Cikkek

Vörös Andrea: Jánosi Engel Adolf (1820–1903)

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 5–6.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1999.

ISSN 1219–4077

Szerkesztette: Font Márta – Vonyó József

133–138. pp.

Vörös Andrea

Jánosi Engel Adolf (1820–1903)

Jánosi Engel Adolf (1820-1903)

Jánosi Engel Adolf (1820-1903)

A 19. századi pécsi közélet egyik legmeghatározóbb egyéniségének az életét és pályafutását méltán nevezte igazi sikersztorinak a kései krónikás.[1] Engel Adolf a legszerényebb kezdetekből kemény és kitartó munkával küzdötte fel magát gyártulajdonossá, a város köztiszteletben álló polgárává és magyar nemessé.

Engel Adolf 1820. február 6-án született Pécsett. Édesapja Engel Péter bonyhádi származású terménykereskedő volt, aki beházasodás révén került a városba. Annak a Fuchs Salamonnak az özvegyét vette nőül, aki a Pécsre elsőként befogadott két zsidó család egyikének a feje volt.[2] Engel Pétert mint a Fuchs árvák felnevelőjét megtűrte a város tanácsa, ám a végleges letelepedési engedélyt csak hosszú idő, majdnem harminc év után adta meg számára. Pécsi tartózkodásának első éveiben Engel folytatta Fuchs Salamon zsibárus-üzletét, később azonban teljes figyelmét a terménykereskedelemnek szentelte: búzát, kétszerest, zabot, árpát, gyapjút, pálinkát vásárolt fel és adott tovább. Ennek a tevékenységének különösen nagy lendületet adtak a napóleoni háborúk, amelyek többek között az Engel által közvetített terményeknek, árucikkeknek is kiváló értékesítési lehetőséget biztosítottak. Amikor azonban a háborúk véget értek, fokozatosan elsorvadt a konjunktúra. Ráadásul Engel Péter ekkoriban vesztette el feleségét is. 1819. február 21-én újra megnősült, második felesége özvegy Schwabachné született Szüszkind Mária lett. Házasságukból két gyermek született: Adolf és Simon. Az 1820-ban elnyert lakhatási engedélyt nem sokáig élvezhette Engel Péter, ugyanis 1823 augusztusában elhunyt, nyomasztó szegénységet hagyva családjára.

A szűkös anyagi körülmények miatt Engel Adolf már 11 évesen arra kényszerült, hogy bár nagyon szeretett tanulni iskoláit megszakítva valamiféle kenyérkereset után nézzen. Kezdetben ceruzákkal házalt, majd azbesztet és kénsavat vett, gyújtómasinákat készített és eladta azokat. Szabadidejében kedvenc időtöltésének, a tanulásnak, olvasásnak hódolt, gyakran megfordult a Szepessy Ignác-féle püspöki nyilvános könyvtárban. A magyar és német nyelven kívül a franciát és a hébert is megtanulta.

Tizenhat éves korára sikerült annyi pénzt megtakarítania, amennyivel igaz, csak kisebb tételben dohánykereskedésbe foghatott. 1838-ban pedig használt ruha- illetve bútorboltot nyitott. 1843-ban megnősült, egy másik zsidó családból választott magának feleséget Justus Anna személyében, akivel 500 forint hozományt is kapott. A szabadságharc alatt Engel Adolf belépett a nemzetőrségbe. Hazatérése után a gubacskereskedéssel is megpróbálkozott. 1853-ban házat vett a Lyceum utcában. Itt nyitotta meg fakereskedését, azt az üzletágat, amely a család anyagi helyzetét néhány éven belül átalakította.

