Cikkek

Sudár Balázs: Megjegyzések a pécsi dzsámik történetéhez

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 19.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2007.

ISSN 1219 4077

ISBN 978-963-87277-1-8

Szerkesztette: Kaposi Zoltán és Pilkhoffer Mónika

59–74. p.

Javított újraközlés (jelen szövegközlés forrása):

Pécs a hódoltság korában

Kronosz Kiadó – Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2012.

Szerkesztette:

Szakály Ferenc és Vonyó József

74–84. p.

 

Sudár Balázs

Megjegyzések a pécsi dzsámik történetéhez[1]


Anmerkungen zu der Geschichte der Moscheen in Pécs

Some Remarks Referring to the History of Mosques in Pécs




Pécs egyedülálló helyet foglal el a magyar városok között a fennálló török műemlékek számát illetően. Két eredeti török építésű dzsámija – a restaurálások után – ma is idézi az oszmán idők békésebb pillanatait. További két imahely áll a városban többé-kevésbé átépítve. Részlegesen feltárásra került Jakováli Haszan pasa főiskolája és megtekinthetőek Memi Sah Gázi fürdőjének romjai. Ferhád pasa fürdőjéből ugyan nem sok maradt, de egy 18. századi rajz alapján jó képet alkothatunk róla. Teljesen épen vészelte át viszont a történelem viharait a két ma is álló magyarországi türbe (sírkápolna) egyike, Idrisz babáé. A jó forrásadottságoknak és a kiváló helytörténészi munkának köszönhetően még jó néhány dzsámi és mecset helyét ismerjük, amelyeknek utóéletét – lassú pusztulását és eltűnését – Madas József elemezte remek tanulmányában.[2] Dacára ismereteink – más településekhez képest kiugróan nagy – sokaságának, az épületek törökkori történetéről nagyon keveset tudunk. A továbbiakban néhány adattal szeretnék hozzájárulni múltjuk megismeréséhez.

Hány dzsámi és mecset állt a hódolt Pécsen?

Először érdemes eltöprengenünk a pécsi muszlim imahelyek számán. Vizsgálódásainkat a hódolt város legvirágzóbb, és egyben legjobban dokumentált koránál, a Zrínyi–Hohenlohe-féle ostromot közvetlenül megelőző időszaknál kell kezdenünk. A jeles világutazó, Evlia cselebi, aki 1663 nyarán járt Pécsett, 17 imahelyet számolt össze, közülük hetet írt le részletesebben – ezeket dzsáminak nevezi –, a maradék tízről pedig csak általánosan nyilatkozott, és mecsetnek titulálta őket.[3] Meglepően hasonló számot közölt Esterházy Pál is (1664): „Tizenhat mecset van a városban, amelyek közül sok vörösrézzel, mások ólommal, s a legtöbb érclemezekkel van befödve.”[4] Tegyük mindjárt hozzá: Esterházy a városban járt, és semmi jele, hogy a fiatal főúr a várbeli székesegyházat is a muszlim imahelyek közé sorolta volna. Így tulajdonképpen az ő leírásából is 17 imahelyre következtethetünk.

Egy másik, szintén 1664 telén készült beszámoló kilenc ólommal fedett imahelyet említ a városban.[5] Valószínűleg ehhez a számhoz is hozzá kell adnunk a két egyértelműen keresztény templomból kialakított imahelyet – a volt ferences templomot és a székesegyházat –, s így összesen 11 komolyabban megépített dzsámira és mecsetre következtethetünk. A többi hat minden bizonnyal egyszerűen – a muszlim ügyekben tájékozatlan keresztény utazó számára jellegtelenül, nem felismerhetően – kialakított épület lehetett.

Nem tudjuk, milyen pusztítást végzett az ostrom utáni tűzvész, s azt sem, hogy a város mennyire állt talpra utána. Arról azonban Joseph de Haüy térképe alapján képet alkothatunk, hogy milyen lehetett a város a hódoltság utolsó pillanataiban.[6] A hadmérnök öt épületet jelöl meg a mosqué kifejezéssel, további kettőt pedig az előzőekhez hasonló módon ábrázol, de magyarázatot nem fűz hozzájuk. Tájolásuk azonban kilóg a város utcarendjéből, gyanúsan délkelet – Mekka – felé fordulnak: minden bizonnyal muszlim imahelyek voltak. Haüy a korábban dzsámiként működő székesegyházat és a ferences templomot már keresztény imahelyként viszi térképre, így térképén összesen kilenc volt muszlim imahely fedezhető fel. E számhoz hozzá kell adnunk a két városfalon kívül álló, s ezért a térképen nem szereplő dzsámit is. Így tulajdonképpen a hadmérnöki felmérés is 11 muszlim imahelyről tudósít.

Egy francia utazó, Jean Claude Flachat feljegyzése szerint a pécsiek a 18. század közepén úgy emlékeztek, hogy városukban hajdan hét minaret állt.[7] Közel jártak az igazsághoz: Haüy térképén hat minaret fedezhető fel, ehhez még hozzá kell számolnunk a Jakováli Haszan pasa-dzsámi ma is álló minaretjét, és az ábrázolások szerint volt tornya az Ágoston téri templom elődjének is. Így összesen nyolc török építésű minaretről van tudomásunk – leszámítva a székesegyház délnyugati toronycsonkjára emelt deszkaépítményt.

A fenti számok alapján azt állíthatjuk, hogy Pécsett a 17. század második felében 10–11 komolyabb muszlim imahely működött, s valószínűleg volt még néhány kevésbé kiépített, egyszerű mecset is. Összesített számuknak ellenkező adatok előkerüléséig bátran elfogadhatjuk az Evlia cselebi és Esterházy Pál által megadott tizenhetet.

