Cikkek

Kaposi Zoltán: Pécs iparszerkezete a 19–20. század fordulóján

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 20.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2009.

ISSN 1219 4077

ISBN 978-963-87277-3-2

Szerkesztette: Kaposi Zoltán és Vonyó József

57–74. p.


Kaposi Zoltán



Pécs iparszerkezete a 19–20. század fordulóján


Die Industriestruktur von Pécs an der Wende des 19. und 20. Jahrhunderts

The industrial structure of Pécs around the turn of the 19th and 20th centuries



A pécsi ipari vállalkozások struktúrája a századforduló idején

Pécs fejlődése a 19. század elejétől gyorsult fel, amikor is eleinte a térségi kereskedelem, majd pedig az 1840-es években az egyre jobban kibontakozó ipar vált meghatározó tényezővé a városiasodás folyamatában. A századfordulón végzett népszámlálás adatai szerint Pécs a korabeli Magyarországot tekintve a tizenkettedik legnagyobb népességgel rendelkező település volt, ugyanakkor a szűkebb dél-dunántúli vidéken messze a legnagyobb városként mintegy 18 000 fővel előzte meg a térség legnagyobb kereskedelmi központjának számító Nagykanizsát.[1] A gazdasági növekedés megindulása alaposan megváltoztatta a városi társadalom foglalkozási szerkezetét, amelyben a századfordulóra már egyértelműen az ipar vált meghatározóvá. Az 1880-as évek vége felé elterjedő filoxéra, illetve az 1890-es évek híres borhamisítási botránya visszavetette a korábban jelentős szőlő-és borgazdálkodást, valamint borkereskedést.[2] A dualizmus időszakában a gyors gazdasági növekedés egyik fontos tényezőjévé a vasútépítés vált. Ebből a szempontból Pécs rossz helyzetben volt, hiszen Mecsek alatt elhelyezkedő város csak későn tudott bekapcsolódni a Budapest-központú vasúti rendszerbe, így korábbi kereskedelmi pozíciói részben gyengültek.[3]

Ezzel párhuzamosan az iparosodás átalakította a város területi rendszerét is, ami főleg a történelmi városmagon (városfalon) kívül elhelyezkedő külvárosi területek növekedésében látszik. Ezt jól mutatja, hogy míg az 1820-as évek vége felé az iparűzők csaknem kétharmada a történelmi Belvárosban élt és dolgozott, addig a század vége felé egyre inkább a külterületeken élő iparosok kerültek fölénybe.[4] A fennmaradt képek, festmények alapján is jól látható a változás. Ha megnézzük az 1860-as évek környékén készített Pécset ábrázoló képeket, akkor még alig láthatunk füstölő gyárkéményeket, avagy jelentősebb ipari kapacitásra utaló nyomokat. Ezzel szemben a századforduló környékén (amikor is – mintegy divattá is válva – lényegében minden jelentősebb üzemről, gyárról képeslapokat adtak ki) egyre több kép jelent meg a gőzgépeket használó vállalatokról.[5] A gyors iparosodást mutatja az is, hogy a városban élő és dolgozó iparosok, valamint az ipari vállalkozások száma nagyon gyorsan növekedett. Míg 1876-ban 679, addig 1900-ban már 1848 ipari vállalkozás működött Pécsett.[6] Hasonlóan az ország más városaihoz, a helyi ipari vállalkozások is döntően kis-és középvállalkozások voltak.


A pécsi ipari vállalkozások és az általuk alkalmazott munkaerő 1900-ban[7]

Iparág

A vállalatok száma

Az összes alkalmazott száma

Az egy vállalatra eső tulajdonosi és alkalmazotti létszám

Vas-és fémipar

76

287

4

Gépgyártás, közlekedési eszközgyártás

49

453

9

Kő-, föld-és agyagipar

34

681

20

Fa-és csontipar

100

309

3

Bőr-, sörte-, szőripar

22

149

7

Fonó-és szövőipar

31

40

1-2

Ruházati ipar

1054

692

1-2

Papíripar

6

10

1-2

Élelmezési cikkek gyártása

154

454

3

Vegyészeti ipar

7

64

9

Építőipar

102

168

1-2

Sokszorosító-és műipar

24

104

4

Szálloda- és vendéglátóipar

189

365

2


Szétbontva a nagyobb vállalatokra vonatkozó adatokat kiderül, hogy 1900-ban Pécsett 22 olyan vállalat volt, amelyben a foglalkoztatás meghaladta a korabeli értelemben vett statisztikai gyári határt, vagyis a 20 főt. A legtöbb ilyen vállalkozás (6) a gépiparban volt jelen, ott az egy gyárra eső alkalmazotti létszám 68 fő volt; ugyanakkor a város legnagyobb üzeme egyértelműen a kerámiaiparban érdekelt Zsolnay gyár volt. Az adatok másik oldalán ott állnak a ruházati-, a fonó-és szövőipari-, a papíripari-és az építőipari vállalkozások egy-két fős üzemei, ami világosan mutatja ezen ágazatok kisipari jellegét.

A pécsi gyáripar fejlődése

A dualizmus korának gazdasági átalakulásában az egyik legfontosabb elem a hazai gyáripar kialakulása volt.[8] Ennek a folyamatnak egyik jellegzetes pécsi szimbólumává vált a Zsolnay-gyár. A fazekasipar (kerámiaipar) magyarországi fellegvárát kemény, csaknem 40 éves munkával kiépítő Zsolnay Vilmos éppen a századfordulón halt meg, de az üzem vezetése fia, Zsolnay Miklós kezében maradt. A gyárban a foglalkoztatás folyamatosan bővült: már az 1870-es évek felé a Zsolnay-gyár volt a legnagyobb ipari üzem Pécs városában; az 1880-as évek elején 460 munkás dolgozott a gyárban,[9] míg a 20. század elejére a teljes munkaerőlétszám elérte már a 800 főt.[10]


A Zsolnay-gyár termelési értékének változása 1878-1900 között (forintban)[11]

A Zsolnay-gyár termelési értékének változása 1878-1900 között


A gyárnak igen széles volt a termékkínálata: az egyszerűbb porcelán-fajansz termékektől a csővezeték építésére alkalmas agyagcsöveken, kályhákon át a művészi termékekig (pyrogránit, eozin stb.) sok mindent termelt. Magas technológiai szint jellemezte a gyár működését: gőzgépeket használtak, 1700-1800 fokon égették a termékeket stb.[12] A Zsolnay-cég igazi jelentőségét az adta, hogy a gyárban (és a tulajdonosok személyében) ötvöződött a technológiai innovációra való törekvés, a magas fokú művészi önkifejezés, a hazai és a külföldi piaci sikerek és a modern gyárszerű technológia al- kalmazása.[13] A Zsolnay-gyár jelentősen hozzájárult a város területi kiterjeszkedéséhez, hiszen a Budai külváros keleti részén egy egész városrész épülhetett a gyár köré. Jellemző, hogy a világháború előtt átadott pécsi villamos a nagy létszámú munkaerő mobilizációs kényszere miatt külön leágazást kapott a Zsolnay-gyárhoz.[14]

