Cikkek

Sudár Balázs: A hódolt Pécs történetéhez



Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Első megjelenés:           

Tanulmányok Pécs történetéből 20.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2009.

ISSN 1219 4077

ISBN 978-963-87277-3-2

Szerkesztette: Kaposi Zoltán és Vonyó József

11–27. p.

Javított újraközlés (jelen szövegközlés forrása):   

Pécs a hódoltság korában

Kronosz Kiadó – Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2012.

Szerkesztette:

Szakály Ferenc és Vonyó József

328–340. p.



Sudár Balázs


A hódolt Pécs történetéhez


Zur Geschichte von Pécs unter türkischer Herrschaft

On the History of Occupied Pécs



Az alábbiakban nyolc kisebb tanulmányt adok közre, apróságokat Pécs város törökkorából. Először Evlia cselebi leírásának néhány homályos pontját kívánom az eddigieknél kissé jobban megvilágítani: hogyan is nevezték valójában a Káriki-kaput, volt-e sasfigura a vár bejárata felett, vonatkoztatható-e utazónk leírása a középkori egyetemre? A pécsi oszmán főiskolák kérdésköre átvezet minket Tirjákí Haszan pasához és az ő állítólagos pécsi halálához. A továbbiakban Haszan helyettesével, Iszkender pasával foglalkozunk, aki éppen Pécsről kísérte Bethlen Gábort Erdélybe a fejedelmi trón elfoglalására. Végezetül a török írók varázslatos írói stílusával ismerkedhetünk meg, s közben felidézzük Pécs másik történetíró-szülöttének, Dzsafer Ijánínak az alakját is.

1. A Frengí kapu

Amikor 1663 nyarán Evlia cselebi Pécsett járt, úgy találta, hogy a városnak öt kapuja van. Az egyik, a délnyugatra néző kapu azután Karácson fordítása nyomán Káriki vagy Kárjeni kapu néven híresült el a magyar helytörténeti szakirodalomban.[1] A név olvasatának bizonytalanságát már Karácson is jelölte, s joggal. Átírási hibával állunk ugyanis szemben: az arab írás – a mi ékezeteinkhez hasonló szerepű – diakritikus pontjai némiképp elkeveredtek, a helyes olvasat a frengí. E szó eredeti jelentése frank, francia, s ebből kiterjesztéssel európai, jelen esetben európai mintájú.[2] A szót a török nyelvben hadiműszóként is használják, általában tornyokkal/bástyákkal (kule) kapcsolatban. Így nevezték például Bécs egyik kaputornyát, de Budán is volt egy kis és egy nagy Frengí kule: a mai buzogánytorony és a déli rondella, a Lihegő-kaput pedig a frengí torony kapujának nevezték.[3] Sajnos nem tudjuk pontosan, hogy milyen építményre alkalmazták a frengí szót, mindenesetre úgy tűnik, hogy elsődlegesen a tornyokat illették vele, s ezekről került át a kapukra. Így például Pécsett a frengí torony kapujáról olvasunk, amit viszont röviden csak frengí kapunak neveznek. Érdekes, hogy a budai déli rondella és a pécsi barbakán nem csupán török elnevezésében, hanem építészeti szempontból is párhuzamba állítható.[4]

Szőnyi Ottó – aki először aknázta ki Evlia útleírásainak pécsi vonatkozásait – 1928-ban még úgy vélte, hogy a kapu nem lokalizálható, tíz évvel később Gosztonyi Gyula azonban azonosította a vár dél-nyugati barbakánjával.[5] Persze már benne is felmerült a kérdés, hogy vajon az említett épület tekinthető-e a város kapujának, minthogy közvetlenül a várból nyílik. Érvelése szerint ez azért nem akadály, mert a várból nézve valóban a város felé esőnek látszik. Legújabban azonban Bodó Balázs a lokalizálást megkérdőjelezi, éppen e problémára hivatkozva.[6]

A számunkra logikátlannak tűnő besorolás azonban Evlia gondolkodása szempontjából teljesen világos. Ő minden fallal körülvett területet várnak (kale) nevezett, Pécsett tehát a püspökvárat és a várost együttesen. (Evlia szóhasználata szerint az előbbi a belső vár [ics kale].) Amikor a vár kapuiról írt, akkor azokra az átjárókra gondolt, amelyek a fallal körülkerített területről kívülre vezetnek. A barbakán valóban ilyen, így joggal került a többi városkapu mellé. (A belső vár kapuit azonban tételesen nem sorolja fel, így az sem kizáró ok, hogy ott nem említi.)

2. Sasos címer a kapu felett

Evlia leírja a püspökvár kaputornyát is, amelyet nagy biztonsággal azonosíthatunk az Ernuszt Zsigmond által épített déli, 1819-ben elbontott épülettel.[7] Sok fejtörést okozott azonban a leírás egyik passzusa, amely ráadásul hiányosan és pontatlanul jelent meg magyar fordításban: a kapu „boltozata fölött a tallér nevű garason látható kétfejű, két szárnyát kiterjesztő s két lába karmait kinyújtó madárnak rajza van, mely fehér márványon van elhelyezve; aki látja, élőnek gondolja. E képpel összefüggőleg a fehér márványra latin írással némi történelmi események vannak feljegyezve.”[8] Helyesen: „E kapu [...] záróköve felett fehér márványon a zolta nevű guruson lévő kétfejű, két szárnyát kitáró, két lábának karmait megfeszítő madár képe van. Aki látja, első pillantásra élőnek gondolja. De [valójában] élettelen pogány munka. És ennek az élettelen madárnak a képe mellett, egy fehér márvány [táblán] az isteni Eflátún [Platón] saját írásával, bizonyos fajta latin vonásokkal e vár történetét eképpen foglalta össze: »E vár már háromezer évvel azelőtt is állt, hogy én Iszkendernek [Nagy Sándornak] megépítettem. Kerüljön a Jézus-hívők kezébe, aztán néhányszor a mohamedánok kezére kerüljön, az utolsó időkben az olasz [talján] nép kezére kerüljön!« Így foglalta össze, mi pedig a pécsi hitharcosok foglyaival olvastattuk el, s így foglaltuk össze.”[9]

Szőnyi Ottó szerint ugyan „e leírás klasszikus példája a keleti írók valót és költöttet összekeverő megbízhatatlanságának”, Gosztonyi Gyula azonban már azonosíthatónak találta Ernuszt Zsigmond pécsi püspök – máig fennmaradt – címerével. Elgondolása szerint Evlia a két címertartó angyalt vélhette a kétfejű sas szárnyainak, lábainak és fejeinek, míg a meglehetősen egyszerű címerpajzs a madár mellkasát képezné. Újabban több kutató ténylegesen sasos címert vél felfedezni Evlia leírása mögött: Farbaky Péter Zsigmond király, Bodó Balázs pedig Szécsi Pál címerével hozta összefüggésbe.[10]