Kászim pasa dzsámija

Kászim pasa dzsámijának építési idejét a legtöbb kiadvány – tudományos és ismeretterjesztő egyaránt – az 1580-as évekre teszi, hivatkozva Rüsztem pécsi kádi (bíró) 1579-ben kiadott rendeletére.[8] Ha nem tévedek, az elgondolás Németh Béla nevéhez köthető, aki a Várady Ferenc szerkesztette Baranya múltja és jelenje című kötetben írt a kérdéses dokumentumról.[9] Bár ennek forrását sem ő, sem más nem jelöli meg, könnyen kitalálható, hogy Velics Antal defterkiadásaiból való, ahol azonban nem 1579-re, hanem 1582/83-ra datálva szerepel.[10] A rendkívüli adó kivetésének okáról csak annyit tudunk meg, hogy építkezéseket kívántak vele finanszírozni. Annak azonban kevés a valószínűsége, hogy egy államilag kivetett, államilag beszedett adóból egy magánépítkezés költségeit fedezték volna. Nincs okunk tehát e dokumentumot Kászim pasa dzsámijához kötni. Ellentmond ennek Kászim életútja is. Ő a 16. század első felében, közepén tevékenykedett a hódoltságban, utolsó adataink az 1560-as évek legelejéről vannak róla.[11] A magam részéről valószerűtlennek tartom, hogy az alapító halála után húsz évvel építenének fel egy imahelyet a nevében. E nehézséget Gosztonyi Gyula és Gerő Győző is érezte. Gosztonyi úgy vélte, hogy Kászim először csak egy egyszerűbb épületet emeltetett, amelyet a halála után jóval díszesebb – a ma is látható – formában újjáépítettek.[12] Gerő 1960-ban és 1962-ben nem hangsúlyozza a kérdést, Kászim életrajzáról nem szól, a dátumot ugyan feltételesen, de Rüsztem pécsi kádihoz, illetve az 1580-as évekhez köti. 1976-ban Kászim első pécsi bégségének idejére – szerinte 1543–1546 – teszi. 1980-ban pedig határozottan a hetvenes–nyolcvanas évek fordulója mellett voksol. Jóllehet, Kászim életrajzáról – más összefüggésben – hosszabban ír, az időrend problémájára azonban nem tér ki.[13] Egészen más véleményt képvisel a jeles török művészettörténész, Ekrem Hakkı Ayverdi. Szerinte a dzsámi Kászim budai pasasága idején, 1548–1551 között épült – indoklást azonban nem közöl.[14]

A dzsámi történetéről azonban rendelkezésünkre áll egy igen fontos adat. Evlia cselebi 1663-ban, pécsi látogatása során azt jegyezte fel, hogy Gázi Kászim pasa dzsámija közelében (Kâsim paşa câmi’i kurbında) van eltemetve egy bizonyos Nisándzsi Mehmed pasa.[15] Ilyen nevű személyt ugyan nem találunk a forrásokban, de szerencsére Ibrahim Pecseví krónikája alapján pontosíthatjuk Evlia adatát. A történetíró szerint 1566-ban Szülejmán szultán seregével Magyarországra érkezett Mehmed cselebi nisándzsi – főkancellár – is, s amikor Pécsett elhunyt, Kászim dzsámijában (Kâsim paşa câmi’inde) helyezték örök nyugalomra.[16] (Evlia – vagy a helyi hagyomány – tehát csak a pasai rang kérdésében tévedett.) Mehmed bég vagy Mehmed efendi néven megtaláljuk máshol is: több krónika megerősíti a pécsi elhalálozás tényét,[17] sőt, egy 17. század közepén íródott életrajzgyűjteményben hosszan olvashatunk pályafutásáról is.[18]

Abból a tényből, hogy Mehmed béget, a birodalom „kancellárját” éppen Kászim dzsámija mellett temették el, két dologra következtethetünk. Egyfelől az épületnek 1566-ban már mindenképpen állnia kellett. Másrészt, ha a birodalom egyik vezető méltóságát – akinek a hódoltsághoz egyébként semmi köze sem volt – éppen ebben a dzsámiban temették el, akkor az épület valószínűleg igen nagy tekintélynek örvendhetett, sőt talán Pécs legrangosabb muszlim imahelyének számított. (A Szülejmán nevére dzsámivá tett várbeli székesegyház talán nem felelt meg eléggé az oszmán ízlésnek, vagy éppen várbeli fekvése miatt nem volt alkalmas zarándokhelynek.) Ha okoskodásunk helyes, akkor már 1566-ban is a jelenlegi épület állt Pécs központjában, s nem hitvány elődje – amelynek létezésére egyébként semmilyen nyom nem utal.

Memi pasa dzsámija

A dzsámiról egyetlen törökkori adatunk van, Evlia leírása: „Azután a Szigeti kapu belső oldalánál [van a] Memi pasa-dzsámi. Az isteni Eflátún [Platón] követői által épített szilárd [keresztény] kolostor. Sőt, az egyik sarkában Eflátúnnak saját szentélye van, amelyhez számos hitetlen zarándokol. Egy nap a szultán parancsára Memi pasa minden katonájával, talpig fegyverben eljött, s ezt a kolostort üresen találta, de a pincékben negyven–ötven muszlim gyereket lelt: ezek egy része tudott beszélni, más részük nem. Amikor ezeknek a szívemcsücske gyermekeknek az állapotát a muszlim hitharcosok meglátták, azt mondták: »üssétek, vitézek!«, s egy szempillantás alatt az összes gonoszul cselekvő szerzetest, pátriárkát, barátot és püspököt levágták, a dzsámit elfoglalták, s Memi pasa e kolostor szentélyét kijelölte és Fethijje [„Győzelem”] néven fénnyel teli, ékes dzsámivá tette, annyira, hogy az ember ki sem tud jönni belőle [a csodálkozástól]. Teljes egészében ólommal borított, előcsarnokkal [harem] és magas minarettel ellátott, régi imahely (?) ez.”[19]

Evlia az alapítót többször is említi. A fürdőket leíró részben például ezt olvashatjuk: „Azután a Szigeti kapun belül, a Memi Sah dzsámi mellett van Memi Sah Gázi gőzfürdője.” Máshol: „A Szigeti kapunál Memi Sah csorgókútja...”, „Azután szintén a Szigeti kapun belül [van] Memi pasa medreszéje [főiskolája].”[20] Azaz az alapító nevével kapcsolatban a pasa, a Sah és a Gázi kifejezések tűnnek fel.

