Cikkek

Retzler Pálné Gál Éva: Ötvösök Pécsett I.

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 5–6.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1999.

ISSN 1219–4077

Szerkesztette: Font Márta – Vonyó József

67–100. pp.

Retzler Pálné Gál Éva

Ötvösök Pécsett I.

Goldschmiede in Pécs

Goldsmiths in Pécs

A pécsi ötvösökről az első átfogó tudósítás KŐSZEGHY Elemér tollából származik.[1] Ezután csak kb. 30 évvel később született tanulmány a témában, SOMOGYI Árpádnak a “pécsi szláv ötvösök”-ről írott munkája ezért nagy jelentőségű.[2] 1977–85 között P. BRESTYÁNSZKY Ilona és MADAS József közleményei szolgáltak újabb értékes adatokkal.[3] 1985–89 között magam végeztem adatgyűjtést. Ennek fontos része volt az a munka, amely a pécsi egyházmegyei plébániákon fellelhető helyi készítésű ötvösművek felkutatását is célul tűzte.[4] Újabb előrelépést jelentett 1996-ban GROTTE András kutatásainak közlése. Tanulmánya korrekt, munkája révén az eddig publikált ötvös nevek száma a többszörösére emelkedett. Említ magángyűjteményekben levő pécsi ötvösműveket, és néhány pécsi mesterjegy feloldására is kísérletet tesz.[5]

További feladatok, problémák

Problémát jelent, hogy az újabb kutatások révén „túl sok” lett a mester Pécsett. Valószínűbb, hogy egy részük már csak nevében (mint családnév) hordozta a mesterséget, illetve az is lehet, hogy az itt letelepedett mesterek egy része olyan vagyoni helyzetben volt, hogy nem tudta a szakmáját folytatni. Ezek felderítése miatt fontos a mesterekre vonatkozó adatok további gyűjtése, pontosítása.

A pécsi ötvös-családok történetének feldolgozása nemcsak ipartörténeti szempontból fontos, de segítene az azonos nevű és feltehetően azonos mesterjegyet használó családtagok munkáinak különválasztásában is.(ld. Schak-család)

A pécsi készítésű ötvösművek felkutatása, tanulmányozása visz közelebb a helyi ötvösség színvonalának, a megrendelők személyének, ízlésének stb. megismeréséhez, valamint a rajtuk levő ötvösjegyek dokumentálásával a jegyhasználat minél pontosabb feltérképezéséhez.

Az ötvösjegyek ismerete pedig fontos támpont a mesterek meghatározásához és a datáláshoz is.

Pécsi ötvösség 1543 előtt

Nagyon kevés adat áll rendelkezésre. A város középkori iratanyaga, amelyet a török elől a Felvidékre menekítettek, nem sokkal visszahozataluk után, a 18. század elején a kuruc és rác betörésekkor jórészt elpusztult.[6] Ebben az időben nem volt általános gyakorlat a mesterjegy használata sem, és a készítőjéről árulkodó feliratos pécsi ötvösmű sem ismert. Először 1379-ben említenek írott források ötvöst Pécsett.[7] Hunyadi Mátyás uralkodása idején bukkan fel Bartholomeus pécsi ötvös egy iratban: 1482-ben “pécsi kőházát eladja 400 forintért a patacsi pálos kolostornak”. BALOGH Jolán, aki ezt az adatot közli, így vélekedik a középkori pécsi ötvösökről: “A pécsi aranyművesek confraternitása 1489-ben VIII. Ince pápától búcsúengedélyt kért a Szent Bertalan-templomban levő, az Úr színeváltozásának szentelt oltár részére. Ebből következik, hogy ekkor a pécsi aranyművesek már erős és jelentős céhet alkottak. Királyi megrendelésre is dolgoztak. II. Ulászló például 1495. március 7-én Gabriel Aurifaber pécsi ötvössel dolgoztatott, 1495. márc. 23-án Pécsett Valentinus Aurifaberrel kézmosó medencét, április 8-án pedig ugyancsak pécsi ötvösökkel kancsót és medencét készíttetett.[8] Bálint (Valentinus) és Gábor (Gábriel) mesterekről HOLUB József is megemlékezik, és említ egy bizonyos Elek mestert, aki az 1494-es forrás szerint sodronyműkészítő volt.[9] Ugyanő ír egy 1517-es forrásban felbukkanó Vince nevű ötvösről, akit szakértőnek kértek fel egy peres ügy kapcsán. HOLUB József szerint lehetséges, hogy Bálint, Gábor és Vince egy időben dolgoztak, ami Pécs erősen városias életének bizonyítéka.[10] A város középkori ötvösségéről alkotott kép mivel újabb írott források tömeges felbukkanása nem várható elsősorban az évtizedek óta folyó régészeti kutatások eredményeivel bővíthető. KÁRPÁTI Gábor régész, a Belvárosban több ötvös-fémműves műhely maradványát tárta fel: a Széchenyi téren, az Apáca utcában, a Munkácsy Mihály utcában, valamint a Széchenyi tér déli részén, és az IBUSZ épülete előtt.[11] Utóbbinál a leletanyagban sok késtöredék is található, s hogy Pécsett valóban készültek kések, azt a már említett 1495-ös forrás is alátámasztja. Tudjuk ugyanis, hogy a király udvarmestere 8 forintot kapott 5 vég gyolcs, valamint kések vásárlására.[12] Pécsről, ill. a város tágabb környékéről két filigrándíszes, bőrtűs, kehely ismert. Az egyik Dr. Horváth Antal pécsi ügyvéd (1848-1912) gyűjteményéből került a Magyar Nemzeti Múzeumba, a másik a pécsi dóm kincstárának jeles darabja.[13] Jó lenne hinni, hogy helyi mesterek kezéből kerültek ki ezek a szép ötvösművek. A kevés adat ellenére is feltételezhető, hogy Pécs, mint püspöki székhely (egyházi központ és földesúri székhely), mint számos templommal és kolostorral rendelkező, s az egyetemnek is otthont adó város, virágzó ötvösközpont lehetett a középkorban.[14]

A török hódoltság kora (1543–1686)

Vajon mi maradt meg e feltehetően virágzó fémművességből Pécs török megszállása idején? Sajnos a törökkori pécsi ötvösségre is kevés adatot ismerünk.

A mesterek

A hódoltság korai időszakából, az 1554-es dzsizje-adó összeírásban találhatók Pécsett “ötvös” nevű adózó személyek, akikről feltételezzük, hogy nemcsak nevükben hordozzák a mesterség szót, hanem valóban mesterek is voltak, s talán már a török megszállás előtt is a városban lakhattak. Négy ilyen név bukkan fel: a Szt. Ferenc mahalléban Ötves János és Ötves Mihál, a Nagy utca mahalléban Ötves Bálind, és a Szt. László mahalléban Ötves Dienös.[15] Ingóságuk minimum 300 akcse (6 Ft) lehetett, hiszen ez alapján került nevük a defterbe. Bár később a különböző nemzetiségek eléggé elkülönülten éltek Pécs egyes városrészeiben, ezek az ötvösök még a Belvárosban laktak, s feltételezzük, hogy mesterségüket folytatták is. A török hódoltság korában Pécs népessége is változik. Kezdetben a törököket követő, kísérő katonaság van túlsúlyban, majd Szigetvár, Kanizsa eleste után a civil lakosság bővül. Így megtaláljuk a városban a rácokat (görögkeleti szerbek), a muzulmánokat és a horvátokat is.[16] Ismerünk adatokat a 17. század végi összeírásokból, melyek szerint azok, akik azt vallották, hogy már a török időkben is itt laktak, a “Száván túlról”, Boszniából érkeztek, egy esetben az illető horvátnak mondta magát.[17] A pécsi korai ötvös névanyagban egy sajátos családnév jelenik meg, amely egészen a 18. század közepéig követhető: a Kujundzsia, Kolonczia, Csulancsia, Csanaksia, Kojungja stb. alakokról van szó, amely a horvát névanyagban gyakori, és ’aranyművest’, ’ötvöst’ jelent. Nagyon valószínű, hogy az ilyen családnevű személyek zömmel Boszniából jött horvátok voltak.[18] Mivel a tárgyalt időszakban még csak kialakulóban vannak a családnevek, nem biztos, hogy minden “Kujundzsia” nevű személy ötvös volt. Egyes esetekben a név “ÖtvösAurifaberKujundzsia” alakban is előfordul. Ilyenkor valószínűbb, hogy az tényleg mestert takar.[19]