A bőripar mindig is jelentős ágazata volt a városnak. A 18. századtól főleg a kisüzemi jellegű, elsődlegesen a Tettye-patak energiájára épülő bőrfeldolgozás volt jellemző; ezzel szemben a 19. század végén már a nagyüzemi bőrgyártásé volt a jövő. Ennek oka, hogy a bőrgyártás legtöbb fázisa jól mechanizálható, ugyanakkor a korábbi tímárműhelyek révén a speciálisan képzett munkaerő is rendelkezésre állt. Három nagyobb bőrgyártó üzem jött létre a városban: a Höfler-gyár (az ún. Pécsi Bőrgyár), a kesztyűgyártáshoz alapanyagot előállító Hamerli-gyár, valamint az Erreth-família vállalata (ez 1907- ben megszűnt). A Höfler-gyár dolgozói létszáma gyorsan növekedett, 1906-ban 170 fő, 1910-ben már 220 fő dolgozott a gyárban.[15] A gyár termelését a tömeggyártás mellett új eljárások bevezetése (pl. a krómcserzés) is jellemezte. Jellegzetes vonása volt a bőrgyár működésének, hogy a nagy konkurencia miatt a 20. század első évtizedében a gyár talpon maradása és fejlesztése nem nélkülözhette az állami szubvenciót; illetve jelentősebb külső tőke bevonását, ennek során a gyárat részvénytársasággá szervezték át.[16]

A pécsi bőrgyártás másik nagyobb vállalata a Hamerli-kesztyűgyár volt. Az egyszerű iparosból gyárossá vált Hamerli János (és később fiai) jó érzékkel vette észre a kereslet változását, amit minőségi termeléssel próbált kielégíteni: folyamatosan fejlesztve kesztyűgyártó üzemét, a századforduló idejére már csaknem 200 embert foglalkoztató gyártelep épült ki a Budai városrészben az Al- só-Puturla utcában. Az 1870-es években a vállalkozó Bécsben is működtetett egy telephelyet, ami nyilván az ottani értékesítéshez kapcsolódott. A pécsi hosszú távú gazdasági fejlődést illetően lényeges, hogy ezekben az évtizedekben alapozódott meg a „pécsi kesztyű” fogalma, amely egy sikeres vállalkozás jó minőségű termékeként született meg. A sikerben nagy szerepe volt annak a kiváló minőségű alapanyagnak, amely a saját üzemben készült.[17] Sokat segített a gyár fejlődésében az állami szubvenció: a 20. század elején 40 000 korona állami támogatást kapott a cég, amelynek felhasználásával – a saját erővel kiegészítve – jelentős gyárbővítést hajtottak végre.[18] A Hamerli-gyár kemény piaci versenyben működött, ahol a sikert részben a munkaerő összetétele jelentette, hiszen nőket és 12-14 éves gyermekeket is alkalmaztak az üzemben. Érdekes módon Hamerli nemcsak a kesztyűgyártással foglalkozott; a vállalkozói stratégia a több lábon állás modelljét mutatta: a vállalkozó ingatlanokat vásárolt, megvett egy bérkocsis személyszállítási céget, volt korcsmája stb.[19]

A reformkor végétől vas-és gépgyártó, illetve rézöntő műhelyek mindig jelen voltak a város nehéziparában. A nehézipar a legtöbb esetben tipikusan egymásra épülő, technológiai szempontból gyárszerű termelési folyamatot jelent. Pécsett 1910 körül az ipari keresők mintegy 10%-a ebben az ágazatban dolgozott. A fém-és gépiparban több jelentős méretű gyár is kialakult Pécsett. A századforduló idején a volt Haberényi-gépgyár Hamerli József[20] kezébe került, aki a Czindery és az Alsómalom utca sarkán új öntődét épített. Hamerli József a kesztyűgyár megalapítójának, Hamerli Jánosnak volt a negyedik gyermeke, aki – egy családi osztozkodás eredményeképpen – a vasas szakma felé orientálódott, s a rokonság révén vaskereskedéshez jutott, majd pedig gyárat vásárolt.[21] A gyár 1908-ban vette fel a „Sopiana” védjegyet, ami aztán később a gyár nevévé is vált.[22] Az 1910-es évek vége felé a gyár már 185-190 embert foglalkoztatott, s alapvetően mezőgazdasági gépeket és egyéb ipari termelőeszközöket állított elő.

A Rupprecht-testvérek kezében lévő harangöntő műhely a századforduló körül gépgyárrá alakult, korábbi profilja mellet foglalkoztak már tűzifecskendők, szivattyúk, vízvezetékek, malmokhoz mindenféle alkatrész, vas-és fémöntvények, facsarógépek és legénységi felszerelések gyártásával.[23] Egy másik sikeres vállalkozás volt a Herczeg-testvérek 1882-ben megalakult rézöntő gyára, amely a századforduló idején már 100 főt foglalkoztatott. Gyártottak vasúti vagonokhoz rézből és bronzból készült felszerelési cikkeket, lószerszámok díszítésére szolgáló munkadarabokat, bor-és sörcsapokat stb. A gyárban 24 lóerős gőzgép működött, s ezen kívül is jelentős gépparkja volt: több tucat szerszámgép működött a termékfeldolgozás folyamatában, így esztergák, marók, satuk, présgépek stb., s rendelkeztek jó néhány olvasztókályhával is. Belföldi piacaik mellett exportáltak Stájerországba, de a gyár termékei többsége a balkáni (vagyis az elmaradottabb) területek felé irányult.[24]

A pécsi fémipar speciális ágazatát adta a hangszerkészítés, amelyben a pécsi Angster József orgona és harmóniumgyára vált messze földön híressé.[25] Angster József 1867-ben telepedett le Pécsett, s hozta létre saját vállalkozását. A gyár az 1890-es évek elején még csak 50-60 munkást alkalmazott, de a folyamatos fejlődés eredményeként a világháború előtti időkben már 100-110 emberrel működött.[26] A Mária utcában egy többemeletes épületekkel is rendelkező gyáregység jött létre. Az üzemben egy 4 LE-s gőzgépet működtettek, amivel fűrészeket, fúrókat, esztergákat hajtottak meg. Alapanyagot részben hazai kereskedőktől vásároltak (vasat, fát), ugyanakkor importból, főleg angol területekről került a gyárba az ón és az ólom. A gyár növekedése állandó fejlesztést feltételezett, ennek során 1909-ben – felhasználva az állami segélyt is – több mint egy tucat munkagépet telepítettek a gyárba. A piac adott volt, s mivel igen magas minőségű termékekről volt szó, így egyre több intézmény számára szállíthattak Angster-orgonát. Nagyon lényeges volt ugyanakkor az export is: az Angster-orgonák gyorsan meghódították az osztrák piacot is, kiszorítva onnan a nyugati termelőket. A gyors piaci térnyerést az orgonák minősége támasztotta alá, Angster József nemcsak adaptálta a nyugat-európai építőtechnikát, hanem tovább is fejlesztette azt, s így a történeti Magyarország legkiválóbb orgonáinak építőjévé vált.[27] Ezen újítások közül nem egy az orgonatechnika történetében zseniális találmánynak számított. Az Angster- gyár önmagában – pécsi méretekben is – inkább közepes méretűnek mondható cég volt, ám a korszerű gyártástechnológia végeredményével mélyen beírta magát a város történetébe. Az alapító gyártulajdonos 1918-ban halt meg, a gyár két fia kezén öröklődött tovább.

