Cikkek

Lengvári István: Megjegyzések Maximinus életpályájához

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 5–6.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1999.

ISSN 1219–4077

Szerkesztette: Font Márta – Vonyó József

153–162. pp.

Lengvári István

Megjegyzések Maximinus* életpályájához**

Eine politische Laufbahn gestartet von Sopianae. (Bemerkungen zum Lebenslauf von Maximinus)

A Political Career that Began in Sopiane (Annotations to the career of Maximinus)

PETRO RAJCZI OCTOGENARIO

Minden város szívesen emlékezik meg olyan híres személyekről, akik noha tevékenységüket már nem az adott településen fejtik ki országos vagy világhírnévre tesznek szert. Jelen dolgozatban egy hírhedtté vált pécsi születésű polgárt szeretnék bemutatni, aki korában igaz kétes világhírnévre tett szert. Az életpálya vizsgálata ugyanakkor fontos adatokat szolgáltathat a késő római kor társadalmi mobilitásához is.

Életére legfontosabb forrásunk Ammianus Marcellinus[1] római történetíró töredékesen fennmaradt műve, mely, mint alább látni fogjuk elfogultan ábrázolja Maximinust, aki Ammianus műve három könyvének fejezeteiben szerepel vagy kerül említésre.[2] A legelső előforduláskor vázolja életpályáját, innen tudjuk, hogy Sopianae-ban született. A római település jelentősége az idő haladtával egyre nőtt, és amikor a harmadik század végén, a tetrarchiával kezdődő közigazgatási reformmal a provinciákat kisebbekre osztották, a Nyugat-Pannoniát magába foglaló Valeria székhelye a mai Pécs előde lett. Maximinus apja a Diocletianus császár által ide telepített karp népcsoport leszármazottja, és a helytartói hivatalban (officium) volt könyvelő (tabularius). Mielőtt elindult volna gyorsan felfelé ívelő karrierje, életéről annyit tudunk, hogy a „humán tudományok felszínes tanulmányozása után jelentéktelen ügyvédként működött”.[3]

Kezdetben Corsicat majd Sardiniát igazgatta (praeses). Ennek időpontjáról más forrásból van tudomásunk: egy, a szardíniai Sbrangatuban talált, 364-367 közé datált felirat[4] említi nevét, mint p(raeses) i(nsulae) S(ardiniae). Ebből következik, hogy corsicaei hivatala 365 elé datálható. Ammianus mellett a Codex Theodosianus bejegyzéséből[5] is tudható, hogy corrector Tusciae (Tuscia kormányzója) volt, ráadásul megemlíti időpontként a 366-os évet. Mivel Tusciát csak szenátor kormányozhatta, minden bizonnyal utóbbi két tisztsége között lett a szenátus tagja.

369–370 között Róma élelmezési felügyelőjévé (praefectus annonae) nevezte ki a császár, majd 370–371 között mint Publius Ampelius praefectus praetorio helyettese, a vicarius urbis címmel felruházva. Ekkor, a szintén pannóniai Leo notariussal együtt, kezdeményezte a szenátusi arisztokrácia jó néhány tagja ellen az Ammianus Marcellinus által részleteiben leírt, általa jórész koholtnak minősített vádak alapján lefolytatott nyomozásokat, és történt meg a „vádlottak” elítélése, melyek elemzésére alább még visszatérünk.[6] Névtelen feljelentések alapján ítéltek el embereket, s Maximinusból olyan rettegett hatalmasság vált, hogy Ammianus szerint az emberek földig hajoltak előtte.[7] Csupán a rettegett hatalomnak szólt a tettetett tisztelet; sok született arisztokrata véleményét tolmácsolja Ammianus, mikor leírja, hogy amikor praefectus praetorio lett, „a nemesség tanácsházának takarításához hozatott vesszősöprűk kizöldültek, ami azt jelentette, hogy a legalacsonyabb sorból való emberek magas tisztségekre fognak emelkedni”.[8] Ugyanakkor más alkalommal elárulja, hogy nem mindenki volt olyan rossz véleménnyel Maximinusról az arisztokrácia körében.[9]

