Cikkek

Tegzes Ferenc: Pécs közélelmezése az I. világháború alatt

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 5–6.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1999.

ISSN 1219–4077

Szerkesztette: Font Márta – Vonyó József

139–150. pp.

Tegzes Ferenc

Pécs közélelmezése az I. világháború alatt

Gemeinschaftsverpflegung von Pécs wáhrend des I. Weltkrieges

Public Nourishment in Pécs during World War I

A baranyai településtörténeti műveket átnézve tapasztalható, hogy kevés kivételtől eltekintve, az első világháború időszakát vagy átugorják a szerzők, vagy néhány közhelynek tűnő bár igaz megállapítást tartalmazó mondattal elintézik. Pécs esetében viszont monográfiáról még nem beszélhetünk. Korszakunkat csak a munkásmozgalom története szempontjából dolgozták fel monografikusan, azonban a városnak ezt a nehéz időszakát nem vizsgálta minden részletre kiterjedően a korszak szerzője.    

Egy hosszabb lélegzetű kutatási program keretébe ágyazva kezdtük el feltárni városunk történelmének ezt a megpróbáltatásokkal teli korszakát. Az első világháború Pécs város lakossága számára addig soha át nem élt helyzetet teremtett. A harcterektől távol található város lakossága saját bőrén tapasztalhatta, mit jelent az, hogy a háborúban nemcsak a fronton tartózkodó csapatok vesznek részt, hanem egy egész ország. Dolgozatunkban azt kívánjuk bemutatni, miként alakult ebben a helyzetben Pécsett a közellátás legfontosabb része, a közélelmezés.     A modernkor első nagy háborúja, melyet az Osztrák–Magyar Monarchia kezdett el, szerepkör változtatásra kényszerítette a hátországot. Ez nemcsak a hadsereghez való viszonyban nyilvánult meg, hanem maga után vonta az egész hátország belső ellátásának átszervezését is. Erre a jogi alapot az 1912:63. tc., “A háború esetére szolgáló kivételes intézkedésekről” szóló törvény adta. Jóllehet, az ezen alapuló, s a háborús körülményeket már figyelembe vevő 1914:50. tc.-t csak 1914. december 29-én hirdették ki, ezt megelőzően is jelentek meg fontos rendeletek a közellátás szabályozásáról. 1914. augusztus 5-én jelent meg “Az élelmiszerek és egyéb elsőrendű szükségleti czikekkel való ellátás körül tapasztalt visszaélések meggátlásá”-ról szóló rendelkezés,[1] 1914. augusztus 16-án „A hadiállapot idején a vágómarha-fogyasztás csökkentésé”-ről szóló belügyminiszteri rendelet. Utóbbi a hadsereg ellátásának érdekében felszólította a polgári lakosságot, hogy inkább “minél kiterjedtebb mértékben a sertés- és juhhúsfogyasztásra térjen át.”[2] Szintén belügyminiszteri rendelet intézkedett “Az élelmiszerek és egyéb elsőrendű szükségleti cikkek túlzott áremelésének megtorlásá”-ról. Nem a jogos haszon ellen lépett fel, hanem azok ellen, “amelyek a nagyközönség kizsákmányolásával járnak és az elárusítók és vállalkozók jogosulatlan nyerészkedését eredményezik.”[3] Majd 1914. november 28-án megjelent az a kormányrendelet, amely a közfogyasztásra szánt búza-, rozs-, árpa- és tengeriliszt előállítását és forgalomba hozatalát szabályozta.[4] Végül a földművelésügyi igazgatás – még a törvény megjelenése előtt – önmérsékletre kérte a lakosságot, miszerint a kevert lisztből – 2/3 búza vagy rozs, 1/3 árpa vagy kukorica – készült kenyeret fogyasszák inkább.[5] Maga a törvény végül a jog legmagasabb eszközével mondta ki, hogy az életszükségleti és más elsőrendű közszükségleti cikkek legmagasabb árának megállapítása a közigazgatási hatóságok feladata. A törvény arról is rendelkezett, hogy a házi szükségletet meghaladó életszükségleti vagy más elsőrendű közszükségleti cikkeit köteles mindenki a hatóságoknak bejelenteni, és ezeket felszólítására, a hatóságilag megállapított áron átengedni az államnak. Ezt a tevékenységet 1915. januártól[6]  az Országos Gazdasági Bizottság intézte, majd 1915. júliustól a Haditermény RT vette át.[7] A különböző, fontosnak tartott alapélelmezési cikkek biztosítására a kormányzat külön központi hivatalokat állított fel. Így jött létre pl. 1916-ban a “Cukor Központ”.[8] Végül a közélelmezési ügyek egységesebb intézése érdekében a kormány a 3560/1916. M. E. sz. rendeletével 1916. október 26-án felállította az Országos Közélelmezési Hivatalt, amely november 4-én kezdte meg működését, és végezte azt a háború végéig. Feladatköre kiterjedt az élelmiszerek, egyes más jellegű közszükségleti cikkek forgalmának, elosztásának és árainak szabályozására.[9]

