Cikkek

Schweitzer Gábor: „Szigorú censor voltam...”

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 20.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2009.

ISSN 1219 4077

ISBN 978-963-87277-3-2

Szerkesztette: Kaposi Zoltán és Vonyó József

213–231. p.

 

Schweitzer Gábor

 

 

„Szigorú censor voltam...”

Részletek Molnár Kálmán (1881-1961) közjogász professzor visszaemlékezéseiből*

 

„Ich war ein strenger Zensor…”: Auszüge aus den Erinnerungen des Professors des öffentlichen Rechts Kálmán Molnár (1881–1961)

“I have been a stringent censor”: Extracts from the memoirs of Kálmán Molnár (1881-1961), professor of jurisprudence

 

 

 

Két évtizedet töltött Molnár Kálmán, a két világháború közötti közjogtudomány kiemelkedő képviselője a pécsi Erzsébet Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán.[1] Noha szakmai, oktatói és közéleti működése eddig sem volt ismeretlen, értékes irathagyatéka, mindenekelőtt 1949-ben papírra vetett „Életrajzi vázlat”-a a legközvetlenebben s legszemélyesebben enged közel e hosszú életút állomásaihoz.[2]

Molnár Kálmán 1881. április 7-én született Nagyváradon. Édesapja, Molnár Imre negyvenhárom éven keresztül volt a nagyváradi királyi katolikus jogakadémia tanára. „Apámnál jobb, becsületesebb, igazabb, gerincesebb, emberszeretőbb magyar embert nem ismertem. Nagyon rászolgált arra az osztatlan tiszteletre, ami Őt Nagyváradon pártkülönbség nélkül körülvette” – írta róla a visszaemlékezésekben. Édesanyját, Horváth Annát ideális anyaként, feleségként és háziasszonyként őrizte emlékezetében.[3] Középiskolai tanulmányait a nagyváradi – „hírhedt szigorú” – premontrei főgimnáziumban végezte.[4] Az érettségi vizsgálatot követően 1899-ben iratkozott be a nagyváradi jogakadémiára. Az első két év után a budapesti tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Professzorai közül – a visszaemlékezés lapjain legtöbbjükről olvashatunk is – Grosschmid Béni forrástani és kötelmi jogi előadásai gyakorolták reá a legnagyobb hatást.[5] Első jelentős tudományos dolgozatát – „Esküdtszékünk” című értekezését – mégis a büntetőjogász Fayer Lászlóhoz írta 1903-ban. A jogtudományi előadásokon kívül, a tudatos készülés jegyében Beöthy Zsolt irodalomtörténeti és Marczali Henrik történettudományi előadásaira is beiratkozott. Az egyetemi órákon kívül „különös érdeklődéssel” látogatta a képviselőház, valamint a főrendiház üléseit is, miként szívesen tért be az egyetemi templomba Prohászka Ottokár konferencia-beszédeire is.[6] A jogtudományi, illetve az államtudományi doktorátus megszerzését, majd az önkéntesi esztendő leszolgálását követően 1904 végén kezdte meg két évig tartó külföldi tanulmányútját. Az első esztendőben romanisztikai, illetve egyházjogi stúdiumokra feljogosító állami ösztöndíjasként tanult Berlinben, majd Heidelbergben, a második évben viszont édesapja anyagi támogatásával iratkozott be a párizsi egyetemre. A Berlinben töltött időszakkal kezdetben nem volt túlságosan elégedett. „Komoly jogi tanulmányokat itt még nem folytattam. Igen sok dolgot láttam, tanultam, általános ismereteim és látóköröm nagyon kitágultak, de jogi ismeretekben nem gyarapodtam” – kesergett édesapjának.[7] A második félév előtt komoly fejtörést okozott számára, hol folytassa tanulmányait. „Strasburgba vonz Laband, Heidelbergbe Jellinek, Münchenbe a tömérdek látnivaló” – fogalmazott egyik levelében. Végül – hosszas töprengés után – Heidelberg mellett döntött, ahol Georg Jellinek közjogi előadásain kívül civilisztikai és római jogi kurzusokra iratkozott be.[8] A németországi tanulmányokat a franciaországi stúdiumok követték. A párizsi jogi egyetemen a romanista Paul Frédéric Girard előadásait hallgatta, valamint a College de France közgazdasági és történeti óráit látogatta.[9]

A jogtanári pályára készülő Molnár Kálmánt pesti professzorai tudatosan, ám kevés sikerrel terelgették a romanisztika felé.[10] Az ifjú tudósjelölt figyelme ugyanis a korai büntetőjogi kitérőt követően a közjogi tárgyakra irányult. „Mindig a közjogi tanszék volt az, ami után a legjobban vágytam...” – írta édesapjának Berlinből 1905 januárjában.[11] A külföldi peregrinációról hazatérve, 1907 januárjában az egri érseki jogakadémián a magyar közjog, politika és nemzetközi jog tanszékén kezdte meg négy évtizedes oktatói pályáját. Közjogi értelemben Molnár Kálmán a '67-es kiegyezés meggyőződéses hívének tartotta magát, aminek számos írásában hangot is adott, bár tudta, hogy ezzel – miként fogalmazott – „politikai guillotine” alá hajtja a fejét.[12] A véglegesítéssel egyenértékű magántanári habilitációra „Kormányrendeletek. Tanulmány a magyar közjogból” című értekezése nyomán 1911-ben került sor a budapesti tudományegyetemen. A pályakezdés lendületes éveit a világháború szakította félbe: négyévi front- illetve hátországi szolgálatot, majd hadifogságot követően az 1918-as összeomlás heteiben tartalékos századosként szerelt le. Két világháború közötti, a jogfolytonosságot – ezen belül is az alaki jogfolytonosságot – alapul vevő közjogi, közjog-politikai nézetei az 1918-1920 közötti időszakban artikulálódtak. Jogfolytonosság alatt – fogalmazott a visszaemlékezésekben – „a hozzá nem értők, sőt bizony még egyes ún. szakemberek is csupán legitimizmust, itt-ott éppen csak politikai, sőt érzelmi (szentimentális) legitimizmust értettek.”[13] Ezzel szemben Molnár Kálmán felfogásában a jogfolytonosság annyit jelentett – miként ezt már egy 1920-ban megjelent írásában rögzítette –, hogy a „jogszabályok alkotása, változtatása vagy eltörlése csupán az alkotmány értelmében arra hivatott tényezők által eszközölhető”.[14] Azaz csakis az erre feljogosított tényezők – az uralkodó, valamint képviselőházból és a főrendiházból álló törvényhozás – változtathatják meg az ország közjogi berendezkedését. Az alaki jogfolytonosság követelményéből ugyanakkor – ezt maga Molnár Kálmán többször is hangsúlyozta – nem következik a tartalmi jogfolytonosság elfogadása, azaz a hétköznapi értelemben vett legitimizmus, a „Habsburg-pártiság” hirdetése, hiszen az „alkotmányos törvényhozást” tartalmilag semmi sem köti. Az államforma megváltoztatásának a lehetősége tehát benne rejlett az alaki legitimizmus gondolatvilágában.

Az Egerben töltött utolsó években – saját kérelmére – váltott katedrát. 1919 novemberében ugyanis azzal a kéréssel fordult Szmrecsányi Lajos egri érsekhez – a jogakadémia fenntartójához –,  tegye lehetővé számára, hogy a közjogi tanszékről a jogtörténeti-egyházjogi tanszékre kerülhessen át. Kérelmét egy esetleges államforma-váltással indokolta. Abban a „nem várt esetben” ugyanis, amennyiben Magyarország államformája köztársaság lenne, nem óhajtana többé közjogot tanítani. Ám ha maradna is a monarchikus államforma, akkor sem volna képes olyan alkotmányjogot tanítani, „amely a jogfolytonosság megakadása következtében [...] nem jog többé, hanem csupán tényleges állapot”.[15] A következő év nyarától, érseki hozzájárulással, az általa megnevezett, amúgy üresedésben lévő tanszéken folytatta jogtanári pályáját.