Bár a teljes leírásból – a korábbi magyar fordítással ellentétben – azt is megtudjuk, hogy Evlia szerint mi állt az ominózus latin nyelvű feliraton, az egyértelműen fiktív szöveg nem – legalábbis első látásra nem – visz közelebb a címer kérdésének megoldásához. Érdemes azonban utazónk egyéb hasonló leírásait szemügyre vennünk. Az Utazások könyvében Bécs leírásánál például a következőket olvashatjuk: „e [Freng] kapu felett fehér márványon egy kétfejű, arannyal díszített fekete sas képe van. Két fejét felemelve, szárnyait kitárva, csőrét görbítve áll a kapu záróköve felett. De úgy igaz, hogy a márványfaragó mester olyan élethű képet készített, hogy aki látja, e madarat élőnek gondolja.”[11] Egerben pedig „az oroszlán mellett, a kapu felett szintén fehér márványból a márványfaragó mester egy kétfejű magyar madarat [faragott ki]. A hitetlenek zolta [arany] nevű pénzén két fejű, két szárnyát és két markát kitáró sas képe van, az egri vár kapuja feletti madár képe is egy erre hasonlító sas-szobor, de ennek két fejében vas nyelve van. […] S valóban, a tökéletes mester e madár-kép lényegét a márványba véste.”[12] Végül lássunk egy példát arra is, hogy Evlia nem minden kapu feletti faragványban látta a mitikus madarat. Váradon például „a kapu fölött a márványfaragó mester kőből marhafejeket faragott, mintha csak élnének. E szobrok két oldalán emberi kezek és lábak, üstdob, trombita és mindenféle hadiszer képe faragtatott ki kőből.”[13] A fenti idézetekből jól kiütköznek Evlia írói stílusának általános jegyei, de a jellemzések egyedi vonásai is. Nem akart tehát mindenhol sast látni: ahol a madárról írt, minden bizonnyal okkal tette. Bécsben aligha kétséges, hogy a császári címert látta, az egri leírás azonban már kérdéseket vet fel. A Varkocs-kapu felett valóban látható volt Perényi Péter építési felirata 1542-ből. A tábla ma is létezik, ám nincsen rajta semmiféle állatábrázolás. Nem elképzelhetetlen azonban, hogy egykor Perényi címere is látható volt a kapu felett, amelynek bárói, négy osztatú változatán oroszlán és egy szakállas-szárnyas férfifej látható. [14] Esetleg ez utóbbit nézte a török utazó sasnak.

A pécsi várkapu Evlia-féle leírásának fő jellemzői a következők: magas, négyszögletes toronyban nyíló kapu íve felett egy címerábrázolás található, mellette latin felirat. Ez teljességgel megegyezik a vár déli kapujának hajdani valóságával.[15] Ezek alapján nem hiszem, hogy egy másik kapura, vagy egy másik faragványára kellene gyanakodnunk: Evlia véleményem szerint Ernuszt Zsigmond máig fennmaradt címerét látta.[16] Hogy miért látott benne mégis sast? Ennek több magyarázata is lehetséges. Figyelembe kell vennünk utazónk heraldikai járatlanságát, valamint azt is, hogy a szobrok látványa idegen volt tőle. Az Ernuszt-címer alulról nézve esetleg tényleg kelthette sas benyomását, ahogy Gosztonyi feltételezte. Az is lehetséges, hogy a mű megírása idején, az 1680-as évek elején Evlia így rekonstruálta húsz évvel korábban papírra vetett, esetleg hiányos jegyzeteit. És persze az is elképzelhető, hogy utazónk „Platón felirata” mellett nem is tudott mást elképzelni, mint a kétfejű sasos bizánci címert. Az oszmánok előtti görög múlt a törökök fejében eléggé összemosódott, de mindenesetre a hajdani dicsőség – és persze a Bizánci Birodalom – örökösének érezték magukat. A Platón-felirat, s mellette a bizánci címer így tehát a török hódítás jogosságának, múltbéli megalapozottságának bizonyítására szolgált.[17]

3. A középkori egyetem lokalizálásához

Hosszú idő óta vita tárgyát képezi, hogy hol is állhatott Magyarország első egyetemének az épülete. Békefi Remig 1909-ben megjelent tanulmányában Evlia cselebi útleírására hivatkozva a püspökvárba helyezte.[18] Klaniczay Tibor azonban számos kételyt fogalmazott meg, nem látta például igazoltnak a török utazó által említett főiskola és a hajdani egyetem összekapcsolását, sőt azt is megkérdőjelezte, hogy volt-e egyáltalán önálló épülete az intézménynek.[19] A kérdést lezárni látszottak G. Sándor Mária ásatásai, amelyek során a székesegyháztól északra egy nagyméretű épület maradványai kerültek felszínre, ahol találtak egy címertöredéket is, amely az egyetemet alapító Vilmos püspökhöz köthető. A régész szerint „az Evlia Cselebi török történetírónál megőrzött hagyomány perdöntőnek látszik, mivel ez a XIV. századra utalhat vissza...”.[20] Újabban azonban Visy Zsolt – szintén utazónkra hivatkozva – megkérdőjelezte a lokalizációt.[21] Érdemes tehát elővennünk és tüzetesebben szemügyre vennünk az oly fontos leírást.

„És [a Szülejmán-dzsámi, azaz a székesegyház] haremjének leírására a nyelv gyenge, jellemzésére a toll erőtlen és fáradt. És eme harem oldalainál körös-körül [dáiren-mádár] az isteni Eflátún példamutató /csodálatos medreszéje van, melynek leírásakor dadog a nyelv, de most minden cellája [hüdzsre] a várkatonák lakhelye.” „Mindegyiknél régebbi az isteni Eflátúnnak a belső várban lévő medreszéje, mely a tudományok háza. Összesen 70 darab, Kiszrá boltívéhez és a Hávernák-palotához hasonló cellája van. Ezek mindegyikében egy-egy, különféle, az építészet tudományával készített, művészi […] van, melyek leírására a nyelv gyenge, s összetörnek az ékkövet szóró nádtollak. […] Ám jelenleg ezekben a cellákban a várkatonák élik világukat családjukkal.”[22]

Először is emeljük ki, hogy Evlia cselebi nem a középkori egyetemről beszél, hanem Platón főiskolájáról. Utazónk valóban úgy vélte, hogy a jeles ókori bölcs Pécsett töltötte utolsó éveit,[23] és tisztában volt az athéni iskola jelentőségével is, ezért a főiskola említését nem kell feltétlenül a középkori magyar előzmények ismeretének tulajdonítanunk. Minden további nélkül elképzelhető, hogy Platón mellé „járt” egy oktatási intézmény is, a helyi muszlim hagyományokban pedig valóban szó esett az alapításokról.[24] Így az említett főiskola léte lehet puszta fikció is.