A háború elhúzódása miatt a kormány egyre-másra adta ki a hadsereg ellátásának biztosítását szolgáló további rendelkezéseit, amelyek a hátország lakosságát arra kényszerítették, hogy megszokott életvitelénél jóval szerényebb körülmények között éljen. Többek között elrendelték a termények, termékek zár alá helyezését, korabeli meghatározással élve: rekvirálását. Ennek lényege, hogy az adott településen egy bizottság házról-házra járva az ott talált gabona- és lisztkészleteket összeírta, az állatállományt számba vette. A kormány által előírt fejkvóta alapján kiszámították, hogy az adott háztartás részére mekkora mennyiség jár mindenből, a többit pedig zárolták. Ezzel a zárolt mennyiséggel a háziak már nem rendelkezhettek. Nem élhették fel, és az erre hivatott állami szervek engedélye nélkül áruba sem bocsáthatták. Így elzárult Pécs város természetes élelmiszerforrása, nem áramlottak vidékről a város piacára eddig szabadon felhozott termékek. De a város kereskedői sem tudták élelmiszerüzleteik készleteit a régi módon feltölteni. Ilyen feltételek között kellett a város vezetésének megszerveznie, illetve biztosítania város 1915 elején 48956, 1916-ban 48767, 1917-ben 48469, míg 1918 elején 47843 főnyi lakosságának[10] ellátását.

A gabona- és lisztellátás

Az ellátás 1914 végéig zavartalannak mondható.  A készletek elegendőek voltak, a város kb. hat havi tartalékkal szokott rendelkezni, amely most az aratástól az év végéig kitartott. Azonban 1915-re a helyzet megváltozott. Jól érzékelteti ezt a polgármester beszámolója 1915 márciusában: „Amikor a kir. kormány a meglevő gabonakészletek feltárását és az országos gazdasági bizottság részére való átengedését elrendelte és nyilvánvalóvá lett, hogy a helybeli malmok és sütők gabona-, illetőleg lisztkészletei legfeljebb 3 heti időtartamra elegendőek és megállapítást nyert, hogy malmaink gabonakészleteiket ki nem egészíthetik s így a maga egész sivárságában kezdett kibontakozni az a veszély, amely városunk közélelmezését fenyegeti, sürgős felterjesztést intéztem a belügyi m. kir. miniszter úrhoz, hogy a város közönsége élelmezésére szükséges gabonának az országos gazdasági bizottság készleteiből Pécs szab. kir. város közönsége részére való átengedését a földmívelésügyi magy. kir. miniszternél eszközölje ki.”[11] Ekkor döbbent rá a város vezetése igazából a helyzet komolyságára. Annyira, hogy a polgármester a város főispánjával együtt személyesen kereste fel a belügyminisztérium illetékes városi ügyosztályát, majd földművelésügyi minisztert megfelelő intézkedéseket kérni. Ennek eredményeként a város részére a tavaszra kiutaltak 41 vagon gabonát, s ígéretet kaptak további 38 vagon kiutalására. Ez azonban csak félsiker volt, mivel a kiutalt gabonából előállítandó kevert liszthez szükséges tengerilisztnek[12] a beszerzéséről a városnak magának kellett gondoskodnia.

A kormányrendelet értelmében az 1915. évi termés is zár alá került.[13] A kormány megengedte a közvetlen vásárlást a törvényhatósági joggal bíró város Pécs területén, azonban a falun élő kistermelők részére nem adták meg az engedélyt, hogy gabonájukkal, lisztjükkel a város piacán megjelenhessenek. Ezáltal a kisfogyasztók részére újból elzáródott az a lehetőség, hogy közvetlen vásárlással biztosítsák élelmiszereiket. A város vezetése felismerte, hogy továbbra is az ő feladata lesz a lakosság többségének ellátása ebből az alapvető élelmiszercikkből.   

A szűkös készletek és a bizonytalan ellátás miatt az igazságosabb elosztás megteremtése érdekében a város vezetése 1915 első negyedében utalványrendszert léptetett érvénybe.

Ezt az 1915. évi termés betakarításának megkezdésekor megszüntette, mivel úgy látta, hogy a lisztellátás zavartalan lesz. Feltételezése nem vált be. Annak ellenére, hogy sokkal több lisztet hozott forgalomba, mint amennyit a lakosság rendes ellátása megkívánt volna. Néhány hét elteltével ugyanis azt tapasztalta, hogy nagy fokú liszthiány lépett fel a városban. Ennek okait keresve megállapították, hogy a lakosság körében az a hír terjedt el, miszerint a liszt szabad forgalmát újból utalványrendszer fogja felváltani. Ennek a hírnek a következtében széles körben megindult a lisztfelvásárlás. Többen naponta ötször-hatszor is vásároltak nagyobb mennyiségben lisztet. A lisztgyűjtés hirtelen indult meg és rohamosan terjedt. „Minthogy pedig sem a tett intézkedések, sem a közönség megnyugtatására való törekvések nem vezettek ezideig eredményre és immár beigazoltnak tekinthető, hogy a jelenlegihez hasonló állapotok megfelelő preventív intézkedések hiányában megismédlődnének, a város tanácsa kénytelen volt a lisztutalványrendszert újból életbe léptetni.” jelentette a polgármester a város közgyűlésének 1915. augusztus 30-án.[14] (Ezáltal Pécs majd egy évvel előzte meg a kormány hasonló, az egész országra érvényes intézkedését ebben a tárgykörben.)

