Cikkek

Márfi Attila: A pécsi színikultúra helyzete az abszolutizmus éveiben

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 5–6.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1999.

ISSN 1219–4077

Szerkesztette: Font Márta – Vonyó József

275–290. pp.

Márfi Attila

A pécsi színikultúra helyzete az abszolutizmus éveiben

Die Lage dér Schauspielerkunst von Pécs in den Jahren des Absolutismus

The Conditions of Theatre Art in Pécs during the Years of Absolutism

Pécs színjátszása a reformkor utolsó éveiben fontos szakaszához érkezett el: a színházpártoló polgárság és a város magyar nemessége törekvéseinek megfelelően a német és a magyar nyelvű színjátszás egyaránt polgárjogot nyert. A két nép színművészetében, néhány törvényszerű feszültséget leszámítva, megvalósult az ideális egyensúly.[1] 1842 óta ugyanis az eddig kirekesztett magyar teátristák számára is megnyíltak a városi színház kapui. Az 1840-ben átadott intézmény nevét Városi Színházra változtatták az eddig használatos Deutsches Theater elnevezés helyett.[2] A magyar színtársulatok némelyike ekkor már megközelítette az európai mércét. Jó példa erre Havi Mihály és Szabó József társigazgatók magas színvonalú 1846/47. évi vendégjátéka. A német teátristák is szembeszökő változásokat könyvelhettek el, amióta a magyar komédiásoknak is otthont tudtak biztosítani. Ezért a város magyar ajkú lakossága sem bojkottálta tovább a német színházi produkciókat. Így a kezdeti évek művészi és gazdasági válságából August Roll direktor kiváló művészi erőkből álló társulata sikeresen tudott kilábalni.[3] A reformkor utolsó szakaszában a két nemzet színtársulatának egymás mellett működése példaértékűnek mondható.

A szabadságharc utáni intézkedések

Az elnyomás éveiben a megtorló intézkedések a magyar kulturális és szellemi értékrend ellen is irányultak. Minden olyan eredményt szét akartak zúzni, vagy legalábbis korlátozni, mely feltételezhetően a nemzeti ellenállás bölcsője lehetett volna. Ezért az új politikai hatalom, élen Bach belügyminiszterrel, megkülönböztetett figyelemmel fordult a nemzeti kultúra legjelentősebb ága felé. A színházak felett nemsokára éber szemek kezdtek őrködni. A hatalom katonai és igazgatási szervei korlátlanul uralkodhattak a cenzúrabizottságok és a rendőri szervek segítségével. Az ellenőrzések és korlátozások mértéke a helyi elöljáróságok és a polgárság ellenállásától is függött. A hatalom szigora pedig érezhetően csak néhány évig tartott. Az 1850-es évek második felében kezdett enyhülni a bürokratikus elnyomó apparátus tevékenysége, amely számos lokális kompromisszumot eredményezett. A magyarországi színi kultúrában ez a pár esztendő jelentősen visszavetette a reformkorban kiteljesedett fejlődési folyamatokat, de megállítani nem tudta.

A harci események szerte az országban teljesen szétzilálták az eddig kiépült színházi struktúrát. Az ezt követő megtorlásoknak számos színész is áldozatául esett, vagy emigrálni kényszerült.[4] A magyar színészet ideiglenesen háttérbe szorult, s helyére a német színjátszás nyomult. Kolozsváron és Pécsett is Karl Friese kapott játszási engedélyt, Szegeden és Kassán évekig úgyszintén csak német truppok működhettek. Miskolcon a színház újjáépítését is félbehagyták.[5] Pesten a Nemzeti Színház működésében is komoly zavart okoztak az abszolutizmus adminisztratív intézkedései.[6]

Pécs 1849 februárjában került a császári csapatok ellenőrzése alá. Baranya gróf Nugent parancsnoksága alá került, s ekkor hirdették ki az ostromállapotot is.[7] Az általa kiadott rendelkezések nyomán egy csapásra megszüntették a megye és a város önkormányzatainak működését, s ezzel a társadalmi élet is megmerevedett. A megszálló csapatok átvették a város intézményei felett az irányítást, s felállították a rögtönítélő bíróságot. Amíg a vizsgálatok tartottak, a várost elhagyni nem lehetett.[8] Az itt tartózkodó idegenekről külön nyilvántartást vezettek: a fogadókban, kávéházakban és más szórakozóhelyeken kötelező volt lajstromba venni a vendégeket. Az éjszakai nyitva tartásokat is erősen korlátozták, sőt ideiglenesen a kijárási tilalmat is bevezették. Az élet szinte minden területét korlátozta a bizalmatlanság és a gyanakvás.[9]

A korabeli vizsgálatok és rendőrségi eljárások közül csak egyet emelnék ki színháztörténeti vonatkozása miatt. Ráadásul az eset később, a ‘48-as események egyik legismertebb helyi legendájának alapjául szolgált. Az eset pécsi vonatkozásait röviden vázolva a következőket mondhatjuk el: 1850. február 22-én Nagy Imre helyettes főkapitány jelentést tett Cseh Eduárd megyefőnöknek Sommer Márton pécsi gomkötőmester kihallgatásáról.[10] A jegyzőkönyv szerint az idős ember elismerte, hogy Mária nevű leánya, aki a forradalom előtt színésznő volt, Nyári Lajos álnéven és honvédhadnagyi rendfokozattal Komárom vára alatt szolgált Klapka György kapitulálásáig.  Leánya többször is meglátogatta őt tiszti egyenruhában, de senki sem ismerte fel. Ekkor tudta meg, hogy Mária Észak-Amerikába, vagy Hamburgba akart kivándorolni, de ezt a vállalkozását ő pénzzel nem tudta támogatni; ha viszont a hatóságok a leányát kiengedik, nem kívánja azt megakadályozni.[11] A gombkötőmesterről és kalandos sorsú lányáról többet nem őriztek meg a korabeli dokumentumok.

Ezekben a nyomasztó és félelemtől terhes időkben a múzsák is elhallgattak, illetve ha mégis megszólalhattak, csak német nyelven tehették. A legcsekélyebb kétértelmű kijelentés esetén is hosszadalmas megtorló eljárást indítottak meg a delikvensek ellen. Bár a pécsi színházat nem zárhatták be, nevét újból Deutsches Theater-re változtatták, s kezdetben csak német színtársulatok kaptak lehetőséget a magánkézen levő intézményben.[12] A vesztegzár miatt itt rekedt Mathias Wagner és Ignác Csernits társigazgatók méltányossági alapon esztendőről esztendőre megkapták a játékjogot. Bár azt is meg kell említeni, hogy a társulat kiváló művészi kvalitásokkal rendelkezett.