Kérdéses, hogy a 16. század elejére már korántsem olyan jelentős oktatási intézmény emléke megérhette-e a 17. század 60-as éveit. A visszahódító háborúk után az egyes templomok és kolostorok hovatartozása körül zajló viták legalábbis kétségeket ébresztenek bennünk. S ha a keresztény közösség néhány tagja tudatában volt is a hajdani iskolának, még mindig nem bizonyos, hogy ezt a tudást átadták-e, vagy pontosan adták-e át a török utazónak. Mindemellett elképzelhető az is, hogy a középkori egyetem – vagy káptalani iskola – emléke és az oszmán Platón-hagyomány már a hódoltság korai időszakában összekapcsolódott, s így akár a muszlim közösség is őrizhette az emléket. Mindenesetre a két intézmény azonosítása egyáltalán nem bizonyos, így némiképp más okokból, de magam is osztozom Klaniczay Tibor kételyeiben.

Próbáljuk most lokalizálni az Evlia által leírt épületet! Visy Zsolt már felhívta a figyelmet a cellácskák jelentőségére, én most a többször is említett harem kifejezésre helyezném a súlyt. A harem (más néven ics avlu vagy szahn) a dzsámik belső udvara, amely többnyire az épület főkapuja előtt helyezkedik el. Átmenetet képez a külvilág és a szakrális tér között, ezért gyakorta itt helyezkedtek el a rituális mosakodásra szolgáló csorgókutak is. A közösség azon tagjai, akik nem fértek be az istentiszteletre, ebben az udvarban végezték imájukat, éppen ezért gyakran itt is kibblefülkék jelezték az imairányt. A klasszikus oszmán építészetben a haremet négyzetalaprajzú és kis kupolákkal fedett árkádsor (ravak) veszi körül. Ebből a „kerengőből” – egy második gyűrűt képezve – akár kisebb cellák is nyílhattak. Ilyen előudvart azonban nem mindig építettek, számos imahelynek nincsen haremje.[25] Mindez azért fontos, mert Evlia határozottan állítja, hogy a pécsi – nem muszlim építésű – Szülejmán-dzsámi előtt volt egy olyan térség, amit ő haremként tudott értelmezni, illetve amit a közösség ekként használhatott. 

De vajon hol állhatott egy ilyen nagyobb teret körülvevő épület? Úgy vélem, a kérdésben a kapuk a döntőek, hiszen a dzsámiba a haremen keresztül vezet az út. A püspökvárat Evlia szerint délről az Ernuszt-féle kapun, és az utána következő boltozatos átjárón keresztül lehetett megközelíteni. A székesegyházba pedig két irányból lehetett bejutni, nyugatról a főkapun, és délről a mellékhajón keresztül. Kérdéses, hogy a muszlimok az egész épületet dzsáminak használták-e? Bár az általánosító leírások – muszlimok és keresztények egyaránt – ezt állítják, ellentmond ennek egy szemtanú, Cserneky János, aki 1620-ban így ír Dallos Miklós püspöknek: „Ebben a templomban a törökök nem tartanak istentiszteletet, hanem csak az egyik toronyban, amely a templomhajó déli oldalán van. Ott van elkészített hely. A török pap és akik a törökök közül összejönnek naponta négyszer, nem a templom hajójába mennek, hanem az említett torony alá, ahol elkülönített hely van. Magában a templomban az oltárok érintetlenül megvannak, antipendiumokkal díszítve úgy, ahogy az elfoglaláskor találták. A graduálés és az antifonás könyvek is ott vannak kis lánccal a falhoz erősítve, amelyen lógnak.”[26] Az említett torony könnyen azonosítható a délnyugati toronnyal, az „elkészített hely” pedig minden bizonnyal a Corpus Christi kápolna volt. Azaz a muszlimok csak a székesegyház egy részét, méghozzá a délre eső részét használták istentisztelet céljára.[27] Itt érdemes felhívni a figyelmet a Koller-féle metszetek egyikén látható kis, befalazott kapura, amely a délnyugati torony déli falában nyílott.[28] Nem kizárt, hogy a törökök ezt használták a torony (azaz a minaret) és a Szülejmán-dzsámi bejárataként.

Kérdés, hogy volt-e a székesegyháztól délre vagy nyugatra olyan épület, amelyet Evlia haremként értelmezhetett? Nyugat felé ismereteink szerint nem. Délre azonban Visy Zsolt és Kikindai András vizsgálatai szerint állt egy nagy épülettömb, az ún. quadrum.[29] Ennek létezését régészeti szempontból részben még csak talajradar-vizsgálatok igazolják, ezért G. Sándor Mária nem is számol vele. Ugyanakkor mintha Evlia utalna a legbizonytalanabb déli szárnyra is: „a belső vár kapuján [az Ernuszt-féle kapun] belépve még egy várfal van. Azon is bemenve, hatalmas boltozatok alatt átmenve” a dzsámihoz (azaz a székesegyházhoz) jutunk.[30] Erre a quadrumra teljes mértékben ráillik utazónk leírása, mind funkcióját, mind elhelyezkedését tekintve. Ugyanakkor a székesegyháztól északra feltárt épület semmiben sem felel meg az Evlia szövegéből kikövetkeztethető információknak: nem onnan közelítik meg a székesegyházat, és udvarként értelmezhető területet sem találunk előtte.

Összességében úgy látom, hogy a középkori egyetem és a Platón-féle főiskola azonosítása egyáltalán nem bizonyos, ezért Evlia adatát jóval kisebb súllyal kellene tekintetbe venni az egyetem-vitában. Másrészt az Evlia által leírt épület minden jel szerint a székesegyház déli oldalán terült el, az északi fal mellett feltárt épülettel aligha azonosítható. Két következtetés adódik: ha az Evlia által leírt Platón-féle főiskola a középkori egyetemmel azonos, akkor ez utóbbi nem a székesegyháztól északra, hanem délre helyezkedett el. Amennyiben a két intézmény épülete nem azonos, akkor pedig a török utazó információi az egyetem-vitában nem használhatóak.