Akik azt vallották, hogy már a török időkben is Pécsett laktak:

1.      Zlatar Máté (adat 1695-ből), boszniai származású

2.      Georgius (II.) Csulancsia (adat 1698-ból), boszniai származású

3.      Thomas Aurifaber /Kuluncsia/ (adat 1696-ból), horvátnak vallotta magát

4.      Simon Kojungja (adat 1693-ból), a Száván túlról érkezett Pécsre

5.      Marianus Koluncsia, Pécsett született 1651 körül!

6.      Csolangia Paulus (adat 1698-ból), Pécsett született!

Annak ellenére, hogy a felsorolt személyek nem biztos, hogy mind ténylegesen ötvös mesterek voltak, az adatok alátámasztják azt a feltevést, hogy a 18. század elején létrejött pécsi Aranyműves céh “soknemzetiségű” (horvát, német, magyar) voltának gyökerei a törökkorig visszavezethetők.[20] Így nyer értelmet az is, miért kellett a német-latin nyelvű céhlevél mellett egy horvát nyelvű átiratot is készíttetni, amely szerencsés módon napjainkig fennmaradt.

Megrendelők és művek

Pécs a törökkorban is megőrizte központ jellegét (főként 1600-tól, amikor a pécsi szandzsákbég székhelye lett). Mivel a vár, illetve a város végvári védelmi célra alkalmatlan volt, s egyébként is, Szigetvár eleste (1566) után a végvári vidék belsejébe került, a hódítók katonai háttérbázisa lett. A soknemzetiségű város vásárok színhelye, az iparűzés központja, a távolsági kereskedelem (főként örmény, zsidó, görög, olasz stb. kereskedők révén) megállóhelye. A törökök nagy raktárakat rendeztek be, s a zsoldos katonaság rendszeresen itt vásárolta és javíttatta ruházatát és fegyverzetét.[21] Egész biztos, hogy ez kedvezett a helyi ötvösség virágzásának. A pécsi mesterek bizonyosan foglalkoztak a ruházat fém tartozékainak (pl. gombok, kapcsok, csatok) készítésével is. EVLIA CSELEBI a helyi viseletről azt írja, jellegzetes volt a melleken és ujjakon ezüstgombos, rövid dolmány, szűk kapcsos nadrággal.[22] Hagyatéki leltárak tudósítanak arról, hogy a magyarok és a törökök körében is kedvelt volt a kék mente és nadrág, illetve szólnak arról, hogy a török ingóságok között lószerszámok és fegyverek is szerepelnek.[23] A lószerszámok és fegyverek fémdíszeit is készíthették helyi mesterek. Ez az állítás összecseng egy későbbi adattal: a pécsi aranyművesek már említett céhlevelében (horvát átirat, 20. pont) ez áll: „Magyar és német helyeken minden pécsi ezüstművesnek engedélyezve van, hogy ezüstből újonnan készített aranyozott lóhámokat és a lóra szükséges más, ezüstből, úgyszintén aranyból készített vereteket a kard és a lőszertáska bőrövére ráhelyezze.[24] A német nyelvű céhszabályzat azonos részét RÓMER F. Ferenc így fordította: “Megengedtetik, hogy egyedül az aranymívesek árulhassanak török, rácz, magyar és német módra készült új ezüst szablyákat, lószerszámot, valamint ezüst, vagy arannyal díszített bőröveket, kardokat és tölténytartó szíjakat, anélkül, hogy a szíjgyártók őket ezért bánthassák.[25] Úgy gondoljuk, hogy itt egy régebbi, a török időkre visszanyúló gyakorlat további folytatását deklarálták. A hódítók katonai, közigazgatási vezetői, és a nagy javadalombirtokokkal rendelkezők szintén potenciális megrendelők, illetve mint ötvösművekkel megajándékozottak jöhetnek számításba, de erről konkrétumok nem ismertek.

Ötvösség a pécsi Aranyműves Céh megalakulásáig terjedő időszakban (1686–1724)

Erre az időre esnek a török alóli felszabadulás harcai, a Rákóczi szabadságharc eseményei, többek között kuruc, majd rác betörés, fosztogatás, öldöklés a városban, valamint több pestisjárvány is. Pécs ismét püspöki székhely lett, 1780-ig földesura is a püspök. Megkezdődik a katolikus hit erőteljes térhódítása, főként Radonay Mátyás Ignác püspöksége alatt (1687–1703). „A török megszállás alól felszabadult országrészek számára a XVIII. század a kábultságból magához térés, a reconvalescencia időszaka volt. írja BORSY Károly.[26] A konszolidációt jelzi a vármegyei közigazgatás újjáéledése, a rendszeres tanácsülések, a különböző összeírások, a városi polgárok számbavétele (ld. Polgárkönyvek) is.[27] Pécs 17. század végi 18. század eleji korszakának értékelése ellentmondásos. Az egyik nézet szerint Pécs a török után egy kihalt, kis lakosságszámú, sok romos épülettel bíró város képét mutatta. De van olyan elképzelés is, mely szerint “Pécs város néptömörülése tehát messze kiemelkedett környezetéből, ezzel is bizonyítva központ jellegének változatlan fennmaradását.[28] Abban azonban egyeznek a vélemények, hogy a sok zaklatás következtében sokan elmenekültek, majd később visszaköltöztek, illetve újonnan betelepültek a városba, vagyis a soknemzetiségű lakosság, valamilyen mértékben kicserélődött. Nézzük, hogy árnyalják ezt a képet a pécsi ötvösökről szerzett ismeretek.

1690–1724 között igen sok, (33 fő) “mester gyanús” nevet ismerünk. (A mesternévből képzett családnév problémájáról már korábban szóltunk.)[29] Ez igen szép szám, főként, ha meggondoljuk, hogy a budai ötvös céhben, amely főcéh volt, ebből az időszakból 36 mester ismert (a külső tagok nélkül).[30] A 33 főből 15 esetben ismert származás helyük: pl. Bosznia, Horvátország, Szlavónia (Diakovo, Mitrovica), Ausztria (Bécs, Hainburg), Tiszántúl, Mohács és Pécs. 11 fő esetében tudjuk, mely városrészben laktak: jellemzően a legtöbben, heten a belvárosban, 1 fő a Szigeti külvárosban, 3 fő a Budai külvárosban lakott. (Néhány esetben lakóhelyük pontosabban is ismert, ld. az 1. ábrát) Ebből az időszakból mesterjegyről, városi próbabélyegről nem tudunk, ötvösművet is csak néhány esetben lehet mesterhez kötni.(Ld. Radnics Simon, Simon Kojungja – az Adattárban)[31]

Megnéztük, hogy az említett 33 főt mettől meddig említik a források, s így az 1690 és 1724 közti időszakon belül kb. 10 évenként hogy változik a kép. Az alábbi eredményre jutottunk:

1690-1700 között összesen 19 nevet említenek, ebből:

         már a török időkben is Pécsett lakott: 6 fő

         a török kiűzése után költözhetett Pécsre: 13 fő

1700-1711 között összesen 7-11 főről tudunk, ebből:

         a “régiek” (1690-1700 közöttiek) közül említenek: 3 fő

         a “régiek” közül bizonytalan, hogy élt-e még: 4 fő

         új nevek megjelenése: 4 fő

1712-1724 között / összesen 15-19 főről tudunk, ebből:

         a “régiek” (1690-1711 köztiek) közül említenek: 6 fő

         a “régiek” közül bizonytalan, hogy élt-e még: 4 fő

         új nevek megjelenése: 9 fő

A fenti vizsgálat eredménye igen érdekes, és több tanulsággal szolgál. Egyrészt véleményünk szerint egy időben túl sok mester dolgozott volna a városban, ha – családnevük alapján – feltételeznénk, hogy az összes említett személy valóban ötvös mester volt.[32] Másrészt, ha elfogadjuk, hogy nem is mindegyikük volt ötvös, akkor is figyelemre méltó a lakosok mozgása e rövid időszak alatt. Egy részük már korábban itt lakott, más részük “eltűnik” a szemünk elől, harmadik csoportjuk újonnan érkezik stb. A lakosság e kis szeletének vizsgálata is szemlélteti a török utáni évtizedek erőteljes lakosságmozgását, cseréjét, vándorlását.

