Cikkek

Horváth Ádám: A Dunántúli Napló az 1970-es években

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 20.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2009.

ISSN 1219 4077

ISBN 978-963-87277-3-2

Szerkesztette: Kaposi Zoltán és Vonyó József

233–257. p.

 

Horváth Ádám

 

 

A Dunántúli Napló az 1970-es években

 

Die Zeitung Dunántúli Napló in den 1970-er Jahren

The Dunántúli Napló (Transdanubian Daily) in the 1970s

 

 

 

A szocialista rendszerek működtetésének elengedhetetlen feltétele a média feletti korlátlan és kizárólagos uralom. A különböző médiumok segítségével a politikai hatalom képes elérni és meggyőzni (félrevezetni) a társadalom jelentős részét (vagy legalábbis folyamatosan és aktívan törekszik erre). A pártállam a médiát legfőbb propagandafegyverének, szócsövének tekintette. Az írott és elektronikus sajtó segítségével megteremtette saját és egyben kizárólagos „mediatizált valóságát”, melyet aztán közvetített a társadalom felé. A hatalom – okkal – abban bízott, hogy az általa működtetett média üzenetei képesek a társadalmi tudatformálásra és a mozgósításra.

Orwell ezt írta 1984 című regényében: „Azt tartják, hogy aki meghatározza a múltat, az meghatározza a jövőt, és aki a jelen ura: az határozza meg a múltat.” A szocializmus korszakában a „jelen ura” minden kétséget kizáróan „a” Párt (az MDP, majd az MSZMP) volt, mely – mint magát omnipotensnek és omnikompetensnek tartó szervezet – magának vindikálta a jogot, hogy meghatározza a múltat, s így a jövőt is. Ebben a „meghatározásban”, a „valóság” megkonstruálásában kétségkívül egyik leghatásosabb eszköze volt a média, ezen belül pedig a nyomtatott sajtó.

A szocialista médiapolitika jellemzői

A szocialista Magyarországon a hatalomátvételtől (1947-1949) – majdnem – a rendszerváltásig (1989) a pártállami gépezet közvetlenül irányította és ellenőrizte a médiát, csakúgy, mint a Szovjetunióban és a többi szocialista országban. A szocialista diktatúra intézményei (elsősorban „a” Párt) igyekeztek uralni az állam- és a közélet, illetve a társadalom egész életének minden területét, terjesztették a hivatalos ideológiát. Ennél fogva elengedhetetlen volt a párt számára a rendszerhez feltétlenül lojális és maximálisan irányítható média kialakítása, üzemeltetése. Az írott és az elektronikus sajtó működését és tartalmát gyakorlatilag a pártállam agitációs és propaganda szükségletei határozták meg.

A magyar pártállam médiapolitikája a szovjet gyakorlatot követte. A sajtó a párt közvetlen irányítása alatt állt, a sajtóirányítás centralizált és hierarchikus módon szerveződött. Az MSZMP a sajtóirányítás szervei (KB Agitációs és Propaganda Osztálya ,Tájékoztatási Hivatal, MTI) révén irányította a médiát. Kizárólag e szervek állásfoglalása, gyakorlati útmutatása alapján dolgozhattak az újságírók a különböző médiumoknál, a nyomtatott sajtónál, a rádiónál és (1957-től) a televíziónál. Alsóbb szinteken (például a megyei lapok esetében) a központi pártutasításoknak megfelelően az állampárt helyi szervei, a megyei párttitkárságok végezték az irányítást és az ellenőrzést. Az egész korszak médiairányításának jellemző vonása volt az ún. „kézi vezérlés” is, mely során a hivatalos szabályozás mellett a különböző vezetők napi szinten, a közvetlen beavatkozás módszerével (például telefonhívásokkal) is befolyásolták a média tevékenységét.[1]

Az újságíróknak a rendszerhez abszolút lojálisnak kellett lenniük. Lenin útmutatása alapján a zsurnalisztákat „a lélek mérnökeinek” és „a Párt katonáinak” tartották; elsődleges feladataikat pedig a kommunista ideológia terjesztésében és az emberek mozgósításában jelölték meg.[2] Csak és kizárólag akkor lehetett valaki újságíró, hogyha tagja volt a pártirányítás alatt álló Magyar Újságírók Országos Szövetségének.

A különböző médiumok a „transzmissziós szíjnak” tekintett intézményrendszer részei voltak, melyen keresztül továbbították a politikai vezetés akaratát az embereknek. Ebből következik az is, hogy „a sajtóban folyó diskurzus egyirányú volt: az újságírók a politikai vezetés üzeneteit közvetítették az olvasóknak és a rádióhallgatóknak. A közönség a sajtón keresztül nem befolyásolhatta, és nem ellenőrizhette a döntéshozókat.”[3]

A sajtótermékek előállítását állami forrásokból szubvencionálták, ami a média totális irányításának egyik alapfeltétele és eszköze volt. A kormányzat (párt)állami dotálás keretében nagyon jelentős összegeket fordított arra, hogy a sajtó által közvetített ideológia eljusson a címzettekhez. A pártállami médiapolitika fontos részét képezte az általa kizárólagosan birtokolt források – az információ, a papír, az állami dotáció – szétosztásával való sajtóirányítás.

A sajtótartalmak közvetlen és előzetes cenzúra alatt álltak. Erről nem hoztak külön törvényt, vagy rendelkezést, hiszen elvileg – mint, ahogyan azt az 1949-es alkotmányban és ennek 1972-es átfogó módosításában is deklarálták[4] – Magyarországon szólás- és sajtószabadság volt; így egy ilyen jellegű rendelkezés alkotmánysértő lett volna. A kommunista vezetés pedig kényesen ügyelt az alkotmányosság, illetve a demokrácia látszatára. Tehát de jure nem működött cenzúra a szocialista Magyarországon, de facto viszont annál inkább.

A nyomtatott és elektronikus médiatermékek egyike sem volt magánkézben, hanem különböző ún. lapgazdákhoz tartoztak, mely lehetett a párt, a párt egy szerve (pl. egy megyei pártbizottság) vagy egy társadalmi szervezet (pl. a KISZ vagy a Hazafias Népfront).[5] Egyszerűen fogalmazva a szocializmusban gyakorlatilag minden lap pártlap volt (a rendszer utolsó évtizedében akadtak csak kivételek). A Dunántúli Napló az MSZMP Baranya Megyei Bizottságának lapjaként jelent meg.

Azzal, hogy a világ történéseinek zömét a média közvetíti az emberek számára, nagyon erőteljesen formálja az egyének valóságról alkotott elképzeléseit. Ezáltal a média nemcsak bemutatja a világ dolgait, a „való világot”, hanem kvázi meg is teremti azt. Létrehoz egy ún. mediatizált valóságot, és azt közvetíti a társadalomnak, ezzel formálva azt elképzelései szerint. „A média nemcsak tükrözője, hanem alakítója is a dolgoknak, a tömegkommunikáció folyamatában megjelenő mediatizált valóság és kultúra normákat teremt, amelyek viszonyítási alapul szolgálnak a társadalmi cselekvések és jelenségek megítélésében, a jó és a rossz, az elfogadott és a deviáns, a szép és a csúnya, az értékes és az értéktelen megítélésében.”[6] A mai napig megfigyelhető az a – számos kommunikáció-kutatás által alátámasztott – médiafogyasztási attitűd, hogy az emberek hajlamosak valóságként, tényként, abszolút viszonyítási alapként elfogadni azt, amit az újságok írnak, vagy éppen amit az elektronikus médiumok mondanak.

Nyilvánvaló, hogy a média mindenkori irányítójának áll hatalmában megteremteni – saját céljai és elképzelései szerint – a valóságot: „a tömegkommunikációs eszközöket nem egy külső világ tükrözőinek, hanem a mások élményanyagának meghatározására hatalommal rendelkezők gyakorlatának tekintjük.”[7] A médiának ez a jellemzője a diktatórikus médiairányítás eseteiben nagyon jól megfigyelhető.

