Cikkek

Kaposi Zoltán: Pécs mezőgazdasági rendszere a dualizmus korszakában

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 19.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2007.

ISSN 1219 4077

ISBN 978-963-87277-1-8

Szerkesztette: Kaposi Zoltán és Pilkhoffer Mónika

101–126. p.

 

Kaposi Zoltán

Pécs mezőgazdasági rendszere a dualizmus korszakában

Das Landwirtschaftssystem von Pécs im Zeitalter des Dualismus

Agricultural System of Pécs in the Austro-Hungarian Monarchy



A városok és a mezőgazdaság kapcsolata

Az évszázadokon keresztül formálódó hazai szaktörténeti közvélemény a várost elsődlegesen ipari és kereskedelmi településnek tartja. Ez a nézet elsődlegesen a német területeken végbement városfejlődés jogi sajátosságaiból, valamint a szabad királyi városok modelljének elterjedéséből táplálkozik. A német modell magyarországi terjedése, a civitas hosszú időn keresztüli meghatározó volta kellően alá is támasztotta ezt a véleményt. Azonban ha a várost nem feltétlenül csak jogi egységként, hanem a társadalmi és gazdasági munkamegosztásban betöltött funkcionális szerep szerint vizsgáljuk, akkor hamar kiderülhet, hogy a város fogalma sokféleképpen megközelíthető, s ezzel együtt sokféleképpen értelmezhető. A városok térségenként, nemzetenként, országonként eltérő formákat vehettek fel, amiből az is következik, hogy nehéz egy biztosnak tűnő városdefiníciót megalkotni, hiszen a helyi sajátosságoknak sokszor fontos szerepe lehet egy település kialakulásában. Nem véletlen, hogy a nemzetközi és egyre inkább a hazai szakirodalomban is a több szempontú, multifunkcionális szemlélet jelent meg. A definiálás egyik alapszempontja a jogi megközelítésen túl a népességküszöb, amely az európai városok esetében nagyjából a 2500-5000 fő közé tehető (ez Magyarországon nyilván nem lehet több 1000-1500 főnél).[1] Városdefiníciós elem lehet az önkormányzatiság valamilyen szintjének kialakulása, a városi identitás, a városi hagyományok megjelenése és hosszú távú léte, a piacként való megjelenés és a városban élő társadalom valamiféle minimális tagoltsága és csoportrendszere.[2]

A város fogalmának nehéz megítélése világossá válik, ha ránézünk a magyarországi 18-19. századi városok sokszínűségére, gazdálkodási rendszerére és társadalmi heterogenitására. A magyarországi városok többségében – s itt alapvetően a nem túl nagy számú bányaváros jelentett kivételt – a foglalkoztatásban, a jövedelemszerzésben, a termelésben sokáig a legfontosabb egyértelműen az agrártevékenység volt. Ez annyit jelentett, hogy a városban élők többsége az agrárszférában dolgozott, vagy saját helyi telkén dolgozva, vagy mások földjein bérmunkából szerezte jövedelmének jelentős részét. A mezőgazdaság nemcsak az átlagos dolgozót érintette, hiszen a városok jelentős részében a városi élet alapvető attribútuma volt a földdel való rendelkezés, ami az általunk ismert városok esetében főleg szőlőbirtokot jelentett: ha nem rendelkezett a polgár szőlővel, igazában nem is nagyon fogadták be a városi polgári közösségbe. A polgárságnak és egyéb városi lakosoknak az ipar mellett sokszor más fajta foglalkozása is volt, ami azt jelenti, hogy az iparos és kereskedő is folytatott mezőgazdasági tevékenységet.[3] Mindez azt jelenti, hogy a városi népesség igen nagy részénél nem váltak szét az alapvető ágazatok, nem különültek el mereven egymástól a gazdasági tevékenységformák, hanem egyfajta vegyes foglalkozási modell alakult ki.[4] Ám az is megfigyelhető, hogy időben a mai korok felé közeledve a piacgazdasági törvényszerűségek érvényre jutása egyre inkább professzionális gazdálkodót feltételezett, vagyis a 19. század vége felé, a 20. század elején elindult egy erőteljes specifikáció, aminek hatására ez a régi sokoldalú gazdálkodói tevékenység némileg csökkent, ám továbbra is fontos ismérv maradt.

Pécs agrárrendszerének sajátosságai az 1867 előtti korszakban

Pécs város 1780-ig egyházi város volt, ahol a mindenkori püspök gyakorolta a földesúri jogokat. A magyarországi katolikus egyház alapvetően híveikre kényszerített és törvényekkel garantált adókból, valamint óriási kiterjedésű uradalmaik termelésének bevételeiből tartották el önmagukat, s nyújtottak szolgáltatásokat a társadalmi tömegeknek. Pécs is azon magyarországi városok körébe tartozott, amelyekben a városban lévő intézmények és a lakosság megélhetése szempontjából a mezőgazdasági bevételek, jövedelmek meghatározóan fontosak voltak. Pécsett négy olyan egyházi szervezet is volt, amelynek a városon belül és kívül is földbirtokai voltak. A legjelentősebb egyértelműen a püspöki uradalom volt, de rajta kívül a káptalannak, a papneveldének (szeminárium) és a pécsi székesegyháznak is voltak földterületei.[5] Ezek az egyházi birtokok (főleg a püspöki és a káptalani uradalmak) óriási kiterjedésűek voltak, 30-40 ezer holdas nagybirtokokról van szó. Pécs szabad királyi várossá válása után ezek az egyházi uradalmak nem szűntek meg, földjeik továbbra is addigi tulajdonosaik kezében maradtak. Nem véletlen, hogy a Pécsre érkezők s az átutazók számára is szemet szúró volt, hogy a város egy jelentős része egy gabonaraktárhoz hasonlít, aminek alapvető oka az volt, hogy az uradalmak központja maga a város volt, s a magtárak a városon belüli egyházi telkeken helyezkedtek el.[6]

Mezőgazdasági termelésre sokoldalú lehetőségei voltak a városnak. A gabonatermelésre leginkább alkalmas szántók a várostól nyugatra, délre és délkeletre feküdtek. A város területe a 19. század közepén 12 128 kat. hold volt, amiből a szántó 248, az állattartásra alkalmas rétterület 1805, a legelő pedig 788 holdnyi volt.[7] Nem szabad azonban arról megfeledkezni, hogy a legelők java része – az országos gyakorlatnak megfelelően – az erdőkben lehetett. Az erdő mintegy 40%-át tette ki az összterületnek. A földek minősége abban a korban jónak számított, amihez persze az is hozzájárult, hogy a városi tanács a 19. század első felében már komoly lecsapolási munkákat folytatott, a város szélén meghúzódó mocsarak (Tüskés) jelentős részét eltüntették.[8] Egy, a püspöki uradalomról készült leírás is megerősíti az egyházi szervezeteknek a mezőgazdasági termelésben játszott szerepét. Volt a városban nem kevés cselédház, illetve az egyéb uradalmi egyéb alkalmazottak számára is jó néhány lakás. Volt egy kertészház is, ahol déli növényeket termeltek. A „Szigeti Váralja” területén volt a majorsági központ, ahova összehordták a termést, viszonylag sok magtár, pajta stb. állt ezen a belterületi részen. A Budai Váralja városrészben (Alsóváros) volt egy másik püspöki uradalmi kert, amit sövénykerítés választott el mások földjétől.[9] A városfalon kívül feküdt a Balokány tava, ahol a marhákat úsztatták, s a tó partján eperfa-ültetvényt telepítettek. A pásztorok a hegyoldalban legeltették juhnyájaikat, egyben a városi iparosoknak biztosították termelésükhöz az alapanyagot (bőripar, gyapjúipar stb.).

A város mezőgazdaságának másik sajátosságát a polgárok agrártermelése adta. A városhoz tartozó szántók, rétek biztosították a földdel rendelkező polgárságnak a megélhetés biztonságát. Nincs ebben semmi furcsa: a tradicionális magyar városokban a városközpontot elfoglaló polgárság szinte mindenhol rendelkezett szántókkal, rétekkel, legelőkkel.[10] A városon belüli telkek hátsó udvaraiban olyan kerteket, baromfiudvarokat, sertésólakat, istállókat létesítettek a polgárok, amelyek a mindennapi megélhetés és az ellátás szempontjából nagyon lényegesnek bizonyultak, ugyanakkor a telkeken tartott nagyállatok (lovak) az ipari és kereskedelmi tevékenység szempontjából is nélkülözhetetlenek voltak. A mezőgazdasági önellátásra való törekvés természetesen a belső piacot szűkítette, ám a termékek ár- és költségszerkezete ebben a formában képezett intakt egységet.