A pécsi Aranyműves Céh megalakulásának évében, (a céhlevél 1724-es dátumát vettük alapul ehhez) az alábbi személyek (nem biztos, hogy mind ötvös!) dolgozhattak városunkban:

1. Mathias Kujundzsia

2. Liebl Farkas János

3. Radnics Simon

4. Michael Koluncsia

5. Kollarovics András

6. Thomas Öttves

7. Radnics János

8. Josephus Ötvös

Nyolc évvel később, az 1732. évi összeírás idején Baranya Vármegye jelenti, hogy csak Pécs városában lakik aranyműves, összesen 4 fő. Ezek: Radovics Simon, Lebi János, Zinzedek János és Kolarovics András.[33]

Ötvösség a pécsi Aranyműves Céh fennállásának időszakában (1724–1872)

Ez a korszak igen hosszú, eseményekkel teli, ezért csak néhány, a téma szempontjából fontos momentumra utalunk. Míg a 19. század egyértelműen a magyar céhtörténet hanyatló korszaka, a céhes ipar 18. századi szerepét a kutatók nem értékelik azonosan. Pl. SZÁDECZKY Lajos és P. BRESTYÁNSZKY Ilona a céhek túlhaladottságát, s ezzel a céhes ipar hanyatlását hangsúlyozzák, példákat hoznak arra, milyen lépéseket tett a Habsburg-ház a céhszervezet megreformálására már III. Károly uralkodásától kezdve.[34] Ennek talán tetőpontját is képezheti II. József halálos ágyán egyébként visszavont rendelete, mely szerint a szabad ipar gyakorlása érdekében megengedte, hogy bárki bármely ipart gyakorolhasson, s ezzel végül is a céhrendszer eltörlését fogalmazta meg kb. 100 évvel korábban a céhek tényleges megszüntetésénél. “A céhrendszer célja a XVIII. században már nem az ipar fejlesztése, hanem a céhmesterek privilégiumainak biztosítása volt.” írja P. BRESTYÁNSZKY Ilona.[35] Ugyanakkor KOPASZ Gábor ugyanerről az időszakról így ír: “A céheknek Pécsett jelentős iparfejlesztő és iparvédő szerepük volt.[36] Azt is látnunk kell, hogy a bécsi udvar reformjai a főként céhes keretek közt működő magyar ipar ellenőrizhetőségét, illetve a gazdaságpolitika megfelelő mederbe terelését szolgálták. Legalábbis erre utal pl. BERZEVICZY Gergely jellemzése a 18-19. század fordulóján: “...Ezeken kívül mindazt, ami díszmű és norinbergi (nürnbergi áru, vagyis gomb, csat stb.) néven ismeretes, továbbá az ékszereket, hímzett arany- és ezüstárukat Magyarország leginkább Bécsből kapja.[37] Az országosan fennmaradt ötvösanyag és írott források is bizonyítják, hogy a 18-19. században a Bécsből (és egyéb, jelentősebb német ötvös központokból) származó ötvösművek száma, aránya igen jelentős volt. A 17. század végétől, de különösen a 18. század folyamán betelepedő német lakosság német ötvös mesterek megjelenését is jelenti, s ezt a 19. századi mesternevek jelzik is.

A pécsi aranyművesek céhének ismerjük a céhlevelét, két céhpecsétjét és a 18. század első felében a céhmester és az atyamester személyét. Néhány irat nyújt még segítséget egy rövid bepillantásra a céh életébe. Ha nem is teljességgel, de ismertek pécsi próbabélyegek és mesterjegyek, valamint pécsi ötvösmunkákról is tudunk. Az újabb kutatások sok pécsi mester nevét hozták felszínre, egyes esetekben városi lakóhelyük is ismert. Vannak adatok az inasokra, legényekre is.

A céhlevél[38]

A céhprivilégiumok kiadását három pécsi mester kérte: Liebl Farkas János, Radnics Simon és Kollarovics András. Hogy a céhlevélből valójában hány példány, és mikor készülhetett, erről megoszlik a kutatók véleménye. SZÁDECZKY Lajos szerint az eredeti iratot a Magyar Nemzeti Múzeum őrizte, de ez megsemmisült. KŐSZEGHY Elemér úgy tudja, hogy az említett céhlevél a Nemzeti Múzeumból átkerült a Magyar Országos Levéltárba, ahol azóta is megtalálható. Ennek bevezető és befejező részei latin nyelvűek, a céhszabályzat leírása német nyelvű. (Ez a fontos forrás az Országos Levéltár szíves közlése szerint 1945-ben megsemmisült, ellenben őriznek egy 1731-ben készült másolatot, ami tudomásunk szerint az egyetlen fennmaradt latin-német nyelvű másolat.[39])

A céhlevélnek szerencsés módon fennmaradt egy horvát nyelvű céhszabályzatot tartalmazó példánya is (sajnos évszám nélkül), amely az ELTE Könyvtárának Kézirat- és Ritkaságtárában található.[40] Ennek a céhlevélnek a magyarra fordítását – gépelt kézirat formájában pedig a Budapesti Iparművészeti Múzeum Adattára őrzi. A céhleveleket SZÁDECZKY Lajos és RÓMER Flóris 1696-ra, KŐSZEGHY Elemér 1724-re datálta. A datálási probléma hátterében az áll, hogy a céhlevél szerint azt “...Georgius Christ. Zenegg De et in Scharffenstein, magy. Kir. Kamarai tanácsos, az egész budai kerület kamarai felügyelője adta ki a pécsieknek, és pedig mint egy I. Lipót király által három pécsi ötvös kérelmére 1696-ban kiállított szabadalom levél másolatát.” Az 1724-es datálás mellett szól, hogy az egyik céhalapító, Radnics Simon csak 1712-ben szabadult Budán, sőt, egyik legényét a budai céh előtt szegődteti 1718-ban, ami azt jelenti, hogy ekkor még a budai céh vidéki mestere lehetett.[41] Mivel a pécsi aranyműves céh a budainak filiája volt, nem véletlen, hogy céhlevele az 1696-os keltezésű budainak a mintájára készült.

A céh életére, működésére vonatkozóan a céhszabályokból a következőket emeljük ki:

1.      Fontosnak tartották a vallásgyakorlást, fél font/egy font viasz bírságot fizetett, aki az előírt napokon nem vett részt az istentiszteleten. [1. és 2. pont ]

2.      A vándorlással együtt 8 év volt a tanulóidő a mesterré válás előtt. [3. pont ]

3.      Remekbe egy kelyhet, egy török és egy magyar, drágaköves, gyémántos, rubintos szablyát (kardot?) kellett készíteni.[42] [4. pont]

4.      Pécsi polgárrá csak az vétetett fel, akit a céh felvett soraiba. [10. pont]

5.      Az ezüst finomságát igazoló próba (12 és 13 latos) kötelező volt, az arany finomságát is megszabták (18 és 20 karát). [14. pont] (A próbabélyeg használata ekkor nem lehetett még általános, a legkorábbi próbabélyegek a XVIII. század végéről ismertek.]