Jóllehet, a pécsi tudományegyetem közjogi tanszékére átkerülés gondolata a kar egyhangú felkérése nyomán már 1923-ban felvetődött, a tanszék elfoglalása csak két évvel később teljesülhetett. A pécsi tudományegyetemen eltöltött évtizedek ugyanakkor kiemelt helyet foglalnak el az életútban. Néhány évi pécsi tartózkodás után, 1929-ben készült el – korábbi munkái összegzéseként – 47 ív terjedelmű magyar közjogi tankönyve, amelyet utóbb saját maga is élete főművének tekintett. Nagy számban megjelenő – és alkalmanként heves polémiát is kiváltó – tudományos értekezései közül ki kell emelnünk a Szent István Akadémián tartott „A jogfolytonosság helyreállításának jogelvi szükségessége és lehetősége” című székfoglaló előadását. Az előadás elhangzása után ugyanis Apponyi Albert bizalmasan megkérdezte tőle, vállalná-e, hogy a belgiumi száműzetésben élő Habsburg Ottót – akit Molnár Kálmán következetesen „Ottó király”-ként említett – megismertetné a magyar alkotmányjoggal. Az előadások megtartására utóbb 1932 májusa és júniusa között került sor. „Boldog örömmel észleltem lekötelezően kedves és figyelmes tanítványom tájékozottságát és igen erős szociális érzékét (Habsburg jellemvonás!) és a magyar közéletet illetőleg meglepő személyi tájékozottságát” – összegezte a Belgiumban töltött másfél hónap tanulságait.[16]

Egyetemi oktatóként a pályatárs és barát, Óriás Nándor visszaemlékezései szerint Molnár Kálmán lelkes és lelkesíteni tudó előadó volt, aki hallgatói irányában ugyan szigorúságot tanúsított, „de a becsületes munkát valósággal örvendezve” jutalmazta.[17] Molnár Kálmán hasonlóképp látta önmagát: „Szigorú cenzor voltam, s úgy Egerben, mint Pécsett én buktattam a legtöbbet” – vallotta be önéletírásában. Igaz, tette hozzá, „a legtöbb jeles minősítést is én jegyeztem be.” Szerénysége ugyanakkor nem engedte, hogy jelentős anyagi áldozatvállalással járó, a maga nemében egyedülálló kezdeményezéséről külön is szóljon a visszaemlékezésekben. A rendezett anyagi körülmények között élő professzor ugyanis a hallgatók tudományos törekvéseinek támogatására az 1927/28-as tanévtől kezdve annyi százpengős pályadíjat tűzött ki, ahány tanszékkel a pécsi jogi fakultás rendelkezett.[18]

Az Egerben igen aktív társadalmi életet élő professzor azzal az erős elhatározással érkezett Pécsre, hogy hátat fordítva az egyleti és társadalmi életnek, „egészen a tanári és tudományos munkának” fog élni.[19] A Pécsett töltött évtizedek alatt érkezett ugyan a tudományos és tanári pályafutás csúcsára – amit 1942-ben az MTA levelező tagsága[20], illetve dékáni ciklusai, végül rektorrá történt megválasztása is jeleznek –,  de az 1930-as évektől, a jobboldali radikalizmus megerősödésétől kezdve már nem zárkózhatott a tudomány elefántcsonttornyába. Szilárd alkotmányos meggyőződése, erős katolicizmusa egyként s határozott nyilvános kiállásra késztette az – általa a gömbösi időszaktól datált – fasizálódással, majd később az ún. faji törvényekkel szemben. E bátor kiállás egyik ékes bizonyságaként tiltakozott 1938 tavaszán a nyilvánosság előtt – ötvenegynehány társával együtt – az állampolgári jogegyenlőség elvét súlyosan megsértő ún. első zsidótörvény tervezete ellen.[21] Alig egy esztendővel később, a Magyar Nemzet hasábjain vezércikkekben foglalt állást a készülő újabb, faji szemlélettől átitatott – ennek következtében nemcsak alkotmányellenesnek, hanem keresztényietlennek is tekintett – ún. második zsidótörvény beterjesztése ellen. Tette mindezt annak ellenére, hogy elvi szinten maga is osztotta a zsidó térfoglalás akkor divatozó elméletét. A megoldást azonban nem jogfosztással, vagy „közjogi gettó” létesítésével látta kivitelezhetőnek. „Az a keresztény légkör, amelyben éltem és élek,” – vallott küzdelmeiről időskori feljegyzéseiben – „szükségképpen szembeállít minden olyan mozgalommal vagy vezérrel, amely, vagy aki a cégérül használt keresztény jelszót kompromittálja, a keresztet: a megváltás és isteni szeretet szent jelvényét különböző formákba torzítva, zagyva programjának olcsó népszerűsítése céljából a gyűlölet szimbólumává teszi”.[22] Részben épp a barbár korszellem betolakodása elleni tiltakozásai miatt internálta őt utóbb a nyilas karhatalom 1944. október 17-e és november 28-a között Nagykanizsára.[23] Pécsi visszatérését követően a pártpolitikától addig kínosan elzárkózó professzor a Polgári Demokrata Párt színeiben képviselte városát az 1944 decemberében Debrecenben összeülő Ideiglenes Nemzetgyűlésben. A nemzetgyűlés 1944. december 22-én „az ideiglenes kormány megalakítása céljából” tagjai sorából 23 főből álló Politikai Bizottságot választott. E bizottságnak – pártja színeiben – Molnár Kálmán is tagja lett.[24] A nemzetgyűlés az ő előterjesztése alapján egyhangúan fogadta el az államfői kinevezési jogkör gyakorlásáról szóló határozatot.[25]

A személye iránti bizalom megnyilvánulásának tekinthető, hogy a Pécsett töltött évtizedek záróakkordjaként 1946. június 26-án

tehát akkor, amikor már ismertté vált, hogy Molnár Kálmánt a pesti tudományegyetem professzornak hívta – az Egyetemi Tanács őt választotta meg a következő tanév rektorává. Tekintettel arra, hogy a választás eredménye nem volt egyhangú – az Egyetemi Tanácsban nyolcan szavaztak mellette s hárman ellene –,  a megtisztelő funkciót végül elhárította magától. Egyhangúság esetén elfogadta volna a választási eredményt, „mert egész múltamat tagadnám meg, ha a nehéz feladat teljesítése elől kitérnék”, de a „vélemények megoszlása esetén ez a kötelezettség nem terhel”.[26]

A Mecsek alján töltött évtizedek summázatának is tekinthető az az Irk Alberthez 1947-ben intézett levél, amelyben élete négy meghatározó városáról – Nagyváradról, Budapestről, Egerről és természetesen Pécsről – olvashatunk szubjektív jellemezést, illetve értékelést. Pécs tehát „a józan nyárspolgárok, a díszpolgárok és díszpolgárjelöltek, az árral lojálisan együttúszó elnökök, társelnökök és díszelnökök városa, ahol a magyar temperamentumot sok-sok sváb, rác, sokác, bunyevác, vend, szlovén, horvát, olasz beütés hűtötte le és törte bele a hatalom quadrigájának[27] vagy igásszekerének hámjába. A mindenkor gondviselésszerű hatalombirtokosok lelkes rajongóinak bidermájer [sic!] városa ez. Ferenc Józseftől és Tisza Istvántól Horthyn és Gömbösön keresztül mindig a józan guvernementális politika megfontolt és elszánt rajongói, akiknek kormánytisztelő elszántságát csupán Szálasi Ferenc kelekótyasága volt képes kicsorbítani”.[28]