Összegzésül elmondhatjuk, hogy a szocialista médiapolitika Magyarországon a XX. századi diktatúrákra jellemző ún. totalitárius médiamodellt valósította meg, miszerint a „totális állam magába olvasztja, az elnyomó gépezet részévé teszi a médiát, propagandaeszközként használva mind a nyomtatott, mind az elektronikus sajtót”.[8] A diktatúrákban a média felülről való szabályozása, az általa közvetített tartalmak előírása és ellenőrzése, az egész ágazat hatalomnak való alárendelése szervesen beleillik a hatalomgyakorlás eszköztárába. „A média legjobb esetben is áttétel, az önkényuralmi politika lefordítása a mindennapok nyelvére, autonómiája nagyon szűk keretek között mozoghat csupán.”[9]

Sajtóviszonyok a hetvenes években

A Kádár korszak második évtizedét (1968-1980) „a reformok és a sikerek évtizedének” nevezi Bihari Mihály.[10] A hetvenes években – a rendszer alapkérdéseinek sérthetetlensége mellett – valóban érzékelhető volt egyfajta óvatos liberalizáció a politikában és a társadalmi élet különböző területein. Határozottan más volt már ez a pártállam, mint Rákosi idején, vagy akár a restauráció éveiben. A változásokat az emberek a mindennapi élet gyakorlatában, a „saját bőrükön” érezhették. A társadalom könnyebben beletörődött ebbe a fajta hatalomgyakorlásba, sőt egy része kifejezetten támogatta is a kádári „»élni és élni hagyni« mérsékelt politikáját” és a „viszonylagos jogbiztonság és apró szabadságok rendszerét”.[11]

A sajtó- és kulturális tartalmak szempontjából fontos változást jelentett a hatvanas évek második felétől a differenciáló kultúr- és tájékoztatáspolitika, az ún. „három T”. Vagyis a korszakban háromfajta tartalom létezett: egyrészt a támogatott (vagyis a hivatalos), másrészt a tiltott (szamizdatok), végül pedig – az újdonságnak számító – tűrt tartalmak. A kategóriák meghatározásai mind a párthatározatokban, mind Aczél és Kádár beszédeiben nagyon hangzatosak, de korántsem konkrétak. Annyi mindenképpen kiolvasható belőlük, hogy mindenféle közlési lehetőség (elvben) nagyobb mozgásteret kap, többféle tartalom láthat napvilágot, mint korábban. Ugyanakkor a kategóriákba sorolást továbbra is a pártállam megfelelő szervei, vezetői (gyakran személyesen Aczél) határozták meg, az előzetes kontroll ilyen szempontból mit sem változott. A „tűrt” tartalmak pedig nagyon gyakran csak – kisebb vagy nagyobb – módosításokkal kerülhettek a nyilvánosság elé.

A hetvenes évek elejére alakult ki az a sajtóirányítási szisztéma, mely a rendszer felbomlását közvetlenül megelőző időszakig változatlan formában, ám egyre kisebb hatásfokkal működött.[12] Az alaphelyzet a sajtóirányítás tekintetében lényegileg nem módosult: a sajtó egészét továbbra is párt irányította. Ennek alapját „a Párt vezető szervei által kialakított általános politikai és az abból fakadó kulturálispolitikai, valamint a vezető szervek által hozott különböző határozatok képezik[13] – olvasható egy 1971-es, a pártirányítás elveit és módszereit taglaló MSZMP-dokumentumban. Az 1977-es PB-határozat egyértelműen fogalmaz a tájékoztatáspolitika feladatairól: „A tájékoztatás nem cél, hanem eszköz. Tájékoztatásunk (...) szolgálja rendszerünk érdekeit, formálja az emberek tudatát, magatartását Segítse elő az összefüggések a folyamatok megismerését, a döntések megértését, elfogadását és végrehajtását.”[14]

A sajtóval kapcsolatos törvényi szabályozás teljesen hiányzott (csak a „sajtószabadságot” deklarálta az alkotmány); az első sajtótörvény csak 1986-ban született meg (1986. évi II. tv.). A sajtó működését a párthatározatok szabályozták, melyek a párttagokra nézve kötelezőek voltak. Mivel a médiával kapcsolatos intézmények, az egyes lapok élén párttagok álltak (sőt a munkatársak többsége szintén párttag volt), kötelező volt számukra a pártutasításoknak megfelelően cselekedniük.

A sajtó pártirányítása összetett mechanizmus volt. Egyfelől közvetlenül irányított maga a párt. A legfontosabb kérdésekben természetesen a PB, a KB, vagy az ötévenként összehívott pártkongresszus határozott. Külön a tájékoztatási és sajtóügyekkel napi szinten a KB Agit. Prop. Osztálya, és a mellette működő Agit. Prop. Bizottság foglalkozott. A politikai vezetők minden szinten előszeretettel és gyakran éltek a „kézi vezérlés” hatásos eszközével is.

Az irányítást végző központi államigazgatási szervként működött a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala. Különösen jelentős állami intézmény volt a Magyar Távirati Iroda. Itt döntötték el, hogy miből lesz hír és miből nem, illetve itt fogalmazták meg (vagy inkább át) a sajtószerveknek továbbítandó híreket. A rendező elvek természetesen mindig a párt politikája, a propaganda, az agitáció aktuális szükségletei voltak. Az eseményeket nem hírértékük, hanem propagandacéljuk szerint mérlegelték. A közönség nagy részét elzárták a tényleges információktól. Az MTI „monopóliumot élvezett a hírszolgáltatásban, és nem továbbította a szerkesztőségeknek azokat a híreket, amelyeket a politikai vezetők nem kívántak a közzel megosztani.”[15] A külföldi híreket is az MTI „dolgozta fel”, a külpolitikai híreknél a Szovjetunió Távirati Irodájától (TASZSZ) kapott anyagok voltak a mérvadók. Összegezve az MTI – a központi hatalom érvényesítése szempontjából kulcsfontosságú – előzetes kontrollt valósított meg, egyfajta „cenzúrahivatalként” működött.

Fontos változás volt a hetvenes évek elején az egyszemélyes főszerkesztői felelősség elvének deklarálása, amely szerint a különböző orgánumokban közöltekért a főszerkesztő viselte a felelősséget. Ez a sajtóirányítási gyakorlat Hegedűs István szerint a „tájékoztatáspolitika szűrőrendszerének legsikeresebb eleme”[16] Az Agit. Prop. Bizottság 1971-es állásfoglalása szerint „sajtóirányító szerveink nem avatkoznak be közvetlenül a lapok (...) szerkesztésébe. A főszerkesztők – a megfelelő politikai információk birtokában – önállóan dolgoznak. A lapok munkájáért szakmailag és politikailag egyaránt felelősek.”[17] Ez a megoldás a sajtó kontrolljának decentralizálását jelentette, alacsonyabb szintre, a szerkesztőségek vezetőinek kezébe kerültek a közölhetőség határát megszabó leggyakoribb döntések. A felelősség, vagyis a hatalom tekintélyes részének átruházása, tehermentesítette a sajtóirányítás apparátusait, így a tisztviselők a lényeges kérdésekre koncentrálhattak. Ennek köszönhetően nőtt az újságírói elittel való összefonódottság mértéke is. „A lapok élére kinevezett megbízható káderek egyben a leglátványosabb eredmény elérésében is segédkeztek: a feltűnő, s ezért kínos hatósági cenzúra kiküszöbölésében, a durva közbelépések fölöslegessé tételében, az állandó központi nyomás mérséklésében.”[18]

A magyar lapok főszerkesztői a rendszerváltásig kivétel nélkül a központi pártirányítás ellenőrzése alatt állottak, így a párt akaratát, (gyakran eufemisztikusan „kérésként” megfogalmazott) utasításait elegendő volt a szerkesztőségek vezetőivel közölni. Az eljárás nagyon hatékonynak bizonyult. Aczél György a következőkben összegzi a változás lényegét: „A kulturális élet irányításában felszámoltuk a túlzott centralizációt. Megtartva az ésszerű és szükséges központi irányítást és ellenőrzést, az eddiginél jóval nagyobb jogokat – s ezzel kötelezettségeket is – adtunk az alkotóműhelyeknek. (...) Felismertük, hogy a párt- és az állami irányítást nem lehet s nem célszerű csak a csúcson gyakorolni. A nagyobb önállóság, nagyobb felelősség körültekintőbb, sokoldalúbb megközelítésre ösztönöz.”[19]

A megnövekedett főszerkesztői felelősség miatt elengedhetetlen volt a főszerkesztők központi informálása, eligazítása a pártállam sajtószervei részéről. Kádár kiemeli, hogy az „irányító szerveknek a sajtó munkatársait rendszeresen és megfelelően kell informálniuk”, hogy „szoros legyen a lapokkal a kontaktus, ismerjék meg a kérdéseket, és az információkat megfelelően értékesítsék a munkájukban”.[20] Ezért a KB minden ülésén ott ült a sajtó néhány prominens képviselője, sőt a Népszabadság főszerkesztője a PB ülésein is részt vett. A megyei párbizottsági és VB-ülésekre pedig a megyei napilapok főszerkesztői állandó meghívottak voltak.