Maximinusnak mint a császár emberének kellett foglalkozni az egyházon belüli ellentétekkel is, és így képviselőivel összeütközésbe is került. Ennek oka az volt, hogy 355-ben szakadás történt a niceai hitet követők körében, amikor Liberius római püspökkel (352–366) szemben Felixet is megválasztották (aki II. Felix néven lett pápa 355–365 között). Haláluk után a két tábor külön választott egyházfőt I. Damasus (366–384) és az ellenpápa Ursinus (366–367) személyében. A két tábor között véres összecsapásokra is sor került, és a harc tetőpontján Damasus követői körülzárták az ellenfél táborát Liberius bazilikájában. A császár, noha keresztény volt, mint az állam képviselője uralkodása alatt mindig a be nem avatkozás politikáját követte. A problémát az okozta, hogy mindkét párt, miként Valentinianus császár is a niceai hitet vallotta. Miután enyhe formában Ursinust támogatta inkább Viventius praefectus urbi,[10] úgy tűnt a kérdés megoldódik. Amikor aztán ismét kitört az ellenségeskedés az új praefectus urbi (a pogány) Ursinus távolítatta el. 370-ben vagy 371-ben Ursinus felbérelt egy Izsák nevezetű embert, aki gyilkosságokkal vádolta meg Damasust. Maximinus a felmerült vádakat, az arisztokráciával szembeni fellépéssel egyenértékű szigorral vizsgálta ki. Ez természetesen mélyen felháborította az egyházi vezetést. Noha nem volt politikai realitása Damasus elítélésének (a császár is őt támogatta korábban), tekintélye megtépázódott. Ennek ellenére tevékenysége jól mutatja, hogy szinte teljhatalma volt, gyorsan és hatékonyan tudta az államgépezetet és igazságszolgáltatást „működtetni”.[11] Maximinus tevékenységét röviden említi Szókratész Egyháztörténete[12] is, de nem minősíti.

A Damasus ügy illetve a szenátorok petíciója kényszeríthette a császárt, hogy Maximinust felfelé buktatva, pályája csúcsaként praefectus praetorio Galliarummá nevezze ki (371–376), melynek során a kegyetlenkedések és intrikák Ammianus szerint tovább fokozódtak.[13] Működésének első említése: a Codex Justinianus 371. augusztus 7-re datált bejegyzésében található.[14] Ekkorra lett nagy hatása Valentinianus császárra, aki kénytelen volt megbízni a jelentős terület irányítójában, s Ammianus Maximinusban találja meg azt a személyt, akinek hatására a császár jelleme negatív irányban változott. Azt sem téveszthetjük szem elől, hogy Valentinianus figyelme és tevékenységének súlypontja a külpolitikára, a birodalom megvédésére irányult, így kénytelen volt belpolitikai kérdésekben másokra hagyatkozni, Ammianus beállítása azonban túlzó.

Ellenfelei kezdetben még nem tudták Maximinust kiszorítani a hatalomból Valentinianus halála után,[15] de nőttek ellentétei a Symmachus[16] köré gyűlt szenátusi arisztokráciával. ALFÖLDI András szerint egy Theodosius vezette gallo-hispaniai konspiráció szorította ki a pannóniai embereket,[17] mely végül azzal érte el célját, hogy Gratianus császár uralkodásának kezdetén Maximinust több társával együtt hóhérbárddal lefejeztette.[18] Egy összeesküvésnél valószínűbb, hogy a szenátusi arisztokrácia kívánalmainak akart eleget tenni a kompromittálódott emberek félreállításával.[19]

Maximinus egyértelműen Valentinianus, a pannóniai származású császár embere volt. A császár Rómába vonulásakor magával vitte a holdudvarához tartozó embereket, akikre Róma városában szüksége volt.[20] Fontos volt, hogy az idegen környezetben megbízható emberekre bízza a jelentősebb tisztségeket, ami a kiválasztottak számára természetesen a gyors felemelkedést jelentette. A római császárkorban egy-két évnél tovább ritkán volt valaki ugyanabban a hivatalban, és a személycserék általában nem uralkodóváltáskor történtek. Valentinianus uralkodásának kezdetén a főbb posztokon azért is történt nagyobb változás, mert Valentinianus és Valens társcsászár visszaállított vezető tisztségekbe olyan arisztokratákat, akiket Julianus apostata háttérbe szorított, mivel ők Constantinus emberei voltak.[21]

Érdemes a szenátusi arisztokrácia szerkezetéről is szólni, hogy könnyebben helyezhessük el Maximinust a késő római Róma városi elitben. Constantinus reformjának eredményeként a szenátusi létszám megemelkedett (az új fővárosban, Constantinopolisban is szenátust hozott létre), így a 4. század közepére kb. 4000 szenátusi rangú élt a birodalomban. Törvényszerűen a homines novi foglalta el a kihalt családok helyét. A szenátori rendbe kétféle módon lehetett bekerülni: ifjú korban, a praetorság után, vagy idős korban, jelentős katonai szolgálat után.[22] Valentinianus törvénnyel (372) is szabályozta a szenátori rendet,[23] többféle kategóriába beosztva őket.