Pécsről eltávozván Molnár Kálmán 1946-tól a budapesti tudományegyetem közjogi tanszékén folytatta oktatói pályáját, ám 1948 őszén – méltatlan körülmények közepette – a kultuszkormányzat nyugdíjaztatta. A visszaemlékezésekben így írt életének új szakaszáról: „68 éves korral befejezett élet áll mögöttem. [...] A nyugalom első évének lelkiekben sokat köszönhetek. Behatóan foglalkozhattam szépirodalommal, amire bizony eddig nemigen jutott időm. Most olvasmányaimban állandóan a világ nagy szellemeivel társaloghatok.”[29] Az életút mérlegét bölcsen vonta meg: „. Isten különös kegyelmének érzem, hogy mindent fokozatosan értem el. Nem egyszerre hullott ölembe. 26 éves koromban lettem jogtanár, 45 éves koromban pécsi egyetemi tanár, 61 éves koromban akadémikus és 65 éves koromban a Pázmány egyetem rendes tanára. [. ] Mindent elértem, amiről valaha ifjú elmével ábrándoztam és mindenre maradt időm. A rám bízott feladatot – amennyire tehetségem engedte –,  elvégeztem.”[30]

Az MTA átszervezése 1949 őszén egy újabb keserű pirulát tartogatott a számára. A levelező tagságtól ugyan nem fosztották meg, de a semmitmondó ún. tanácskozó tagok közé sorolták át. A róla szóló megsemmisítő kritikát – szerencsére – nem ismerhette. Az akadémikusokról az átszervezés időszakában elkészített összefoglaló jellemzés szerzője Molnár Kálmán bemutatására mindössze két tőmondatot szánt: „Ottó nevelője volt. Mint tudós nulla.”[31]

A visszavonulás kényszerű éveit Molnár Kálmán mindazonáltal nem töltötte tétlenül: önéletírását állította össze, levelezését rendezgette, s nem utolsó sorban rengeteget olvasott. Szépirodalmi olvasmányai magával ragadták. Feljegyzései között fellelhető az akkortájt olvasott alkotások jegyzéke is. Úgy gondolta, volt mit bepótolnia, miként erről Óriás Nándornak írt levelében is vallott. „Úgy érzem, hogy 42 évi tanárkodásom alatt szakirodalmi szemellenző mellett úgy töltöttem el az életemet, mint a konflisló, amely se jobbra, se balra nem tekingethet.”[32] Pályatársai és tanítványai – 70. születésnapja alkalmából – a tiszteletére írt kétkötetes emlékkönyvvel lepték meg.[33] Az addig agglegényéletet élő professzor 1955-ben, 74 éves korában – betegségektől gyötörten – feleségül vette „áldott lelkű háziasszonyát”, Árvay Ellát, aki akkor már több mint nyolc esztendeje viselte gondját. Néhány évvel később, 1961. március 29-én, 80 éves korában méltatlanul mellőzve fejezte be földi pályafutását.


*


Molnár Kálmán – a rendelkezésre álló adatok szerint – két, szerkezetileg s tartalmilag egymáshoz meglehetősen közel álló változatban készítette el visszaemlékezéseit. A kéziratok egyikét, „Dr. Molnár Kálmán nyug. egyetemi ny. r. tanár Életrajzi vázlata” címmel a Magyar Országos Levéltár őrzi, míg a „Molnár Kálmán: Életem” című összeállítás az MTA Könyvtára Kézirattárában lelhető fel.[34] Az alább közlendő szemelvény az „Életrajzi vázlat”-ból származik. Molnár Kálmán az 1949. szeptember 4-6-a közötti időszakot tüntette fel az önéletrajz keletkezési idejeként. Emlékeit két, vonalas iskolai füzetben, 128 oldal terjedelemben örökítette meg.[35] Igaz, az „Utóirat” 1951. április 7-én, 70. születésnapján íródott, míg a „Nyugdíjas éveim olvasmányai” című kiegészítés 1955. július 2-án keletkezett. A visszaemlékezés VIII., „A pécsi egyetemen” című fejezete közel negyven füzetoldalon foglalja össze a Pécsett töltött évtizedek legfontosabb eseményeit. A szövegközlés során a mai helyesírás szabályait vettem irányadónak, érintetlenül hagyva azonban az egyéni nyelvhasználatot tükröző kor- és stílusértékű kifejezéseket. A kiegészítéseket, kihagyásokat szögletes zárójellel […] jelöltem.

Molnár Kálmán: A pécsi egyetemen

Bár Eger és az egri jogakadémia nagyon a lelkemhez nőtt, mégis éppen a fennemlített sokirányú társadalmi és közéleti lekötöttségtől szabadulni óhajtva, boldogan vettem a pécsi Erzsébet Egyetem jogi karának megtisztelő egyhangú meghívását közjogi tanszékére[36]. No és azért is, mert így, – a közben megváltozott viszonyok között, – visszakerülhettem kedves szaktárgyamhoz.

Ez a katedraváltoztatás azonban éppen nem ment simán. Sem a kormány, sem Klebelsberg Kuno kultuszminiszter nem kedvelt engem. Bár én a kultuszminiszter széles látókörének, nagy koncepciójának, páratlan munkabírásának és munkakedvének, lenyűgöző dinamikájának őszinte tisztelője, s több elgondolásának lelkes szóvivője és napszámosa voltam, neki ez nem volt elég. Ő minden téren megkívánta a legkészségesebb közreműködést, az unbedingte Unterwerfung-ot[37], de én ezt nem nyújthattam. Mint régi tanárember megszoktam, hogy a saját fejemmel gondolkozzam. No, egyszóval nem voltam nála jól beírva és ő megsemmisítette a pécsi kar egyhangú meghívását, s pályázat kiírását rendelte el. A pályázat során a kar ismételten egyhangúlag engem terjesztett fel első és egyetlen helyen (unico loco). A miniszter másodszor is visszautasította a kari határozatot és hármas jelölést kívánt. A jogi kar azonban hű maradt magához, s most harmadszor – hármas jelölés kapcsán újból egyhangúlag engem jelölt első helyen a közjogi tanszékre. A miniszter végre is engedett, s kineveztetett. De huzavonája miatt két évvel később jutottam egyetemi katedrához.

1925. december 31-én boldogan foglaltam el pécsi közjogi katedrámat. Azzal az erős elhatározással érkeztem Pécsre, hogy még egyszer nem hagyom magam befogni az egyesületesdi és a társadalmi élet jármába, hanem egészen a tanári és tudományos munkának fogok élni. Ezt az elhatározásomat be is tartottam. Ez a fő oka annak, hogy bár Pécsett éppen úgy két évtizedet töltöttem, mint Egerben, mégis Pécsett sohasem éreztem magamat annyira otthon, mint Egerben. Ennek persze éppen nem Pécs városa vagy társadalma az oka, hanem céltudatos visszahúzódásom.

Így aztán hamarosan megjelent 1929 tavaszán harmadik (teljes) kiadásban életem főműve, az akkor már 47 ívnyi (752 lap) „Magyar Közjog”-om,[38] amelyért a M[agyar]. Tud[ományos]. Akadémia Kornfeld-díjával (2000 P.) tüntettek ki.[39] Ennek a munkámnak megírásához csak l4 éves tanár koromban fogtam hozzá, amikor már a magyar közjog egész monográfia irodalmát áttekintettem. Az első részlet 1921-ben, már Egerben jelent meg, s nyolcévi alig megszakított munkával jutottam el a befejezéshez (1929). A Szent István Akadémián székfoglalómat „A jogfolytonosság helyreállításának jogelvi szükségessége és lehetősége” címmel 1930-ban tartottam meg. Apponyi Albert gróf előre közölte, hogy előadásomat meghallgatja, s utána bizalmasan óhajt velem beszélni.