A gyorsan növekedő kereslet hívta életre a város élelmiszeriparát. Hasonlóan az országos tendenciákhoz, Pécsett is igen sokfajta iparág tartozott ebbe a körbe. Három sörgyár létrejötte mutatta a modern időket (a Hirschfeld, és a két Scholtz), amelyek közül az első máig létezik. A sörgyártás mellett nagy jelentősége volt a Littke-féle pezsgőgyárnak, amely – kemény piaci konkurenciával megküzdve – komoly exportra volt képes.[28] Jóval nagyobb ágazat volt a malomipar, Pécsett a századforduló idején 8 malom is működött, ezek általában 15-25 embert foglalkoztattak.[29] De volt már ecetgyár, több cukrászati üzem, s az első világháború előtt épült meg a főleg női munkaerőt foglalkoztató dohánygyár. Utóbbi érdekessége, hogy a dohánymonopólium miatt állami vállalatként jött létre, s bár a magyarországi dohánygyárak között a kisebbek közé számított, mégis a pár száz főnyi alkalmazottjával hosszú távon (máig) erősen befolyásolta a város gazdasági életét.[30] Az élelmiszeriparon belül említsük még meg – bár nem volt tipikus gyárüzem – az 1893-ban létrehozott „Biedermann Ottó és Társai Gazdák Tejcsarnoka Pécsett” nevű vállalatot, amely a környék számos tejtermelőjét fogta át; a vállalat 1910-ben – hasonlóan más pécsi vállalatokhoz – részvénytársasággá szerveződött át.[31] Jelentős szerepe volt a századforduló utáni években létrehozott városi közvágóhídnak, amely a vasúttól délre, a bőrgyárral szemben kapott helyet. Ez az üzem – a bőrgyárral egyetemben – igen környezetszennyező volt, ezért megpróbálták a sűrűbben lakott helyektől távolabbra tenni, ugyanakkor a Tettye-patak szabályozása utáni vízelvezetéssel megoldották az igen vízigényes két vállalat vízellátását is. Fontos megállapítanunk, hogy a város iparrendszerében az élelmiszeripar volt a leggépesítettebb, ebben az ágazatban találjuk a legnagyobb gőzgép-kapacitásokat; főleg a szesz-és a söripar foglalt el kiemelkedő pozíciót.[32]

S végül emeljük ki a könnyűipar területéről az egyre komolyabb kapacitásokat felvonultató faipart. Az egyik legkiterjedtebb faipari ágazat az asztalosipar volt; a hagyományos kisüzemi keretek mellett azonban a dualizmus első időszakában megjelentek a faiparon belüli gyárszerű termelési formák, hiszen a gőzerő a nagytömegű faanyag fűrészelését, vagyis a feldolgozás egyik legmunkaigényesebb szakaszát időben jelentősen lerövidítette. Nem véletlen, hogy városunkban is gyorsan szaporodtak a faipari cégek. Az 1898. évi gyáripari felmérés szerint Pécsett volt már két parkettagyár, egy hordógyár, egy kaptafagyár, illetve egy épület-és bútorasztalos gyár is. Ezek az üzemek mind 20 főnél többet foglalkoztató vállalatok voltak.[33] A felsorolást természetesen ki kell egészítenünk a DGT pécsbányai fűrésztelepével, amely a bányaipari cég faanyagát üzemen belüli rendszerben biztosította.

Emeljünk ki a faipari cégek közül két nagyobbat! Az első világháború előtti két évtizedben a legnagyobb pécsi faipari cég az Engel Adolf és fiai parkettagyár volt.[34] Engel pályája a „self-made man”- modell típusjelensége: a szegény izraelita családból származó Engel a semmiből indult, s egyéni akaraterejéből vált a város egyik meghatározó üzletemberévé a dualista korszak első felében. Üzleti tevékenysége az 1850-es években fordult egyre inkább a faipar felé; 1863-ban gőzfűrésztelepet létesített, majd a nyersanyag biztosítása miatt erdővásárlásokba kezdett.[35] Engel pécsi faipari vállalkozása a városban „csak” 70-100 főt foglalkoztatott, ám ha a feldolgozóipari kapacitáshoz hozzátesszük az általa az erdőgazdálkodásban, fakitermelésben, szállításban stb. alkalmazottak számát is, akkor már egy 250-300 fővel működő vállalkozás képe sejlik fel előttünk. Az 1850-es évektől Pécsett egyre több köz-és magánépületet emeltek, ezt kiszolgálandó erős faipari konjunktúra bontakozott ki; ugyanakkor a vasút építése is nagy hatást gyakorolt a fakeresletre, s külön ki kell emelnünk a DGT pécsi bányáinak faszükségletét, amely óriási piacot biztosított a vállalkozó számára. Engel az 1860-as években parkettagyárat létesített, amit aztán a tőkeerőnek megfelelően folyamatosan bővített. Az 1890-es évek elején a gyár már egy kazánhelyiségből, egy gépházból, három részből álló fűrészüzemből, faaprító műhelyből, valamint szárító és feldolgozó helyiségből állt, s emellett volt a gyár területén lakatos, asztalos és kovácsműhely is. Az ipartelepet a vasúttal egy iparvágány kötötte össze, amely mellett egy faraktár is elhelyezkedett. A gyár gőzgépeinek teljesítménye az 1890-1910 közötti korszakban különböző adatok szerint együttesen mintegy 75-80 lóerőt tett ki, a gőzgépekhez tüzelőanyagként kőszenet, fahulladékot és fűrészport használtak. A gyár a 19 század vége felé már villanyvilágítással is rendelkezett, évi termelőképessége 8000 m3 metszett anyag és 25 000 m3 talajkocka-parketta volt.[36] Az Engel-cég komoly piaci eredményeket és minőségi elismerést szerzett. A Dél-Dunántúl mellett a külső piacokon is jól szerepelt a cég, érdeklődése elsődlegesen a Monarchia nyugati részeire irányult, de a cég termékei eljutottak Németországba, Franciaországba és Svájcba is.[37]