Sikerének magyarázata egyrészt a minden addiginál szélesebb áruválaszték, másrészt a 19. század második felében Pécsett kibontakozó építkezési konjunktúra volt. Engel Adolf ugyanis felismerve a korszak kínálta lehetőségeket nemcsak felvásárolta és továbbadta a fát, hanem fel is dolgozta, sőt építkezéseket is vállalt. Pécsett az 1850-es évektől valósággal építkezési láz tört ki. ÁGH Timót adatai szerint 1854 és 1894 között 27 középületet emeltek a város költségén (iskolákat, óvodákat, laktanyákat, kórházat, a városházát, hogy csak néhány példát említsünk), és számos nem a város tulajdonát képező középület (például a megyeháza, az evangélikus templom és a zsinagóga) munkálatai is ebben az időszakban kezdődtek vagy fejeződtek be.[3] A magánépületek száma szintén erőteljes gyarapodásnak indult ezekben az évtizedekben. Engel Adolf cége alaposan kivette a részét ebből a fejlődésből. Nevükhöz fűződik például a Széchenyi tér és a Perczel utca sarkán álló Loránt Palota, továbbá a Rákóczi út akkoriban legnagyobb bérpalotájának felépítése. Engel érdeme volt a balokányi uszoda kiépítése is, amelyet 1856–57-ben saját költségén alakított ki, és amelyet később a város tulajdonába adott. Pécsen kívül is nyert el megbízatásokat: 1859-ben például ő építette a mohácsi kincstári sóraktárt.

Gyarapodó vagyonát különféle vállalkozásokba fektette: 1863-ban gőzfűrész üzemet, majd parkettagyárat létesített, továbbá gőzfürdőt épített a nagyközönség számára. Nevéhez fűződik a város első szénraktárának megnyitása 1855-ben. 1876-ban két fiát, Józsefet és Sándort maga mellé vette a cég irányításában, ami ettől kezdve Engel Adolf és Fiai néven szerepelt a társas cégek jegyzékében. A múlt század végén kiadott Baranya-monográfiában a következő olvasható a cégről: „A közönséges faáruk, szerelvényáruk gyártása terén az első helyet nemcsak megyénkben, hanem egy messze kiterjedt vidéken az Engel Adolf és Fiai gőzfűrész és talajkoczka-gyára foglalja el, melynek alapítója, s ez időtől kezdve minden későbbi tulajdonosa egyenként külön-külön kiváló érdemeket szerzett Magyarország faiparának fejlesztése érdekében; megyénk fakereskedésének pedig a nyersanyag földolgozása által megalapítója s e vidékről való faexportunknak kitűnő eredménnyel első kezdeményezője volt s oroszlánrészese ma is, aminek elérésére a czég tagjai a faipar terén szerzett s az elődöktől mintegy átöröklött kiváló szakértelmüket latba vetve, kitartó buzgalommal fáradoztak s irodalmilag is közrehatottak.”[4] A fűrészüzem termékválasztéka meglehetősen széles volt: gyártottak többek között épületfát, vagondeszkát, vasúti talpfát, bányafát, szerszámfát, parkettát, bútorokat; és tűzifát is aprítottak. A cég állandó megrendelői közé tartozott például a Dunagőzhajózási Társaság, amelynek évtizedeken át szállított a széntermeléshez szükséges bányafát. Pécs városa szintén gyakran került üzleti kapcsolatba Engelékkel. De Magyarországon kívülre is jelentős mennyiségű árucikket szállítottak: a kivitel fő célpontja Németország, Franciaország, Svájc és Ausztria, illetve az 1890-es évektől Horvátország és Szlavónia volt. Rövid ideig az angol piacon is megjelentek, onnan azonban hamar kiszorította őket az amerikai konkurencia. A termékek kiváló minősége messze földön elismerést szerzett Engel Adolf cégének. Erről tanúskodik a sok kitüntetés, amelyet különböző alkalmakkor kapott. 1864-ben az Országos Iparegyesület ezüstérmét nyerte el versenyképességéért. Az 1876-ban Szegeden rendezett országos ipar-, termény- és állatkiállításon való részvételéért is elismerésben részesült. A sok kitüntetés közül kiemelkedik az 1878-as párizsi világkiállításon szerzett aranyérem, és az 1888-as pécsi kiállításon elnyert állami érem. Mint a pécsi kiállítás katalógusából kiderül, egyszerre több kategóriában is képviseltette magát a cég: szerepelt a faiparnál parkettáival, a „bútor-ipar és decoratív lakberendezés” kategóriájában magyar stílű bútorokkal, az építőiparnál cement lemezekkel, sőt még a közoktatás kategóriájában is, a jánosi, pusztai iskola térképészeti felvételeivel.