Ülés után nagy meglepetésemre azt kérdezte tőlem: vállalnám-e, hogy kimenjek Belgiumba a királyi családhoz, hogy Ottó királyt rendszeres előadások kapcsán a magyar alkotmányjoggal megismertessem? Én örömmel vállalkoztam, s ő azt felelte, hogy előterjesztést tesz ez irányban a királynénak: „Választásunk a legitimista nagytanácsban azért esett tanár úrra, mert munkáiból láttuk, hogy a Habsburgok hibáit és tévedéseit mindenütt leplezetlenül feltárja, s nekünk ez kell! Mindent a legnagyobb nyíltsággal adjon elő Steenockerzeel-ben is. A király ehhez hozzá van szokva.”

Így mentem ki, – a kormánytól hatheti szabadságot kapva – Steenockerzeel-be, ahol és az Északi-tenger egy kis fürdőhelyén: Wenduyn-ben, naponkint délelőtt pontosan másfél, délután egy órás előadást tartottam a magyar közjogból (1932. május és június hónapokban.) Boldog örömmel észleltem lekötelezően kedves és figyelmes tanítványom világpolitikai tájékozottságát és igen erős szociális érzékét (Habsburg jellemvonás!) és a magyar közéletet illetőleg meglepő személyi tájékozottságát. Felejthetetlen szép és lelkiekben gazdag napok voltak ezek. Felesleges említenem, hogy a királlyal másként, mint magyar nyelven nem beszéltem.


* * *


Pécsett több polemikus dolgozatban kellett helytállanom jogfolytonossági álláspontomért, – még pedig: bizarr dolog, – legitimista támadásokkal és csipkelődésekkel szemben is. Különösen Reiner János[40] b[uda]pesti professzorral szemben: „A király gyámsága és nagykorúsága” c. dolgozatomban, 1931-ben. Más irányú kemény polémiát Eckhart Ferenc[41] b[uda]pesti egyetemi tanárral szemben harcoltam végig: „Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar alkotmány jellegzetes közjogi iránya?” címmel (1931).[42] Sok vitára adtak alkalmat a jogi oktatás reformja tárgyában írott füzeteim és cikkeim is.[43] Erős visszhangjukból főképpen Tápay-Szabó László csillagos cikkei keltettek figyelmet.[44] (Pesti Napló, 1932 július 22. és 26., aug. 3.)

Gömbös Gyula kormányra jutásától kezdve új – kényelmetlen – feladatra vállalkoztam: harcolni az ellen, hogy a tudomány embereit a napi politika szekerébe fogják, másrészt a mesterségesen tenyésztett németimádat ellen. Ugyancsak szembe kellett fordulni az antiszemita embertelenségnek tervszerűen, sőt hivatalosan táplált és duzzasztott térhódításával, ami a magyarságnak Gömbös Gyula miniszterelnökségével kezdődött áldatlan évtizedét oly mélyen meggyalázta és sok nyomorúságunknak és szenvedésünknek lett később jelentékeny – de igazságtalan – okozója.

A tudomány embereinek a halandzsa-politika szekerébe fogása ellen határozott lépést tettünk akkor, amikor a Gömbös Gyulának díszdoktorrá avatásával szembehelyezkedtünk. A pécsi jogi kar, ahonnan a javaslatnak kiindulni kellett volna teljes egyhangúsággal utasította vissza a neki szánt szégyenletes szerepet. Ezért a fővárosi lapokban is személy szerint engem tettek felelőssé.[45]

Idekívánkozik egy közbevetett bekezdés: Egy ízben sok tanártársam jelenlétében a fehér asztalnál szóba került az egyetemi fokozatok és címek könnyelmű és felelőtlen elértéktelenítésének kérdése. Arról volt szó, hogy orvosi karunk devalválja a magántanári címet. Visszavágásra elismertem, hogy összes jogi karaink pedig a doktori címet devalválják. „Mégis van hát két ártatlan karunk” – incselkedett egyik bölcsésztanárunk. „No, nem éppen” – válaszoltam én, mert a teológiai karunk (evang[élikus].) a díszdoktori címet devalválja (ott tömegesen avattak díszdoktorokat, egyszerre tizenkettőt is), a bölcsészkar pedig a nyilvános rendes tanárságot járatja le. Ugyanis ebben az időben 3 pécsi bölcsészprofesszor kért venia legendi-t (docentúrát) a budapesti egyetemen. (Akkor volt ugyanis szó bölcsészkarunk szüneteltetéséről.)

A németimádat ellen a 8 Órai Újság 1938. június 22-i számában írtam cikket: „Van -e még magyar Géniusz” címmel. Sok üdvözletet kaptam érte.

Az antiszemitizmus embertelen tobzódásával szemben volt a helytállás a legnehezebb. Részben azért is, mert az antiszemitizmus gyökerei olyan forrásokból táplálkoztak, amelyet a zsidók széles rétegeinek féktelen és aránytalan érvényesülési vágya, kapzsisága, s az ebből származó szemet szúró, egészségtelen és káros térhódítása is táplált és dagasztott, mire évtizedeken át több cikkemben magam is rámutattam. Sok újabb keletű, – ún. „zsidóbérenc” cikkem megírása közben bizony először önmagammal kellett kemény küzdelmet folytatnom.

Ismét egy közbevetett bekezdés:

Zsidóbérenc cikkeim miatt és mert később, 1946-ban világi elnöke lettem a konvertita katolikusok lelki gondozását és érdekvédelmét célzó Országos Szent Kereszt Egyesületnek,[46] – amelyet a katolikus püspöki kar Zichy Gyula kalocsai érsek védnöksége alatt létesített –,  sanda fűrészesek azt a hírt terjesztették sugdosva rólam, hogy magam is zsidó származású konvertita vagyok. Eleresztettem a fülem mellett, mert „conscia mens recti famae mendacia ridet!” (aki tudja az igazat, kacagja a hazugságok kósza híreit!).[47] Hiszen a fülbesugdosók maguk is jól tudták, hogy hazudnak. (Erről különben lásd az Elődeimről szóló I. fejezetet.)

Zsidóbérenc múltamnak itt csak a főmozzanataira szorítkozom. Először egy tényállást szegezek le:

1933. október végén a Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Egyesülete (MIEFHOE) pécsi tagozata felkérte a pécsi egyetem rektorát, hogy jelöljön ki vaslakit az egyetem tanárai közül a MIEFHOE tanárelnökéül. A rektor engem kért fel, hogy vállaljam a népszerűtlen tisztet. El is vállaltam, miután írásban leszegeztem a rektor előtt következő elvi álláspontomat: „1. Mivel az egyetemi hallgatók minden egyesületének van tanárelnöke, jogos és méltányos, hogy az ő egyesületüknek is legyen. 2. A tanárelnök az ifjúsági egyesületben az egyetemi hatóság képviselője, s az egyesületet ellenőrzi abból a szempontból, hogy annak működése a fennálló szabályok, és az egyetemi fegyelem keretein belül maradjon. Ilyen tanárelnökre a MIEFHOE-ben is szükség van, mert nem lehet a zsidó ifjúság egyesületének olyan kiváltsága, hogy egyedül ő működhessék tanári (azaz egyetemi hallgatósági) ellenőrzés nélkül.”