A sajtó vezetőinek eligazítására szolgált a rendszeres időközönként megtartott ún. főszerkesztői értekezlet. A hetvenes években már ez jelentette a média pártirányításának alapformáját. Ilyen értekezleteket szervezett egyrészt a párt Agit. Prop. Osztálya, másrészt „állami vonalon” a Tájékoztatási Hivatal. Az értekezleteken rendszeresen értékelték, osztályozták, bírálták az egyes orgánumok tevékenységét. „Az ilyen típusú értekezleteket – melyeken gyakorta a politikai bizottság egy-egy tagja is megjelent – háttértájékoztatónak nevezték, s a »megrendelt« témákon túl nem ritkán ott tiltották meg bizonyos ügyeknek akár csak a megemlítését is” [21] Kádár szerint kiemelkedő fontosságú „a végzett munka rendszeres és folyamatos értékelése”; „kifejezett helyeslésre” vagy „egyértelmű, világos bírálatra” van szükség ezeken az értekezleteken.[22] Az itt elhangzó kritikákat, szigorú figyelmeztetéseket, utasításokat, „kéréseket” (de még az utalásokat, célzásokat is) mélyen emlékezetükbe kellett vésniük a főszerkesztőknek, és ezek alapján kellett vezetniük szerkesztőségeiket, személyes felelősségük terhe mellett. Ennek köszönhetően „az újságíró-társadalom egészének ellenőrzése helyett elég volt időről időre a vezető újságírókkal kapcsolatba lépni”.[23]

A felelős szerkesztők az értekezleten hallottak alapján irányították és ellenőrizték a lapok munkáját. Továbbították a párt útmutatásait szerkesztőségüknek, és ellenőrizték saját újságíróik anyagát, hiszen a felelősség őket terhelte minden megjelent tartalomért. Az újságírók zöme pedig elsajátította a rendszer normáit, előírásait, és ezek szellemében írt. A cikkek általában több szűrőn is átmentek (rovatszerkesztők, szerkesztők, felelős vagy főszerkesztő), mégis sokszor előfordult, hogy a pártvezetésnek nem tetsző írás látott napvilágot. Ilyenkor különböző szintű büntetésben részesült általában mindenki, akinek a megjelenéshez köze volt, a szerzőtől a főszerkesztőig.[24] A büntetések széles skálán mozogtak, a figyelmeztetéstől kezdve, a megrováson és a pénzbüntetésen át, az áthelyezésig, elbocsátásig.

A legsúlyosabb elmarasztalás a tabusértésekért járt. A legfőbb, „szent és sérthetetlen” tabukat három nagy csoportra oszthatjuk. A szovjet uralom tabuja, miszerint „a szovjet tömbhöz való tartozás visszafordíthatatlan – és örömteljes – »történeti adottság«.”[25]; a kommunista párt vezető szerepe, mely „olyan axióma, melyet senkinek nincs joga megkérdőjelezni, mint ahogy arról is tilos kérdezősködni, hogy miért egyetlen párt gyakorol minden hatalmat és e párt »vezető szerepe« miért nincs választásnak alávetve[26]; a harmadik nagy csoport a rendszer természetére vonatkozott: „nem vonható kétségbe – még közvetve és a sorok között sem -, hogy a hatalom és a társadalom is lenini értelemben »szocialista«.”[27] Ezeken kívül voltak még különböző tabuk, mint például az egyes történelmi események (1956, „prágai tavasz” stb.), a nemzeti tudat, a szegénység, a droghasználat, a gazdasági nehézségek kérdései. A hetvenes években a tabuk (az imént említett három nagy csoportot kivéve) folyamatosan változtak. Egyre több mindenről lehetett írni, egyes tabukat óvatosan érinteni lehetett, bár ez utólag gyakran különböző elmarasztalásokat vont maga után. A Tiszatáj korabeli főszerkesztője szerint a „a mi időszakunkban [1975-1986 – H. Á.] már jóval tágabbak voltak a keretek, de egyidejűleg megfoghatatlanabbak, kiismerhetetlenebbek is. (...) Valóban »gumifalak kora« volt ez, tele bizonytalanságokkal.”[28]

A pártállam közvetlen cenzori működésénél hatásosabbnak bizonyult a korszakban az ún. öncenzúra, mely a kádári médiapolitika alapeleme lett. Az újságírók elsajátították a pártállami normákat és – többé-kevésbé – tudták, hogy miről, és miről hogyan lehet írni, ha cikküket nyomtatásban akarják viszontlátni. Az öncenzúra (a „félelem sorvezetője”) működése során „az egyes »műhelyek« – kiadók, szerkesztőségek, stúdiók vezetői – már maguk teljesítették, sőt gyakran túl is teljesítették a cenzori elvárásokat”.[29]

Az állami és társadalmi élet irányításának minden területére jellemző volt, hogy a rendszer működését nagyszámú besúgó gárda is segítette. A média területén is mindennapos volt ennek a fajta kontrollnak a jelenléte. Előszeretettel alkalmazott módszerként más lapok újságíróival elemeztették az egyes sajtóorgánumokat. 1973-ban a Népszabadság egyik újságírójának például három hónapon keresztül kellett nyomon követnie a Magyar Nemzet munkásságát, és jelentést készíteni róla.[30]

A hetvenes évek kultúrpolitikája (és ennek részeként a sajtópolitika) sok tekintetben (főleg az alapelvekben) kontinuitást mutat a Rákosi-korszakbelivel és a „posztsztálinista kemény diktatúra” évei (1956-1962) alattival. Ugyanakkor a diszkontinuitás jegyei is felfedezhetők, elsősorban az irányítási mechanizmusok részleges átalakulásában, az engedékenyebb politikában, a mozgástér folyamatos bővülésében. Aczél György a „Kulturális politikánk állandó és változó vonásai” című beszédében kijelentette, hogy „ma is valljuk, a kultúra területén is, a párt, a munkásosztály vezető szerepének elvét és gyakorlatát, ugyanakkor megállapíthatjuk, hogy a párt irányító szerepének formái és módszerei sok tekintetben módosulnak”[31]

A Dunántúli Napló struktúrája és tartalma

A megyei napilapoknak a pártvezetés a kezdetektől nagy jelentőséget tulajdonított, hiszen azokat a megyékben többen olvasták, mint az országosokat.[32]

A Dunántúli Napló a szocializmus évtizedeiben a többi megyei és országos napilaphoz hasonlóan a párt lapja volt. „Az MSZMP Baranya megyei Bizottságának lapja” – ez volt olvasható az újság címe alatt. A cím felett pedig az I. Internacionálé jelmondata („ Világ proletárjai, egyesüljetek!”) hirdette a lap egyértelmű pártosságát.

A hetvenes évek közepén a Napló már hetente hétszer megjelenő napilap volt. 1973-ban vezették be a hetedik számot, ez először vasárnap, később hétfőn jelent meg. A lap terjedelme nyolc A/3-as oldalt tett ki (a Népszabadság ekkor 12 oldalas), ára 1975-ben 80 fillér volt (ez megegyezett az ekkori Népszabadság árával). A szombati szám terjedelme 16 oldalt tett ki és 1 forint 20 fillérbe került. A Napló hétvégi száma ebben is követte a központi pártlapot: a Népszabadság hétvégi – esetében vasárnapi – száma szintén dupla terjedelmű volt, ára pedig másfélszeres. A napilapokat – így a Naplót is a szocializmusban olcsón, „politikai áron” adták, hogy minél többen meg tudják vásárolni. A lapok előállítása, terjesztése így általában közgazdasági szempontból nem volt nyereséges, viszont az ideológiaterjesztés, tudatformálás miatt nagy volt a „politikaitársadalmi hozadéka”, ami akkoriban az elsődleges szempontnak számított.

A szerkesztőség élén a főszerkesztő állt (a hetvenes években Mitzki Ervin), aki egy személyben felelt a lap működéséért és a benne megjelenő tartalmakért. Munkáját közvetlenül egy, a hetvenes évek közepétől pedig két főszerkesztő-helyettes segítette. A Napló központi irányító szervezete a hattagú Szerkesztő Bizottság volt. Minden rovatnak volt egy kinevezett vezetője, felelőse. A pécsi, központi szerkesztőség mellett a megye két nagyobb városában, Komlón és Mohácson is voltak kihelyezett szerkesztőségek.[33] Az újságírók létszáma 1970 decemberében 30, 1972 januárjában 29, 1973 januárjában 31, 1973 márciusában 35 fő volt,[34] a hetvenes évek második felében már 40 fő körül mozgott a számuk.

A pártlapok bizonyos fokig sablonosítottak voltak, ezért struktúrájában és tartalmában a Napló is sok hasonlóságot mutat a többi megyei és országos napilappal. Az újág tematikája egyszerű, áttekinthető volt, ettől csak kivételes alkalmakkor (például az országos pártkongresszusok ideje alatt) tért el. A lapnál kialakított rovatszerkezet alapján a főbb témakörök a belpolitika (akár nevezhetnénk „pártpolitikának” is), ezzel szoros összefüggésben a gazdaságpolitika, a külpolitika, a megyei események, a kultúra, a hirdetések és a sport voltak. Nem minden rovat jelent meg naponta, bizonyos témakörök – pontosan meghatározott rendszer szerint – a hét bizonyos napjain jelentkeztek csak. Pontosan beosztották, hogy az egyes napokon milyen témákról mely oldalakra kellett írni.[35] A Szerkesztő Bizottság 1973-as jelentése szerint a lap struktúrája „megfelel a szerkesztőség felépítésének, biztosítja a tématerületek – gazdaság, belpolitika, kultúra, sport stb. -, a különböző lapfunkciók – operatív, informatív, orientatív stb. – megfelelő arányát, áttekinthetővé teszi az újságot és hozzájárul az egyéni arculatához.”[36]