4. A pécsi török főiskolákról

Evlia Cselebi azt állítja, hogy Pécsett összesen öt főiskola volt, de ezek egyike, a feljebb említett Platón-féle intézmény a török időkben már nem működött. Így lényegében négy oszmán felsőfokú oktatási intézményről tudunk. Ezek közül kettőnek, Jakováli Haszan és Memi pasa medreszéjének a nevét említi az utazó, melyek a Szigeti kapun kívül, illetve belül, egymás közelségében álltak. Korábbi tanulmányomban már jeleztem, hogy a két alapító egymás rokona volt: Memi 1543-ban részt vett a város hódoltatásában, és a ferences kolostorból alakította ki főiskoláját, Jakováli Haszan pasa pedig a várfalon kívül építtette fel ma is álló dzsámiját, amelynek haremjában – előudvarában – kapott helyet a főiskola.[31]

Bár több medreszéről Evlia nem szól, más forrásokból mégis vannak információink róluk. Egy 1587-ben kibocsátott kinevezési okiratban például megemlítenek egy eredendően főiskolaként működő épületet, amelyet Kászim pasa kolostorrá alakíttatott. Az irat keletkezésének idején azonban újra medreszeként használták, első tanára Muszliheddín lett, aki egyenesen Trabluszból (Tripoli, Libanon) érkezett. Az intézmény a főiskolák legalsó fokát képviselte, mondhatni az első évfolyam oktatására volt képesítve: tanára napi 18 akcse jövedelmet húzott.[32] Elhelyezkedéséről mindössze annyit tudunk, hogy a pécsi várban állt – ami a török szóhasználat szerint az egész várost jelentette. Az okirat homályban hagyja, hogy vajon ki biztosította a medresze működésének anyagi feltételeit. E hallgatásból talán arra következtethetünk, hogy az intézményváltás Kászim pasa alapítványán belül történt, s így tulajdonképpen Kászim medreszéjéről lenne szó. Ha ez így van, akkor esetleg a Széchenyi-tér észak-keleti oldalán állhatott, minthogy ott volt a pasa fürdője is, márpedig az alapítók jóléti intézményeiket többnyire igyekeztek egy tömbben tartani. 

A negyedik medreszéről egy hódoltsági krónikából szerezhetünk értesüléseket. A mű szerint Tirjákí Haszan pasa „Pécsen pedig a saját maga számára türbét és medreszét építtetett. […] Negyven jük [százezer] akcsét adott az alapítványnak, s a fizetéseket maghatározta.”[33] Tirjákí Haszan a magyar végek legendás harcosa volt, egyszerű szandzsákbégből budai pasává, majd vezírré küzdötte fel magát. Legismertebb haditette Kanizsa védelme 1601-ben, mely az egyik leghosszabb sikeres várvédelem volt a hódoltság történetében. Utoljára 1609. november 28-án nevezték ki budai beglerbéggé, a hivatalt 1613 késő tavaszán bekövetkezett haláláig viselte.[34] Az építkezésekre a fent idézett krónika szerint ebben az időszakban került sor. Haszan gazdagon ellátta alapítványát (vakuf): igen jelentős, négymillió akcsés pénztőkét hagyott rá. (Ennek felügyelője egyébként helyettese, az alábbiakban még említésre kerülő Iszkender pasa lett.)[35] A főiskola rangjáról forrásunk nem szól, de az említett jókora alapítványi tőke eléggé előkelő intézményt sejtet.

A pasa egyébként a közeli Szekcsőn is építkezett. Evlia – illetve kiadói – szerint egy bizonyos Petro vagy Piru Haszan pasa építette ki a város palánkját, miután a kanizsai ostrom szorításából kiszabadult.[36] Bár a kérdéses ostrom dátuma sajnálatos módon hiányzik a szövegből, mégsem nehéz kitalálni, hogy az 1601-es évről és Tirjákí Haszan pasáról van szó. Szekcső palánkját 1599-ben pusztították el a hajdúk, a javításokra pedig a hadszíntérre vonuló nagyvezír, Damad Ibrahim pasa adott parancsot 1600-ban.[37] A Petro vagy a Piru pedig nem egy eddig ismeretlen ragadványnév, hanem a Tiro alak téves olvasata. Tirjákí Haszan pasát gyakran emlegették így a délszláv forrásokban. Carl Peez szerint ez egy hajdani jeles hercegovinai családra utal,[38] de állítását eddig nem sikerült igazolnom. Nem elképzelhetetlen, hogy a tirjákí (’ópiumszívó’) szó rövidített, becéző formájával állunk szemben.

5. Tirjákí Haszan pasa halála

 „Ő pedig [Tirjákí Haszan pasa] Budára ment, és két évig vezette [a tartományt]. Pécsen pedig a saját maga számára türbét és medreszét építtetett. Amíg készen nem lettek, minden nap kérdezősködött felőlük. Egyik nap megjött a jó hír.

– Elkészült – mondták neki.

– Kíváncsiak vagyunk – felelte. – Azonnal indulunk.

Azzal elindult Budáról, és Pécsre ment. Negyven jük [százezer] akcsét adott az alapítványnak, s a fizetéseket maghatározta. Azután napról napra, lassan-lassan romlott az egészsége. Olyannyira, hogy egy nap az övét és a nadrágját is le kellett volna venni róla. Az elhunyt [Haszan pasa] soha életében nem feküdt ruhátlanul az ágyban, most pedig ágyban fekve nyugodott, s egy idő múlva tiszta lelkét Istennek ajánlotta.” – végződik Haszan pasa feljebb már idézett krónikája.[39] A megfogalmazás egyértelművé teszi, hogy a jeles pasa azt szerette volna, ha Pécsett temetik el, s mivel türbéje (sírkápolnája) elkészült, ez valószínűleg így is történt. A szöveg azonban mintha azt is sugallná, hogy a halálesetre éppen Pécsett került sor. Ugyanezt állítja Gévay Antal is a budai pasákról írott, máig jól használható munkájában – igaz, ez esetben forráshivatkozás nélkül.

