Cikkek

Gál Zoltán: A Dunántúl regionális bankpiacainak és Pécs bankrendszerének átalakulása a századfordulón

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 5–6.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1999.

ISSN 1219–4077

Szerkesztette: Font Márta – Vonyó József

101–122. pp.

Gál Zoltán

A Dunántúl regionális bankpiacainak és Pécs bankrendszerének átalakulása a századfordulón

Veranderungen dér regionalen Finanzmárkten von Transdanubien und des Bankensystems von Pécs um die Jahrhundertswende

The Transformation of Transdanubian Régiónál Financial Markets and the Development of Pécs‘s Banking Sector

Bevezetés

A várostörténet a legutóbbi évtizedek kutatásainak, de mindenekelőtt egy strukturalista szemléletváltozásnak köszönhetően mára már a helytörténeti jelentőségű diszciplínából átfogóbb társadalmi és gazdasági folyamatokkal foglalkozó önálló tudományággá vált. A várostörténeti kutatások a sikeres paradigmaváltás következtében a regionális történelemszemlélet kizárólagosságának háttérbe szorításával felismervén azt, hogy az elmúlt másfél-két évszázadban a városok szerepe a gazdaságban, társadalomban és a kultúrában hihetetlenül felerősödött a tér- és időbeli vizsgálatoknak új dimenziót adva a városhálózat országonként jellegzetes, a regionális keretekből kiemelkedő hierarchikus rendszerét választották vizsgálódásaik keretéül.[1]

A magyarországi városhálózat összehasonlító vizsgálatai azért időszerűek, mert hidat építhetnek a regionális sajátosságok vizsgálatát mellőző nemzettörténet és az összehasonlítási alapot gyakran nélkülöző helytörténet között. Az ilyen típusú elemzések során meg kell próbálnunk összhangot teremteni a helyi és az országos szintek között, s az átfogó folyamatokat érdemes helyi szituációkkal megvilágítani[2]. Ezeknek az összehasonlító vizsgálatoknak külön jelentőséget kölcsönöz az a tény, hogy a századfordulón régiónkban a polgárosodás és a modernizáció jellemzői majdnem kizárólag a városok szintjén voltak megfoghatóak, s a századelőn megteremtett városi keretek szinte máig hatóan befolyásolhatják városaink fejlődését és a róluk kialakított imázst.

A modernkori urbanizáció és a gazdasági fejlődés összefüggéseit taglaló gazdaságtörténeti munkák, bár helyesen felismerik a városfejlődés és a gazdaság modernizációja közti szoros kapcsolatot, sokuk mégis egyoldalúan az urbanizáció egyedüli motorjának tekintett iparosításnak a meghatározó szerepét hangsúlyozzák. A témának monografikus feldolgozást szentelő Paul BAIROCH is megemlíti a hitelrendszernek a modern városfejlődésében játszott szerepét az összefüggés bővebb kifejtése nélkül: „A városok világa a pénzgazdálkodás és a pénzpiac központja, és nem szabad elfeledkeznünk arról a tényről sem, hogy a pénz lényegében a városi civilizáció találmánya. Eddig azonban ezeket a kérdéseket alig tanulmányozták, annak ellenére, hogy a pénz- és hitelrendszer fejlődése nemcsak serkentette a gazdaság fejlődését, de legalább olyan jelentős szerepet játszott a városfejlődésben, mint maga az iparosodás.” (kiemelés G. Z.)[3] Meg kell azonban jegyeznünk azt is, hogy a 19. századi, de még inkább a 20. századi európai és a magyarországi városfejlődés sem azonosítható pusztán az ipari szektor fejlődésével. Sőt a tények azt mutatják, hogy a kimondottan ipari profilú városok általában alacsonyabb színvonalú urbanizációs fejlődést produkáltak.[4] A 20. század folyamán az infrastrukturális fejlődésnek köszönhetően a szolgáltató szektorok jelentősége megnövekedett, bár a városfejlődésben játszott szerepüket még alig vizsgálták. Annak ellenére, hogy a legutóbbi fél évszázadban a városok ipari központokból egyre inkább szolgáltató központokká váltak. Az átalakulás gyökerei azonban még korábbra nyúlnak vissza. Amíg a késő középkori várost a kereskedelmi tőke koncentrációja határozta meg, a korai kapitalista várost az iparban koncentrálódó tőkével jellemezhetjük, addig a 19. század derekától „a városok többségében a pénztőke és a pénzügyi funkciók széles skálája összpontosul, a közigazgatás és a magas szintű szolgáltatások, amelyek megolajozzák a pénz áramlását; s ez a funkció határozza meg a modernkori várost a városhierarchia csúcsán.”[5]

A városok pénzintézeti funkcióinak kutatása azért is fontos, mivel a fejlettebb banki infrastruktúra hozzájárul a hitelrendszer által közvetített innovációs folyamatok elterjedéséhez, hátteréül szolgálva a gazdasági-társadalmi modernizációnak. A pénzintézeti tevékenység a regionális modernizáció fő tőkeforrásaként a modern kezelési technikák, vállalkozási formák elterjesztője, az infrastrukturális fejlesztés révén az urbanizációs jelleg emeltyűje, s így a pénzintézetek számára telephelyül szolgáló városok fejlődésében is meghatározó szerepet játszanak a helyi hitelintézetek. Minthogy az urbanizáció az anyagi feltételek által erősen meghatározott folyamat, s mivel a századelőre már kiteljesedő hitelintézeti hálózat révén elsősorban városaink váltak az innováció hordozóivá, így a pénzintézetek működése a magyarországi városiasodásnak is serkentője volt. Éppen ezért a hitelrendszeren belüli tőkeáramlás térbeli dimenzióinak a vizsgálata fontos mutatója lehet az átalakuló és polgárosodó városhálózatnak is.