Érdekes vonása a pécsi faiparnak, hogy a piac több jelentős szereplőt is elbírt ebben az időszakban Egy másik híres faipari vállalkozás volt Hoffmann Károly bútor-, ajtó és ablakgyára, amelyben mintegy 60-70 munkás dolgozott. Ez esetben is egy self-made man- típusú vállalkozóról van szó. Hoffmann Károly Nyitrán született, asztalosnak tanult, iskolát végzett, s a kor szokásainak megfelelően egy mesterhez került, majd vándorútra ment. 1843-ban telepedett le Pécsett, ahol még öt évig alkalmazottként dolgozott egy asztalos műhelyben. 1849-ben önállósodott, saját vállalkozását 13 váltóforinttal indította meg, ami abban az időben minimális összeg volt.[38] Üzemét mindig egy kicsit bővítve, igen puritán életet élve lépegetett előre, mígnem 1873-ban sikerült megvásárolnia az Óposta utcában egy házat, amelyhez nagy műhelyt is tudott már építeni.[39] 1882-ben a házra emelet épült, ahol az alsó szintek s a mögötte lévő területek képezték a műhelyt, míg felül lakot a család. A fejlesztésekhez az addiginál jóval nagyobb területre volt szükség, ezért a családfő halála után a cégalapító fia, Hoffmann Lajos a Siklósi utca végén vett meg egy nagyobb telket, ahol berendezte gyártelepét, s az itt üzembe állított gőzgép már 16 LE-t teljesített. A Hoffmann-gyár profilját szélesítve már nemcsak asztalosipari munkákkal, hanem bútorgyártással is foglalkozott. 1911-ben már 65 dolgozót foglalkoztatott a cég.[40] A vállalkozásnak jó híre volt a szakmában, amit főleg kiváló minőségű termékeivel ért el.[41] A minőséget az is mutatja, hogy az 1888. évi pécsi ipari kiállításon Hoffmann cége aranyérmet nyert.[42] A vállalkozás sikerére jellemző, hogy Hoffmann Károly 1888-ban már 100 ezer forintnál is nagyobb vagyonnal rendelkezett. A gazdagsággal felelősség és befolyás is együtt járt: Hoffmann Károly 27 éven keresztül volt tagja a pécsi képviselőtestületnek, tagja volt a pécsi közigazgatási bizottságnak, a kamarának stb.[43]

Látható az eddigiekből, hogy Pécs iparszerkezetében a gyáripar igen meghatározó pozíciót szerzett. Egyre több vállalkozás kezdett nagyipari formában működni. Az 1876. évi iparstatisztikai felmérés szerint Pécsett még nem volt igazi nagyipari üzem, ezzel szemben 1910-ben már kilenc 100 főnél többet foglalkoztató ipari üzem működött a városban.[44] Az iparosodás során lassan növekedett az egy üzemre számítható gőzgépteljesítmény: 1909-ben 46 ipartelepen egy üzemre mintegy 30, 1914-ben pedig már 36 LE gőzhajtóerő jutott.[45] Lényeges viszont, hogy a várost a kívülről jött nagyvállalkozók általában elkerülték; a pécsi gyáriparosok általában helyi lakosok voltak, akik korábban is szakmájukban dolgoztak, vagy pedig valamilyen módon – például vándorló tanoncként, iparosként – kötődtek a városhoz. Mindez erősen befolyásolta a vállalkozások tőkeerejét, s így a gyárak méretét is. A Zsolnay-gyárat leszámítva a pécsi gyárak az ország más városaihoz hasonlóan általában kicsik voltak.[46] A vállalkozók belső rekrutációjának persze következményei is voltak: az összefonódottság, a társadalmi és gazdasági kapcsolatok „intenzív” rendszere belterjessé tette a város iparának működését, ugyanakkor a biztos helyi és regionális piac léte el is kényelmesítette a versenytől az egyre inkább elszakadó helyi gyáriparosok egy részét.[47]

A szénbányászat jelentősége

Pécs gazdasági életében a szénbányászat fokozatosan erősödő szerepet töltött be a 19. század második felében. Az ágazatot egyre inkább meghatározó Dunagőzhajózási Társaság az 1850-es évek elején telepedett meg a városban azzal a céllal, hogy a viszonylagosan jó minőségű mecseki szenet Mohácsra eljuttatva gőzhajóin felhasználja, illetve a kibányászott szén maradékát a piacon értékesítse. A DGT a század második felében egyre másra vásárolta fel a kisebb bányákat, aminek eredményeképpen a századforduló időszakára gyakorlatilag kizárólagos pozícióhoz jutott. Mindehhez persze a DGT-nek földeket kellett vásárolnia, amelyek terjedelme folyamatosan növekedett.


A DGT által megszerzett földek nagysága a 19. század vége felé[48]

 

A község neve

Saját tulajdonban

lévő földek (m2)

Bérelt földek (m2)

Összesen

(m2)

Pécs-bányatelep

4 851 790

841 987

5 693 777

Szabolcs

775 790

1 883 079

2 658 869

Somogy

1 780 170

2 096 463

3 876 633

Vasas

8 099 824

-

8 099 824

Összesen

15 507 824

4 821 529

20 329 103


A társaság igazgatási központja Pécs belvárosában volt, üzemei nagy része azonban a Pécstől keletre lévő Vasas, Szabolcs és Somogy településen helyezkedett el; a város határain belül csak a 19. század végén Pécshez csatolt Pécs-bányatelepen volt jelentősebb üzeme.[49] Ugyanakkor az is tény, hogy a DGT nagyon sok ponton kapcsolódott a város gazdasági működéséhez, hiszen sok városi területet bérelt, s mint vállalkozás, jelentős adót is fizetett.[50]

A DGT tulajdonosi összetételét tekintve egy „monarchiajelenség” volt; a részvényesek között osztrák, cseh, magyar stb. vállalkozók egyaránt előfordultak. A társaság egyik kiadványa szerint 1893 végéig a folyamatos vásárlásokkal csaknem 10 millió osztrák forintnyi tőkét fektettek be Pécs környékén a tulajdonosok.[51] Pécs a kiegyezés koráig némileg bezárkózott, erősen tradicionális, németes város volt, a DGT megjelenése azonban ezt a régies világot jelentős mértékben kinyitotta, hiszen gyorsan növekvő munkaerő jelentős része külföldről érkezett; a nagyvállalat erőszakos terjeszkedésével a korábbi tulajdonosoktól felvásárolta a kisebb-nagyobb bányaüzemeket; a DGT építette meg az első vasútvonalat (Üszög – Mohács között), amely a kezdeti évek után már személyszállítással is foglalkozott stb.

A 19. század vége felé gyorsan nőtt a vállalat termelése, amely 1875-1900 között gyakorlatilag megduplázódott, s a századfordulóra elérte már az évi 700-800 000 tonnás mennyiséget.[52] A DGT saját bányáiban igyekezett korszerű technikát alkalmazni, aminek következtében gyorsan terjedtek a modernebb kézi eszközök és gépek.

Újabb és újabb aknák nyitásával folyamatosan növelték a termelést, amihez egyre nagyobb munkaerő-állományra volt szükség. A foglalkoztatás a századforduló idején már meghaladta a 4000 főt, amelyből Pécs városára annak mintegy negyede jutott. A szénbányászati nagyvállalkozás jelentős pénzt fordított a munkaerő helyhez kötésére: a bányatelepek mellett igen sok munkáslakást épített a vállalat: a századfordulón 2 nagyobb és 15 kisebb telepen 463 társasági házban 1594 lakással rendelkezett a cég.[53] A lakások mellett sok szolgáltató egység is létrejött (bolt, korcsma stb.); de foglalkoztak az egészségügyi és az iskoláztatási kérdésekkel is, például Pécs- bányatelepen 40 ágyas kórházat állítottak föl.[54] A munkaerő hosszú távú biztosítása abban a korban megszokott volt a kor nagy bányavállalkozásait illetően. Mivel a bányászat veszélyes tevékenység volt, ezért a dolgozók bérezése a pécsi átlagot jóval meghaladta, de ez hosszú távon (a kereslet révén) jótékony hatást gyakorolt a város ipari és mezőgazdasági termelésére, valamint a szolgáltatási ágazatra.