A szenátusi arisztokráciában a 4. század végére így származáson alapuló különbség is létrejött. Az alacsony származású, a szenátusba került új emberek kevésbé asszimilálódtak e rétegbe, mint például a lovagrendből bekerültek. Az ok az alacsony származás, ami egyúttal jelezte, hogy a karrier lehetséges volt katonák, jogászok, irodalmárok vagy történészek számára is (lásd például a paraszti sorból felemelkedett Sextus Aurelius Victor africai történetíró életpályáját[24]). Ők már karrierjük révén lettek a szenátus tagjai, s jól tudták, hogyan kell építeni előmenetelüket.[25] Magatartásuk azonban többször visszatetszést keltett a Róma városi „született” arisztokraták körében, melyhez minden bizonnyal a mentalitás és életforma különbsége is társult.

ALFÖLDI András kutatásaiból[26] minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy Ammianus elfogultan ábrázolta mind Valentinianust, mind pedig Maximinust. Noha Ammianus nem állt szoros személyes kapcsolatban Symmachus-szal, a pogány arisztokratával és körének felfogásával szimpatizált. Symmachus már azért is gyűlölhette Valentinianust, mivel elvette apósa, Orfitus[27] vagyonát.[28]

ALFÖLDI gondolatmenete kifejtésekor többször a szenátusi arisztokrácia, illetve Ammianus véleményét azonosként mutatja be, bár még az sem bizonyítható, hogy kapcsolatban álltak egymással.[29] MOMIGLIANO is azt emeli ki, hogy Ammianus egy politikai csoportosulásoktól független magányosan alkotó történetíró volt.[30]

Ammianus, aki hosszú katonai szolgálatot teljesített Julianus szolgálatában,[31] Valentinianus limes-újjáépítő munkálatairól és külpolitikájáról tárgyilagosan számol be, méltatja vallási türelmét, és ellentmondva a pannóniaiakról írottaknak azt, hogy a magas tisztségek adományozásában körültekintő volt.[32] A belpolitikát illetően azonban igyekszik csökkenteni sikereit, elhallgatja például – mai kifejezéssel – szociálpolitikai jellegű intézkedéseit, melyeket két rendelete tükröz (éppen 368–70-ből, mikor Maximinus volt az élelmezési felügyelő). Ezek a Codex Theodosianusban fennmaradt intézkedések több polgár számára tették lehetővé a jobb kenyér- és orvosi ellátást.[33] Talán nem túlzás azt állítani, hogy a császár rendelkezéseivel a szegényebb néprétegek támogatását (is) megszerezve próbálta csökkenteni a szenátusi arisztokrácia befolyását. Ammianus pedig (a római történetírói hagyományoknak megfelelően) csak a felső rétegek történetét írja,[34] Tacitust tükrözvén e felfogásában is. Művét is ott kezdi, ahol nagy elődje abbahagyta.

Ez a felfogás tükröződik már az első összeütközésben, ami Chilo (vicarius Africa) és feleségének ügye volt, és amelyben azzal vádoltak néhány embert (egy orgonistát, egy birkózót és egy haruspexet, azaz béljóst), hogy meg akarták őket mérgezni. Ezek a nem arisztokrata származású emberek azonban más szenátorok ellen vallottak, ami a vizsgálat kiterjesztését indokolta. Ezt az ügyet Olybrius, akkori praefectus urbi betegsége miatt Maximinus vette át: minden bizonnyal a császár személyes utasítására. A vizsgálatokban az a Leo notarius is részt vett, akit Ammianus egyszerűen pannóniai sírrablónak nevezett, s aki „vadállatként vicsorogva dúlt-fúlt és szomjazta az embervért”. Érdekes azonban az, hogy nem említi azok nevét, akik ellen elhangoztak a terhelő vallomások. Ez talán nem véletlen: művének utolsó hat könyvéhez írt bevezetőjében azt vallja: „tanácsosnak látszik, hogy ne tegyem a lábam ismerősebb területekre, ha el akarom kerülni az igazmondással gyakran együtt járó veszélyeket”.[35] THOMPSON feltételezi, hogy egy nagyobb konspirációt szőttek a császár ellen azok az arisztokraták, akiket Maximinus leplezett le.[36] Ennek a részleteiből táplálkozhat Ammianus több leírása. Figyelemreméltó, az a több kutató[37] által is kiemelt tény, hogy Theodosius, a mű keletkezésekor uralkodó császár[38] hasonló nevű apját[39] nem sokkal Valentinianus halála után Carthagoban kivégezték. Talán éppen azért, mert közel állt a császárhoz.[40] Az említett haruspex aztán később feltűnik a mérgezéssel vádolt Paphius és Cornelius ügyében (mindhármat kivégezték). Elhallgat olyan, máshonnan kiderülő tényeket is, hogy pl. az Alypius nevű száműzetésre ítélt férfi Olybrius testvére volt (aki állítólagos betegsége miatt van távol). Az esemény azonban forrásaink szerint egyedülálló volt és az összeesküvés néhány családra terjedt csak ki. Az események azonban alkalmat nyújtottak arra, hogy Valentinianust és emberét rossz fényben tüntessék fel. Maximinus tevékenységéről sokkal kiegyensúlyozottabb képet fest Szt. Jeromos.[41] Ehhez járul, hogy mint említettük a császár és emberei is homo novusok voltak Rómában, és Valentinianus nem habozott kijelenteni, hogy gyűlöli a „jól öltözött művelt, gazdag és előkelő embereket”.[42]