Az 1975. évben (XXXII. évfolyam) a Napló címoldalán a legfontosabb helyi, belpolitikai és külpolitikai hírekről lehetett olvasni. A második és a harmadik oldalon megyei és országos eseményekről tudósított a lap. A negyedik oldalon megyei hírek és programajánlók, rádió- és televízió műsor, valamint országos és nemzetközi rövidhírek („Tegnap történt” és „Lapzárta” című rovatok) kaptak helyet. Az ötödik oldal a külföldi eseményekről írt, itt kapott helyet a naponta jelentkező „24 óra a nagyvilágban” című rovat. A hatodik oldalon különböző jellegű írások (publikációk, rövidebb prózai művek, interjúk stb.) jelentek meg, ez az oldal főleg a kultúrával foglalkozott. Itt jelentkezett az „A telefonnál” című rovat is, melyben az olvasók véleményeit, észrevételeit közölték. A hetedik oldal mindig a hirdetéseké volt. Egy országos pártrendelet értelmében a hirdetések nem haladhatták meg a lapfelület 12%-át; ha ezt a lap túllépte, akkor a főszerkesztő fegyelmit kapott. Az nyolcadik (utolsó) oldal, mely a sportrovaté volt, rendszerint helyet adott egy-egy kisebb hirdetésnek is.[37]

A tartalomnak, stílusnak természetesen mindig meg kellett felelnie a mindenkori pártpolitikai irányvonalnak. A tartalmi meghatározottság a főszerkesztő szerint akkoriban teljesen természetes dolognak számított: „voltak tiltások és voltak kötelezettségek.”[38] A szerkesztőség rendszeresen kapott a központi sajtóirányítás szerveitől ún. „pro domo”-kat[39] (tiltásokat tartalmazó utasításokat), melyekben azokat a témákat, eseményeket közölték, melyekről a lapok nem írhattak. A Napló korabeli újságírói tisztában voltak az állandó és aktuális tabukkal, nagyon jól működött az öncenzúrájuk. „Akkor nagyjából mindenki tudta azt, hogy egy sajtóban mi az, ami megjelenhet. (...) Nagyjából tudta, hogy mi az, ami megengedett, mi nem. Ez rendkívül változó volt a különböző időszakokban, egy pulzáló dolog volt. (...) Az öncenzúra, ami az emberben volt, az együtt működött ezekkel a változásokkal.”[40]

A tartalom egyik legfőbb meghatározója az MTI híranyaga volt. Bizonyos MTI-anyagokat – pl. az országos pártkongresszusról, a KB és a Minisztertanács üléseiről stb. írottakat – egy az egyben le kellett közölnie az ország minden napilapjának. A Napló egyszer véletlenül, egy szerkesztő figyelmetlensége miatt, elfelejtette leközölni az MTI anyagát az egyik minisztertanácsi ülésről,ezért „másnap egyből telefonáltak is fentről, hogy »mi történt?«.”[41]

A korabeli kötelező MTI-anyagokat könnyű nyomon követni az egyes országos és vidéki napilapokban. A Napló 1975. március 15-i számában például szó szerint ugyanaz a – vastagon szedett – vezércikk jelent meg, mint a Népszabadság aznapi számában („Ülést tartott a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága”).[42] Az MSZMP XI. pártkongresszusa ideje alatt (1975. március 17-22.) pedig minden nap volt olyan anyag (pl. Kádár nyitó- és záróbeszéde, a delegációk érkezése, Brezsnyev felszólalása, az újonnan megválasztott KB összetétele, a kongresszus határozata), mely teljesen ugyanúgy jelent meg mindkét lapban.[43] A példák száma a végtelenségig sorolható. Az MTI-anyagok többi részéből szabadon lehetett választani, és természetesen saját forrásokból is lehetett dolgozni; a lényeg az volt, hogy a cikk tartalma „megfelelő” legyen.

A külföldi, külpolitikai hírek szinte kizárólagos forrása az MTI volt. „Nemzetközi kérdésekkel foglalkozó információink döntő részét az MTI adja.”[44] – olvasható a Szerkesztő Bizottság 1973-as jelentésében. A külpolitikai oldalt a Távirati Iroda „kínálata” alapján az újság önállóan állíthatta össze. „Mi szerkesztettük a külpolitikai oldalt az MTI-től kapott anyagokból (...); abba nagyon ritkán szóltak bele. Persze, például, ha itt járt a Brezsnyev, akkor leszóltak, hogy ezt mindenképpen szíveskedjünk megjelentetni.”[45]

A helyi pártszervezetek is nagyban befolyásolták az újság tartalmát. Gyakran utasították a lapot, hogy írjon az általuk éppen fontosnak tartott dolgokról, eseményekről. „Voltak megrendelések, amikről írni kellett, ezek ilyen »muszáj-feladatok« voltak. (...) Voltak közvetlen utasítások, hogy »erről bizony írjanak«“.[46] Egy, a Napló munkáját értékelő 1974-es jelentés kiemelte, hogy a helyi pártvezetők mindig készségesen rendelkezésükre álltak, ezzel is segítve a pontos, naprakész (és természetesen pártos) tartalom kialakítását. „Sok segítséget kaptunk a megye párt- és állami vezetőitől is. Írásaik, de különösen az a készségük, hogy bármikor és bármilyen kérdésben interjút adnak lapunknak, kifejtik véleményüket fontos kérdésekről, közvélemény-formáló erővel hatott, segítette a marxista-leninista eszmék terjesztését.”[47] Kőszegi Frigyes megyei VB-tag szerint „Mitzki elvtárs első kézből kapott információk birtokában szerkesztheti a lapot.”.[48]

A Dunántúli Napló pártirányítása és belső irányítása

A Napló közvetlen megyei pártirányítás és ellenőrzés alatt állt, ami azonban a hetvenes években gyakran informális és közvetett jelleget is öltött. Így a szerkesztőség mozgástere viszonylag tág volt – legalább is a megelőző időszakokhoz képest.

A lapnak a hatvanas években még „kettős kapcsolódása volt”, „a megyei tanács és a megyei pártbizottság lapja”-ként jelent meg. A hetvenes években „már az MSZMP Baranya megyei Bizottsága lapjaként működött”.[49] A korabeli főszerkesztő kiemelte, hogy az újság „kettős pártirányítás alatt állt”, ami azt jelentette, hogy „egyrészt a megyei pártbizottsághoz, másrészt pedig az MSZMP Központi Bizottságának Agit. Prop. Osztálya irányítása alá kerültek a megyei lapok.”[50] A Napló Szerkesztő Bizottságának 1973. júliusi jelentése a következőket írja a pártirányításról: „A szerkesztőség munkájának pártirányítása elsősorban a Megyei Pártbizottságon keresztül történik. A pártirányítást biztosítja a Központi Bizottság Tájékoztatási Alosztálya és a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala is.”[51]

A megyei pártbizottságon belüli irányítást a hetvenes évek elején racionalizálták: egy konkrét felelősre bízták a megyei napilapok felügyeletét. „Egy politikai bizottsági határozat kimondta, hogy a megyei pártlapok közvetlen felügyeletét a megyei pártbizottságok ideológiai titkárai látják el. Ez azt jelentette, hogy a lap munkájába a megyei pártapparátusból senki, semelyik más titkár vagy osztályvezető nem szólhatott bele; engem, mint főszerkesztőt nem utasíthatott, nem vonhatott felelősségre, csak az ideológiai titkáron keresztül.”[52] Az ideológiai titkár Baranyában a hetvenes évek végéig Bocz József volt. Mitzki Ervin nagyon hasznos és sokkal gördülékenyebb gyakorlatnak tartotta ezt, mint amikor mindenféle pártvezető közvetlenül bele akart szólni a szerkesztőség munkájába. Bocz József szerint a megyei pártbizottság és a Napló kapcsolata kifejezetten jól működött: „A lap és a PB [itt a pártbizottság rövidítése – H. Á.] kapcsolatát mindkét részről jónak ítéljük meg. Állandó és közvetlen a kapcsolatunk. A rovatvezetők kapcsolata az illetékes osztályokkal rendszeres és jó, sokszor kérnek tanácsot.”[53] Az ideológiai titkár azt is hangsúlyozta, hogy a pártbizottság folyamatosan nyomon követte az újság tevékenységét: „Rendszeresen értékeljük a lap munkáját, ha nem is VB ülésen.”[54] A VB kétévente értékelte átfogóan a lap munkáját.[55]

Az ötévenként ülésező megyei pártértekezlet nevezte ki a megyei lap főszerkesztőjét, aki tagja volt a megyei pártbizottságnak és „rendszeres meghívottja volt a kéthetente ülésező megyei párt-végrehajtó bizottság üléseinek.”[56] Mitzki Ervin nagyon fontosnak tartotta az üléseken való rendszeres részvételt a tájékoztatás, az informáltság szempontjából. (Csak a káderügyeket tárgyaló napirendi pontoknál nem lehetett ott a főszerkesztő.) Bocz József is kiemelte a pártüléseken való részvétel fontosságát: „Mitzki elvtárs, mint a Dunántúli Napló főszerkesztője minden lényeges fórumon itt van, erre kötelezzük is. Elsőkézből kap konkrét, illetve távlatokra szóló javaslatokat, véleményeket is.”[57] Dunai Imre visszaemlékezése szerint akkoriban gyakran előfordult, hogy „egy pártbizottsági ülésen vagy egy végrehajtó bizottsági ülésen kiadták a főszerkesztőnek feladatként, hogy igenis a magad területén ezt és ezt próbáld segíteni; tehát a sajtó, úgymond, valamilyen ügy szolgálatában propagandát fejtsen ki.”[58] A megyei lapok főszerkesztői az MSZMP országos kongresszusain is az állandó meghívottak közé tartoztak.