A kisipar helyzete a városban

A korszak iparszerkezeti áttekintésének végére hagytuk a kisipart, amelynek igen különleges helyzete volt Pécs város ipari struktúrájában. A kisiparról a kortársak meglehetősen negatívan nyilatkoztak a századfordulón, hiszen ők egy olyan ágazatot érzékeltek, amelyben óriási változások mentek végbe. Az átalakulás legfontosabb elemei – a kamarai jelentések szerint – kétségkívül a felbomlás, a gyáripar miatti pozícióvesztés, a kontármunka előtérbe kerülése, az iparigazolványokhoz való nehézkes hozzájutás, a drága hitel, a nagy adók stb. voltak.[55]

A pécsi kisipar legjelentősebb ágazata a textilipar volt. A foglalkoztatási statisztika és az iparkamarai jelentések adatai alapján azt látjuk, hogy a textiliparon belül igen sokfajta foglalkozási tevékenységet űztek Pécsett.[56] A ruházati ipar keretén belül a városban 1054 vállalkozás működött, amely az összes ipari vállalkozás (1848) 57 %- át, tehát jóval több, mint a felét tette ki. Ugyanakkor a ruházati ipar keretén belül az összes segédszemélyzet csak 692 fő volt, ami viszont a 3776 munkást jelentő ipari foglalkoztatás szempontjából annak mindössze 18 %-át jelenti. Vagyis egyértelmű a kép: Pécsett a ruházati iparon belül volt a legtöbb vállalkozás, ám ezek döntően segédnélküli egyéni vállalkozások voltak. Ha tovább bontogatjuk adatainkat, akkor a szélsőséges eloszlás még világosabbá válik: az 1054 ruházati ipari vállalkozáson belül 773 segéd nélküli üzem volt, s további 198 vállalkozás maximum 2 fő segédet foglalkoztatott. A textilipari foglalkoztatás csúcsán ott állt a korábban már említett Hamerli-féle kesztyűgyár, amelynek dolgozói létszáma 1900-ban 178 fő volt, de meg kell még említenünk, hogy volt 15 olyan ruházati üzem is, amelyben 6-10 fő közötti volt a foglalkoztatás, sőt találkozunk 1 olyan üzemmel, amelyben 16-20 fő között állt be a dolgozói létszám. Mindez persze semmit nem változtat a lényegen: a kesztyűgyárat leszámítva az ágazat alapvetően kisüzemi keretek között működött. Mindehhez hozzá kell kapcsolnunk a statisztikailag külön tárgyalt fonó és szövőipart – vagyis az alapanyagot gyártó ágazatokat -, amely ágazatokban Pécsett 1900-ban 31 vállalkozás 40 fős segédszemélyzettel működött. Ebben az ágazatban egyetlen olyan cég sem volt, amely 5 főnél többet foglalkoztatott volna, a vállalatok jelentős része 1-3 fős segéderővel működött. Mindez tovább mélyíti az egész ágazat kisüzemi jellegéről írtakat.

A textiliparhoz tartozott az a 10 fonó-és szövőipari gyár is, amelyet a világháború előtt Baranya megyében és Pécsett együttesen számláltak, ám érdekes módon ezek többsége nem a városban talál- ható[57] Mindenesetre a felsorolásból emeljük ki idősebb Schmidt János pécsi műszövő telepét, ahol 23 munkás lenből asztalterítőket, asztalkendőket, törülközőket, ágyneműket, pohártörlőket készített. Különböző forrásokból van néhány adatunk a kalapgyárról is, amely 1870-ben alakult, s tulajdonosa az első világháború előtt Poszek Vilmos volt; a vállalat 8 munkással és 8 LE-t teljesítő gépekkel termelt. Azt is tudjuk róla, hogy magas minőségű termékeit itthon és külföldön egyaránt értékesíteni tudta, s egészen a szerb megszállásig exportált délre; „...Finom, színes nemezt állítottak benne elő, amelyből pazar készárut dobott a piacra”.[58] Tegyük még hozzá, hogy az 1906. évi gyáripari statisztika a cipőgyárakat is a ruházati iparhoz sorolta (korábban a bőriparba tartoztak). Pécsett is volt egy ilyen gyár, mégpedig Benczenleitner József cipőgyára. A Benczenleitner- család tagjai széles körű ipari tevékenységet folytattak a városban: Sándor cukorgyáros volt, Lajos a Ferenciek utcájában könyvkötészettel bírt, míg Gyula a Király utcában kínálta kesztyűit és sérvkö- tőit.[59]

Főleg a régi Belváros utcáiban helyezkedtek el a szabóságok és más ruházati üzletek. A századfordulóról viszonylag sok olyan képeslap maradt fenn, amely világosan mutatja az utcafrontos hirdetést, a műhely létét (amely már általában a hátsó udvarban helyezkedett el). Természetesen egy szabóműhely vagy más hasonló munkatevékenységhez nem kellett nagy műhely, igazából egyetlen szobába s egy kisebb raktárhelyiségbe be lehetett zsúfolni mindent, ami a vállalkozáshoz szükséges volt. A szabóipar a kortárs véleménye szerint alapvetően két részre oszlott. Egyrészt voltak a mérték utáni szabóságok, ahol kevés volt a jó munkás, de azokat jól fizették, s ugyanakkor az ilyen szabóságok igen magas színvonalon dolgoztak, s a vásárlók is elvárták a jó minőséget. A másik csoportot a ruhakereskedéseknek dolgozó szabók képezték, akik sokszor hitvány munkát végeztek, s munkásaikat is gyengén fizették; ezeknél olcsó volt a szövet és a munka is. A női szabósággal főleg nők foglalkoztak a századforduló körül, de túlnyomóan háziipari keretek között.[60]

A korábban magánkisipari keretek között folytatott tevékenységformákból egyre több ágazat kiesett erre az időre, amit nemcsak az országban terjedő gyáripari struktúra terjedése, hanem a divat változása is magyaráz. Egy sor korábbi mesterség gyakorlatilag szinte megszűnt, vagyis nem volt már szükség kötélgyártókra, gombkötőkre (paszományosokra), a nagyipari fonó-és szövőipar miatt takácsokra stb. Ám azt sem szabad elfelejteni, hogy a kiépülő nagyipar mellett a kisipar sok területen még őrizte pozícióit, s ugyanakkor új területeket is talált. Az építőipar fellendülésével egyre nagyobb szükség volt a lakások belső kiépítését végző mesterekre. Csak egy példát hozunk ennek érzékeltetésére. A vízvezetékrendszer kiépülése a város iparosainak, mesterembereinek jelentős megrendeléseket biztosított, s viszonylag nagy kereslet alakult ki olyan szolgáltatók iránt, akik a polgári épületekben kialakított fürdőszobák felszerelését vagy az ottani technikák működtetését tudták biztosítani. A város frekventált helyének számító Jókai téren működött Tichy Aladár „fémáru-, épület-és műbádogos s vízvezeték-felszerelő műhelye”. Az éveken keresztül megjelentett reklám szerint az iparos „Elvállal vízvezeték, fürdő, csatornázási, closett-villamos csengő és villámhárító berendezési munkát”, vagyis a mester foglalkozott a kiépítéssel is. Ugyanakkor a reklámból az is kiderül, hogy „nagy választékban raktáron fürdő és ülőkádakkal” rendelkezik, s minden olyan berendezési tárggyal, amely a polgároknak szükséges lehet a víz használatá- hoz.[61] Tichy mesteren kívül természetesen több iparos és kereskedő is hirdette magát, de ehelyett még ara is utalnunk kell, hogy maga a vízvezeték kiépítése a néha-néha munkaerő-fölösleggel küszködő városban új munkaalkalmakat hozott, az építő társaságoknak pedig komoly megrendeléseket biztosított.