Az országszerte jó hírnévnek örvendő társulatot 1843-ban August Roll hozta létre.[13] Bár a színi direktor háromévi sikeres művészi pálya után végleg elhagyta a mecsekalji várost, utódja az a Mathias Wagner lett, aki színházi titkárként mozdította elő a Roll-féle társulat sikereit. Ignác Csernits pécsi születésű lévén sokáig élvezte a városatyák bizalmát, de a megváltozott politikai helyzetben kiderült, hogy a hatalom elvárásainak nem kíván minden áron eleget tenni.[14] Ezért Csernits az első adandó alkalommal 1852 nyarán elhagyta szülővárosát.[15] 1852 őszén Mathias Wagner került tehát a német társulat élére. Szinte zökkenőmentesen vezette e nyomasztó időkben is a színtársulatot. Olyannyira, hogy Cseh Eduárd megyefőnök többször illette elismerő szavakkal az ügybuzgó direktor működését, aki a cenzúra utasításait maradéktalanul végrehajtotta. A Kerületi Helytartótanácshoz küldött jelentésében a megyefőnök többek közt a következőket írta a színigazgatóról: ,,Mathias Wagner, aki már 1851–52 téli szezonjában Pécsett színházi előadásokat tartott, elismerten rátermett színházigazgató, aki mind az előadott darabok kiválasztása, mind személyes kifogástalan viselkedése és erénye által, amellyel társulatában rendet tudott tartani, a hatóságok által beléhelyezett bizalmat teljesen igazolta. Csak német színielőadásokat tart. Nemcsak a számára előírt feltételeknek felelt meg kifogástalan politikai és erkölcsi magatartásával, ami vonatkozik személyére éppúgy, mint társulatának tagjaira, valamint a színházi törvények pontos betartása által, hanem a magasabb színvonallal, amellyel hasonló vándorszínész társulatok többi igazgatójától előnyösen megkülönböztetett művészi teljesítményeivel képvisel.”[16]

Wagner jutalma nem is maradt el: a pécsi mellett megkapta a győri és az eszéki német színházak bérleti jogát is.[17] Azonban a direktor minden igyekezete ellenére sem kerülhette el, igaz csak egyetlen egy esetben, hogy összetűzésbe kerüljön a hatalommal. Történetesen társulatának egy magyar tagja, bizonyos Gyulai Ferenc nevéhez fűződik a nagy port felkavaró eset. 1852. április 21-én a Deborah c. dráma negyedik felvonásában az egyébként epizódszereplő Gyulai az alábbi rögtönzésre ragadtatta magát[18]: „Wir ziehen jetzt nach Amerika, und wenn wir wiederkehren, werden wir das theuer Vaterland auf freien Boden wieder betretten.” Ami magyarra fordítva annyit tesz: „Mi most Amerikába megyünk, és ha visszatérünk a drága haza szabad földjére fogunk ismét lépni.”[19] Ez persze eléggé egyértelmű megnyilvánulás volt ahhoz, hogy a történtekről Vészits József megbízott polgármester jelentést kérjen Radenich Imre rendőrtanácsnoktól, aki hivatalból volt jelen az ominózus előadáson, de „elfelejtett” jelentést tenni a diszkriminációról. A rendőrparancsnok több mint két hét elmúltával tette csak le feljegyzéseit a polgármester asztalára azzal a szabadkozással, hogy Gyulai mondatait nem hallhatta, mert egyik hölgyismerőse kérdésére figyelt éppen, s nem lett volna illő az elemi udvariassági szabályok ellen vétenie.[20] Csak arra emlékezett, hogy a színészt lelkesen megtapsolta a publikum. S ehhez még hozzátette: „A dráma előadása, a színészek kitűnő szorgalma, szabatos játéka és pontos szereptudása által méltán a legsikerültebbek közé soroltatik, és így igen természetes, hogy annak majdnem minden jeleneteit a nézőközönség, mely egész estvén át különös lelkesedésben lenni látszott, kitörő tapsviharral üdvözölte.”[21]

Ez után a hazafiságból jelesre vizsgázott rendőri jelentés után maga a megyefőnök sem kérhetett súlyos büntetést Gyulai ellen. A színészt gyorsított eljárással törvényszék elé állították, de mivel a Soproni Kerületi Helytartótanács sem kívánt az ügyből precedenst teremteni nehogy az amúgy is rossz közhangulat még jobban elmérgesedjen Gyulait némi szóbeli feddések után szabadon bocsátották.[22] A megyefőnök ezek után külön leiratban figyelmeztette a színházigazgatót a nagyobb elővigyázatosság betartására. Természetesen az eddigi biztonsági intézkedéseket is megerősítették.

A cenzúra tevékenysége

A színjátszás művészi színvonala s a színház látogatottsága ezekben az években az 1848 előtti állapotokhoz viszonyítva jelentősen hanyatlott. A magyar ajkú lakosság a nemzeti színjátszás méltatlan háttérbe szorítására úgy reagált, hogy tüntetőleg nem látogatta a német előadásokat. A magyarokkal szimpatizáló német polgárok is csatlakoztak az ideiglenes bojkotthoz.[23] Ezért ebben az időszakban nem volt szokatlan jelenség a színtársulat számára, hogy szinte állandóan fél ház előtt játszottak. Sőt, arra is volt példa, hogy időközönként érdektelenség miatt bezárták a teátrumot. Ebben szerepet játszott az is, hogy a műsorszerkesztést a cenzúra intézkedései erősen korlátozták.[24]

Az 1850-es évek színházi életének megnyomorítója Bach belügyminiszter 1850. november 14-én közreadott Színházi Rendtartása (Theaterordnung) volt.[25] Mivel a belügyminiszter felismerte azt a veszélyt, ami a színjátszás részéről fenyegethette a rendszert, rendelkezései rendkívül szigorúak voltak. A Rendtartásban bevezették a legkisebb kihágások esetére is a pénzbüntetést, a titkosrendőri felügyeletet és a cenzúrázás megszigorított rendszerét. Nemcsak a szövegkönyveket ellenőrizték, hanem az előadásokon is mindig részt vett valaki a felduzzasztott cenzori bizottságból.[26] Különösen azoktól a rögtönzésektől tartottak, melyeket az illető darab szövegkönyve, érthető okokból nem tüntethetett fel. Ezért kettőzött figyelemmel kísérték az egyes színpadképek beállítását, a színészek gesztusait, hanglejtését, a díszletek és a jelmezek megjelenítését, stb.

Nem volt ajánlatos a korabeli darabokban használni olyan fogalmakat, mint haza, nemzet, szabadság, zsarnokság, elnyomás és még sorolhatnánk a tiltott kifejezések listáját.[27] A levert szabadságharccal kapcsolatos bárminemű halvány célzást sem tűrték meg a színpadokon. Gyanakvásra adott okot a fegyverek kellékként való alkalmazása is. Persze az egyenruhák színrevitelével is csínján kellett bánni. Természetesen a honvéd uniformist hosszú időre száműzték a jelmeztárból. A császári és királyi katonaság egyenruhájába is kockázatos volt a derék színészeket belebújtatni, hisz ez is számtalan félreértésre adhatott okot. Megtörtént, hogy a Pécsre beszállásolt helyőrség és térparancsnokok kérdőre vonták a megyefőnököt egy korabeli történetet feldolgozó mű kapcsán. Ugyanis az adott jelenetben lötyögött az uniformis (talán a nagyobb méret miatt) az egyik színészen, s ebből azt a következtetést vonták le, hogy Őfensége hadseregéből akart gúnyt űzni az egyébként aulikus színigazgató.[28]