A magyarországi városhálózat pénzintézeti funkciói a XX. század elején

A bankrendszer hazai regionális és városfejlődésre gyakorolt hatásainak vizsgálata már a dualizmus korában is időszerű, hiszen századunk első évtizedeiben hazánk jól vizsgálható, európai szintű pénzügyi rendszerrel, illetve pénzintézeti infrastruktúrával rendelkezett. (1. és 2. térkép) Elemzésünk alapkoncepciójául az a hipotézis szolgál, hogy a múlt század végi hazai urbanizáció is szoros kapcsolatban állt a modern bankrendszer fejlődésével. A másik megválaszolandó kérdés pedig az: miért is válhatott a hitelrendszer a hazai városfejlődést dinamizáló ágazattá? E kérdésre az alábbiakban a módszertani lehetőségek vázolásával, de a teljesség igénye nélkül – a Dunántúl bankrendszerének és benne Pécs helyének vizsgálata révén keressük a választ.

TPT_5-6_kep_Page_101.jpg

1. sz. térkép:A legnagyobb betétállománnyal rendelkező városok 1910-ben (Forrás: saját szerkesztés)

TPT_5-6_kep_Page_102.jpg

2. sz. térkép: A hitelintézetek tőkeálladéka az 1913-ban törvényhatóságonként

1. sz. táblázat. A városok rangsora a pénzintézetek betétállománya és vagyona alapján 1909-ben (kiemelve a Dunántúl városai)

TPT_5-6_kep_Page_103.jpg

TPT_5-6_kep_Page_104.jpg

FORRÁS:

A Magyar Szent Korona országainak hitelintézetei az 1894-1909. években, (szerk. Vargha Gyula) Magyar Statisztikai Közlemények (Új folyam), 35.k., Budapest, Pesti Könyvnyomda Rt., 1913.

A magyar városok statisztikai évkönyve I. évfolyam, (szerk. Thirring Gusztáv), A magyar városok országos kongresszusának iratai II., Budapest, Budapest Székesfőváros Házinyomdája, 1912.

Nagy Magyar Compass (szerk. Galánthai Nagy Sándor), Budapest, 1899-1917.,

Pénzügyi Compass 1900-1913. c. művek alapján saját számítások

2. sz. táblázat. A városok hierarchikus rangsora a vármegyei, illetve az országos betétátlagok alapján 1909-ben

TPT_5-6_kep_Page_105.jpg

TPT_5-6_kep_Page_106.jpg

FORRÁSOK:

A Magyar Szent Korona országainak hitelintézetei az 1894-1909. években, (szerk. Vargha Gyu la), Magyar Statisztikai Közlemények (Új folyam), 35. k., Budapest, Pesti Könyvnyomda Rt., 1913.

A magyar városok statisztikai évkönyve I. évfolyam, (szerk. Thirring Gusztáv)

A magyar városok országos kongresszusának iratai II., Budapest, Budapest Székesfőváros Házi nyomdája, 1912. művek alapján saját számítások

A századelő városhálózatát a városok pénzintézeti funkciói alapján (az 1909-es betétforgalmi mutatók alapján) elemeztük abból a célból, hogy meghatározzuk azon városok körét és hierarchiáját, amelyek a modernizáció aktív formálóivá váltak, valamint azokét is, amelyek kevésbé játszottak meghatározó szerepet az ország gazdasági fejlődésében. Nemcsak a bankhálózat területi elhelyezkedését, hanem a pénzintézeteknek és a bankároknak a városfejlődésre gyakorolt hatásait, illetve szerepét vizsgáltam több város példáján.[6] (1. és 2. táblázat)

A magyarországi városhálózaton belül 174 városi funkciójú település pénzintézeti szerepköre igazolódott, s ezeket négy hierarchia szintbe soroltuk be. A legjelentősebb bankpiacok, amelyek egyben a legdinamikusabban fejlődő vidéki városok is voltak a Dunántúl és a Nyugati-felvidék (Pozsony, Győr, Pécs, Székesfehérvár, Szombathely) sűrű településhálózatú vidékének a „gyújtópontjaiban” és az Alföld peremi vásárvonalak (Miskolc, Temesvár, Nagyvárad, Arad, Debrecen) mentén helyezkedtek el, míg Erdély, illetve Horvátország elmaradottabb régiójában csak egy-egy szigetszerűen kiemelkedő központ alakult ki (Kolozsvár, Nagyszeben, Zágráb). (3. térkép) A 13 regionális bankközpont területi eloszlását és jelentőségét megvizsgálva az alábbi következtetésekre jutottunk:

1. A regionális bankközpontokat számba véve megállapítható, hogy a századelőn nemcsak több volt belőlük, de a jelentőségbeli differenciák is nagyobbak voltak közöttük, mint a két világháború közötti időszakban. A különbségek okainak feltárása előtt célszerű a regionális banki centrumok térbeli megoszlását megfigyelni.

2. Amíg legfontosabb középkori városaink az országhatár mentén északnyugat-északkelet-délkeleti irányban félkörívben helyezkedtek el, addig a legjelentősebb bankpiacok a századfordulón az ország központi területeit határolták körül, a peremvidékektől a központi régiók irányába húzódva. Ez a térbeli elhelyezkedés részben azzal a ténnyel is magyarázható, hogy a modernizáció a Kárpát-medence termékenyebb, túlnyomórészt magyarok által lakott központi részein volt a legeredményesebb. Ezzel szemben a főként nemzetiségi területnek számító, a mezőgazdaságnak szűkös feltételeket kínáló, városhiányos peremvidékek polgárosodásának a színvonala nem érte el a magterületekét, s ezek a perifériák mind a gazdaság színvonala, mind pedig a lakosság kultúrszínvonala alapján hátrányos helyzetűek voltak.

3. A vizsgálatokból az is kitűnt, hogy az országon belüli regionális fejlődés különbségei nem szolgáltak elégséges magyarázattal a városok eltérő fejlődésének megértéséhez, hiszen a városrangsorunk csúcsán elhelyezkedő települések élesen kiemelkedtek a regionális keretekből. Így a hazai régiók és a területükön fekvő városok fejlettségi színvonala gyakran nem esett egybe, amiből az a paradoxon adódhatott, hogy az elmaradottnak semmiképpen sem tekinthető dunántúli régió nagyvárosai kisebb fejlődési dinamikát mutattak a századfordulón, mint a korábban periférikusnak számító keleti-délkeleti országrészek regionális centrumai és bankpiacai. Ez utóbbi régióban egy Miskolctól Szatmáron, Nagyváradon, Aradon és Temesváron át Versecig húzódó, összefüggő városi övezet valamint a gazdasági és urbanizációs fejlődés környezetére is kisugárzó, dinamizmust mutató ún. innovációs zóna jött létre. A leggyorsabban fejlődő regionális centrumok valóban a keleti régióban helyezkedtek el.