Engel Adolf pécsi üzemében mintegy 70–100 főt foglalkoztatott, de ennek a létszámnak két-háromszorosa dolgozott a cég egyéb telepein, illetve az erdőkben, mint famunkások. Munkaadóként is példa értékű volt magatartása. Ámbár az 1870-ből fennmaradt német nyelvű munka- és napirend meglehetősen kemény előírásokat tartalmazott (nyáron például a munkaidő reggel hattól este hét óráig tartott, közte egy órás ebédszünettel és kétszer negyed óra pihenővel), ugyanakkor több adat is rendelkezésünkre áll, amely a cégtulajdonos humánus voltáról tesz tanúbizonyságot. Feljegyezték például, hogy a munkások a téli idényben minden reggel meleg levest és némi kenyeret kaptak a gyár költségén.[5] LENKEI Lajos szintén pozitív képet festett a gyártulajdonos és munkásai viszonyáról. „...Engel Adolf (...) készségesen mozdította elő a munkások összejöveteleit és kevés ipari üzem volt arra képes, hogy munkásaival oly kifogástalanul jó viszonyt tartson fön (sic!), mint az idővel Engel Adolf és Fiai céggé alakult fatelep.[6]

A fafeldolgozásból és -kereskedelemből felhalmozott tőkét Engel Adolf nemcsak újabb ipari vállalkozásokba, létesítményekbe fektette, hanem jelentős birtokokat is vásárolt. 1878-ban megszerezte a felsőmindszenti uradalmat, majd két évre rá Montenuovo Alfréd herceg jánosi birtokát. Az ezeken a birtokokon élők életkörülményeinek javításán sokat fáradozott: intézkedett arról, hogy minden bérescsaládnak külön lakás jusson, iskolát építtetett a cselédek gyermekeinek, tanítóról és könyvekről is saját költségén gondoskodott.

Pécs városa is sokat köszönhet neki. A fentebb már említett balokányi uszodát, amelyet a város megbízásából, de saját költségén a tervezettnél sokkal kényelmesebbre és korszerűbbre épített, a bérleti szerződés lejárta után úgy adta át a város tulajdonába, hogy a megállapodáson felüli, saját kezdeményezésére (és zsebre) készült beruházások ellenértékéről lemondott. Ezen kívül a Czindery-kertet, amit 1860-ban vásárolt meg báró Wenckheim Viktortól, mindig szívesen engedte át jótékony célokra, polgári mulatságokra és a Pécsi Dalárda rendezvényeire. A dalárda hálából 1879-ben tiszteletbeli tagjává választotta. Sőt a pécsi szociáldemokraták összejövetelei számára is helyet biztosított. Visszaemlékezéseiben így ír erről LENKEI Lajos: „Ki gondolta volna akkoriban, hogy az ezeréves Magyarországon a történelmi uralkodó osztály utolsó évtizedeit élve a munkásosztály egy ideig a hatalomnak számottevő részesévé lesz? Talán ezt látta előre a külsejében Bismarckra emlékeztető Engel Adolf, amikor készségesen mozdította elő a munkások összejöveteleit.”[7]

Mint a legtöbb adót fizetők (virilisek) egyike, évtizedeken át részt vett a pécsi törvényhatósági bizottság munkájában. Emellett a pécsi izraelita hitközség elnöki tisztét is betöltötte. Mindkét minőségében aktív és áldásos tevékenységet folytatott. Soha nem késlekedett jótékony céloknak szentelni energiáját és pénzét. Mint a törvényhatósági bizottság tagja, ő kezdeményezte például a város főterén lévő plébániatemplom falainak kijavítását, s e célra rögtön fel is ajánlott 50 forintot. (Ajánlatát köszönettel elfogadták ugyan, de a döntéshozatalt a munkák megkezdésének lehetőségéről későbbre halasztották.)[8] Nemcsak saját érdekét képviselte akkor, mikor befolyását latba vetve elérte, hogy a honvéd sátortábort és a vasúti műhelyeket az ellenkező tervekkel szemben Pécsett állítsák fel. Nagyrészt az ő érdeme volt a pécsi vasúti pályaudvar első kibővítése is, amit nem pusztán szavakkal, a törvényhatósági bizottsághoz intézett indítványokkal, hanem egy értékes teleknek a vasúttársaság számára való ajándékozásával is előmozdított.[9] Az izraelita hitközség számára pedig 10.000 koronás alapítványt tett, támogatta az új zsinagóga építését és dr. Kohut Sándor pécsi főrabbi Aruch-jának kinyomtatását.  PERSL Ármin későbbi pécsi főrabbi a következő szavakkal méltatta Engel Adolf szerepét a hitközség egységének megóvásában: „Okos, erélyes, önzetlen vezérletének köszönhető, hogy a mi hitközségünk, mint annyi sok más a magyar Izraelben, két pártra nem szakadt.”[10] Nagy tisztelője vol a zsidóság emancipációjáért oly sokat fáradozó báró Eötvös Józsefnek, aki emlékére Karlsbadban márvány emléktáblát helyeztetett el.

