Cikkek

Varga Szabolcs: Pécs kapcsolata a Dráván túli területekkel a 16. század első felében

 

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Első megjelenés:         

Tanulmányok Pécs történetéből 20.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2009.

ISSN 1219 4077

ISBN 978-963-87277-3-2

Szerkesztette: Kaposi Zoltán és Vonyó József

29–55. p.

Javított újraközlés (jelen szövegközlés forrása):

Pécs a hódoltság korában

Kronosz Kiadó – Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2012.

Szerkesztette:

Szakály Ferenc és Vonyó József

54–73. p.


Varga Szabolcs


Pécs kapcsolata a Dráván túli területekkel a 16. század első felében


Die Kontakte der Stadt Pécs zu den Territorien jenseits der Drau in der ersten Hälfte des 16. Jahrhunderts

The relatinship of Pécs with the regions south of the Drava river in the second half of the 16th century




Pécs a történelem folyamán nem csupán a Dél-Dunántúl természetes központja volt. Hatása jóval a Drávától délre fekvő területekre is kisugárzott, és a 20. század néhány évtizedét leszámítva az ottani népek életében is fontos szerepet töltött be. A két régió között folyó Dráva nem elválasztotta, hanem éppen hogy összekötötte e két területet. Ezért a város történelmének feltárásakor a Szlavóniára, Pozsegára és Szerémségre gyakorolt hatását is vizsgálat tárgyává kell tenni, mert csak így érthetjük meg a mecsekalji város jelentőségét mind a szűkebb baranyai, mind a tágabb, a ma Észak-Balkánnak tekintett régió életében. Ezt a feladatot horvát és szerb kollégákkal együtt lett volna a legszerencsésebb elvégezni, sajnos azonban az elmúlt évszázad nem kedvezett a közös történeti kutatásoknak. Ahogyan a kiváló történész, Margalits Ede már a 20. század elején megállapította: „Horvátország Magyarországtól […] érzelemben és szellemben majdnem teljesen elszakadt: nem értjük, nem ismerjük egymást.[1] Mindkét történésztársadalom – különböző okok miatt – bezárkózott a saját nemzeti történetírásába, és egyben annak foglyává is vált.[2] Ez a kedvezőtlen helyzet örvendetesen megváltozott az utóbbi években, és az új szemléletnek is köszönhetően egyre nagyobb az érdeklődés egymás történelme iránt.[3]

A Pécs történelmével foglalkozók közül pillanatnyilag az oszmanisták vannak leginkább egymás kutatási eredményeire rászorulva. A magyarországi hódoltság ugyanis elválaszthatatlan a szlavóniai, a pozsegai és a szerémségi területektől, mert annak idején az oszmán közigazgatás is egységben kezelte ezt a tartományt. Ugyanazok a személyek tűnnek fel fontos posztokon a Drávától északra, akik korábban a horvátországi, vagy a szlavóniai hadszíntéren tüntették ki magukat. Kitűnő példa erre Ulama pasa,[4] Mehmed aga[5] vagy éppen Kászim bég[6] esete, akik mind a két végvidéken hosszú éveken keresztül szolgáltak. Hasonlóképpen az oszmanistáknak köszönhető, hogy felfigyeltek Pécsnek az Eszékkel, Diakóvárral és Szarajevóval való szoros építészeti, gazdasági és kulturális kapcsolataira.[7] Szerencsére e diszciplína művelői ismerik egymás munkáit, és a magyar oszmanisztika feladatának tekinti a Drávától délre fekvő területeken lezajlott események rekonstruálását is.[8] 

Ennek ellenére megállapítható, hogy Pécs és a Dráván túli területek kapcsolatából még sok fejezet feltáratlan. Ezek közül most csak egy rövidebb periódust, a 16. század első felét vizsgáljuk meg azzal a céllal, hogy a készülő Pécs története munkálatait újabb szempontokkal gazdagítsuk. A tárgyalt időszak azért lehet érdekes, mert az oszmán hódítás legintenzívebb korszakára esik. Mivel az Oszmán Birodalom hasonló rendszert hozott létre a megszállt Szlavóniában és a Dél-Dunántúlon, emiatt evidens, hogy ezeket együttesen tekintsük át. A hódítás azonban parallel folyamatokat produkált a régiók keresztény kézen maradt részeiben is, ezért ezeken a területeken is érdekes egymásra utaltságot figyelhetünk meg.[9] (Jelezni szeretném, hogy a középkori Szlavónia területén túl Pozsegát is ideszámolom a könnyebb érthetőség kedvéért. A Dél-Dunántúlon azonban nem foglalkozom Zala és Somogy vármegyével, ezekre ugyanis nem végeztem alapkutatásokat, és vizsgálatuk szét is feszítené a dolgozat kereteit.)

A Baranya és Szlavónia között a koraújkor elején fennálló kapcsolatok három nagy csoportra oszthatóak: egyházi és művelődési, gazdasági, valamint katonai jellegűek voltak. Az első kettő tekintetében jobbára kétirányú és egymást gazdagító hatásról beszélhetünk, a harmadik esetében egy kicsit más a helyzet. 1543 előtt Pécs Pozsega hátországának bizonyult, és a város ereje a Drávától délre is éreztette hatását. A város török kézre kerülése után azonban Szlavónia keresztény fennhatóság alatt maradt területe (ostaci ostataka) nyújtott komoly segítséget a térségnek az oszmán hódoltság ideje alatt. Az alábbiakban külön-külön elemzem ezeket a kapcsolatokat.  

A pécsi egyházmegyének a középkori Magyar Királyságon belül a legszorosabb személyi és kulturális kapcsolatai a zágrábi püspökséggel voltak. Nem véletlen, hogy 1471-ben Janus Pannonius[10] a Zágráb melletti Medve várában lelt menedékre Mátyás király elől menekülve Laki Thúz Osvát zágrábi püspök jóvoltából. Ennek a földrajzi közelségen túl kulturális okai is lehetnek. Feltűnő ugyanis, hogy a Péccsel ugyancsak szomszédos Veszprém esetében korántsem találunk ilyen virágzó kapcsolatokat. Köztudott, hogy sok személy kapta meg pécsi püspöki hivatala után a zágrábit, mintegy előléptetésként,[11] ám a többi egyházmegyével nem mutatható ki ilyen szoros személyi összefüggés. A püspökök névsora megmutatja, hogy Pécs 1543-ban bekövetkezett eleste után a pécsi püspökök előszeretettel választották a sokkal gazdagabb zágrábit karrierjük további állomásának. A 16. század közepétől a pécsi püspökök ténylegesen egyházmegye nélkül maradtak, így tisztségük formálissá vált, bevételeik minimálisra csökkentek, és valójában címzetes püspökökké váltak.[12] Számukra a továbblépést egyértelműen a zágrábi püspöki cím elnyerése jelentette, innen pedig a győri püspökség,[13] illetve a kalocsai érseki cím jelentette a karrier további felívelését.

A püspökök mellett a káptalanok tagjait alkotó kanonokok esetében is szoros kapcsolat mutatható ki. Közülük 1345–1526 között húszan élveztek mindkét káptalanban javadalmat.[14] A pécsi kanonokok közül ketten születtek Kaproncán,[15] és nevük alapján többen származtak Szlavóniából.[16] Bár az adatok több esetben meglehetősen bizonytalanok, megállapítható belőlük, hogy a pécsi káptalan tagjai között számos szlavóniai volt, és többen Zágrábban is kaptak javadalmakat.

Az egyházi középréteg esetében azonban elgondolkodtató, hogy a 15. század második felében (1457–1506 között) miért nem találunk olyan személyt, aki mindkét helyen megfordult volna. Ennek talán az lehet az oka, hogy amikor a Mátyás király trónra lépése körüli viharos időszakban jogi bizonytalanság merült fel a zágrábi püspökség birtoklása körül, az akkori pécsi püspök, Janus Pannonius elfoglalta a Zágrábhoz tartozó Vaskaszentmártont, és azt még 1481-ben is Ernuszt Zsigmond, a költő-püspököt követő főpap birtokolta.[17] A közös javadalmak hiányában az is közrejátszhatott, hogy 1466 májusától[18] a zágrábi püspök bírta a pécsváradi apátság jövedelmeit, és ő viselte az apátság kormányzója (gubernator) megtisztelő címet is.[19] Ez sérthette a pécsi püspököt, aki ugyancsak szívesen irányította volna az apátságot. További okok között szerepelhet, hogy az 1471. évi Mátyás elleni összeesküvésben Vitéz János és Janus Pannonius oldalán a Laki Thúzok is részt vettek, ezért a következő években az uralkodó különösen vigyázhatott arra, hogy Osvát püspök hatalmát korlátozza. Ez lehetett a hátterében annak, hogy a hozzá hűséges Ernuszt (Hampo) Zsigmondot (1473–1505) tette meg pécsi püspöknek. A 16. század első évtizedeiben Bakócz Tamás politikája, később pedig már a háborús események nem tették lehetővé, hogy az egyházi középréteg kapcsolatai újból megerősödhessenek.

Mindezek ellenére a két egyházmegye közötti kapcsolatok a tárgyalt időszakban többnyire jónak és intenzívnek mondhatók. Az alapvetően békés viszonyt alátámasztja, hogy a zágrábi katedrális 1502-ben készült inventáriumában összeírtak egy aranyozott casulát, amelyet Ernuszt Zsigmond pécsi püspök adományozott a templomnak.[20] A zágrábi és a pécsi püspökség szoros kapcsolatának a földrajzi közelségen túl több oka is lehet. Itália már a késő középkorban is a keresztény világ központja volt, és a Magyar Királyságból Zágrábon keresztül vezetett az út Rómába. Az Örök Város nagyobb hatással volt a hozzá közelebb eső területek, így a zágrábi és a pécsi egyházmegye népeire, mint az attól északabbra, vagy keletebbre levő egyházkerületekre. Ezt bizonyítja, hogy jóval többen keresték fel Rómát az előbb említett két egyházmegyéből, mint a többi területről a pápai udvar Sacra Poenitentiaria Apostolica hivatalának levéltárában levő kérvények tanúsága szerint.[21] Ezek szerint a zágrábi egyházmegye 652 kérelemmel, 22%-kal, míg a pécsi 377 kérelemmel, 13%-kal képviseltette magát a Kúriában.[22] A Rómából visszatérők magukkal hozták az itáliai műveltséget, és közöttük kell keresni azokat, akik a humanizmust elterjesztették a Magyar Királyság társadalmának egyházi és világi felső rétegeiben. Ez lehetett az oka annak, hogy a királyi udvar mellett éppen Pécs volt a magyarországi humanizmus központja a 16. század első évtizedeiben. Szatmáry György pécsi püspök (1505–1521) humanista kört szervezett maga köré, amely intenzív szlavóniai és itáliai kapcsolatokat ápolt.[23] A társasághoz tartozott Brodarics István, aki 1524 és 1526 között a pécsi nagypréposti stallumot viselte, és aki szemtanúként számolt be a mohácsi csatáról. Ugyancsak Szatmáry köréhez tartozott a Varasdon született Hagymási Bálint, aki 1505–1516 között a püspök költségén tanult Itáliában. 1516-ban Pécsett írta a Művecske a bor és víz dícséretéről és megszólalásáról című munkáját.