6.      Nem készíthettek a mesterek olyan tárgyat, amely értékét tekintve megtéveszthette volna a vevőt. Pl. tilos volt ólom- és réztárgyak aranyozása, értéktelen üvegkövek aranytárgyakba foglalása. [15. pont]

7.      Lószerszámok, fegyverek, fegyverövek stb. fémvereteinek készítői is az ötvösök voltak [20. pont][43]

8.      Az ötvösművek eladására vonatkozóan: piaci üzletekben vándorkereskedőknek, zsidóknak tilos volt eladni, de az országos vásárokon bárhol eladhatták munkáikat. [19. és 21. pont]

9.      A Céhszabályzat 24. pontja említést tesz a Pécs környéki (okolo Pecsuja stojecsim maistorom) mesterekről. Sajnos nem tudjuk, kik és hol működtek Pécs körzetében. Ennek kiderítése is további kutatási feladat.

A céhpecsét[44]

A német nyelvű céhlevélen a budai céh 1697-ben készült függőpecsétje szerepelt. A pécsiek első céhpecsétjének lenyomatát 1742-ből ismerjük, és Pécs város ún. Adóslevele őrizte meg számunkra.[45] Ennek fotóját ERDŐDI Gyula közölte 1979-ben megjelent tanulmányában, de datálás, leírás nélkül, majd 1996-ban RAÝMANN János ismertette: Kerek mezőben baldachinos püspöki trónuson ül Szt. Elígius, az ötvösök védőszentje. (A 7. században élt, a frank királyok tanácsadója, pénzverője, aranyműves, majd Noyon püspöke és hittérítő.) Fején infula, a trón mögül pásztorbot bukkan elő. Előtte üllő, kezében kalapács. A padlót hálóminta érzékelteti. A köriratot kívül gyöngysor, belül rovátkolt vonal keretezi. Körirat: SIGILLUM AURIFABRORUM CAEHAE QUINQUE AECCLESIENSIS. Méret: 37 mm átm.

Átnézve az ötvös céhek pecsétanyagát úgy véljük, a pécsi céhpecsét előképe csak a budai lehetett, ami nem véletlen a főcéh-filia viszony miatt.

A céh 19. századi pecsétnyomóját a Janus Pannonius Múzeum őrzi. Ezt az 1826-ban készült pecsétet KŐSZEGHY Elemér és RAÝMANN János ismertette. Körirata: SIGIL QUINQUE ECCLESIENSIUM AURI FABRORUM 1826. A középmező nem a korábbi pecsét rajzolatát eleveníti fel, hanem egy másik, a 16–17. században gyakran használt pecsétkép-típust, ahol Szt. Elígius háromlábú széken ül, körülötte műhelyberendezés szerszámokkal, üllőn kalapál. Bő, lebbenő köpenye a Szentlélek jelképe.[46] Alul pajzs alakú mezőben edény, pl. kehely képe látható. A pécsi pecsétkép leginkább a pesti (17. századi), a soproni (1640-es évek) és a besztercebányai (1598-ból) pecsétekre hasonlít. MIHALIK József a besztercebányait tartotta alaptípusnak, amelynek a többi (pl. a pesti, eperjesi, lőcsei) másolata lehetett.

Néhány adat a pécsi Aranyműves Céh életéből

Az említett korai céhpecséttel ellátott 1742-ben kelt adóslevél megőrizte három mester nevét és kettejük céhbeli tisztségét is. Liebl Farkas János (Joannes Löbl) volt a céhmester (alter Zög magister), aki ekkor már elég idős volt, 68 éves lehetett (két évvel később, 1744-ben hunyt el). A legények felett atyáskodó mester (Atya Mester) pedig a fiatal, 26 éves Radnics Pál, (Paulus Radnich) feltehetően Radnics Simon ötvös mester fia volt.[47] Céhbeli tisztség nélkül szerepel még Szinkovics Jakab (Jacobus Szinkovics) aranyműves mester neve.

A másik, a céh szempontjából fontos dokumentum az 1778. évi pécsi tűzoltási rendtartás, amely tűz esetén a pécsi céhek feladatait is felsorolja. Ebből megtudjuk, hogy az ötvösök (együtt a gombkötőkkel, kalaposokkal, asztalosokkal, csatcsinálókkal stb.) mindenhol, az egész városban segíteni kötelesek, amit épp kell, és aki nem jelent meg ilyen esetben, azt súlyos bírság fizetésére kötelezték.

A céh múlt századi története szinte teljesen feltáratlan. Míg a céhpecsétből újat készítenek, a céhlevél megújításáról, illetve a Kancellária által új céhszabadalmak elnyeréséről nem tudunk. Lehetséges, hogy az aranyműves céh is azok közé a céhek közé tartozott, melyek – különböző okok miatt – nem újíttatták meg céhlevelüket, s a régi szabályok szerint folyhatott életük. Az viszont érzékelhető, hogy a fémműves szakmai specializáció Pécsett is jelentkezett. Az 1820–30-as években az arany- és ezüstművesek mellett már ismerünk a céhen kívül dolgozó sárgarézműveseket, vörösrézműveseket, gyűrűkészítőket is. A 18. század végétől a 19. század közepéig terjedő időszakból pedig két pecsétvéső- pecsétnyomó készítő mester is ismert.[48]

Ötvös mesterek lakóhelye a városban

Ötvöseink 18–19. századi lakóhelyének vizsgálatához MADAS Józsefnek a Pécs–Belváros és Budai külváros telkeire, házaira vonatkozó rendkívül jelentős adatgyűjteménye adta a lehetőséget. Két térképen mutatjuk be az ismert lakóhelyű mesterek házainak elhelyezkedését a Belvárosban. (A lakhely, illetve az ingatlan tulajdon megjelölésénél a mai utcaneveket használtuk.) Mivel nem minden mester lakhelye ismert, a következtetések levonását is csak óvatosan, feltételes módban tehetjük meg. Másrészt azt nem tudjuk, hogy a műhelyük is minden esetben ott volt-e, ahol a lakóházuk. A térképeken feltüntetett ötvösök természetesen nem mind egy időben laktak a bejelölt helyeken, s azért csak a Belvárost vettük vizsgálat alá, mert az adatok tanúsága szerint a vizsgált időszakban, a külvárosokban – néhány kivételtől eltekintve – nem lakott ötvös mester. (pl. Laczkovics Jakabnak a 18. század közepén a Szigeti külvárosban volt háza.) Az ugyan előfordul, hogy pl. Schak Kajetán mesternek a Budai külvárosban üres telkei voltak, de ezekre nem épített házat, s üres telekként kerültek később eladásra.[49] Két esetben 1872 utáni adat is szerepel a lakóhely bemutatásban, ugyanis ezek a mesterek már 1872 előtt is Pécsett említtetnek. (Schak III. Ferenc és Engesser Miklós)

Összegezve a következőket mondhatjuk. A 18. század első felében a város északi részén (Papnövelde u.) még laktak mesterek, valamint a Belváros központi részén (Széchenyi tér, Király u.) találunk mestereket. A század második felében már a Ferencesek utcája – Zrínyi utca – Mátyás K. utca – Széchenyi tér – Király utca “sávjában” találjuk őket, ami nem is véletlen, hiszen ez a Belváros K–Ny-i tengelye és egyik legforgalmasabb része. Volt mester, aki több ingatlannal is rendelkezett egy időben (pl. Radnics József: 10. sorsz.; Liebl Farkas János céhmester: 2. sorsz.). Volt, aki egyik helyről a másikra költözött (pl. Szinkovics Jacobus: 3. sorsz.; a Papnövelde utcából a Széchenyi térre). A 19. század vizsgált időszakában a mesterek elhelyezkedése alapjaiban nem változott. A Király u. 34. alatt lakott generációkon keresztül a Schak ötvös család, s figyelmet érdemel még a Ferencesek utcája 17. – Mátyás K. u. 20. szalagtelek és ingatlan, ugyanis itt 1764-től 1848-ig folyamatosan ötvös mesterek laktak. (Radnics József, Aichinger Josephus, Mayerhoffer József, Wittmann Andreas)

Inasok, legények[50]

E témában azt vizsgáltuk, hogy a Pécsett letelepedett mesterek hol inaskodtak, hol tanulták a mesterséget, illetve, hogy ők maguk dolgoztak-e inasokkal, legényekkel.