Valószínű, hogy az egyre jobban burjánzó korrupciót is le kívánta törni a császár: ennek egyetlen lehetséges, hatékony, és rövid időn belül eredményt elérő eszköze a terror volt legalábbis a római világban.

Jellemző példa Ammianus „precizitására” Aginatius ügye: tulajdonképpen nincs is bizonyítéka az elmondandókra, ezért is szárnyal jobban a fantázia. Teljességgel elképzelhetetlen, hogy Maximinus Galliából küldje vissza Doryphorianus galliai helytartót Rómába, hogy megölesse Aginatius[43] korábbi (368–370) vicariust.[44]

Különleges egyes szimbólumok kiválasztása, melyekkel Ammianus hatást tud kelteni: ilyen például a kígyó motívum. Pályája elején Maximinus csúszómászó, föld alatti kígyó, „ezért még nem okozhatott nagyobb, halálos végű bajokat”.[45] Később, az Aginatius ügyben olyan alattomos módon akart neki ártani, mint „egy rátaposó lábtól megsebzett kígyó”.[46] Majd mint praefectus praetorio Galliarum olyan hatalmassággá válik, hogy basiliscus kígyóhoz hasonlatos, melynek sziszegése és tekintete is halálos.[47]

Állandóan felmerülő téma a varázslás, a mágia kérdése. Maximinus születésétől ilyen jelekkel veszi körül Ammianus: apja, aki értett a varázsláshoz megjövendölte, hogy magas tisztségekre emelkedik, de hóhér kezétől hal meg;[48] egy varázslással foglalkozó szardíniai embert pedig később ő tett el láb alól.[49] Az arisztokraták közül is sokan a mágia és a varázslás vádjával kerülnek elítélésre: a negatívan ábrázolt Maximinus lép fel ellenükben. A pogány Ammianus számára végig döntő jelentőségűek ezek az elemek: jellemrajzokat épít rá, üldözöttként bemutatott (pogány) emberek végeznek varázslatokat és büntetik meg őket emiatt.[50] A Valentinianus korát bemutató könyvek is azzal kezdődnek, hogy a későbbi császárnak baljós jelekkel kell szembenéznie.[51]

Az ehhez hasonló részletek túlsúlyának másik oka az, hogy a perbe fogottak jó részét hamis varázslással és házasságtöréssel vádolják (mindkettő általában fejvesztéssel járó bűn volt), a császár elleni összeesküvés helyett. Amennyiben elfogadjuk, hogy a zavaros, néha ellentmondásokkal terhelt beszámoló mögött, nagyméretű szenátusi összeesküvés áll, melyet Valentinianus embereivel sikeresen fojtott el,[52] és amiről nyíltan a történetíró nem mer beszélni, nem meglepő az ilyen leírások nagy száma.