A magas szintű szellemi műveltség azt eredményezte, hogy kitűnő iskola működött a városban, amelyet előszeretettel látogattak a Drávától délre fekvő területekről is. Itt végezte az előtanulmányait a fentebb említett Brodarics István, és a pécsi káptalani iskolában tanult meg latinul az a Husz György is, aki 1532-ben a Körös vármegyei Raszinya mellett esett a Kőszeg alól visszavonuló törökök fogságába, és lett az utókor szemében – nem önszántából – jelentős utazó.[24]

A káptalan és a kanonoki javadalmak fontossága megmaradt a mohácsi csatát követő években is. A polgárháború idején a komoly anyagi jövedelmet biztosító pécsi préposti címet mindkét uralkodó eladományozta. A kinevezett pécsi prépostok közül Peregi Albert a legfontosabb számunkra, akinek a tevékenységére alább még visszatérünk. A Ferdinándhoz hű Peregi működésével egy időben Szapolyai János titkára és római követe az a Nicolaus Bogantius volt, akit III. Pál pápa 1536-ban Duvanjska püspökének nevezett ki, miközben pécsi archidiakónusi tisztségét is megtartotta.[25]

A világi papság által működtetett intézmények mellett a szerzetesrendek is intenzív kapcsolatot ápoltak egymással. Ez különösen a domonkosok példáján figyelhető meg. A 16. század elején a pécsi domonkos rendház falai között folyt az orgonakészítés mesterségének az oktatása. Itt működött Johannes Stek, akit jó hírű szakembernek ismerhettek, mert őt hívták 1517-ben Zágrábba, hogy felújítsa az ottani orgonát. Ő ugyanis Budán megtanulta a regiszterorgona készítésének fortélyait, és így át tudta szerelni a zágrábi hangszert is.[26] A pécsi és a zágrábi domonkosok kapcsolatai a mohácsi csata után is megmaradtak. A felégetett pécsi rendház életben maradt lakóját, István frátert a rend zágrábi kolostorába helyezték át.[27] Szlavóniai nemesek is előszeretettel keresték fel a pécsi domonkosokat. Grebeni Hermanfi László 1490-ben kelt végrendeletében úgy határozott, hogy lelki üdvéért a domonkosok budai Szent Miklós, vagy a pécsi Szent Tamás kolostorában az év minden napján misét celebráljanak, és erre 1000 forintot tett félre.[28]

A domonkosok mellett a pálosoknál is kimutatható ilyen viszony, elég, ha visszautalunk arra, hogy Janus Pannoniust a Zágráb feletti pálosok kolostorában temették el.[29] A szlavóniai Remete Szent Pál kultusz bizonyítéka a Hadnagy Bálint által feljegyzett eset is, amikor egy zágrábi polgár talált a szerzeteseknél szabadulást.[30] A pálosok mellett a bátai bencés kolostor sem volt ismeretlen a szlavóniai lakosok számára. 1484-ben Báthori István országbíró előtt grebeni Hermanfi László azért tett panaszt, mert több kristallóci familiárisát és egy jobbágyát, akik pünkösd környékén búcsú reményében Bátára igyekeztek, Cheh Bálint dobrakucsai vajda foglyul ejtette, és csak váltságdíj fejében engedte őket szabadon.[31]

Pécs a középkor végén a régió szellemi központjának számított és hatása kisugárzott Szlavóniába is. A szlavóniai nemesek előszeretettel kértek fel pécsi jogtudó embert peres ügyeik elintézésére, ahogy azt Tahy János, a későbbi vranai perjel is megtette, amikor érdekei védelmében Mihály doktort, pécsi prépostot és vikáriust fogadta fel. Igaz, ő nem járt szerencsével, ugyanis Mihály a megbeszéltekkel ellentétes válaszokat és indokokat adott elő a bíróságon, ám a többség elégedett lehetett pécsi megbízottaival.[32] Egyházi perekben is sokat segített a pécsi egyházmegye, mint pártatlan bírói fórum. Amikor a zágrábi prebendáriusok perbe fogták raszinyai Bocskai Jánost, VI. Sándor pápa Bodó Miklós és György pécsi kanonokokat kérte meg a vizsgálat lefolytatására.[33]

A két régió közötti szoros kapcsolatokat az is indokolta, hogy mind a világi, mind az egyházi nagybirtokosok több esetben mindkét területen komoly birtokállománnyal rendelkeztek. A zágrábi püspökség pécsváradi befolyása azt eredményezte, hogy több pécsi, illetve pécsváradi illetőségű személy bukkant fel Thúz Osvát szolgálatában. 1481-ben a Körös vármegyei Garicsban szolgált Johannes de Quinqueecclesiis, és ugyanitt a következő esztendőben Pécsváradi Benedek volt a várnagy.[34] Rajtuk kívül az ugyancsak püspöki Kemléken szolgált gyalogosként Pécsi Ambrus, Novi Dvor kastélyban pedig a püspöki familiáris Pécsi Bertalan.[35] Mellettük több személy esetén élhetünk a gyanúperrel, hogy a családjuk néhány évtizeddel később jelentős szerepet játszott Pécs történetében. Ilyen volt Allya Pál, aki 1481-ben három lovassal szolgált a zágrábi püspöknek, és ezért hat forint havi zsoldot kapott. A másik familiáris Brodarics Pál volt, akit a püspökség gazdasági vezetője Pozsega-Szentpéterre küldött a káptalan ügyeinek elintézésére és ezért fizette költségeit.[36] Bár perdöntő bizonyítékunk nincsen arra, hogy Pál a Pécs életében is nagy szerepet játszó Brodaricsok tagja lenne, ám jó okunk van ezt feltételezni. A Brodaricsok zágrábi kötődését mutatja ugyanis Brodarics Istvánnak Kazó Albert (Albertus de Kasu) zágrábi nagypréposthoz írt levele, amelyben arra kérte, hogy védje meg Lukács püspök jogtalan dühétől. A másik érv az a több évtizeddel később született visszaemlékezés, amely szerint Thúz püspök annak idején 12 000 forintot csikart ki működése alatt Johannes Jalsyth őrkanonoktól, „avunculo reverendissimi domini Broderici”.[37]

Nem csak a zágrábi püspökségnek voltak dunántúli érdekeltségei, hanem a pécsi egyházi intézmények is komoly birtokokkal rendelkeztek a Drávától délre fekvő területeken. 1495-ben a fél forintos hadiadó kivetésekor a pécsi püspök szlavóniai birtokairól 627,5 forintot nem szedtek be, ami Corvin János, a zágrábi püspök és a vranai perjel után a 4. legnagyobb birtokot feltételezi.[38] A püspökség mellett a pécsi káptalan is rendelkezett területtel a térségben. 1495-ben 60 forint maradt behajtatlan a – valószínűleg németek által – felégetett portái miatt.[39] 1507-ben az övék volt a Körös megyei Monoszló 203 adózó portája, és ugyanitt 1513-ban már 256, 1517-ben 253 telket írtak össze.[40] Monoszló azért kiemelten fontos, mert a hozzátartozó Szávamellékén 1512-ben 30 prediális nemest írtak össze a Körös megyei adószedők, és ez a zágrábi egyházmegyében oly jelentős predialisták pécsi létezését is igazolja.[41]

Az egyházi mellett a világi nagybirtok révén is ezer szállal kapcsolódott össze a két régió. E tekintetben az egyik legfontosabb momentum Corvin János szlavóniai jelenléte volt. A herceg legbelső szervitori köréhez tartozott Gyulai János, aki 1490 körül lépett Mátyás fiának a szolgálatába, és a Varasd megyei Krapina várnagya, majd 1495–1496-ban szlavón vicebán volt. Ezekben az években elvette Batthyány Katalint, és a házassága révén családi kapcsolatba került az ekkor felemelkedő híres famíliával, valamint Csavlovics Pállal, aki 1509–1510 között viselte az albáni tisztséget. 1505 után az Ernuszt család szolgálatába lépett át, és ennek köszönhette a pécsi kapitányi kinevezését. A dunántúli ténykedésétől függetlenül a család törzsbirtokai Varasd megyében maradtak, és 1511-ben a szlavóniai harmincados hivatalát is megszerezte. Nagy valószínűséggel benne volt a keze Ernuszt Zsigmond pécsi püspök örökségének elsikkasztásában, de ez 1520 körül bekövetkezett halálág nem nyert igazolást. Pályája viszont bizonyítja, hogy a 16. század elején mindkét régióban otthonosan mozogtak az akkori politikai elit tagjai.[42] Az Ernuszt család szolgálatában egyházi személyeket is találunk. Ilyen volt Kaproncai András, aki több éven keresztül viselte a pécsi kanonoki címet. Ezt azonban valószínűleg a dominusának végzett szolgálataival, mintsem elmélyült lelki életével érdemelte ki. 1495-ben Johannes Sowan zenggi kapitánnyal együtt őt bízták meg Körös megye adójának beszedésével.[43] 1505-ben már ő volt Szentgyörgy várának provizora.[44] Tisztsége révén komoly vagyonra tett szert, mert három évvel később unokaöccsével Szengyörgyi Mihály fehérvári és pécsi kanonokkal 1120 forintot tud kölcsönözni Ernuszt Jánosnak, aki a fizetési határidő túllépése esetére „Mochno, Kwchycza, Zemynecz et Loko” birtokokat ígérte nekik.[45] András kanonok és családja esetében tehát egy tipikus familiárisi életútról beszélhetünk, amely során az ura pécsi egyházi stallummal honorálta szolgálatait.

1526 után az addigi kapcsolatok jellege átalakult. Pécs egyre inkább a komoly károkat elszenvedő Dráván túli vidék hátországává vált. Amíg a Mohácsot megelőző esztendőkben Pozsega számított védett területnek,[46] addig a rákövetkező években aki tudott, menekült védettebb területekre. 1537-ben a boszniai káptalan Diakóváron (Đakovo) őrzött kincsei is Pécsre kerültek, és ekkor menekült a pozsegai (Požega) papság is a mecsekalji városba. Miklós mester, boszniai lector vitte Pécsre a kincseket, köztük a káptalan pecsétjét, és ott Gyöngyösi János lectornak, kanonoknak és prépostnak adta át.[47] 

1543-ban a törökök elfoglalták Pécset, a papságnak menekülnie kellett, ezért az egyházi kapcsolatok hosszú évtizedekre megszakadtak. A 16. században Pécs oszmán közigazgatási központ volt, ahonnan a katolikus egyházszervezet teljesen kiszorult. A 17. században megváltoztak a körülmények, és ismét megjelentek a katolikus hittérítők a térségben. Közülük a Zágrábból és a Muraközből érkező jezsuiták voltak a legfontosabbak, mert ők alapítottak rendházat Pécsett, és ők kezdték el Baranya népének rekatolizációját.[48] Dél-Dunántúl katolikus népeihez tehát Szlavónián keresztül jutottak el a misszionáriusok, így a Drávától délre fekvő területeknek nagy szerepe volt a katolicizmus baranyai megmaradásában. 