A Sopronban székelő Kerületi Helytartótanács Rendőri Osztálya a szabályozó rendeletek sorozatát zúdította az ország színházainak vezetésére. Nemcsak az előadásokat kísérték figyelemmel, de a próbák alatt is állandóan jelen volt valaki az ügyeletes inspektorok közül. A színházi felügyelettel megbízott testületek és személyek száma elképesztő méreteket öltött az abszolutizmus első felében.[29] A nyolclépcsős ellenőrzési rendszerben a vármegye és a város igazgatási apparátusa, valamint a helyben elszállásolt fegyveres testületek megbízott felügyelői vettek részt az alábbi sorrend szerint:

1. A vármegye elöljárósága.

2. A vármegye elöljárósága által megbízott személy, aki a szövegkönyvet vizsgálta át.

3. Pécs város elöljárósága által megbízott tisztviselők a színház belső rendjének felügyeletét látták el.

4. A császári csendőrség térparancsnokai.

5. Császári katonai térparancsnokok.

6. A császári katonai hatóság felügyelő tisztjei.

7. Császári csendőrök és városi rendőrök közös felügyelete.

8. Végül azok a „bennfentesek”, akiket a vármegye elöljárósága nevezett ki ellenőrzési feladatokra.[30]

A láncolat végén természetesen Cseh Eduárd megyefőnök állt, aki nagy ügybuzgalommal látta el ezt a feladatkörét is. Az előzetes rostán átesett színdarabokat a megyefőnök terjesztette fel a Sopronban állomásozó, már említett Rendőri Osztálynak.[31] Egyszerre azonban csak tíz színpadi mű szövegkönyvét lehetett vizsgálat alá venni. Innen a cenzúrázott művek Budára kerültek a császári és királyi főkormányzóhoz, Albrecht főherceghez a végső jóváhagyás megadására. Mire a színdarabok és a repertoár-tervezetek végigjárták ezt a hivatali utat, újból elölről kellett kezdeni az idegőrlő és rendkívül hosszadalmas procedúrát.[32] Emiatt természetesen a színielőadások menete is lelassult. Éppen ezért számos darabot az unalomig játszottak, mert az újonnan műsorra tűzendő művek még nem kapták meg a kívánt engedélyt. A cenzúra tevékenysége ily módon a színháznak óriási művészi és anyagi veszteségeket is okozott.

A bonyolult procedúra lerövidítését 1852-ben maga a megyefőnöki hivatal is kérelmezte a Helytartótanácstól. A kérvény csak Sopronig jutott el, mert Gebel, a Rendőri Osztály vezetője nem továbbította Budára, mondván: erre a lépésre feletteseitől nem kapott felhatalmazást.[33] A következő esztendőben azonban valamelyest változtak az állapotok. Cseh Eduárd az egyes előadásokra váró művekről a bírálatokat ugyanis összesítve juttatta el a Helytartótanácshoz. Érzékeltetésül álljon itt a megyefőnök 1853 decemberében elküldött cenzori jelentése a kérdéses darabok listájával és értékelésével.[34]

„1. Hazatérés az esküvőről, dallal és tánccal, három felvonásban L. Feldmanntól (...) a darab veszélytelen, már előadták a k.k. magán Theater an der Wien-ben és bemutatása teljes tartalmával engedélyezhető.

2. Die Feindlige, dráma öt felvonásban és nyolc képben Heinrich Meixnertől.

3. Szibilla, színdarab öt felvonásban Dr. Juststeintől.

4. A fösvény, vagy álom és valóság, eredeti jellemkép három felvonásban Anton Bittnertől.

6. Struensee. Tragédia öt felvonásban Heinrich Laubertól. Ezek támadások a német behatolás (behozatal) ellen, és ennélfogva Magyarország jelenlegi körülményei között veszélyesek.

7. Nászút. Roderich Benedix vígjátéka, előadható.

8. A féltékenyek. Roderich Benedix vígjátéka, előadható.

9. Szerelmeslevél. Roderich Benedix vígjátéka, előadható.

10. A három drágakő, vagy Walter bolyongásai. Roderich Benedix mesebohózata. Politikailag veszélyesek, törlendők.

11. Az örökös erdész. Otto Ludwig szomorújátéka öt felvonásban. Mind a jogot és a vallásos érzést sértők.

12. Egy próféta. Tündér, varázsbohózat, kézirat. Ezzel a színházi előadásokban zavar, rendbontás nem következik be.

Így a legtiszteletteljesebb kérelmek a színművek mielőbbi lejuttatása végett elfogadásra várva.[35]

Ezeket a feljegyzéseket aztán Sopronban újra felülbírálták. Az átvizsgálások során több alkalommal is kiderült, hogy a soproni cenzorális bizottság ceruzája vastagabban fogott. A tilalom néha az egész műre vonatkozott. S talán ez volt a szerencsésebb eset, mert néha a szerző nem ismert rá a saját művére a számtalan hatóság átdolgozásai következtében.[36]

 Ezen kívül is akadt skandalum számba menő esemény a többszörösen őrzött színházban. 1853 nyarán, Ferenc József császár pécsi látogatása alkalmával volt egy említésre méltó apró csínytevés a színházban, amiről a következő leiratot kapta a megyefőnöktől Nagy József polgármester: „Ő Császári Fensége által tett körútja alkalmával tapasztaltatván, hogy némely helyt a néphymnus nem eredetileg játszatott s hogy ez különösen a pécsi színházban történt.”[37] A néphimnusszá avanzsált császári himnusz, a Gotterhalte eljátszása, vagy éppen nem eljátszása azonban az ország számos színházában keltett a pécsinél jóval nagyobb botrányt, vagy akár zajos tüntetést is.[38]

Mathias Wagner színigazgatónak nem volt könnyű dolga, amennyiben az elnyomó hatalom kívánalmainak eleget akart tenni. A direktor a Bécsben már elfogadott és sikeresen játszott darabokból válogatta ki társulata műsorát.[39] Érdekes módon a korábban közkedvelt operaművek szinte alig kerültek színpadra. A korábban annyira divatos francia átdolgozások pedig talán politikai okokból teljesen száműzettek a pécsi színpadról. Hosszú éveknek kellett ahhoz eltelniük, hogy a pécsi polgár Scribe, Dumas vagy Schiller nevét olvashassa a színlapokon. Természetes, hogy magyar szerzők műveivel sem volt ajánlatos előhozakodni ezekben az időkben.[40]

Wagner társulata különben is csak német szerzők műveit vitte színpadra ittlétük első három évében. A színre kerültek műfajukat tekintve többségükben bohózatok és vígjátékok voltak, a szintén közkedvelt tündérjátékok mellett. A cenzúra által követett művészeti irányvonal az úgynevezett áltörténeti drámáknak kedvezett igazából.[41] Ennek következményei a pécsi teátrum működését is befolyásolták, bár itt viszonylag kevés dagályos történelmi dráma került bemutatásra. Az igazgató a pécsieknek tett gesztusként helyi szerzők műveit is eljátszatta. Mindkét előadott darab az akkor ritkaságszámba menő zenés műfajhoz tartozó opera volt. A zeneszerző Joseph Wimmer pécsi zeneiskolai tanár, míg a szövegíró bizonyos dr. Siegfried Kapper volt. A Virginia és az Áldozat, tisztesség című dalműveket 1853-ban vitte színpadra a Wagner színtársulat.[42] Ekkorra már a direktor jóformán csak maga maradt meg a híres Roll-féle társulatból. Az igazgatónak olyannyira sikerült a vészterhes időket túlélnie, hogy a pécsi színházi életben változást hozó 1853-as esztendőt követőleg is évekig a városhoz kötötte meg-megújított szerződése.

