral foglalkozó személyt találtak a városban. Ebből mester 357 fő, legény 295 fő, inas 183 fő.[7] Érdekes összehasonlításként szolgál az 1864/1865-ös tanévben a Pécsi Ipartanodába kötelezően látogató tanoncok száma, hiszen az iskolagondnokok 352 főt jelentettek a városi tanácsnak.[8] Meglepő ez a szám az előzőekkel szemben, mert ha a pécsi céhes kézműipar történetét korszakokra bontjuk, akkor az 1828–1848 közötti korszakot csúcsidőszaknak tekinthetjük. Viszont 1848–1872 között már számos bizonyíték és jel utal az egyértelmű válság korára.[9] Ezek az adatok 1848-ra valamelyest megváltoztak. A 37 céhre és 87 mesterségre 624 mester, 809 legény és 306 inas jutott. Az összlétszám 1739 fő volt.[10] Némileg ellentmondásossá válik a kép, ha hozzávesszük egy másik tanulmány[11] eredményeit is. Az írás többek között elemezte Pécs város iparral foglalkozó lakosságának szerkezetét 1841/1842-ben. Felsorolta a pécsi céhszervezeten belül és kívül lévő mesterségeket, számuk a Liquer gyár és az Ecetgyár adatait nem számítva 93. Közölte a mesterek és a segéderők számát is. Utóbbin a legényeket és az inasokat értette. Ezek összlétszáma így 917 fő lett. Számuk 1848-ban 1115 főre emelkedett. A leírtak is bizonyítják, hogy az 1840-es években a városban megnőtt a céhen kívüliek, a kontárok száma, elsősorban a gyáripari törvény hatására.

Az 1840-es évekre a gyermekek, ezen belül az inasok elemi ismeretekre való oktatása az addig dívott formák között számtalan akadályba ütközött. Ennek az országos jelenségnek a megakadályozására hozott határozatot a Helytartótanács, amelynek tartalmát közölték Pécs Város Tanácsával is. A leirat szerint minden szülőnek kötelességévé tették, hogy gyermekeiket rendszeresen, az előírt követelményeknek megfelelően járassák iskolába, a köznevelés és oktatás színvonalának emelése érdekében.[12]

Az inasok oktatását Scitovszky János pécsi püspök, a későbbi esztergomi érsek külön is szorgalmazta, aki szerint az inasokból vallásos, jó erkölcsű, engedelmes és hasznos polgárokat kell nevelni. Indítványát a városi tanács elfogadta, azonban a céhek ellenállásába ütközött, nem küldték tanítványaikat az előírt oktatásra, sűrűn változtatták a felszabadítási időt, sőt egyes céhek állították, hogy jelöltjeiket felszabadíthatják a keresztény oktatásban való részvétel nélkül is. A püspök követelése értelmében az inasoknak minden vasárnap délután az illetékes plébánián keresztény oktatásban kell részesülniük és kérte a tanácsot ezen ifjak mielőbbi összeírására.[13]

Pécsett az Ipartanodát 1846 novemberében nyitották meg. Az intézkedés összhangban volt azzal, hogy a városi tanács határozatot hozott, amely szerint minden inas, aki a nemzeti iskolát tökéletesen el nem végezte, mindaddig köteles a vasár- és ünnepnapi iskolába járni, míg jó bizonyítványt nem szerez. A bizonyítvány megszerzése nélkül a céhek senkit sem szabadíthattak fel. A tanácsülés intézkedett a tanítók fizetéséről is. A tanács a püspök kérésének is érvényt szerzett. Néhány hét leforgása alatt összeírták azokat a tanoncokat, akik nem megfelelően végezték el a nemzeti iskolát. A céhbiztosok, akiknek egyénenként több céh munkájáról kellett referálniuk, 114 inast számláltak össze a fent leírt követelményeknek megfelelően. így egyértelmű az a tény, hogy a városban az inasok kétharmad része eleget tett a nemzeti iskola követelményeinek.

Az 1840-es években az inasok iskolai oktatása már három módon folyt. A rajziskola tovább működött. A Győr Kerületi Iskolák királyi főigazgatója elrendelte az intézménynek az úgynevezett próbarajzokból czélszerűbb példányok beszerzését, ugyanis az iskolában az 1845-ben készülteket nem tartották alkalmasnak a tanulók kellő előmenetelének segítésére. Deáky Zsigmond főigazgató szerint a rajziskoláknak feladata lévén az ipart és művészséget előmozdítani, és ez által a nemzet jobb létét eszközölni, leginkább a városok érdekében fekszik kebelökben létező illyes oskolákat ápolni és elősegíteni.