A következő fontos kérdés a két régió közötti katonai kapcsolatok vizsgálata. 1526 előtt több esetben kötelezte arra a király Baranya vármegyét, hogy élelemmel és adóval hozzájáruljon Szlavónia védelméhez. Ennek fontosságát mutatja, hogy a Jajcára küldött élelmiszereket pécsi köbölben számolták.[49] A szállítást úgy oldották meg, hogy Mohácsig hajón érkezett az áru, onnan pedig kocsin szállították tovább a Körös megyei Béla mezőváros irányába. Több esetben a baranyai nemességnek fegyveresen is hadba kellett vonulnia Horvátország és Szlavónia védelmére.[50] 1525-ben baranyai segélycsapatok is részt vettek a Jajca felmentésére indított hadjáratban, és a megye biztosította az élelmiszer és a szállítás jelentős részét.

1526 őszén megváltozott a helyzet, mert a régióban egyedül Frangepán Kristófnak maradt jelentős hadereje. Mivel elkésett a mohácsi csatából, ezért érintetlen maradt a körülbelül 500 fős serege.[51] Így a dél-dunántúli megyék is tőle reméltek oltalmat a török rabló csapatok ellen, és 1526 őszén Baranya, Somogy, Zala és Tolna nemesei egyöntetűen kérték Frangepánt, hogy legyen a védelmezőjük (tutor et defensor). A kitűnő hadvezér hírében álló horvát grófnak köszönhette Szapolyai János magyar király is, hogy Szlavónia és a Dél-Dunántúl nemessége őt választotta Ferdinánd ellenében.[52] A két régió azonos helyzete figyelhető meg abban, hogy amíg Horvátország nemesei 1527. január 1-jén Ferdinándot ismerték el királyuknak, addig Szlavónia és a dél-dunántúli vármegyék Szapolyai mögött sorakoztak fel. Döntésükben több dolog játszhatott közre, de az bizonyos, hogy a horvát–szlavón kettős királyválasztás csak a magyarországi események ismeretében érthető meg.[53] A szlavón nemesség döntését igazolja, hogy miközben 1526–27-ben Horvátországot folyamatosan pusztították a boszniai csapatok, addig Szlavóniát nem érte támadás, mivel a szultán már ekkor is Habsburg I. Ferdinándot tekintette fő ellenségének.[54] Frangepán Kristóf váratlan halála azonban megakadályozta a térség pacifikációját. Kiesésével Szapolyai uralma komolyan meggyengült Szlavóniában és a Dél-Dunántúlon, ami magával hozta Ferdinánd befolyásának növekedését és a határ menti oszmán csapatok egyre gyakoribb betöréseit. Ezzel kezdetét vette egy gyilkos hatalmi harc, amely változó intenzitással egészen 1538-ig, a váradi béke megkötéséig tartott. 

A kiadott forrásanyag átnézése után tehetünk néhány megállapítást Szlavónia és a Dél-Dunántúl kapcsolatára a polgárháború idején. Szapolyai Jánosnak csak akkor volt szilárd pártja Szlavóniában, amikor Pécset is ellenőrzése alatt tartotta. Buda és Zágráb között ugyanis továbbra is Pécsen keresztül vezetett az út. Ezt több adat is igazolja. Szapolyai 1527. évi veresége után Szlavónia és a Dél-Dunántúl is Ferdinánd pártjára állt. 1529-ben a szultáni hadjárat azonban bebizonyította, hogy Ferdinánd nem képes megvédeni alattvalóit, és ez ismét megerősítette azok táborát, akik Szapolyai törökpárti politikájától várták az ország békéjének helyreállítását. Ebben a felismerésben nagy szerepet játszott, hogy a szultáni hadvezetés tanult a bécsi hadjárat kudarcából, és új alapokra helyezte a magyarországi politikáját. Ennek következtében kiépítették az addig romos állapotú Eszéket, és innen a frissen megválasztott eszéki parancsnok, Kászim egyaránt ellenőrizni tudta a Dél-Dunántúlt és Szlavóniát.[55] Erre azért volt szükség, mert egy erős bázis hiányában a török parancsnokok mindig attól féltek, hogy ha átkelnek a Dráván, akkor egy Szlavónia irányából érkező támadás elvágja őket a hátországuktól.[56] A megváltozott helyzetben gyorsan újjászerveződött Szapolyai pártja a régióban, Erdődy Simont már 1529 nyarán dél-dunántúli főkapitánynak nevezte ki János király,[57] és bizonytalan hírek szerint Grittinek pedig a pécsi püspökséget ajánlotta fel.[58] 1530 nyarán már komoly harcok dúltak Pécs környékén, amit Szlavóniában is élénk figyelemmel kísértek, ősszel pedig megjelentek a török segélycsapatok Kászim vezetésével a Szapolyai oldalára kényszerült városban.[59] 

A Ferdinánd és Szapolyai között 1530-ban megkötött fegyverszünet arra ösztönözte a sokat szenvedett szlavóniai és a dunántúli nagybirtokosokat, hogy a két uralkodó megkerülésével saját kezükbe vegyék a sorsuk irányítását. Ők voltak azok, akik többször tanácskoztak az úgynevezett „királynélküli országgyűléseken”, ám nem sikerült eredményt elérniük.[60] A különutas próbálkozásoknak I. Szülejmán 1532. évi hadjárata vetett véget.[61] Ez látványosan megerősítette János hatalmát ebben a régióban. A Dél-Dunántúl megszerzése után Szapolyai erőteljesen támogatta szlavóniai párthíveit is, akiknek az élén Erdődy Simon zágrábi püspök és Alsólindvai Bánffy János verőcei ispán álltak. Megsegítésükre még katonai akciót is szerveztek, amihez Nádasdy Tamás Pécsről kért katonaságot, hogy megostromolhassa Zágrábot és Varasdot.[62] A térség konszolidálásának egyik első lépéseként Szapolyai tapasztalt diplomatáját, a humanista műveltségű Brodarics Istvánt, a korszak kitűnő főpapját és diplomatáját nevezte ki pécsi püspöknek.[63] Mellette szólhatott délszláv származása és Szapolyai iránti elkötelezettsége, de ura természetesen számított kitűnő szlavóniai kapcsolataira is. Ezt alátámasztja, hogy 1532 augusztusában Brodaricsot küldte követeként az Erdődy Simon zágrábi püspök által meghirdetett szlavóniai tartományi rendi gyűlésre. Hiába tett meg azonban mindent Brodarics István, mégsem sikerült mindenkivel elfogadtatni Szapolyai főségét. Ezért 1533 nyarán az uralkodó személyesen érkezett Pécs városába, hogy maga mellé állítsa a vidéket. Jól mutatta Szapolyai hatalmának korlátait, hogy az ekkor Sztambulba utazó kormányzó, Lodovico Gritti fia kísérte el, valamint a Szerémségből Kászim pasa adta kétszáz lovasával az őrséget.[64] Szapolyai pécsi tartózkodását Bécsben is élénk figyelem kísérte, ez idő alatt több kémet is küldtek a városba. Ők azt jelentették, hogy a király valójában Erdődy Simon és Alsólindvai Bánffy János viszályát akarta elsimítani, és ezzel a lépésével a szlavóniai táborát kívánta megerősíteni.[65] Erőfeszítései azonban nem jártak sikerrel, mert Bánffy rövidesen meghalt, Erdődy pedig átállt Ferdinánd oldalára, ezzel pedig Szapolyai bázisa szétesett Szlavóniában. Ez azonban nem vonta automatikusan maga után Ferdinánd pozícióinak megerősödését. Az 1536-ban meginduló oszmán hadjárat újra átrajzolta a térképet, és komoly változásokat hozott a két szomszédos térség helyzetében.

A két régió egymásra utaltságát jól mutatják az 1536. évi pozsegai hadjárat eseményei is. A helyzet ekkor vált teljesen kritikussá a Dráva mindkét oldalán. Ebben az évben komoly török hadjárat indult a Drávától délre fekvő területek ellen, és az év végére szinte egész Pozsega vármegye oszmán uralom alá került.[66] Ennél azonban sokkal veszélyesebb volt az a tény, hogy az állandó félelemben élő lakosság aktívan segítette a hódítókat. Pozsega várát az oda bemenekült környékbeliek adták át a szendrői bégnek.[67] Ekkorra érett be az az oszmán taktika, hogy a magyar belpolitikában már évek óta részt vevő török katonai segédcsapatok „szalonképesen” viselkedtek. Így el tudták hitetni a lakossággal, hogy a szultán barátsága is reális politikai alternatíva, és a békét hozza el számukra, ha végleg török fennhatóság alá kerülnek. Ezt a képet erősítette Szapolyai, aki már júliusban figyelmeztette Pozsega vármegyét, hogy hódoljanak meg neki, különben elvesznek. A korábbi évek folyamatos csapásai, a két király tehetetlensége, és a kíméletlen hatalmi harc miatt 1536-ban a pozsegai lakosság várta a hódítókat,[68] mert tőlük remélték sorsuk jobbra fordulását, aki pedig félt tőlük, az északabbra húzódott. Ekkor került a pozsegai, valamint a boszniai káptalan több tagja Pécsre, és valószínűleg több kétségbeesett menekülő is itt talált menedékre a szörnyű élmények után. Az itt gyülekező pozsegai túlélők terjeszthettek el olyan hangulatot a pécsi lakosság között, hogy a városból érkező jelentések szerint a polgárok alig titkoltan várták a törököket.[69] A hadjáratot követő években ez korántsem volt egyedi, mert szentléleki Kasztellánfi Fruzsina 1540-ben azzal a kéréssel fordult az apostoli fórumhoz, hogy Velikei Istvánnal 15 éves korában kötött eljegyzését felbonthassa, mert jegyese renegáttá lett, és a törökökkel együtt pusztította a keresztény vidékeket, mi több, segédkezett szülővárosa, Velike pogány kézre adásában is.[70]

A helyzet konszolidálódásához az vezetett, hogy Szapolyainak sikerült kiegyeznie a Dunántúl leghatalmasabb birtokosával, Török Bálinttal. A főúr azonban megkérte átállásának árát. Unokatestvérének, Sulyok Györgynek visszaszerezte a pécsi püspöki javadalmat, Brodaricsnak pedig be kellett érnie a váci püspöki címmel. Ez azt mutatja, hogy Szapolyai ekkorra belátta Szlavónia elvesztését, és a Dél-Dunántúl megtartására koncentrált.[71] Ezért nevezte ki Törököt dunántúli főkapitánynak is, aki végleg Szapolyai mellé állította a térséget.[72] Szapolyai oldalán Török aktív szerepet vállalt a keresztény csapatok katasztrofális eszéki vereségében 1537 novemberében, amikor is seregeit Katzianer ellen Pécs körül összevonta, és az oszmán csapatokat takarmánnyal, valamint élelmiszerrel látta el.[73]

Az eszéki csatával Szlavónia Ferdinánd érdekkörébe került, aki mindent megmozgatott azért, hogy a kiábrándult alattvalóiból valódi pártot kovácsoljon. Célja eléréséhez nagyban támaszkodhatott Peregi Albert pécsi prépostra, aki élete végéig kitartott Ferdinánd mellett.[74] Az bizonyos, hogy ezekben az években a szlavóniai ügyeket ő terjesztette be az uralkodóhoz, és az 1537 őszén tartott szlavón tartományi rendi gyűlésen Jurisich Miklóssal együtt Ferdinánd képviselője volt.[75] Ezt az állapotot rögzítette az 1538-ban megkötött váradi béke, és nem változtatott rajta a Hans Katzianer és Török Bálint által irányított mozgalom sem, amely Szapolyait felhasználva a töröknek akarta átjátszani a tartományt.