Visszatérés a száműzetésből

1853 tavaszán nem várt fordulat következett be azzal, hogy a Pécsi Polgári Casino volt részvényesei a színházi értékpapírok leértékelődése miatt túladtak a színházépületen. Az új tulajdonos, Pichler József bécsi polgár, báró Prandau jószágkormányzója lett. Pichler nyomban hozzálátott, hogy a veszteséges vállalkozást némiképpen fellendítse.[43] Ezért 1853 márciusában a Soproni Kerületi Helytartótanácshoz fordult, hogy tervezett reformjait elfogadtassa. Időközben némileg megenyhült a politikai légkör, az udvari politika engedékenyebb lett, s színházi kérdésekben is több kompromisszumra volt hajlandó. Pichler először kizárólagos jogot kért ahhoz, hogy a városban csak ő tarthasson színi előadásokat. A táncvigalmak és zenés estélyek rendezése tekintetében is szerette volna megszerezni az állandó bérleti jogot. Kérte a Helytartótanácstól azt is, hogy a Czindery László helyi nemes által tervezett nyári mulatóhely felépítéséhez ne adják ki az építési engedélyt, mivel ebben a vállalkozásban óriási konkurenciát látott.[44] Pichler József azonban tudta, hogy a város színjátszásában csak akkor állhat be döntő fordulat, ha a magyar színtársulatok számára újból biztosítani fogják a játéklehetőséget, s ezért a következőket kérte: „Ne csak német nyelven tarthassanak színi előadásokat, hanem legyen mindenkor nyitott versenyeztetés a magyar színészetnek is. Ezért a folyamodó által jelenleg bírt színházépület ne viselje a kirekesztő német nevet, hanem maradjon meg az eddigi nevezet alatt, úgyis, mint Városi Színház.”[45]

Bármennyire is különös, a Kerületi Helytartótanács csak az utóbbi kérelemhez járult hozzá. Elhárult tehát az utolsó akadály is, és a magyar nyelvű színjátszás képviselőit az eddigi megkülönböztető, háttérbe szorító intézkedések után beengedték régi sikerei színhelyére. Persze ennek a várva várt eseménynek a hátterében is jól érzékelhetők az adminisztratív korlátozás eddig bevált módszerei és a túlzott elővigyázatosság. Latabár Endre, a győri színikerület akkori igazgatója ugyanis 1852 őszétől folyamatosan ostromolta kérelmeivel a polgármestert és a megyefőnöki hivatalt, mire Cseh Eduárd utasítást adott 1853 februárjában a helyhatósági engedély kiadására.[46] A derék magyar igazgató és népes társulata érkezésének híre lázba hozta a város polgárait s ugyanakkor óriási munka elé is állította a város kapitányi hivatalát. Ugyanis az összes Pécsre érkező színész úti okmányait és erkölcsi-politikai magaviseletüket tanúsító bizonyítványaikat át kellett vizsgálniuk. A győri színtársulat március 19-től számítva hat hétre kapta meg a játszási jogot, de már az a tény, hogy felléphettek a városban, óriási eredménynek bizonyult.

Mindebben nem kis szerepet vállalt magára a város vezetése és az egyre nagyobb befolyással bíró magyar nemesség is. Mindenekelőtt Mihálovits Sándor neve kívánkozik az élre. (A Mihálovitsok színházpártolása már a reformkorban is megnyilvánult.)[47] Mihálovits Sándor közbenjárásának köszönhetően a pécsi nemesek anyagi és erkölcsi tartalékait mozgósítva több évig fáradoztak, melynek eredményeként a régióban elsőként tapsolhattak magyar színészeknek a pécsi polgárok. Adott esetben a személyes áldozatvállalástól sem rettent vissza. Amikor a színház tulajdonosa az évi bérleti díjat 1000 forintról 1700 forintra emelte, azt a magyar, de a német társulat sem tudta kifizetni. S mivel már nem volt idő az adományok megszervezésére, Mihálovits saját maga fizette be a kívánt összeget Latabár Endre társulata javára.[48] Ettől a precedenst teremtő esettől kezdve a magyar nemesség, amíg a társulatok anyagi helyzete nem normalizálódott, a magyar színészek bérleti díját évente kiegyenlítette.

Sokat lendített a magyar színészet ügyén Czindery László pécsi földbirtokos nagyszabású kezdeményezése is: a tulajdonát képező úgynevezett Czindery-kertben, amely nagyjából  a mai Rákóczi u. 56. szám alatti ház helyén terült el, nyári színkört kívánt létesíteni. A kert már akkor is kedvelt szórakozóhelye volt a pécsieknek.[49] A földbirtokos fürdőt és fürdőházat is szeretett volna építeni a parkban. Természetesen ehhez a vállalkozáshoz is szükséges volt a Kerületi Helytartótanács beleegyezése. A már említett Rendőri Osztály a város tanácsától kért véleményt, hogy: „ily színkör erkölcsi és politikai tekintetben, különös figyelemmel a városi közönség szükségleteire, kívánatosnak látszik-e?” Nagy József polgármester felkarolta a nemes szándékú ügyet s feliratában a következőkről tájékoztatta a soproni hivatalt: „Az érintett aréna felépítése, mely szerintünk a város díszére, a lakosságnak pedig gyönyörűségére szolgáland, czélszerű és kívánatos lenne.”[50]

Az új létesítmény minden valószínűség szerint már 1853 nyarán rendelkezésre állt a szórakozni vágyóknak. A telek folyamatosan bővült, állandóan csinosodott. Az évek múltával a pécsi színjátszás fontos színhelyévé lépett elő. Az egyébként enyhe lejtésű fundust a Rákóczi út felől kiépített díszes bejáraton át, széles lépcsősoron lehetett megközelíteni.[51] A hangulatos szórakozóhelyet ettől kezdve állandóan látogatták a komédiások. De rajtuk kívül otthont adott műlovarda-előadásoknak, cirkuszi mutatványoknak, bűvészeknek, bábosoknak és panorámatulajdonosoknak is. 1855 nyarán Wagner német truppja is megkapta a fellépési jogot. Ettől számítva a német színészek is gyakorta megfordultak a Czindery-kert pavilonjában.[52]

Az első magyar színészcsoport megérkezése egyben azt is jelentette, hogy ha lassan is, de sorra dőltek le azok a tilalomfák, melyek az abszolutizmus első időszakának alapvető jellemzői voltak. Latabár társulata a tavaszi szezon után a nyári idényre Balatonfüredre szerződött. De nem búcsúzott el végleg a várostól, mert 1857-ig három ízben is elnyerte a téli (hosszú) évadot a városatyáktól.[53] 1853 volt az első olyan év, amikor magyarok Kotzky M. József vándortársulata kapták meg az üzleti és művészeti szempontból is jelentős, mintegy féléves téli szezont. Bár a következő évadban újra Wagner német színészeié lett az elsőség a téli idényre, mégsem múlhatott már úgy el az esztendő, hogy valamelyik szezont ne magyar színésztársaság szerezze meg.