18. század:

A pécsi születésű, Budán letelepedett és dolgozó Lubisics Márton mesternél több, később Pécsett letelepedett mester is inaskodott:

Czudecker János: 1749. I. 1.- (nem tudjuk meddig volt inas, de 1755-ben már Pécsett lakott)

Radnics József: 1751. XII. 16. – 1757. I. 15-ig

Radnics János: 1768. II. 4. – 1770. VI. 17-ig

Radnics Simon is Budán volt inas, mestere 1701. IV. 25 – 1703–ig Neso Živanovič volt.

Egy másik Radnics János is a budai céhben volt inas a század elején, de hogy kinél, azt nem tudni. 1719-ben tárgyalt ottani mesterfelvétele ügyében, ami nem sikerült.

Kollarovics András Eszéken, Liebl Farkas János Bécsben, Zinzedek (=Szindzsak) János pedig Nagyszombatban tanulta a mesterséget.

19. század:

A Schak ötvös családról tudjuk, hogy a fiúk apjuknál inaskodtak. Így Schak Kajetánnál fia Schak (II.) Ferenc [adat 1815-ből], és Schak (II.) Ferencnél fia Schak (III.) Ferenc [adat 1842-ből].

Schönwald Moritz miskolci aranyműves családból származott. Valószínű, hogy ő is apjánál inaskodott.

A pécsi mesterek inasairól a pécsi normáliskolai iratok adatai bővítették az eddigi ismereteket. Az 1778-ban felállított 4 osztályos normális iskola keretében az 1791/92-es tanévtől vált rendszeressé a rajzoktatás az iparos inasok számára. Egy 1794-ben kelt, a Bécsi Képzőművészeti Akadémia által a pécsi Rajziskolának küldött levélből azt is tudjuk, hogy az arany- és ezüstműves tanulóknak lámpákat, lámpásokat, fazekakat, kannákat, íróeszközöket, különféle háztartási felszereléseket, óraműveket stb. kellett rajzolniuk. A tanítás vasár- és ünnepnapokon, déletőtt 9-től 11 óráig tartott. Az iskolai év november 1-jén kezdődött és augusztus végén voltak a vizsgák. Ilyenkor a tanulók válogatott rajzait kiállították. A 19. század első felében évente legfeljebb 1–2 inas rajziskolai oktatásáról van adat. De amikor 1862-ben az iskolát látogatni köteles tanoncokat összeírták, arany- és ezüstműves tanulók már nem fordultak elő. Ennek ellenére bizonyos, hogy dolgoztak a mestereknél inasok. Az adatok a céhes keretek korszerűtlenségéről, az utánpótlás képzés csődjéről árulkodnak.[51] Az iskolai költségeket a céheknek kellett állniuk, és sok céh ezt nem tudta – és talán nem is akarta – megfizetni. Jellemző adat, hogy az 1840-es években olyan inas járt az iskolába, aki apjánál tanult, és így a képzettség, a mesterségbeli tudás továbbvitele családi érdek is volt.

18. század:

Radnics Simon két inasáról tudunk:

Blasevich (Eloysowiz) Jánost a budai céh előtt szegődtette, 1718. VI. 19. – 1721. VIII. 20. között volt nála inas.

Másik inasának neve nem ismert, 1725-ben verekedésbe keveredett, s ezért megbüntették.

Legény volt Pécsett, de nem tudjuk, melyik mesternél:

Starch, Joannes Georgius, meghalt: 1725. V. 5.

Klekner Josephus, meghalt: 1793. VI. 1.

19. század:

Mayerhoffer Josephus egy inasa és egy legénye ismert:

Inas: Perschek József, adat 1817-ből

Legény: Marver Ignatius, meghalt: 1808. I. 15. (a német birodalomból származott)

Schak (Zsák) Kajetán mesternek két inasáról tudunk:

Fia, Schak (II.) Ferenc, adat 1815-ből

Rischgitz Paul, adat 1819–1820-ból

Schak (II.) Ferencnél fia, Schak (III.) Ferenc volt inas, adat 1842-ből.

Legény volt Pécsett, de nem tudjuk, melyik mesternél:

Ponauer Ferdinánd, adat 1837-ből

Simon Antal, adat 1848–62 között

Posz Aloysius, adat 1862-ből (feltehető, hogy apjánál Posz Jakab mesternél)

Ötvösjegyek

A próbabélyeg kötelező használatáról Pécsett már a céhlevél is megemlékezik a 18. század elején. Ez azonban nem lehetett általános, ugyanis az első ismert, az ezüst kellő finomságát bizonyító pécsi próbabélyeg a 18. század végéről származik. Ennek a bélyegnek a rajzolata jellegzetes: íves, később négyzetes mezőben a 13-as számjegy, körülötte “falszövetre” emlékeztető, később sablonosabb “rács-szerű” minta. Az ábrázolás valószínűleg a kaputornyos városfalat jelképezi.

A 3. ábra a pécsi ötvösjegyeket mutatja be:

1–20. próbabélyegek –Pécs

21. próbabélyeg – Pécs?

22., 24–27. “13”-as finomságjelek

23. “1”-es évbetű?

28–62. mesterjegyek

KŐSZEGHY Elemér fennmaradt gyűjtéséből ismerünk néhány olyan jegyet, amelyhez nem közöl tárgyat. Ezeknek a jegyeknek a datálása KŐSZEGHY-nél a következő:

1. s. szám: pécsi próba, 18. század vége

6. s. szám: pécsi próba, 19. század eleje

21. s. szám: pécsi próba?  19. század közepe

25. s. szám: finomságjel, 1850 körül

26. s. szám: finomságjel, 1867 körül

55. s. szám: Rüffer József mesterjegye aranyra (1838–76 között)

Sajnos az egyes próbabélyegek használati idejének pontosításához egyelőre kevés az adat, az ismert tárgy. Az azonban bizonyos, hogy a KŐSZEGHY Elemér-féle (1936-os) datálások még jócskán kiegészítésre szorulnak.[52] Van több olyan próbabélyeg, amelyeket ő még nem ismert, csak a későbbi kutatások nyomán szereztünk róluk tudomást. Ilyenek, pl. a Rüffer József mesterjegyével, de önállóan is előforduló 18–20. számú próbák. Új variánsok a 3. 5. 7. sorszámúak is. További kutatásnak kell eldöntenie a 21. sorszámú próba pécsi voltát. A “13”-as finomságjelek száma is gyarapodott (22. és 24. sorszám), illetve egy “1” évbetűt (?) is sikerült regisztrálni. Ez a 23. számú jel együtt fordul elő a 14. és 46. sorszámúakkal. A mesterjegyek között egy-egy mester több jegyvariánsát is felvettük, hogy ezzel az apróbb részletekben való különbözőségeket, változatosságot is be tudjuk mutatni. Ezek értékelése további feladat lesz. A jegyek között kivételesen mivel sikerült feloldani szerepel egy 1872 utáni is a 61. sorszámon: “IFREY” = Frey Imre, említve 1892-ben.[53]

Az “ADATTÁR”-ban az egyes mesterek készített tárgyai mellett feltüntettük a tárgyakon talált jegyeket. Az első számjegy a próbát, vagy finomságjelet, a második pedig a mesterjegyet takarja. (pl. 12/51 = 12. sorszámú próba/51. sorszámú mesterjegy)

A mesterjegyek feloldása:[54]

28–31. “JA” = Aichinger, Josephus ?