Szlavónia és a Dél-Dunántúl kapcsolatában új helyzet csak Buda 1541-ben bekövetkezett elestével alakult ki. Szapolyai halála után a dunántúli területek is Ferdinánd fősége alá kerültek, ami pozitív fejleménynek tekinthető. Ennek azonban az volt az ára, hogy ekkortól kezdve a Dél-Dunántúl és ennek központja, Pécs is hadműveleti területté vált.

Az oszmán hadvezetés stratégiája 1541-ben megváltozott, hiszen ekkor már tartósan be kívánt rendezkedni az ország területén. Ennek jeleként a hátrahagyott erők már Magyarországon teleltek, hogy a következő tavasszal minél gyorsabban bocsátkozhassanak akcióba. A megváltozott elképzeléseknek köszönhetően kiépítették a Tolna megyei Szekszárd várát, és legkésőbb 1542 elején megalakult a mohácsi szandzsák, amelynek élére a horvát származású Kászim béget nevezték ki.[76] Az új szandzsák pontos területi meghatározására nincsen mód, hiszen a határok folyamatosan változtak. Ezt a legszemléletesebben talán maga az újonnan létesített kerület vezetője, Kászim fogalmazta meg, amikor magát „penes Danubium citra Drawam ac Tholna Dei gratia zanchak” bégjének nevezte.[77]

A délszláv származású katona kiválasztása jó döntésnek bizonyult, ugyanis évtizedes tapasztalata alapján kitűnően ismerte a helyi viszonyokat. Oszmán részről az ő vezetésével indult meg a térségben eddig ismeretlen várháborúk folyamata, amelytől azt remélte a hadvezetés, hogy a dunántúli hódoltság kiszélesítésével biztosítani tudják a Szerémséget és a Budát összekötő útvonalat.  Ennek érdekében a török erők még 1541 ősze és 1542 tavasza között megszállták Földvárt, Kalocsát, Tolnát,[78] Szekcsőt és Zombort.[79] Ezzel állandósult az oszmán katonai jelenlét a Dunántúlon.

A mohácsi-szekszárdi és a Drávától délre fekvő területeken 1537-ben létrehozott pozsegai szandzsák[80] között már kezdetektől fogva szoros volt az együttműködés, és együtt kívánták bekeríteni az egyre zsugorodó dél-dunántúli területeket. Mivel az oszmán főcsapás iránya Bécs volt, ennek a támogatásához a budai hajóutat kellett biztosítani. 1541-től kezdve az volt a Kászim vezette csapatok feladata, hogy kiszélesítsék tartományuk határait a Magyar Királyság közepén, hogy a Dunán biztonságos legyen a hajózás. Ennek érdekében állandó harcok dúltak a térségben, és az oszmán csapatok már 1542 elején elfoglalták a baranyai Nekcse (Našice), valamint a Körös megyei Daróc, Szentmiklós, Rahóca várakat.[81] A Drávától északra azonban nehezebb dolga volt Kászimnak, mert a Tolnában és Baranyában szerveződő végvidék aktív védekezést folytatott. A török hadvezetés tisztában volt vele, hogy addig nem lesz képes tartósan uralma alá hajtani sem Pozsegát, sem a Dél-Dunántúlt, amíg a fővár – jelen esetben Pécs – el nem esik. Ezt a keresztény oldalon is tudták és ezekben az években mindent elkövettek, hogy az alapvetően rossz adottságokkal bíró várost kellőképpen megerősítsék.[82]

Pécs kiépítését, és hadianyagokkal való folyamatos ellátását csak vízi úton lehetett megvalósítani. Buda azonban elzárta a Dunát, ezért csak a Mura és a Dráva felsőbb területeiről lehetett a veszélyeztetett baranyai várat ellátni. Pécs védelme csak szlavón segítséggel és közvetítéssel volt kivitelezhető. Ez nem is maradt el, és már 1542 elején stájer zsoldban álló szlavóniai csapatok érkeztek Székely Lukács vezetésével Pécsre.[83] Ezen kívül vasáruk és puskapor ideszállításáról is tudomásunk van. Székely a szlavón végvidék egyik legkitűnőbb ismerője volt, és Pécs kitüntetett szerepét mutatja, hogy az uralkodó őt állította a vár élére. Kinevezésének pontos dátuma nem ismert. 1542. február 17-én a pécsi káptalan és városi tanács már Regiae Maiestatis capitaneus titulussal illette, június 10-én pedig maga Ferdinánd írt róla úgy, mint „consiliarius noster, supremus tricesimarum nostrarum Sclavoniensium exactor et arcis et civitatis nostrae Quinqueecclesiensis capitaneus”. Egy 1542. december 8-án keltezett iratban a pécsi tisztségre való utalás azonban már nem szerepelt.[84] Székely nem egyedül viselte a felelősséget, hanem Váraljai Szaniszló pécsi püspökkel kellett megosztania a feladatokat. Ez a döntés azonban nem volt szerencsés, mert a hatásköri viták gyakori súrlódáshoz vezettek a két parancsnok között. Ebben közrejátszott az is, hogy Székely gyakran tartózkodott távol a várostól, és ezért nehezen tudta elfogadtatni a döntéseit Baranya és Tolna megyék nemességével. Visszahívásának okai között a legnagyobb súllyal mégis az szerepelhetett, hogy távollétében az oszmán hadvezetés 1542-ben komoly sikereket ért el a meggyengült szlavóniai hadszíntéren, és ezért ott volt szükség a terepet jól ismerő katonára.[85]

Székely távozása azonban nem jelentette azt, hogy a stájer tartomány ne vett volna részt korlátozott mértékben Pécs támogatásában, ugyanis 1543-ban kétszáz lovas és harminc gyalogos zsoldjára szánt ötezer tallért, hatezer golyóbist és sok mázsa lőport kapott Pettauból a város.[86]

Székely Lukács lemondása után is komoly létszámú királyi katonaság maradt Pécsett. Legalábbis Christoph Zoppel, Ferdinánd familiárisa 1543 áprilisában kilencven lovasnak és száz gyalogosnak fizetett egy havi zsoldot, ám parancsnokuk kiléte bizonytalan.[87] Rajtuk kívül más katonaság is erősítette Pécs védelmét. Közülük az egyik legerősebb a Váraljai Szaniszló választott pécsi püspök által fizetett kontingens volt.  Egy 1543-ban készült mustra szerint Váraljai százhetven lovast a saját jövedelméből fizetett és ezen kívül gyalogosai is voltak.[88] Nem tudjuk, hogy ezek közül mennyinek a fizetését vállalta át az uralkodó, mindenesetre a püspök 1543-ban száz fő fizetését kérte Ferdinándtól.  A püspöki bandérium mellett komoly sereget tartott fenn Pécs várában az 1542-ben dunántúli főkapitánnyá kinevezett Nádasdy Tamás is.[89] E tisztében Nádasdy a saját költségén, és kamarai kifizetés terhére is tarthatott itt katonaságot. 1543-ban bizonyíthatóan királyi zsoldon tartotta Pécsett Alapi Jánost száztíz és Paksi Jánost hetvenöt lovassal.[90] Itt találjuk 1543 elején a szlavóniai nemesek közül Raszinyai Bocskai Ferencet, valamint Kasztellánffy Menyhértet, és Alapi katonái közül is a legtöbben bizonyára a Dráván túlról származtak.[91]

A vezető nagybirtokosok úgy osztották meg maguk között a térség védelmét, hogy amíg a pécsi püspök a déli határvidéket tartotta a kezében, addig a Tolna vármegyében birtokos Werbőczy Imre a keleti végekre ügyelt. Erejüket mutatja, hogy a magyar csapatok még 1543-ban is értek el sikereket. Május 20-a körül Murád pozsegai szandzsákbég a korábban Kászim által elfoglalt Rahócáról[92] hozott lövegekkel Valpóra támadt, azonban a pécsiek a siklósiakkal együtt ellentámadást indítottak és felmentették a várat, ami a körülmények ismeretében komoly fegyvertény volt.[93]

Ezzel egyidőben újabb szultáni hadjárat indult Magyarország ellen. Szulejmán célja Pécs, Székesfehérvár és Esztergom elfoglalásával a Hódoltság kiszélesítése, és esetleg Bécs meghódítása volt.[94] Pécs így a hadjárat egyik célpontjává vált, Szlavónia azonban megmenekült, mert nem esett a támadó hadsereg útjába. Ferdinánd nem volt képes komoly hadsereget kiállítani a szultánnal szemben, ezért a hadműveleti területen fekvő várak kapitányai magukra voltak utalva. Több helyen bátran szembeszálltak a hódítókkal, és legalább néhány napig késleltették a hadjáratot, azonban Pécs nem ezt az utat választotta. Védői pánikba estek, elmenekültek, és a magára hagyott várat Kászim bég legkésőbb 1543. július 5-én elfoglalta, amikor a sokkal gyengébb Siklós még állt.[95] 

Nagyon nehéz erre a tettre magyarázatot találnunk akkor, amikor fentebb láttuk már, hogy milyen jelentékeny haderő gyűlt össze 1543 tavaszán Pécs várában. Istvánffy Miklós művében Székelyt hibáztatja, de tudjuk, hogy ebben tévedett a jeles historikus. Valójában sok összetevője van a vár és a város szégyenteljes feladásának, és nem lehet csupán a katonák gyávaságával magyarázni. Amint arra Szakály Ferenc a várban szolgálók utóéletét végigkövetve rámutatott, közülük egyet sem ítéltek el az itt tanúsított magatartásukért, többen közülük később komoly karriert futottak be, és a végvári vitézlő társadalom megbecsült tagjai lettek.[96] 

A pécsi püspök július 28-án kelt levelében azt írta, azért választotta a menekülést, mert a saját katonáit elégtelennek látta a védelemre, a többieket pedig nem tudta tartóztatni. Ez nagyjából fedi is az igazságot, csak azt nem tudjuk továbbra sem, hogy ki hagyta el először a várat. Keglevich Péter már június 10-én azt jelentette, hogy három nappal korábban látta Alapi Jánost katonáival Kaproncán átvonulni, és azt a hírt vette tőlük, hogy Váraljai, valamint a többi még Pécsett tartózkodó katona meg van róla győződve, hogy a szultán feléjük tart.[97] Ezek szerint már jóval a szultáni fősereg megérkezése előtt megkezdődött a védők elszállingózása, ami pánikot váltott ki a város civil lakosságából is. 1543 júniusában kétségbeesett menekülés vette kezdetét. Sokan észak felé indultak, míg mások a szlavóniai Kaproncára települtek át.[98]

Pécs védőinek magatartása valószínűleg a szlavóniai hadszíntér eseményeiből érthető meg. Itt Ulama boszniai pasa már április 25-e előtt meghódította Csázmát, Murád és Kászim pedig Athinát, valamint a Keglevich birtok Belostyinát foglalták el – jelentős részt hasítva ki az eddig keresztény kézen levő területből.[99] Ezek után vette be június 23-án a szultáni fősereg Valpót. Ezek a területi veszteségek is hozzájárulhattak ahhoz, hogy Istvánffy Pál baranyai alispán szerint már 12 000 ember behódolt a töröknek, és attól félt, hogy a környékbeli parasztság egésze át fog állni.[100] Az 1536-ban egyszer már megtapasztalt rettegés söpörhetett végig ismét a pécsi lakosságon, és ez vezethetett az apokaliptikus elemekkel teletűzdelt meneküléshez.[101] 

Pécs város szerepét 1543 után a régió életében Sziget vára vette át, amelyről joggal írta Budina Sámuel 1568-ban, hogy munkája „egész Szlavónia legerősebb bástyájának, Szigetvárnak a története”, amely „mesterségesen és természet által is megerősítve, mocsaraktól körülvett szinte azok közé merült helyen, Szlavónia határán fekszik.[102] Mivel tudjuk, hogy Sziget nem Szlavónia határán van, ezért érdemes megvizsgálni a Dráván túli területekhez fűződő kapcsolatát, hogy megtudjuk, mire alapozta kijelentését Budina.