Sokrétű tevékenysége eredményeként Engel Adolf 1886 márciusában magyar nemesi rangot nyert az uralkodótól, „jánosi” előnévvel. Ez az esemény Engel pályájának csúcspontja, megkoronázása volt, de nem a vége. Hátra volt még ugyanis egy nagyszabású vállalkozás, a komlói kőszénbányászat fellendítése, ami az ő birtokán és kezdeményezésére indult meg. Az 1890-es évekig a Montenuovo hercegtől vásárolt komlói birtok értékét elsősorban látták, hogy gazdag volt fában. 1892-ben azonban Engel Adolf felfigyelt a szénkibúvásokra, s ezeket szakemberekkel vizsgáltatta meg.  Mivel a vizsgálatok eredménye bíztató volt, 1894-ben bányatelek adományozását kérte a Somostető környékén. Az első tárna, amely az Adolf nevet kapta, 1895-ben nyílt meg, ezt hamarosan követte a Szerencse és a Glanzer táró. A bányában a 19. század utolsó éveiben átlagosan 250–300 ember dolgozott. 1896-ban az Engel Adolf és Fiai cég engedélyt szerzett a Komló–Felsőmindszent–Bakócza útvonalon haladó helyi érdekű vasút megépítésére (ez volt Baranyában a második helyi érdekű vasút), amelynek óriási jelentőségét az adja, hogy bekapcsolta a komlói szénmedencét az ország szénellátásába és gazdasági vérkeringésébe.[11] 1898-ban Engel Adolf bejelentette a cégbírósági funkciót is betöltő Királyi Törvényszéknél, hogy az általa alapított cégből kilép, mivel komlói ipartelepére alapozva egy önálló céget kíván létrehozni.[12]

Az új vállalkozás kibontakozására azonban nem sok ideje maradt. 1903. január 10-én halt meg a Bécshez közeli Döblingben, ott, ahol bálványa, Széchenyi önkezével vetett véget életének.[13] LENKEI Lajos, a pécsi újságírás egyik úttörője a következő szavakkal emlékezett meg róla: „A régi idők azon típusának képviselője, mely soha nem lankadó munkakedvvel, találékonysággal és rátermettséggel a semmiből alkot nagy dolgokat, s alig valósította meg egyik tervét, már motoszkált agyában a másik, miként lehetne saját vagyonának gyarapítása mellett a köznek is szolgálatára. A legszerényebb kezdetből mindig csak tisztességes eszközökkel tekintélyes vagyonra tett szert. Új utakon haladt, új perspektívát látott maga előtt az akkoriban még egészen primitív, jóformán falusi jellegű városban. Sokat olvasott, önművelődés útján más szemmel nézte a világ sorsát, mint mások, és amíg mások még gondolkodnak, miként lehetne valamit megcsinálni, ő azt már meg is valósította.”[14]

1911-ben a város utcát nevezett el róla (ma Goldmark Károly utca, a Zsinagóga mögött).