Az arisztokrácia bűneiről maguk az elkövetett tettek tanúskodnak, melyek nagyságát egyébként szerzőnk nem is kívánja kisebbíteni. Nem vet túl jó fényt az Ammianus által favorizált rétegekre, hogy miután valakit házasságtörés miatt lefejeztek, mást pedig kisebb vétségért száműztek, „ezeknek szomorú sorsában mindenki a saját végzetének képmását látta, és hóhérról, bilincsről, sötét börtönről álmodott”.[53]

Fia, Marcellianus[54] fiatalon lesz Valeria provincia duxa, miután Equitus[55] magister militumot a császári vezetés alkalmatlannak találta a kvádokkal zajló viszály rendezésére,[56] mely a miatt tört ki, hogy a rómaiak a Duna bal partján, kvád földön kívántak egy erődöt építeni. Equitius, Marcellianus tudtával, elkövette azt a (Pannonia késő romai történetírásában sokszor idézett és elemzett) hibát, hogy Gabiniust, a kvádok királyát 374-ben megölette egy lakomán, ahova ő hívta meg.[57] Annak ellenére, hogy a rómaiak máskor is éltek ezzel az eszközzel, hibája végzetes lett: a betörő barbárok olyan pusztítást végeztek, mely szükségessé tette a császár jelenlétét is a térségben. Valentinianust akkor érte agyvérzés, amikor a kvádok küldöttségével tárgyalt.[58] Marcellianus igen fiatalon lett dux, kizárólag apjára való tekintettel. Tevékenységét nehéz megítélni, hiszen Equitius magister milutum irányította Gabinus megölését és szorgalmazta a tárgyalást. Hivatalában apja haláláig lehetett (375).[59]

Ahogy emelkedett Maximinus karrierje Valentinianus-szal, úgy is bukott el a császár halálakor, több társával együtt, a szenátus nyomására, mely Gratianus személyében jobban irányítható uralkodóra lelt, amit Symmachus maga ír egy levelében.[60] Tevékenysége eredményeként tiltotta meg Gratianus rendeletében, hogy a vicarius urbi vizsgálatokat folytathasson szenátorok ellen. [61]

Annak ellenére, hogy Maximinus tevékenysége talán rossz fényt vetett a városra, vagy a provinciára, fontos példát nyújthat arra, hogy a késő római korban bár csak néhány ember számára volt lehetőség a gyorsabb felemelkedésre. A jelentős túlzásokkal rögzített életpálya azonban a késő római társadalomtörténet fontos forrása. Noha felemelkedésében jelentős szerepe volt Valentinianusnak, a legmagasabb tisztségekbe jutottaknak hosszú, és többlépcsős hivatali karriert kellett befutni (ebből a szempontból is kivételes Marcellianus pályája[62]), s a személyes megbízhatóság mellett ugyanennyire fontos volt a szakmai (katonai, jogi) felkészültség is.[63] Azt is mutatja, hogy a római Sopianae városából volt lehetőség a legmagasabb tisztségekbe is felemelkedni, amely a római császárkor korábbi századaiban lehetetlen lett volna. Ez jórészt a felgyorsult társadalmi mobilitás eredménye, ami mögött a születésen alapuló (szenátusi) arisztokrácia térvesztése áll.

Irodalom és rövidítések

ADAMIK 1993

 

ADAMIK T.,  Utószó.  in: Ammianus Marcellinus, Róma története. Bp., 1993, 629–644.

ADAMIK 1994

ADAMIK, T., The figure of Julian in Ammianus' History. Acta Antiqua et Archaeologica 26, 1994, 31–36.

ALFÖLDI 1952

ALFÖLDI, A., A Conflict of Ideas in the Late Roman Empire. Oxford, 1952.

ALFÖLDI 1990

ALFÖLDI A., Az utolsó nagy pannon császár. In: Hamvas Béla (szerk.), Európai műhely. Pécs, 1990, I:338–360. [reprint új lapszámozással]

ALFÖLDY 1996

ALFÖLDY G., Római társadalomtörténet. Bp., 1996.

Amm.

AMMIANUS Marcellinus, Róma története. Ford.: Szepesy Gy., Jegyz. és utószó: ADAMIK T. Bp., 1993.

BAYNES 1953

BAYNES, N. H., Review of ALFÖLDI 1952. Journal of Roman Studies 43, 1953, 169-170.

BLOCKLEY 1975

BLOCKLEY, R. C., Ammianus Marcellinus. A Study of his Historiography and Political Thought. (Collection Latomus 141) Bruxelles, 1975.

CAMERON 1964

CAMERON, A., The Roman friends of Ammianus. Journal of Roman Studies 54, 1964, 15–28.

CJ.

Codex Justinianus

CRUMP 1975

CRUMP, A. G., Ammianus Marcellinus as a Military Historian. (Historia Einzelschriften, Heft 27). Wiesbaden 1975.

CTh.

Codex Theodosianus

DEMANDT 1965

DEMANDT, A., Zeitkritik und Geschichtbild im Werk Ammians. (Habelts Dissertationsdrucke, Heft 5.) Bonn 1965.

DEMANDT 1969

DEMANDT, A., Der Tod des Älteren Theodosius. Historia 18, 1969, 598–626.