Ahogy Pécs őrsége 1541–1543 között, úgy Sziget katonái is 1566-ig nem csupán a Dél-Dunántúlon akadályozták meg, hogy a megszállók pacifikálják területeiket, hanem állandó rettegésben tartották a Dráva–Száva között fekvő török garnizonok helyőrségeit is.[103] Amíg a vár tartotta magát, addig az elfoglalt területeket az oszmánok nem tudták teljes mértékben uralni, hiszen Sziget megakadályozta az együttműködést a mohácsi és a pozsegai szandzsák között. Mivel a térség egyetlen fő erőssége e vár volt, és innen a drávai és dunai hajóutat és a Buda felé menő hadiutat is ellenőrzés alatt lehetett tartani, ezért azé volt a Dél-Dunántúl, akié Sziget. Emellett Szlavóniában sem lehetett büntetlenül előretörni, hiszen a Somogy és Baranya határán fekvő erősségből könnyen szemmel lehetett tartani a Drávától délre zajló eseményeket.

Sziget azonban utánpótlás híján nem tudta volna ellátni feladatát, mert az állandó harcok miatt a környék szinte teljesen elpusztult, így innen már nem tudták élelmezni a várat. Ezért 1554-től kezdve egyre gyakrabban Szlavónia hadiadóját is Sziget várának ellátására utalták ki.[104] A vár ágyúit az alsólendvai ágyúöntő műhelyben javították, de a tüzérek közül is többen Szlavóniából érkeztek, illetve délszláv nemzetiségűeknek tartották őket. Közülük a leghíresebbek az 1556-os ostrom hősei voltak, a dalmát Jacobus Tobolics, illetve a szerb nemzetiségű Lázár, akik tudományukkal elévülhetetlen érdemeket szereztek a vár megvédésében. Sziget védőinek hősiessége ellenére a vár egyre gyakrabban szorult a horvát–dalmát–szlavón bán vezette szlavón kontingensek erejére. A horvát csapatok jelen voltak az 1555. és az 1556. évi hadjáratok során is a Dél-Dunántúl hadszínterein, ahol kitüntették magukat.

Nem csak keresztény oldalon valósult meg az együttműködés a két tartomány hadvezetése között. A katonai sikerek érdekében a Drávától délre fekvő pozsegai szandzsák irányítója is közösen vezetett akciókat a mohácsi béggel. Így volt ez 1552 nyarán is, amikor háromszáz lovas ment Pécsről Szentmiklósra, hogy ott Ulama csapataival egyesülve vigyázzák a végeket, amíg Gradiskát újjáépítik, miután azt a nyáron a szlavóniai csapatok egy hirtelen rajtaütés során felégették.[105] Hasonló együttműködésre került sor 1555-ben, amikor Tojgun budai pasa el akarta foglalni a somogyi erősségeket, hogy végzetes gyűrűbe zárja Szigetet. A dunántúli hadműveletekkel egy időben Ulama pozsegai szandzsákbég támadást intézett Velike ellen, hogy a Szlavóniában állomásozó keresztény csapatokat megakadályozza a segítségnyújtásban.[106] A hadjárat érdekében Szigetet is megpróbálták aktív támadásokkal nyugtalanítani, hogy védői ne gondolhassanak a környező várak megsegítésére. A hadjárat azonban nem érte el végső célját, mert a budai pasa 1555-ben nem tudta elfoglalni Sziget várát. A kudarc Tojgun pasa állásába került, akit a harcias Ali pasa követett. Ő kapta azt a feladatot, hogy Sziget elfoglalása után igájába hajtsa Dél-Dunántúl és Szlavónia maradék területeit.

Ali pasa Isztambulból június 9-én ért Pécsre, és magával hozta a boszniai, pozsegai és belgrádi szandzsákok haderejét, akikhez itt csatlakoztak a pécsi, babócsai, koppányi és szolnoki bégek. Mivel az előző évhez képest nagyobb haderőt sikerült fegyverbe szólítaniuk, a hadjárat célja is módosult: Sziget után Berzence, Csurgó és Kanizsa várait is be kívánták venni. Az előző év bevált receptjét alkalmazva újra összehangolt támadást indítottak, és az Ulama halála után kinevezett Malkocs bég vezetésével Horvátországban megostromolták Zrínyi Miklós bán várait, Novit és Kosztajnicát.

A törökök június 11-én érkeztek meg Sziget alá és még aznap megkezdték a vár ostromát. A várat ekkor kétezer katona védte,[107] míg a városban rekedt polgári lakosok közül az új kapitány, a zágrábi születésű Horváth Márk csak kétszáz főt tartott hadra foghatónak.[108] A török sereg nem tehetett ki tízezer főnél többet, de most okulva a tavalyi példából kilenc ostromágyút és nagy létszámú munkaerőt is vittek magukkal a vár alá. Az ostrom negyvenkét napig tartott szinte állandó intenzitással, és a vár védői már a megadáson gondolkodtak. Ekkor Ali pasa a Perlaknál gyülekező keresztény felmentő sereg hírére váratlanul félbehagyta a vár vívását, és Babócsa irányába vonult, hogy megütközzön a Nádasdy Tamás vezette magyar–horvát csapatokkal, akikhez csatlakozott a Sforza Pallavicini vezette birodalmi, osztrák–stájer és cseh katonaság is. A keresztény haditerv az volt, hogy Babócsa megostromlásával megpróbálják a Sziget alatt táborozó török csapatokat kimozdítani, hogy Horváth Márk katonái lélegzetvételnyi szünethez jussanak. A terv sikerült. A július 24–25-én lezajlott kétnapos harc következtében bár Babócsa török kézen maradt, Alinak fel kellett adnia Sziget megszállására irányuló terveit, és eredmény nélkül vonult vissza Pécsre.

Ali veresége azt is jelentette, hogy a magyarok átvehették a kezdeményezést ezen a hadszíntéren. Augusztus 7-én Szentlőrincet, szeptemberben pedig Hercegszöllőst égették fel a szigetiek.[109] Eközben Ferdinánd főherceg személyesen is megérkezett Kanizsára tizenkétezer főnyi sereg élén, és így a keresztény csapatok először kerültek létszámfölénybe a térségben. A fősereggel összehangolva Zrínyi Miklós horvát bán és Sforza Pallavicini a hónap közepén egyetlen rohammal visszavették a korábban jelentősen megerősített Koroknát, amit, mivel tarthatatlannak ítélték, a földdel tették egyenlővé. Korokna elestének hírére Sellye, Drávaszentmárton és Kapos török őrsége is megfutamodott, sőt Babócsa várát is feladták védői. Ennek hátterében az állt, hogy a török hadvezetés jól tudta, Sziget nélkül hosszabb távon az összes tőle nyugatra fekvő vár tarthatatlan, így inkább önként lemondtak róluk.

Az 1556. évi hadjáratnak azonban voltak komoly tanulságai a keresztény hadvezetés számára. A dunántúli hadszíntéren elért sikerekhez a különböző irányítás alatt álló összes alakulatra szükség volt, még a Drávától délre levő szlavón végvidéki kontingensekre is. Az ő távollétük miatt viszont jelentősen meggyengült ez az arcvonal, és ennek következtében a határszakasz két legfontosabb várának tartott Novi és Kosztajnica rövid harcok után török kézre került. A bécsi hadvezetés ekkor még nem volt képes egyszerre több fronton háborút viselni, míg az oszmán csapatok mindig kompenzálni tudták kudarcaikat más területeken.

Sziget védőit fellelkesítette a siker, és 1560 januárjában már a Dráván túl takarították el a számukra veszélyes építményeket. Lerombolták a gredistyei egyházat, majd márciusban egy sikertelen kísérlet után a hercegszöllősi templomot is felgyújtották, és hazatérés közben csatát vállaltak az őket üldöző törökökkel, akiket le is győztek.[110] 

1562 márciusában Zrínyi Miklós, a Horváthot követő új szigeti kapitány katonái Pécsig portyáztak, ahonnan hatvan török rabot hurcoltak Szigetbe.[111] Erre most már az oszmán katonai vezetésnek is lépnie kellett, ezért elhatározták, hogy a Drávától délre felépítik Monoszló várát, hogy megakadályozzák Zrínyi legényeit Szlavónia megszállt részeinek hódoltatásában. A feladat végrehajtásával Arszlán pozsegai béget bízták meg. A terv meghiúsítása végett Zrínyi 1562 tavaszán titokban átkelt a Dráván és rajtaütött a törökökön.[112] A meglepetés sikerült, a magyar seregek március végén Monoszlónál megverték Arszlán csapatait. Zrínyi a győzelem után lerontotta és felégette a kastélyt, árkait betemette és több faltörő ágyút zsákmányolt.[113] A következő években a szigeti katonák továbbra is rendszeresen nyugtalanították a megszálló törököket, és immár komolyan veszélyeztették a dunai utánpótlási vonalakat is.

Az oszmán hadvezetés nem tűrhette tovább, hogy a szlavóniai területekről érkező utánpótlás révén Sziget egyre erősebbé válik, ezért 1566-ban újabb hadjáratot indított a vár ellen. Az idős szultán ismét maga vezette csapatait, és a környék parancsnokai ekkora túlerő ellen már tehetetlenek voltak. Hosszú ostrom után, felmentő sereg hiányában szeptember 7-én esett el a vár, amely mindmáig a horvát–magyar fegyverbarátság szép példája maradt.[114] Ezzel egy hosszú és küzdelmes korszak zárult le Szlavónia és a Dél-Dunántúl katonai kapcsolatában, bár a későbbi évtizedekben is szoros együttműködés valósult meg a vend és a kanizsai végvidék irányításában.