Latabár Endre mellett a korszak népszerű magyar színigazgatója volt Újfalusy Sándor, akinek társulatában játszott Egressy Gábor, a korszak kiemelkedő színészegyénisége.[54] A pécsi színpad nyilván mindörökre emlékezetes marad számára, hiszen renitens színházi magatartása miatt a helyi kiegészítő parancsnokság bevonultatással fenyegette meg az ifjú teátristát. Újfalusy érdeméül kell megemlíteni, hogy általa újból megjelentek a pécsi színpadon az angol és a francia színpadi szerzők eddig száműzött remekei.[55] Ebben az a figyelemre méltó, hogy a színházi életben történt pozitív változások immáron a magyar színészet nevéhez fűződtek. A német színjátszás a politikai változásokkal összhangban lassan elvesztette privilegizált helyzetét. Úgy is fogalmazhatunk, hogy történelmi küldetése végéhez közeledett. A magyar színjátszás sokat tanult és fejlődött a német színházkultúra árnyékában. De most elérkezett az idő, mikor a térségben az anyaországtól művészeti szempontból is elszakadt és megújulni már nem képes német színészet helyére az a magyar színjátszás lépjen, mely több évtizedes szüntelen áldozatvállalás után az abszolutizmus végnapjaira megtalálta művészi helyét és rangját. A kényszerű elhallgattatás évei alatt a nemzeti erők összefogásával a magyar színikultúra a fejlődés útjára léphetett, ami természetesen több évtizedig tartott.

A politikai nyomás enyhülésével a város polgárai előtt ismét felcsillant a szabadabb társadalmi és kulturális élet lehetősége. A magyar és a német színészet között újra helyreállt az egyensúly, illetve már kevésbé a politika döntött a város színi életének alakulásában. Az eddig elszigetelt városba egyre több idegen előadóművész és mutatványos juthatott el, igaz elég hosszadalmas tortúra árán. Tehát az 1850-es évek derekától a társadalmi élet bizonyos területein lassú változás volt érezhető, de a kiépült bürokrácia saját fontosságától eltelve továbbra is minden akadályoztatás nélkül működhetett tovább. A cenzúra például szinte változatlanul tevékenykedhetett az enyhülés évei alatt is.[56] Annyi változás azért történt, hogy az ellenőrzés folyamata egyszerűsödött. Ezentúl a megyefőnök és a polgármester bírálta felül a beterjesztett műveket, ezáltal felgyorsult az engedélyeztetés körüli ügyintézés menete. Főleg most, hogy magyar társulatok újra kaphattak engedélyt, egyféle versengés is kialakult. Ez persze azt is eredményezte, hogy kettőzött figyelemmel kellett kísérni a renitenskedésre hajlamos magyarok repertoárját. Bár most már a cenzorok tolla sem foghatott olyan vastagon, mint pár évvel ezelőtt, s olyan művek is színre kerülhettek, melyekért korábban többéves elzárás járt.

A cenzúra utolsó intézkedései

A Habsburgok 1859 nyarán Magentánál, majd Solferinónál elszenvedett vereségei megingatták a birodalom belpolitikai helyzetét is. A kényszerű zürichi béke megkötését követőleg az átalakított kormány a belpolitikai biztonságot volt hivatva megerősíteni. Az elfojtott indulatok már a következő évben felszínre törtek. Előbb a forradalom évfordulóján történtek zavargások az ország számos városában, majd gróf Széchenyi István halálát követően hatalmas demonstrációra került sor Pesten és Budán. Az éledő nemzeti mozgalmak megakadályozására a „jelenlegi válságos körülmények között” ismét az adminisztratív terror eszközéhez nyúlt a hatalom.[57] De már csak korlátozni lehetett a kibontakozott politikai–társadalmi–kulturális folyamatokat, megakadályozni nem. Az országban vándorló színtársulatok immár a művészet eszközeivel terjesztették a hazafias eszméket, s éltették a nemzeti ellenállás szellemét. Természetesen ismét szigorodott a törvényhatóságok területén működő cenzorális bizottságok tevékenysége is, ami nemcsak egyes művek betiltását, hanem az előadásra szánt darabok szövegkönyveinek tüzetes átvizsgálását, s nem egy esetben alapos szövegkorrekcióját is eredményezte. Újra betiltották a pár éve hallgatólagosan színpadra engedett honvéd egyenruhák viselését, s elrendelték a repertoár állandó ellenőrzését is.[58] Pécsett 1860 januárjától újból elő kellett terjeszteni a műsorrendet, a szövegkönyveket, a társulati névsort és a működési engedélyeket a bizonyítólevelekkel együtt. Bár az engedélyezett darabok jegyzékét gyorsított eljárással bírálták felül, illetve továbbították a Helytartótanácshoz, emellett a szövegkönyvnek részletes átvizsgálása, sokszor átigazítása is napirenden volt.

Így fordulhatott elő, hogy Molnár György színigazgató (akinek társulata már harmadik éve játszott a pécsi színházban) által beterjesztett, s korábban már többször színre vitt művek repertoárja ellen számos kifogás merült fel.

A téli és a tavaszi évadban játszó társulat terjedelmes repertoárjából összesen 17 színpadi mű ellen merült fel valamilyen szintű kifogás.[59] Ezek közül kilencet be sem mutathattak, mert a darabok címét is provokatívnak ítélték meg. Ezért ideiglenesen lekerült a műsorról ifj. Alexander Dumas: Egy tékozló apa, Bergauf: Egy a mi népünkből, Scribe: Hogyan lehet hírt szerezni?, Komlódy Ferenc átdolgozása: Szapáry Péter, vagy Buda ostroma és J. Kenney angol szerző Hogy lehet pénzt szerezni? c. műve. E színdarabok címe valóban hordozott áttételesen, vagy éppen allegorikus értelemben a hatalom elleni szembenállásra utaló tartalmat, de az már végképp érthetetlen, miért nem engedélyezték Almássy Tihamér: Éppen most volt itt, vagy Fáncsy Lajos: Donna Dianna című, egyébként elég profán, politikai jelentéstartalmat nem sejtető művét. A többi nyolc engedélyezett színpadi művel több gondja is akadt a cenzori hivatalnak, de tekintettel arra, hogy sikerdarabok, sőt némely esetben klasszikus művek felett bíráskodtak, némi „átigazítás” után engedélyezték az ominózus alkotások színre vitelét. Mindez jól érzékelteti az elnyomó hivatali apparátus gyanakvását, vak félelmét, de ugyanakkor következetlenségét is. Sokszor teljesen esetlegesnek tűnik egy-egy közbeavatkozás, hisz olykor a politikailag súlyosabb kifejezések mellett elsiklottak. Talán azért, mert különben az egész művet be kellett volna tiltaniuk. Helyette megelégedtek néhány mondat, vagy kifejezés törlésével is. Most utólag, több mint százharminc év távlatából úgy tűnhet, hogy vagy tehetetlenek, tanácstalanok voltak a színművek átolvasásakor, vagy egyszerűen teljesítették a feladatot azzal, hogy felterjesztettek néhány ominózus mondatot. Persze volt olyan alkotás, aminek megítélésekor vastagabban kellett fognia a vizsgálatot végzők ceruzájának. Ilyen mű volt a nagy nemzeti drámánk, a Bánk bán.