A város tanácsa tervbe vette, hogy azok részére, akik betegségük miatt a kevert lisztből készült kenyeret nem fogyaszthatják, kisebb mennyiségű finom tésztalisztre is ad ki utalványt. Ennek lebonyolítását a tisztiorvosokra bízta. A kezelőorvosok által kiállított bizonyítványokkal hozzájuk forduló betegeket a legalaposabb orvosi felülvizsgálat után láthatták csak el a finom tésztaliszt vásárlására jogosító engedéllyel. „Erre a szigorú vizsgálatra azért van szükség, mert tartani lehet attól, hogy lesznek olyanok, akik jogosulatlanul is igénybe óhajtják venni e kedvezményt és ezek kielégítése esetén a rendelkezésre álló búzakészlet csekély mennyiségénél fogva esetleg azok részére sem lesz teljesíthető, akik egészségük veszélyeztetése nélkül a tengerivel kevert lisztből készült kenyeret nem fogyaszthatják.”[15]

A város gabonaellátása 1915 végéig zavartalan volt. A készletek elegendőek voltak. Azonban 1915 novemberében megjelenő kormányrendelet megszüntette a városok gabonavásárlási jogát. Ez után már teljesen rá voltak utalva a Haditermény RT. által történő ellátásra. Ez megdrágította a gabonát és a lisztet, hisz a vasúti szállítás, a zsákok és a kezelési költségek mind beépültek az árba. A háború végéig életben maradt ez a rendszer, ami nagyon nehézkesen és tökéletlenül működött. „Az elmúlt hó (1916. augusztus T. F.) közepén megtörtént, hogy a kormány által egyhavi szükségletünk fedezésére késedelmesen kiutalt 32 vaggon liszt első része gyanánt a Haditermény RT. olyan malmokból utalt ki részünkre lisztet, amelyeknek a kiutalás időpontjában semmi lisztkészletük nem volt. Ennek következménye gyanánt városunkban napokon át lisztínség volt. Ezt az ínséget a Haditermény RT. helybeli kirendeltsége, minthogy készletekkel maga sem rendelkezett, nem volt képes még csak enyhíteni sem s megfelelő nagyságú tartalékkészletek nélkül a jövőben sem lesz erre képes.” olvashatjuk a polgármesteri jelentésben.[16]

A város vezetésének ilyen nehéz körülmények között kivételes eljárásra irányuló kérésekkel is kellett foglalkoznia.1916-ban fordult a Hamerli-féle gépgyár tulajdonosa és a Pécsi Fém- és Lakatosárugyár képviselője, valamint a két gyár katonai vezetője (mindkét gyár hadiüzem volt) a város vezetéséhez, hogy a két gyár mintegy 600 főnyi dolgozója részére a város engedjen át kb. egy évre elegendő lisztkészletet tartalékként. Ezt a város vezetése kénytelen volt elutasítani, viszont kinyilvánította: „kész arra, hogy a gyári munkásoknak a részükre megjáró napi 300 grammot elsőbbséggel biztosítsa még az esetben is, ha a királyi kormány a város lisztkontigensét leszállítaná és a polgárság napi lisztjárandóságát redukálni kellene.”[17] A városnak ezt a határozatát a Honvédelmi Minisztérium köszönettel fogadta maga is indokolatlannak tartván az egy évre szóló tartalék kérését.[18] A város lisztkontingensét az Országos Közélelmezési Hivatal 1917 elején az addigi 36 vagonról leszállította 33 vagonra, de ebből is 5 vagon volt a tengeriliszt. Szigorú ellenőrzéssel a város egyelőre elkerülte a lisztfejadag leszállítását, ami országos viszonylatban már megtörtént. Ez azonban csak 1917 nyaráig maradt így. Ekkortól a lakosság kénytelen volt beérni kisebb fejadagokkal. Ennek oka részben az volt, hogy sok olyan háztartás akadt, mely lisztkészletét idő előtt elhasználta. Ezeket a Közélelmezési Hivatal rendelkezése értelmében a városnak újból el kellett látnia liszttel, egyidejűleg büntetést kiszabva rájuk. A másik ok az volt, hogy a közhivatalokhoz és az üzemekhez kivezényelt katonaság részére is a polgári készletekből kellett a lisztet biztosítani.[19] Ez a helyzet arra késztette a törvényhatósági joggal rendelkező városokat, hogy erélyes tiltakozást fejtsenek ki a kormánynál. Ennek eredményes voltáról a polgármester már 1917 októberében beszámolhatott a közgyűlésnek. A lisztadagokat újból fel lehetett emelni, sőt a munkásság javára még jobb arányokat állapított meg a kormány. A városok kivívták maguknak azt a jogot is, hogy az addigi egy hónapi ellátást biztosító lisztmennyiséget a kormány felemelte több hónapos ellátást biztosító mennyiségre. Ezáltal Pécs város lakossága legalább négy hétre biztosíthatta magának lisztszükségletét, minden nehézség, sorbaállás, várakozás és késedelem nélkül.[20]