A másik forma volt a vasárnap délutánonkénti keresztény oktatás. A városi tanács végzése szerint a céhek inasaikat csoportosan kötelesek templomba kísérni, ahol legalább két mesternek kellett a rendre ügyelnie.

A harmadik forma a kézműves inasok részére felállított Vasárnapi Tanoda lett. Itt az oktatás vasárnap délelőtt folyt, két tanár vezetésével. A tanodát, amely később eredményesen működött, 1846. november 1-jén állították fel. Az iskola első igazgatója Kunszt Tamás lett. Munkája azonban nem volt könnyű. A céhek, ahol csak lehetett ellenezték az inasok iskolai kötelezettségeivel járó feladatok elvégzését, annak ellenére, hogy azt helytartótanácsi rendelet is szabályozta, sőt az iskola által kiállított bizonyítvány nélkül a tanoncok fel sem szabadulhattak.[14] Több céh ennek ellenére eszközölte felszabadításukat, így ezt látva, egyre több céh kezdte járni a könnyebbik utat.[15]

Az 1847. október 10-én beindult tanévnél már a kezdetekben zökkenők mutatkoztak. A Győr Kerületi Iskolák királyi főigazgatója a Helytartótanács rendeletére hivatkozva utasította Kunszt Tamást a folyó tanévben negyedik és ötödik osztály felállítására. Kunszt véleménye szerint az utasítás végrehajtása teljesen lehetetlen, mert az ötödik osztály tanterme nem készült el, sőt azoknak az ifjaknak, akiknek ezekben az évfolyamokban kellene folytatniuk tanulmányaikat, már más „életpályára” tértek át. Pécs Város Tanácsa mindenáron keresztül akarta vinni az utasítás végrehajtását, ezért az ötödik osztály tanterméül a rajzmester lakását jelölte ki.[16] Későbbi adatok azonban egyértelműen bizonyítják, hogy a Vasárnapi Ipartanoda két osztállyal indult, majd négyosztályossá fejlesztették, az öt osztály felállítására irányuló kísérletek azonban elbuktak.[17]

Az 1848/49-es szabadságharc idején rövid ideig a Vasárnapi Ipartanoda épületében Szemere Bertalan belügyminiszter utasítására a Pécsett állomásozó nemzetőrséget helyezték el.[18]

A kézműipar életében 1848 nagyobb horderejű kérdésekben is szerepet játszott. Felgyorsult a céhrendszer bomlása. A 19. század elején számos gyárszabadalom született, majd az 1840-ből ismert 17. törvénycikk is ezt a folyamatot siettette. A forradalmi kormány a céheket megszüntetni nem tudta ugyan, de a június 9-én kiadott céhszabály-módosító rendelet 76. paragrafusa már lehetővé tette, hogy bárki, bárhol segédek nélkül is, szabadon dolgozhasson. Ezzel a tőkés fejlődés számos magyarországi akadályát kívánták megszüntetni. Ez az országban, így Pécsett is, hatalmas gátakat szakított át. A megyeszékhelyen a 19. század 30-as éveitől egymás után alakultak tőkés jellegű ipari üzemek, gépgyár, cukorgyár, kalapgyár, papírgyár, furnirgyár, stb. Több céhben 1848 után erősen megromlott a mesterek és a legények közötti viszony, már nemcsak a céhen kívüli szakemberek kontárkodtak, hanem a céheken belül a legények is. Kiemelhető az ács céhben a mesterek és a legények közötti ellentét. A legények nem voltak hajlandók mestereikkel dolgozni, kontárkodtak. Hasonlóképpen tettek a csizmadia legények is. Fő problémájuk a nyomasztó remeklési szabály volt. Közben több céh is erősen elszegényedett. így a csizmadiák, akik a törvényesen kiszabott városi adót sem tudták kifizetni.

Ezek a tények is nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a céhek továbbra is igyekeztek kivonni inasaikat a Vasárnapi Ipartanoda és a keresztény oktatás alól. A városi tanács a tanácsnokokon keresztül igyekezett hathatós intézkedéseket hozni ennek megváltoztatása érdekében. A céhszabályzat 4. paragrafusa ellenállás esetén mind az anyagi, mind az erkölcsi felelősséget a mesterekre hárította.[19]

A négyosztályos Vasárnapi Ipartanodában 1856-tól már 4 tanár működött és csatlakozott hozzájuk egy hitelemző is. A vasárnapi ipartanodákra 1857-ben kihirdetett szabályok szerint a tanoncoktól az oktatásért úgynevezett tanpénzt követelni nem volt szabad, az iskola elvégzését tanúsító bizonyítványt is ingyen kellett kiadni. A városi tanács azonban külön beíratási és külön bizonyítvány kiadási díjat rovott ki az inasokra.[20] Az Ipartanoda teljes tanári karának 1859-ben felmondtak. Közölték velük, hogy állásuk fenntartása érdekében elégedjenek meg a tanoncok által befizetett összeg reájuk eső részével.[21]