Végezetül a két terület gazdasági egymásra utaltságát szeretném röviden vázolni. Az állandósuló harcok ellenére a régió történetében a 16. század gazdasági virágkor volt. A Dél-Dunántúl gazdag mezővárosainak termékeit (szarvasmarhát, bort, marhabőrt, stb.) a kereskedők nagy tételben hajtották, illetve szállították ki a bajor és az itáliai városok irányába. A szlavóniai vámnaplók bejegyzéseiből[115] kiderül, hogy a dél-dunántúli útvonalakon folytatott kereskedelem volumenében vetekedett a Duna útvonalán történő árucserével, és a dél-német városokkal folyó kereskedelem jelentős része is a szlavón harmincadokon került elvámolásra. Bár a vizsgált időszak az 1540-es évekre esett, nagy biztonsággal kijelenthető, hogy ez a korábbi évtizedekben sem volt másképp.[116]

A dél-német területek mellett a termékek legfontosabb felvevő piaca Velence volt, ahová évente 13 000 szarvasmarhát hajtottak ki az ún. itáliai úton. Komoly bölcsességről tanúskodik, hogy a két ellenkirály a polgárháború éveiben sem kívánta korlátozni a szabad kereskedelmet, és a Magyar Királyság a háborús időkben is egységes gazdasági térként funkcionált. Jó példa erre, hogy 1527-ben Szapolyai János király az ellentábort erősítő Batthyány Ferencnek marhakiviteli engedélyt adott, és lehetőséget biztosított, hogy a sókereskedelembe is beszállhasson.[117] A marhaexportban zágrábi és pettaui (Ptuj) kereskedők is részt vettek, hiszen ők is érdekeltek voltak a kereskedelem zavartalan fenntartásában. Ezzel szoros egymásrautaltság alakult ki a két régió között a kereskedelem terén is.

Ezen a vidéken a távolsági kereskedelem két legfontosabb városa Zágráb és Pécs volt, ezért előszeretettel telepedtek le itt itáliai kereskedők. Már 1492-ből van adat arra, hogy a pécsi kereskedők használták az itáliai utat, és élt ekkor Pécsett egy olasz kalmár, aki adósságba verte magát.[118] Zágráb legjelentősebb kereskedő családja, a Pásztor família is Itáliából származott.[119] A két város szerepe leginkább a régió árucseréjének megszervezésében volt jelentős. A Szeged és Debrecen tágas határaiban felnevelt marhákat Bátán, vagy Kalocsán vették át a pécsi kereskedők és hajtották tovább a nyugati határ felé azon az úton, amelynek végcélja Velence volt. Ebben a műveletben vettek részt zágrábi kollégáik is, akik ugyancsak foglalkoztak marhakereskedelemmel.[120] A század végéig az itáliai városállam évente több mint tízezer szarvasmarhát vásárolt saját hússzükségleteinek kielégítésére, és az ebből származó bevételek Pécs és Zágráb kereskedői számára – még ha csupán alvállalkozók voltak is ebben az üzletben – létfontosságúak voltak.[121] A két város közötti szoros kapcsolatokat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1542-ben Schreiber Farkas pécsi polgármestert kérték fel a zágrábiak, hogy Ferdinánd előtt járjon közbe az érdekükben.[122]  Schreiber pragmatikus kereskedő volt, aki mindig az erőviszonyokat felmérve váltott pártot, ha úgy kívánták a maga és a város érdekei. 1532 után a pécsi kereskedők a kereskedelem folytonosságának megőrzése érdekében végleg Szapolyai János hűségére tértek át, és ebben valószínűleg követték őket zágrábi kollégáik is. Ekkortól ugyanis Szapolyai kezébe került a nyugatra irányuló kereskedelem ellenőrzése, és az ő legfőbb tanácsadója, Fráter György, akit egy korabeli forrás a korszak „legnagyobb bor-, gabona-, marha-, juh-, gyapjú- és bőrkereskedőjének” nevezett, csak a vele jó kapcsolatokat ápoló kereskedőknek engedélyezte tevékenységük folytatását. A baranyai kereskedők olyan jól megtanulták a leckét, hogy Schreiber Farkas jelentős összegeket hitelezett Fráternak és Bornemissza Pálnak, sőt utóbbi szerint egy valóságos „pécsi lobbi” alakult ki a Barát körül. Pécs fontosságát és Schreiber befolyását mutatja, hogy Ferdinánd 1541-ben nem torolta meg hűtlenségét, sőt olyan nagy becsben tartotta, hogy a zágrábi tanács is őt kérte fel támogatójának az udvarban.

 Pécs tranzitkereskedelemben betöltött jelentősége miatt ítélte úgy Pettau polgársága 1543-ban, hogy pénzadománnyal segíti a várost a török elleni védelemben, mert a kereskedelmi út biztonságának megőrzése számukra is létkérdés volt.[123] Ezért a külföldi kereskedőcégek még Pécs török kézre kerülése után is fontosnak tartottak kereskedelmi megbízottakat tartani a városban, sőt 1545-től immár a raguzai kereskedők kolóniája is megjelent.[124] Ez a gazdasági prosperálás a 16. században végig megmaradt, és csak a tizenöt éves háború vetett véget ezeknek a virágzó kapcsolatoknak. A 17. század ismét kulturális és egyházi téren hozott látványos javulást a két régió viszonyában, ám ennek bemutatása nem lehet e tanulmány feladata.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy Szlavónia és Pécs – rajta keresztül pedig a Dél-Dunántúl – között szoros kapcsolatok voltak a 16. század első felében, és a két régió nagyban befolyásolta egymás fejlődését. A középkor végén Pécs szellemi kisugárzása érezhető volt a Drávától délre is, és a királyi udvar rajta keresztül tudta befolyásolni a tartományt. Pécs eleste után, a török hódoltság évszázadaiban Szlavónia lett a Dél-Dunántúl keresztény hátországa.  Innen érkeztek Baranyába a portyázó keresztény csapatok, a jezsuita és ferences szerzetesek, akiknek köszönhetően a keresztény lakosság kitartott a Drávától északra fekvő területeken. A megmaradt Szlavónia „Ostaci ostataka” tette lehetővé a hódoltságban élők túlélését, gyarapodását és ezen keresztül keresztény identitásának megőrzését.



[1] Margalits Ede: Horvát történelmi repertórium I. Budapest, 1900. 4.

[2] Pálffy Géza: Egy szlavóniai köznemesi família két ország szolgálatában: A Budróci Budor család a XV–XVIII. században. Hadtörténelmi Közlemények 115 (2002) 4. 923–1007. 8. lábjegyzet. Erre a problémára lásd Varga Szabolcs: A 15–17. századi horvát történelem kutatásának új irányairól. Századok 139 (2005) 4. 1035–1047.

[3]  A legjobb bizonyítéka ennek az a Zágrábban rendezett közös konferencia, amelynek anyaga azóta megjelent horvát nyelven. Hrvatsko-mađarski odnosi 1102–1918. Zbornik radova. Glavni urednik: Kruhek, Milan. Zagreb, 2004.

[4] Dávid Géza: Egy távolról jött oszmán főember a magyar végeken: Ulama bég. Keletkutatás 2002–2006. 62–83.

[5] Moačanin, Nenad: Mehmed Ağa of Požega, God’s Special Protégé (ca. 1490 – ca. 1580) In: Hungarian-Ottoman Military an Diplomatic Relations int he Age of Süleyman the Magnificent. Edited by Géza Dávid and Pál Fodor. Budapest, 1994. 171–183.

[6] Dávid Géza: Kászim vojvoda, bég és pasa. I. Keletkutatás 1993. ősz, 53–67.; Dávid Géza: Kászim vojvoda, bég és pasa. II. Keletkutatás 1996. tavasz, 41–57.; Szakály Ferenc: Az első dunántúli szandzsák és megszervezője, Kászim bég. Keletkutatás 1995. tavasz. 23–43.

[7] Jakováli Hasszán személyére lásd Sudár Balázs: Ki volt Jakováli Hasszán pasa. Pécsi Szemle 9 (2006) 1, 27–34. A pécsi dzsámik balkáni párhuzamaira lásd Sudár Balázs: Megjegyzések a pécsi dzsámik történetéhez című tanulmányát e kötetben.

[8] Dávid Géza: Kászim pasa eszéki mecsetje, iskolája és fürdője. Keletkutatás 2002–2006. 184–189.

[9] Lásd Szakály Ferenc tanulmányát e kötetben.

[10] Janus Pannonius Medve várában halt meg, majd a pálosok Remetineci kolostorában temették el. Innen a sírja sokáig ismeretlen helyre került. Az 1990-es évek elején a pécsi székesegyházban közműépítés során az altemplomban rátaláltak egy épen maradt püspöki sírra, amely nagy valószínűséggel a püspök hamvait rejti. Ez egybevág Bonfini elbeszélésével, miszerint Mátyás király később megbocsátott Janusnak és engedélyezte, hogy koporsóját Pécsett temessék el. Kárpáti Gábor: Janus Pannonius feltételezett sírhelye? In: Janus Pannonius és a humanista irodalmi hagyomány. (Szerk.: Jankovich László, Kecskeméti Gábor.) Pécs, 1998. 41–51.

[11] Közéjük tartozik Gregoriánci Pál (Pavao Gregorijanec) (pécsi püspök 1548–1550; zágrábi 1550–1557.), Draskovics György (Juraj Drašković) (1557–1563; 1563–1578.), Monoszlóy V. János  (Ivan Kranjčić iz Moslavine) (1568–1578; 1578–1584.), Zelniczey IV. Miklós (Nikola Zelnicaj Stepanić) (1596–1598; 1598–1602.), Domitrovich Péter (Petar Domitrović) (1608–1611; 1611–1628.), Ergelics Ferenc (Franjo Ergelski) (1608; 1628–1637.), Vinkovics Benedek (Benedikt Vinković) (1630–1637; 1637–1642.). Az adatokhoz az alábbi kiadványokat használtam: A Pécsi Egyházmegye schemetizmusa. Szerk. Fricsy Ádám. Pécs, 1981. 152–153; Zagrebački biskupi i nadbiskupi. Juraj Batelja et alii. Zagreb, 1995. Gregorjáncira lásd még: Varga Szabolcs: Adalékok Gregorjánci Pál pécsi püspök életrajzához. In: Pécs az egyháztörténet tükrében. Tanulmányok. Szerk.: Erdős Zoltán – Kindl Melinda. Pécs, 2010. 125 –135.

[12] Mivel a magyar püspöki kar soha nem mondott le a hódoltsági püspökségek betöltésének jogáról, ezért ezek a tisztségek (csanádi, pécsi, váci, egri, veszprémi püspök) nem nivellálódtak puszta titulussá még akkor sem, amikor valóságos fennhatóságról nem beszélhetünk. Bahlcke, Joachim: A „Magyar Korona püspökei”. Adalék az egyház társadalom- és alkotmánytörténetéhez. Történelmi Szemle 49 (2006) 1–2. 1–25. 