TPT_5-6_kep_Page_107.jpg

3. sz. ábra: Magyarország városhierarchiája a pénzintézeti szerepkör alapján 1910-ben

A Dunántúl vársohálózata és bankpiacai a dualizmus korában

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy az elmaradottnak nem tekinthető nyugati országrész, a Dunántúl területén fekvő városok a századforduló időszakában miért nem produkáltak olyan látványos urbanizációs fejlődést, illetve miért emelkedtek ki kevésbé a településhálózatból, mint a periférikusabb keleti régiók nagyvárosai.[7] Az sem volt véletlen, hogy a tíz legnagyobb pénzintézeti vagyont felmutató vidéki város közül nyolc ez utóbbi régióban volt megtalálható. Kétségtelen, hogy a sűrűbb településhálózatú Dunántúlon sokkal több volt az alacsonyabb hierarchiájú városi központ. Ennek következtében az innováció és az urbanizáció eleve több növekedési pólusra koncentrálódott, melyek egymás között osztották fel a banki vonzáskörzeteket. Az alacsonyabb hierarchiájú városok átvállalva a városi funkciók egy részét, tovább csökkentették a dunántúli regionális központok (Győr, Pécs, Székesfehérvár, Szombathely) jelentőségét. Következésképpen a Dunántúlon a „városképző erők” bár erősek voltak sokkal szétforgácsoltabban jelentkeztek, mint az ország keleti részeiben. A négy dunántúli regionális centrum (Pécs, Szombathely, Győr, Székesfehérvár) jellegzetes „térszerkezeti négyszöget” alkotva részben egymás között osztotta fel a régió pénzintézeti vonzáskörzeteit is.[8]

Ez közvetlenül megmutatkozott abban is, hogy a korán, a 19. század közepén kialakult dunántúli bankpiacok helyi pénzintézeteinek tőkeereje különösen a keleti országrész centrumaihoz hasonlítva a századfordulóra lecsökkent, s a pénzintézeti vagyonok alapján kialakított város rangsornak csak a 15. és 20. helyeit foglalták el 1909-ben. (1900-ban még a 9. és a 22. helyet). Ha pedig az általunk vizsgált 13 vidéki regionális bankcentrum rangsorát nézzük, kitűnik, hogy a dunántúli négy regionális centrum a lista végén helyezkedik el.

A magyar városok virilisei által 1910-ben fizetett átlagos adóösszegek ugyancsak ez utóbbi városok alacsonyabb hierarchiáját jelzik. Amíg a befizetett adóátlagok Aradon, Temesváron és Kolozsváron jóval 2000 korona fölött voltak, addig a Győrött, Pécsett vagy Szombathelyen a legtöbb adót fizető polgárok átlagai nem érték el ezt az összeget.[9]

A Dunántúl a fentiek ellenére a dualizmus korában is hagyományosan az ország egyik legfejlettebb régiójának tekinthető. Ez egyenesen következik fekvéséből, a gazdaság színvonalából, a közlekedéshálózat és a települések fejlettségéből, amit a lakosság életszínvonala és polgárosultsága is alátámasztott. A régió előnyös helyzetét erősítette azonban a városhálózat nagyobb sűrűsége, magának az urbanizációnak az egyenletesebb eloszlása és a városfejlődés kontinuitása. A Dunántúl évszázadokig visszamenően a városoknak és a többé-kevésbe városias jellegű településeknek nagyon sokféle változatával dicsekedhet, ami a városfejlesztő tényezők minőségében és mértékében is megmutatkozott. Ugyanakkor arra is mind többen felfigyeltek, hogy a térség korszakunkban átmenetileg elvesztette korábbi dinamizmusát: ,,A Dunántúl szerzett fölényét ma is tartja, ugyan pillanatnyilag sokfelé a fáradtság jelei mutatkoznak népességén; abban a polgárosodó világban, amit a 19. század hozott.”[10]

A 19. század második felében az új típusú kereskedelmi, közlekedési funkciók kiépülése erős szelekciót indított el a Dunántúl tradicionális városhálózatán belül, amely legerősebben a szabad királyi városokban jelentkezett. Az alföldi és a Duna menti városi vetélytársak, és nem utolsó sorban az új főváros versenyének jelentkezésével, a Dunántúl szabad királyi városainak átmeneti visszaesése figyelhető meg, ami együtt járt hagyományos kereskedelmi szerepkörük lehanyatlásával (A borkereskedelem visszaszorulása erőteljesen érintette Rusztot, Kőszeget, Pécset, Esztergomot, Kismartont stb.). [11]

A városhálózat modernizálódásának és átformálódásának egyik következménye tehát a tradicionális szabad királyi városok hanyatlása. Ugyanakkor a korábban jelentős kereskedelmi funkcióval rendelkező tradicionális polgárvárosok (Pécs, Győr) gazdasági fejlődésében ellentétben a végérvényesen lehanyatló kisebb városokkal a 19. század utolsó harmadában törés figyelhető meg, ami a helyi gazdaság szerkezetváltásának átmeneti nehézségeiből fakadt. Győr esetében azonban a dunai gabonakereskedelemnek az 1880-as években bekövetkező végleges hanyatlása, illetve a hagyományos piaci kapcsolatok megszűnése szerencsésen egybe esett a helyi, de leginkább a külföldi ipari tőkebefektetések új hullámával, melynek következtében a kedvező fekvésű város az ország egyik legjelentősebb ipari központjává vált.[12] Elsősorban a helyi gazdaság késői szerkezetváltásából fakadó gazdasági változások (a dunai kereskedelem, a borkereskedelem hanyatlása) tükröződtek a helyi pénzügyi élet átalakulásában is.[13]