Ez a helyzet is időlegesnek bizonyult. Az ország erőforrásai egyre kevésbé fedezték az elhúzódó háború keltette szükségleteket. A Haditermény RT 1918 elején sok esetben csak kétheti időtartamra elegendő lisztet küldött meg Pécs városának, sőt a gabonaliszt-fejadag egy részét kukoricaliszttel pótolták. A fejadagokat is leszállították 8,4 kg-ról 6,6 kg-ra. Az így leszállított fejadagokat a meglevő készletek már biztosították.[21] De az Országos Közélelmezési Hivatal még a szűkös gabona- illetőleg lisztkészletek felülvizsgálatát is előírta. Az előírt mennyiséget sikerült a városnak beszolgáltatnia, így elkerülte a katonai rekvirálás kellemetlenségeit.[22] Ez jellemezte a helyzetet 1918 áprilisa, májusa körül. A háború befejezésének időpontjáig már különösebb nehézség nem merült fel e téren. A kormány egy-két heti szükségletek kielégítésére (ígérete szerint több hétre kellett volna) folyamatosan küldte az ellátmányt.[23]

A hús és a zsírellátás alakulása

Az első időszakban a város vezetése az úgynevezett „dán hús” forgalomba hozatalával kísérletezett. Ez nem okozott osztatlan sikert a város lakossága körében, mivel sózott volta miatt fogyasztás előtt hosszabb előkészítést igényelt, élvezhetősége nem ért fel a friss marhahúséval. Az árkülönbözet sem volt olyan mértékű, hogy az a lakosság „dán hús” iránti keresletét megnövelte volna. A város kénytelen volt saját sertésállományát közfogyasztásra bocsátani. 1915 tavaszán szerződést kötött egyes hentesmesterekkel, akik – a városvezetés által megállapított – leszállított áron mérték a húst és a hústermékeket. Ez a nagyközönség számára azzal az előnnyel is járt, hogy a szerződött hentesek saját sertéseik húsát és a belőlük készült termékeket sem árulhatták magasabb áron. A város által nagy mennyiségben közfogyasztásra bocsátott olcsó sertéshús a többi hentes számára is ármérceként szolgált. Egy polgármesteri jelentés 1915 augusztusában azt is megállapította, hogy a korábban beszerzett, és a szerződésben lévő hentesek által kötelezően beszolgáltatott zsírmennyiség „együtt teljesen elegendő arra, hogy a szegényebb néposztályt a zsír áraknak aránytalanul magasra való felszökése esetén hosszabb időn át aránylag olcsó zsírral elláthassuk”.[24] 1915 folyamán teljes mértékben sikerült biztosítani a város lakossága részére az olcsó és folyamatos sertéshúsellátást. Ez a viszonylagos olcsóság hatással volt a többi állatfajták húsának árára is.

1915 novemberében az elöljáróság a választék bővítése céljából két uradalommal kötött szerződést olcsó vadhús szállítására. Kollár Ferenc sertések folyamatos szállítására vállalt szerződéses kötelezettséget, amit 1915 decemberében meg is kezdett. Mivel a 280 kg. átlagsúlyú sertésekből nem lehetett elég zsírt nyerni, a város saját hizlaldájában tovább hizlalta őket. Az így megfelelő testsúlyt elért állatokat most már nem szerződéses hentesekkel dolgoztatta fel, hanem „a helybeli állomásparancsnokság által lekötelező előzékenységgel rendelkezésünkre bocsátott katonai munkaerők felhasználásával létesített, házi kezelésben fenntartott és a törvényhatósági bizottság szakértő tagjaiból megalakított bizottság állandó ellenőrzése mellett működő sertésvágó üzemben dolgoztatjuk fel.”[25]

Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően a polgármester elégedetten jelenthette 1916 áprilisában a közgyűlésnek, hogy „míg az ország legtöbb városaiban sertéshús és zsírellátás dolgában zavarok állottak be, sőt egyes helyeken ezen cikkekben nagy hiány és ínség mutatkozott, addig városunkban az ellátás ez irányban minden jogosan támasztható kívánalmat kielégített, a lakosságnak mindig elegendő hús és zsír állott rendelkezésére, s mérsékelt elfogadható áron, sőt zsírfeleslegeinkből egyrészt el is adhattunk.” [26]

A város vezetése 1916 elején újból kísérletezett a „dán hús” és konzervek forgalomba hozatalával, azonban most sem járt nagyobb sikerrel, mint korábban. Sikeresebbnek bizonyult az előző évben megkötött szerződések alapján leszállított vadhúsok: 48 szarvas, 1408 nyúl és 406 fácán forgalomba hozatala.[27] 1917 elejéig e téren nem merült fel semmilyen probléma. Akkor azonban a hízlalásra vásárolt sertésállomány, amit a fogyás arányában mindig pótoltak    további kiegészítése, hízlalása kockázatossá vált. Szinte teljesen lehetetlenné vált ugyanis a tengeri beszerzése vidékről. Oka, hogy a kukoricát egyre inkább csak liszt formájában lehetett forgalomba hozni.[28] A hússzükséglet kielégítését meg tudta oldani a város vezetése hússertések állandó vásárlásával, ezen a téren tehát nem volt probléma. A zsírellátásra pedig utalványrendszert vezettek be. Ez érvényes volt mind a város, mind a hentesek zsírkészleteire. A kormány 1918-ra megígérte a tengeri újbóli felhasználhatását sertések hízlalására. Ezt az ígéretét azonban nem tudta beváltani. 1918 májusában a polgármester elkeseredett hangú beszámolójában tárta fel a lakosság helyzetét: „Sokkal nagyobbak a nehézségek a lakosság hússzükségletének kielégítése körül. A kínálattal arányban nem álló csekély készlet következtében az élő állat ára napról napra emelkedik. Fokozza a bajokat e téren az állatállomány egy részének a főváros és a katonaság céljaira rekvirálás útján történt igénybevételén kívül az, hogy a fővárosi vásárlók minden környékbeli vásárt ellepnek s az élő marháért minden árat megfizetnek. Nehogy ilyen körülmények között városunk lakossága hús nélkül maradjon, kénytelen voltam a marha- és borjúhús árát felemelni. Az ország félhízott és hízott sertésállománya olyannyira csökkent, hogy hentesiparosaink a lakosságnak csak egy töredékét képesek hússal és zsírral ellátni. Ennek folyamányaként a városi hentesipari üzem hústermelésével szemben olyan nagy a kereslet, hogy a hús kiszolgáltatása körül korlátozó intézkedéseket kellett életbe léptetnem. Még ezek szigorú alkalmazása mellett is azonban a lakosságnak csak egy részét láthatjuk el a saját üzemünkben kitermelt sertéshússal, amely iránt a kereslet annál nagyobb, mert üzemünk útján kizárólag elsőrendű húst hozunk forgalomba, szemben a máshonnan származó másodrendű drágább hússal. A városnak zsírral való ellátása tekintetében a bajok nőttön nőnek. Már legutóbbi jelentésemben kénytelen voltam rámutatni arra, hogy hizlaló üzemünket nem fogjuk sokáig fenntartani. Minden kísérletünk és törekvésünk, hogy hizlaló üzemünk céljaira takarmányt szerezzünk, eredménytelen maradván, még meglevő sertésállományunkat kénytelenek vagyunk takarmány hiányában sürgősen feldolgozni.”[29]                       