Fogjuk azonban vallatóra fent idézett krónikánkat! Haszant 1609. november 28-án nevezték ki Budára, de ekkor még valószínűleg Isztambulban tartózkodott, és feltehetőleg csak 1610 elején érkezett tartománya központjába.[40] Ha az utalást jól értelmezzük, akkor ez után két évvel kezdődtek meg az építkezések, tehát 1612 tavaszán–nyarán. A pécsi utazásra nyilván valamivel később kerülhetett sor. Gévay Antal szerint Tirjákí Haszan pasa 1614 legelején halt meg, s január 9-én temették el Pécsett.[41] A korabeli levelezés azonban egészen mást mond. Tirjákí utolsó általunk ismert levele 1613. március 29-én kelt Budán.[42] Nakkás Haszan pasa 1613. július 1-jén Nándorfehérvárból kelt levelében pedig így írt: „az én barátom, az Budán lakozó Vezír Haszan pasa, az ki immár megholt.”[43] Hogy a halálesetre valamivel korábban kerülhetett sor, azt éppen ez a levele bizonyítja, hiszen az új pasát Tirjákí helyettesítésére vezényelték a hódoltságba, s a kérdéses időpontban már Belgrádban járt. Azaz ha a szultáni udvar meglehetősen gyorsan reagált is a halálhírre, akkor is legalább 2–3 hétnek kellett eltelnie, hogy az utód Belgrádig eljusson. Másrészt Bethlen Gábor, aki éppen ekkortájt nyerte el a törökök támogatását a fejedelemséghez, a szultáni udvarból Budára sietett, minden bizonnyal azért, hogy pártfogójának, Haszan pasának beszámoljon a történtekről. Április 25-én innen írt levelet Thurzó Györgynek, de ebben a leghalványabb utalás sincsen a beglerbég halálára, valószínűleg azért, mert még életben volt.[44] Következésképp Haszan valamikor május folyamán hunyhatott el. De vajon Pécsett történt mindez? Aligha, a pasa folyamatosan székvárosában tartózkodott, utolsó leveleit is innen keltezte, és aligha lehetett ereje és ideje az egyre kényesebb politikai helyzetben utazgatni.

6. Iszkender pasa Pécsett

Amikor Bethlen Gábor 1612 őszén (szeptember 13.) elmenekült Erdélyből,[45] Temesváron keresztül a feljebb említett Tirjákí Haszan pasához ment Budára. Innen október 13-án keltezett levele szerint ekkor még csak szabad erdélyi választásokat akart kieszközölni a törökök segítségével. Erre ígéretet is kapott, a lebonyolítást rábízták, a román vajdákat és Ömer pasát rendelték mellé. Azután Hídvégi Mikó Ferenc szerint Tolnán és Eszéken keresztül Nándorfehérvárra ment, ahol a karácsonyt is töltötte.[46] Innen talán február elején indulhatott a szultáni udvarba, Edirnébe, ahová legkésőbb február végén érkezett meg.[47] Negyven napos ott-tartózkodás után ismét Budára jött, hogy április 25-i levele szerint Pécsre induljon tovább.[48] Onnan pedig az al-dunai táborba vezetett az útja.

Sarkalatos kérdés, hogy a későbbiekben oly sokáig meghatározó Iszkender pasával hol és mikor találkozott. Iszkender ebben az időben nagy valószínűséggel még csak a budai pasa kethüdája (helyettese) volt, így agának vagy bégnek titulálták. Ibrahim Pecseví szerint ő kísérte Andrea Negroni bécsi követet a szultánhoz, aki június 24-én indult Budáról Belgrádba (július 15.), hogy szeptember 7-én Isztambulba érjen.[49] Így tehát Iszkender pasa már rég a birodalom központjában volt, mikor Bethlen Budára futott – ekkor tehát semmiképpen sem találkozhattak. Ezzel teljesen összhangban a leendő fejedelem egyik levele arra utal, hogy ismeretségük Edirnében jött létre.[50] Iszkender minden bizonnyal főnöke, Tirjákí Haszan utasításai értelmében képviselte Bethlen ügyét. A hódoltság veterán harcosa és politikusa feltehetőleg jó lehetőséget látott a tehetséges erdélyi főúrban saját pozícióinak erősítéséhez. Első lépésben még csak kibékíteni akarta Báthory Gáborral – november 25-én Szebenbe érkezett követei legalábbis erről tárgyaltak –,[51] de közben előkészítette a fejedelemváltást is. Tudjuk, hogy ez ügyben leveleket küldött a szultánhoz.[52]

Iszkender sikerrel működött Edirnében, Bethlent összeismertette Naszúh pasa nagyvezírrel és magával a szultánnal is. A tárgyalások végeztével Bethlen volt az új fejedelemjelölt, Iszkendert pedig kinevezték kanizsai pasának, s egyúttal a Bethlent bekísérő török sereg vezetőjének, szerdárjának.[53] Könnyen lehet, hogy együtt tértek vissza, a pasa mindenesetre április 13-án már Pécsről ír levelet.[54] Bethlen innen mindenképpen Budára ment Tirjákí Haszan pasához, de április 25 után nem sokkal Pécsre indult, talán nem annyira azért, hogy magyarok között legyen – mint ahogy azt állítja –, hanem inkább azért, hogy a seregek gyülekezését figyelje: minden bizonnyal éppen Pécs volt a hadműveletek központja.[55] Iszkender május 22-én még itt volt, azután Nagy Szabó Ferenc szerint Temesvárra ment, július 1-jén azonban már Belgrádból keltezte egyik levelét.[56] (Bethlen valószínűleg májusi pécsi tartózkodása idején szólalt fel a jezsuitákért, s mentette meg őket a kitoloncolástól.) Iszkender az erdélyi hadjárat után Pécsre tért vissza, nyilván a felszerelését akarta összeszedni, hiszen időközben boszniai pasává nevezték ki.[57]

Iszkender pasa azonban ennél szorosabb kapcsolatban állt a dél-dunántúli várossal. Georg Kraus segesvári krónikás feljegyzése szerint Bethlen a fejedelmi jelvényekért Pécsi Simont küldte Iszkenderhez. Amikor találkoztak, a pasa állítólag így szólt: „Pécsi Simon, te magyar ember vagy Pécsről, születésem szerint én is magyar vagyok és földid...”[58] Máshol így fogalmaz a krónikás: „magyarnak született és pécsi származású volt.”[59] Az állítást némiképpen megerősíti Bethlen levele: „egyszer engemet hívata eleiben [Naszúh pasa] maga belső házában, jelen lévén Szkender pasa is, és ugyan ő maga tolmácsolt is…”[60] Könnyen lehet tehát, hogy emberünk születését tekintve pécsi magyar volt...