A többi színmű szövegkönyvéből csak egy-egy gyanakvásra okot adó mondat, vagy szövegrész lett kihúzva. Például Verdi: Machbet című operájának negyedik felvonásából az „elnyomott hon” kifejezést nem engedélyezték, vagy Fáy András: A mátrai vadászat című vígjátékából a „mint valami tisztviselő” szövegrész lett eltávolítva, ami a teljes szövegkörnyezetet ismerve, nyilván a hivatali adminisztráció elleni hangulatkeltésnek hatott. Degré Alajos: A kalandornő című öt felvonásos drámájából a következő mondat vált nemkívánatossá: „Imádott szó Szabadság, te az Istennek szótárában születtél.” A kor tehetséges színműírójának Szigligeti Edének A titkos iratok címet viselő drámájából az alábbi mondatrészeket iktatta ki a cenzor: „akit vér vet”; „oly végzetem”; „aki jó ügyért”; „de azt tudom, bírák ítélik el.” Nem tettek kivételt Jókai Mór: Szigetvári vértanúk című, négyfelvonásos szomorújátékával sem. Igaz a színművet a nemzeti összefogás és ellenállás „nem éppen szerencsés időpontban való bemutatása miatt” nem akarták engedélyezni, de mivel tartottak az esetleges felzúdulástól, beérték néhány kétértelmű kifejezés törlésével. Így a márciusi bemutatón nem hangzottak el a „Nem adjuk meg magunkat senkinek”, a „törökre-mindenre” és az „Egy kettévágott, akit átölel” kifejezések.[60]

Ezzel még nem értek végett Molnár György színigazgató megpróbáltatásai. Igaz a direktor műsorválasztása a hatalom szemszögéből akár provokációnak is felfogható, de az is igaz, hogy a szövegmódosítások végrehajtása után előadta társulatával a kérdéses darabokat. A vaskosra duzzadt cenzori jelentés ma legfigyelemreméltóbb része Katona József klasszikus nemzeti drámájának, a Bánk bánnak részletes átdolgozásával foglalkozó feljegyzés. A több oldalas cenzori bírálatot maga Szalay Nikodém királyi biztos írta, tételesen felsorolva a szövegkönyvben az általa javasolt szövegtörléseket. Megnehezíti az ismertetést, hogy csak az ominózus szövegkörnyezet lett lejegyezve a teljes mű szövege helyett. Talán így sem követünk el stílustörést, ha a cenzúrázott szöveg tilalom alá eső kifejezéseit adjuk közre.[61]

18. oldal: „egy Nemzetség kipusztul”; „Bámulja a harisnyát Hazánk, nagyasszonyom

21. oldal: „vad tekintettel

43. oldal: „Hát nem ti voltatok a bosszú életére?

45. oldal: „le onnan édes asszonyom, éljen a magyar Szabadság

46. oldal: „Véresen is!

47. oldal: „Szabad

49. oldal: „Panasz–szót nem hallod

50. oldal: „Alattvalóid így segítenek

51. oldal: „Tulajdonunkat cifrázza fel.”

52. oldal: „A gyermekek tapossanak

53. oldal: „Ha egyszer a rabló királyném is megszűnne lenni”; „Meg kell erősítenie

54. oldal: „Mivel hogy az életével is

56. oldal: „ez a Rabló”; „átkozott fejét

58. oldal: „egy magyar pokolba űzhet egy illy szegényke németet

60. oldal: „e parázna Bíborosok

62. oldal: „levágja a Kerítő Asszony akkor

64. oldal: „mert hazud mindenkor

71. oldal: „A jó Meraniak

74. oldal: „ha a zsebe tele van

75. oldal: „nehogy megvesztegessen udvarunk szele

81. oldal: „az uralkodást

91. oldal: „El ezzel a szennyes kézzel

92. oldal: „Te oktalan, bordélyt nyitottál

95–96. oldal:  „Azt amit elraboltál Hazádbéli udvarnokaidnak

108. oldal: „Udvarod, oh hazug! Miért kellett helyet csinálnod egy Hazádfiának?”

113. oldal: „Ah vért, vért nekem! (A királynő kezéből a tőrt kifacsarja) Királynő rémülten az oldalszobába fut. Bánk utánarohan – szünet, bent a királyné sikoltása hallik, Bánk visszajön. Vége volt, de ne tapsolj hazám, mert nézd, reszket a bosszúálló. (Kint nagy zaj, Zendülés, kiáltások, Petur bán szava hallik) Irtsunk ki mindent. Örvendj, becsületem lemosta mocskod, a vérkeresztség – Oh Melinda – Ki, ki.”

A nagy nemzeti dráma szövegkönyvéből tehát következetesen (vagy kevéssé következetesen) kihúzták azokat a szavakat, kifejezéseket, melyek a hatalommal való valamilyen színtű képzettársításra okot szolgáltak. Ettől függetlenül a cenzúra már nem akadályozta meg a Bánk bán színre vitelét, mint azt a korábbi években tette. Ez részint adódhatott abból, hogy féltek a következményektől, de az is elképzelhető, hogy a bürokratikus hatalmi apparátus nem éppen következetes kompromisszumkészségét akarta így demonstrálni. Mindenesetre Molnár György társulatának köszönhetően a pécsi publikum megtekinthette korábban itt még be nem mutatott, de már országos hírnek és sikernek örvendő nemzeti drámánkat.

A konszolidáció évei

A színház 1855-ben új tulajdonost kapott azzal, hogy az eddigi tulajdonos lányát Pichler Franciskát nőül vette Oertzen Gusztáv volt ulánus főhadnagy.[62] Oertzen is igyekezett jó kapcsolatokat teremteni a magyar színtársulatokkal, akik immáron a színházépület rendszeres bérlői voltak. Azt is sikerült elérnie, hogy a magyar és a német komédiások egymást váltva, minden évben jelen legyenek a teátrumban. De a színházon kívül fogadni tudta a vándortársulatokat a Hattyú-terem és a Czindery-kert is. Az 1860-as évek elejétől pedig már gyakorlattá vált, hogy az ún. hosszú évadot rendszerint magyar színésztársaságok kapták meg.