A kisipar területén számos olyan mesterséget űztek a pécsi polgárok, amelyeket gyárszerűen nem lehetett folytatni, ám a piaci rések kihasználásával lehetőség nyílott a régi mesterség folytatására. A századfordulón voltak egyéni rézművesek a városban, de elterjedt foglalkozás volt az arany-és ezüstművesség (bár e téren egyértelműen már csak javító-szolgáltató tevékenységet folytattak az iparosok). Kolompárból az 1890-es évek elején még mindig volt két fő, ugyancsak találkozunk még lánckovácsokkal is összeírásaink között. Ide sorolható a bádogos ipar is, ahol a termelők főleg edények gyártásával, lemezkályhák, fürdőkészülékek, fűtésszerelvények, jégszekrények előállításával foglalkoztak; bádogosból a városban egy-két tucat iparos mindig előfordult. A szállításhoz nélkülözhetetlen lóállomány szaporodása is motiválta a kovácsok számának emelkedését, hiszen a mezőgazdaság egyre inkább vasat és acélt használt, ahol a javítótevékenység a kovácsokra maradt. A fémiparhoz kötődött az órások, a késesek és a puskaművesek tevékenysége is. Ebből is látható, hogy a legtöbb felsorolt foglalkozásra még igen nagy szükség volt a kapitalizmus hajnalán, hiszen a gyáripar nem tudta a lakossági és az ágazati keresletet termékkínálatával kielégíteni.

Összegzés

Röviden összegezve a fentieket, elsősorban az iparnak a századforduló környékén végbement gyors fejlődését kell kiemelnünk. Pécsett az iparosodás a magyarországi városokhoz képest valamivel később indult meg, a legtöbb üzemet nem a magyarországi Gründerzeit időszakában, hanem a világháború előtti két évtizedben alapították. A századforduló időszakában a gyors iparosodás együtt járt a városi népesség – főleg külső forrásokból származó – növekedésével, ezért a gyáripar és a bányászat egyre jelentősebb tömegeket tudott foglalkoztatni, így az ipar a pécsi foglalkoztatásban messze a legjelentősebb ágazattá vált. A város iparszerkezetében a gyorsan kiépülő gyáripar és a kisipar egymásmellettisége, egymást kiegészítő jellege figyelhető meg; ebben a kapcsolatrendszerben a dinamikát a dualista korszak vége felé kétségtelenül a gyáripar biztosította. Nagyon fontos, hogy az iparosodás során világhírű vállalatok és találmányok születtek a városban (példának elég a Zsolnay-gyár termékeire, avagy Angster József orgonáira utalni). A szakirodalomban korábban megjelent, de gazdaságtörténetileg kellően alá nem támasztott vélekedésekkel szemben eddigi kutatásaink alapján úgy látjuk, hogy Pécs gazdasági fejlődésében a dualizmus korában, de főleg a századforduló idején az iparosodás játszotta a fő szerepet. Ez az iparosodás ugyan nem hozott létre kolosszális méretű ipari üzemeket, de a foglalkoztatásban, a jövedelemtermelésben, a pécsi értékrendben, a mentalitásban meghatározó szerephez jutott.

Hivatkozott irodalom

ANGSTER 1999 = Angster József: Az Angster-család és az Angster orgonagyár történetéből. In: Angstertől Zsolnayig. Ipartörténeti tanulmányok. (Szerk.: Szirtes Gábor és Vargha Dezső.) Pécs, 1999. 37-61. Pannónia Könyvek ÁGH 1894 = Ágh Timót: Emléklapok Pécs szabad királyi város múltjából és jelenéből. Pécs, 1894.

BABICS 1952 = Babics András: A pécsvidéki kőszénbányászat története. Budapest, 1952. Közoktatásügyi Kiadóvállalat

DEÁK-SZITA 1970 = Deák Bertalan – Szita László: A pécsi légszeszgyár 1870-1970. Pécs, 1970. Dunántúli Gázgyártó és Szolgáltató Vállalat

DÉRI 1977 = Déri János: A pécsi kesztyűipar kialakulása és története a Hamerli kesztyűgyár államosításáig. In: A Pécsi Kesztyűgyár története 1861-1976. (Szerk.: Déri János.) Pécs, 1977. 9-101. Kiadta a Pécsi Kesztyűgyár

DGT 1894 = Az I. Cs. K. Szab. Dunagőzhajózási Társulat Pécs melletti kőszénbányái. A Társulat saját kiadása. Pécs, 1894.

FOGLALKOZTATÁS 1900 = A magyar korona országainak 1900. évi

népszámlálása. Ötödik rész: A népesség foglalkozásának némely részletei és a vállalati statisztika. Budapest, 1906. KSH.

GULYÁS-TÓTH 1962 = Gulyás József – Dr. Tóth Géza: A kapitalista bőrgyártás. In: Gulyás József – Vörös Márton – Dr. Tóth Géza – Fodor György: A kétszáz éves Pécsi Bőrgyár. Pécs, 1962. Pécsi Bőrgyár

GYÁRIPAR 1898 = A magyar korona országainak gyáripara az 1898. évben (Szerk.: Szterényi József). I-XV. Kötet. Budapest, 1898-1901.

IPARSTATISZTIKA 1876 = A Soproni Kereskedelmi és Iparkamarának a Nagym. M. K. Földművelési, Ipar-és Kereskedelmi Ministeriumhoz intézett 1876.-ik évi statistikai jelentése. I-II. Sopron, 1878.

JAKAB 1999 = Jakab Antal: A Pécsi Bőrgyár történetéből. In: Angstertől Zsolnayig. Ipartörténeti tanulmányok. (Szerk.: Szirtes Gábor és Vargha Dezső.) Pécs, 1999.

JÁVOR 2004 = Jávor Kata: A Zsolnay család. Iparosok és művészek öt nemzedéke. In: Sokszínű kapitalizmus. Pályaképek a magyar tőkés fejlődés aranykorából (Szerk.: Sebők Marcell.) Budapest, 2004. 230247.