A fenti történet szerint Memi a várost elfoglaló sereg (egy részének?) vezetője volt. Ebben az időszakban valóban tevékenykedett egy Gázi Arnavut Memi bég nevű személy a térségben: aktívan részt vett a Pozsega környéki, valamint a dalmát várak meghódításában. A szerémi Mitrovicán temették el, ahol jó néhány alapítványa volt, sőt, az egyik városrészt is róla nevezték el.[21]

Evlia a Pécs történetét tárgyaló fejezetben a következőket írja: „Azután a 950. évben [1543/44] [...] a szultán […] az eszéki Murad bég és a mohácsi Kászim bég tízezer puskás gyalogosból és tízezer lovasból álló seregének élére Jalovali (?) Gázi Mihaloglu Mehmed béget vezérré tette, előörsként Siklós alól a pécsi vár mezejére” küldte.[22] Úgy tűnik tehát, hogy Evlia szerint Memi pasa azonos Mehmed béggel, aki a Mihalogluk hírneves családjából származott. Részt vett a kor jelentős hadjárataiban, s nagy szerepe volt a havasalföldi román vajdaság hódoltatásában.[23] Életrajza azonban pillanatnyilag annyira hiányos, hogy Memi béggel való azonosítását sem alátámasztani, sem elvetni nem lehet. Ugyanakkor azonosságukkal értelmet nyerhet a kiadó által kérdőjellel közölt Jalovali (‘Jalovából való’) jelző is: talán elírással állunk szemben, a helyes megoldás pedig Jakova (ma: Đakovo) lenne, amelyet valóban Memi bég vett be, s amely azután családjának központja lett.[24]

A fentiek alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a dzsámit és a mellette álló főiskolát a hajdani ferences kolostorból és templomból alakították ki. Evlia leírása alapján erre rögtön a város bevétele után, 1543-ban került sor. Az időpontot támogatja az átalakítás ténye is: egy ilyen minőségű és méretű épület nem szokott sokáig kihasználatlanul maradni.[25]

Jakováli Haszan pasa dzsámija

Jakováli Haszan pasa alapítványáról – a dzsámiról, a keringődervisek kolostoráról és a medreszéről – Evlia cselebi emlékezik meg 1663-as utazása kapcsán. Sajnos az alapítóról nem árul el többet, de egy peres ügy kapcsán megtudjuk, hogy Haszán fia, Hadzsi Memi 1680-ban életben volt, s az időközben eltulajdonított kolostort visszaszerezte a derviseknek. Mindebből az derül ki, hogy Haszan valamikor a 17. században működött, pasa volt és erős kötelékekkel kellett Pécshez kapcsolódnia, ha ekkora alapítványt tett. Mint előneve mutatja, valamilyen módon közelebbi kapcsolatban állt Jakovával is. (Az oszmánok e néven két települést tartottak számon, a koszovói Diakovicát és a szerémségi Diakovárt, a mai Đakovot.) Tudván, hogy az oszmán előkelőkkel kapcsolatban használt ragadványnevek gyakorta változtak, forrásainkban Haszan pasát nem kell feltétlenül Jakováli melléknévvel keresnünk.

Sikerült rábukkannom egy személyre, aki a fenti kritériumoknak tökéletesen megfelel. Hadzsi Haszan pasa felmenői régóta tevékenykedtek Pécsett, nagyapja (esetleg dédapja) ott volt a város 1543-as bevételénél, ő az a feljebb már említett Memi bég, aki a ferences kolostort átalakíttatta dzsámivá. Ez magyarázza azt is, hogy Haszan miért éppen a Szigeti kapun kívüli puszta helyre építkezett: a családi alapítványokat akarta egy tömbben tartani. Hősünk apja, Szarhos Ibrahim többször volt boszniai pasa és vezette a kanizsai és az egri tartományt is. A városban háza volt, a családi fészket pedig éppen a közeli Jakován építette ki – Evlia cselebi már őt is Jakováli Ibrahimként emlegeti. Maga Haszan többször töltötte be a kanizsai pasaságot, először 1626-ban. Azután hosszú zarándokútra indult, ahonnan csak 1633-ban tért vissza a hódoltságba: az erdélyi fejedelem segítségével ismét kanizsai pasa lett. 1641 nyaráig egészen biztosan itt maradt, talán még valamivel tovább is. Később boszniai helytartóként tűnik fel, majd az 1660-as években ismét a kanizsai végekre vezénylik. 1664 elején valószínűleg ő védi Pécset Zrínyi és Hohenlohe csapataival szemben.[26] Az év végén Erdélybe küldik, ahol a vasvári békével kapcsolatos határmódosításokról tárgyal. Innen 1665 augusztusában tér vissza – s ettől kezdve szem elől tévesztjük.

Mint kanizsai pasának, s a térségben régóta gyökeret vert család sarjának minden bizonnyal volt módja jelentős alapítványa létrehozására. Felmenői, pályája ismeretében nem meglepő az sem, hogy éppen mevlevi (keringő dervis) kolostort alapított – a hódoltságban egyedüliként: a környék legnagyobb múltú rendháza éppen Szarajevóban volt. Mindezek alapján kevéssé valószínű, hogy tartható lenne a szakirodalomban elterjedt – ám mindvégig bizonyítás nélkül maradt – nézet, amely szerint a komplexum a 16. század második felében jött létre. Haszan 1623-tól viselte a pasai rangot, az építkezésekbe azonban minden bizonnyal később, valamikor a 17. század középső harmadában fogott bele.[27]

El-Hadzsi Hüszejn dzsámija

Hadzsi Hüszejn eme dzsámija a jótétemények összességéből

Isten segítségével került a helyére, tudd meg

Ihlet szállván a szívemre, [én,] Ahmedí mondtam e kronogrammát:

Bár vezető lenne [e dzsámi] a Mennyországba, a Boldogság Házába[28] útmutató[29]

Így szól El-Hadzsi Hüszejn dzsámijának építési felirata Evlia cselebi lejegyzésében. Sajnos Karácson fordítása több helyen is téves. Először is a pasa szó nem szerepel az eredeti szövegben, így az alapítóról csak annyit tudunk, hogy Hadzsi Hüszejnnek hívták, rangjára semmi nem utal. A negyedik sorban viszont ott szerepel a költő neve: Ahmedí. Sajnos a költői életrajzgyűjtemények korszakunkban ilyen művésznevet használó költőről nem tudnak – talán helyi, máshol nemigen ismert poéta lehetett. Némiképp félrecsúszott az utolsó gondolat fordítása is. Katona Magda ezúttal lényegesen rosszabb változattal állt elő, bár a pasa szó felesleges voltát észrevette.

A vers a kronogrammák (táríh) – dátumot rejtő versek – közé tartozik: jelen esetben az utolsó sorpár betűinek számértékét összeadva kapjuk meg az alapítás évszámát. Ez a muszlim időszámítás 1028. éve,[30] amelyet Evlia – helyesen – kiszámolt és feljegyzett. A kronogrammák mindig a muszlim klasszikus (ún. díván-) költészet[31] szabályai szerint íródtak, így történt ebben az esetben is. A vers sorpárokból (bejt) épül fel, a kita versformát követi, rímelése: xa xa. Egy viszonylag ritka versmértékben íródott, ezt Evlia külön fel is jegyezte: müfte’ilün fá’ilün (- U U – | – U – ). Az utazó megfigyelése helyes, de mégsem egészen pontos: a sorpár metrumának csak negyedét adja vissza. A versmérték neve valójában münszerih-i müszemmen-i matví-i mevkúf. A tekervényes kifejezés annyit jelent, hogy a metrum a münszerih ritmusok családjába tartozik, a teljes sorpár nyolc ütemből áll, valamint matví és mevkúf változtatások vannak eszközölve rajta, képlete: – U U – | – U – | – U U – | – U – // (a //-jel az ismétlésre vonatkozik).

Sajnos az alapító személyét, Hadzsi Hüszejn kilétét pillanatnyilag nem tudjuk meghatározni. Mivel az illető rangját nem ismerjük, az oszmán társadalom felső rétegéből szinte bármelyik Hüszejn nevű lehetett, s a meghatározást hadzsi – Mekkát megjárt zarándok – volta sem teszi könnyebbé: nem mindenki viselte e címet, illetve nem minden forrásban bukkan elő. Persze nem volna meglepő, ha személye más megkülönböztető nevekkel is ismert volna a történetírásban, az azonosításhoz azonban pillanatnyilag kevés a fogódzó. Megjegyzendő, hogy a közeli Szigetváron is volt egy el-Hadzsi Hüszejn-dzsámi, ez esetben azt is megtudjuk, hogy az illető aga volt. Figyelemre méltó, hogy Evlia mindkét esetben a ritkább El-Hadzsi formát használja – a két személy talán azonos.[32] Tudunk egyébként Hüszejn aga-dzsámiról Tas-lidzsában és Uzsicében is.[33]

Evlia sajnos nem ír magáról az épületről, csak azt emeli ki, hogy a Budai kapunál áll, s mivel ott van a harangtorony is, amely zavarja a muszlim híveket, kevesen használják. Esterházy azonban a két legszebb dzsámi között említi, igaz, ő is csak annyit mond, hogy a kapu mellett áll.[34]

Szülejmán hán dzsámija – a székesegyház

Pécsett, éppúgy, mint a többi meghódított településen, az oszmánok azonnal hozzáfogtak a dzsámik kialakításához. Fontos feladat volt ez, hiszen csak az első pénteki ima tette teljessé a hódítás tényét: ezzel vált a település az iszlám földjévé.[35] Először többnyire egyetlen templomot alakítottak át, ha lehetett, a város legjelentősebb imahelyét, vagy azt, amelyik a legjobban védhető helyen – többnyire a várban – állt. Pécsett e két szempont egybeesett: a románkori székesegyház kétségtelenül a város legmonumentálisabb egyházi épülete volt, s a várostól is elkülönített püspökvár területén állt. Az átalakításról a hadjáratban részt vevő Szinán csausz (Murádí) ugyan nem ír, de ez annak tudható be, hogy Pécs elfoglalására nem veszteget túl sok szót, mivel komoly hadi események nem zajlottak itt. Említi azonban Dzselálzáde Musztafa, aki írnoki minőségben szintén a sereggel tartott.[36] Ugyan nem mondja meg pontosan, hogy melyik templomot vették használatba, de ez az elnevezésből egyértelmű: a legelső – és egyben állami finanszírozású – imahelyet mindig a hódítás idején uralkodó szultánról nevezték el; ezért lett a székesegyház Szülejmán-dzsámi. Az állam egy-egy településen csak néhány imahely fenntartását biztosította, Pécsett csupán ezét az egyét. E státuszának köszönhetően azonban erről a dzsámiról van a legtöbb adatunk. A szolgálattevők létszáma 1545 és 1591 között 7 és 10 között mozgott. A közösség vezetőjének (imám) és a pénteki prédikátornak (hatíb) a tisztét többnyire egyetlen személy töltötte be, és egy vagy két müezzin szólította imára a híveket. A dzsámi fenntartását egy gondnok (kajjim) és egy gyertyagyújtogató végezte. Mellettük három–négy bérimádkozó, recitátor is működött a dzsámiban.[37]

Pécset ugyan a tizenöt éves háború pusztításai elkerülték, de a megpróbáltatások itt sem maradtak el. A közvetlenül a határsáv mögött fekvő települést gyakran jelölték ki a hódoltságban telelő csapatok szállásául. Nem csoda, hogy óriási készleteket kellett felhalmozni. Az állam nem válogathatott az eszközökben, minden rendelkezésére álló lehetőséget ki kellett használnia. A Szülejmán-dzsámit is utolérte az állami imahelyek tipikus sorsa: raktárként kezdték használni. Ráadásul az 1650-es években a keresztények mozgolódni kezdtek, ezért a Püspökvárat lezárták a civilek elől: a dzsámiban egy ideig nem tartottak istentiszteleteket. 1663-ban, Evlia ottjártakor már hét éve tartott ez az áldatlan állapot. A város a későbbiekben többször – 1664 januárjában és 1686 telén is – leégett, a tűzvészek azonban a székesegyházban nem tettek kárt.