Nosza a felháborodás jól megrendezett vihara dübörgött végig a felháborodni akarók viharsarkában, Pécstől Debrecenig. Gyalázkodó röpiratok tömegét szórták széjjel az egyetemen, a sétatéren, persze névtelenül, vagy magyarosan hangzó bújósdi-név alatt. Az egyik pl. 1933. decemberi kelettel, gúnyos vállveregetéssel igyekszik szellemeskedni: „Különös örömmel vesszük tudomásul, hogy egyetemünk zsidó egyesülete olyan kiváló egyént nyert meg az elnöki tisztségre, mint Molnár Kálmán egyetemi tanár . Ki ne örülne annak, hogy a MIEFHOE elnöke keresztény magyar ember. Ha nem is kívánhatjuk tőle, hogy fajvédő (keresztény) előadásokat tartson zsidó körökben, de mindenesetre biztosra vesszük, hogy annak a fajnak, amelyet képvisel, érdekeit mindig szem előtt fogja tartani.” És így tovább, petit szedésű 35 sorban.

A Magyar Riadó c. röpirat már nem a vállamat veregeti, hanem így rikácsol 1934 márc. 13. kelettel: „Akadt egy magyar egyetemi tanár, Molnár Kálmánnak hívják, aki a magyar ifjúsággal szemben foglalt állást, aki a zsidó egyetemi hallgatók elnöke, akinek a szívén nem a magyar, hanem a zsidó érdekek feküsznek. Tanár Úr! Ez árulás! Tiszteljük önben a magyarság hírneves tudósát, de mint bajaink magyar testvérét. no ezt hagyjuk. Ön cserbenhagyott minket. Ön elárulta a magyar ifjúságot.”

Még cifrább és dühöngőbb egy 1934. márc. 21-én szétszórt röplap, amelynek első 15 sora nem bírja el a nyomdafestéket, tovább pedig „. a pécsi egyetem tisztes professzora: Molnár Kálmán a MIEFHOE tanárelnöke tisztét viseli. Megszégyenített, lábbal tiport magyar ifjúság! Mikor állsz oda egyetemed elé ökölbeszorított kézzel, rettentő haragtól villámló szemmel számon kérni ezt a gyalázatot. Mikor fogod minden zsidó vásári zsivajt túlharsogó hangon odadörögni a pécsi egyetemnek: elégtételt a meggyalázott, kifosztott, sárba tiport magyar ifjúságnak!” (A röplapon is dűlt betűkkel szedve.)

Ugye ne folytassam? Főképpen tudva azt, hogy mindeme stílusgyakorlatokhoz az egyetemi ifjúságnak annyi köze volt, hogy undorral és szégyenkezve olvasta fogadatlan prókátorainak az ő nevében lihegő alpári förmedvényeit.

De „zsidóbérenc” cikkeimnek is élénk visszhangja támadt, még pedig jobbról is, balról is. Néha fővárosi lapjaink zöme ezektől visszhangzott. Különösen nagy port vert fel egy kis röpiratként megjelent nyílt válaszom, amelyet 1937. március 6-án a pécsi egyetemi ifjúsághoz intéztem, válaszolva egy névtelenül küldött nyílt levelezőlapra (aláírva ez volt: több tanítványa).[48] Ezt a röpiratomat tudtom nélkül egész terjedelmében – önkényes aláhúzásokkal s cikkem egyes kitételeinek ordító alcímekként való kiemelésével – leközölte Az Est c. fővárosi lap, s innen az összes hazai és külföldi lap is, hosszabb-rövidebb kivonatban. Így kapott nagy nyilvánosságot.

Több mint ezer hazai levélben, sőt Amerikából is 11 kábeltáviratban üdvözöltek emberséges állásfoglalásomért. (Persze később egyetlen Joint[49] szeretetcsomag sem adott kifejezést az elismerésnek, amit persze nem is kértem, nem is vártam. Csak jellemző!)

Az általam abban az időben még személyesen nem ismert Gulácsy Irén[50] írónőnk gyönyörű áradozó levele mindig kedves emlékem marad. Persze éppen nem hiányoztak a türelmetlen rendreutasítások, fenyegetések és gyanúsítások sem. Ezek azonban a levéláradatnak csak csekély hányadát képezték, s többnyire persze névtelenül íródtak. A dagályos stílus s a nyíltterezés tankönyvéből kiollózott zaftos kifejezések és a helyesírási hibák azonossága egyazon szerzőre, vagy hasonló műveltségre engedtek következtetést. Egy részüket nem is olvastam, mert nem lévén felbélyegezve, a megportózottakat nem vettem át. Így meghiusítottam az ekként rám sózni szándékolt pénzbüntetést.

Másik két ugyancsak nagyhatású cikkem a II. zsidótörvényjavaslat benyújtását nyomon követőleg, 1938. december 30-án és 1939. február 4-én jelent meg, mint a Magyar Nemzet vezércikke.[51] Ezeknek az elszakított területeken volt erős visszhangja, amiről Tátrafüreden és környékén (Poprád, Gánócz) volt alkalmam különösen meggyőződni, a következő nyár folyamán.

Ebben a vonatkozásban meg kell még említenem két dékáni ünnepi beszédemet (1941. szeptember 23. és 1942. május 30.),[52] s egy kis füzetben is közreadott – az Emerikánában[53] 1941. december 13-án, karácsonyi gyertyagyújtás alkalmával elmondott -beszédemet: Mit várunk az emerikánás ifjútól!?

Örömmel állapítom meg, hogy e szomorú korszak embertelen megnyilatkozásai és tettei között az emerikánás ifjúság volt a józanság és emberiesség szép szigete. Ez az ifjúság nemcsak passzíve viselkedett a zsidóüldözés furor teutonicusa[54] közepette, de gyakran férfiasan is kiállott az üldözöttek védelmére: Babits Mihály gyönyörű szavai szellemében: „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma!”

Bizony sem az Emerikána, sem annak vezetői, sem sugalmazójuk: a katolikus egyház nem tapasztalt később hálát és köszönetet emberséges és fennkölt magatartásáért. Természetesen erre nem is számított, mert éppen katolikus létére másképp nem is cselekedhetett. A Magyar Szent Kereszt Egyesület buzgó és bátor tagjainak nagyszerű áldozatkészsége is nem csak konvertita életeket mentett meg! Ebben a körben éreznünk kellett, hogy a katolikus nem elmélet, nem filozófia, hanem élő és ható lélekáradás!


* * *


Pécsi tanárságommal kapcsolatban meg kell emlékeznem Irk Albert[55] kollégámról, akivel a termékeny eszmecsere annyi meghitt óráját töltöttük együtt, s akivel való beszélgetésemből mindig gazdagodva távoztam. [. ] (Jellemzésére idéznem kell egyik aranymondását. A jogi kar valamelyik ülésében a tanárok rangsorának kényes kérdése volt napirenden, s a döntés Irk rangszámára is jelentős befolyással volt. Ő a tárgyalás során csupán ezt a lakonikus megjegyzést tette: „Az egyetemi tanárnak nem érdekes a rangszáma, csupán a fajsúlya!”) Ugyancsak sok szép óra emléke fűz nagyműveltségű, kiváló pedagógus és elsőrendű adminisztrátor (dékán) kollegámihoz: Óriás Nándorhoz,[56] akivel már Egerben is együtt tanárkodtunk.