A mezőgazdaság harmadik specifikuma a szőlőtermelésben fogható meg. Pécsett az egyházi uradalmak mellett a városi lakosság is egyre nagyobb mértékben foglalkozott szőlő- és bortermeléssel. A város melletti mecseki lankák viszonylag jó természetföldrajzi lehetőséget adtak a szőlő termelésére: a hegység déli oldalára telepített szőlők számára az évi napsütéses órák száma biztosította a megfelelő hozamot, ugyanakkor ezek a földek észak felől a hegy révén védve is voltak a hideg szelektől. Bár Pécs város lakosságának vízellátása a Mecsekben fakadó jó hozamú források révén kielégítő volt, mégis egyre nagyobb bortermelési kedv jellemezte a lakosságot. Ennek legfontosabb oka a házi fogyasztás mellett az elérhető készpénzjövedelem volt, a bor iránti kereslet általában magas volt a korabeli Magyarországon. Nem véletlen, hogy folyamatosan szaporodtak a szőlőültetvények. 1780 előtt a városi lakosság borárultatási joga még korlátozott volt, ám a szabad királyi városi jogállás megszerzése ezt szabaddá tette, így a borkereskedelem előtt szélesedett a lehetőség. A szőlő kiterjedéséről tanúskodó adatok alapján joggal lehet feltételezni, hogy a 19. század derekán a város legfontosabb terméke egyértelműen a bor volt.[11]

A 19. század közepén a város határához tartozó 12 100 holdas területből mintegy 15%-nyit tett ki a szőlővel beültetett terület. A város északi falától a Mecsek irányába eső domboldalak igen sok olyan dűlőt rejtettek, amelyeket szőlőkkel ültetettek be.[12] A 18. században elindult folyamat eredményeképpen – 41 évnyi pereskedés után – 1823-ra sikerült a városnak megszerezni a káptalantól a Csurgó dűlőt, s onnan, vagyis az Ürögi hegytől egészen Szabolcsig folyamatosak voltak a szőlőbirtokok, egyes adatok szerint mintegy 2000 szőlőskert borította be az északi területeket.[13] Az 1840-es évek elején mintegy 1680, az ötvenes évekre már mintegy 1900 holdat tett ki a szőlők területe Pécsett.[14] A birtokolást szemlélve azt láthatjuk, hogy a legnagyobb szőlőbirtokosok továbbra is az egyházi szervezetek maradtak. A Püspökségnek a Donáti-hegyen, valamint az Aranyhegyen is volt szőlője, együttesen mintegy 120 kapásnyi, vagyis 20 holdas terület.[15] A püspökség a szőlőit bérbe adta városi polgároknak, csekély mértékű allodiális termelést folytattak ugyan, de a bevételek nagy része a városiak által fizetett dézsma és kilenced kapcsán folyt be a pénztárba. A szőlőbirtokok többségét azonban a városi polgárok birtokolták, bár az egy főre eső szőlők mérete általában nem volt magas. A terméseredményekről korabeli szerzők azt írják, hogy évente átlag 100 000 akó, vagyis 54 000 hl bor készülhet a pécsi szőlőkből. Sajnos nem tudjuk azt megmondani, hogy mekkora lehetett a házi fogyasztás és a kereskedelmi forgalomba került bor aránya, ám 15 000 fős lakosság esetében azt feltételezve, hogy abból mintegy 7-8 000 lehetett felnőtt, egy főre tekintélyes mennyiségű, mintegy 7-8 hl-es átlagtermék jön ki, ami minden bizonnyal jóval túl van az egy fő által fogyasztott mennyiségen.[16] A városi szőlőkben közel száz fajta fordult elő. Nehéz lenne ma már a termelt szőlőfajtákat osztályozni, a korabeliek viszont a sok fajtából készült bor közül egyértelműen a Dinkát, a Fosókát, a Tihonyit, a Tököst és a Kéknyelűt emelték ki.[17] A legtöbb fajta fehér volt, de néhány vöröset is meghonosítottak már a század közepére. A minőség önmagában nem volt túl jó, egybehangzó az a korabeli álláspont, hogy kvalitásait tekintve a pécsi borok nem versenyezhetnek a külföldi jelesebb borokkal. Mindez azonban nem volt annak akadálya, hogy a nagykereskedők borkereskedelemre szakosodjanak.

A szőlő persze sokkal több volt a pécsi emberek életében, mint egyszerű fogyasztható termék vagy jövedelmi forrás. A korabeli városok szinte mindegyikében a városi lét sajátos szimbólumértékű eleme volt a szőlő, s a szőlőművelés egyes fázisaihoz köthető életmód. A szüreti mulatságok általánosak voltak mindenhol. Egy kortárs 1845-ben azt írta, hogy szüretkor „A város akkorban csaknem üresnek tetszik. Hívott és hívatlan vendég örömmel fogadtatik a pinczeházaknál”.[18] A szőlő fontos volt a foglalkoztatás szempontjából is, hiszen a műveléshez – főleg a gazdagabb, nagyobb birtokkal rendelkező polgárok birtokain – idegen munkaerőt is igénybe kellett venni. A korabeli magyar városok munkaerő-szerkezetének a pécsivel megegyező vonása, hogy a városban általában ingatlannal nem rendelkező, viszonylag jelentős létszámú napszámos időszakonként biztos megélhetést talált a szőlőművelésben. A szüret – akárcsak ma a nagyobb szőlőterületeken – jelentős női munkaerőt feltételezett, ahova messzi tájakról is érkeztek szüretelők, főleg asszonyok.[19] A nagyobb szőlők esetében, így például a püspöki uradalomban külön szakképzett vincellérek irányították a művelési folyamatot. A szőlőművelés ugyanakkor egy életforma is, hiszen több napon keresztüli hegyen tartózkodást, ottani berendezkedést kíván. Nem véletlen, hogy a 18-19. században kialakult szőlőbirtoklás a polgári mentalitásban maghatározó nyomot hagyott.

A szőlőparcellák nem képeztek egységesen beültetett földet. A szőlőhegyeken nagyon sok kaszálórét, legelő, kert stb. is létezett, ami az élelemtermelés és fogyasztás szempontjából fontos része volt a pécsi társadalom mindennapjainak. Itt termelhették meg a konyhakerti főzeléknövényeket. Híres volt Pécs városa a szőlőkben levő gyümölcsültetvényekről is. Kiemelkedett ezek közül a mandula, a szilva és a barack termelése, amiből igen sok került a város piacaira. Foglalkoztak olajbogyótermeléssel is. Nendtvich Tamásnak, egy reformkori természettudósgyógyszerésznek az Ágoston utcában gyümölcsfa-iskolája is volt; egy Horváth nevű polgárnak pedig a Makár hegyen fügefa-ültetvénye volt szőlejében; megindult a gyümölcsnemesítés is. Az almának és a körtének azonban nem volt jó a pécsi talaj, bár foglalkoztak vele, de csak közepes minőségűnek tartották. A napsütötte déli hegyoldalak bőséges gyümölcsáldása lehetett az oka annak, hogy a 19. század közepén a pécsi vásárokban a gyümölcsökhöz viszonylag olcsón lehetett hozzájutni.[20]

A város mezőgazdasági struktúrája a dualizmus korszakában

A 19. század közepétől az első világháborúig tartó időszakban a magyarországi mezőgazdaság fejlődése két jellegzetes korszakra bontható. Az első időszakban a század közepi világgazdasági konjunktúra kibontakozástól egészen az 1880-as évek közepéig a mezőgazdaság nagyon gyorsan fejlődött, ez volt a hazai agrárgazdaságnak az igazi aranykora.[21] A gyors növekedésnek főleg az osztrák és a hazai városiasodás gerjesztette kereslet növekedése, valamint az ágazat gyors gépesítése volt a legfontosabb oka.[22] Hamar elterjedtek – főleg a nagyüzemekben, s valamivel később a falvakban is – a különböző vasekék, a vasboronák, megjelentek a gőzgépek, a cséplőgépek stb. A hozamok viszonylag gyorsan nőttek, amivel párhuzamosan a mezőgazdasági jövedelmek is emelkedtek. Az 1880-as évek közepétől viszont a korábbi jó piaci lehetőségek összeszűkültek, mivel az európai országok piacán megjelent az amerikai, a kanadai, az ausztrál és az orosz gabonadömping, ami leszorította az árakat, s ennek hatására a hazai mezőgazdasági ágazat évi növekedése is a korábbi 3-4%-ról 1-2% körüli értékre esett vissza. A legfontosabb ágazatban, a gabonatermelésben 3,6%-ról 1,4%-ra csökkent az évi növekedési mutató.[23] Nagy szerencséje volt azonban a mezőgazdaságnak, hogy a védett birodalmi piac így is felvette a hazai mezőgazdasági felesleg jelentős részét. Súlyosbította viszont a hazai agrárrendszer helyzetét az 1880-es évektől gyorsan elterjedő filoxéravész, amikor is a tengerentúlról megjelenő betegség miatt a magyar szőlők többségét ki kellett vágni, s a régi fajták helyett nyugati fajtákat kellett meghonosítani. Értelemszerű, hogy a filoxéravész főleg a szőlőből, borból élő területek gazdasági és társadalmi rendszerét érintette érzékenyen (láthattuk korábban, hogy Pécs városa is ilyen terület volt).[24]

A pécsi foglalkozási szerkezet és a mezőgazdaság kapcsolata

A reformkorban meginduló lassú iparosodás az 1850-es évek önkényuralmi gazdaságpolitikája hatására látványosan felgyorsult, s ez a tendencia a dualizmus korszakában tovább erősödött. Az ipari növekedés gyorsulása mind az ágazat kibocsátásban, mind a foglalkoztatási adatokban világosan látszik. Ha a népszámlálások adataira tekintünk, akkor látható, hogy az ipari foglalkoztatás 11%-ról 20%-ra növekedett, ugyanakkor a mezőgazdaságban dolgozók aránya 80-ról 64%-ra csökkent. A városok esetében a nagy számok természetesen mást mutatnak, hiszen a városokban a népesség többségét az ipar és a kereskedelem foglalkoztatta. Pécs esetében az 1850-es évektől felfutó ipar főleg a századforduló környékén teljesedett ki, amikor is egyre másra jöttek létre családi és részvénytársasági formában különböző vállalkozások, nem is beszélve a foglalkoztatását egészen a századfordulóig növelő szénbányászat ágazatáról.