Bocz József „regnálása” idején nem voltak a megyében rendszeres időközönként megtartott főszerkesztői értekezletek, az ideológiai titkár inkább a személyes kapcsolatokat választotta. „Hogyha neki volt valami plusz észrevétele, útmutatása – a testületeken kívül -, akkor lehívott. Beszélgettünk elég sokat, de ennek nem volt rendszeressége.”[59] A titkár többször ellátogatott a szerkesztőségbe, részt vett és sokszor megszólalt a szerkesztőség munkaértekezletein. „Ha voltak olyan publikációk, amiket kifogásolt, mint ideológiai titkár, akkor nem külön, hanem ezen a plénumon mondta el.”[60] A hetvenes évek végén Bocz József Budapestre került, ekkor posztjára Rajnai Józsefet nevezték ki. „Ő már bevezette, hogy minden héten hétfőn összehívta Dunántúli Napló, a TV stúdió, rádió stúdió, az MTI főszerkesztőit. Egyrészt tájékoztatást adott, másrészt pedig, ha voltak kritikai megjegyzései, akkor azokat előadta. Ez aztán rendszeressé vált egészen végig, a rendszerváltásig.”[61]

A kézi vezérlés jól bevált módszerét is alkalmazták természetesen az irányításában. A főszerkesztőnek volt egy „közvetlen pártvonala”. „Nekem is volt egy olyan telefonom, amin a pártbizottságtól közvetlenül fel tudtak hívni. (...) Ha valami probléma volt, vagy kérés volt, akkor sokszor felvette a telefont és telefonon közölte, hogy mi a baj, vagy milyen kérése van.”[62]

A Naplónál, mint nagypéldányszámú, nagyhatású pártlapnál lényeges kérdés volt a káderhelyzet. A megyei VB-ülések felszólalásaiból és határozataiból kiolvasható, hogy a helyi pártvezetőség alapjában véve elégedett volt a Napló kádereivel. „A Dunántúli Napló vezető négyese jól végzi a feladatait, hozzáértők, politikailag, szakmailag, emberileg is alkalmasak e funkció ellátására, sok ötlet van még bennük”[63] – értékelte a helyzetet Bocz József az 1973-as VB-ülésen. Kőszegi Frigyes szerint pedig „olyan hét elvtárs dolgozik a lapnál, kik – véleményem szerint – országos lapoknál is, mindig, mindenkor megállnák a helyüket.”[64] Az 1979. november 6-i megyei VB-határozat elégedetten nyugtázta, hogy a Napló „jelenlegi vezetői és újságírói politikai, szakmai felkészültségükben, emberi magatartásukban, gyakorlati tevékenységükben megfelelnek a követelményeknek.”[65]

A párt megyei tisztségviselői viszont gyakran adtak hangot aggodalmuknak a párttagok szerkesztőségen belüli arányait illetően. Bár a párttagság nem volt kötelező előírás, azért elvárták, hogy arányuk minél magasabb legyen, ezzel is biztosítva a politikai irányítást. A Szerkesztő Bizottság 1973-as jelentése szerint a 34 munkatárs közül „jelenleg 18 párttag újságíró van, a szerkesztő bizottság minden tagja, a rovatvezetők és főmunkatársak (egy kivételével) párttagok. Elsősorban a fiatal újságírók párton kívüliek.”[66] Külön kihangsúlyozta a jelentés, hogy az összes munkatárs „pártos”, és mindenkori munkájukat a párt politikai céljainak megfelelően végzik: „A lapnál dolgozó újságírók magukénak vallják a párt politikáját, munkájukkal előmozdítják a párt határozatainak megvalósítását. A szerkesztőség politikai légköre, a munkaerkölcs pozitív irányban fejlődött, az idősebb és fiatal újságíróink egyaránt magatartásukban, munkájukban érzik annak felelősségét, hogy pártlapnál dolgoznak. Szemléletükben pártosak.”[67] Mindezek ellenére a VB-üléseken rendre nehezményezték a párttagság alacsonynak tartott hányadát. „Semmiféle politikai konzekvenciát nem akarok levonni, de furcsa, hogy csak 18 párttag van a 34 újságíró közül. Nem ajánljuk, hogy keressék az okát, de végig kell gondolni, hogyan lehet ezen változtatni.”[68] – mondta az 1973-as ülésen Grósz Károly. Bocz József is a párttagság minél magasabb aránya mellett agitált: „Arra is oda kell figyelni, hogy az új újságírók, akiket felveszünk, lehetőleg legyenek párttagok. Annak ellenére, hogy közismert: pártlapnál is dolgozhatnak pártonkívüliek is.”[69] Dunai Imre, aki 1976-ban pályakezdőként került a laphoz, elmondta, hogy „a kollégák nagy többsége párttag volt, a fiatalok elé pedig egyfajta követelményként állították, hogy legyenek majd azok.”[70] Kozma Ferenc úgy emlékezett vissza, hogy „nem követelték meg, hogy az újságíró párttag legyen; innen mentek olyan újságírók nyugdíjba, akik nem voltak párttagok.” Ő maga is csak évekkel az után lépett be a pártba, hogy 1969-ben „bekerült a házba” (a szerkesztőségbe).[71] Az 1973. szeptember 24-i megyei VB-határozat mindenesetre fontos feladatként jelöli meg a Napló számára, hogy „a fiatal, pártonkívüli újságírók szakmai, politikai, morális nevelésére fordítsanak nagy figyelmet, segítsék őket, hogy kommunista, pártos újságírókká váljanak.”[72]

A Napló pártirányítása szempontjából különösen érdekes a lap hetedik megjelenése 1973-tól, először vasárnaponként, később hétfőnként (attól függően, hogy éppen melyik napon nem jelentek meg a napilapok). A hetedik lapszámot a Dunántúli Naplónál vezették be elsőként az országban. „Ennél a vasárnapi lapunknál . megengedték a pártirányításban, hogy egy kicsit már akkor elmenjen a bulvár fele. Erre már nem volt ráírva, hogy »a Magyar Szocialista Munkáspárt lapja«, hanem ez volt az első, amin az állt, hogy »közéleti napilap«.”[73] Ezt a hetedik lapszámot nemcsak Baranyában, hanem Tolnában és Somogyban is terjesztették, és e megyék eseményeivel is foglalkoztak bennük. Mitzki Ervin visszaemlékezése szerint „a somogyi és a tolnai pártbizottságok, de még a baranyai pártbizottság is, ennek a lapnak a dolgaiba már nem nagyon szólt bele. Viszont a bajaink, meg a problémáink is itt jelentkeztek: a merészséget azért nehezen viselték el.”[74]

A párt felügyelő, ellenőrző tevékenységéhez az is hozzátartozott, hogy Napló szerkesztőségében is voltak embereik, akik jelentéseket írtak a kollégáikról. Kozma Ferenc szerint „minden ilyen munkahelyen voltak téglák, beépített emberek”. A szerkesztőség aktuális besúgójának személye általában kiderült, „mivel az újságíró különös ember volt, rendkívül jó kapcsolatokkal; és X-nek, Z-nek, Y-nak mindig valaki megsúgta, hogy »erre vigyázz!«, és ezt azonnal továbbadta a többieknek ez az illető.”[75] (Dunai Imre emlékei szerint a besúgók személye csak a rendszerváltás után derült ki.)

A lap belső irányításába a párt nem szólt bele közvetlenül, ennek szabályait szabadon alakíthatta ki a szerkesztőség. A Szerkesztő Bizottság 1973-as jelentése nagy vonalakban mutatta be a szerkesztőség belső munkáját: „A vezetés alapja a szerkesztő bizottság éves munkaprogramja, mely tartalmazza a legfontosabb politikai célkitűzéseket, alapkoncepciókat, lapfejlesztési elképzeléseket, egyes rovatok feladatait. (...) A szerkesztő bizottság általában negyedévenként ülésezik. Ellenőrzi az éves program végrehajtását, megvitatja a szerkesztőség előtt álló soron lévő feladatokat, Kéthavonként valamennyi rovattal külön megbeszélést tart.”[76] A jelentés azt is kiemelte, hogy a párt minden szükséges segítséget megad a szerkesztőség munkájához.[77]

A szerkesztőség minden évben évadnyitó munkaértekezletet tartott, ahol „ismertettük az egész szerkesztőséggel, hogy mit akarunk, abban az évben milyen vonalakat követünk, mit célzunk meg mindenféle területen: tartalmi kérdésekben, a lap terjesztésében, példányszámában és így tovább.”[78] Az év felénél aztán újra tartottak egy értekezletet, ahol megbeszélték, hogy a kitűzött célokból miket értek el. Itt minden munkatárs elmondhatta véleményét, ötleteit. Ezeken kívül a szerkesztőkkel, rovatvezetőkkel minden évben tartottak legalább egy informális összejövetelt, „baráti, kötetlen beszélgetést”, melyeken nem hivatalos formában megbeszélhették a szerkesztőség ügyes-bajos dolgait.