A pénzintézeti hálózat kiépítése itt igen korán jóval a kiegyezés előtt megkezdődött. Győrben már 1839-ben fiókot létesített az Osztrák Takarékpénztár, kihasználva a közeli fekvésből adódó előnyöket, de a következő évtizedben a jelentősebb dunántúli városokban is egymás után alakultak helyi alapítású takarékpénztárak (Sopron, Győr, Pécs, Székesfehévár, Nagykanizsa, Veszprém, Kőszeg, Esztergom). A kiegyezés után a kisebb településeken is megjelentek a pénzintézetek, ami az alacsonyabb hierarchiaszintek hitelintézeti infrastruktúrájának gyors kiépülését eredményezte.[14] Az 1880-as évekre a Dunántúlon volt legsűrűbb a hitelintézetek hálózata. Nem véletlenül, hiszen itt már a reformkorban nagy lendületet vett a takarékpénztár alapítási mozgalom. Előnyük volt a bankokkal szemben stabilitásuk, amit az 1873-as krach során bizonyíthattak. Az előny azonban a századvégre hátránnyá vált, mert a fellendülő vállalkozások a sokkal tőkeerősebb, univerzális ipari és kereskedelmi bankokat igényelték. Bár a bankintézetek hiányának igazi oka a takarékok tradíciói mellett az, hogy az igazán tőkeerős vállalkozók, akik a kereskedelmi és iparbankok valódi ügyfeleivé válhattak volna, a századforduló időszakáig még nem jelentek meg nagyobb számban a dunántúli városokban. Az 1910-es évekre azonban a hitelintézeti hálózat gyors terjeszkedésének eredményeként az egykor élen álló Dunántúl a hálózati sűrűség tekintetében a Duna-Tisza közi, a dél-magyarországi régió (Bánát, Bácska), illetve a tiszántúli részek mögé került.

Az Osztrák–Magyar Bank történetének kutatója, KÖVÉR György a jegybank fiókhálózatának és a bank legjobb vidéki adósainak listáját elemezve megállapította, hogy a jegybank a dunántúli bankpiacokon meglehetősen kevés megfelelő vagyonnal rendelkező személyre, illetve helyi pénzintézetre támaszkodhatott. Ez felveti azt a kérdést, hogy hová tűntek az első hazai pénzintézetek alapításában még tevékenyen részt vevő dunántúli bankpiacok vállalkozó polgárai a dualizmus évtizedeiben? Magyarázatul három lehetséges választ is elfogadhatónak ítél: (1) részben a vidéki városoknál gyorsabban fejlődő főváros elszívó hatásával magyarázza a jelenséget; (2) részben a dunántúli városok szűkre szabott gazdasági lehetőségei akadályozhatták e vállalkozó réteg nagyobb mértékű vagyonosodását; (3) végül lehetséges válasz az is, hogy a magánhitelek bőséges kínálata eleinte még kielégítette a helyi tőkeigényeket, ennél fogva a dunántúli vállalkozók kezdetben kevésbé voltak ráutalva a jegybank hitelforrásaira.[15]

Az Osztrák–Magyar Bank vidéki fiókhálózat-építési stratégiáját elemezve KÖVÉR György felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy 1851 és 1878 között (1879 Nagykanizsa, Győr), ellentétben az ország más területeivel, a jegybank a Dunántúlon nem nyitott filiálét (Pécsett csak 1887-ben nyílt jegybankfiók), pedig az általa fontosnak tekintett bankpiacokra mindig igyekezett benyomulni. Az első világháború kitöréséig terjedő időszak alatt azonban összesen 17 fiókot hoztak létre a Dunántúlon, legtöbbjüket a korszak utolsó két évtizedében. Mi lehetett az oka a jegybank késlekedésének egy olyan területen, ahol a tőzsdecompassok, a jegybanki személyi hitellisták alapján megállapítható, hogy a kevésbé tőkeerős takarékpénztárak gyengeségük és üzletágaik immobilitása folytán nem válhattak egy csapásra a kereskedelmi hitel letéteményeseivé? Az O–MB egészen 1879-ig nem nyitott fiókot a Dunántúlon. A jegybank piacépítő stratégiája világos, hiszen ahogy a forgalom is a legdinamikusabb centrumok felé gravitált, az O–MB is a legfontosabbnak tekintett kereskedelmi gócpontokban, vagy más néven „bankpiacokon” igyekezett fiókhálózatát kiépíteni.[16] Az 1879-et megelőző időszakban a Dunántúl bankrendszere központi bankfiókok híján sokkal nagyobb mértékben rá volt utalva a magánbanki hitelekre. Ez bizonyos mértékig azt is jelentette, hogy a néhány – korábban prosperáló – kereskedelmi központként funkcionáló városban (azok átmeneti piacvesztése, kevésbé versenyképes, sokszor tradicionális jegyeket mutató gazdaságának az 1890-es évekig elhúzódó szerkezetváltása következtében) a szűkebb keretek közé visszahúzódó, illetve a most induló helyi vállalkozások eleinte a lokális bankpiac által biztosított magánhitel csatornái (kereskedő bankárok) által is boldogulni tudtak.[17]

A 19. század második felében a gazdasági nehézségekkel küszködő néhány tradicionális szabad királyi város hanyatlása végérvényesnek mondható (Kőszeg, Esztergom, Kismarton), míg néhány jelentősebb polgárváros a gazdaság sikeres, bár meglehetősen késői szerkezetváltásának köszönhetően a századfordulóra talpra állt. (Győr dunai kereskedelemének lehanyatlását pótolta a nagyarányú külföldi tőkebehatolás.) Ez a folyamat Pécsett is érdekesen alakult.

A 20. század első évtizedei már a dunántúli regionális centrumok gyorsuló ütemű fejlődéséről tanúskodnak. A rohamléptekkel fejlődő Szombathely a századfordulóra a „barokk kisvárosból amerikai módon fejlődött modern nagyvárossá”, igazi gazdasági centrummá. Győr és Pécs gazdaságának magára találása, a helyi bankrendszernek mint a helyi gazdaság indikátorának az átalakulásán, valamint a hitelintézetek tőkeerejének gyors fejlődésén keresztül ragadható meg leginkább.