7. „Pecsuj – szíved ejti rabul”

A török művészi próza sokat merített a klasszikus költészet eszköztárából, így számos retorikai alakzatot fellelhetünk benne. Az írók igen kedvelték például a szójátékokat, az olyan szópárokat, amelyek rímelnek és hangalakjukban egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben térnek el. Ezt az alakzatot dzsinásznak nevezték, teljes formáját a magyar „vár a vár” fordulattal érzékeltethetjük. A két vár szó alakja azonos, jelentése azonban más: első egy várakozást jelentő ige, a második pedig egy erődítmény értelmű főnév. Nos, ilyen – bár nem teljes – dzsinász eredményeként jött létre Pécs állandó jelzője is. A város nevét törökül Pecsujnak mondták, amelyre jól rímelt a perzsa dildzsúj ’szívet vonzó’ melléknév. Így már kész is a hangzatos „Pecsuj-i dildzsúj” fordulat. Lefordíthatjuk egyszerűen így: az elragadó Pécs. Ám ezzel semmit nem adunk vissza az eredeti kifejezés hangulatából. Viszonylag pontos fordítással így állhatunk elő: Pecsuj – szíved ejti rabul. Vagy egy közkeletű török költői kép felhasználásával: Pécs – vonzza szíved, mint pillangót a mécs. (Péri Benedek ötlete.) Ne feledjük: e jelző használatát csak és kizárólag a költészet indokolja – egy vérbeli költő mindent hajlandó feláldozni egy szép fordulatért. Még szerencse, hogy Pécs esetében a költői igény, a nyelvi lehetőség és a tartalom egybeesett…

8. Egy másik pécsi török történetíró

Köztudomású, hogy Pécs városának, de talán az egész hódoltságnak leghíresebb szülöttje Ibrahim Pecseví történetíró. Lényegesen kevesebben tudják azonban, hogy egy másik jeles krónikás is kikerült a dél-dunántúli városból: Dzsafer Ijání. Pécsett született, apja Hercegovinában volt folyami flottaparancsnok. Ijání tanulmányai végeztével visszatért a hódoltságba, ahol szépen lassan kapaszkodott egyre feljebb a szamárlétrán. 1586–1587-ben a budai bíró helyettese, öt évvel később már ugyanitt a pénzügyigazgatás egyik vezetője. 1593 elején Szinánpasazáde Mehmed pasa kíséretében Isztambulba ment, de hamarosan visszaindult, hogy részese lehessen a sziszeki ütközetnek. Itt tanúsított helytállását megjutalmazzák, Füleken kapott jókora javadalombirtokot. Győr ostroma után (1594) engedélyt kapott egy mekkai zarándoklatra, ahonnan csak jó néhány év múlva tér vissza. 1604-ben a temesvári tartomány pénzügyeinek vezetője (defterdár), ekkor fordítja le a muszlim tudomány egyik legnagyobb alakjának, Gazzálínak egyik munkáját, A fény könyve címmel. 1605–1607 között Kanizsa pénzügyeit intézi, majd Tirjákí Haszan pasa szolgálatába áll. Feltehetőleg ekkor írta meg a pasa hitharcainak történetét (Dzsihádnáme-i Haszan pasa). 1610-ben Libanonba vezénylik, valószínűleg ott halt meg 1611–1612-ben. Magyar vonatkozások szinte minden művében felbukkannak, legjelentősebb munkája a tizenöt éves háború első éveinek eseményeit elbeszélő Teváríh-i dzsedíd-i vilájet-i Üngürüsz (’A magyar tartomány újabb eseményei’). Néhányszor szülővárosáról is megemlékezett – a legveretesebb oszmán prózai stílusban. Befejezésül álljon itt két idézet tőle:

 „Azután pedig a lábak eme pora, az emberek közt Tezkiredzsi Dzsafer cselebi néven ismert ámuló szolga, aki a magas vallástudósok és a szerencsés urak színe előtt éjt nappallá téve az ékesszólás tudományának megszerzésén munkálkodott, Arábiában e korszak számos kitűnőségének nemes gyülekezetébe, az idegen földön e század számos páratlan [tehetségének] magas társaságába eljutván, végezetül a bujdosás földjének nyugalmát a visszatérés útjának boldogságával cserélte fel. A rokonokkal való találkozásra vágyván és a barátok szavai után epekedvén, »A szülőföld szeretete az igaz hitből [fakad]« [Korán-sorában kifejezett] vágy szerint Pécs várába kívánkozott és a tetszetős város után epekedett. Amikor az említett hatalmas várban a kertekben és a hegyekben sétált, vagy ha a rózsáskert virágai között járt, a tavasz országának lapjain [azt olvasta:] »intő példa legyen ez számotokra, ti, akiknek szemetek van«, a rózsáskert levelein [pedig ezt látta:] »tekints hát Allah irgalmának nyomaira«.[61] Miután e Korán-versek értelmét abban a Mennyországhoz hasonló várban jó néhányszor, újra és újra, sokszor megtapasztalta...”[62]

 „A mindentudó Allah, isteni szerelme által bölcsességének megnyilvánulási helyéhez, Magyarországhoz közel, különös, figyelemreméltó épségben egy Pécs nevű szívvidító várost alapított és épített. E városnak, melyhez hasonló nincsen, minden zuga egy-egy kert. Párja csak a Paradicsomkert lehet, szép és szívet vidító hely ez. Fogyatékossága nincsen, csodáinak határa és száma nincsen. Ezen túlmenően eme régi városnak minden zuga olyan, mint egy-egy mennyei kastély vagy magasságos palota. Messze vagyunk attól, hogy környékét leírhassuk és jellemezhessük. Hogyan is lehetne elmondani ezt, hiszen ehhez a városhoz hasonló még soha nem volt látható.

Az építmények emeletesek, emelet hátán emelet:

Nincs erőm, hogy leírjam ezt.

Belsejét kincsekkel ékesítik,

Ezért fala olyan, mint a [kincset őrző] kígyó.

Ha azt mondom rá: Mennyország, helyesen teszem.

Akik benne élnek: angyalok és tündérek.”[63]



[1] Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai. (Ford. Karácson Imre.) Gondolat Kiadó. Budapest, 1985. 227–228.; Gosztonyi Gyula: Pécs a XVII. században. Dunántúl nyomda. Pécs, 1938. 10.

[2] Redhouse yeni Türkçe – İngilizce sözlük. Redhouse Yayınevi. İstanbul, 1991. 379.

[3] Fekete Lajos: Budapest a törökkorban. In: Budapest története III. (Szerk: Szendy Károly.). K. M. Egyetemi Nyomda. Budapest, 1944. 75., 78., 79.; Evliyâ Çelebi b. Derviş Mehemmed Zillî: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi. Topkapı Sarayı Kütüphanesi Bağdat 308 Numaralı Yazmanìn Transkripsiyonu – Dizini. 7. Kitap. Haz. Yücel Dağlı – Seyit Ali Kahraman – Robert Dankoff. Yapı Kredi Yayınları, İstanbul, 2003.. 98. Budán először 1552-ben említik a frengí torony kapuját (Frengi kullenün kapusi). Dávid Géza – Fodor Pál: „Az ország ügye mindenek előtt való” A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1544–1545, 1552). MTA TTI. Budapest, 2005. (História könyvtár. Okmánytárak, 1.) 542. Marsigli térképén a Frengí kulle – büjük, a Frengí kulle –  kücsük és a Frengí kapiszi felirat olvasható. Veress Endre: Gróf Marsigli Alajos Ferdinand jelentései és térképei Budavár 1684–86-ik ostromáról, visszafoglalásáról és helyrajzáról. Budapest Régiségei 9. 1906. 103–170.  