[13] Valójában ezt az utat csak Draskovics Györgynek sikerült végigjárnia, aki 1574-től kalocsai érsek, 1578-tól győri püspök volt, és 1585-től a kardinálisi rangot is viselhette egészen 1587. január 31-én bekövetkezett haláláig.  

[14] Fedeles Tamás: Egyházi kapcsolatok Pécs és Zágráb között. (Pécsi kanonokok a zágrábi székeskáptalanban. 1345–1526) Egyháztörténet 6. (2005) 2. http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/tartalom12.htm (Letöltés: 2007. 10. 12.)

[15] Kaproncai Péter 1438–1445 között volt őrkanonok, Kaproncai András pedig 1493–1508 között élvezett kanonoki javadalmat, miközben a Körös megyei Szentgyörgy plébánosa is volt. Fedeles Tamás: A pécsi székeskáptalan személyi összetétele a késő középkorban (1354–1526). Tanulmányok Pécs történetéből 17. Pécs, 2005. 390–391. Kaproncai Andrásra lásd még alább.

[16] A pécsi kanonokok közül az előbb említett adattár szerint 14-en származtak a Drávától délre fekvő területekről. Egy fő született Varasdon (Uo. 372.); ketten-ketten pedig Zágrábból és Szentgyörgyből származtak (Uo. 456, 467. illetve 449.), Pozsega három, Gara két, Orbova és Našice pedig egy-egy főt adott a pécsi káptalan soraiba (Uo. I. térkép).

[17] Tringli István: Az 1481. évi szlavóniai közgyűlés. In: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére. (Szerk.: Csukovits Enikő.) Budapest, 1998. 304. 

[18] Sörös Pongrác: A pécsváradi bencés apátság. (Harmadik, befejező közlemény.) Katholikus Szemle 19 (1905) 951.

[19] Laki Thúz Osvát gyakorolta is a jogköreit, mert 1470-ben már mint a pécsváradi apátság gubernátorát említették. Kőfalvi Tamás: A pécsváradi konvent hiteleshelyi oklevéltára. 1254–1526. Szeged, 2006. 78. reg. Az egyik leggazdagabb bencés apátság püspöki kézbe való juttatása Mátyás király monasztikus rendekkel kapcsolatos politikájának részét képezte. Így próbálta a jelentős birtokállományok bevételeit saját maga, illetve hívei számára megszerezni. Erről bővebben lásd: Kubinyi András: Mátyás király és a monasztikus rendek. In: Mons Sacer 996–1996. Pannonhalma 1000 éve I. (Szerk.: Takács Imre.) Pannonhalma, 1996. 538–544.  

[20] Tkalčič, Ivan B.: Povjestni spomenici slob. kralj. Grada Zagreba priestolnice kraljevine dalmatinsko-hrvatsko-slavonske / Monumenta historica liberae regiae civitatis Zagrabiae metropolis regni Dalmatiae, Croatiae et Slavoniae.  Svezak XI. Zagreb, 1906. 184.

[21] 1512-ben megfordult Rómában Kasztellánffy György, aki onnan búcsúlevelet is hozott magával. MOL DF 268 184. A Somogy Megyei Levéltár középkori oklevelei. (Szerk.: Bősze Sándor.) A bevezető tanulmányt írta, a regesztákat gondozta Gőzsy Zoltán. Kaposvár, 2004.

[22] Erdélyi Gabriella: A „Sacra Poenitentiaria Apostolica” hivatala és magyar kérvényei a 15–16. században II. Levéltári Közlemények 76 (2005) 1. 82.

[23] Farbaky Péter: Szatmáry György a mecénás. Művészettörténet füzetek 27. Budapest, 2002.

[24] Margalits E.: Horvát történelmi repertórium I. i. m. 559; Tardy Lajos: Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról. Budapest, 1977. 208–270.

[25] Mandič, Dominik: Duvanjska biskupija od XIV–XVII. stoljeća. Croatia Sacra 5 (1935) 37.

[26] Szigeti Kilián: Pécs orgonistái és orgonaépítői a késő középkorban. In: Baranyai Helytörténetírás 1974–1975. Szerk.: Szita László. Pécs, 1976. 14–16.

[27] Szakály Ferenc: Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Humanizmus és reformáció 23. Balassi Kiadó, Budapest, 1995. 44.

[28] Pálosfalvi Tamás: Grebeni Hermanfi László alnádor. II. közlemény. Századok 142 (2008) 2. 309.

[29] Lásd 109. lj.

[30] Sarbak Gábor: Miracula Sancti Pauli primi Heremite. Hadnagy Bálint pálos rendi kézkönyve, 1511. Debrecen, 2003. 107.

[31] MOL DL 107063

[32] MOL DF 268 267. A Somogy Megyei Levéltár középkori oklevelei i. m.

[33] BÓNIS György: Szentszéki regeszták. Iratok az egyházi bíráskodás történetéhez a középkori Magyarországon. Jogtörténeti Tár 1/1. Budapest, 1997. 3705. reg.

[34] Tkalčič, I. B.: Povjestni spomenici i. m. 175; 282.

[35] Uo. 278; 175.

[36] Uo. 260; 257.

[37] Laszowski, Emilij: Povjestni spomenici slob. kralj. Grada Zagreba priestolnice kraljevine dalmatinsko-hrvatsko-slavonske / Monumenta historica liberae regiae civitatis Zagrabiae metropolis regni Dalmatiae, Croatiae et Slavoniae. Svezak XII. Zagreb, 1929.  196. 1540. jan. 26. András esztergomi prépost feljegyzése Thúz Osvát püspökről.

[38] Adamček, Josip – Kampuš, Ivan: Popisi i obračuni poreza u Hrvatskoj u XV. i XVI. stoljeću. Sveučilište u Zagrebu, Institut za hrvatsku povijest, izvori za hrvatsku povijst 3. Zagreb, 1976. 5.

[39]Restant inexacti Bona Capituli Quinqueecclesiensis combusta faciunt flor. 60. Uo.

[40] Uo. 34; 65; 103.

[41] Uo. 49–53.

[42] Gyulai pályafutására lásd Kubinyi András: Ernuszt Zsigmond pécsi püspök rejtélyes halála és hagyatékának sorsa. (A magyar igazságszolgáltatás nehézségei a középkor végén.) Századok 135 (2001) 2. 304, 318, 329–330.

[43] Adamček – Kampuš: Popisi i obračuni i. m.   7.

[44]provisor curiae castri Zenthgergh” Stipišić, J. – Šamšalović, M.: Isprave u Arhivu Jugoslavenske Akademije. (Nastavak – do smrti kralja Vladislava II.) Zbornik Historijskog Instituta Jugoslavenske akademije znanosti i umjetnosti 4. 1961. 3775.

[45] Uo. 3888.

[46] 1504-ben II. Gyula engedélyt adott a jajcai ferenceseknek, hogy a török miatt a Gilétfy család pozsegai birtokára tehessék át a székhelyüket. Thallóczy Lajos: Jajcza (bánság, vár és város) története 1450–1527. Az oklevéltárat szerkesztette: Horváth Sándor (Monumenta Hungariae Historica / Magyar történelmi emlékek 40.) Budapest, 1915. XVIII.

[47] Entz Géza: A pécsi székesegyház kincseinek sorsa. Pannonia 7 (1941–1942) 1941–1942. 334.

[48] Erről összefoglalóan Molnár Antal: A katolikus egyház a hódolt Dunántúlon. Metem Könyvek 44. Budapest, 2003.

[49] Thallóczy L: Jajcza i. m. LXVII. „Item ad Jayczam fruges empte et misse sunt cubuli Quinqueecclesienses duo milia sexingenti et septem, emendo decem cubulos pro uno floreno faciunt CCCX fl.

[50] 1467. március 8-án Zerdaheli Baróthy Pál pécsi várnagy tiltakozott, hogy amíg ő az uralkodóval Horvátországban volt hadjáratban, addig Vince iváni apátot a megkérdezése nélkül váltották le. Bónis Gy.: Szentszéki regeszták i. m. 3061. reg. 

[51] Az események monografikus feldolgozása: Jászay Pál: A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után. Pest, 1846.

[52] Barta Gábor: Konszolidációs kísérlet Magyarországon a mohácsi csatavesztés után. (Szapolyai János kormányzása 1526. november – 1527. augusztus.) Századok 1977. 635–680.

[53] Erről bővebben Varga, Szabolcs: Osmanische Expansion und Kroatiens Neupositionierung zum Königreich Ungarn im 16. Jahrhundert. [Kézirat]

[54] Barta Gábor: Az elfelejtett hadszíntér 1526–1528. Történelmi Szemle 37 (1995) 1. 1–33.

[55] Eszék szerepéről lásd Varga Szabolcs: Volt-e vár Eszéken 1526-ban. Keletkutatás 2007. 49–60.

[56]Timent enim Thurci, si Dravum trayciant, fore, ut a gentibus Sclavonie circumdentur et opprimantur et de hoc nuper sermonem habuerunt, quando ad Vaciam profectus sum, an sic wayvode sit subveniendi vel ne stante periculo propter Sclavoniam expectando…” IVIĆ, Aleksa: Spomenici Srba u Ugarskoj, Hrvatskoj i Slavoniju tokom XVI i XVII stoljeća. Prvi Djelo: od 1527 do 1600 godine. Knjige Matice Srpske broj 36. i 37. Zbornik istorijskih dokumenata III. Novi Sad, 1910. 57–59. 1530. aug. Radoslav Chelnick ismeretlennek.

[57] „…regni Sclavoniae locumtenens, necnon comitatuum de Posega, Baranya, Simigiensis, Castriferrei, Tolnensis, Zaladiensis, Wesprimiensis et Albensis supremus capitaneus…”  Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században. História–MTA Történettudományi Intézet. Budapest, 2010. 62.

[58] Laszowski, Emilij: Monumenta Habsburgica Regni Croatiae, Dalmatia, Slavoniae. II. Monumenta Spectantia Historia Slavorum Meridionalium 35. JAZU Zagreb, 1914. 141. 1529. márc. 10. Pásztor Gáspár Ferdinándnak.

[59] Uo. 426.

[60] Ezeknek az országgyűléseknek a forrásanyagát kiadta Fraknói Vilmos: Magyar Országgyűlési Emlékek / Monumenta Comitalia Regni Hungariae I. (1526–1536.) Budapest, 1874. 309-429.

[61] A hadjárat eseményeit rekonstruálja Gerhartl, Gertrud: Die Niederlage der Türken am Steinfeld 1532. Militärhistorische Schriftenreihe 26. Wien, 1981. Ennek ideológiai hátterét világítja meg Ágoston Gábor: Ideológia, propaganda és oszmán pragmatizmus. A Habsburg–Oszmán nagyhatalmai vetélkedés és a közép-európai konfrontáció. Történelmi Szemle 45 (2003) 1–2. 1–25.

[62] Kujáni Gábor: Brodarics István levelezése 1508–1538. Történelmi Tár 1908. 280–281.

[63] Varga Szabolcs: Brodarics István pécsi püspök (15321537) Pécsi Szemle 13 (2010) 1. 18–24.

[64] Lásd Szakály Ferenc tanulmányát e kötetben, 32.