Pécs bankrendszerének átalakulása a századfordulón

A következőkben az 1895 és az 1918 közötti időszakban Pécs város bankrendszerén, elsősorban a legnagyobb városi pénzintézeten, a Pécsi Takarékpénztáron belül lejátszódó változásokat elemezzük. Ezek véleményünk szerint objektív támpontokat nyújtanak a város gazdasági funkcióinak a 20. század első évtizedeiben lejátszódó átalakulásáról, amikor is a helyi bankrendszer amellett, hogy a helyi gazdaságot dinamizálta komoly városfejlesztő tényezőket is bekapcsolt Pécs város életébe, amelyek közvetlen hatásai csak a századfordulóra váltak nyilvánvalóvá. A pécsi bankpiac fejlődésén és bankárok szerepén keresztül arra keressük a választ, hogy a dunántúli városokra így Pécsre is jellemző, a kisebb fejlődési dinamikából fakadó hátrányokat hogyan sikerült a 20. század elejére ledolgozni.

Pécs már korszakunkban is a Dunántúl legnépesebb városa, a Dél-Dunántúl egyetlen, vetélytárs nélküli regionális központja volt. A nagy múltra visszatekintő kereskedővárost nagyobb városnépessége és szabad királyi városi rangja sem védte meg a hanyatlástól. Pécsett már a 19. század első felében megfigyelhetőek a hanyatlás egyes jelei, melynek okát a kortársak is keresték: „szűk határa és hajózható folyó hiánya miatt ez a város igazi kereskedelmi központtá nem lehet”, írta Pécsről az akkor még prosperáló Duna-parti vetélytárs, Zombor város tanácsosa 1828-ban.[18] Ha nem is a folyó, de a fővárossal összekötő vasúti fővonal hiánya (amit az 1852 után megépült Pécs–Mohács vasút már csak speciális funkcióinál és rendeltetésénél fogva sem pótolhatott) egészen 1882-ig az országos forgalom perifériájára szorította a várost. Ez különösen a dualizmus első évtizedeiben megnehezítette mind a város fejlődését, mind pedig a legdinamikusabb iparágak helyben történő meghonosodását.[19] Ellentétben a Győrben, illetve a Szombathelyen tapasztaltakkal, a külföldi vállalkozók elkerülték a várost. Csak a dualizmus utolsó két évtizedében nőtt meg a város iránt a pénzpiaci érdeklődés, amely a hitelintézeteken keresztül a budapesti tőkék nagyobb arányú beáramlásához vezetett.

Az 1845-ben a városi és a vármegyei elit kezdeményezése nyomán megalakult Pécsi Takarékpénztár az 1860-as évek végéig egyetlen pénzintézeteként „Pécs városának egyik irányadó tényezőjévé vált”. Az intézet eredeti célkitűzésének megfelelően hosszú évtizedekig főleg csak takarékpénztári üzlettel foglalkozott, s egészen az 1890-es évekig nem érdeklődött komolyabban a kereskedelmi banki tevékenység, valamint az alapítások iránt. Tette ezt olyan időszakban, amikor az ország bankpiacait jellemző gründolási láz amúgy is elkerülte a várost.[20] A Takarékpénztár fennállásának 50. évfordulóján Aidinger János polgármester beszédében külön kiemelte, hogy „ezen intézet sohasem tekintette magát nyerészkedő vállalatnak, hanem oly közgazdasági intézménynek, mely az anyagi erők összegyűjtése és megtakarítása által a jólét emelője, és ennek kapcsán a város anyagi és szellemi felvirágzásának hathatós tényezője”.[21]  Az intézet már a kezdetektől szoros kapcsolatot épített ki a várossal, amit az is mutatott, hogy a város átmenetileg elfekvő pénzeit a takarékpénztárnál helyezte el. Az 1870-es évek elején, a részvénytársasággá való átalakulást és a jelentős alaptőke-emelést követően kezdtek kiépülni az üzleti kapcsolatok más bankpiacokkal, köztük néhány budapesti pénzintézettel. Ezek eleinte csak a pesti bankoknál történő értékpapír-elhelyezést jelentették. A Takarékpénztár 1872-ben kisebb összegű részvényjegyzéssel első ízben vett részt potenciális vonzáskörzetébe tartozó pénzintézetek, a siklósi, illetve a mohácsi takarékpénztárak alapításában. Felmerülhet a kérdés, hogy a városban oly meghatározó szerepet játszó takarékpénztárakon kívül (az 1870-esévekben még egy alakult), amelyek eleinte különböző okból nem váltak a kereskedelmi hitel valódi letéteményeseivé, honnan is elégíthették ki rövidlejáratú hitelszükségleteiket a helyi vállalkozások.[22]

A századfordulóig néhány zsidó kézben lévő magánbankház próbálta finanszírozni a nem túl nagyszámú vállalkozói réteget. A hitelszféra virilisei között a zsidó származásúak az 1873 és 1914 közötti virilisjegyzékek összesített adatai alapján felülreprezentáltak (a bankárok 77%-a zsidó származású, az összes zsidó virilis 10%-a bankár), s a hitelszférában – országos felülreprezentáltságuknak megfelelően – Pécsett is a zsidó polgárok aránya a legmagasabb, bár ez abszolút számokban csak hét főt jelent.[23] A városban a takarékpénztárak mellett több magáncég (Grün, Ullmann, Schapringer, Krausz bankházak) foglalkozott bank- és váltóüzlettel. Közülük kiemelkedett a Nagykanizsáról Pécsre áttelepült Schapringer Joachim, aki termény- és sertészsír-kereskedőként működtette váltóüzletét. A város hiteléletének fejlesztésében nagy érdemeket szerzett azáltal, hogy az 1882-ben alakult Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara alelnökeként mint a jegybank egyik legjobb helyi adósa, majd váltóbírálója kezdeményezte az Osztrák-Magyar Bank helyi fiókjának felállítását. Életútja, szerteágazó kereskedelmi és banki kapcsolatai jól példázzák a személyes kapcsolatok szerepét a dunántúli bankpiacok közti kapcsolatok erősödésében.[24] A másik nagyobb magánbank Ullmann M. Károlyé volt, akinek bank- és pénzváltóüzletén kívül ipari érdekeltségei voltak, s emellett egy trieszti biztosítótársaság főügynökségét is vezette. Rokona volt „baranyavári” előnevű Ullmann Mór Györgynek, a Tőzsde későbbi elnökének, aki a család Pécsről Budapestre költözött nagykereskedő ágának a leszármazottja, s akiknek az életútja a szűknek bizonyult helyi gazdasági keretek közül kitörő és a főváros felé gravitáló vállalkozót példázza (fia Adolf már a Magyar Általános Hitelbank ügyvezető igazgatója).[25] A fentiek ellenére különösen pedig a kereskedelmi bankokat is működtető győri hitelélethez hasonlítva Pécs pénzpiaca a századforduló időszakáig meglehetősen szerénynek mondható. Egyrészt a hatalmas betétállományt felhalmozó, de a kereskedelmi hitelezés formáit nagyobb mértékben ekkor még nem gyakorló takarékpénztárak működése, másrészt pedig a kevésbé tőkeerős magánbankházak tevékenysége, sok esetben hiánypótló szerepe jellemezte a helyi pénzpiacot. Különösen eleinte ez utóbbiak biztosítottak a helyi kereskedelmi és ipari vállalkozások számára rövidlejáratú hiteleket.