A keresők foglalkozási szerkezetének változása Pécsett
1869-1910 között[25]

Foglalkozási ág

1869-ben

1869-ben

1910-ben

1910-ben

(fő)

(%)

(fő)

(%)

őstermelés

1962

17,0

1714

7,2

bányászat

1025

8,9

1303

4,3

ipar

3625

31,4

8558

35,8

keresk., szállítás

730

7,6

2911

12,2

értelmiségi

590

5,1

1852

7,8

személyes szolgálat

2902

25,1

3135

13,1

egyéb

714

6,2

4390

18,4

keresők összesen

11 548

100,0

23 973

100,0


Látható a táblázatból, hogy a keresőket tekintve 1869 és 1910 között az őstermelésből (mezőgazdaságból) élők aránya 17%-ról 7,2%-ra csökkent. Az aránycsökkenéshez azonban hozzá kell tennünk, hogy ha az abszolút számokat tekintjük, akkor a keresőket illetően sokkal kisebb a csökkenés, hiszen míg 1869-ben 1962, addig 1910-ben még mindig 1714 ember dolgozott a mezőgazdaságban. Vagyis a pécsi mezőgazdaság egy igen standard foglalkoztatási ágazatot jelentett ebben a korban, ahol 50 év alatt a mezőgazdasági keresőket tekintve mindössze 5%-os csökkenés következett be. Az aránycsökkenés nyilvánvalóan azzal kapcsolatos, hogy 1869-1910 között a város népessége több mint kétszeresére emelkedett, s ez a növekmény főleg az iparban és a szolgáltatás különböző területein jelent meg. Azt is hozzá kell tennünk – s erre a továbbiakban bőven láthatunk eseteket -, hogy az agrárkeresők számának lassú csökkenését alapvetően nem a tradicionális ágazatváltási folyamatok okozták, ebben a legnagyobb hatása az elementáris erővel megjelenő filoxéra járványnak volt.

A földbirtoklás sajátosságai

A továbbiakban a mezőgazdasággal kapcsolatosan vizsgáljuk meg Pécs földbirtoklási rendszerét. Az 1890-es évek közepén a városhoz tartozó terület nagysága 12 245 kat. hold volt.[26] Nagyon lényeges eleme volt a város földbirtoklásának, hogy az országra tipikusan jellemző nagyüzemi – nagybirtokosi modell ezen a szűken értelmezett vidéken nem jelenhetett meg, a várost alkotó földbirtokrendszer a városi lakosság földjeiből következően alapvetően kisüzemi rendszert alkotott. Pécsett persze voltak olyan birtokosok, akiknek a földje meghaladta az 500 holdat, ám azok a város környékén több más faluban is birtokosok voltak, s Pécsett csak kisebb földdel rendelkeztek.


A 100 holdnál nagyobb földdel rendelkező, pécsi illetékességű birtokosok
[27]

Tulajdonos neve

Foglalkozása

A földbirtok mérete (kat. hold)

Engel A. és Fiai Társaság

fakereskedő

932

Kovatsits József

mészáros

733

Pécsi Püspökség

 

12 718

Pécs szabad királyi város

 

5 107

Pécsi Székesegyház

 

294


A táblázat soraiban szereplő Engel Adolf és Fiai Társaság vásárlás révén jutott jelentősebb földbirtokhoz Pécs városában és a környékén, birtokaik amúgy Mecsekszentkút környékén feküdtek. A Társaság fakereskedéssel és igen nagy tételben borkereskedelemmel foglalkozott. A püspöki és a székesegyházi földeket már korábban érintettük, most csak annyit teszünk hozzá kiegészítésképpen, hogy a Mecsekben elterülő püspökségi birtok teljes egészében erdőterület volt, semmilyen más művelési ágú föld nem tartozott ehhez a birtokhoz. Kovatsits József mészáros nyilván az ipari foglalkozása, mestersége teljes vertikumát építette fel: mészáros lévén földbirtoka 99%-a legelőből állt. A korábban a kisbirtokokról mondottakat világosan igazolják az 1901-es adatok, amiből látszik, hogy a városban található gazdaságok igen apró egységekből álltak. Ekkor a tulajdonban bírt 517 földbirtokból 126 darab 1 kat. hold alatti, míg 210 darab 1-5 kat. hold közötti nagyságú volt. (Nyilvánvalóan arra kell gondolnunk, hogy a korábbiaknak megfelelően főleg a szőlőbirtokok tulajdonlásáról van szó). Voltak persze olyan birtokosok is, akiknek földjei ennél nagyobbak voltak, de a kisbirtokosi struktúra dominanciája egyértelműen szembetűnő. Viszonylag kevés földet adtak bérbe. A kisbirtokosi rendszer, s főleg a szőlőtulajdonlás az országos tendenciáknak megfelelően nem nagyon igényelte a bérleti jelleget, a tulajdonos által végzett művelés, s annak főleg a szakaszos s relatíve nem időt rabló jellege nagyon sokáig biztosította a biztos jövedelmeztetést.

A szántóföldi termelés rendszere

A művelési ágakat megvizsgálva azt látjuk, hogy 1895-ben a 12 243 kat. holdas terület 22%-a – vagyis 2660 kat. holdnyi terület – szántóföld volt. (A szántók nagysága – nyilván az agrárkonjunktúra hatására – 1876-1895 között egyértelműen növekedett.) A szántók egy kortárs szerint: „ többnyire szelíd lejtőjű dombvidék, de egyes részeiben szép síkok is találhatók”.[28] A szántók is több száz tulajdonos között oszlottak meg. Korabeli visszaemlékezések is megerősítik, hogy a szántók talaja alapvetően agyagos volt, amelyben igen széles körű termelési tevékenységet lehetett folytatni, gyakorlatilag szinte minden megtermett benne. A kisbirtokosi rendszer ugyanakkor kizárta, hogy gépesített, váltógazdálkodással működő, magasabb minőségű üzemforma jöhessen létre ezeken a szántóterületeken. Azonban ki kell emelnünk, hogy a művelési eredmények még így is magas hozamokról árulkodnak. A századfordulón készült adatfelvételek szerint a pécsi szántóföldeken a búzatermelés esetén jóval nagyobb volt a hozam, mint az amúgy hasonlóan jó adottságú egyéb vármegyei vidékeken.


Búzatermés és területi átlagai Pécsett és a környező járásokban 1901-ben
[29]

Területek

Összes gabonatermés (métermázsa)

Gabonatermés (métermázsa/kat. hold)

Pécs thj. város

8 540

10,0

Baranyavári járás

144 683

7,0

Siklósi járás

130 611

7,0

Mohácsi járás

131 342

8,5


A korszakban a legfontosabb gabonanövény egyértelműen a búza volt, hiszen a piac ezt igényelte leginkább. A többi gabona, így a zab, az árpa és a rozstermelés együttesen is messze elmaradt a búzától. Érdemes kiemelnünk azt is, hogy a többi gabonafajta esetén is magas hozamokat figyelhetünk meg: az árpa, a rozs és a zabtermelés esetén is érvényesültek a jó talajadottságok. Adataink szerint 10-25%-kal is magasabbak voltak a helyi termésátlagok, mint a legtöbb dunántúli vármegyében avagy városkörnyéki birtokon.
[30]

abra


Érdekesség ugyanakkor, hogy a gabonaföldek együttesen az összes szántónak csak a felét foglalták el. A búzatermelés mellett nagy jelentősége volt a kukoricatermelésnek, ami a piaci kereslet növekedése, a háziállatok teleltetése és a néptáplálkozás miatt is fontos lehetett. Ezek a sajátos összetett igények magyarázhatják, hogy 1360 holdon termeltek a pécsi tulajdonosok kukoricát, aminek nagysága csaknem elérte a gabonaföldekét. Mutatja a termelés intenzív jellegét és eredményességét, hogy a szemes tengeri termelésében a hozamok mintegy 30-40%-kal múlják felül a járási összesített mutatókat. Termeltek még a pécsiek földjeiken burgonyát (31 holdon), takarmányrépát (40 holdon), valamint különböző pillangós növényeket, így bükkönyt (75 holdon), lóherét (135 holdon) és lucernát (45 holdon).
[31] Bár az országban már terjedt a műtrágyahasználat, nyilván a pécsi kisbirtokrendszer lehet a magyarázata, hogy 1895-ben még csak 2 olyan gazdasági üzem volt, ahol műtrágyát használtak fel a műveléshez.[32]

Mindebből látszik, hogy a századfordulóra a pécsi szántógazdálkodásban az intenzifikáció elemei egyértelműen megjelentek. Ebben az időben az ország mezőgazdasági struktúrájában még egyértelműen a monokultúraként megjelenő búzatermelés dominált. Természetesen a városok és a városkörnyéki mezőgazdaság mindig különbözött a nagy szántóföldekkel rendelkező falusi vagy mezővárosi rendszerektől. Régóta közismert a gazdasági irodalomban, hogy a Thünen-törvé-nyeknek megfelelően a városokban (a piacközpontokban) – a jelentős élőmunkaerő-felesleg miatt is – a munkaigényesebb kapásnövény-kultúrák igen fontos szerepet töltöttek be, míg az extenzívebb termelési övezetek a városoktól távolabb helyezkedtek el.[33] Nem véletlen tehát, hogy Pécs városában is a kapásnövény- és a takarmánynövény-termelés szélesedett ki.

Láthattuk a század közepéről készült gazdasági áttekintésben, hogy a kortársak elragadtatással írtak a pécsi gyümölcstermelésről. Igazi pécsi specifikumról van szó. A századvégi adatok is azt mutatják, hogy a gyümölcstermesztés egy igen elterjedt termelési rendszer volt. Pécsett 93 555 gyümölcsfát írtak össze, ami háromszor-négyszer is meghaladja a hasonló méretű magyarországi városok számadatát.