A főszerkesztő és helyettese, Báling József, jól működő rovatszervezetet alakított ki a lapnál. A rovatok vezetőivel folyamatosan konzultáltak. „Minden héten hétfő reggelenként tartottunk rovatvezetői értekezletet, ahol a rovatvezetők elmondták, hogy a héten mit akarnak csinálni. (...) Ott a Báling Józseffel elmondtuk, hogy »ez kell«, »ez nem kell«, »ez jó«, »ez nem jó«; vagy még mi mit kérünk, esetleg tőlünk mit kérnek. (...) Itt értékeltük az előző heti munkát is.”[79]

Minden nap reggel volt lapindító értekezlet, melyeken a napi eseményeket, a másnapi számban megjelenő cikkeket tárgyalták meg, valamint az aznapi lapot értékelték. Az írások több szűrőn mentek keresztül. A cikkeket a munkatársak a rovatvezetőknek adták le, majd – az aktuális beosztás szerint – az egyes rovatok cikkeit a főszerkesztő-helyettesek ellenőrizték. A hetvenes évek közepéig egy, attól kezdve két főszerkesztő-helyettes dolgozott a lapnál, akik e feladatot is ellátták.

A főszerkesztő már csak a többszörösen átnézett, összerakott kész anyagokat kapta meg. „Én már csak a kész oldalakat néztem meg, ha azzal volt valami problémám, akkor szóltam, de rendszerint ott már nekem nem sok gondom volt.”[80] Kozma Ferenc is megerősítette ezt. Emlékei szerint több évtizedes működése során csak két olyan írása volt, melyet a főszerkesztő nem engedett közölni, de hozzátette, hogy ennek nem feltétlenül politikai okai voltak.[81] Kozma Ferenc és Dunai Imre is kiemelte, hogy az öncenzúra annyira jól működött, hogy nem is igen emlékeznek olyan esetre, hogy egy cikk politikai okok miatt a rovatvezető, a főszerkesztő-helyettes vagy a felelős szerkesztő szűrőjén fennakadt volna. Az írások „visszadobásának” majdnem mindig szakmai okai voltak.

A Dunántúli Napló korabeli értékelése

A lapot a korabeli felmérések, statisztikák alapján Baranya megye közönsége szerette és gyakran vásárolta. A hetvenes években a Dunántúli Napló produkálta a legnagyobb példányszámot a megyei napilapok közül, az előfizetések és vásárlások száma évről évre növekedett. „A Dunántúli Napló megyénk lakosságának tekintélyes politikai napilapja. 1973. júniusában hétköznap átlag 77.614, vasárnap 79.187 példányban jelent meg. Ez azt jelenti, hogy naponta 250 ezer ember veszi kezébe újságunkat”[82] – olvasható a Szerkesztő Bizottság 1973-as jelentésében. Ezek az adatok különösen annak fényében érdekesek, hogy a párt központi lapját, a Népszabadságot, ugyanekkor hétköznap 21.233, vasárnap pedig 22.937 példányban vásárolta a megye közönsége.[83] A Napló Szerkesztő Bizottságának 1974. novemberi jelentése már több mint 82 ezres példányszámról írt[84], az 1975. novemberi jelentés pedig 84 ezres példányszámot regisztrált.[85] Kijelenthető, hogy a hetvenes években a megye elsőszámú sajtóorgánuma volt a Dunántúli Napló, olvasottsága három-négyszerese volt a Népszabadságénak. Nagy felelősség hárult tehát az újságra: a nyomtatott sajtóban a megyén belül elsősorban ennek a lapnak kellett ellátnia a párt által a tömegtájékoztatásra rótt feladatokat (propaganda, ideológiai nevelés, mozgósítás stb.). A szerkesztőség természetesen tisztában volt kivételes helyzetével és felelősségével, és igyekezett megfelelni a párt elvárásainak.[86]

A Dunántúli Napló korabeli munkatársai tartalmasnak, színvonalasnak tartották a lapot, melyet „magukénak éreztek”. Ennek fő oka az volt, hogy az állandó és az éppen aktuális korlátok, meghatározottságok mellett az újságot viszonylag szabadon szerkeszthették, kialakíthattak egyfajta korlátozottan egyedi stílust. A megyei pártszervezetek és a Dunántúli Napló kapcsolata kifejezetten jónak volt mondható. Ennek egyik fő oka, hogy Mitzki Ervin főszerkesztő és Bocz József ideológiai titkár között személyes jó viszony alakult ki, mely végig megmaradt. Így emlékezett erre Dunai Imre is. Elmondása szerint „a hetvenes években egy nagyon kedvező helyzetben volt a Napló (...), ugyanis a megyei ideológiai titkár korábban a Dunántúli Napló főszerkesztője volt, a Bocz József. Tehát egy picikét ő [Mitzki Ervin – H. A.] is, mint utóda – aki egyébként személyes jó ismerőse is, ha jól tudom -, meg hát mi is »Istenke kötényében voltunk«. Ő jobban megértette az újságírók habitusát, lehetőségeit.”[87] A főszerkesztő az 1979. november 6-i VB ülésen maga is kiemelte a Napló kedvező helyzetét, pozitív pártmegítélését: „Nagyon sok vidéki kollégám úgy fogalmaz, hogy helyzetünk irigylésre méltó.”[88]

A jó kapcsolatoknak, a lap megbízhatóságának és sikerességének köszönhetően, Mitzki Ervin szerint a megyei pártbizottság és a szerkesztőség viszonya majdhogynem problémamentesnek volt nevezhető az ő főszerkesztőségének ideje alatt (1971-1989). „A tizenkilenc év alatt tulajdonképpen a megyei pártbizottságnak komolyabb problémája a lappal és személyemmel, mint főszerkesztővel, nem volt; egy-két dolgot leszámítva.”[89] Kozma Ferenc elmondása szerint „akit felvettek a Dunántúli Naplóhoz, az egy burokba került, egy védettségi helyzetet élvezett. (...) Mi vitatkozhattunk a világról, lehetett véleményünk.”[90] Persze, csak az adott keretek közt tehették mindezt...

A megyei pártbizottság általában elégedett volt a Napló munkájával, úgy gondolták, hogy megfelelően szolgálja a párt érdekeit. A lappal foglalkozó megyei VB ülések felszólalásaiban és a határozatokban nagyon pozitív a lap megítélése. A VB-tagok felszólalásaiból és a párthatározatokból érdemes idéznünk pár, a lap pártmegítélésével kapcsolatos gondolatot:

Czégény József[91]: „Pártos a Dunántúli Napló, dinamikusan növekszik az olvasottsága. Egyre szélesebb körnek ad tájékoztatást, politikai orientációt.”[92]

Horváth Lajos[93]: „Jó lapnak tartom a Dunántúli Naplót és más megyékből is vannak kedvező vélemények. Nagyon színvonalas írások jelennek meg benne, jó a szemlélete, a közéleti szerepe is egyre növekvő.”[94] „Véleményem és munkatársaim véleménye szerint is a Dunántúli Napló színvonalasan foglalkozik társadalompolitikai kérdésekkel, segíti a tanácsok munkáját.”[95] „Baranya megyében az újság az egyik legfontosabb közművelődési, tájékoztatáspolitikai tényező. Külön erénye, hogy ezen a téren kitűnő kapcsolatokat tud kiépíteni.”[96]

Grósz Károly[97]: „A jelentés jó, mégpedig azért, mert jó a lap. Elég sok újságot ismerünk, messze az első harmadban helyezkedik el a Dunántúli Napló. Különösen jó a lap három vonatkozásban; példaképnek tartjuk a többi lapok elé:

1. Nemcsak informál, hanem orientál is, ez tulajdonképpen az igazi szocialista újságírás alapvető feladata. (...)

2. Példamutató a lap kulturális rovata, a kritikai rovata magas színvonalú. Ez szintén nagyon fontos.

3. A pártélettel, a pártmunkával kapcsolatos kérdések – jogosan – nagyon nagy teret foglalnak el a lap tevékenységében.”[98]

Nagy József[99]: „Az emberek közérzetének és közgondolkodásának kialakításában betölti szerepét a Dunántúli Napló. A párt politikájával szinkronban jelennek meg az írások, politikai határozatokra, állásfoglalásokra való visszatérés érződik a lap minden írásában.”[100] „A Dunántúli Naplót jó újságnak tartom, különösen akkor láthatjuk ezt, amikor összehasonlítjuk a többi megyei lappal, amelyek szürkék, ridegek.”[101]

Bocz József: „A lap sokat fejlődött, jó eszköz a megyei pártbizottság kezében, ötvözi a pártlap és a néplap jelleget is. (...) Fontos vonása a lapnak, hogy lépést tart az élettel, aktuális dolgokról számol be, orientál is. Olvasmányos a lap, ezért is kedvelik. Eltűntek a korábban bírált egyenetlenségek, megállapodott, kiegyensúlyozott lett. Jól hasznosította a szerkesztő bizottság az elmúlt két esztendőben az országos aktíva ajánlásait, különösen a belső munkára, irányításra vonatkozóan.”[102] „A Dunántúli Napló az elmúlt 4 esztendőben olyan ideológiai jellegű elméleti publicisztikai írást nem jelentetett meg, amely ne lett volna szinkronban a párt politikájával, a X. kongresszus határozataival. Nem torzítja el a párt politikáját; a marxizmus-leninizmus, a párt politikájának szellemében jelennek meg ezek az írások.”[103]