A városban sokáig az egyetlen nagyobb bank az 1887-ben megnyitott jegybanki fiók volt, mely az 1890-es évek közepén a dunántúli fiókok között még a legnagyobb forgalmat bonyolította le. Alig másfél évtized múlva azonban a győri és a nagykanizsai fiókok üzleti forgalma már meghaladta a pécsiét. A jegybankfiók jelentőségének gyors csökkenését mindenképpen a helyi pénzintézetek századfordulón bekövetkezett fellendülése, illetve átalakulása okozhatta, aminek következtében a helyi vállalkozások már nem voltak egyoldalúan a jegybanki hitelekre utalva.

A pécsi bankpiac viszonylagos gyengeségét látva felmerülhet a kérdés, hogy a város gazdasági életének színvonala mennyiben befolyásolta a helyi pénzügyi élet alakulását. Pécs még a 19. század utolsó harmadában is tipikus, és bizonyos tekintetben tradicionális kereskedőváros, ahol a helyi igényeket kielégítő kereskedések mellett kiemelkedett a már említett Schapringerek által űzött gabonakereskedelem (ez utóbbi fokozatos térvesztését a délkelet-magyarországi gabonakereskedők konkurenciája okozta) és a szélesebb piacokat meghódító borkereskedelem. A filoxéra okozta szőlőpusztulás és a század végén kirobbant borhamisítási botrány, amely a külföldön is ismert Engel és fiai nagykereskedés bukását okozta, megsemmisítette a teljes virágzó borkereskedelmet. (A két testvér 1901-ben Budapestre, illetve Bécsbe vonult vissza, kivonva megmaradt vagyonát is Pécsről.)[26] A tradicionális kereskedelmi ágak gyors lehanyatlásával kezdetben alig tudott lépést tartani az ipari vállalkozások fejlődése.

A borkereskedelemből felhalmozott tőkék és a beáramló idegen tőkék fejlesztették Pécs elég későn kialakuló gyáriparát és szénbányászatát. Amíg a szénbányászat az osztrák tőkével alapított Duna Gőzhajózási Társaság tulajdonába került, és nem játszott közvetlen szerepet a város gazdaságának fejlődésében, addig a borkereskedelemből felhalmozott tőkék néhány sikeres helyi családi vállalkozás fellendülését eredményezték.[27] A 19. század második felében, kezdetben a manufakturális jellegű, kisebb tőkeigényű vállalkozások domináltak, s jelentős eredményeket csak azok a korai alapítások produkáltak, amelyek speciális találmányaik, technikai újításaik révén itthon és a külföldi piacokon is ismertté váltak. A Zsolnay-kerámiagyár, a Höfler-bőrgyár, a Hamerli-kesztyűgyár és gépgyár, továbbá a Littke-pezsgőgyár elsősorban kitűnő újításaiknak köszönhették életben maradásukat, illetve piaci sikereiket.[28]

Pécsett a többi de különösen a keleti országrészben elhelyezkedő regionális központhoz képest az alapítási láz kissé megkésve, a századforduló táján vette kezdetét, melynek következtében a korábbi családi vállalkozások egy része részvénytársasággá alakult. Az 1914-ben fennálló ipari vállalkozásoknak több mint fele a megelőző másfél évtizedben jött létre.[29] Ezek a századfordulóra már megerősödött ipari vállalkozások új igényeket támasztva a tulajdonosok lévén a városi pénzintézetek főrészvényesei, igazgatósági tagjai serkentették a városi pénzpiac megerősödését, ami elsősorban a vállalkozásbarát pénzintézetek megerősödését, a vállalkozások nagyobb mértékű finanszírozását jelentette. A helyi pénzpiac átrendeződése nemcsak a magánbankházak lehanyatlását, hanem az ipari- és kereskedelmi banki szerepkört gyakorló pénzintézetek megerősödését is jelentette.

„Pécs városában ez idő szerint a magánbankházakat nem számítva összesen négy pénzintézet van (három takarékpénztár és egy segélyegylet), melyek mindegyike szolid alapokon állva a humanizmus szemmel tartásával a kereskedelem és ipar fellendítésén fáradozik, közöttük a legrégibb pécsi pénzintézet az I. Pécsi Takarékpénztár, mely a hazai vidéki takarékpénztárak között is csaknem a legelső helyen áll.”[30] A Takarékpénztár nagyobb tőkeereje a városi pénzintézetek kis számával és a Pécsi Takaréknak a helyi hitelpiacon betöltött domináns szerepével magyarázható.[31] A Takarékpénztár életében a múlt század legvégén beköszöntött új korszakot nemcsak a főtéren felépített háromemeletes impozáns bankpalota, és nem is csak az ötszörös alaptőke-emelés mutatta, hanem az addigi takarékpénztári üzletkör mellett az ún. vegyes banki szerepkör (a kereskedelmi és iparbanki hitelezés) gyakorlásának az általánossá válása, melynek következtében ez a pénzintézet vált Pécs város tulajdonképpeni bankjává, amelynél „a kis tőkék kevésbé találnak elhelyezésre, mint a többi takarékpénztárnál”.[32]