A török korban az egyetlen komolyabb változást a délnyugati torony átalakítása jelentette, amelynek felső része a szakirodalom szerint 1631-ben egy villámcsapás következtében leomlott. A károkat a törökök többé-kevésbé kijavították, a torony tetejére pedig kicsiny minaretet építettek fából. E nézet egy török feliratra alapul, amely a torony falában maradt fenn.[38]

A pusztulás mértékéről és a renoválás módjáról a Koller József nevével fémjelzett rajzsorozat alapján alkothatunk képet, amely a székesegyházat még a Pollack-féle átépítés előtti állapotában ábrázolja. Ezen jól látható, hogy a kérdéses torony egy szinttel alacsonyabb, mint a többi, románkori falazata a nyugati oldalon – ha sérülten is, de – áll, a déli és a keleti oldalon azonban jó két szintje elpusztult. Ezt nagy kváderkövekből falazták vissza, anélkül azonban, hogy a hajdani falszerkezetet vagy a díszítéseket rekonstruálni próbálták volna. Az egyik Koller-féle rajzon szerepel a török felirat is, amely a torony keleti falának déli sarkánál, a legfelső szinten, egy ablak mellett látható.[39]

Maga a szöveg, többi társával együtt felkeltette a kutatók érdeklődését. Skerlecz Károly királyi kamarás fordította le először a 19. század első felében, az ő munkája nyomán publikálta Aigl Pál 1838-ban a székeskáptalan történetét összefoglaló munkájában, latin nyelven.[40] A leírás szerint a felirat a toronyban belül volt, a feljárat mellett. Úgy tűnik tehát, hogy a Pollack-féle átépítés során – amely a délnyugati toronynak ezt a részét különösen erősen érintette – a kőtábla új helyre került. Aigl munkájában jelenik meg a felirathoz tartozó évszám is: a muszlim időszámítás 1041. éve, amelyet tévesen oldottak fel 1625-nek.

Néhány évvel később a jeles orientalista, Joseph von Hammer-Purgstall is foglalkozott a felirattal az Akadémia 1844. április 1-jén tartott kis gyűlésén. Hammer megadja az arab olvasatot és a magyar fordítást is: „Wakaael-mubascheret Ahmed Aga Belgradi, azaz: Megkezdetett Ahmed aga által.” 1631-re javította az 1041-es évszám feloldását, de egyúttal felhívta a figyelmet arra is, hogy a szöveg egyik másolatán az 1071-es szám (1660) szerepel: „mellyik már most a’ helyes azt csak az eredetinek hívebb megtekintése után határozhatni meg”.[41] Hammer értelmezései azután 1845-ben bekerültek Haas Mihály munkájába, majd ennek német fordításába is.[42] Az 1960-as években hazánkban járt jeles török művészettörténész, Ekrem Hakkı Ayverdi is megtekintette a feliratot, annak arab betűs átiratát is közölte munkájában, de az évszámról – mint azonnal látni fogjuk, érthető okokból – nem tudott.[43]

Sajnos a pontosítást az újabb, 19. század végi átépítés lehetetlenné tette: a tábla felső részét egy jókora fagerenda fedi el. Így ma csupán a lefejezett felirat olvasható, az évszám már nem. A tábla kivitelezése egyébként meglehetősen gyenge: az oszmán hagyományokkal szemben a szöveg nem az alapsíkból emelkedik ki, hanem abba bele van vésve – az eljárás a hódoltságban nem áll példa nélkül. Bizonyos, hogy a szöveg nem tartozik a feljebb már említett kronogrammák közé. Sem a szöveg nem utal erre, sem a betűk összegéből nem kerekedik ki használható évszám. Maga a felirat modern átírásban így hangzik: [1041?] Vaka’u’l-mübáseret / Ahmed aga Belgrádí – A munka megkezdetett / Ahmed aga Belgrádí. Meg kell jegyeznünk, hogy a felirat szövege eléggé szokatlan fordulattal él, továbbá a Belgrád szó végén már nem látható az í betű, meglehet, nem is volt ott soha. Ez utóbbi esetben az olvasat: Ahmed aga-i Belgrád – ‘Ahmed, Belgrád agája’.

A fentiekből a következő tanulságokat vonhatjuk le. A felirat eredendően a torony keleti falába volt befalazva, kívülről. Kizárólag elhelyezése bizonyítja, hogy kapcsolatba hozható a torony renoválásával. (Így viszont egyetlen írásos nyoma annak, hogy a renoválás egyáltalán a törökökhöz köthető.) A szöveg a torony pusztulásáról – így a villámcsapásról – vagy a minaret építéséről nem emlékezik meg. Sajnos a szakirodalomban számos további információt kötnek hozzá – a fentiek fényében még egyszer hangsúlyozom – tévesen.[44] Igen fontos kiemelni, hogy a szakirodalomban széltében-hosszában elterjedt 1631-es dátum jelenleg nem bizonyított, megerősíteni vagy elvetni csak a tábla kiemelésével és újravizsgálásával lehetne.