A város vezetése azt tervezte, hogy nagyobb mennyiségű süldőt szerez be, s azokat legelőn tartva nevelik fel hizlalásra beállítható sertésekké. A további hizlalást részben saját hizlaldájában, részben pedig takarmánnyal rendelkező gazdákkal kötött szerződések révén biztosította. A terv bevált, igaz, hogy a városnak mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, ezért válaszút elé került. Vagy nagy anyagi áldozat árán hizlalásra alkalmas sertéseket állít be, vagy százezreket megtakarítva lemond a vásárlásról. Ebben az esetben viszont „azon városok sorsára juttattuk volna Pécs városát, amelyek polgárságukat magára hagyták zsírszükségletének biztosítása tekintetében s ez által annak egy részét a legsúlyosabb nélkülözéseknek tették ki, egy más részét pedig az uzsorások karjaiba kergették.”[30] Ezzel a hús- és a zsírellátás a háború végéig megoldódott. Ez sem ment azonban simán. Ugyanis a szerződéseket úgy kellett megkötnie, hogy az Országos Közélelmezési Hivatal engedélye nélkül a sertéshúsokat nem használhatja fel a város a saját szükségleteire.[31]

Vallási problémákhoz is vezetett a háborús élelmiszer-gazdálkodás. A pécsi izraelita hitközség elöljárósága 1918-ban azzal a kéréssel fordult a város vezetéséhez, hogy a „zsidó családoknak a kóser marhák faggyújának egy része, jelesen a szívet körülfogó zsír és a bélzsír hozzáférhetővé és megszerezhetővé tétessék.” Indoklásul az egyházközösség azt hozta fel, hogy a rituális háztartást vezető családok a zárlatok miatt nem jutnak hozzá ludakhoz. Viszont az 50–60 koronás lúdzsírt nem mindenki tudja megfizetni. Sertészsírral és más egyéb zsírokkal pedig a rituáléikhoz ragaszkodók nem főzhetnek. Kérték a város vezetését, hogy a vágóhídon rituálisan leölt marhákból a szív- és bélzsírt a két kóser mészárszék (Kovacsics, Petrovics és Ratkovics) közvetítésével forgalomba hozzák, s azokat zsírjegyekkel megvásárolhassák.[32]