Engel Adolf gyermekei méltó utódainak bizonyultak, mind az üzleti, mind a közéletben. Négy fia közül kettő, Sándor és Mór Ausztriában, Bécsben telepedett le. Sándor Ober–Döblingben az atyjától kapott parkettagyárat irányította, Mórból pedig kiváló közgazdasági szakíró lett: főleg a vámpolitikával és az Osztrák-Magyar Monarchia faiparával foglalkozott. De szépirodalmi művek is fűződnek nevéhez, például két színdarab. Bécsben hunyt el, 1924-ben. Fia, a szociológus és történész Engel Frigyes a bécsi egyetemen tanított. Gyula, akinek Engel Adolf 1885-ben megvette gróf Draskovich ócsárd–pázdányi birtokát, Budapesten a Dunagőzhajózási Társaság bányáinak szénértékesítő igazgatója lett. A Tanácsköztársaság idején családjával ideiglenesen ő is Bécsbe költözött, de a proletárdiktatúra bukása után visszatért Budapestre. A pesti hitközség egyik vezető egyénisége volt, 1934-ben hunyt el. A négy fiú közül József volt az, aki élete végéig Pécsett maradt, és meghatározó szerepet töltött be a város közéletében. Az édesapja által megkezdett üzleti vállalkozásokat sikeresen folytatta, sőt fejlesztette tovább. Több mint négy évtizeden át tagja volt a pécsi törvényhatósági bizottságnak, és édesapja  nyomdokaiba lépve vezető tisztséget töltött be a hitközségben. Tagja volt továbbá a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamarának, valamint a Vöröskereszt Egyletnek. Sokrétű kulturális és karitatív tevékenysége nagy elismerést vívott ki számára a pécsi társadalomban.

Maga az Engel Adolf és Fiai cég tovább működött az utódok alatt. Bár fennmaradt a tulajdonosok 1944-es deportálását követően is, a háború borzalmait túlélő jánosi Engel Róbertné és leánya, Stein Marcellné (született Engel Rózsa) már nem tudták a termelés hajdani volumenét fenntartani. A cég 1946-os megszűnésével „olyan cég tűnt el (...) a történelem kelet-közép-európai süllyesztőjében, mely egykor méltó partnere volt NyugatEurópának és szinte az egész világnak.”[15]

Irodalom

ÁGH 1894

ÁGH T. (szerk.), Emléklapok Pécs szabad királyi város múltjából és jelenéből. Pécs, 1894.

BABICS 1978

BABICS A., Szénbányászat, in: Komlói monográfia. Szerk.: Szita László, Komló, 1978. 275–373.

CSERKUTI 1914

CSERKUTI A.: Az első pécsi zsidók. In.: A Pécs Baranyamegyei Múzeum Egyesület Értesítője VII (1914), 1–27.

KEMPELEN 1939

 

KEMPELEN B., Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok I–III. Budapest, 1939.

LENKEI 1922

 

LENKEI L, Negyven év Pécs életéből. Egy pécsi újságíró visszaemlékezési. Pécs, 1922.

PERLS 1910

PERLS Á., Jánosi-i Engel Adolf emlékezete.(Emlékbeszéd Jánosi-i Engel Adolf arcképének leleplezése alkalmából.) Pécs, 1910.

SZIRTES 1998

SZIRTES G., Pécsi panteon. Portrék a millennium korából. Pécs, 1998.

VÁRADY 1896

VÁRADY F. (szerk.): Baranya múltja és jelenje. I–II. Pécs, 1896.

Jegyzetek



[1] SZIRTES 1998, 43.

[2] A zsidóság Pécsre történő betelepülése és az első pécsi zsidó családok történetére nézve ld.: CSERKUTI 1914

[3] ÁGH 1894, 216–17.

[4] VÁRADY 1896, I./608.

[5] Uo.

[6] LENKEI 1922, 182.

[7] Uo.

[8] Baranya Megyei Levéltár (BML), Pécs város Törvényhatósági Bizottsága közgyűlésének jegyzőkönyve 1874. 116/2999. sz.

[9] PERLS 1910, 26.

[10] Uo., 15.

[11] Az Engel Adolf és Fiai cégnek a komlói szénbányászat terén kifejtett tevékenységéről a legrészletesebb ismertetés BABICS András munkáiban olvasható: BABICS 1958, 21–44; illetve BABICS 1978

[12] BML Cégbírósági iratok, 7319/P 98. sz. (1898. június 1.)

[13] KEMPELEN 1939, I/23.

[14] LENKEI 1922, 181–182.

[15] SZIRTES 1998, 54.