DEMANDT 1972

DEMANDT, A., Die Feldzüge des Älteren Theodosius. Hermes 100, 1972, 81–113.

JONES 1964

JONES, A. H. M., The Later Roman Empire 284–602. Oxford, 1964.

JORDANES

JORDANES Romana et Getica. Rec. Mommsen, Th. MGH AA, V,1. Berolini 1882.

LŐRINCZ 1976

LŐRINCZ, B., Die Duces der Provinz Valeria unter Valentinian I. (364–375). Alba Regia 15, 1976, 99–105.

MATTHEWS 1989

MATTHEWS, J., The Roman Empire of Ammianus. London, 1989.

MGH AA

Monumenta Germaniae historica, Auctores antiquissimi

MÓCSY 1974

MÓCSY, A., Pannonia and Upper Moesia. London–Boston, 1974.

MOMIGLIANO 1974

MOMIGLIANO, A: The lonely historian Ammianus Marcellinus. [1974] In: Essays in Ancient and Modern Historiography. Middletown, Connecticut, 1977, 127–140.

PLRE I.

JONES, A. H. M. MARTINDALE, J. R. MORRIS, J.: The Prosopography of the Later Roman Empire I. A. D. 260–395. Cambridge, 1971 (reprint: 1987).

PRK

MÓCSY A., FITZ J. (szerk.), Pannonia régészeti kézikönyve. Bp., 1990.

RIKE 1987

RIKE, R. L., Apex Omnium. Religion in the Res Gestae of Ammianus. Berkeley–Los AngelesLondon, 1987.

ROLFE 1958

Ammianus Marcellinus, with an English translation by Rolfe, J. C. Revised ed. London–Cambridge, MA. 1958.

ROSEN 1968

ROSEN, K., Studien zur Darstellungskunst und Glaubwürtikeit des Ammianus Marcellinus. Heidelberg, 1968.

SEAGER 1986

SEAGER, R., Ammianus Marcellinus. Seven Studies in his Language and Thought. Columbia, 1986.

SEYFARTH 1983

Ammianus Marcellinus, Römische Geschichte. Lateinisch und Deutsch mit einem Kommentar versehen von SEYFARTH, W. Buch 26–41. (Schriften und Quellen der Alten Welt 21,4). Berlin, 19863.

SOPRONI 1985

SOPRONI, S., Die Letzten Jahrzehnte des Pannonischen Limes. (Münchener Beiträge zur Vor- und Frühgeschichte Bd. 38) München 1985.

SZÓKRATÉSZ

SZÓKRATÉSZ Egyháztörténete. Ford. Baán István. (Ókeresztény írók 9.) Bp., 1984.

SYME 1968

SYME, R., Ammianus and the Historia Augusta. Oxford, 1968.

THOMPSON 1947

 

THOMPSON, E. A., The Historical Work of Ammianus Marcellinus. Cambridge, 1947.

VOGT 1963

VOGT, J., Ammianus Marcellinus als erzählender Geschichtsschrieber der Spätzeit. (Abhandlungen der Geistes- und Socialwissenschaftlichen Klasse Nr.8.) Mainz–Wiesbaden 1963.

ZOSIMOS

ZOSIMOS, Neue Geschichte. Übersetz und eingleitet von O. Veh. (Bibliothek der Griechischen Literatur Bd. 31) Stuttgart 1990.

Jegyzetek



* PLRE I. Maximinus7, 577–578.

** A tanulmány megírásához szükséges kutatások jórészét a Kümpers-Greve-Stiftung ösztöndíja jóvoltából 1996 májusában, Bonnban, a Rheinisches Landesmuseum és a Seminar für Alte Geschichte der Rheinischen Friedrich-Wilhelm-Universität könyvtáraiban végezhettem.

[1] Életére és munkájára vonatkozó alapvető művek: THOMPSON 1947; VOGT 1963; DEMANDT 1965; ROSEN 1968; SYME 1968; MOMIGLIANO 1974; BLOCKLEY 1975; CRUMP 1975; SEAGER 1986; RIKE 1987; MATTHEWS 1989; magyar nyelven lásd ADAMIK összefoglalóját (ADAMIK 1993).

[2] Amm. 28,1; 29,2, 3, 6; 30,2. — Amm. 28,1 a Res Gestae leghosszabb fejezete, ahol a szenátorok elleni üldözéseket írja le.