1858 tavaszára a Mária utcai színházépület már annyira elhasználódott, hogy a város által kiküldött bizottság életveszélyessé nyilvánította.[63] Végül az épületet bezárták, s Oertzen Gusztáv kötelezte magát arra, hogy a bizottság által előírt javításokat saját költségén elvégezteti. A munkálatok több hónapon keresztül zajlottak. Ezenközben a színpadtér berendezésein és a kulisszákat mozgató gépeken a szükséges fejlesztéseket is elvégezték. A közel fél évig tartó átalakítással október elejére készültek el a pécsi iparosok. Oertzen arra hivatkozott, hogy a munkálatok rengeteg pénzébe kerültek, ezért az október közepétől induló szezon bérleti díját drasztikusan felemelte. A példátlanul nagy összeget a Mihálovits testvérek támogatásával Molnár György színigazgató tudta csak kifizetni a pályázók közül.[64]

Társulata kiváló művészekből állt. Tagjai közül kiemelkedik Ódri Lehel, Prielle Péter, Sánta Antal, Vasvári Kovács József, Szaploncai Ida, Mátrai Mari és Dobozi Lina, akik az akkori magyar színészet ünnepelt csillagjai voltak. A pesti Nemzeti Színház művészgárdájából többen is vendégszerepeltek Molnár együttesében. A direktor az 1859. április 17-ig tartó idény alatt összesen 137 alkalommal lépett a pécsi közönség elé.[65]

A társulat repertoárját pedig már a magasabb művészi színvonal jegyében állította össze. A szezonnyitó előadás például a Bánk bán volt. A folytatásban is számos sikerdarabot vittek színre. Sokat játszották a kor divatos műveit: a Liliomfit, a Pölöskei nótáriust és a Cigány és a csikós című népszínműveket.[66] A klasszikusok közül Schiller halhatatlan műve, a Haramiák, William Shakespeare-től a III. Richárd és A makrancos hölgy volt legtöbbet műsoron. A társulat ünnepelt tagja Udvarhelyi Miklós itt, a pécsi színpadon ünnepelte 50 éves színi pályájának jubileumát az Aranylakodalom című népszínműben.[67] Molnár György a sikeres évad után a nyári idényt is megkapta a városatyáktól. A Molnár-féle színtársulatnál ezért is kellett ennyit elidőznünk, mert ez a színészcsoport volt az, amelyik végleg bebizonyította a pécsieknek, hogy a magyar színművészet immáron teljesen egyenrangúvá vált a némettel, sőt színvonalas produkcióikkal az önálló magyar színjátszás vezető szerepét is bizonyították.

Ezekben a politikailag is konszolidált években, egészen a kiegyezésig, a német színjátszók is kiváló erőket vonultattak fel. Ugyan 1858-ban végleg leáldozott Mathias Wagner csillaga a pécsi színpadon, helyét kiválóan szervezett társulatok foglalták el. Mindjárt közvetlenül utána Wencel Ritter von Steinberg, nemesi származású direktor szerezte meg a téli idényt.[68] Az igazgató a délvidéket látogatta végig német színészeivel. Ideérkezése előtt Baján, Varasdon és Eszéken töltött el hosszabb időt. Pécsi működését mindjárt egy nemes gesztussal kezdte, amivel a magyar publikum rokonszenvét is megnyerte: 1859 novemberében a Magyar Tudományos Akadémia által meghirdetett Kazinczy alapítvány javára adott jótékony célú előadást.[69] A német társulat ezután újból a délebbre fekvő városokban tett körutat, de két év múlva ismét ide vezette őket a szerencse, s meg is kapták a téli szezont. Ezt Steinberg után egyetlen német direktornak sem sikerült elérnie. Sikeres évadot mondhatott magáénak Stefan Reszler és Adolf Kiesztler is, akik szintén kétszer tudták elnyerni Pécsett a szereplési engedélyt. Az utóbbi német színigazgató volt az utolsó, aki megkapta a téli idényt, mert az őt követő német színészek már csak a rövidebb tavaszi és nyári szezonban bérelhették ki a teátrumot. Kiesztler volt az, aki 1867 telén játékjogot kapott, de truppjával nem a színházban, hanem a Fehér Hattyú-teremben játszotta végig az évadot. A magyar társulatok pedig Molnár György emlékezetes vendégszereplése óta egymást váltogatva próbáltak szerencsét, de a Molnár-féle társulat sikerszériáját egyikük sem tudta megismételni. (Budai József, Dragoss Károly és Szuper Károly színigazgatók vándorszínészei fémjelezték ezt a néhány esztendőt.)[70]

1863-ban aztán egy újabb korszak kezdődött a pécsi színjátszás történetében, mely elsősorban a magyar színészet töretlen fejlődését eredményezte. 1863. május 18-án ugyanis a Budán székelő Magyar Királyi Helytartótanács leiratában a színpadra kerülő művek engedélyezését a helyi hatóságok jogkörébe utalta vissza.[71] Nem kellett tehát többé minden egyes alkotást felterjeszteni az országos hatóságokhoz. Erre csak kirívó esetekben került sor. Ezzel a cenzúra szigora is enyhült, ami elsősorban a magyar színtársulatoknak kedvezett. Az abszolutizmus kezdeti megtorló intézkedései ekkorra megszűntek. A polgárosodásban már nem korlátozott város színházi életében immáron a művészeti értékek domináltak.

Rövidítések

BML

Baranya Megyei Levéltár

eln.

elnöki

ir.        

iratok

JPM

Janus Pannonius Múzeum

ltsz.

leltári szám

mf.      

megyefőnök

MOL

Magyar Országos Levéltár

PBMEÉ

Pécs-Baranyai Múzeumi Egylet Értesítője

pm.     

polgármester

Pvt      

Pécs város tanácsa

sz. a.

szám alatt

szerk.

szerkesztő

Uo.

ugyanott

Ú. O.

Új- és Legújabbkori Történeti Osztály

Irodalom

FÁNCSY 1973

FÁNCSY J., Az ellenforradalmi rendszer megszilárdítására tett kísérletek Baranyában 1849–1850. In: Baranyai Helytörténetírás 1973. Szerk.: Szita L., Pécs, 1973. 131–161.

GEROLD 1990

GEROLD L., Száz év színház. Újvidék, 1990.

HERNÁDY 1959

HERNÁDY F., Adattár a pécsi magyar színjátszás kezdeteihez (1818–1849). In: JPM Évkönyve 1959. Pécs, 1960. 187–212.

JELACHICH 1942

JELACHICH K., Pécs a XIX. század közepén. In: PBMEÉ 1912. Pécs, 1912. 48–52.

KARDOS 1932

KARDOS E., A pécsi német sajtó és színészet története. Pécs, 1932.

KOSZITS 1938

KOSZITS Á., A pécsi első magyar színtársulat. In: A Pécsi Nemzeti Casino évkönyve az 1938. évről. Pécs, 1939. 15–24.

KUGLER 1909

KUGLER A., A soproni színészet története. Sopron, 1909.

LENKEI 1922

LENKEI L., Negyven év Pécs történetéből. Pécs, 1922.

MADAS 1978

MADAS J., Pécs-belváros telkei és házai. Pécs, 1978.

M. CSÁSZÁR 1987

MÁLYUSZNÉ CSÁSZÁR E., A rendi Nemzeti Színháztól a polgári nemzet színháza felé. In: A Nemzeti Színház 150 éve. Szerk.: Kerényi F., Budapest, 1987.

MÁRFI 1990

MÁRFI A., Pécsi színházalapítási törekvések a reformkorban. Baranya 1990. 2. sz. 47–60.

MÁRFI 1992a

MÁRFI A., A Pécsi Nemzeti Casino színházpártoló tevékenysége. Honismeret 1992/93. 4. sz. 23–27.

MÁRFI 1992b

MÁRFI A., Pécs szabad királyi város német és magyar színjátszásának forrásai a Baranya Megyei Levéltárban (1727–1848). Budapest, 1992.