A Takarékpénztár megváltozott üzletpolitikájából következett az alapításokban való közvetlen részvétel[33], majd pedig egy új, hiánypótló pénzintézet, a Pécsi Kereskedelmi és Iparbanknak (a város első bankjának) megalapításában vállalt döntő szerep. A Takarékpénztár több dél-dunántúli hitelintézet affiliálásával és fővárosi tőkekihelyezéseivel részt vett a budapesti Hungária Ált. Biztosító Rt. létrehozásában, sőt külföldi tőkének a pécsi bankpiacra történő bevonásával tevékenyen részt vállalt az integrált hazai bankpiac kialakításában.[34] A helyi bankpiac fellendülése következtében megnőtt a fővárosi pénzintézetek érdeklődése is a város iránt, melynek közvetlen bizonyítékaként a Hitelbank 1905-ben megnyitotta pécsi fióküzletét.

A pécsi bankpiac átalakulását mutatja a pénzintézeti elit összetételének megváltozása is. A korábbi magánbankházak jelentőségüket vesztették, a tulajdonos halála után pedig az utódok általában már nem folytatták tovább az üzletet. Az Ullmann-bankház esetében (az alapító Ullmann M. Károly 1900-ban bekövetkezett halála után) először 1911-ben, majd 1913-ban bekövetkezett sorozatos csődök a korábban jelentősnek tekinthető magánbankok lehanyatlását példázzák.[35] Bukásuk okai igen összetettek: a magánbankárok nem voltak modern értelemben vett professzionális bankszakemberek, s általában eredeti kereskedelmi vállalkozásaik mellett folytatták bank- és váltóüzletüket, sőt maga Ullmann Károly egy trieszti biztosítótársaság főügynöki teendői mellett a Pécsi Sertéshizlaló Rt. alapító tagja is volt. Egy másik magánbankár, Grün Zsigmond, váltóüzletének 1873-as csődje után pedig visszatért a szeszkereskedelemhez, váltóüzletét pedig a Pécsi Takarékpénztár vette át. A magánbankházak likviditási nehézségei együtt jelentkeztek a pécsi borkereskedelem 1890-es években bekövetkező lehanyatlásával, hiszen a korábbi tradicionális (és tehetős) ügyfeleiket elvesztő, lecsökkent tőkeerejű cégek már nem tudták kielégíteni az újonnan beinduló, részvénytársasági formában szerveződő ipari és kereskedelmi beruházások megnövekedett finanszírozási igényeit. De más téren sem tudtak versenyezni az egyre inkább professzionalizálódó nagybankok és takarékpénztárak üzletvitelével és az ezeket működtető szakembergárdával.[36]

A virilis listákat böngészve egy új típusú banki elit képe rajzolódik ki azáltal, hogy 1910 után megjelentek a részvénytársasági alapon működő pénzintézetek vezetői, a gyakornokként már több bankot megjárt képzett bankszakemberek, akik a bankban élvezett fizetésük, valamint egyéb vállalatoknál betöltött igazgatótanácsi tagságuk alapján szereztek vagyont. A 12 részvénytársaság közül 5 volt pénzintézet. A bankok vezető tisztségviselői szoros kapcsolatban álltak a gazdasági elit többi tagjával. A jelentős létesítmények stratégiai és ellenőrző pozícióit is ez a meglehetősen kis csoport (a virilisek 3.39%-a kötődött a hitelszférához) tartotta kezében, annak ellenére, hogy Pécsett az értelmiségi és közszolgálatból élő rétegekhez viszonyított aránya alapján szűkebb volt ez az elit.[37] Ennek a csoportnak egyik  kiemelkedő reprezentánsa volt Visnya Ernő a „pécsi Krausz Simi“ , aki a Takarékpénztár elnök-vezérigazgatója tisztét töltötte be 1915 és 1942 között, s akinek nevéhez nemcsak a sikeres üzletpolitika folytatása köthető, hanem nagyrészt neki köszönhető az is, hogy a pécsi pénzügyi élet nagyobb veszteség nélkül viselte a világháború és a szerb megszállás okozta nehézségeket. Széleskörű tevékenysége vállalatok egész sorát hívta életre, s abból a háromemeletes palotából szinte hadvezéri pálcával irányította Pécs közgazdasági életét, melynek legtöbb idegszála dolgozószobájában fut össze (...) pénzügyi szakember volt a mesterséggel járó ridegség és üzleti szellem nélkül (...) gavalléros gesztusai sok intézménynek és sok szegénynek váltak hasznára.” Fontos gazdasági vezető, illetve közéleti személyiség is volt, mintegy 30 iparvállalat és pénzintézet igazgatósági tagja, a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, TÉBE körzeti elnöke, felsőházi tag. Mindemellett több civil egyesületnek volt mecénása, a Mecsek Egyesületben és a helyi Automobil Klubban vezető tisztséget is betöltött.[38] A világháború alatti inflációs időszakban sikeres üzletpolitikájával mérsékelte a bank értékpapírban és záloglevelekben történő tőkekihelyezéseit, növelte a folyószámla üzletág jelentőségét. Felismerve a város iparában rejlő fejlesztési lehetőségeket, az iparvállalati érdekeltség további növelésével és „inflációbiztos” ingatlanvásárlásokkal erősítette az intézet likviditását.[39] A másik kiemelkedő vezető banktisztviselő Bolgár Tivadar volt, aki a kereskedelmi akadémia elvégzése és a fővárosi székhelyű Leszámítoló Banknál, a Pécsi Légszeszgyárnál eltöltött gyakornokoskodás után lett a Pécsi Kereskedelmi és Iparbank vezérigazgatója. Színes közéleti személyiségként kiemelkedő volt a helyi sportvezetői és országos sportlapszerkesztői tevékenysége. Ő rendezte meg Európában az első világháborús hadi kiállítást 1914. októberében. A városi mentőszolgálat megszervezése is az ő nevéhez fűződik.