[3] Amm. 28, 1. Pályája is kivételesen kezdődik: elvileg ugyanis törvények kötelezték a provinciális tisztviselő fiát, hogy folytassa apja hivatását (JONES 1964, 513 és 100. jegyzet, III:147). Számtalan példa hozható fel azonban arra, hogy e rendelkezést nem tartották be.

[4] L ’Année Epigraphique 1889, no. 32.

[5] CTh 9, 1, 8 — 366. november 17.

[6] Amm. 28, 1.

[7] Amm. 28, 1, 38.

[8] Amm. 28, 1, 42.

[9] Amm. 28, 1, 32.

[10] Ő szintén pannóniai származású, akit szerzőnk — figyelemre méltó jelenségként — becsületesnek és bölcsnek (integer et prudens) ír le, talán ellenpontként, hogy jó is jöhet onnan. (Amm. 27, 3, 11).

[11] ALFÖLDI 1952, 80–83, további irodalommal.

[12] IV, 29.

[13] ALFÖLDI 1952, 83.

[14] CJ 6. 22. 7.

[15] Fennmaradtak rendeletek, melyeket már Valentinianus halála után küldtek Galliába Maximinushoz, a legutolsót (CTh 9, 19, 4) 376. április 16-án.

[16] PLRE I, Symmachus4, 865–870.

[17] ALFÖLDI 1952, 91–92.

[18] Amm. 28, 1, 57; Symmachus, Ep. 10, 2, 2–3; Orosius IV, 11-12.

[19] JONES 1964, 160.

[20] Miután lovassági parancsnoka intése ellenére (Ha rokonaidat szereted, ... ott az öcséd, ha az államot, akkor keress másvalakit a bíborruhához. Amm. 26, 4, 1) öccsét, Valenst augustussá, társcsászárrá tette.

[21] ALFÖLDI 1952, 15.  Ugyanebbe a körbe tartozott a dalmáciai Ursatius (magister officiorum, Amm. 26, 4, 4, és 5, 7; PLRE I, Ursacius3, 984-985); a pannóniai Leo (PLRE I, Leo1, 498) aki notarius majd magister officiorum, előbbi hivatalában működött együtt Maximinus-szal, Maximinus után ő lett vicarius (Amm. 26, 1, 6; 28, 1, 12; 30, 2, 10; 30, 5, 10); Simplicius, az emonai grammaticus (PLRE I, Simplicius7, 844), aki Maximinus bizalmas barátja volt, s aki több hivatal letöltése után Maximinushoz hasonlóan, Ursatius után vicarius lett (Amm. 28, 1, 45. skk.). Saját honfitársaival Valens még inkább szerette magát körülvenni (Amm. 26, 10, 1; ALFÖLDI 1952, 17) és majd Theodosius is ugyanúgy hozza magával hispániai embereit, mint Valentinianus a pannóniaiakat (ALFÖLDI 1952, 19).

[22]ALFÖLDY 1996, 119.

[23]ALFÖLDY 1996, 120.

[24] PLRE I, Victor13, 960–961.

[25] ALFÖLDY 1996, 121–122.

[26] A többször idézett 1952-es ALFÖLDI kötet bírálói felvetik, elsősorban BAYNES (1953) és CAMERON (1964, 15), hogy a szerző rehabilitálni kívánva honfitársát, Valentinianus császárt (an attempt to rehabilitate his fellow-Pannonian, the brutal emperor Valentinian CAMERON loc. cit.), és ezért állítja be Ammianus beszámolóját hamisnak. Ugyanakkor SYME elfogadva citálja ALFÖLDY munkáját (SYME 1968, 131, 142). A bírálat ALFÖLDI elfogultságát illetően azért sem igaz, mert Ammianus torz Valentinianus-képét már THOMPSON (1947, 6. fejezet) megállapította.

[27] PLRE I, Orfitus3, 651-653.

[28] Amm. 27, 3, 2. és 7, 2.

[29] CAMERON 1964, 25.

[30] MOMIGLIANO 1974, 133.  Vitát váltott ki, hogy vajon a Symmachus által írt, címzett nélküli levelek egyikét (9, 110, mely olyan történelmi munkát író személyhez szól, aki szenátor), nem Ammianusnak írta-e. Az eredetileg Otto SEECK-től származó felvetést (melyet az MGH AA VI, 1 (1883) szövegkiadásához írt kommentárjában találhatunk) meggyőzően végül Alan CAMERON (1964) cáfolta. Noha a levél egy történészhez íródott, erősebbek azok az érvek, melyek kizárják, hogy Ammianus szenátor lett volna. A személyes kapcsolatot, esetleg barátságot teljes mértékben bizonyítani vagy cáfolni nem lehet. Legutóbb ADAMIK Tamás a Symmachus-barátságot valószínűsítette (1993, 634).