Nemes Alajos[104]: „Véleményem szerint a Dunántúli Napló tudatos tevékenységet folytat az egész lakosság nevelése szempontjából.”[105]

Rameisl Ferncné[106]: „A Dunántúli Napló munkatársai nagyon pozitívan tevékenykednek a megyében folyó tömegpolitikai, tömegpropaganda munka kérdésében. (...) A marxista eszmék terjesztésében ténylegesen nagyon következetesen tevékenykednek.”[107]

Kőszegi Frigyes[108]: „A dunántúli Napló – úgy is, mint az MSZMP Baranya megyei Bizottsága lapja, úgy is, mint tömeglap – átlagon felül teljesíti feladatát. Konzekvensen napirenden tartja a legfontosabb ideológiai, politikai, gazdasági és kulturális politikai folyamatokat.”[109] „Lényegbevágó politikai tévedések egyszer sem fordultak elő a három esztendő alatt, amióta én a területen dolgozom.”[110]

Lukács János[111]: „A Napló megkülönböztetett figyelmet érdemel, ezt a káderhelyzet tárgyalásánál is hangsúlyozni kell. Nélkülözhetetlen munkatársunk.”[112]

Határozat a Dunántúli Napló munkájáról és feladatairól (1973. szeptember 24.): „A Végrehajtó Bizottság elismerését fejezte ki a Dunántúli Naplónak az elmúlt években végzett munkájáért. Megállapította, hogy a lap jól segíti a párt politikájának megértetését, propagandáját, a párthatározatok helyi végrehajtását. (...) A Végrehajtó Bizottság megállapította, hogy a Dunántúli Napló népszerű, aktuális párt és néplap, jól tájékoztatja, széleskörűen informálja és orientálja megyénk közvéleményét. Ezt bizonyítja a közel 80 ezres átlagpéldányszáma is.”[113]

A megyei pártbizottság néha el is marasztalta a lapot, illetve még eredményesebb, még pártosabb munkára sarkallta. Ez a fajta hozzáállás, vagyis, hogy „jó a lap munkája, de azért még mindig vannak hiányosságok”, – mint, ahogyan azt korábban láthattuk – országos szinten is jellemző a sajtóval kapcsolatos értékelésekre, határozatokra. A megyei pártbizottság kritikái, hiányosságokra rámutató feladatkijelölései közül is megemlítünk egy-két példát:

Horváth Lajos: „A fiatal újságírók közéleti fejlődését, nevelését jobban kellene biztosítani.”[114]

Grósz Károly: A hétfői számról: „Jónak tartjuk a lapot, de mintha a politika hátrányba kerülne, ezt nem kell megengedni.”[115]

Petőházi Szilveszter[116]: „Nem vita tárgya, hogy a lap milyen elkötelezetten, pártosan dolgozik. Mégis – véleményem szerint – a Dunántúli Naplónak még több politikai pártosságot, támogatást kell biztosítania ahhoz, hogy a társadalomban meglévő visszásságokat még nagyobb objektivitással ítéljük el.”[117]

Czégény József[118]: „Nem egészen tiszta a kép előttem, hogy a 38 munkatársnak – ebből 18 párttag – milyen a marxista felkészültsége? Ebben a vonatkozásban valamivel következetesebben, céltudatosabban kell dolgozni, a kommunista újságíró gárda neveléséért valamivel többet kell tenni.”[119]

Nagy József: „Kádár elvtárs a KB. április 19-20-i ülésen foglalkozott a »3 T« kérdésével. Ebben nálunk is vannak kételyek, itt erősíteni kell a lapot.”[120]

Határozat a Dunántúli Napló munkájáról és feladatairól (1973. szeptember 24.):

„1. a./ Foglalkozzon többet a Dunántúli Napló ideológiai kérdésekkel.

(...)

       b./ A Szerkesztő Bizottság fordítson nagyobb figyelmet a művészetkritika marxista jellegének erősítésére. (...)

       c./ Jelenjen meg több, a szocialista demokratizmus szélesedését elősegítő írás. (...)

       e./ A választott testületek tevékenységének bemutatására fordítsanak nagyobb figyelmet. (...)

2. A fiatal, pártonkívüli újságírók szakmai, politikai, morális nevelésére fordítsanak nagy figyelmet, segítsék őket, hogy kommunista, pártos újságírókká váljanak. (...)

3. A hétfői megjelenés további fejlesztést igényel.”[121]

 

Mitzki Ervin néhány konkrét esetre is visszaemlékezett, melyekért, mint felelős szerkesztő, a hetvenes években figyelmeztetésben részesült. Arra is kitért, hogy – a főszerkesztői felelősség elve alapján – mindig ő „tartotta a hátát”, munkatársait igyekezett megvédeni (ezt a másik két interjúalanyom is megerősítette). „Nekem mindig azt mondták, hogy ezt vagy azt, ezért vagy azért vonjam felelősségre. Én azt mondtam, hogy ha én egyszer megengedtem, hogy egy írás megjelenjen a lapban, akkor azért én vagyok felelős, kész.”[122] Nagy botrány lett például abból, amikor egy kollégája arról írt cikket, hogy a Leőwey Klára Gimnáziumban pár lány kábítószert fogyasztott. A kábítószerfogyasztás nálunk a hetvenes években még tabunak számított („Erre, hogy úgy mondjam, hírzárlat volt.”[123]). A főszerkesztő hozzájárult a cikk közléséhez, ami nem is a megyei, hanem a központi pártirányításnak (konkrétan Óvári Miklós KB-titkárnak) szúrt szemet. „Ebből aztán óriási balhé lett ott Pesten (...), igazoló jelentést kellet írnom és kaptam egy figyelmeztetést.”[124] Szintén felelősségre vonták a főszerkesztőt egyik újságírójának „Katahegyi úri-muri” című cikkéért. A katahegyi vadászkastélyba jártak ugyanis a „nagyon fontos elvtársak”, az „előkelőségek” mulatni, és erről nem volt tanácsos írni, még a konkrét nevek említése nélkül sem. Dunai Imre szerint gyakran emlegetett általános bírálat volt a különböző pártszervek, pártvezetők részéről az, hogy a „a sajtó mindig mindent feketére fest”.[125] A hetvenes években – valamilyen szinten – már lehetett a problémákról, bajokról is írni. A párt szerint azonban a sajtó általában túl kritikus, a bírálatok sokszor túlzók, a problémákat felnagyítják (ezt nevezték akkoriban „fekete lakkozásnak”).

Források, irodalom

Levéltári források

Baranya Megyei Levéltár (BML) XXXV. fondfőcsoport, I. fond, 1.

fondcsoport, (Az MSZMP Baranya megyei Bizottsága Végrehajtó Bizottsága üléseinek jegyzőkönyvei)

6. dosszié -1973. július24-i és 1974. november 26-i ülés

8. dosszié -1975. november 11-i ülés

13. őrzési egység (ő. e.) – 1977. március 15-i ülés

ő. e. – 1978. szeptember 26-i ülés

ő. e. -1979. november 6-i ülés

Nyomtatott források

ACZÉL 1970 = Aczél György: Eszménk erejével. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1970

KÁDÁR 1972 = Kádár János: A szocialista Magyarországért. Beszédek és cikkek, 1968-1972. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1972

MSZMP 1968 = A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1963-1966. Vass Henrik (szerk.), Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1968

MSZMP 1979b = A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1971-1975. Vass Henrik (szerk.), Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1979

MSZMP 1983 = A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1975-1980. Vass Henrik (szerk.), Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983

SIMON – SZERENCSÉS 2004 = Simon István – Szerencsés Károly: Azok a kádári „szép” napok. Dokumentumok a hetvenes évek történetéből. Kairosz Kiadó, Szentendre, 2004

Interjúk

Mitzki Ervin (életkor: 80 év; lakhely: 7623, Pécs, Vas Gereben u. 57.; 19711989 között a Dunántúli Napló főszerkesztője)

Dunai Imre (életkor: 57 év; lakhely: 7629, Pécs, Szabolcsi u. 24/4.; 1976-tól gyakornok, később rovatvezető-helyettes, rovatvezető, majd főmunkatárs a Dunántúli Naplónál)

Kozma Ferenc (életkor: 62 év; lakhely: 7631, Pécs, Fő tér 35.; 1963-tól gyakornok, később rovatvezető-helyettes, rovatvezető, majd főmunkatárs a Dunántúli Naplónál)

Az interjúkat készítette: Horváth Ádám; helye és ideje: Új Dunántúli Napló Szerkesztősége (7630, Pécs, Engel János u. 8.), 2009. március 12.