Gyümölcsfaállomány Pécsett 1895-ben
[34]

Gyümölcsfa fajtája

Száma

almafa

9 741

körtefa

9 684

cseresznyefa

4 295

meggyfa

3 740

őszibarackfa

34 603

kajszibarackfa

4 899

szilvafa

13 954

diófa

4 410

mandulafa

4 028

gesztenyefa

1 524

eper(szeder)fa

2 677

összesen

93 555


A táblázatból kiderül, hogy a pécsi gyümölcstermelésen belül meghatározó volt az őszibarack és a szilva termelése. Az őszibarackról a kortárs véleménye is az volt, hogy az a város legértékesebb gyümölcsfajtája, s azon belül is különösen a franciabarack volt kivételesen jó minőségű. Ezen gyümölcsfaj termelésében nagy szerep jutott a város főügyészének, Fekete Mihálynak, akinek nevét ez ügyben a határokon túl is ismerték.
[35]

Állattartás – állattenyésztés

Az állattartást szolgálták azok a rétek és legelők, amelyeknek területe 1895-ben 1558 holdat tett ki. A várostól főleg délre – délkeletre helyezkedtek el azok a kaszálórétek, amelyek minőségéről a kortársak általában nagy elragadtatással beszéltek.[36] Ezek a rétek a városhoz közel, a Pécsi-víz mentén terültek el, a lakott területekhez való közelségük is növelte ezen földek piaci értékét. A Pécsi-víz azért volt fontos, mert ennek relatív vízbőségét garantálta a Tettye-patak szabályozása, hiszen a hegyről jövő patak vizének egy részét a Pécsi víznek nevezett elvezető csatornába engedték be. Javította a földek minőségét, hogy néha a felduzzasztott malomárok vizét is ráengedték a rétekre, illetve még a rétek trágyázására is van példa. Ha jó volt az időjárás, évi két-háromszori kaszálás révén használhatták a réteket. Érdekes az is, hogy ezek a jó minőségű rétek néha többet értek, mint a szántók, így például 1894-ben a rétek holdját 500-1000 forintra, ezzel szemben a szántók holdankénti árát 300-800 forintra becsülték.[37]A rétekről begyűjthető szálas takarmány a dunántúli területekhez képest közepes mennyiséget adott. A pécsi termés mennyiségi átlagát tekintve elmaradt a baranyai és a somogyi átlagtól, de nagyjából egybeesett a tolnai és a zalai átlaggal, ám ha a termék értékét vizsgáljuk, akkor sokkal jobb a kép, hiszen a dunántúli vidékekkel összehasonlítva kétségkívül a felső szegmensbe kerül a pécsi rétek hozama.[38]

Az állatállományhoz kapcsolódik a legelők területe is. A legelők Pécs mezőgazdasági földterületéből 1895-ben 583 holdat tettek ki, de későbbi adatok is nagyjából 550-600 hold között jelzik annak nagyságát.[39] A rétekhez hasonlóan ezek is jó minőségű földek voltak. Egyedüli probléma a legelőkkel annak pusztajellege volt: nem voltak fák, fasorok, ahova az állatállományt a tűző napsütés elől el lehetett volna rejteni. A pécsi közlegelőt kb. 1000 szarvasmarha és sertés, 41 ló és 22 kecske használhatta a század vége felé. A korábban jelentős birkatartás lassan kihalóban volt Pécsett, a tartott állomány száma már csak 300-400 darab között mozgott.[40] A legelők fontosságát növelte, hogy a város belterületén megtiltotta a szarvasmarhatartást, a tehenészetek működését, így azok a külvárosokba és a peremterületekre szorultak vissza.

Az országos tendenciáknak megfelelően Pécsett is azt látjuk, hogy megindult a szarvasmarha-állomány fajtaváltása: a tartott állatok között döntő többségben voltak már a nyugati fajták. A gazdák elsődleges igénye az volt, hogy a tehén sok tejet adjon, éppen ezért általában jól tejelő keverékfajták alakultak ki. Hogy mennyire a tejtermelés volt a meghatározó a szarvasmarha-állományon belül, azt jól mutatja, hogy 1895-ben az összeírt állomány mintegy 75%-a tehénből állt. Joggal jegyzeték meg a kortársak, hogy a szegényebb néprétegek a városban jobban kötődnek a szarvasmarhatartáshoz. A statisztikai összeírás szerint az állomány mintegy felét a pirostarka tette ki, mellette voltak még a magyar erdélyinek, a mokány vagy riskának, a borzderesnek és „egyéb színesnek” nevezett fajták. A máshol nehezebb mezőgazdasági munkákra hasznosított bivalyokat ebben az időben a pécsiek nem tartották.[41]

A legelők kapcsán szólnunk kell a lóállományról is. Pécs közlekedésföldrajzi pozíciója, valamint a város piacközponti jellege miatt a lóállomány magas volt, főleg akkor, ha a szarvasmarha-állományhoz viszonyítjuk. Ezt bizonyítja, hogy 1895-ben összesen 907 lovat tartottak a pécsiek, amely állományból mén 12, kanca 221, míg herélt ló 674 darab volt. Itt minden bizonnyal arról van szó, a helyi szállítás és a helyi, helyközi közlekedés nélkülözhetetlenné tette a lovak tartását, nem is beszélve arról, hogy Pécs fontos kereskedő hely is volt. A lóállomány jelentőségét mutatja az is, hogy viszonylag sok lófogatot írtak össze: a statisztika szerint 1-es fogatból 46, 2-esből 315 darab, 3-asból 29 volt a városban.[42]

Érdekes ugyanakkor a sertéstartás viszonylag alacsony volumene. A városban előforduló 600-700 darabos állomány más városokhoz képest igazán nem sok, főleg akkor, ha a 2292 gazdasági üzemegységre gondolunk.[43] Elképzelhető persze, hogy az összeírás pontatlan, s a lakosság sikeres volt vagyona elhallgatásában. Mindenesetre a lótartást leszámítva tényként könyvelhetjük el, hogy az egy főre jutó, illetve az egy gazdaságra jutó állatállomány olyan alacsony értékeket mutat Pécsett, amellyel más dél-dunántúli városokban nem találkozunk. Ha az alacsony állatállomány számai igazak, akkor viszont Pécs városát komoly kereskedelmi és fogyasztási központként kell elképzelnünk. Erre utalhat a kortárs megjegyzése, miszerint „A szorosabb értelemben vett sertéstenyésztésről szó éppen nem lehet, csakis üzleti szempontból veszik meg a hetivásárokra behajtott süldőket és malaczokat, hogy azokat nehány hó lefolyása után jó pénzért eladják”.[44] Mindebből kiderül, hogy a lakosság valószínűleg többségében másra specializálódott, a sertéstartás s egyéb állatfajták tartása inkább a szegényebb népelemek szempontjából maradt fontos, illetve a kereskedelmi lehetőségek motiválhatták még az állattartást. A húsellátáshoz kapcsolódik, hogy a város 1901-ben létrehozta saját közvágóhídját.[45]

Említsük meg még azt, hogy mintegy 4100 darabos baromfiállományt mutat statisztikai forrásunk, amely számszerű értéknek nyilván nem kell nagy jelentőséget tulajdonítanunk, hiszen az összeírók számára közismerten nehezen pontosítható rendszerről van szó. Viszont azt mutathatja a szám, hogy a belvároson kívüli területeken a húsfogyasztás szempontjából fontos tényező lehetett a megélhetésben. A mecseki erdőségek adták a lehetőséget a méhészkedésnek, a 102 méhcsalád ennek minimális voltát mutatja.[46]

Az erdőgazdálkodás szerepe

A város földterületéből az erdő foglalta el a legnagyobb részt. A századforduló idején kb. 4300 hold erdőséggel rendelkezett Pécs városa.

Ezek az erdők lényegében a Mecsekben területek el. Topográfiai adatok alapján nagyjából körbe tudjuk határolni: nyugaton Szentkút település, északon Orfűig és Bánosig, a pécsi Papnevelde ottani erdejéig terjedt, kelet felé haladva Mánfa faluig, majd pedig a Pécs – Sásd országút mentén Szabolcsig, a Dunagőzhajózási Társaság tulajdonát képező területig tartottak a pécsi erdők, míg délen – vagyis a várostól északra – a pécsi magánszőlők határolták a város erdejét. Lényeges jellemzője volt ennek a városi erdőnek annak egybefüggő volta, bár több részét különböztették meg a korabeliek. Ilyen egységnek számított például a Tettyétől nyugatra lévő, vagyis a Mecsek déli (Pécs felé eső) lejtőin lévő erdő; a belső vagy középső rész, amely a Bányatelep felé irányult, s több völgy szelte szét, mint például a Lámpás-, a Kantavári vagy a Hangyás-völgy; illetve külön vették a leírásokban a hátsó erdőrészt, amely a várostól nyugatra terült el, amelyben például a Büdöskúti-völgy bírt egy komoly vízforrással.