Sajnos, a nagytehetségű és gerinces Abay Gyula[57] kollégám olyan későn jött egyetemünkhöz, hogy vele már csak kevés időt töltöttem együtt, – csakúgy, mint tanszéki utódommal, Csekey Istvánnal,[58] aki a kolozsvári egyetemről elűzve egy éven át tanártársam volt a pécsi egyetemen, ahol a közigazgatási és pénzügyi jogot helyettesítette. Örültem, hogy ennek a széles látókörű, talentumos, külföldön is elismert kiváló közjogásznak adhattam át pécsi tanszékemet. Ugyancsak melegen emlékezem meg Bölöny Józsefről,[59] a szintén jeles közjogászról, kinek úgy a pécsi, mint később a b[uda]pesti egyetemen történt magántanári képesítéséért szívesen vállalom az örömteljes felelősséget. A nagy munkabírású és fáradhatatlanul szorgalmas nemzetközi jogászban: Faluhelyi Ferencben[60] is tiszteletreméltó kolléga kedves emlékét őrzöm, kinek tragikus korai halálát őszintén fájlalom. A joghallgató ifjúság is mindig szolgálatkész, nemes barátját vesztette el benne.

Holub Józsefben[61] is megértő kortársra találtam, akinek eddigi szép munkássága még sokat ígérő folytatás reményével kecsegtet. Az ő tanszéke komoly segítséget is kapott az intézeti tanárként oda beosztott, s karunk prezumptiv[62] tagjaként tekintett Salacz Gábor[63] történész-magántanár személyében, az ifjabb-gárda sokat ígérő szimpatikus tagjában.

Büszkén gondolok arra is, hogy Zsedényi Béla[64] – később az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke – magántanári képesítését a politikából, s a széplelkű, nagy műveltségű Gálos László[65] teológiai tanárét az egyházjogból, másodbírálóként én juttattam tető alá.

Viszont a magyar Végzet szomorú láncszemének érzem tanári működésem két legszebb kivirágzásának: az éppen olyan tehetséges, mint gerinces és meggyőződéses Lajos Ivánnak,[66] és az elmélyedően elemző elméleti tudóstípusú szerény ifjú mintaképének: Bacsó (Breuer) Lászlónak sokat ígérő ifjúságuknak tavaszán történt tragikus elmúlását.


* * *


Szigorú censor voltam, s úgy Egerben, mint Pécsett én buktattam legtöbbet. Viszont a legtöbb kitűnő minősítést is én jegyeztem be. Tanártársaim ezért néha meg is csipkedtek, hogy minősítésemben szélsőséges vagyok. Pedig ez nem így volt. A jogi pálya akkori megdöbbentő túlzsúfoltsága mellett nagyon kellemetlen kötelességemnek éreztem, hogy szigorú mértéket tartsak. Közérdeknek tartottam, hogy a joghallgatók és nem-hallgatók komolytalan részét kiszorítsuk a közéletből, ahol nagyon elhangosodtak. Ezért mikor nagyon alapos és lelkiismeretes kikérdezés után is erős kételyeim voltak a buktatás és kegyelmi átcsúsztatás megengedhetősége felől, én a buktatás mellett szavaztam. Főképpen az ész nélkül magolóknál! Viszont, ha a tanári mérlegelésem a jó, vagy még jobb, az egyhangú vagy kitűnő minősítés között ingadozott, mindig a kitüntetés mellett foglaltam állást. A kétféle minősítést ugyanis nehezen elhatárolható keskeny vonal választja el, s tapasztalásból tudtam, hogy nagy buzdítás rejlik a komoly munka elismerésében és méltánylásában. Ha néha előlegeztem is valamelyest a kitüntetést, ez mindig jó tudományos befektetésnek bizonyult. A vizsgákon pedig soha nem tettem különbséget előadásokra járó és az ún. papíros jogászok feleleteinek minősítésénél, csupán hosszasabban, kimerítőbben kérdeztem az utóbbiakat (a mezei jogászokat!). Tudtam, hogy a papíros jogászok komoly része jóval nehezebben szerezhette meg azt a tudást, amit az előadások szorgalmas látogatói könnyebben érhetnek el. A nehezebb úton elért azonos eredményt kisebbíteni igazságtalanságnak éreztem volna. Ugyanúgy a bukás utáni ismétlő vizsgán is örömmel adtam kitűnő minősítést. Ezért, és mert tanári tárgyilagosságomat, az igazságosságra való komoly törekvésemet az ifjúság nagyon is észrevette, s szinte köztudattá fejlesztette, a szigorú mérték miatt soha se volt az ifjúsággal a legcsekélyebb súrlódásom sem.

Még más karbeli egyetemisták is gyakran fordultak hozzám ügyes-bajos dolgaikban, s lelki vívódásaikban, s ezt azzal indokolták: „Mindnyájan tudjuk, hogy professzor úr nagyon szereti az ifjúságot!”

Négy jól bevált pedagógiai fogásomra vagyok különösen büszke. Közülük háromra röviden itt is rámutatok. A negyediket egyelőre még elhallgatom!

A leglaposabb (éppen nem legalaposabb!) fogásom a következő: Csúnya szokás volt a hallgatók megkésése (ki- s bejárás), s igen bántott, ha későn jövők zavarták az előadást, s a hallgatóság figyelmét elterelték. Félév elején mindig komolyan kértem hallgatóimat, hogy aki nincs jelen az óra elején, az maradjon kinn. Persze eredménytelenül! Ezután a későn érkezetteket első alkalommal csendesen és udvariasan figyelmeztettem. Az se sokat használt. A következő későn érkezőnél már azt is megjegyeztem, hogy figyelmeztetésem most hangzott el utoljára. A további, most már elég ritka esetben nyugodtan megkérdeztem a későn érkezőtől a nevét, s tüntetően feljegyeztem azt egy papírlapra. Ez használt! Pedig óra után a papírlapot azonnal megsemmisítettem, mert a vizsgaeredmény tárgyilagos minősítésénél soha melléktekintet nem befolyásolt. Különben is jól tudtam, hogy a bemondott nevek nagyrészt hamisak voltak. Mégis eredményes volt ez a fogás, mert a hamis nevet bemondó megszégyenítve érezte magát társai előtt, ugyanis társai látták, hogy a hős ifjú hazudott. Ő pedig arra gondolt, hátha a vizsgán ráismerek?

E lapos és jelentéktelen fogásnál komolyabb fogásom az volt, hogy minden kitűnő készültségű szigorlómnak a kérdezés befejezése után azonnal egyik újabb dolgozatom egy példányát ajándékoztam, s beleírtam: „X. Y. jogszigorlónak, a magyar közjogból tanúsított szép készültségéért”. [...] Bámulatosan fokozta ez a szorgalmat és a vizsgaeredményeket. A szülők már azzal várták haza a szigorlatozót „Kaptál-e M[olnár]. professzortól könyvet?” Még a szülők részére hamisított dedikációs füzeteim létezéséről is értesültem. Régi tanítványaim évtizedek múlva is azzal mutatkoztak be: „Én ám könyvet kaptam a professzor úrtól, amikor szigorlatoztam!” Persze ez is csak külsőség, de hiszem, hogy kiváló szigorlóim némelyike el is olvasta a kapott dolgozatomat.

Legjobb és legkomolyabb a harmadik fogásom: Utolsó tanári évtizedemben minden szigorlatot ezzel a kérdéssel fejeztem be: „Beszéljen, amiről akar!” Erre a kérdésre adott felelet – már maga a témaválasztás is – nagyon megkönnyítette a szigorló intelligenciájának és jogászi ítélőképességének elbírálását. Amire hallgatóimat annyiszor figyelmeztettem, hogy ne magoljanak, hanem értelmesen tanuljanak, ezt főként ezzel a kérdéssel ellenőriztem. Amit a vizsgaszabályzat félresikerült rendelkezése a doktori értekezéssel akart biztosítani, azt az én módszerem sokkal eredményesebben érte el. Hiszen köztudomású, hogy a szabadon választott témáról irt doktori értekezések zömét a szigorlók a disszertáció-gyárakban szabott áron, sőt eredmény-biztosítással vásárolták.