32. “JT” ? nem sikerült feloldani[55]

33–35. “JM” (ligatúra) = Mayerhoffer, Josephus

36–39. “KS” = Stöcker, Carolus ?

40. “CS” = Schak Kajetán ?

41. “IA” nem sikerült feloldani[56]

42–45. “AS” = Aichinger Simon? (esetleg Studecsky, Antonius)

46–49. “FS” = A Schak-család tagjai (mind Schak Ferenc néven!)

50. “WA” = Wittmann, Andreas

51–52. “JP” = Posz Jakab

53–56. “IR” = Rüffer József

57. “JK” = Kaufmann, Josephus

58. “TJ” = Tichy János

59–60. “MS” = Schöwald Moritz

61. “IFREY” = Frey Imre

62. = Gantzer M.

1. sz. táblázat. Ötvösök, Pécs-belváros 18. század

TPT_5-6_kep_Page_078.jpg

TPT_5-6_kep_Page_079.jpg

1. sz. térkép

2. sz. táblázat

TPT_5-6_kep_Page_080.jpg

TPT_5-6_kep_Page_081.jpg

2. sz. térkép

ADATTÁR, PÉCSI ÖTVÖSÖK 1686–1872  KÖZÖTT

TPT_5-6_kep_Page_082.jpg

TPT_5-6_kep_Page_083.jpg

TPT_5-6_kep_Page_084.jpg

TPT_5-6_kep_Page_085.jpg

TPT_5-6_kep_Page_086.jpg

TPT_5-6_kep_Page_087.jpg

TPT_5-6_kep_Page_088.jpg

TPT_5-6_kep_Page_089.jpg

TPT_5-6_kep_Page_090.jpg

TPT_5-6_kep_Page_091.jpg

TPT_5-6_kep_Page_092.jpg

TPT_5-6_kep_Page_093.jpg

TPT_5-6_kep_Page_094.jpg

TPT_5-6_kep_Page_095.jpg

1. sz. ábra: Pécsi ötvösjegyek (rajzolta Retzlerné Gál Éva – 1997)

Rövidítések

BML

Baranya Megyei Levéltár

Céh. kat.

A magyarországi céhes kézműipar forrásanyagának katasztere. 2. köt. Bp. 1976. 100.

Conscr. 1698.

BML IV. 1003.d. Pécs város népösszeírása 1698.

e.

említés

e. e.

első említés

El. Civ. 1780–91.

BML Elenchus Civium ab Lib. Civ. 1780–1791.

Index 1794.

BML Index Alphabeticus Subinquilinorum totius Civitatis Anno 1794.

jkv.

(BML) Szabad kir. Pécs Városának jegyzőkönyvei

k.

körül

K. c.

Kőszeghy – cédula gyűjtemény, Iparművészeti Múzeum, Bp.

Megh.

meghalt

MOL

Magyar Országos Levéltár

Norm. isk. / 3. ill. 6.

BML Normáliskolák 3. doboz: 1810/11 – 1821/22. ill. 6. doboz: 1838/39 – 1847/48.

P.H.

Pécsi Hírlap

szül.

született

Tan. ir.

Pécs Város Tanácsának Iratai

u. e.

utolsó említés

X

nem biztos, hogy ötvös mester volt

Irodalom

BALOGH 1966

BALOGH J., A művészet Mátyás király udvarában. Bp., 1966. I. köt.

BALOGH 1985

BALOGH J., Mátyás király és a művészet. Bp. 1985.

BARTA 1941

BARTA I., Pécs gazdasági élete a XVIII. században. (HELY?) 1941.

BÉLI 1987–88

BÉLI G., A vármegyei önkormányzat újjáéledése Baranyában a török kiűzése után (1693–1703). In: Baranyai Helytörténetírás 1987–88. Pécs, 1988. 21-50.

BÉRDI 1975–76

BÉRDI Gy., Pécs legnagyobb adófizetői 1887–1901. JPMÉ 1975–76. Pécs, 1977. 113–125.

BEZERÉDY 1975–76

BEZERÉDY Gy., Baranya megye lakossága a török alóli felszabadulás idején. JPMÉ 1975–76. Pécs, 1977.

103–112.

BOROS 1985

BOROS L., A pécsi székesegyház a 18. században. Művelődéstörténeti Füzetek 18. Bp. 1985.

BORSY 1991

BORSY K., A XVIII. század második felének két püspöke. In: A pécsi egyházmegye Schematismusa. Pécs, 1991. 99–125.

CSERKÚTI 1914

CSERKÚTI A., Első pécsi zsidók. Pécs–Bar. m. Múz. Egy. Ért. 1914. 1. füz. 1–27.

DÁVID 1968

DÁVID Z., Pécs város népessége és mezőgazdasága II. József korában. In: Baranyai Helytörténetírás 1868. Pécs, 1968. 75–114.

EPERJESSY 1977

EPERJESSY G., A pécsi kézműipar reformkori történetéhez. In: Baranyai Helytörténetírás 1977. Pécs, 1979. 253–280.

ERDŐDI 1980

ERDŐDI Gy., Adalékok a pécsi céhes kisipar tanoncainak oktatásához. In: Baranyai Helytörténetírás 1980. Pécs, 1981. 59–80.

ERDŐDI 1997

ERDŐDI Gy., A pécsi szláv ötvösök a 17–18. században. 1–2. rész. Baranyai Kézműves 1997. január, 1997. február (további részek várhatók)

EVLIA CSELEBI 1985

EVLIA CSELEBI török világutazó magyarországi utazásai. 1660–1664. Bp., 1985.

FETTER 1972–73

FETTER A., Pécs 1722-ben. JPMÉ 17–18. köt. 1972–73. Pécs, 1975. 125–135.

GROTTE 1996

GROTTE A., Kísérlet néhány magyarországi ötvösjegy feloldására. IV. Pécsi ötvösök. Művészettörténeti Értesítő 45. köt. 1996. 3–4. sz. 245–265.

HAMPEL 1906

HAMPEL J., A n. múzeumi régiségtár 1905. évi gyarapodása. Archeológiai Értesítő 1906. (26. köt.) 77–86.

HEGYI 1982

HEGYI K., Egy világbirodalom végvidékén. Bp. 1982.

HOLUB 1958

HOLUB J., Pécs város pecsétjei. JPMÉ 1958. Pécs, 1959. 137–146.

HOLUB 1960

HOLUB J., Adatok Pécs város és Baranya megye történetéhez. JPMÉ 1960. Pécs, 1961. 183–196.

ILLÉSY 1904

ILLÉSY J., Magyarországi ötvösök 1732-ben. Archeológiai Értesítő 24. köt. 1904. 385–397.

IPOLYI 1876

IPOLYI A., Magyar mű- és történeti emlékek kiállítása. Századok 1876. 486–561.

KAPOSSY 1934

KAPOSSY J., Magyarországi ötvösök a XVIII–XIX. században. Bp. 1934.

KÁLDY–NAGY 1960

KÁLDY–NAGY Gy., Baranya megye XVI. századi török adóösszeírásai. Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 103. sz. Bp. 1960.

KOPASZ 1971

KOPASZ G., Régi pécsi kézműves mesterségek. JPMÉ 16. 1971. Pécs 1972. 167–183.

KOPASZ 1978

KOPASZ G., Buck József és a pécsi rajziskola első évtizedei. In: Művészet és felvilágosodás. Művészettörténeti Tanulmányok. Szerk.: Zádor A.  - Szabolcsi H., Bp. 1978. 353–391.

KŐSZEGHY 1936

KŐSZEGHY E., Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig. Bp. 1936.