A bőrcserzők mecsetje, az Ágoston téri templom elődje

A szakirodalomban az a nézet terjedt el, hogy az imahelyről nem maradtak fenn törökkori adatok, s csak a visszafoglalás után került említésre először.[45] Felmerült az is – Evlia hallgatása kapcsán – hogy esetleg az 1664-es ostrom és tűzvész után épült volna. Az 1980-as években folyó Zrínyi-kutatás munkálatai során azonban előkerült egy kéziratos térkép a városról, amelyen többek között egy kupolás-minaretes török építményt is láthatunk „ein Türggischer Tempel” (’egy török templom’) felirattal, a Budai külvárosban. A térképvázlatot Anton Salomon Schmidtmayr készítette, aki 1664-ben részt vett Zrínyi és Hohenlohe téli hadjáratában. A szerző szemtanú volta ellenére a rajz sok helyen pontatlan, például a török imahely a Tettye patak bal partjára került a keresztények kezén maradt Mindenszentek templomával egyetemben. A tájolás azonban tulajdonképpen jó: a Budai kapun kívül, attól kissé északkeletre látható a meglehetősen pompázatos épület, amely mellett talán még a hajdani középkori templom romjai is láthatók.[46] Az Ágoston téri templom elődje tehát mindenképpen 1664 előtt épült.

A török imahelyről azonban egy korábbi forrás is megemlékezik. 1620 júliusában Cserneky János pécsi püspöki helynök hosszú jelentésben számolt be urának – Dallos Miklós püspöknek – a hódolt város vallási viszonyairól. Ebben azt írja, hogy a budai külvárosban három keresztény templom állt. Az egyik, a Boldogságos Szűz – ma: Mindenszentek – temploma a domb oldalában, a másik kettő a domb aljában. Ez utóbbiak egyike a hódítás előtt a domonkos apácáké volt, s 1620-ban az al-aga[47] lakott benne. A harmadikról azt tudjuk meg, hogy Szent Miklósnak szentelték, s „most a tobákok mecsetje, ahogy a török csizmadiákat nevezik”.[48] Egy Jagelló-kori adatból viszont sejthető, hogy az ágostonos kolostor templomát szentelték Szent Miklósnak.[49] Ezek szerint az 1620-ból származó híradás az ágostonrendiek kolostorára vonatkozik, amely a mai Ágoston téri templom helyén állt. Az azonosítást a török cserzők említése is megerősíti: ők valóban a budai külvárosban, az imahely közelében laktak.[50]

Cserneky meglehetősen homályos fogalmazásából úgy tűnhet, mintha a törökök az átalakított keresztény templomot használták volna mecsetként. A helynök azonban a Kászim pasa-dzsámi esetében is hasonlóan ír, amelyről azonban tudjuk, hogy eredeti török épület, s már jóval korábban elkészült a hajdani plébániatemplom helyén. Az Ágoston téri mecset is eredeti török alkotás, ahogyan azt tájolása világosan mutatja.[51] Úgy vélem, hogy Cserneky szövegét ez esetben is úgy kell értenünk, hogy a muszlimok a korábbi Szent Miklós templom helyén, vagy annak közelében építettek imahelyet maguknak.

Cserneky jelentése szerint az imahelyet – legalább a közbeszédben – a cserzők mecsetjének nevezték. Őket magyarosan tobakosoknak vagy tobakoknak hívták, amely a török debbág (’bőrcserző, tímár’) szó helyi nyelvjárási alakja. Az imahelyet törökül talán debbáglar meszdzsidinek nevezhették. Hogy valójában mecset volt-e vagy dzsámi, azt a forrás alapján nem tudjuk eldönteni: a keresztény forrásokban többnyire az előbbi kifejezés szerepel, függetlenül az épület tényleges jogi státuszától. Így például Kászim pasa dzsámija is mecsetként kerül megnevezésre Cserneky jelentésében. Javaslom, hogy a korábbi nehézkes elnevezések – a budai külváros dzsámija, Ágoston téri dzsámi – helyett a továbbiakban használjuk inkább a bőrcserzők mecsetje/debbáglar meszdzsidi kifejezést.

Jegyzetek


[1] A tanulmány az OTKA (F048361) támogatásával készült

[2] Madas József: Elpusztult pécsi mecsetek. Pécsi Műszaki Szemle 18 (1973) 2–3, 41–47.

[3] Evliya Çelebi b. Derviş Mehemmed Zillî: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi. Topkapı Sarayı Kütüphanesi Revan 1457 Numaralı Yazmanın Transkripsiyonu – Dizini. 6. Kitap. Haz. Seyyid Ali Kahraman–Yücel Dağlı. Yapı Kredi Yayınları, İstanbul, 2002. 114–116.; Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai. Ford.: Karácson Imre. Gondolat, Budapest, 1985. 228–231.

[4] Esterházy Pál: Mars Hungaricus. (Zrínyi könyvtár III.) Sar.: Iványi Emma–Hausner Gábor. Zrínyi, Budapest, 1989.  142.

[5] Lásd G. Etényi Nóra tanulmányát e kötetben, 356.

[6] Kisari Balla György: Karlsruhei térképek a török háborúk korából. Magánkiadás, Budapest, 2000. 344.

[7] Szabó Pál Zoltán: A török Pécs. Átdolg. Rúzsás Lajos. Pécs mj. Város tanácsa vb. Művelődésügyi osztálya, Pécs, 1958. 72, 81.

[8] Kiss Albin: A pécsi belvárosi templom története. Pécs, 1906. 7.; Gosztonyi Gyula: A várostemplom építéstörténete. Pécs Belvárosi Római Kath. Egyházközség, Pécs, [1942]. 5–6.; Dercsényi Dezső – Pogány Frigyes – Szentkirályi Zoltán: Pécs. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1956. 52.; Gerő Győző: Pécs törökkori emlékei. Pécs város idegenforgalmi hivatala, Pécs, 1960. 13.; Gerő Győző: Pécs török műemlékei. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Pécs, 1962. 54.; Kolta János: Pécsi kalauz. Pécs mjv. Idegenforgalmi Hivatala, Pécs, 19623, 25.; Levárdy Ferenc: Pécs belvárosi plébániatemplom. (TKM Kiskönyvtára, no 297), TKM Egyesület, 1988. 3.; Gerő Győző: Az oszmán-török építészet Magyarországon. (Dzsámik, türbék, fürdők) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. (Művészettörténeti Füzetek, 18.) 50.; Évezredek öröksége. Szerk.: Aknai Tamás – Katona Győr Zsuzsa. Molnár Nyomda és Kiadó Kft, Pécs, 2001. 51.