Ez az erdőterület azonban már különbözött a néhány száz évvel korábbi, alig érintett erdőségtől, ami főleg abban látszott, hogy jelentős részét kiirtották, s nagy kopár pusztaságok voltak ebben a jókora kiterjedésű erdőségben. Mint mindenhol máshol, a pécsi erdőkben is voltak legeltethető területek, voltak méhészkedésre alkalmat adó fás térségek, s az erdő nagyon sokfajta megélhetési lehetőséget biztosított a népességnek. Ezen erdők területén volt két menedékház, volt egy 16 holdas, a honvédség által lőtérnek használt tér, valamint az utak és kőbányák területe is kitett 27 holdat. Az erdő legfontosabb fafajtája a tölgy, a bükk, a cser, és a gyertyán volt, illetve kisebb részben előfordult a juhar, a barkócza, az ihar, a szil, a kőris, a cseresznye, a hárs, a vadkörte, a rekettye és a nyár is.[47] A mesterséges telepítés – ami nem utolsósorban a hatalmas, főleg a vasipar által igényelt faszénszükséglet, valamint a lakossági fűtőanyag igénye – révén megjelent a pécsi erdőben a szelídgesztenye, az erdei fenyő, a fekete fenyő, az akác, a mandula és a dió. Érdemes megjegyeznünk, hogy az erdőtelepítés s egyáltalán az erdőgazdálkodás gondolkodásmódja annak időbelisége miatt eltér a – sokszor rövid távon jelentkező – piaci gazdálkodástól, hiszen az erdők esetében egy telepítés haszna sokszor csak 80-120 év eltelte után realizálódik, mivel egy tölgyes vagy bükkös vágásérettségének elérése emberi generációkon áthúzódó folyamat. Ám azt is hozzá kell tennünk, hogy az erdőkben jelentős mennyiségű ásványkincs rejtőzött, amelynek potenciális kitermelése komoly jövedelmi és foglalkoztatási kérdés volt. A 19. század végén ennek nagyságát még csak megbecsülni sem lehetett pontosan, így nem véletlenül írhatják különböző jelentésekben, leírásokban a kortársak, hogy kimeríthetetlen bányák vannak a pécsi erdők alatt.[48] Az erdőterület némileg csökkent; a DGT 1857-ben megvett a város földjéből 90 holdat. A Nagy István polgármester időszakában köttetett szerződés szerint hozzájutott a bányavállalat 1 000 000 pengőforintért 380 kat. holdnyi erdőséghez is, amelyen joga volt bányák kutatására és megnyitására. Együtt járt ezzel a joggal a DGT számára 3000 darab fa kivágása és a területen lévő vízforrás használata.[49] Az erdőkben lévő kő- és kavicsbányák szolgáltatták alapját a porcelángyártásnak, így például a Zsol-nay-gyár is bérelt bányaterületet.[50] A város működésének ellátására természetesen fakitermelés is folyt, ám adataink szerint rendszeres erdőgazdálkodásról ebben a korban még nemigen beszélhetünk, bár kétségtelenül jelentős állománypótlások is előfordultak már a 19-20. század fordulóján.

A 4300 holdas erdő viszonylag gazdag volt vadban. A vadállomány főleg őzből, nyúlból, borzból, átvonuló vaddisznóból, fogolyból, erdei szalonkából állt. Ugyanakkor a város tilalmazta a szabad vadászatot, amely csak engedéllyel, az év meghatározott – általában rövid – időszakára szólt. Ugyanakkor a hatalmas erdőség kapcsán a város a szociálisan rászorulók esetében hetente kétszer, nyáron hetente egy alkalommal megengedte a hulladék fa gyűjtését, de kizárólag kézzel, fűrész nélkül végezhették ezt a tevékenységet. A hulladék fa gyűjtése viszont zavarta a vadállomány nyugalmát, ami miatt az sokszor más helyekre kényszerült vándorolni. Az erdőség kapcsán a városi népesség egy-két helyen – mint például a bányatelepi lakosság a szentkúti vidéken – kisebb számú marhatartásra, legeltetésre is kaphatott lehetőséget.[51]

Szőlőtermelés – borászat – filoxéra – rekonstrukció

Külön kell foglalkoznunk a szőlő kérdésével, hiszen a mezőgazdaságban a legtöbb változás ebben az ágazatban történt. Láthattuk korábban, hogy a század közepén a pécsi gazdaság egyik lába a szőlőgazdálkodás és az ebből következő borkereskedelem volt. Egészen az 1880-as évekig a szőlőgazdálkodás pozíciója nem is volt veszélyben, amit jól mutat egy 1894-es leírás, miszerint a pécsi szőlőkben „a hajdani jólétet bizonyító palotaszerű présházak” vannak.[52] Adataink szerint a századforduló idején a pécsi szőlőkből évi 30 000 hl bortermés volt, amelynek értéke megközelítette az 500 000 pengőforintot. A szőlők területe az 1870-80-as években folyamatosan növekedett: az 1876-s Soproni Iparkamara jelentése szerint Pécs váro-sában 1090 hektárnyi (vagyis 1912 kat. hold) szőlőterület volt, míg az 1890-es évek közepén mintegy 2503 kat. holdat tett k a pécsi szőlők terjedelme.[53] A szőlőtulajdon-rendszert vizsgálva szembetűnő, hogy a városi népesség jelentős részének, főleg a régóta itt élő lakosoknak szinte mind volt szőlőgazdasága, még a jelentősebb ipari üzemmel rendelkező vállalkozók is mind törekedtek arra, hogy szőlőt vegyenek és ezzel együtt borkereskedelmet folytassanak (így például Zsolnay Vilmos is foglalkozott egy ideig borkereskedelemmel).[54]


Ipari vállalkozók szőlőbirtoklása 1884-85-ben
[55]

A vállalkozó neve

A szőlőbirtok nagysága (kat. hold)

Az ipari üzem jellege és az alapítás ideje

Engel Adolf

10

parkettagyár (1882)

Zsolnay Vilmos

3

kerámiagyár (1852)

Hamerli János

6

kesztyűgyár (1865)

Maleter Rudolf

5

malom (1860-as évek)

Justus Lipót

4

olajgyár (1853)

Littke József

3

pezsgőgyár (1859)

ifj. Scholtz Antal

3

sörgyár (1853)

Lauber Gábor

4

téglagyár

Erreth János és Lajos

3

bőrgyár (1837)


Pécsett az 1880-as években 4 bornagykereskedő és 19 borkereskedő működött, akik közül 8-an foglalkoztak szőlő- és bortermeléssel is.
[56] A pécsi kamara által 1882-ben kiadott jelentés szerint ekkor még jól ment a pécsi borkereskedőknek, s még akkor is, amikor Ausztriában jó szüret volt, a pécsi borkereskedők jól el tudták adni az árujukat a külső piacokon, sőt a jó minőségű magyar bort még az ottani állomány feljavítására is használták. Elindult a pécsiek részéről a borpalackozás is, több pécsi termelő (Littke, Szeifricz stb.) is foglalkozott már ezzel a tevékenységgel.[57] Ne felejtsük el, hogy a szőlőföld birtoklása azonkívül, hogy presztízstényezőnek is számított, a legjobban fizető mezőgazdasági ágazatot jelentette az 1880-as évek előtt. A Keleti Károly által 1860-73 között kiadott szőlőstatisztika alapján mondhatjuk, hogy a Dunántúlon a szőlő nagyon gyors megtérülést hozott, holdanként számolva 7-20%-os tőkekamat reményét ígérte, vagyis átlagosan jó évek esetén viszonylag gyors felhalmozás következhetett be.[58] Azonban szögezzük le, hogy az ismertebb, nagyobb szőlősgazdák mellett a pécsi szőlők alapvetően kisbirtokok voltak. Szakirodalmi adatokból ismert, hogy Pécsett 1909-ben a 2776 szőlőtulajdonosból 2016 (vagyis 72,6%) 1 holdon aluli, 638 tulajdonos (23%) 1-2 hold közötti, 101 tulajdonos (3,6%) 2-3 hold közötti, 21 tulajdonos (0,8%) pedig 4 hold feletti szőlővel rendelkezett, vagyis egyértelműen látszik, hogy a kisbirtokosok voltak túlsúlyban.[59]

A magyarországi szőlőgazdálkodásra a valaha volt legnagyobb csapást a filoxéra-betegség és a másfél évtizeddel később megjelenő peronoszpóra mérte. A filoxéra – vagy más néven gyökértetű – egy olyan betegség volt, amely a szőlő gyökérzetét támadta meg, s gyakorlatilag 3-4 év alatt elpusztította a szőlőt, ugyanakkor a fertőzés járványszerűen, gyorsan terjedt tovább az egészséges tőkékre. Maga a szőlőbetegség a tengerentúlról származott, az országban először 1875 körül jelent meg a déli vidékeken, de az 1880-as évek közepére már az ország legkülönbözőbb pontjain is észlelték. Nem nagyon volt hatékony védekezés a filoxéra ellen, Európában (főleg francia területeken) elterjedt a vízzel való elárasztás, ám ezt a domborzati viszonyok miatt sok helyen nem lehetett használni.[60] A legtöbb helyen a Franciaországból kiindult s ott sikerrel alkalmazott szénkéneges módszer terjedt el, amely azonban a kártevővel együtt kipusztította a szőlőt is. Néhány helyen próbálkoztak a szénkéneges módszernek a gyérítéses változatával, ám ez költséges volta mellett igen nagy szakértelmet kívánt. A magyarországi szakemberek sem tudtak sokat hozzátenni a betegséghez, az 1888-ban éppen Pécsett megtartott filoxérakongresszus is a szénkénegezés módszerét ajánlotta. Ahol ez az eljárás sem segített, ott a szőlőt ki kellett vágni. Reménysugarat jelenthetett a pusztulás mellett, hogy a tengerentúlról és Nyugat-Európából olyan betegséggel szembeni immunis fajták terjedhettek, amelyekre már nem volt hatással a filoxéra. Az állami gazdaságpolitika is érzékelte a problémát, így ahol a kivágás mellett döntöttek, ott különböző eszközökkel segítették a gazdákat. Ilyen volt például az elemi kárt szenvedettek adójának elengedése, egyes helyeken a szőlődézsma-váltság elengedése, az új telepítések támogatása 6-10 év adómentességgel, kedvezményes kölcsönök biztosítása stb.