Pécsi életem méla végakkordja: a nyilasok az uralom átvétele utáni második nap hajnalán elhurcoltak, s a nagykanizsai internálótáborba szállítottak. Ennek elviselését az enyhítette, hogy Pécs társadalmának krémje volt itt együtt, a csirkefogók ezrei között (2000).[67]

Az internálásból – az orosz megszállás alatt – visszatérve pécsi lakásomat már orosz katonák lakták.

December második felében kénytelen voltam elvállalni Pécs városának egyik mandátumát, melynek betöltésére a rendezőség az egyetemet kérte fel, az egyetem [,..][68] pedig engem jelölt ki. Hogy milyen súlyos, amiről [,..][69] voltam meghajolni, erről az egyetemi tanárok összességének üléséről felvett jegyzőkönyv tanúskodik.

1. Két héttel előbb jöttem ki a nyilasok internáló táborából, s ez nekem bizonyos helyzeti előnyt biztosit!??

2. Nőtlen és gyermektelen lévén, a mandátummal járó rizikót könnyebben vállalhatom.

3. A tanári testület idősebbjei közé tartozván, nem foghatják az egyetemre, hogy szabotál.

December 18/ 19-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés helyére – Pécsről Szegeden át Debrecenbe, – majd 23/24-én vissza, két-két napon át, ponyvával fedett nyitott teherautón szállították Pécs város 15 képviselőjét, – amelyből egyet az egyetem jelölt ki. (A három párt – kommunista, szocialista, kisgazda – 4-4 megbízottat küldött, és a pesti rendezőség két tagja: Vas Zoltán[70] és Andics Erzsébet.[71])

Az egyetem meg is becsülte ezt a nehéz áldozatot, s az 1946-47[-es] tanévre Rektorává választott, de a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre való távozásom miatt ezt a tisztet tényleg már nem töltöttem be. Előzőleg a jogi karnak két éven át voltam dékánja az 1929/30[-as] és 1941/42[-es] tanévekben, és három éven át prodékánja [az] 1930/31[-es] és [az] 1942/43[-es] és [az] 1945/46[-es] években.

Rövidítések

MOL = Magyar Országos Levéltár

MTA KK = Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattára

Irodalom

ÁDÁM 1992 = Ádám Antal: Molnár Kálmán, a közjogtudomány akadémikusa. Magyar Tudomány, 1992/2. sz. 236-239.

ÁDÁM 2001 = Ádám Antal: Molnár Kálmán. Jura, 2001/2. sz. 74-76. AKADÉMIAI 1931 = Akadémiai Értesítő 1931. Szerk.: Balogh Jenő. MTA, Budapest, 1931.

AKADÉMIAI 1942 = Akadémiai Értesítő 1942. Szerk.: Voinovich Géza.

MTA, Budapest, 1942.

CSIZMADIA 1980 = Csizmadia Andor: A jog- és államtudományi kar

1951. In: Fejezetek a pécsi egyetem történetéből. Szerk.:

Csizmadia Andor. Pécs, 1980. 35-64.

FÖGLEIN 2001 = Föglein Gizella: Államforma és államfői jogkör Magyarországon 1944-1949. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. HALASY-NAGY 2002 = Halasy-Nagy József: Summa vitae. Önéletrajzi

vázlat. In: Halasy-Nagy József: Az erkölcsi élet. Szerk.: Deák Tamás

Laczkó Sándor – Varga Tamás. Pro Philosophia, Kolozsvár – Szeged, 2002. 360-404.

HUSZÁR 1995 = Huszár Tibor: A hatalom rejtett dimenziói. Magyar

Tudományos Tanács 1948-1949. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995. JUHÁSZ 1986 = Juhász Gyula: Barbár korhullám. A magyar szellemi élet és a zsidókérdés a második világháború előtt és alatt (1938-1944). In: Juhász Gyula: A háború és Magyarország 1938-1945. Bp., Akadémiai Kiadó, 1986. 54-119.

KARDOS 1985 = Kardos József: A szentkorona-tan története 1919-1944.

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985.

LENGYEL 2005 = Lengyel András: Csé, avagy Csillagtalan László. Cs.

Szabó László. Nevének első tagjáról. Forrás, 2005/11. 10-12. MOLNÁR 1920 = Molnár Kálmán: A jogfolytonosság követelményei és a kibontakozás útja. Egri Nyomda Rt., Eger, 1920.

MOLNÁR 1932/1 = Molnár Kálmán: Néhány szó a jogi oktatás reformjához. Pécs, 1932.

MOLNÁR 1932/2 = Molnár Kálmán: Még néhány szó a jogi oktatás reformjához. Eger, 1932.

MOLNÁR 1938 = Molnár Kálmán: Mindenki felelős. Magyar Nemzet, 1938. december 30.

MOLNÁR 1939 = Molnár Kálmán: A magyar múlt tanulságai. Magyar Nemzet, 1939. február 4.

MOLNÁR [1942] = Dékáni beszédek. Tartotta Dr. Molnár Kálmán jog- és államtudományi dékán. Klny. a M. Kir. Erzsébet Tudományegyetem 1941-42. tanévi irataiból. Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt., Pécs, é. n. [1942]

MURÁNYI 2006 = Murányi Gábor: Egy epizodista főszerepe – Lajos Iván történész élete és halála. Noran Kiadó, Budapest, 2006.

ÓRIÁS 2006 = Óriás Nándor: Emlékeim töredékei. Szerk.: Ádám Antal. Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs, 2006.

Jegyzetek


* Jelen tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

[1] ÁDÁM 1992, ÁDÁM. 2001

[2] Dr. Molnár Kálmán nyug. egyetemi ny. r. tanár Életrajzi vázlata. In: MOL. R. 313. (a továbbiakban: Életrajzi vázlat)

[3] Életrajzi vázlat. 11-13.

[4] Életrajzi vázlat. 16.

[5] Életrajzi vázlat. 25.

[6] Életrajzi vázlat. 32-33.

[7] Molnár Kálmán levele Molnár Imrének. Berlin, 1905. január 7. MTA KK Ms. 6217/134.

[8] Molnár Kálmán levele Molnár Imrének. Berlin, 1905. január 25. MTA KK. Ms. 6217/136. A levélben említett Paul Laband 1872 óta oktatott államjogot a strasburgi egyetemen, míg Georg Jellinek 1891 óta oktatott államjogot a heidelbergi egyetemen.

[9] Életrajzi vázlat. 35-39.

[10] Életrajzi vázlat. 45.

[11] Molnár Kálmán levele Molnár Imrének. Berlin, 1905. január 21. MTA KK. Ms. 6217/135.

[12] Életrajzi vázlat. 50.

[13] Életrajzi vázlat. 61-62.

[14] MOLNÁR 1920, 4.

[15] Molnár Kálmán levele Szmrecsányi Lajosnak. Eger, 1919. november 17. MTA KK. Ms. 6217/84. Molnár Kálmán családtörténeti vonatkozású iratai. (másolat)

[16] Életrajzi vázlat, 74-75.

[17] ÓRIÁS 2006, 168-169.

[18] CSIZMADIA 1980, 39.

[19] Életrajzi vázlat, 71.

[20] Molnár Kálmánt az MTA nagygyűlése 1942. május 15-én választotta meg a tudós testület levelező tagjává. AKADÉMIAI 1942, 10.

[21] JUHÁSZ 1986, 66-67.

[22] Molnár Kálmán: Zsidóbérenc lettem!??, de nem ennek születtem! MTA KK, Ms 6218/9.

[23] Az internálásról szóló, 1944. november 11-én keltezett véghatározat szerint Molnár Kálmán „német és nemzetiszocialista ellenes. Közismerten legitimista, s e társadalmi felfogását nyíltan hangoztatta.” Lásd Molnár Kálmán: Hulladék írások MTA KK. Ms. 6218/7.