A burgonyaellátás

A város vezetése folyamatos vásárlással 1915-ben és 1916-ben egész évben biztosítani tudta a lakosság részére ezt a szintén fontos népélelmezési cikket. Csak 1917 elején kezdtek súlyos gondok mutatkozni az ellátásban. A kormány a városok részére nem adott vásárlási engedélyt, az Országos Burgonya Közvetítő Iroda pedig olyan kiutalási gyakorlatot folytatott, hogy az már a közellátás paródiája is lehetett volna. „Közvetlenül a fagy beállta előtt indult meg a burgonya kiutalás körül az a gyakorlat, hogy burgonya helyett az Országos Burgonya Közvetítő Iroda rekvirálási jegyzőkönyveket küldött a városoknak és ezeknek tette kötelességévé a rekvirált burgonya összegyűjtését és az elszállításáról való gondoskodást. Sajnos gyakran a kiutalás ma is még akként történik, hogy pld. egy ca. 20 vagonból álló tételt az Országos Burgonya Közvetítő Iroda mintegy 15–20, egymástól gyakran igen nagy távolságban fekvő Somogy, Zala és más vármegyebeli községekből utal ki részünkre azzal, hogy az egy–egy községben rekvirált 50–150 métermázsa burgonyát a községekben 50–100 termelőnél apró (egy–két métermázsás) tételekben mi magunk szedessük össze és szállíttassuk el Pécsre. Saját magunknak kell egy–egy tétel megszerzése céljából több főszolgabírói hivatallal érintkezésbe lépnünk és intézkedést kérnünk, hogy a különböző községekben rekvirált burgonyát a községi lakósok a legközelebbi vasútállomásra elszállítsák. Előfordult aztán többször, hogy amikor a burgonya megérkezik a vasútállomásra, akkor nincs ott az a vasúti kocsi, amelyet az elszállításra idejében megrendeltünk. A községek visszaszállíthatják, és újból elvermelhetik a burgonyát, majd kérésünkre újból kiszállítják, de vasúti kocsi ismét nem áll rendelkezésre, a község tehát megint kénytelen visszaszállítani. Közben megfagy, kártérítést kérnek tőlünk, s az eredmény az, hogy városunknak nincs burgonyája. Megesik többszörösen, hogy megbízottunk kiérve valamely községbe, ott megállapítja, hogy a Pécsnek kiutalt burgonyát korábban másnak kiutalták, sőt el is szállították.” hangzott el a polgármester nagyon érzékletes beszámolója 1917. február 23-án, a város közgyűlésén.[33] Megkérdőjelezte a Burgonya Központ létjogosultságát is. A város vezetése nagy erőfeszítéseket téve, burgonyával igyekezett pótolni a liszthiányt, de csak néhány heti szükségletet sikerült beszerezni 1917 közepére. Pécs szükséglete 400 vagon lett volna, kiutaltak 154 vagont, ténylegesen leszállítottak 93 vagont.[34] 1918 második felére ezek az erőfeszítések sajnos nagyon meddők maradtak. Ezt erősítette az a 764/1918. M. E. sz. kormányrendelet, amely szabályozta a városok részére maximális árért szállítható burgonya minőségét. A rendelet azt is előírta, hogy az étkezési célra nem megfelelő burgonyáért 3 koronával kevesebbet kell fizetni. Ezzel a rendelettel a termelők sok esetben visszaéltek. Tyúktojás nagyságú vagy dió nagyságú terményt szállítottak, amit természetesen a város nem vett át, még olcsóbb áron sem, mivel étkezésre nem volt alkalmas. Országosan az a gyakorlat fejlődött ki, hogy az Országos Burgonyaközvetítő Iroda bizományosai egyidejűleg kettős rendelkezést kaptak az átvételre. Az egyik a burgonya élelmezési célokra történő leszállítására vonatkozott, a másik arra az esetre szólt, ha az utalványos (vásárló) a számára nem megfelelő burgonyát visszautasítja. Utóbbi esetben a termelő, a bizományos rendelkezése alapján máris vihette az étkezési célokra alkalmatlan burgonyáját az ipari feldolgozóba, szeszfőzdébe. A városok étkezési burgonyával történő ellátása viszont nem volt biztosítva. A polgármester 1918. október 18-i beszámolójában kifakadt ez ellen: „ A városok burgonya ellátása körül tapasztalt eljárás paródiája annak, ahogy egy ország közélelmezését szervezni és intézni kellene.”[35]                  

Tejellátás

A tejellátás zavartalan és kielégítő biztosítását a város vezetése azért tartotta fontosnak, mert ebből az alapvető élelmezési termékből elsősorban a kisgyermekek és a szegény betegek számára juttatott. A tejtermelés csökkenését tapasztalva 1915 nyarán utalványrendszert léptetett életbe, szigorúan megállapítva a rászorulók körét.[36] A város piacára behozott tej mennyiségének csökkenését az okozta, hogy a vaj ára hirtelen felszökött, s ezért a termelők inkább ezt a terméket állították elő.[37] Míg 1914-ig a napi tejfelhozatal kb. 12.000–13.000 liter volt, ez a mennyiség 1916 első negyedére napi 4.500–4.600 literre csökkent. Ebből a mennyiségből a város közvetlenül 1600 liter felett rendelkezett, mivel szerződést kötött két uradalommal. Frigyes főherceg pélmonostori tejgazdaságával napi 900 liter, Schaumburg-Lippe német uralkodó herceg dárdai uradalmával pedig napi 700 liter szállításáról. Ennek a tejmennyiségnek egy részét utalvány ellenében adták ki azoknak, akik ténylegesen nem nélkülözhették, illetve akik más úton nem tudták beszerezni.[38] A szállítási szerződések megkötése a nagy uradalmakkal a város vezetése részéről mindenképpen bölcs intézkedés volt. Túl azon, hogy megbízható kereskedelmi partnernek bizonyultak, szakszerűségükkel is hozzájárultak Pécs rászorultjainak tejellátásához. 1916 nyarán, a nagy hőség következtében a magántermelők által piacra behozott tej nagy része megromlott. Az uradalmak viszont hűtött szállítóeszközökkel juttatták el a városba a tejet.[39]

1917 első felében teljesen váratlanul érte a várost az Országos Közélelmezési Hivatalnak Pécs részére meg sem küldött egyik rendelkezése. A hivatal olyan baranyai községek egész sorának a tejtermelését vette zár alá a főváros javára, amelyekből a tejet és a tejtermékek egy részét Pécs piacára szállították. Rekvirálták azoknak a községi tejszövetkezeteknek a tejtermékeit is, amelyek a várossal szállítási szerződésben álltak. Az intézkedés elleni tiltakozás részben eredménnyel járt, mert a véméndi és a fekedi szövetkezetek tejtermelését az illetékes hivatal feloldotta a zár alól. Nendtvich Andor polgármester ebben az esetben is élesen támadta a központi szerveket: „Bár méltányolom azokat az érdekeket, amelyek a fővárosnak elsőrendű életszükségleti cikkekkel való ellátásához fűződnek, úgy látom, hogy a főváros a vidéki városok rovására nem minden tekintetben megokolt kedvezésben részesül.”[40]                     