L. CSAJÁGI 1985

L. CSAJÁGI R., A céhek megalakulása, céhes keretek. In: Szeged története II.  szerk.: Farkas J., Szeged, 1985. 301–316.

LEVÁRDY ... 1991

LEVÁRDY F. – BOROS L. – KALÁSZ Gy. – CSONKA K., A pécsi székesegyház. Pécs, 1991.

MADAS 1985

MADAS J., A pécsi Budai külváros telkei, házai és utcái. Adatgyűjtemény I–II. Pécs, 1985.

MADAS 1978

MADAS J., Pécs–belváros telkei és házai. Adatgyűjtemény. Pécs, 1978.

MÁLYUSZ 1953

MÁLYUSZ E., A mezővárosi fejlődés. In: Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században. Szerk.: Székely Gy., Bp. 1953. 128–191.

MIHALIK 1892

MIHALIK J., Hazai ötvösczéhek pecsétjei a XVII. és XVIII. századból. Archeológiai Értesítő 12. köt. 1892. 426–431.

MÓRÓ 1987–88

MÓRÓ M. A., Pécs város polgárai (1697-1707). In: Baranyai Helytörténetírás 1987–88. Pécs, 1988. 51–82.

MÓRÓ 1995

MÓRÓ M. A., Pécs város népessége a török alóli felszabadulástól 1848-ig. In: Pécs népessége 1543–1990. Tanulmányok Pécs történetéből 1. Szerk.: Vonyó J., Pécs, 1995. 27–36.

NAGY L. 1985–86

NAGY L., A kurucok és rácok pusztításai Baranya vármegyében 1704 elején. In: Baranyai Helytörténetírás 1985-86. Pécs, 1986. 13–132.

NAGY Z. 1985

NAGY Z., Az egyházi épületek felújítása. In: Szeged története II. Szerk.: Farkas J., Szeged, 1985. 599–610.

P. BRESTYÁNSZKY 1977

P. RESTYÁNSZKY I., A Pest-budai ötvösség. Bp. 1977.

RAÝMANN 1996

RAÝMANN J., Szent Elígius magyarországi hagyományai és érmei. Numizmatikai Közlemények 94–95. 1995–96. 76–84.

R. GÁL 1996

R. GÁL É., Adatok a pécsi székesegyházi kincstár ötvöstárgyainak történetéhez. In: Tanulmányok Pécs Történetéből 2–3. Szerk.: Vonyó J., Pécs, 1996. 245–254.

RÓMER 1877

RÓMER F., A hazai ötvös-czéhnek szabályai. 3. befejező közlemény. Századok 1877. 795–-815.

SOMOGYI 1965

SOMOGYI Á., Pécsi szláv ötvösök a XVII–XVIII. században és céhlevelük. JPMÉ 1965. Pécs, 1966. 263–273.

SZABÓ–RÚZSÁS 1958

SZABÓ P. Z.–RÚZSÁS L., A török Pécs. Pécs, 1958.

SZÁDECZKY 1913

SZÁDECZKY L., Iparfejlődés és a céhek története Magyarországon. I–II. köt. Bp. 1913.

SZITA 1966

SZITA L., A céhszervezet felbomlásának pécsi jelenségei. Baranyai Művelődési Tájékoztató 1966. jún. 98–102.

SZITA 1995

SZITA L., Adatok a török megszállás alatti Pécs népességének alakulásához. In: Pécs népessége 1543–1990. Tanulmányok Pécs történetéből 1. Szerk.: Vonyó J., Pécs, 1995. 13–26.

SZŐNYI 1929

SZŐNYI O., A pécsi székesegyház. Magyar Művészet 1929. 8. sz.

VUJICSICS 1991

VUJICSICS Sz., A Duna menti szerbek művészeti emlékei Magyarországon. Európai Utas 1991. 1. 87–92.

VUJICSICS 1994

VUJICSICS Sz., A Duna menti szerbek ötvösművészeti emlékei Magyarországon. Magyar Ötvös 1994. 2. 20–21.

UNGERSZABOLCS 1979

UNGER M. SZABOLCS O., Magyarország története. Bp. 1979.

VÁRADY 1987

VÁRADY A., Baranya multja és jelenje. 1. köt. Pécs, 1897.

Jegyzetek



[1] KŐSZEGHY 1936

[2] SOMOGYI 1965

[3] P. BRESTYÁNSZKY 1977 és MADAS 1978, 1985

[4] Ez a feltáró munka korántsem teljes, megköszönöm Mayer Mihály püspök úrnak, hogy az adatgyűjtés folytatását részemre engedélyezte, és Wolf Gyula püspöki titkár úr segítségét.

[5] GROTTE 1996

[6] NAGY 1985-86. 23.

[7] (HONNAN????) Dl. 8844, Dl. 6599.  Ld. MÁLYUSZ 1953, 161.

[8] BALOGH 1966., 1. k. 564. és BALOGH 1985, 356.

[9] HOLUB 1958, 138. Elek mester: “qui facit filum de auro”. Ld. még IPOLYI 1876, 557.

[10] HOLUB 1960, 187-188.

[11] Köszönöm Kárpáti Gábornak, a JPM régészének segítségét, s hogy kutatási adatait rendelkezésemre bocsátotta.

[12] VÁRADY 1897, 580-581.

[13] R. GÁL 1996, 248.

[14] HOLUB 1958, 138.

[15] SZABÓ – RÚZSÁS 1958, 60. és KÁLDY–NAGY 1960, 13.

[16] HEGYI 1982, 76. és SZITA 1995

[17] BML Conscr. 1698.

[18] Megköszönöm BARICS Ernőnek a JPTE Horvát Tanszék Vezetőjének a témámhoz kapcsolódó horvát nyelvemlékek értelmezéséhez, értékeléséhez, valamint SOKCSEVICS Dénesnek ezek történelmi hátterének megvilágításához nyújtott segítségét.

[19] Az ilyen nevű személyeket a mestereket felsoroló Adattár külön csoportban tartalmazza, illetve X-szel jelöltük a mesterségüket valószínűleg nem folytató személyeket.

[20] Természetesen ez nem egyedi eset. Pl. a 18. században a szegedi aranyműves céh is német, magyar és “délszláv” tagokból állt. Ld. L. CSAJÁGI 1985, 307.

[21] SZABÓ – RÚZSÁS 1958, 34.

[22] EVLIA CSELEBI 1985, 234.

[23] SZABÓ – RÚZSÁS 1958, 62.

[24] SOMOGYI 1965, 271.

[25] RÓMER 1877,  809.

[26] BORSY 1991,  99.

[27] MÓRÓ 1987–88, 52. és BÉLI 1987–88, 21-50.

[28] Idézet: DÁVID 1968, 76. Ld. még: SZITA 1995, FETTER 1972–73, BEZERÉDY 1975–76, MÓRÓ 1995.

[29] Erről részletesen ld.: GROTTE 1996, 245–246.

[30] P. BRESTYÁNSZKY 1977, 16–18.

[31] A pécsi ötvösmunkákról többen közzétettek részadatokat: KŐSZEGHY 1936, 286–287., HAMPEL 1906, 83., SOMOGYI 1965, 265–266., GROTTE 1996. 245., 259. (tárgyfotók is!), BOROS 1985, 57. és 76. kép. Az adatgyűjtő munka keretében megismert újabb pécsi művek bemutatása külön tanulmány keretében képzelhető el.

[32] A mesterek túl nagy számát bizonyítja az is, hogy 8 évvel később, az 1732-es országos összeírás szerint Pécsett 4 mester, vagy pl. Szegeden 3 mester dolgozott (érdekes egyébként, hogy a “Kujundzsia” név itt is előfordul, Kojunásia Antal Szegeden tanult mester személyében) Ld. NAGY 1985, 608. és ILLÉSY 1904.

[33] ILLÉSY 1904, 386. Érdekes adalék, hogy a céh korai időszakából az egyik biztosan mesterhez köthető tárgy is pont 1732-ből származik. Ez – felirata szerint Radnich Simon által 1732-ben a pécsi ferenceseknek adományozott kehely, a MNM őrzi. Ld. HAMPEL 1905, 77–86.