[24] FÖGLEIN 2001, 12-13.

[25] Uo. 15.

[26] Molnár Kálmán és a pécsi egyetem. Apró írások. MTA KK. Ms. 6218/5.

[27] Quadriga – kétkerekű, négylovas, az ókori Görögországban, majd Rómában használatos díszkocsi.

[28] Molnár Kálmán levele Irk Albertnek. Budapest, 1947. december 27. In: Molnár Kálmán és a pécsi egyetem. Apró írások. MTA KK, Ms. 6218/5. (másolat)

[29] Életrajzi vázlat, 113-114.

[30] Életrajzi vázlat, 114-115.

[31] G. Fazekas Erzsébet jellemzését közli HUSZÁR 1995, 221.

[32] Molnár Kálmán levélfogalmazványa Óriás Nándornak. Budapest, 1954. október 19. MTA KK, Ms. 6218/21. (másolat)

[33] Életrajzi vázlat, 119.

[34] Lásd MOL R. 313, illetve MTA KK, Ms 6218/1.

[35] Tartalom:

Elődeim 3-13.

Gyermekkorom 14-24.

Egyetemi éveim a doktorátusig 25-34.

Külföldi egyetemi éveim 35-43.

Az egri jogakadémián 44-54.

Az első világháborúban 55-60.

Újból az egri katedrán 61-68.

A pécsi egyetemen 69-106.

A budapesti egyetemen 107-118.

Utóirat 119.

Dr. Molnár Kálmán önállóan megjelent dolgozatainak jegyzéke 120-122.

Kéziratban kész munkái 123.

Néhány kiemelt cikke 124.

Nyugdíjas évek olvasmányai 125-128.

[36] Molnár Kálmán – miként a bevezetőben említettem – igen aktív társadalmi életet élt Egerben. A megjegyzés erre az időszakra vonatkozott.

[37] „Unbedingte Unterwerfung” – „feltétlen lefegyverzés”, azaz feltétlen alávetés.

[38] A „Magyar közjog” megjelenése pezsgő vitát váltott ki – mások mellett – Polner Ödön, Szontagh Vilmos és Zsedényi Béla részvételével. A vita egyaránt érintette a jogfolytonosság értelmezését, illetve az 1920 óta fennálló ún. közjogi provizórium természetét. Lásd KARDOS 1985, 99-111.

[39] Kornfeld-díj – az MTA 2000 pengős Kornfeld Zsigmond-jutalmát egyhangúan ítélték oda Molnár Kálmán „Magyar Közjog”-ának. Lásd Jelentés a Báró Kornfeld Zsigmond – jutalom tárgyában. In: AKADÉMIAI 1931, 187.

[40] Reiner János (1865-1938) – 1915-1935 között az egyházjog ny. r. tanára a budapesti tudományegyetemen.

[41] Eckhart Ferenc (1885-1957) – 1929-1957 között a jog- és alkotmánytörténet ny. r. tanára a budapesti tudományegyetemen.

[42] Molnár Kálmán vitairatát Eckhart Ferenc „A történetírás új útjai” című, Hóman Bálint szerkesztette kötetben megjelent, a magyar jog- és alkotmánytörténet kutatásának régi és új irányairól, illetve eredményeiről szóló értekezése váltotta ki.

[43] Lásd MOLNÁR 1932/1, továbbá MOLNÁR 1932/2.

44 Tápay-Szabó László (1877-1941) – író, újságíró. A Pesti Naplóban megjelenő cikkeit – nevének védelme érdekében – jegyezte csillaggal. Lásd: LENGYEL 2005.

[45] A pécsi tudományegyetem a bölcsészettudományi kar kezdeményezésére 1936 tavaszán tervbe vette, hogy Gömbös Gyula miniszterelnöknek honoris causa doktori címet adományoz, ám elhatalmaskodó betegsége, majd halála miatt a címadományozás lekerült a napirendről. Visszaemlékezéseiben Halasy-Nagy József – a kar dékánja – ezt az általa is szerencsétlennek tartott kezdeményezést azzal magyarázta, hogy a szorongatott helyzetben lévő bölcsészkar Prinz Gyula rektor javaslatára a díszdoktori cím adományozásával kívánt megmenekülni a fenyegető – és évekkel később bekövetkező – bezárástól. HALASY-NAGY 2002, 395-396.

[46] Országos Szent Kereszt Egyesület – Magyar Szent Kereszt Egyesület, a konvertita zsidók érdekeinek képviseletére 1939 tavaszán, a katolikus püspökkar védnöksége alatt létrejött társadalmi szervezet, amelynek Molnár Kálmán előbb tagja, 1947-től világi elnöke volt.

[47] A latin mondat Ovidiustól származik.

[48] MOLNÁR 1937.

[49] Joint – American Jewish Joint Distribution Committee (JDC). 1914-ben alapított segélyszervezet.

[50] Gulácsy Irén (1894-1945) – írónő.

[51] A hivatkozott vezércikkek: MOLNÁR 1938, továbbá MOLNÁR 1939.

[52] MOLNÁR [1942.].

[53] Emerikána – Foederatio Emericana, 1921-ben alapított katolikus egyetemi és főiskolai diákszövetség.

[54] Furor teutonicus – Itt: teuton (német) őrület értelemben. (Szerk.)

[55] Irk Albert (184-1952) – 1922-1950 között a büntetőjog és perjog ny. r. tanára a pécsi tudományegyetemen.

[56] Óriás Nándor (1886-1992) – 1939-1955 között a római jog tanára a pécsi tudományegyetemen.

[57] Abay Gyula (1891-1978) – 1944-1948 között a közgazdaság és statisztika ny. r. tanára a pécsi tudományegyetemen.

[58] Csekey István (1889-1963) – 1946-1951 között a közjog ny. r. tanára a pécsi tudományegyetemen.

[59] Bölöny József (1903-1990) – „Mentelmi jog” című értekezésével 1937-ben habilitált a pécsi tudományegyetemen.

[60] Faluhelyi Ferenc (1886-1944) – 1922-1944 között a nemzetközi jog ny. r. tanára a pécsi tudományegyetemen.

[61] Holub József (1885-1962) – 1938-1952 között a jogtörténet ny. r. tanára a pécsi tudományegyetemen.

[62] Prezumptiv – védelmező. (Szerk.)

[63] Salacz Gábor (1902-1978) – egyháztörténész, a pécsi tudományegyetem oktatója.

[64] Zsedényi Béla (1894-1955) – a miskolci jogakadémia tanáraként 1928-ban habilitált a pécsi tudományegyetemen. 1944. decemberében az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke.

[65] Gálos László (1899-1968) – 1940-ben habilitált egyházjogból a pécsi tudományegyetemen.

[66] Lajos Iván (1906-1946?) – köztisztviselő, történész, külpolitikai szakíró. 1944-ben a németek Mauthausenbe deportálták, majd visszatérését követően a kultuszminisztériumban helyezkedett el. Máig tisztázatlan körülmények között tűnt el 1946-ban. Működéséhez lásd MURÁNYI 2006.

[67] E mondat rekonstruálásánál az MTA Könyvtára Kézirattárában őrzött „Életem” című kéziratot vettem figyelembe.

[68] Itt egy szó olvashatatlan.

[69] Itt egy szó olvashatatlan.

[70] Vas Zoltán (1903-1983) – politikus, 1945-ben rövid ideig Budapest polgármestere, majd 1946-49 között a Gazdasági Főtanács főtitkára

[71] Andics Erzsébet (1902 – 1986) – történész, politikus. 1946-1953 között az MDP Pártfőiskolája oktatója, majd vezetője.