[9] Németh Béla: Baranya Szent-Istvántól a jelenkorig. In: Baranya múltja és jelenje. Szerk.: Várady Ferencz. Telegdi Áron nyomdája, Pécs, 1897, II., 209–730. 421.

[10] Velics Antal – Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek. I–II. Athenaeum, Budapest, 1886–1890. I: 340–344.

[11] Dávid Géza: Kászim vojvoda, bég és pasa. I–II. Keletkutatás 1995 ősz, 53–66., Keletkutatás 1996 tavasz, 41–56.

[12] Gosztonyi Gy.: A várostemplom építéstörténete i. m. 5–6.

[13] Gerő Gy.: Pécs törökkori emlékei. i. m. 13.; Gerő Gy.: Pécs török műemlékei. i. m. 54.; Gerő Győző: Török építészeti emlékek Magyarországon. Corvina, Budapest, 1976. 13. (Az időrendi táblázatban minden bizonnyal elírás okán 1543–1564 szerepel, uo. 42.) Gerő Gy.: Az oszmán-török építészet… i. m. 50., 121.

[14] Ekrem Hakkı Ayverdi: Avrupa’da Osmanlı Mimârî Eserleri. I/1–2. Romanya, Macaristan. İstanbul Fetih emiyeti, İstanbul, [1977]. 220. 199.

[15] Evliyâ: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi. Dizini. 6. i. m. 120.; Evlia Cselebi török világutazó i. m. 235.

[16] İbrahim Peçevî: Târîh-i Peçevî. I–II. İstanbul, 1864–1866.I: 42.

[17] Kınali-zade Hasan Çelebi: Tezkiretü’ş-şuara. I–II. Haz: İbrahim Kutluk. Türk Tarih Kurumu, Ankara, 1989. I: 145–146.; Selânikî Mustafa Efendi: Tarih-i Selaniki. I–II. Haz. Mehmed İpşirli. Türk Tarih Kurumu, İstanbul 1999. I: 36.

[18] Nevcîzâde Atâî: Zeyl-i Şakâiku’n-Nucmâniye. Matbaa-i Amire, İstanbul, 1268. 58–59.

[19] Evliyâ: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi. Dizini. 6.i. m. 115.

[20] Uo. 116–117.

[21] Evliyâ Çelebi b. Derviş Mehemmed Zillî: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi. Topkapı Sarayı Kütüphanesi Bağdat 307 Yazmasının Transkripsiyonu – Dizini. 5. Kitap. Haz. Yücel Dağlı–Seyit Ali Kahraman–İbrahim Sezgin. Yapı Kredi Yayınları, İstanbul, 2001.

[22] Evliyâ: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi. Dizini. 6. i. m. 113.

[23] A család történetére: Gökbilgin, M. Tayyib: Mihal-oğulları. In: İslam Ansikopedisi. 8. k., İstanbul, 1979, 285–292.; Mehmed havasalföldi tevékenységére: Feneşan, Cristina: Mihaloğlu Mehmet Beg et la principauté de Valachie (1508–1532). Osmanlı Araştırmaları 15, 1995, 137–155.

[24] Jakovához: Sudár Balázs: Ki volt Jakováli Haszan pasa? Pécsi Szemle 2006/Tavasz, 33–34.

[25] Kárpáti Gábor és Szekér György ugyanakkor a 16. század végére teszi a szentély pusztulásának és a dzsámi építésének az idejét, datálásuk indoklását azonban nem találtam meg. Kárpáti Gábor – Szekér György: A pécsi ferences és domonkos kolostorok kutatása. In: Koldulórendi építészet a középkori Magyarországon. Szerk.: Haris Andrea. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, Budapest, 1994. 239–240.

[26] Teleki Mihály levelezése. III (1664–1666). Szerk.: Gergely Sámuel. Athenaeum, Budapest, 1907. 282.

[27] A kérdés részletes elemzését bőséges szakirodalommal lásd: Sudár B.: Ki volt Jakováli… i. m.

[28] Boldogság Háza: a muszlim hit szerint a Mennyország egyik része.

[29] Az eredeti szöveg: Cümle-i hayrâtdan ol câmi-i Haci Hüseyn / Avn-i Hudâ ile ol düşdi mahalline bil / Kalbime ilhâm olup Ahmedî târîh dedim / Hâdî-i cennet ola dâr-ı naîme delîl. Evliyâ: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi. Dizini. 6. i. m. 115. A szöveg hibás fordításai: Evli Cselebi török világutazó… i. m. 1985. 229. Katona Magda: Evlia Cselebi Baranya megyében. In: Baranyai Helytörténetírás 1982, 28.

[30] 1618. december 18 – 1619. december 7.

[31] A dívánköltészetre általában: Sudár Balázs: A Palatics-kódex török versgyűjteményei. Török költészet és zene a XVI. századi hódoltságban. Balassi, Budapest, 2005. 21–40.

[32] Evliyâ: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi. Dizini. 6. i. m.  308.; Evlia Cselebi török világutazó i. m. 1985. 552.

[33] Evliyâ: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi. Dizini. 6. i. m. 245, 251.

[34] Esterhazy P.: Mars Hungaricus. i. m. 142–143.