Az 1859. december 20-án kelt császári pátens alapján a céhek számára új alapszabályt készítettek. Ez részletesen foglalkozott a tanonckérdéssel, valamint szervezett oktatásukkal is.[22]

A szigorított tanulási szabályok jegyében 1859-ben az ipartanodába 363 tanoncot írattak be.[23]

A pécsi Vasárnapi Ipartanoda igazgatói tisztét 1860-ban Szauter Antal vette át. Később, 1870-ben a pécsi főreáltanoda igazgatójává nevezték ki. Az oktatást, a nevelést nemcsak gyakorlatból ismerte jól, hiszen korábban Bécsben tanulmányozhatott tanítási módszereket.

Szauter nagy energiával vetette magát a munkába. Meggyőződése volt, hogy kiránthatja az iparoktatás kátyúba ragadt szekerét. Több alkalommal intézett javaslatokat a városi tanácshoz, amely láthatóan elismerte szakmai tudását. Az új igazgató először iskolája szabályzatát készítette el. Eszerint minden tanonc köteles volt magát bejelenteni a céhfőnöknél. A tanév megnyitása előtt a céhfőnök összeírta a testületben dolgozó összes tanoncot előre megadott szempontok alapján. Az inas a tanárnál iratkozott be az iskolába, tanpénzt fizetett, majd el kellett magát látnia a szükséges tankönyvekkel és tanszerekkel. Az oktatás vasárnap délelőttönként folyt, ahol a tanulóknak fegyelmezetten kellett viselkedniük, a tanítás után pedig rendben a templomba kellett vonulniuk. A céhek mestereket küldtek az oktatásra, akik a rendre ügyeltek. A tanoncokat karácsonykor és húsvétkor gyónásra kötelezték. Év végén bizonyítványt kaptak, amiért fizetni kellett. Ha igazolatlanul távol maradt az oktatásról, egy nappal meghosszabbították tanulmányait. Ha vasárnap mesterével falun dolgozott, az erről szóló igazolást a település bírája vagy papja állította ki. A tanulási időszak végén vizsgát tettek, amiért a tanárnak fizettek.[24] A tanoncok fizetési kötelezettségének következménye Szauter Antal szerint az lett, hogy a tanulók száma folyamatosan csökkent, így szerinte a vasárnapi ipartanoda célja nem éretett el.[25] A céhmesterek sem törődtek az iskolával, inasaikat nem szorították az iskola látogatására, maguk sem biztosították a szabályzatban előírt felügyeletet. Szauter a várostól olyan intézkedéseket kért, amelyek elősegítik a tanoncok iskolába járását. Indítványozta a beíratási pénz végleges eltörlését, a tanárok évi egy összegben való díjazását. Üdvösnek vélte, hogy a továbbiakban a városi tanács látná el a tanoncokat tankönyvvel, írópapírral és egyéb tanszerekkel. Szomorúan állapította meg, hogy a tanoncok közül 50-60 sem írni, sem olvasni nem tud. Külön gondként jelentkezett, hogy a borbélycéh mesterei tanoncaikat kizárólag vasár- és ünnepnapokon vették igénybe, így azok nem jelenhettek meg a tanításon. Ugyanígy jártak el a kőműves, az ács és a bádogos tanoncok, ők ugyanis elsősorban falun dolgoztak. Mestereik egyszerűen felmentették őket az iskolába járás alól, sőt odáig is elmentek, hogy fel is szabadították őket.