A későbbiek folyamán már nem történt a tejellátás területén visszaesés, sőt 1918-ban az Országos Közellátási Hivatalt vezető tárca nélküli miniszter engedélyezte Pécs részére Véménd község tejtermelésének rekvirálását. Ez mintegy napi 300 liter többlettejjel gyarapította a város közellátását.[41]              

Zöldség- és főzelékfélék

A zöldség- és főzelékfélékben országosan jelentkező hiány saját kezelésű kertgazdaság létrehozására késztette a város vezetését. 1917-ben meg is valósult a terv mintegy 14 holdnyi területen. A kertészet révén nemcsak a jobb ellátást kívánták biztosítani, hanem az uzsoraárak letörésére is törekedtek. Az itt termelt árunak a város a piaci értéknél alacsonyabb árat állapított meg. Hasonló céllal létesített kertgazdaságot Pécs határában Baranyavári Gazdasági Egyesület is.[42] A város vezetése az ezt szolgáló szerződéskötéssel is igyekezett biztosítani zöldség- és főzelékféléket a lakosság részére. 1918-ban egy csobakapusztai bérlővel született ilyen megállapodás 20 holdnyi területen termelt káposztáról, 40 holdon termelt mákról, 30 holdnyi cukorborsóról és ugyancsak 30 holdon termelt paprikáról. A termelő kötelezte magát, hogy ezeket a termelvényeket az állam által maximált áron bocsátja a város rendelkezésére. Ezen kívül a bérlő kötelezte még magát, hogy további 30 holdon termelendő cukorborsóból, valamint az egész gazdaságában megtermő hagymából, tökből, uborkából, sárgarépából és dinnyéből elsősorban Pécs városának fog szállítani.[43] A zöldségtermelést annyira fontosnak tartották, hogy a pécsi püspöki uradalom konyhakertészének katonai felmentés iránti kérelmét pártolólag terjesztette fel a város a főispánhoz, hogy ő szintén pártolólag továbbítsa az illetékes földművelésügyi miniszterhez. Indoklás: „...közvetlen a város beltelkei mellett fekvő 10 kat. hold konyhakertészeti telepből 8 hold a bolgár kertészek bérletében a város közönségét látta el tavaszi veteményekkel és zöldségfélékkel, míg a fennmaradó 2 hold a püspöki udvar szükségleteinek kielégítésére házi kezelésben volt. A bolgár kertészek hadbavonulása következtében az uradalom az egész telepet házi kezelés alá vette s a termékekkel ugyancsak a város közélelmezését óhajtja szolgálni.”[44]               

A város vezetését a különböző, időszakosan hol erősebben, hol gyengébben fellépő élelmiszerhiány állandóan leleményességre kényszerítette. Így történt, hogy amikor a burgonyaellátás nem kielégítő voltáról meggyőződtek, káposzta beszerzésével igyekeztek ellensúlyozni azt. 1917 októberében arról adott hírt a polgármesteri jelentés, hogy a télire beszerzett káposzta egy részét nyers állapotban hozzák a lakosság részére forgalomba, másik részét maga a város fogja besavanyíttatni, majd a tél folyamán áruba bocsátani. Mintegy 20 vagonnyi káposztát vásároltak, 30 vagonnyit pedig a pécsi járásra megkapott rekvirálási jog alapján szereztek be. A savanyítás céljára szükséges kádakat megvette az elöljáróság, és erre a célra helyiséget is bérelt.[45] A megvásárolt 20 vagon káposztát azonban a központosítási rendelkezések miatt már nem tudták a városba beszállítani. Sőt az Országos Közélelmezési Hivatal annak a 600 mázsányi savanyított káposztának az elszállítását is megakadályozta, amelyet Pécs 6.000 korona előleg lefizetésével még a káposzta zárolásának elrendelése előtt lefoglalt a pozsonyi káposztasavanyító üzemben. A káposzta pótlására beszerzett nyers répából azonban a lakosság csak keveset vett igénybe. A maradékot a város tartósíttatta, illetve eladta. A répa egy része a hirtelen beköszöntött hideg miatt szállítás közben elfagyott.[46]     