A filoxéra Pécsett az 1880-as évek második felében jelent meg, s leírhatatlan pusztítást okozott. A helyi sajtó 1887. május végén adott hírt először a betegségről, amikor is Horváth Antal ügyvéd észlelte a vele szomszédos Göppel Márton hentes tulajdonában lévő szőlőben a filoxérát. Nem véletlenül írta az egyik helyi újság, hogy „A szőlősgazdák réme, a szőlő esküdt ellensége a phyllioxera betette lábát a mi szőlőterületeinkre is”.[61] Júliusra már a jobb helyeken, így a bálicsi és a szkókói területeken is jelentkezett a rothadás, augusztusban pedig a legjobb termőterületen, a Makár-hegyen is felütötte fejét. A lavina megállíthatatlan volt, a filoxéra 1887-1893 között csaknem teljesen kipusztította a szőlőket, a századfordulóra a korábbi 2000 kat. holdnyi szőlőterületből alig 2% maradt meg.[62] Ezzel viszont a pécsi társadalom jelentős része (a 2776 szőlőtulajdonos hozzávetőlegesen – a családtagokkal együtt – a városi társadalom kb. 25-30%-át jelenthette) elveszítette egyik legfontosabb jövedelemforrását. A pécsi kisbirtokosoknak sem nagyon maradt más, mint az állami kedvezményes kölcsönök felvételével újratelepíteni szőlőföldjüket. Szakirodalmi adatok szerint a kedvezményes hiteleket pécsi gazdák vették először igénybe.[63] Az 1890-es évektől indulhatott meg az újjátelepítés, amit jól mutat, hogy az Iparkamara jelentése szerint 1891-ben 70 holdat, 1894-ig 200-300 holdat telepítettek újra, ám a munkák felgyorsultak, s így nem véletlen, hogy a századfordulón kiadott statisztikai évkönyv adatai szerint a korábbi szőlők csaknem 60%-át sikerült újjátelepíteni: 1901-es adataink szerint 1292 holdon volt már szőlő, ugyanakkor a filoxérával ellepett terület már csak 30 holdnyi volt.[64] Az ekkor 1292 holdas összes szőlőterületből direkt termő fajtákkal 3 hold, még be nem oltott szőlőfajtákkal 270 hold, beoltott szőlőfajtákkal pedig 989 hold volt beültetve. A szőlőrekonstrukció teljessé azonban sohasem válhatott, viszonylag sokan voltak, akik lemondtak a további szőlőtermelésről: a későbbi adatokkal való összehasonlításból kiderül, hogy a pécsi szőlők területe mintegy 15%-kal csökkent.

A rekonstrukció ugyanakkor új gazdálkodási minőséget is hozott. Az új fajták meghonosításával kapcsolatban különböző variánsok merültek fel, így például az amerikai alanyú oltványszőlők és a direkt termő amerikai fajták elültetése. (Mivel Pécs szőlőterületein nem volt homokos talaj, így az országban elterjedt harmadik megoldás, vagyis az európai területekről származó szőlők immunis homoktalajokra történő telepítése kiesett. Ez utóbbihoz magyarázatként csak annyit, hogy a filoxéra a homokos talajokban élő régi szőlőfajtákat nem támadta meg.)[65] Pécs városa aktívan próbált javítani a szőlősgazdák – s egyben saját bevételi – helyzetén, így kezdettől fogva bekapcsolódott a megújítási folyamatba. Ennek több lépése volt. Felállítottak egy amerikai szőlőtelepet, létrehoztak egy vincellériskolát, de emellett nagy szerep jutott az 1892-ben létrejött Pécsi Szőlősgazdák Egyesületének és a Pécsi Szőlőojtó Alkalmi Egyesület munkájának is.[66]

Az amerikai szőlőtelepet 1888-ban állította fel a város, helye a Megyeri út és az izraelita temető között volt. Itt kísérletezték ki és állították elő azokat a szőlővesszőket, amelyeket megvásárolva a gazdák azokat földjeikbe telepíthették. A kikísérletezett, termesztett fajták többsége direkt termő volt, vagyis olyan szőlő, amelynek termése és bora egyaránt élvezhető és ugyanakkor alanynak is alkalmas volt.

Ezek a direkt termő fajták viszonylag olcsók voltak, azonban többségük nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így hamar háttérbe szorultak: a filoxérával szemben kevésbé voltak ellenállók s ugyanakkor nem volt jó a belőle készült bor sem. 1891-ben a szőlőtelep 11 amerikai fajtájából 7 volt direkt termő, 4 pedig alanyfajú. 1892-ben 4 fajtát ki is vágtak, mivel nem feleltek meg a pécsi talajviszonyoknak, s helyükbe más fajtát ültettek. A telep fő feladatát az alanyfajták európai nemes fajtákkal való beoltásával új fajták kikísérletezése jelentette.[67] A kísérletekben vezető szerepet játszott a sok mindennel foglalkozó Horváth Antal (ügyvéd, numizmatikus, archeológus), a pécsi szőlők megújítója, aki 1892-ben kezdte el ezt a tevékenységet.[68] A városi szőlőtelep teljesítményére jellemző, hogy az 1890-es években évente több százezer gyökeres és sima vesszőt adott el a gazdáknak, ami a század vége felé már túlkínálatba ütközött, hiszen az országban máshol is hasonló újító programok futottak. Végül is a szőlőtelepet némi vajúdás után 1917-ben zárták be, de feladatát teljesítette. (Tegyük még hozzá, hogy Pécs mellett Baranya vármegyében – például Villányban – is folytattak szőlőrekonstrukciós kutatásokat, említsük meg ezek közül a valamivel később, az 1920-as években híressé vált Teleki Zsigmond tevékenységét.)

Az új szőlőfajtákkal való bánásmód új tudást, szakértelmet is feltételezett. A kezdeményezést a Baranyavármegyei Gazdasági Egyesület tette, amikor is a földművelésügyi minisztert kérte egy Pécsett felállítandó alsó fokú, szőlőmunkásokat képező iskola felállításához. Pécs város közgyűlése 1893-ban egy vincellériskola felállításához kért állami segítséget. Az iskola 1896. március 1-jén nyílt meg az Ágota utca 1. szám alatt, fenntartásához az állam évi 2500 korona segélyt adott, ami kiegészült a Pécsi Takarékpénztár 10 000 forintos alapítványának éves kamataival, míg a város finanszírozta a hiányzó 7500 forintot. Az amerikai szőlőtelepnek kellett volna a városi önrészt kitermelni, ám a századforduló után a telep arra már nem volt képes, így állandó finanszírozási problémák merültek fel. Végül az iskola eredeti funkcióját lassanként elveszítette, hiszen az új szőlőművelési ismeretek lassan elterjedtek, így a 20. század első évtizedének végén megszűnt. 1896-1907 között összesen 178 vincellér végzett a pécsi intézményben.[69]

A szőlészetről szóló áttekintésünk végén érdemes egy pillantást vetni arra, hogy mi is változott meg a szőlőrekonstrukció során. Egész Magyarországon megfigyelhető változás, hogy megváltozott a fajtajelleg, s a homoki fajták erős túlsúlyba kerültek. Pécsett viszont a talaj speciális hegyvidéki voltából következően egy minőségi megújulás zajlott le. Joggal állapítja meg a szakirodalom, hogy a változások hatására elterjedtek a nemesebb fajták, jobb lett a talajművelés, a forgatásos telepítés, rendszeresebb lett a trágyázás, a karózás, a soros ültetés, az őszi takarás, a metszés, a többszöri kapálás, a peronoszpóra elleni permetezés is gyorsan terjedt, s jobb lett a borkezelés is.[70] Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy a filoxéravész óriási jövedelemkiesést hozott a pécsi lakosságnak, amihez hozzájárultak még a szőlőrekonstrukciós költségek, s ráadásul a napszám is egyre drágábbá vált, ami rontotta a jövedelmezőséget. Szembesülni kellett azzal is, hogy a homoki szőlők hozamai 50-60 %-kal magasabbak voltak, mint a pécsi hegyvidéki szőlőké. Az adókat a szőlők után fizetni kellett, így nem véletlenül terjedt el az a híres pécsi mondás, hogy „Régen a szőlő házat hozott, ma házat visz".[71] A filoxérával a pécsi „Tüke" életmódja jutott válságba: a tavasztól őszig szőlőbe költöző s ott művelést folytató, bort készítő, valamint a téli hónapokra a városba visszaköltöző, s iparral foglalkozó életmód válságáról van szó, hiszen a borbevételek lecsökkentek, s másfajta megélhetés után kellett nézni.[72] Tegyük még azt hozzá, hogy nemcsak a pécsi szőlővidék nem tudott a filoxéravész után teljesen megújulni, az országban viszonylag sok olyan vidék volt, ahol a pécsinél jóval nagyobb volt a változás: így például a budai és a váci szőlőterületeken gyakorlatilag teljesen elpusztultak a szőlők, s a gazdák felhagytak a bortermeléssel.