KAPOSI 2006 = Kaposi Zoltán: Pécs gazdasági fejlődése 1867-2000. Pécs, Pécs-Baranyai Kereskedelemi-és Iparkamara

KAMARAI JELENTÉS = A Pécsi Kereskedelmi-és Iparkamara jelentései 1882-tól (évente kiadott, sokszor eltérő címeken megjelenő kiadvány). Pécs. (Lelőhely: Baranya Megyei Levéltár)

KATUS 1995 = Katus László: Pécs népessége 1848 és 1920 között. In: Tanulmányok Pécs történetéből 1. (Szerk.: Vonyó József.) Pécs, 1996. 37-95. Pécs Története Alapítvány és MTA Dél-dunántúli Csoportja

KOPASZ 1965 = A pécsi Sopiana Gépgyár (Szerkesztette és részben írta: Kopasz Gábor). Pécs, 1965. Pécsi Szikra

KÖVÉR 1982 = Kövér György: Iparosodás agrárországban. Budapest, 1982. Gondolat Kiadó

MALOMSTATISZTIKA 1906 = A magyar korona országainak malomipara az 1906. évben. Budapest, 1909. KSH.

MENDLY 2002 = Mendly Lajos: A pécsi szénbányászat szerepe a város XX. századi fejlődésében. In: Iparosok és bányászok a Mecsekalján. Gazdaságtörténeti tanulmányok. (Szerk.: Szirtes Gábor és Vargha Dezső.) Pécs, 2002. 297-328.

NAGY 1996 = Nagy Imre Gábor: Fejezetek a pécsi szőlő-és borkultúra történetéből (1890-1914). In: Tanulmányok Pécs történetéből 2-3. (Szerk.: Vonyó József.) Pécs, 1996. 81-90.

NÉPSZÁMLÁLÁS 1870, 1910 stb. = A magyar korona országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei I-II. Pest, 1871. KSH; A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. 1. rész. A népesség főbb adatai községek és népesebb puszták, telepek szerint. Budapest, 1912. KSH. Magyar Statisztikai Közlemények, Új sorozat 42. kötet.; A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása 2. rész. A népesség foglalkozása és a nagyipari vállalatok községenkint. Budapest, 1913. stb.

PAPP 1928 = Papp László: A pécsvidéki szénmedence termelése. Statisztikai Szemle, 1928. 4. 411-418.

PÉCS EZER ÉVE 1996 = Pécs ezer éve. Szemelvények és források a város történetéből (1009-1962). Történelmi olvasókönyv. Pécs, 1996.

RÚZSÁS 1954 = Rúzsás Lajos: A pécsi Zsolnay-gyár története. Budapest, 1954. Művelt Nép Kiadó

SEY 1996 = Sey Gábor: Adatok a Hamerli család történetéhez. In: Az Előadások Pécs történetéből '94 és az Előadások Pécs történetéből '95 című konferenciák válogatott előadásai. (Szerk.: Vonyó József.), Pécs, 1996. 285-294.

SZABÓ 2007 = Szabó Ernő: Pécs ipara a XIX-XX. század fordulóján. Pécs, 2007. (Kézirat – egyetemi szakdolgozat a PTE Közgazdaságtudományi Karán 2007-ben. Témavezető: Dr. Kaposi Zoltán). PTE KTK Könyvtára

SZÁVAI 2006 = SzávaI Ferenc: A Baranyai Kisgazdák Hitel-és Gazdasági Szövetkezete és a Pécsi Tejcsarnok Rt. Történetéhez. In: Tanulmányok Pécs történetéhez 18. (Szerk.: Pilkhoffer Mónika és Vonyó József.) Pécs, 2006. 295-323. Pécs Története Alapítvány

SZIRTES 1996 = Szirtes Gábor: A milleneumi Pécs. Pécs, 1996. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány

SZITA 1995 = Szita László: A pécsi vállalkozó polgárság és a helyi hatalom a 19. században. In: Vállalkozó polgárok a Dunántúlon a dualizmus korában. Bürger – Unternehmer in Transdanubien zur Zeit des Dualismus. (Szerk: V. Fodor Zsuzsa.) Veszprém, 1995. 127140.

THIRRING 1912 = A magyar városok statisztikai évkönyve 1-2. kötet. (Szerk.: Thirring Gusztáv.) Budapest, 1912.

T. MÉREY 1997 = T. Mérey Klára: A Pécsi Dohánygyár története 1912-14. Pécs, 1997.

T. MÉREY 1999 = T. Mérey Klára: Baranya megye ipara (1850-1914). In: Angstertől Zsolnayig. Ipartörténeti tanulmányok. (Szerk.: Szirtes Gábor és Vargha Dezső.) Pécs, 1999. 7-34. Pannónia Könyvek

VÁRADY 1896 = Baranya múltja és jelene. (Szerk.: Várady Ferenc.) Pécs, 1896.

VÖRÖS 1996 = Vörös Andrea: Adalékok az Engel Adolf és Fiai cég történetéhez. In: Tanulmányok Pécs történetéből 2-3. (Szerk.: Vonyó József). Pécs, 1996. 275-287. Pécs Története Alapítvány

VÖRÖS 1999 = Vörös Andrea: Borhamisítási botrány Pécsett a 19. század végén. In: Az Előadások Pécs történetéből '96 és az Előadások Pécs történetéből '97 című konferenciák válogatott előadásai (Szerk.: Font Márta és Vonyó József.) Pécs, 1999. 123-132.

Jegyzetek:


[1] Az adatok: NÉPSZÁMLÁLÁS 1900. A nagyobb dél-dunántúli városok esetében 1900-ban Pécsnek 43 982, Nagykanizsának 23 978, Kaposvárnak 18 218 lakosa volt. Pécs népessége kisebb volt jó néhány alföldi törvényhatósági jogú városnál (Szeged, Debrecen, Kecskemét, Hódmezővásárhely, Szabadka), ugyanakkor nagyjából megegyezett Miskolcéval és az 1907-ben városi rangot kapott Újpestével.

[2] A borhamisításra lásd: VÖRÖS, 1999; illetve NAGY 1996. tanulmányait.

[3] KAPOSI 2006. 113-119.

[4] Az egyes városrészek népességéhez lásd: PÉCS EZER ÉVE 1996. 181. p. alatt a tanácsnoki jelentés adatait.

[5] A szaporodó gazdasági kiállítások és vásárok különösen jó alkalmat teremtettek a gyári fotók létrehozására.

[6] Az adatokhoz lásd: IPARSTATISZTIKA 1876.; FOGLALKOZTATÁS 1900. 115. Az 1876. évi adathoz hozzá kell tennünk, hogy az ipari statisztikában felsoroltak szerint az iparban és a különböző szolgáltatási ágakban összesen 1050 vállalkozás működött, ám ezekből a szigorú értelemben vett ipari vállalkozás csak 679 volt. A többi a legkülönfélébb területeken működött, mint például a vendéglátás, a kereskedelem, a pénzügy stb.

[7] FOGLALKOZTATÁS 1900. 115 alapján.

[8] Természetesen nincs módunk arra, hogy a kötött keretek között mozgó tanulmányunkban minden pécsi ipari üzemet bemutassunk, figyelmünket inkább néhány jellegzetes példán keresztül a századfordulós állapot leírására összpontosítottuk. Részletesebb kifejtését lásd: KAPOSI 2006. kötetben.