MÁRFI 1992/93

MÁRFI A., A magyar nyelvű színjátszás kezdetei Pécsett. Baranya 1992/93. 1–2. 49–61.

MÁRFI 1993

MÁRFI A., Pécs szabad királyi város német és magyar színjátszásának forrásai a Baranya Megyei Levéltárban (1849–1895). Budapest, 1993.

PÁLY 1971

PÁLY G., Adatok a pécsi magyar színjátszás történetéhez (1818–1839). Baranyai Művelődés 1971. 2. sz. 91–98.

P. KÁDÁR 1940

PUKÁNSZKYNÉ KÁDÁR J., A Nemzeti Színház 100 éves történet. I. köt. Budapest, 1940.

PUSZTAI–POPOVICS 1943

PUSZTAI–POPOVICS J., Érdekes epizódok a pécsi színészet történetéből. Pécsi Napló 1943. december 17. 6.

RÉDEY 1937

RÉDEY T., A Nemzeti Színház története.  Budapest, 1937.

RÓNAKY 1930

RÓNAKY K., Pécs régi színészete. Pécsi Napló 1930. január 12. 6.

STAUD 1986

STAUD G., Magyarország. In: A színház világtörténete 2. Szerk.: Hont F., Budapest, 1986. 241–251.

SZEDERKÉNYI 1971

SZEDERKÉNYI E., Pécsi Nemzeti Színház 75. Pécs, 1971.

SZÉKELY 1990

SZÉKELY Gy., A színészet helyzete az önkényuralom idejében (1849–1861). In: Magyar Színháztörténet 1790–1873. Szerk.: Kerényi F., Budapest, 1990. 371–398.

SZKLADÁNYI 1980

SZKLADÁNYI P., Fejezetek Pécs világi zenéjéről a 19. század első felében. Weidinger Imre és Amtmann Prosper művészete. In.: Baranyai Helytörténetírás 1980. Szerk.: Szita L., Pécs, 1981. 81–151.

SZKLADÁNYI 1985

SZKLADÁNYI P., Színházi zene Pécsett a 19. század első felében. In: Baranyai Helytörténetírás 1983/84. Szerk.: Szita L., Pécs, 1985. 391–413.

VÁRADI 1911

VÁRADI A., Régi magyar színészvilág. Budapest, 1911.

VÁRADY 1896

VÁRADY F., Irodalom és művészet. In: Baranya multja és jelenje. Szerk.: Várady F., I. Pécs, 1896. 399–450.

Jegyzetek



[1] MÁRFI 1990, 57.; HERNÁDY 1959, 188.

[2] MÁRFI 1992, 85.; MÁRFI 1882/93, 58.

[3] MÁRFI 1992, 84–85.; PÁLY 1971, 91.; KUGLER 1909, 31.

[4] SZÉKELY 1990, 371.

[5] Uo.

[6] STAUD 1986, 246.; SZÉKELY 1990, 371-372.; P. KÁDÁR 1940, 178.; RÉDEY 1937, 243.

[7] FÁNCSY 1973, 131.

[8] Uo.; MÁRFI 1993, 14.

[9] MÁRFI 1993, 14.; JELLACHICH 1912, 49.

[10] BML Pvt. ir. 546/1850.

[11] U. o.; MÁRFI 1993, 15.

[12] MADAS 1978, 661.; BML Pvt. ir. 1412/1853.

[13] VÁRADY 1896, 446.

[14] MÁRFI 1993, 18.

[15] MÁRFI 1993, 19.; BML Pvt. ir. 4082/1852

[16] MOL Helytartótanácsi ir. 1029/1854.

[17] BML Pvt. ir. 2140/1850.

[18] MÁRFI 1993, 21.; BML Pvt. ir. 6437/1852.

[19] A fordítás Mátéfi Ágnes (A Baranya Megyei Levéltár könyvtárosa) munkája.

[20] BML Pvt. ir. 1836/1852.

[21] Uo.

[22] BML Pvt. ir. 6437/1852.; 1836/1852.

[23] MÁRFI 1993, 23.

[24] SZÉKELY 1990, 373.; M. CSÁSZÁR 1987, 38.

[25] GEROLD 1990, 173.

[26] GEROLD 1990, 174.

[27] MÁRFI 1993, 25.

[28] BML Pm. eln. ir. 37/1853.

[29] MÁRFI 1993, 27.

[30] MOL Helytartótanácsi ir. 427/1853.

[31] KARDOS 1932, 70.

[32] KARDOS 1932, 69.

[33] MÁRFI 1993, 29.

[34] KARDOS 1932, 69.; MOL Helytartótanácsi ir. 611/1853.; 3092/1853.

[35] A német nyelvű jelentést Mátéfi Ágnes a Baranya Megyei Levéltár könyvtárosa fordította.

[36] M. CSÁSZÁR 1987, 37.

[37] BML Pm. eln. ir. 210/1853.

[38] RÉDEY 1937, 243.

[39] KARDOS 1932, 68–72.; LENKEI 1922, 151.

[40] MÁRFI 1993, 26.

[41] M. CSÁSZÁR 1987, 37–38.

[42] SZKLADÁNYI 1980, 88.; SZKLADÁNYI 1985, 406.

[43] MÁRFI 1993. 50.; PUSZTAI–POPOVICS 1943, 6.; BML Pvt. ir. 1413/1853.

[44] MÁRFI 1993, 52.; BML Pvt. ir. 773/1852.

[45] U. o.

[46] BML Pvt. ir. 5399/1852.; 11 997/1852.; 38/1853.; 744/1853.

[47] KOSZITS 1938, 18.; MÁRFI 1992, 23.

[48] SZEDERKÉNYI 1975, 4.; BML mf. eln. ir. 299/1857.

[49] PUSZTAI–POPOVICS 1943, 6.

[50] BML Pvt. ir. 1843/1853.

[51] MÁRFI 1993, 55.

[52] KARDOS 1932, 72–73.; MÁRFI 1993, 56.

[53] MÁRFI 1993, 56–59.

[54] RÓNAKY 1930, 6.

[55] BML Pvt. ir. 2431/1855.; 3832/1855.

[56] PUSZTAI–POPOVICS 1943, 7.

[57] BML Pvt. ir. 373/1861. A Magyar Királyi Helytartótanács 58 357. sz. a. leirata.

[58] BML Pvt. ir. 334/1862. A Magyar Királyi Helytartótanács 53.644. sz. a. leirata.

[59] BML Pvt. ir. 213/1860.

[60] Uo.

[61] Uo.

[62] MÁRFI 1993, 62.

[63] VÁRADY 1896, 446–447.; BML pm. eln. ir. 95/1856.; 254/1856.

[64] BML pm. eln. ir. 131/1858.; 254–262/1858.

[65] BML Pvt. ir. 9 707/1858.; 3 057/1858.

[66] MÁRFI 1993, 66.; VÁRADI 1911, 420.

[67] JPM U. O., ltsz.: P. 73. 113. (Plakát)

[68] BML Pvt. ir. 7136/1859.; 7414/1859.

[69] MÁRFI 1993, 67.; BML pm. eln. ir. 9/1860.

[70] BML Pvt. ir. 748/1867.

[71] BML pm. eln. ir. 40/1863.