[31] Arról, hogy hogyan ábrázolja őt, l. ADAMIK 1994.

[32] Amm. 30, 9.

[33]CTh 13, 3, 8; 14, 17, 5.  ALFÖLDI 1952, 63–64.

[34]ALFÖLDI 1952, 68.

[35]Amm. 26, 1, 1.

[36]THOMPSON 1947, 104; SYME 1968, 31.

[37]THOMPSON 1947, Ch. 6; MATTHEWS 1989, 211.

[38]PLRE I, Theodosius4, 904–905.

[39]PLRE I, Theodosius3, 902–903.

[40]Ammianus korábban (28, 1, 57) megígérte, hogy a Birodalom nyugati felének történéseit is megírja 378-ig, belefoglalva Maximinus és társai kivégzését. Ezek azonban nem sokkal az idősebb Theodosius kivégzése után történtek, és noha úgy tűnik, hogy Ammianus a szükséges anyagot már összegyűjtötte a 375–378 közötti időszak történéseinek megírásához, egyes adatokat fel is használ, de jobbnak látta nem kidolgozni a történteket. Érdekes, hogy bár Orosius (7, 33, 7), Szt. Jeromos (Chron. a. 376) és Jordanes (Rom. 312) is említi az esetet, de nem tudjuk meg, miért vagy kinek a hatására végzik ki az idősebb Theodosiust, Jeromos szerint Maximinus és követői lennének a bűnösök (THOMPSON 1947, 93–94). THOMPSON feltevése szerint Maximinus keze lehetett a dologban, ezért ábrázolja őt negatívan, miközben a Carthagoban történtekről természetesen hallgatnia kell (uo., 105). A kérdés részletes tárgyalása: DEMANDT 1969 és 1972 (utóbbi 110 sk. oldalakon a részletes életpályával).

[41] Chron. a. 375.

[42] Amm. 30, 8, 10.

[43] PLRE I, Aginatius, 29–30.

[44] Amm. 28, 1, 54–56; ALFÖLDI 1952, 73–74.

[45] Amm. 28, 1, 7. ROLFE és SEYFARTH kommentárja szerint ezt úgy értelmezhetjük, hogy ilyen volt, amíg kisebb hivatalokat töltött be (ROLFE 1958, III:93; SEYFARTH 1986, Anm. 9, p.325).

[46] Amm. 28, 1, 33.

[47] Amm. 28, 1, 41.

[48] Amm. 28, 1, 7.

[49] Uo.

[50] A kérdéskörről bővebben RIKE 1987; BLOCKLEY 1975, 7. fejezet; lásd továbbá MATTHEWS 1989, 9. jegyzet, 510.; a keresztények bírálatához ADAMIK 1993, 640–641.

[51] Amm. 26, 1–2.

[52] BLOCKLEY függelékben még az elítéltek státusát, a vádakat is számszerűen elemzi (1975, Appendix E).

[53] Amm. 28, 1, 16.

[54] PLRE I, Marcellianus2, 543–544.

[55] Aki mint a pajzsos gárda (scutarii) első szakaszát vezető tribunus Leoval (akkor a hadipénztár felügyelője, és Pannonia szülötte) jelentősen befolyásolta a katonaság hangulatát abban, hogy Valentinianust válasszák meg császárnak. Ammianus arról is tudósít, hogy felmerült, hogy Equitius legyen a császár, de őt a befolyásos személyek nem javasolták durva, parasztos természete miatt (Amm. 26, 1, passim).

[56]Amm. 29, 6, 3-4.

[57]Amm. 29, 6, 5 és 30, 1, 1; az eseményt ZOSIMOS is rögzíti (IV, 16, 4).

[58]Amm. 30, 6, 2.

[59] Az adatokra és Valeria korábbi duxaira l. LŐRINCZ 1976; az eseménytörténetre MÓCSY 1974, 8-9. fejezet, 266–338; legutóbb MÓCSY in: PRK 49–51; Valentinianus limes-újjáépítő tevékenységéről, különösen Pannoniára: SOPRONI 1985.

[60] Ep. 10,2,1; vö. ALFÖLDI 1952, 93.

[61] CTh. 9, 1, 13;    376. február 11; vö. ALFÖLDI 1952, 89.

[62] Csakúgy, mint a későbbi császár Theodosiusé, aki bizonyára nem lehetett volna fiatalon dux, ha apja nem magister militum. (L. 40. jegyzet!)

[63] JONES 1964, 382, 386.