[4] Bodó Balázs: A pécsi barbakán. Adalékok a pécsi várkapuk történetéhez. In: „Gondolják, látják az várnak nagy voltát....” In: Tanulmányok a 80 éves Nováki Gyula tiszteletére. Szerk.: Kovács Gyöngyi – Miklós Zsuzsa. Castrum Bene Egyesület – Históriaantik Könyvesház Kiadó. Budapest, 2006. 36–37.

[5] Szőnyi Ottó: Pécs városa Evlia Cselebi tükrében. Archaeológiai Értesítő 42. 1928. 244.; Gosztonyi Gy.: Pécs a XVII. században. i. m. 10.

[6] Bodó B.: A pécsi barbakán. i. m. 39.

[7] Az azonosítás alapjául a torony magas és négyszögletes volta utal – másik ilyen kaputoronyról nem tudunk. Szőnyi O.: Pécs városa Evlia Cselebi tükrében. i. m. 247.; Gosztonyi Gy.: Pécs a XVII. században. i. m. 10.; Gerő Győző: A vár közép- és a törökkori erődrendszere. In: Die Bischofsburg zu Pécs/A pécsi püspökvár. ICOMOS, Pécs, 1999. 52–53.

[8] Evlia Cselebi török világutazó… i. m. 230.

[9] Evliyâ Çelebi b. Derviş Mehemmed Zillî: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi. Topkapı Sarayı Kütüphanesi Revan 1457 Numaralı Yazmanın Transkripsiyonu – Dizini. 6. Kitap. Haz. Seyyid Ali Kahraman – Yücel Dağlı. Yapı Kredi Yayınları, İstanbul, 2002.115.

[10] Szőnyi O.: Pécs városa Evlia Cselebi tükrében. i. m. 247.; Gosztonyi Gy.: Pécs a XVII. században. i. m. 10.; Farbaky Péter: Szatmári György, a mecénás. Akadémiai Kiadó. Budapest, 2002. (Művészettörténeti füzetek, 27.) 46, 120.; Bodó B.: A pécsi barbakán. i. m. 38–39.

[11] Evliyâ: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi.– Dizini. 7. i. m. 98.

[12] Uo. 65.

[13] Uo. 152. 

[14] A címert Miksa német római császár adományozta a családnak 1515-ben. A kérdésben nyújtott segítségéért Tringli Istvánnak tartozom köszönettel.

[15] A kapu történetét Boros László írta meg (Boros László: A pécsi vár kaputornya. Pécsi Szemle 5. 2002. 4. 22–40.). A címerkő jól látszik Pruner Ignác 1763-ban készült városképén, 1763. Boros László: A pécsi székesegyház a 18. században. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985. (Művészettörténeti Füzetek, 18.) 5. kép.

[16] A címer leírása: Ottó: A pécsi püspöki múzeum kőtára. Taizs ny., Pécs, 1906. 248.; Boncz Ödön: Csáktornyai Ernuszt Zsigmond czímere Pécsett. Archaeologiai Értesítő 11. 1891. 152–157. A felirat: Sigismu[n]dus Ernestus ep[iscop]us Quinqueeclesie[n]sis me fieri fecit, 1498. „Erneszt Zsigmond pécsi püspök csináltatott engem. 1498.”

[17] A Platón kérdéshez: Sudár Balázs: Platón Pécsett. Egy hódoltsági legenda nyomában. Pécsi Szemle 10. 2007. 2. 14–27.

[18] Békefi Remig: A pécsi egyetem. Budapest, 1909. Egyéb elképzelésekre pl.: Gereczi Péter: A pécsi régi egyetem helye és czimere. Archaeologiai Értesítő 24. 1904. 19–35.

[19] Klaniczay Tibor: Megoldott és megoldatlan kérdések az első magyar egyetem körül. Irodalomtörténeti Közlemények 78. 1974. 2. 173–175.

[20] G. Sándor Mária: A pécsi Püspökvár feltárt középkori egyházi és világi épületei. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 37. 1992. 107–112.; G. Sándor Mária: A pécsi püspökvár középkori épületei és épületmaradványai. In: Die Bischofsburg zu Pécs/A pécsi püspökvár. ICOMOS, Pécs, 1999. 40–41.; G. Sándor Mária: A középkori Pécs topográfiája. In: Pécs szerepe a Mohács előtti Magyarországon. Tanulmányok Pécs történetéből 9. Szerk.: Font Márta. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001. 197–208. 200. G. Sándor Mária: A pécsi középkori egyetem feltárásának és kutatásának újabb eredményei. Jelenkor 45 (2002) 5. 484–493. Rá hivatkozva pl. Schőnerné Pusztai Ilona – Schőner László: A pécsi középkori egyetem és a környező terület építészeti kérdései. Jelenkor 45 (2002) 5. 494–504.; Petrovics István: A középkori pécsi egyetem és alapítója. Aetas 20. 2005. 4. 29–40. 35.

[21] Visy Zsolt: Újabb adatok a pécsi vár építéstörténetéhez. In: A Pécs gazdasága és társadalma a 18–20. században és a Pécs évszázadai című, 2005. évi konferenciák válogatott előadásai. Tanulmányok Pécs Történetéből 19. Szerk.: Kaposi Zoltán – Pilkhoffer Mónika. 2007. 35–58. 48–50.

[22] Evliyâ: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi.– Dizini. 6. i. m.116.

[23] Sudár B.: Platón Pécsett. i. m.

[24] Matrakçı Nasuh: Tarih-i feth-i Şikloş Estergon ve İstulni Belgrad. Tarihi Araştırmalar ve Dokümantasyon Merkezleri Kurma ve Geliştirme Vakfı. İstanbul, 1987. 86a–88a.

[25] Eyice, Semavi: Cami. In: Türkiye Diyanet Vakfı İslam Ansiklopedisi, 7. Diyanet Vakfı, İstanbul, 1993. 56.