Az Ipartanodát kötelezően látogató inasokat 1862-ben összeírták. Ebből kitűnik, hogy a szűrszabóknak, a gombkötőknek, a takácsoknak, a magyar vargáknak, a halászoknak és az arany- és ezüstműveseknek, összesen 6 céhnek nem volt tanonca. Egy-egy tanonc volt a sarutásoknál, a nyergeseknél és a kapcásoknál, tehát 3 céhnél. Összesen 9 céh 2-5 tanoncot foglalkoztatott, így a bádogosok, a kalaposok, a szűcsök, a szappanosok, a borbélyok, a bognárok, a fésűsök, a tímárok, a kötélgyártók és a tarisznyaszövők. Öt céh 6-10 tanoncot vett fel, így az ácsok, a kovácsok, a szíjgyártók, a kádárok és a bábsütők. A felsoroltak a céhek 65,7 %-át jelentik, a többi mesterségükben egyesült céh volt, ők 10 főnél több inassal is dolgoztak. A 370 tanonc közül 137 pécsi születésű, 94 fő nem pécsi, de baranyai, 43 fő pedig nem baranyai származású volt. Emellett az iskola gondnokának jelentései az iskolába járó tanoncok számának folyamatos csökkenését jelzik. Az 1864/1865-ös tanévben a kezdő 114 elsősből a negyedik osztály végéig csak 36 fő jutott el, tehát az indulóknak alig több mint egynegyede. Feltűnő az 1867/1868-as tanév elsőseinek rendkívül alacsony száma is. A kézműipar céhes jellege végleges válságba került. A kőműves és a mészáros tanulók számának viszonylagos nagysága mellett egyetlen mesterség tanoncai sem érték el a 10 főt. Néhány szakma az utolsó három évtizedben teljesen eltűnt. Megjelent viszont néhány új is, például a cukrász és a pincér. A nagyipar nagy erővel szívta el a kézműipar mestereit és szakmai utánpótlását.

Az Ipartanoda anyagi természetű gondjai mellett más problémák is akadtak. Ta- noncnak csak azokat az ifjakat adták, akik az elemi oktatás során rendkívül gyenge tanulmányi előmenetelről tettek tanúbizonyságot. A vidéki gyerekek nagy része még olvasni sem tudott. Több tanonc engedély nélkül szabadult fel, lett legény, sokan szülőfalujukba távoztak, ahol viszont gyakorolták szakmájukat. Megnövekedett azoknak a száma is, akik egyszerűen megszöktek. A helyi tőkés ipar elszívta a kézműipar 40 évvel ezelőtt még meglévő szakmai utánpótlását. A céhes ipar nem tudta sem minőségi, sem mennyiségi szempontból kielégíteni a piac igényeit. Komoly szakmai tudással rendelkező mesterek dolgoztak a testületen kívül is. ...A városban a céhen kívül olyan és annyi szakmunkaerő halmozódott fel, amely a munkát a céhbelieknél gyorsabban és olcsóbban végezte el...[26] A céhesipar, a céhenkívüli ipar és a nagyipar ellentéte kibékíthetetlenné vált.

 


[1] A céhek Mohács előtti megalakulására és működésére vonatkozó adatokat közöl Várady Ferenc: Baranya múltja és jelenje, 1896. c. monográfiájában. 643.p.

[2] Weimarban 1858-ban jelent meg egy kis könyvecske, amely szakmai szempontok szerint taglalta a vándorlás előnyeit

[3] Baranya Megyei Levéltár (továbbiakban: BML) Baranya vármegye és Pécs sz. kir. város céhdokumentumainak áttekintő raktári jegyzéke

[4] Kopasz Gábor: Adatok az 1848 előtti pécsi ipar történetéhez. PAB-VEAB Értesítő, 1977. A Dunántúl

[5] Kopasz Gábor: Buck József és a pécsi rajziskola első évtizedei. Művészettörténeti Tanulmányok. Szerk: Zádor Anna és Szabolcsi Hedvig. Akadémiai Kiadó Budapest, 1978. 363.p.

[6] Uo. 363–364.p.

[7] Eperjessy Géza: A pécsi kézműipar reformkori történetéhez. In: Baranyai Helytörténetírás, 1977. Szerk.: Szita László, Pécs, 1977. 266.p.

[8] BML Pécs város iratai (továbbiakban: Ir.) 1036/1869.

[9] Erdődy Gyula: Válogatott levéltári források a pécsi céhek válságának időszakából, 1848–1872. In: Baranyai Helytörténetírás 1977. Szerk.: Szita László, Pécs, 1977. 281–324.p.

[10] lásd: 4.sz. jegyzet

[11] Szita László: A céhszervezet felbomlásának pécsi jelenségei. In: Művelődési Tájékoztató, 1966. június, 101 .p.

[12] BML lr: 2618/1842.

[13] BML lr: 5100/1846.

[14] A Baranya Megyei Levéltár több tanulólevelet őriz

[15] BML Ir:4751/1847.

[16] BML lr: 5266/1847.

[17] BML Ir: 2557/1862.

[18] BML lr: 3173/1848.

[19] BML Ir: 5409/1852.

[20] BML Ir: 1298/1862.

[21] BML lr: 2557/1862.

[22] A pátens 22. és 23. §-a részletesen foglalkozik a tanoncok oktatásával

[23] Lásd Várady Ferenc idézett művét

[24] BMLIr: 6894/1861.

[25] BMLIr: 2557/1862.

[26] Lásd 11. sz. jegyzet