[65] Iványi Béla: Buda és Pest sorsdöntő évei (1526–1541). In: Tanulmányok Budapest Múltjából IX. Budapest, 1941. 46–47.

[66] A hadjárat eseményeire lásd Klaič, Nada: „Ostaci ostataka” Hrvatske i Slavonije u XVI st. (od mohačke bitke do seljačke bune 1573. g.) Arhivski Vjesnik 16 (1973) 255–257. és Mažuran, Ive: Turska osvajanja u Slavoniji (1526–1552). Osječki Zbornik VI. 1958. 97–103.

[67] Margalits Ede: Horvát történelmi repertórium II. Budapest, 1902. 739.         

[68] Barta Gábor: A törökös ideológia kezdetei Magyarországon. Keletkutatás 1987. tavasz, 8–19.

[69] Bunyitay Vince et alii: Egyháztörténelmi emlékek a magyarországi hitújítás korából III. kötet. (1535–1541.) Budapest, 1906. 112–113.

[70] Erdélyi G: A „Sacra Poenitentiaria Apostolica” hivatala i. m. 73. Velike ekkor csak ideiglenesen kerülhetett török kézre. Véglegesen 1544-ben esett el.

[71] Bár ismerünk egy Sulyok Ferencet, akinek Zágrábban kőháza volt, azt nem tudjuk, hogy rokona volt-e Györgynek. Laszowski, E.: Povjestni spomenici i. m. 171.

[72] Bessenyei József: A Héttorony foglya. Török Bálint. Helikon Kiadó (Labirintus), Budapest, 1986. 66–67.

[73] Enyingi Török Bálint. Bev. és a forrásokat közzéteszi: Bessenyei József. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1994. 141.

[74] Életére lásd: Varga Szabolcs: Egy ismeretlen humanista: Peregi Albert pécsi prépost. Történelmi Szemle 53 (2011) 3. 351–376.

[75] Fraknói Vilmos: Magyar Országgyűlési Emlékek / Monumenta Comitalia Regni Hungariae II. (1537–1545.) Budapest, 1875. 176.

[76] Lásd Dávid Géza tanulmányát e kötetben, 91.

[77] Lásd Szakály Ferenc tanulmányát e kötetben, 39.

[78] Tolnát még 1541. október 2-a előtt magnak foglalta el Szulejmán, Bátát pedig teljesen elpusztították a hazafelé tartó török csapatok. „oppidum Tholnam pro se usurpavit ac omnes officiales suos constituit: iudicem spanum. Oppidum Batham penes Sarwyz existens, totum usque ad fundamentum destruxit.” MON HABS III. 91.

[79] Lásd Hegyi Klára tanulmányát e kötetben, 124.

[80] Dávid 1995. 55.

[81] 1542. február 17-e előtt kerültek török kézbe ezek a várak, mert védőik üresen hagyták őket és elmenekültek. ETE 1909. 11.

[82] Pécs városa komoly túlerővel szemben védhetetlen volt. Északi oldalán a Mecsek lejtőiről be lehetett látni a városba, folyó se segítette a védelmet. Az alapterülete is túl nagy volt, ezért rengeteg katonát kellett volna itt állomásoztatni. Ezen kívül a falai alacsonyak és vékonyak voltak, amelyeknek a megerősítésére kevés lehetőség volt. 

[83] Pálffy Géza: A Bajcsavárig vezető út: A stájer rendek részvétele a Dél-Dunántúl törökellenes határvédelmében a XVI. században. Hadtörténelmi Közlemények 116 (2003) 2. 469470. Egy tervezet szerint eredetileg több katonát szándékoztak fegyverben tartani Pécsett.

[84] Uo.

[85] Ezért fel kell mentenünk Székelyt azon vádak alól, amelyekkel Istvánffy Miklós illette krónikájában, miszerint „Ferdinánd, mikor a várast három esztendővel azelőtt kezében vette volna, Székely Lukácsot, Jakabnak fiát, aranyat gyűjtésre inkább, hogysemmint hadakozásnak tisztiben eljárásra valót tette gondviselőül… de Lukács maga saját dolgai végett nem megvetendő somma pénz kiszedéséért mely nevezetben Grécben [Grácban] vala, menvén, otthon nem vala”. Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája Tállyai Pál XVII. századi fordításában II. (Sajtó alá rendezte Benits Péter.) Budapest, 2001. 91.

[86] Szakály Ferenc: Pécs török uralom alá kerülésének történetéhez. In: In Memoriam Barta Gábor. Tanulmányok Barta Gábor emlékére. (Szerk.: Lengvári István.) Pécs, 1996. 158.

[87] Uo. 154.

[88] Uo. 153.

[89] Nádasdy Tamás főkapitányi működésére lásd Pálffy Géza: Nádasdy Tamás, a Dunántúl főkapitánya (1542–1546 és 1548–1552). In: Nádasdy Tamás (1498–1562). Tudományos Emlékülés: Sárvár, 1998. szeptember 10–11. Sárvár, 1999. 29–54.

[90] Szakály F.: Pécs török uralom alá kerülésének történetéhez i. m. 155–156.

[91] Uo.

[92] Móré László vára volt, ahol több keresztény fogoly is raboskodott 1543 előtt, akik közül Batthyány Farkast Kászim engedte szabadon. Lásd Dávid Géza tanulmányát e kötetben, 91.

[93] Uo.

[94] ETE 1909. 267.

[95] Lásd Szakály Ferenc tanulmányát e kötetben, 49.

[96] Uo. 50.

[97] Laszowski, E.: Monumenta Habsburgicai. m. III. 141.

[98] A pécsi bíró arról panaszkodott, hogy Alapi János, Bocskai Ferenc és mások a káptalan és más pécsi lakosok szekereit kifosztották. Szakály F.: Mezőváros és reformáció i. m. 62.

[99] Szakály Ferenc tanulmánya e kötetben. 43.

[100] Szakály F.: Mezőváros és reformáció i. m. 40.

[101] Hobardanec Anna, Csehi Katalin és Sklana domonkos apácák egy szekéren menekültek Szigetre, majd végül Varasdon fogadták be őket, miután a püspöki és a királyi katonák is kifosztották őket. Uo. 62.

[102] Budina Sámuel históriája magyarul és latinul Szigetvár 1566. évi ostromáról. Fordította és jegyzetekkel ellátta: Molnár Imre. A fordítást az eredetivel egybevetette: Berényiné Révész Mária. Szigetvári Várbaráti Kör kiadványai 6. Szigetvár, 1978. 5–6.

[103] Sziget történetére legújabban Varga Szabolcs: Szigetvár története 1526–1566. In: Szigetvár története. Tanulmányok a város múltjából. (Szerk.: Bősze Sándor, Ravazdi László.) Szigetvár, 2006. 45–93.

[104] A vár ellátására vonatkozó forrásokat összegyűjtötte és magyar nyelven kiadta Timár György: Királyi Sziget. Sziget várgazdaságának iratai 1546–1565. Pécs, 1989.

[105] Laszowski, E.: Monumenta Habsburgicai. m. III. 449. Az 1552. évi hadjárat szlavóniai eseményeire lásd Dávid Géza – Fodor Pál: „Az ország ügye mindenek előtt való”. A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1544–1545, 1552). História könyvtár. Okmánytárak 1. Budapest, 2005. 207–665.

[106] Zrínyi OKLT. 311–312. 1555. szeptember 8. Zrínyi Miklós Zichy Istvánhoz.

[107] Az 1556. évi ostromra Bende Lajos: Sziget 1556. évi ostroma. Hadtörténelmi Közlemények 15 (1968) 281–309.

[108] Szakály Ferenc: Egy végvári kapitány hétköznapjai. (Horváth Márk szigeti kapitány levelezése Nádasdy Tamás nádorral és szervitoraival, 1556–1561) In: Somogy Megye Múltjából 18. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1987. 121.

[109] Uo. 53.

[110] Uo. 113.

[111] Benda Kálmán: Zrínyi Miklós a szigetvári hős. In: Szigetvári Emlékkönyv. Szigetvár 1566. évi ostromának 400. évfordulójára. Budapest, 1966. 47.

[112] „…tanácskozván Tahy Ferenc, jó erős hadakozó és sok jeles próbált vitézségekkel híres-neves emberrel, sógorával, Perneszy Farkast is, babócsai kapitánt maga mellé vévén, eltitkolván, azmennyire lehetett, az menést, az Dráván Babócsa s Tamási között ezer lovassal és kétezer puskás gyaloggal általkele, s egyenesen az ellenségre menni siete”. Istvánffy Miklós magyarok dolgairól… i. m. 323.

[113] Zrínyi OKLT. 597.

[114] Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, ám meg kell említeni, hogy a horvát végvárak katonái a török kiűzéséig rendszeresen előfordultak a Dél-Dunántúlon. Elég csak Zrínyi Miklós 1664-es hadjáratára, vagy Pécs 1686-ban bekövetkezett felszabadulására gondolnunk.

[115] Pickl, Othmar: Die Auswirkungen der Türkenkriege auf den Handel zwischen Ungarn und Italien im 16. Jahrhundert. in: Die wirtschaftlichen Auswirkungen der Türkenkriege. Die Vorträge des 1. Internationalen Grazer Symposions zur Wirtschafts- und Sozialgeschichte Südosteuropas (5. bis 10. Oktober 1970). Hrsg. Von Othmar Pickl. (= Grazer Forschungen zur Wirtschafts- und Sozialgeschichte, Band 1) Graz, 1971. 71–131. Különösen 88–92.

[116] Kubinyi András: A későközépkori magyarországi városi fejlődés vitás kérdései. In: Régészet és várostörténet tudományos konferencia. Dunántúli dolgozatok (C) Történettudományi sorozat 3. Szerk.: Uherkovics Ákos. Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 1991.

[117] Barta Gábor: Konszolidációs kísérlet Magyarországon a mohácsi csatavesztés után. (Szapolyai János kormányzása 1526. november – 1527. augusztus.) Századok 111 (1977) 664.

[118] Kubinyi András: Pécs gazdasági jelentősége és városiassága a késő-középkorban. In: Pécs szerepe a Mohács előtti Magyarországon. Szerk.: Font Márta. Tanulmányok Pécs történetéből 9. Pécs, 2001. 49.

[119]Ego, Johannes Sowan Pastor de Florencia tricesimator et inhabitator civitatis Montisgrecensis” 1503. aug. 20. Zágráb. Tkalčič I. B.: Povjeszni spomenici… i. m. 22.

[120] 1531-ben Pásztor Gáspárnak nyolcvan marháját rabolta el Erdődy Simon zágrábi püspök. Laszowski, E.: Monumenta Habsburgica i. m. II. 29.

[121] A szarvasmarha-kereskedelem régióra gyakorolt hatására lásd Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán. In: Somogy Megye Múltjából 4. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1973. 55–112.

[122] Laszowski, E.: Povjestni spomenici… i. m. 226.

[123] Szakály F.: Mezőváros és reformáció i. m. 54.

[124] Molnár Antal: A katolikus egyház a hódolt Dunántúlon. Metem Könyvek 44. Budapest, 2003. 27.