[26] Holovics Flórián: Baranya a XVII. század elején. Dallos Miklós pécsi püspök jegyzete 1620-ban. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 11 (1966) 174. Ezzel ellentétes megállapításokat közöl: „A székesegyház a legszebb és legpompásabb épület volt, amit azon a vidéken látni lehet. Ma mecset, és bár megtartotta a korábbi fényét, de letörölték a festményeket és eltávolították az oltárokat.” Szerinte a törökök a püspöki palotát nem lakják, készül összedőlni. Misszionáriusok levelei Magyarországról és Erdélyről. Vál. Szerk. Tóth István György. Osiris Kiadó. Budapest, 2004. 117., 121.

[27] Hasonlóképpen történt ez a székesfehérvári és a csanádi bazilika esetében is.

[28] Boros L.: A pécsi székesegyház… i. m.  11a–d. kép.

[29] Kikindai András: A pécsi püspöki vár. Várak, kastélyok, templomok 3 (2007) 3. 4–6.; Visy Zs.: Újabb adatok a pécsi vár építéstörténetéhez. i. m. 45–50.

[30] Evliyâ: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi.– Dizini. 6. i. m. 115.

[31] Sudár Balázs: Ki volt Jakováli Haszan pasa? Pécsi Szemle 9. 2006. 1. 27–34.

[32] Fodor Pál tanulmánya e kötetben. 131.

[33] MTAK, Keleti Gyűjtemény, Török oktáv 216, 98a-b.

[34] Tirjákí Haszan életéről: Gévay Antal: A budai pasák. Strauss. Bécs, 1841. 20.; Dávid Géza: A Dél-Dunántúl közigazgatása a török korban. Zalai Múzeum 4, 1992, 58–59.

[35] E rangjában egy 1618-ban kiadott szultáni parancsban említik. 82 numaralı mühimme defteri (1026–1027 / 1617–1618). Özet–Transkripsiyon–İndeks ve Tıpkıbasım. T. C. Başbakanlık Devlet Arşivleri Genel Müdürlüğü, Ankara, 2000. 42–43.

[36] Evlia Cselebi török világutazó… i. m. 236.; Evliyâ: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi.– Dizini. 6. i. m. 120.

[37] Tóth Sándor László: A mezőkeresztesi csata és a tizenöt éves háború. Belvedere. Szeged, 2000. 299–300. Aykut, Nezihi: Damad İbrahim Paşa. İsanbul Üniversitesi Edebiyat Fakültesi Tarih Enstitüsü Dergisi 15 (1995–1997) 193–219. 210.

[38] Carl Peez: Die ottomanischen Statthalter in Bosnien. Wissenschaftliche Mitteilungen aus Bosnien und der Herzegovina 2 (1894) 345–347. 345.; Carl Peez: Die ottomanischen Statthalter in Bosnien. Wissenschaftliche Mitteilungen aus Bosnien und der Herzegovina 2 (1894) 345–347. 145–148. A Petro (ﻮﺮﺘﭘ) és a Tiro/Tiru (ﻮﺮﻴﺘ) szóalak könnyen olvasható félre, a diakritikus pontok máshová helyezésével.

[39] MTAK, Keleti Gyűjtemény, Török oktáv 216, 98a–b.

[40] Az előző pasa, Kádizáde Ali 1609. december 19-én írja meg elköszönő-levelét Batthyány Ferencnek. Bayerle, Gustav: The Hungarian Letters of Ali pasha of Buda 1604–1616. Budapest, 1991 185–186.

[41] Gévay A.: A budai pasák i. m. 20. Az adatot Dávid Géza sem bírálta felül nagydoktori értekezésében. Dávid Géza: Török közigazgatás Magyarországon. Budapest, 1995. 

[42] Magyar Országos Levéltár (MOL) E 196, Archivum Familiae Thurzó, Fasc. 77. no 21. A kiadatlan levelek feldolgozásában nyújtott segítségért Simon Évának tartozom köszönettel.

[43] MOL E 196, Archivum Familiae Thurzó, Fasc. 76, no. 16.

[44] Bethlen Gábor levelei. 1–3. Közli Szilágyi Sándor. Történelmi Tár 1885. 208.

[45] Erdélyi országgyűlési emlékek. VI. Szerk. Szilágyi Sándor. MTA, Budapest, 1880. 246–251.

[46] Bethlen Gábor krónikásai. Krónikák, emlékiratok, naplók a nagy fejedelemről. (Szerk.: Makkai László.) Gondolat Kiadó. Budapest, 1980.74–77.; Lásd Molnár Antal tanulmányát e kötetben, 244.

[47] Oklevéltár Bethlen Gábor diplomácziai összeköttetései történetéhez. A Velenczei állami levéltárban Mircse János által eszközölt másolatokból. Szerk.: Óváry Lipót. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1886. III. 461.

[48] Bethlen Gábor levelei. i. m. 208.

[49] Peçevî, İbrahim: Târîh-i Peçevî. I–II. Matbaa-ı Amire. İstanbul, 1864–1866. II. 350.; Relatio Andrea Nigroni a sua Majestate Constantinopolim missi. A. 1612. In: Kovachich Márton György: Scriptores rerum Hungaricarum minores. I. Typis Regiae Universitatis. Buda, 1798. 245–276.. 245–249.

[50] Bethlen Gábor levelei. i. m. 210.

[51] Erdélyi országgyűlési emlékek. i. m. 257.

[52] Relatio Andrea Nigroni… i. m. 271.

[53] Peçevî, İ.: Târîh-i Peçevî. i. m. II. 350.

[54] Lásd Molnár Antal tanulmányát e kötetben, 244–245.

[55] Bethlen Gábor levelei. i. m. 208.

[56] Lásd Molnár Antal tanulmányát e kötetben, 244–245.

[57] Uo.; továbbá Oklevéltár Bethlen Gábor... i. m. 469.

[58] Georg Kraus: Erdélyi krónika 1608–1665. S. a. r. Vogel Sándor. Ómagyar Baráti Társaság. Budapest, 1994.; Bethlen Gábor krónikásai. Krónikák, emlékiratok, naplók a nagy fejedelemről. Szerk.: Makkai László. Gondolat Kiadó. Budapest, 1980. 159.

[59] Kraus, G.: Erdélyi krónika… i. m. 87.

[60] Bethlen Gábor levelei. i. m.  210.

[61] Korán 59:2 és 30:50.

[62] Iyani, Cafer: Tevarih-i Cedid-i Vilayet-i Üngürüs. Osmanlı – Macar Mücadelesi Tarihi, 1585–1595. Haz. Mehmet Kiriscioğlu. İstanbul, Kitabevi, 2001. 3–4.

[63] Çabuk, Vahit: Tiryaki Hasan Paşa’nın Gazaları ve Kanije Savunması. İstanbul, Tercüman, 1978. 17–18.