Az áruk forgalomba hozatala

A város vezetésének nem csak a fogyasztásra szánt áruk beszerzéséről kellett gondoskodnia, hanem meg kellett szerveznie azoknak a rászorultakhoz történő, zökkenőmentes eljuttatását is. Erre nézve álljon itt a polgármesternek 1918. augusztus 9-én kelt jelentése, amelyet a Kaposváron székelő közélelmezési kormánybiztos felhívására készített: „...már a háború első évében szerzett tapasztalatok alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy a szabad forgalom tárgyát képező áruknak forgalombahozatala mindenkit kielégítő módon csak akkor biztosítható, ha azt a megbízható kereskedők közreműködésével bonyolítjuk le. Ehhez képest városomban a hatósági úton beszerzendő árukat már 1915. év óta azoknak a kereskedőknek útján bocsátom a közforgalomba, akik ilyen áruknak forgalombahozatalával már a békeidőkben is foglalkoztak. Így a lisztet a helybeli megbízható liszt-árusok útján, a cukrot, kávét, szappant, sajtot, szilvát, szilvaízt stb. az egyes fűszerkereskedők útján akként hozatom forgalomba, hogy a hatósági árukat az egyes kereskedőknek a háborút megelőző időben elért forgalma arányában bocsátom rendelkezésre, kik viszont az eladott mennyiségről a kibocsátott utalványokkal tartoznak elszámolni. Hasonlókép járok el a burgonya szétosztásával is, melyet célszerűség szempontjából szintén az egyes kisebb kereskedőkhöz utalok. A város hatósága praktikus szempontokból a város különböző részein, ott, ahol az üzletek gyérebbek, összesen 3 élelmiszer elárusító csarnokot rendezett be, amely a gyorsabban romló árukból forgalmukhoz mért kisebb mennyiséget kapnak elárusításra. Ezen elvnek és rendszernek következetes keresztülvitelével sikerült elérnem azt, hogy egyrészt a város minden lakosa lehetőleg a régi bevásárlási helyén kapja a hatósági árut, másrészt, hogy az üzletek előtt való ácsorgást és várakozást úgyszólván teljesen kiküszöböltem. A regie-költségeket a hatóság esetről-esetre állapítja meg és ennek számbavételével szabja meg az árunak a kereskedelmi forgalomban igényelhető árát.”[47] A fentiekben leírt módszert a kormánybiztosi leirat ajánlotta megvalósításra. Pécs vezetése tehát ebben a kérdésben jócskán megelőzte a központi igazgatást.

Összegezés

A háborús közigazgatás beavatkozása a közélelmezésbe az erős központosítás miatt nem volt sikeresnek mondható. Nagy leleményt kívánt a város vezetésétől, hogy a lakosság élelmezése elviselhető szinten maradjon. Ha nehézségek árán is, ha nem is a megszokott szinten, de Pécs vezetése, nem utolsó sorban a polgármester egyéni kvalitásának köszönhetően, biztosította polgárai számára a létfeltételeket. Az élelmiszerínség elkerülte Pécset. Egy kicsit módosítva a polgármester korabeli megállapítását: „...ínségről ugyanis csak akkor lehet szó, ha a betegek és a gyermekek a táplálkozásukra szükséges (...) mennyiséget nélkülözni lennének kénytelenek. Mindaddig, míg ez be nem következik, éppen csak arról lehet szó, hogy a felnőttek fogyasztásukat többé-kevésbé redukálni kénytelenek.”[48]

Rövidítések

ált.

általános iratok

bizalmas

bizalmas iratok

BML

Baranya Megyei Levéltár

eln.

elnöki iratok

polgm.

Pécs város polgármesterének

Jegyzetek



[1] Bvm. H. L. 1914/457.

[2] Bvm. H. L. 1914/470.

[3] Bvm. H. L. 1914/485.

[4] Bvm. H. L. 1914/611.

[5] Bvm. H. L. 1914/643.

[6] Bvm. H. L. 1915/42.

[7] Bvm. H. L. 1915/419.

[8] Bvm. H. L. 1916/86.

[9] Bvm. H. L. 1916/560.

[10] KATUS L., Pécs város népessége 1848–1920 között. In: Tanulmányok Pécs történetéből I. Pécs népessége 1543–1990. Szerk.: Vonyó J., Pécs, 1995. 37–94.

[11] BML 277/1915. polgm. eln.

[12] A gabonakészlettel való szigorú takarékoskodás jegyében tilos volt tiszta búzalisztet felhasználni. Csak kukoricaliszttel keverve lehetett forgalomba hozni.

[13] BML 1163/1915. polgm. eln.

[14] BML 1163/1915. polgm. eln.

[15] BML 16/1915. polgm. bizalmas

[16] BML 1065/1916. polgm. eln.

[17] BML 24194/1916. polgm. ált.

[18] BML 24194/1916. polgm. általános.

[19] BML 767/1917. polgm. eln.

[20] BML 1295/1917. polgm. eln.

[21] BML 139/1918. polgm. eln.

[22] BML 582/1918. polgm. eln.

[23] BML 1059/1918. polgm. eln.

[24] BML 1163/1915. polgm. eln.

[25] BML 843/1916. polgm. eln.

[26] BML 843/1916. polgm. eln.

[27] BML 843/1916. polgm. eln.

[28] BML 229/1917. polgm. eln.

[29] BML 582/1918. polgm. eln.

[30] BML 1059/1918. polgm. eln.

[31] BML 1059/1918. polgm. eln.

[32] BML 17418/1918. polgm. általános

[33] BML 229/1917. polgm. eln.

[34] BML 767/1917. polgm. eln.

[35] BML 1059/1918. polgm. eln.

[36] BML 1163/1915. polgm. eln.

[37] BML 1499/1915. polgm. eln.

[38] BML 843/1916. polgm. eln.

[39] BML 1065/1916. polgm. eln.

[40] BML 767/1917. polgm. eln.

[41] BML 139/1918. polgm. eln.

[42] BML 1295/1917. polgm. eln.

[43] BML 11900/1918. polgm. általános

[44] BML 5033/1917. polgm. általános

[45] BML 1295/1917. polgm. eln.

[46] BML 139/1918. polgm. eln.

[47] BML 21350/1918. polgm. általános

[48] 843/1916. polgm. eln.