[9] KAMARAI JELENTÉS 1882. 109.

[10] RÚZSÁS 1954. Táblázatok.

[11] RÚZSÁS 1954. Táblázatok adatai alapján szerkesztve

[12] Lásd: KAMARAI JELENTÉSEK SOROZATA 1882 után.

[13] JÁVOR 2004. 242.

[14] Ez volt a pécsi köznyelvben csak röviden „kitérő"-nek nevezett leágazás.

[15] Az adatokhoz: JAKAB 1999. 123. Táblázat.

[16] GULYÁS-TÓTH 1962. 78. A magyar ipar történetében a hazai vállalkozások általában családi vállalkozásként indultak, ám a továbbfejlődés (a tőkebevonás igénye) kikényszerítette a gyárak jelentős része esetében a részvénytársasággá való átszervezést. Lásd: KÖVÉR 1982. 181.

[17] Lásd: ÁGH 1894. 251.

[18] Lásd ehhez DÉRI 1977. áttekintő tanulmányát a gyár fejlődésének első korszakáról.

[19] SEY 1996. 289.

[20] A századforduló idején gépgyárhoz jutó Hamerli József a kesztyűgyáros Hamerli Imre testvére volt. Jegyezzük még meg, hogy Hamerli család tagjai hosszú időn keresztül a legsikeresebb pécsi vállalkozók közé tartoztak.

[21] Ehhez lásd: SEY 2002. 289.

[22] KOPASZ 1965. 28. A tanulmány szövegében megtartottuk a szónak a gyár védjegyében szereplő alakját.

[23] VÁRADY 1896. 601.

[24] VÁRADY 1896. 603.

[25] Az Angster-gyárról viszonylag sok írás megjelent már, lásd például ezek közül ANGSTER 1999.

[26] THIRRING 1912. 303.

[27] SZITA 1995.

[28] ÁGH 1894. 250.

[29] MALOMSTATISZTIKA 1906. I. tábla. A malmok száma

[30] T. MÉREY 1997. 35.

[31] Ehhez lásd: SZÁVAI 2006. 296.

[32] A gőzgépkapacitásokra vonatkozóan lásd például a Magyar Statisztikai Évkönyvnek a századfordulón évente kiadott köteteit.

[33] Lásd a GYÁRIPAR 1898. statisztikai adatait.

[34] Az áttekintéshez lásd: VÖRÖS 1996. tanulmányát.

[35] A későbbiekben földbirtokokat is vásárolt, így például 1878-ban megvette a felsőmindszenti uradalmat, 1880-ban Montenuovo Alfréd hercegtől a mecsekszentjánosi uradalmat (ez után kapta nemesi címéhez a „jánosi” előnevet). Jelentős volt a házépítési tevékenysége, így például ő építette fel a Széchenyi tér és a Perczel utca sarkán álló ún. Lóránt-palotát, amely a város egyik rangos épületét jelentette, a Rákóczi úton is épített egy kétemeletes házat, s a Hal tér sarkán is az ő háza állt. S végül ne felejtsük el a kőszénbányászat területén végzett kutatásait és vállalkozását, amely a komlói szénkitermelés fejlődését indította el. Mindebből látható, hogy Engel esetében a vállalkozási tevékenységek divergálnak, vagyis a vállalkozó sok mindennel foglalkozott, amiben lehetőséget és profitot látott, azt igyekezett megragadni.

[36] VÁRADY 1896. 608.

[37] A külkereskedelemhez lásd: ÁGH 1894. 241.; illetve: VÖRÖS 1996. 278-279.

[38] Pécsi Figyelő, 1888. Hoffmann életrajza a pécsi vásár kapcsán jelent meg az újságban.

[39] Az épület homlokzatát (a mai Perczel utcában) az utóbbi években újították fel, rajta a felirattal: „Hoffman Károly első pécsi bútor-, ajtó és ablak-gyár". Mivel az épület a későbbiekben a Csukás-családhoz került, ezért a mai megnevezése is inkább „Csukás-ház", de ettől persze tény, hogy az épületet Hoffmann Károly építette 1871-ben. Lásd az épületről szóló internetes honlapot: www.csukashaz.hu

[40] PÉCSI FIGYELŐ 1888. Kiállítási Értesítő melléklete; illetve 1911-hez: THIRRING 1912. 303.

[41] Többek között ez a vállalat készítette a pécsi székesegyház asztalosipari munkáit, több iskola és laktanya berendezését, a színház és kórházak faipari munkáit, s még az Iparkamara is tőlük rendelte meg a berendezéseket. De az is mutatja a minőséget, hogy a Biedermann-família is a Hoffmann-cég készítette el az éppen ekkor épülő mozsgói kastély összes asztalosipari munkáját.

[42] A vállalat több országos versenyen is részt vett, így például a székesfehérvári országos kiállításon, ahol szintén aranyérmet nyert, a budapesti kiállításon stb.

[43] KAPOSI 2006. 95.

[44] Lásd a korabeli statisztikákat, illetve KATUS 1995. 38.

[45] SZABÓ 2007. 23. A számítás az 1909. és az 1914. évi ipari címtárak alapján készült.

[46] Az összehasonlításhoz: THIRRING 1912. 305. Csak néhány példa ehhez: a gyorsan fejlődő Miskolcon a legnagyobb gyár 200 főt foglalkoztatott; Kassán az egy nagyipari vállalkozást leszámítva szintén pár száz fős gyárakat találunk stb.

[47] Ennek majd főleg az 1920. évi trianoni békediktátum után lett nagy jelentősége, amikor a biztosnak számító déli piac elveszett.

[48] DGT 1894. 5.

[49] A századfordulón Pécs-bányatelepen 4177 fő élt, vagyis a pécsi lakosság csaknem 10 %-a. Lásd ehhez az 1900. évi statisztikai felméréseket.

[50] MENDLY 2002. 297.

[51] Ugyanott, 4.

[52] BABICS 1952. 75. Táblázatok, illetve: PAPP 1928. 415.

[53] MENDLY 2002. 302.

[54] ÁGH 1894. 135.

[55] Lásd például: KAMARAI JELENTÉS 1894; illetve ÁGH 1894. Érdemes itt arra utalni, hogy a szovjet térnyeréssel 1947 után a Pécs melletti falvakat, ahol a DGT üzemei elhelyezkedtek, Pécshez csatolták, így megkezdődhetett a falvak és a korábbi Pécs közötti terület beépítése, vagyis az addigi üres területek megszüntetése.

[56] FOGLALKOZTATÁS 1900. 115. Lásd még: IPARKAMARAI JELENTÉSEK sorozata 1882 után.

[57] T. MÉREY 1999. 24. Az 1910. évi gyáripari statisztika szerint Baranya megye területén a nyolc textilipari gyár összesen 615 munkást foglalkoztatott.

[58] SZITA 1995. 132.

[59] SZIRTES 1996. 16.

[60] VÁRADY 1896. 625.

[61] KAPOSI 2006. 124.