A századforduló szőlőválsága borértékesítési problémákkal párosult. Magyarország ebben az időben borbehozatalra szorult, a kereslet főleg az olcsó olasz borok felé irányult. Az olcsóság mellett problémát jelentettek a sörgyárak is a borkereskedőknek, hiszen az osztrák divat magyarországi megjelenése, s különösen a filoxéravész idején visszaeső bortermelés által generált termékhiány miatt egyre több sörgyárat alapítottak, s ezek termékei folyamatosan elvonták a hazai bor vásárlóit. A hazai borpiac megtartása kiélezett konkurenciaharcot hozott, az ország két nagy borértékesítő helye, Budafok és Pécs között. Pécs borértékesítése gyorsan növekedett az 1870-es években, s a folyamatos terjeszkedés sértette a budafokiak gazdasági érdekeit.[73] Jól jellemzi a pécsi borkereskedelem méreteit, hogy 1894-ben a pécsi vasútállomás borforgalma 2,8 millió forint értékű volt.[74]

A piaci problémák a borhamisítás körül jelentek meg. Mivel a bor előállítása kapcsán pontos állami előírások nem voltak, így nem véletlen, hogy az egész országban elterjedt a különböző módszerekkel történő borkészítés. A pécsi borkereskedelmet súlyosan érintő válság 1898-ban kezdődött, amikor is az Engel József Fiai borkereskedő cég ellen egyenesen a budapesti államrendőrség indított eljárást a kevert olasz borok forgalomba hozása miatt. Az olasz borok dömpingje 18921905 között érte el hazánkat.[75] Az Engel-féle cég Magyarország egyik legnagyobb borkereskedő cégévé fejlődött az 1870-80-as években, a korabeli szaksajtó adatai szerint 1897-ben a cégnek 65 000 hl volt a borkészlete, ami az akkori éves összes bortermés 5%-át tette ki. A vizsgálat nyitott kapukat döngetett, bár ezt a vizsgálatot valószínűleg bárki ellen le lehetett volna folytatni. A pécsi cég ellen már korábban is folytattak vizsgálatot borcsempészet miatt. 1873-ban engedély nélküli bor beszállítása, Bosznia okkupációja idején a hadsereg számára szállított borban talált fuxin miatt, 1880-ban Svájcban, a berni pályaudvaron találtak kilenc hordó vörösbort, amely fuxinnal volt hamisított, 1895-ben pedig a budafoki pincéjükben foglaltak le hamis borokat.[76] A borkereskedők közötti érdekháború, a pécsi cég elleni hajsza eredményeképpen a korabeli közvéleményben egyre inkább a pécsiek testesítették meg a borhamisító képét. Nem véletlenül írták a Borászati Lapokban, hogy „Pécsnek a lehető legrosszabb hírneve van a fejlett műborkereskedelme következtében”. [77]

A városi társadalom vegyes érzelmekkel fogadta a hírt, hiszen az éles piaci versenyből egy igazi nagyágyú kényszerült kiszállni, ugyanakkor a város vezetősége sem nagyon állt ki a cég mellett, bár a város igazoló jelentésében kétségtelenül méltatta Engel Mihály közéleti szereplését. A kisebb termelők és kereskedők még örültek is, amúgy is volt egy nagykereskedő- és gazdagellenes hangulat Pécs városában. Az Engel-féle vizsgálat 1899-ben zárult le, amikor is a végleges ítélet szerint Engel Mihályt 10 napi elzárásra, Engel Adolfot pedig 100 forinttal megváltható 10 nap elzárásra ítélték, s fejenként – az ő anyagi helyzetükben gyakorlatilag jelentéktelen nagyságú – 900 forint megfizetésére kötelezték. Az Engel-cég botrányával egy időben több borkereskedő cég ellen is eljárás indult, így például Kann Ármin és Fia, Oblath Adolf, Tauszig (Teleki) Zsigmond, Friedmann József, Fodor Mór stb. cége ellen.[78] A közvetlen következmény több vállalkozás látványos csődje és felszámolása lett. Többen beszüntették a borkereskedést, számos vállalkozó felhagyott tevékenységével, elköltözött a városból Budapestre, Bécsbe. Schwabach Zsigmond és Kann Ignác pécsi borkereskedő kivándorolt Amerikába, Engel Adolf 1901-ben felhagyott pécsi tevékenységével és Budafokon folytatta a borkereskedelmet, Teleki Zsigmond 1908-ban tette át székhelyét Villányba.[79] Több cég feladta önállóságát s kényszerből egyesült. A sorozatos botrányok és csődök eredményeképpen Pécs elveszítette a hazai borkereskedésben betöltött pozícióját, s azt soha nem is szerezte vissza. Ezt jól mutatják a statisztikai adatok is: az 1880-as években 23, 1894-ben 25 borkereskedő volt Pécs városában, de 1903-ban már csak 21, 1909-ben pedig csupán 11 működött a városban.[80]

A pécsi borkereskedők háttérbe szorulása egyben makrogazdasági jel volt, hiszen ebben az időben nagyon sok helyen voltak problémák a bor minőségével. Egyértelmű volt az állami szabályozás szükségessége: a magyar boroknak vámvédelem kellett. Az persze nem jó, ha egy költség- és termelési problémát adminisztratív jogszabályokkal, a versenytárs kizárásával oldanak meg, ám nagyon sok ország alkalmazta az efféle módszereket. Az 1905. évi vámtörvény az olasz borokat ugyan távol tartotta, ám még akkor is meg kellett küzdeni az osztrák és dalmát területekről származó borokkal. Mindenesetre tény, hogy a pécsi Engel-cég elleni belügyminisztériumi vizsgálat és a bírósági per elindított egy országossá váló megtisztulási folyamatot.

Összegzés

Látható az eddigiekből, hogy Pécs városban, ahol az országos átlagnál sokkal gyorsabb volt az ipar fejlődése, s ahol a város egyre inkább valóságos regionális központi funkciókat töltött be a 19. század vége felé, a mezőgazdaság a foglalkoztatásban és a jövedelemtermelésben hamar elveszítette meghatározó szerepét. A 19. század közepén a bor még a város lakosainak legfontosabb terméke volt, amely a megélhetésben, a jövedelemszerzésben egyértelműen elsődlegesnek minősült. Ezzel szemben viszont a város a 19. század végére olyan ipari várossá vált, ahol új ágazatok jelentek meg (szénbányászat, porcelánipar stb.), illetve nagyon gyorsan utat tört magának a gyáripar. Éppen ezért a mezőgazdasági tevékenység háttérbe szorult, viszont kiegészítő jövedelemforrásként és fogyasztási termékként a későbbiekben is fontosak maradtak a Pécsett termelt mezőgazdasági termékek. Áttételesen persze mindenki részesült a városi mezőgazdasági termékekből: a vásárok és napi piacok működése, a tejtermékek helyi előállítása, a vágóhíd működése, s nem utolsósorban a város erdeinek használata s annak a város finanszírozásában való felhasználása mind a lakosság, mind maga a város működésének előfeltétele volt.

Irodalomjegyzék

ÁGH 1894 = Ágh Timót: Emléklapok Pécs szabad királyi város múltjából és jelenéből. Pécs, 1894.

Agrárösszeírás = A magyar korona országainak 1901. évi mezőgazdasági termelése. KSH, Budapest, 1903.

ANTALFFY 1982 = Reformkori magyar városrajzok. Panoráma Kiadó, Budapest, 1982.

BABICS 1952 = Babics András: A pécsvidéki kőszénbányászat története. Közoktatásügyi Kiadóvállalat, Budapest, 1952.

BÁCSKAI 2002 = Bácskai Vera: Városok Magyarországon az iparosodás előtt. Osiris Kiadó, Budapest, 2002.

BAIROCH 1990 = Bairoch, Paul: A hagyományos társadalmak urbanizációja (17-18. század). Világtörténet, 1990. 47-60.

BARTA = Barta István: Pécs gazdasági élete a 18. században. Pécs, 1941.

BECK 2005 = Beck Tibor: A filoxéravész Magyarországon. In: Mezőgazdaság-történeti Tanulmányok 10. Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Budapest, 2005.

BORTERMELÉS 1885 = Baranya megye bortermelési viszonyainak rövid leírása. Pécs, 1885.

CORFIELD 1995 = Corfield, Penelope J.: Szociabilitás és kisvárosok a 18. századi Angliában. In: A modern város történeti dilemmái. Szerk.: Gyáni Gábor. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1995. 1-14.

DGT 1894 = Az I. Cs. K. Szab. Dunagőzhajózási Társulat Pécs melletti kőszénbányái. A Társulat saját kiadása, Pécs, 1894.

FEYÉR 1970 = Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai. Budapest, 1970.

FÉNYES 1851 = Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára I-IV. Pest, 1851.

Gazdacímtár 1895 = A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája. Központi Statisztikai Hivatal 2. kötet (Gazdacímtár: a 100 holdon felüli birtokok) Budapest, 1897.

GYÁNI 2003 = Gyáni Gábor: Városbiográfia és mikrotörténet. In: Tanulmányok Pécs történetéből 14. Várostörténet, helytörténet. Elmélet és módszertan. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2003. 19-29.

HAAS 1845 = Haas Mihály: Baranya földirati, statiscai és történeti tekintetben. Pécs, 1845.

JANKÓ 1845 = Jankó János: A szőlőművelés állapotja Baranyában. In:

A magyar orvosok és természetvizsgálók Pécsett tartott hatodik nagygyűlésének munkálatai. Pécs, 1846.

JESZENSZKY 1873 = Jeszenszky Kálmán: Szőlőtulajdonosok névjegyzéke. Pécs, 1884.

KELETI 1875 = Keleti Károly: Magyarország szőlészeti statisztikája 1860-1873. Athenaeum, Budapest, 1873.

KAPOSI 2002 = Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete 17002000. Dialog Campus Kiadó, Budapest – Pécs, 2002.

KAPOSI 2005 = Transformation of the Hungarian Land Structure and the Agricultural Production in the Last Three Century. In: Erdei Ferenc III. Tudományos Konferencia I. kötet. Szerk.: Nagyné Fehér Irén. Kecskemét, 2005. 373-378.

KAPOSI 2006a = Kaposi Zoltán: Pécs gazdasági változásai 1867-2000. PBKIK, Pécs, 2006.

KAPOSI 2006b = Kaposi Zoltán: A kanizsai kereskedelem fejlődése 1690-1849). In: Nagykanizsa városi monográfia II. (1690-1849). Nagykanizsa, 2006.

KAPOSI 2006c = Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (16901849). In: Nagykanizsa városi monográfia II. (1690-1849). Nagykanizsa, 2006.

KATUS 1978 = Katus László: Magyarország gazdasági fejlődése (18901914). In: Magyarország története 1890-1918. Főszerk.: Hanák Péter. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. 263-292.