[34] SZÁDECZKY 1913. 1. köt. 163–171. és P. BRESTYÁNSZKY 1977, 13–14.

[35] P. BRESTYÁNSZKY 1977, 13.

[36] KOPASZ 1971, 174.

[37] UNGER – SZABOLCS 1979, 143.

[38] A fejezet irodalma: SZÁDECZKY 1913 (Az általános céhtörténet mellett néhány pécsi, bár nem az aranyműves céhre vonatkozó adatot is közöl, ő a céhlevelet 1696-ra datálja.); KŐSZEGHY 1936 (Ő a céhlevelet 1724-re datálja.); RÓMER 1877 (A céhlevelet 1696-ra datálja, közöl a céhszabályokból is, fordításában vannak eltérések Somogyi Árpádéval összevetve, ld. alább.); SOMOGYI 1965  (Pontos datálást nem közöl, csak annyit, hogy ez a szláv nyelvű oklevél egy Lipót-kori átirat, s jelzi, hogy külön tanulmányban foglalkozik majd a céhlevél eredetével. E tanulmány nyomára nem sikerült rábukkanni.); Céh. kat. 2. köt. 1976. (A pécsi aranyműves céhre vonatkozó kis számú dokumentumot sorolja fel: céhlevél [eredeti] Magyar Nemzeti Múzeum, megsemmisült; céhlevél [latin–német átirat] Országos Levéltár, Bp. [Acta Mechanica, Liber Cehalium] ; céhlevél (horvát nyelvű átirat) ELTE Könyvtár, Kézirattára; céhlevél [magyar–horvát másolat] Iparművészeti Múzeum, Bp.; pecsétnyomó 1826-ból Janus Pannonius Múzeum, Pécs. Megjegyzés: saját kutatásaim szerint a MOL-ban levő céhlevél 1945-ben megsemmisült, az Ipaművészeti Múzeumban pedig egy gépelt példány található a horvát nyelvű szövegből és annak magyar nyelvre fordításából); BARTA 1941 (Szerinte a céhlevél 1696-ból származik.).

[39] MOL C25, 3608/97. Megköszönöm TARJÁN Gáborné (BML) segítségét a fordításban.

[40] ELTE Könyvtár, Kézirat- és Ritkaságtár, “Czéhlevelek VII./10.” A papíron található vízjelek elemzése talán közelebb visz majd a korhatározáshoz. A két vízjel: a) Abroncskorona felett kitárt szárnyú, koronát viselő, nyíllal átlőtt testű sas. b) Címerpajzsban postakürt, a pajzs felett abroncskorona. A címerpajzs alatt W. R. betűk.

[41] GROTTE 1996, 247.

[42] A budai anyacéhben pl. csak egy kard, viszont egy gyémántos vagy rubintos gyűrű is tartozott a remekek közé.

[43]  Lásd még a törökkori ötvösséget tárgyaló fejezetet!

[44] A fejezet irodalma: ERDŐDY 1977, 320.; KŐSZEGHY 1936, 285. (Ő az 1826-ban készült jelenleg a JPM Új- és Legújabbkori Történeti Osztályának állandó történeti kiállításán szereplő céhpecsétet ismerteti. A korábbi céhpecsétről ld. jelen tanulmányban.); MIHALIK 1892, 427.; RAÝMANN 1996, 82., 83.

[45] A JPM Új- és Legújabbkori Történeti Osztályának történeti kiállításán látható.

[46] Megköszönöm RAÝMANN Jánosnak, hogy erre figyelmemet felhívta.

[47] Az apa, Radnich Simon 1713 és 1742 között a városi közéletben volt tevékeny, különböző tisztségeket (kamarás, bíró, “tanácsbéli”) töltött be. Megköszönöm MÓRÓ Mária Annának, hogy adatait rendelkezésemre bocsátotta.

[48] A fejezet irodalma. Céhszervezet: KOPASZ 1972, 168. (Az ötvösök feladata tűz esetén, részlet az 1778. évi tűzoltási rendtartásból), 175. (1833. évi céhbiztosok kinevezéséről), ld. még Függelék (számszerű adatok a mesterekről); EPERJESSY 1977, 253–280. Ötvös mesterek: MADAS 1978, 1985 (Madas József munkája segít feltérképezni több ötvös lakóhelyét a 18-19. században Pécsett, s egyéb, életrajzi adatot is tartalmaz.); KOPASZ 1972, 169. (ötvösök neveinek említése), Függelék (ötvösök száma 1833 és 1848-ban); ILLÉSY 1904, 380. (az 1732-es országos összeírás adatai); KŐSZEGHY 1936, 286–87. (rövid ismertetés az általa felkutatott pécsi ötvösökről); RÓMER 1877, 808. (a céhalapító ötvösök említése); SOMOGYI 1965, 264–265. (levéltári adatok közlése a 17. század végi – 18. századi pécsi ötvösökről); FETTER 1972–73 (ötvösök nevei az 1722-es pécsi telekösszeírásban); P. BRESTYÁNSZKY 1977, 21. és 208–209. (Radnics Simon, Radnics János, Radnics József ötvösökről); KAPOSSY 1934 (ld. ötvösök nevei a tanulmány végén levő adattárban.); MÓRÓ 1987–88, 56., 58., 60., 66–67., 69., 76. (ötvösök nevei a pécsi polgárkönyvekben), GROTTE 1996 (bőséges adattár a pécsi ötvösökről a levéltári források alapján, az 1690–1895 közti időszakból, különös tekintettel a mesterek családi viszonyaira, életrajzi adataira), Pécsi Hírlap 1888. december 9. Megköszönöm B. HORVÁTH Csillának, hogy erre figyelmemet felhívta. Megköszönöm RADNÓTI Ilonának, hogy kutatómunkájának jelen témára vonatkozó eredményeit felhasználhattam. Ld. még CSERKÚTI 1914, 27.

[49] MADAS 1985, 311, 314.

[50] A fejezet irodalma: ERDŐDI 1980, 60–61. (arany- és ezüstműves tanoncok és a Rajziskola); KOPASZ 1978, 369., 372., 374., 382.; GROTTE 1996 (Amelyik mesternél inasra, legényre adatot talált, azt közli. Lásd még Függelékében összegzés a legényekről!); P. BRESTYÁNSZKY 1977, 193., 208–209.; BML Norm. isk. 3., 6.

[51] A céhszervezet felbomlásához ld. SZITA 1966.

[52] Mivel a próbabélyegek és mesterjegyek használati idejének megállapításában még sok a bizonytalanság, úgy gondoljuk igen fontos feladat az egyházi tulajdonban levő ötvösművek adatainak további gyűjtése. Természetesen minél több, magántulajdonban lévő tárgy felkutatása is elősegítené e probléma megoldását. A 3. ábrán szereplő jegyek eredetijét többen, s nem egy időben rajzolták. Így az is lehet, hogy néhány esetben a variánsok mögött valójában egy és ugyanaz a jegy van! Mivel ezt magunk eldönteni nem tudtuk, így minden változatot felvettünk a táblázatba.

[53] Megköszönöm azt a segítséget, amelyet a Janus Pannonius Múzeumban dolgozó kollégáimtól, a Baranya Megyei Könyvtár, az Egyetemi Könyvtár, a Baranya Megyei Levéltár szakembereitől, a Pécsi Püspökségtől és a plébániáktól kaptam.

[54] A témakör irodalma: KŐSZEGHY 1936, 285-87. (rajzuk is szerepel); SOMOGYI 1965. 270–71. (céhlevél 13. és 14. pontja a próbáról); GROTTE 1996, 245. és 259. (kísérlet néhány mesterjegy feloldására, rajzok is szerepelnek).

[55] Fogadalmi ajándék, jegyei: 6/32.

[56] Sótartó, jegyei: 2/41.