Az interjúk megőrzésének formája: CD-ROM a szerző tulajdonában

Irodalom

ÁGOSTON 2005 = Ágoston Vilmos: Médiapolitika vagy politikai média. EÖKK; Budapest, 2005

BAJOMI-LÁZÁR 2001 = Bajomi-Lázár Péter: A magyarországi médiaháború. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001

BAJOMI-LÁZÁR 2005 = Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005

BAJOMI-LÁZÁR 2006 = Bajomi-Lázár Péter: Média és társadalom. Antenna Könyvek, Budapest, 2006

BIHARI 2005 = Bihari Mihály: Magyar politika 1944-2004. (Politikai és hatalmi viszonyok). Osiris Kiadó, Budapest, 2005

GÁLIK 2003 = Gálik Mihály: Médiagazdaságtan. Aula Kiadó, Budapest, 2003

GYARMATI 1996 = Gyarmati György: Politika és társadalom 1945-1989 között. In: Magyarország a XX. században. Politika és társadalom, hadtörténet, jogalkotás. Kollega Tarsoly István (főszerk.), Babits Kiadó, Szekszárd, 1996, 140-280.

HANKISS 1989 = Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1989

HEGEDŰS 2001 = Hegedűs István: Sajtó és irányítás a Kádár-korszak végén. Médiakutató 2001. 2. sz. 45-60.

KENDE 1991 = Kende Péter: A párizsi toronyból. Válogatott politikai írások, 1957-1989. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1991

KÉRI 1999 = Kéri László: Média és politika viszonya az elmúlt két évtizedben. In: Cseh Gabriella és mtsi (szerk.): Magyarország médiakönyve 1999. E.N.A.M.I.K.É., Budapest, 1999, 561-586.

KÓKAY – BUZINKAY – MURÁNYI 1994 = Kókay György – Buzinkay Géza – Murányi Gábor: A magyar sajtó története. MÚOSZ – Bálint György Újságíró-iskola, Budapest, 1994

MOLOTCH – LESTER 1974 = Molotch, H. – Lester, M.: A hír mint célzatos viselkedés. In: Tömegkommunikációs Kutatóközpont Közleményei, VI. (1974) 30. sz.

RÉVÉSZ 1997 = Révész Sándor: Aczél és korunk. SÍK Kiadó, Budapest, 1997

ROMSICS 2005 = Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2005

VONYÓ 2004 = Vonyó József: A pártállam politikai intézményrendszere Magyarországon. In: Az 1950-es évek Magyarországa játékfilmeken. (Oktatási segédkönyv). Gyarmati Gyöngyi – Schadt Mária – Vonyó József (szerk.), ASOKA Bt., Pécs, 2004, 7-15.

VÖRÖS 2004 = Vörös László: Szigorúan ellenőrzött mondatok. A főszerkesztői értekezletek történetéből, 1975-1986. Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2004

1. sz. melléklet.

A Dunántúli Napló Szerkesztőségének felépítése

A Dunántúli Napló Szerkesztőségének felépítése

Forrás: BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

2. sz. melléklet.

A Dunántúli Napló Szerkesztőségének struktúrája

A Dunántúli Napló Szerkesztőségének struktúrája

Forrás: BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

Jegyzetek


[1] Magyar médiatörténet... 2005, 13.

[2] Bajomi-Lázár 2001, 20.

[3] BAJOMI-LÁZÁR 2001, 13.

[4] 1949. évi XX. 55. § [1] és 1972. évi I. tv. 64. §

[5] BAJOMI-LÁZÁR 2005, 14.

[6] GÁLIK 1998, 23.

[7] Molotch – Lester 1974, 2.

[8] GÁLIK 1998. 29.

[9] Uo. 98.

[10] BIHARI 2005, 302.

[11] ROMSICS 2005, 425.

[12] Kókay – Buzinkay – Murányi 1994, 218.

[13] Idézi: SIMON – SZERENCSÉS 2004, 189.

[14] MSZMP 1983, 547.

[15] Bajomi-Lázár, 2001, 27.

[16] HEGEDŰS 2001, 52.

[17] MSZMP 1979b, 70.

[18] HEGEDŰS 2001, 52.

[19] ACZÉL 1970, 65.

[20] KÁDÁR 1972, 490.

[21] Kókay – Buzinkay – Murányi 1994, 219.

[22] KÁDÁR 1972, 491.

[23] Bajomi-Lázár 2001, 27.

[24] Lásd például a Magyar Nemzet munkatársainak megrovásáról szóló dokumentumokat: SIMON – SZERENCSÉS 2004, 202-204.

[25] KENDE 1991, 116.

[26] Uo. 117.

[27] Uo. 118.

[28] VÖRÖS 2004, 21.

[29] Simon – Szerencsés 2004, 186.

[30] A jelentést lásd: SIMON – SZERENCSÉS 2004, 205-207.

[31] ACZÉL 1970, 40.

[32] Fontosságukról pontos képet ad egy 1964-es KB-határozat: „A ma már 575 000 példányszámban megjelenő megyei sajtót a »Népszabadság« utáni legnagyobb példányszámú napilapként kell kezelni. A községekben és a vidéki városokban nagyobb példányszámban fogy, mint a »Népszabadság«.”MSZMP 1968, 90-91.

[33] A Dunántúli Napló Szerkesztőségének felépítését lásd az 1. mellékletben.

[34] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[35] A Dunántúli Napló szerkesztésének struktúráját lásd a 2. mellékletben.

[36] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[37] Dunántúli Napló, XXXII. évfolyam, 61-73. szám (1975. március 3-15.)

[38] Mitzki Ervin közlése

[39] A latin kifejezés jelentése: belső használatra való, nem nyilvános

[40] Kozma Ferenc közlése

[41] Mitzki Ervin közlése

[42] Dunántúli Napló, XXXII. évfolyam, 73.szám és Népszabadság, XXXIII. évfolyam, 63. szám

[43] Dunántúli Napló, XXXII. évfolyam, 74-81.szám és Népszabadság, XXXIII. évfolyam, 64-70. szám

[44] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[45] Mitzki Ervin közlése

[46] Dunai Imre közlése

[47] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1974)

[48] Uo.

[49] Mitzki Ervin közlése

[50] Uo.

[51] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[52] Mitzki Ervin közlése

[53] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[54] Uo.

[55] „A megyei párt-VB kétévenként tűzi napirendre a lap munkáját és jelöli meg a legfontosabb soron lévő feladatokat.” Uo.

[56] Mitzki Ervin közlése

[57] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1974)

[58] Dunai Imre közlése

[59] Mitzki Ervin közlése

[60] Uo.

[61] Uo.

[62] Uo.

[63] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[64] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1974)

[65] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 29. ő. e.

[66] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[67] Uo.

[68] Uo.

[69] Uo.

[70] Dunai Imre közlése

[71] Kozma Ferenc közlése

[72] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[73] Mitzki Ervin közlése

[74] Uo.

[75] Kozma Ferenc közlése

[76] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[77] „A pártszervezet a szerkesztő bizottság éves munkaprogramjának végrehajtását minden területen segíti.”Uo.

[78] Mitzki Ervin közlése

[79] Uo.

[80] Uo.

[81] Kozma Ferenc közlése

[82] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[83] Uo.

[84] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1974)

[85] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 8. dosszié (l975)

[86] Mitzki Ervin is kiemeli a Napló nagy hatását és ezzel összefüggésben a felelősségét: „A megyében az emberek nagy többsége a Dunántúli Naplót vette, ebből a szempontból a lapnak a hatása, felelőssége elég nagy volt.” (Mitzki Ervin közlése)

[87] Dunai Imre közlése

[88] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 29. ő. e.

[89] Mitzki Ervin közlése

[90] Kozma Ferenc közlése

[91] Az MSZMP Baranya Megyei Bizottságának titkára

[92] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[93] A Baranya Megyei Tanács elnöke

[94] Uo.

[95] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 13. ő. e.

[96] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 28. ő. e.

[97] 1968-tól az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályának helyettes vezetője, majd 1974-től vezetője.

[98] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[99] Az MSZMP Baranya Megyei Bizottságának első titkára

[100] BML XXXV./ I. fond, 1. fcs., 6. dosszié (1974)

[101] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 13. ő. e.

[102] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[103] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1974)

[104] Az MSZMP megyei végrehajtó bizottságának tagja, a Baranya Megyei Rendőr Főkapitányság vezetője

[105] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1974)

[106] Az MSZMP megyei végrehajtó bizottságának tagja

[107] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1974)

[108] Az MSZMP megyei végrehajtó bizottságának tagja

[109] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1974)

[110] Uo.

[111] Az MSZMP megyei végrehajtó bizottságának tagja, Pécsi Városi Bizottságának első titkára

[112] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 29. ő. e.

[113] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[114] Uo.

[115] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[116] A KISZ Baranya Megyei Bizottságának első titkára

[117] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1974)

[118] Az MSZMP Baranya Megyei Bizottságának titkára

[119] Uo.

[120] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 28. ő. e.

[121] BML XXXV./ I. fond, 1. f.cs., 6. dosszié (1973)

[122] Mitzki Ervin közlése

[123] Uo.

[124] Uo.

[125] Dunai Imre közlése