KISS 1974-75 = Kiss Géza: A reformkori Pécs ábrázolása a korabeli irodalomban. In: Baranyai helytörténetírás 1974-75. Baranya Megyei Levéltár, Pécs, 1975. 233-248.

KOMLOS 1990 = Komlos, John: Az Osztrák – Magyar Monarchia mint közös piac. Ausztria-Magyarország gazdasági fejlődése a 19. században. Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 1990.

KOVÁCS 1973 = Kovács András: Adatok a pécsi filoxéravész történetéhez In: Baranyai helytörténetírás 1972. Szerk.: Szita László. Pécs, 1973. 277-289.

KOVÁCS 1974 = Kovács András: Adatok a pécsi szőlőkultúra történetéhez. Pécs, 1974. (Kézirat). Baranya Megyei Levéltár (Kézirattár 117/1974)

LENKEI 1922 = Lenkei Lajos: Negyven év Pécs életéből. Pécs, 1922.

Mezőgazdasági Statisztika 1895 = A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája. Központi Statisztikai Hivatal 1. kötet, Budapest, 1897.

NAGY = Nagy Imre Gábor: Fejezetek a pécsi szőlő-és borkultúra történetéből (1890-1914). In: Tanulmányok Pécs történetéből 2-3. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1996. 81-91.

Népszámlálás 1869, 1910 = A magyar korona országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei I-II. KSH, Pest, 1871.; A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása 2. rész. A népesség foglalkozása és a nagyipari vállalatok községenkint. Magyar Statisztikai Közlemények, Új sorozat 48. kötet, Budapest, 1913.

OROSZ 1979 = Orosz István: Magyarország mezőgazdasága a dualizmus első évtizedeiben. In: Magyarország története 1848-1890. Főszerk.: Kovács Endre. Budapest, 1979.

Pécs ezer éve 1996 = Pécs ezer éve. Szemelvények és források a város történetéből (1009-1962). Történelmi olvasókönyv. Főszerk.: Márfi Attila. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1996.

Pécsi kamara 1882 = A Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara jelentése a kerületét képező Baranya, Somogy és Tolna megyék továbbá Pécs szabad királyi városnak általános gazdasági, kereskedelmi, ipari és forgalmi viszonyairól 1882-ben. Pécs, 1883.

RÚZSÁS 1963 = Rúzsás Lajos: Városi fejlődés a Dunántúlon a XVIII-XIX. században. In: Értekezések 1961-1962. A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. 279-317.

RÚZSÁS 1982 = Rúzsás Lajos: Pécs gazdasági fejlődése a jogi felszabadulástól, 1780-tól az I. világháború végéig. In: Tanulmányok Pécs város történetéből. Pécs, 1982. 19-26.

RÚZSÁS 1961 = Rúzsás Lajos: A szőlőművelés átalakulása Baranyában a XIX. században. (Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 30. Series Historica 13.) Budapest, 1961.

Soproni kamara 1876 = A Soproni Kereskedelmi és Iparkamarának a Nagyméltóságú M. K. Földművelési és Kereskedelmi Miniszterhez intézett 1876-ik évi statistikai jelentése. I. rész. Sopron, 1878.

SZIRTES 1998 = Szirtes Gábor: Pécsi Pantheon. Portrék a millennium korából. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 1998.

Urbárium 1801 = Urbáriumok és összeírások a Magyar Országos Levéltárban. (CD-ROM) Arcanum, 2004. Pécs: UC 168:39

VÁRADY 1896 = Várady Ferenc (szerk.): Baranya múltja és jelene I-II. Pécs, 1896.

VÖRÖS 1999 = Vörös Andrea: Borhamisítási botrány Pécsett a 19. század végén. In: Tanulmányok Pécs történetéből 5-6. Az Előadások Pécs történetéből '96 és az Előadások Pécs történetéből '97 című konferenciák válogatott előadásai. Szerk.: Font Márta, Vonyó József. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1999. 123-132.

VÖRÖS 2005 = Vörös Andrea: A magyarországi borkereskedelem a filoxéra idején. Pécs, 2005. PhD-dolgozat. PTE BTK Történelemtanszék. (Kézirat.)

VÖRÖS = Vörös Antal: A mezőgazdaság. In: Magyarország története 1890-1918. Főszerk.: Hanák Péter. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. 293-338.

DE VRIES 1980 = De Vries, Jan: European Urbanization. London, 1984.

DE VRIES 1990 = De Vries, Jan: Problems in the Measurement, Description, and Analysis of Historical Urbanization. In: Urbanization in History. A Process of Dynamic Interactions. Edited by AD van der Woude, Akira Hayami, Jan de Vries. Clarendon Press-Oxford, 1990. 43-61.

Jegyzetek


[1]   A statisztikai városfogalom megalkotása területenként eltérő, ami nyilván az adott ország népsűrűségével és természetföldrajzi adottságaival van kapcsolatban. A fogalomhoz és a városok meghatározásnak nehézségeihez lásd: De VRIES 1984.; DE VRIES 1990.; BÁCSKAI 2002.

[2]   CORFIELD 1995. 3.

[3]   BAIROCH 1990. 53-54.

[4]   KAPOSI 2006b. 270-271.

[5]   KAPOSI 2006a.

[6]   Urbárium 1801. Pécs: UC 168:39

[7]   FÉNYES 1851. III. 209.

[8]   KISS 1974-75. 236.

[9]   Urbárium 1801. Pécs: UC 168:39

[10] Lásd például: KAPOSI 2006c. 57-113.

[11] FÉNYES 1851. III. 210.

[12] Lásd például: Pécs szabad királyi város térképe 1892. Kiadja Engel Lajos Pécsett. Forrása: Baranya Megyei Levéltár, XV. Térképtár. Pécs térkép 1892.

[13] RÚZSÁS 1963. 287.

[14] RÚZSÁS 1963. 289.

[15] Urbárium 1801. Pécs: UC 168:39

[16] KISS 1974-75. 237.

[17] JANKÓ 1845. 345.

[18] Idézi: ANTALFFY 1989. 89.

[19] ANTALFFY 1982. 89-90.

[20] KISS 1974-75. 238.

[21] KAPOSI 2005. 375.

[22] OROSZ 1979. 1054.; VÖRÖS 1978. 295.

[23] KOMLOS 1990. 62. táblázat

[24] FEYÉR 1970., illetve BECK 2005. 19.

[25] Népszámlálás 1869. és 1910. adatai alapján

[26] Mezőgazdasági statisztika 1895. 144.

[27] Gazdacímtár 1895. 74-75.

[28] ÁGH 1894. 197.

[29] Agrárösszeírás 1903. 74-75. adatai alapján

[30] Agrárösszeírás 1903. adatai alapján szerkesztve

[31] Agrárösszeírás 1903. különböző táblázatai

[32] Mezőgazdasági statisztika 1895. 144-147.

[33] KAPOSI 2002. 34.

[34] Mezőgazdasági statisztika 1895. 143.

[35] ÁGH 1894. 198.

[36] ÁGH 1894. 197.

[37] ÁGH 1894. 198.

[38] Agrárösszeírás 1903. 60.

[39] Mezőgazdasági statisztika 1895. 144-145.

[40] Az adatokhoz: Mezőgazdasági statisztika 1895. és Agrárösszeírás 1903.

[41] Mezőgazdasági statisztika 1895. 144-145.

[42] Uo.

[43] Uo.

[44] ÁGH 1894. 199.

[45] Pécs ezer éve 1996. 256.

[46] Mezőgazdasági statisztika 1895. 145.

[47] ÁGH 1894. 201.

[48] ÁGH 1894. 202.

[49] BABICS 1952. 28. illetve DGT 1894. 2-3.

[50] RÚZSÁS 1954. 56.

[51] ÁGH 1894. 200.

[52] ÁGH 1894. 198.

[53] Soproni kamara 1876. ill. Mezőgazdasági statisztika 1895.

[54] SZIRTES 1998. 128.

[55] RÚZSÁS 1963. 292. adatai alapján egyszerűsítve, átalakítva

[56] Pécs ezer éve 1996. 256.

[57] Pécsi kamara 1882. 40.

[58] KELETI 1875. 71-73.

[59] NAGY 1996. 83. (Az adatok felsorolása a 7. számú jegyzetben található)

[60] A filoxérajárványnak viszonylag széles körű irodalma van. Lásd: BECK 2006.; VÖRÖS 2005.; FEYÉR 1970. stb.

[61] A Pécsi Hírlapban megjelent cikket idézi: KOVÁCS 1973. 280.

[62] KOVÁCS 1973. 285.

[63] FEYÉR 1970.

[64] Agrárösszeírás 1903. 101.

[65] BECK 2005. 34.

[66] NAGY 1996. 86.

[67] NAGY 1996. 84.

[68] VÖRÖS 2005. (kézirat)

[69] KOVÁCS 1973. 283.

[70] FEYÉR 1970.

[71] Idézi a Pécsi Kereskedelmi- és Iparkamara 1907. évi jelentése alapján NAGY 1996. 86.

[72] KOVÁCS 1973. 285.

[73] VÖRÖS 1999. 125.

[74] VÁRADY 1896. I. 658-659.

[75] BECK 2005. 118.

[76] VÖRÖS 1999. 126.

[77] Borászati Lapok 1898. május 20. 361.

[78] VÖRÖS 1999. 131.

[79] Részletes áttekintést kapunk a kereskedelmi tevékenységet felhagyó vállalakozókról: LENKEI 1922. 232-238.

[80] Az adatok különböző forrásokból valók, lásd: RÚZSÁS 1963. 292.; Pécs ezer éve 1996. 256.; Pécsi Kamara jelentései; VÖRÖS 1999. 131. stb.