[35] A dzsámialapítások logikájával kapcsolatban tanulságosak Melek Ahmed pasa szavai, amelyeket – Evlia cselebi szerint – 1661-ben intézett katonáihoz, akik a frissen elfoglalt Szamosújvár templomait mecsetté akarták alakítani: „Ez a vár a pogányok földjén van, húsz napi járóföldre. Az iszlám országából erővel jöttünk erre a helyre. Megvizsgáljátok e várat, kialakítotok benne néhány Isten szolgálatára alkalmas helyet, aztán elmentek. Azután hányszor kell még elfoglalnotok? A környéken muszlim váraknak híre pora sincs. [...] Ha ezt az iszlám birodalmához csatolnánk, akkor az alávaló hitetlenek körülfognák és visszavennék, mint Esztergomot vagy Székesfehérvárt. Hányszor kellene a hadjáratok nehézségeit elszenvednetek? Dzsámit, mecsetet, az Oszmán-ház palotáját ki lehet alakítani [itt], de megtartani nem lehet.” (Evliyâ: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi. Dizini. 6. i. m.  9.) Jól mutatja egy másik levél a dzsámik és mecsetek fontosságát. 1592-ben Mehmed budai pasa így ír: „Bittyében [Bihácson] mecsetöt csináltak, kiben az hatalmas császár egészségéért imádkoztak, azért az lehetetlen dolog, hogy az vissza adassék, mert valamely városban, várban avagy tartományban, kit újonnan vöttek volna meg és az hatalmas császár egészségéért mecsetöt csinálnak, azt szintén úgy tartják, mintha az hatalmas császárnak száz esztendőktől fogván való országa volt volna...” Bayerle, Gustav: Ottoman Diplomacy in Hungary. Letters from the Pashas of Buda, 1590–1593. Indiana University, Bloomington, 1972. 155.

[36] Török történetírók. Ford. Thúry József. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1896. II: 239.

[37] Számos adatot közöl: Velics A. – Kammerer E.: Magyarországi török… i. m. II: 13, 97–98, 257, 312, 415.

[38] Szőnyi Ottó: Régi magyar templomok. Műemlékek országos bizottsága – Magyar könyvbarátok, Budapest, 1933. 178.; Gosztonyi Gyula: A pécsi Szent Péter székesegyház eredete. Dunántúli nyomda, Pécs, 1939. 197.; Szabó P. Z.: A török Pécs. i. m.. 24.; Gerő Gy.: Pécs török műemlékei i. m. 85.

[39] Gosztonyi Gy.: A pécsi Szent Péter székesegyház… i. m. 201–202. (I–II. kép)

[40] Aigl, P.: Historia brevis venerabilis... i. m. 235–236.

[41] Josep von Hammer-Purgstall: Hammer-Purgstall József lt’. tudósítása a’ pécsi főtemplomban található keleti felirásokról. Magyar Academiai Értesítő 4 (1844) 3, 55–59. 57–58.

[42] Haas Mihály: Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben. Lyceumi nyomda, Pécs, 1845. 302–303. Haas, Michael: Gedenkbuch der k. freien Stadt Fünfkirchen. Lyzeums-Buchdruckerei, Fünfkirchen, 1852. 101.

[43] Ayverdi, E. H.: Avrupa’da Osmanlı… i. m. 210.

[44] „[…] feliratos kőtábla említi, hogy 1631-ben villámcsapás éri a toronyhoz toldott faminárét.” Dercsényi Balázs: A Pécsi székesegyház. Pannónia, Budapest, 1969. 21.

[45] Madas J.: Elpusztult pécsi mecsetek. i. m. 45.; Gerő Gy.: Az oszmán-török építészet… i. m. 69.; Gerő Győző: Pécs városa a törökkorban. In: Tanulmányok Pécs történetéből 5–6. Szerk.: Font Márta – Vonyó József. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1999. 39.

[46] Első közzététele: Esterházy P.: Mars Hungaricus i. m. 72. A térképpel részletesebben Kiss Farkas Gábor foglalkozott. Kiss Farkas Gábor: Pécs 1664-es ostromának kéziratos térképe. Baranya 7–8. 1994–1995. 153–158.

[47] A kifejezés a török terminológiában ismeretlen, de más magyar nyelvű forrásokban is felbukkan. Így például 1555-ben egy magyar nyelvű levél szerzője nevezi magát veszprémi al-agának. Szalay Ágoston: Négyszáz magyar levél a XVI. századból. (Magyar Leveles Tár I.) Pest, 1861. 153.

[48] Tertium S. Nicolai, ubi est Meczet Toblacorum (?), quo nomine vovantur cothurnarii Turcae.” Holovics Flórián: Baranya a XVII. század elején. Dallos Miklós pécsi püspök jegyzete 1620-ban. In: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 11. 1966. 175. (Varga Szabolcsnak köszönöm, hogy az adatra felhívta a figyelmemet.)

[49] Ernuszt Zsigmond pécsi püspök, Ulászló kincstartójának feljegyzése 1494–1495-ből. Timár György: A szenttisztelet Pécsett, a középkorban (patrocínium, titulus ecclesiae). In: Tanulmányok Pécs történetéből 9. Pécs szerepe a Mohács előtti Magyarországon. Szerk.: Font Márta. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001. 73–74.

[50] Evlia cselebi 1663-ban például így ír: „a Budai kapun kívül, a vizek partján egy tímárműhely van, mely mintha az anatoliai Afiun-Karahiszár timárműhelye volna”. Evlia Cselebi török világutazó i. m. 234. Az 1695-ben készült conscripció szerint a mecset mellett folyt el a patak, ahol a török időkben a „Carmasinok”, vagyis a tímárok dolgoztak. Madas J.: Epusztult pécsi mecsetek i. m. 45.

[51] Kárpáti Gábor: Pécs, Ágoston tér. In: Régészeti kutatások Magyarországon 1999. Szerk.: Marton Erzsébet – Kisfaludi Júlia. Budapest, 2002. 237.

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 19.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2007.

ISSN 1219 4077

ISBN 978-963-87277-1-8

Szerkesztette: Kaposi Zoltán és Pilkhoffer Mónika

59–74. p.

Javított újraközlés (jelen szövegközlés forrása):

Pécs a hódoltság korában

Kronosz Kiadó – Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2012.

Szerkesztette:

Szakály Ferenc és Vonyó József

74–84. p.