Megvizsgálva a pécsi pénzintézetek közvetlenül 1914 előtti mérlegadatait, világosan kitűnik, hogy a banki üzletek forgalma a századforduló táján ugrásszerűen megnövekedett. Az intézetek egyre tőkeerősebbé váltak, sok tekintetben megelőzték a dunántúli vetélytársakat, például Győrt, mely váltótárcáját és betétállományát tekintve elmaradt Pécs mögött.[40] A pécsi gazdasági és a pénzügyi élet fellendülésével párhuzamosan megnőtt a fiókhálózatot kiépítő fővárosi nagybankok érdeklődése a helyi pénzintézetek iránt (annál is inkább, mert csak egyetlen budapesti banknak volt helyi fiókja), ami azonban a pécsi pénzvilág merev ellenállásába ütközött. A három legnagyobb pécsi pénzintézet (a Pécsi Takarékpénztár, a Pécs-Baranyai Takarékpénztár, ill. a Kereskedelmi és Iparbank) 1918 elején megállapodott a pécsi pénzpiac integritásának védelme érdekében: „A jelen megállapodást létesített pénzintézetek egyike sem fog budapesti, Wien-i, vagy bármely vidéki pénzintézettel olyan szerződést létesíteni, mint fúzió, affiliáció, érdekközösség, szerződéses megállapodás stb. Melynek következtében valamely ilyen pénzintézetnek a saját ügyvitelnek befolyást..., ill. összes üzleteiben részesedést biztosít.”[41] A dinamikus Visnya Ernőt a „Pécs a pécsieké” elv irányította tevékenységében, világosan kifejezésre juttatva, hogy a pécsi gazdaság fejlődésének gyümölcsei a város fejlődését kell hogy szolgálják. „Célkitűzésem, a város anyagi és értelmi szintjének növelése érdekében egy olyan városfejlesztő politikának megnyerni a kormányköröket, mely nem juttat mindent a fővárosnak, s reményünk lehet arra, hogy a vidéki városok a haladás gócpontjaivá és az anyagi jólét központjaivá is válnak.”[42]  (A kezdeményezés rövid távon eredményesnek bizonyult, hiszen korszakunkban idegen pénzintézetek fiókjai nem telepedtek meg Pécsett.) Az általa folytatott üzleti politika igazi sikerét az mutatta, hogy az összeomlás ellenére, a sikeres vagyonátmentésnek is köszönhetően az 1924-ben megalakult Nemzeti Bank első hitelinformációs jelentésében a Pécsi Takarékpénztár mint az ország egyik legtőkeerősebb vidéki takarékpénztára szerepelt.[43]

Mindezek az eredmények megmutatták, hogy a századfordulóra megerősödő pécsi bankpiac stabilitása a nehézségek ellenére is töretlen maradt, s bár a két világháború között még alakult ugyan két bank a városban (közülük az egyik a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank fiókjaként működött), a Pécsi Takarékpénztár 1948-ig továbbra is a helyi pénzügyi élet intézményi központja maradt.

A pécsi pénzpiac fejlődésének e rövid áttekintése több tanulsággal szolgálhat a dunántúli városok korabeli gazdasági fejlődésére vonatkozóan. Amint az Pécs esetében igazolható volt, a helyi gazdaság a több évtizedes visszaesést és a szerkezetváltást követően a századfordulóra megerősödő vállalkozásainak köszönhetően egy fellendülőben lévő gazdaság képét mutatta, bár az ipari és kereskedelmi vállalkozások számát és pénzintézeteinek tőkeerejét tekintve elmaradt a keleti országrész hosszabb ideje prosperitást mutató regionális központjai mögött. A helyi piaci keretek közül kiemelkedő, nemzetközi hírnévre is szert tevő vállalkozások tulajdonosai, részvényesei a városi pénzintézetek vezetőivel szorosan együttműködve, a helyi gazdaság elitjeként nagy erőfeszítéseket tettek a pécsi pénzpiac megerősítésére. Ez nemcsak a pénzintézetek tőkeerejének ugrásszerű megnövekedését, illetve a budapesti és a külföldi tőkéknek a pécsi részvénytársasági alapításokba történő bevonását jelentette, hanem azt is, hogy a város hitelélete a nagyobb mennyiségű mobilizálható tőke birtokában kilépve a szűk városi és regionális keretek közül a fővárosi pénzpiacon is egyre aktívabb üzleti tevékenységet folytatott. Olyannyira, hogy már 1923-ban szükségessé vált a Pécsi Takarékpénztár fővárosi fiókintézetének megnyitása Budapest központjában, a József nádor téren, amely az egyetlen vidéki pénzintézeti fiókként egészen az államosításig működött a fővárosban.[44]

A Takarékpénztár vált a városi közpénzek kezelőjévé és a századelőn megsokasodó kommunális beruházások finanszírozásával a város legfőbb hitelezőjévé is. Az újonnan megépült villamosvasutak, vízvezetékek és a városi közvilágítás nem országos forrásból létesültek, hanem a helyi pénzemberek közreműködésével, akik, részvényesként ott ültek az üzemeltető vállalatok igazgató tanácsában.

A bankok és takarékpénztárak épületei az egyre izmosodó bankok prosperitásának jelképei voltak: nemcsak a városi bankok erejét demonstrálták, de a város fejlődésének is kifejezőjévé váltak. A Pécsi Takarékpénztár volt a város egyik legnagyobb építtetője. Többek között a főteret körbefogó tizenhat épületből melyek egyike a Takarékpénztár székhelyéül szolgáló bankpalota nyolcnak megépítése szorosan kapcsolódik a pénzintézethez. Ugyancsak a Pécsi Takarékpénztár finanszírozta a városi kistisztviselők számára a Megyeri kertvárosban létesített családi házas övezet megépítését (a „pécsi Wekerle-telep”).[45] A századforduló városait jellemző építési láz olyannyira tartós nyomot hagyott a városképben, hogy az akkor megteremtett városi keretek máig hatóan befolyásolhatják városaink fejlődését és imázsát. Mindezeken túl a bankárok mecénási, jótékonysági tevékenysége is jelentős volt. A nagyobb pécsi bankok mérlegkönyveiben külön tételként szerepeltették a köz- és jótékonysági célokra fordított kiadásokat. A helyi pénzintézetek így sokkal inkább kifejezőjévé váltak a lokális vállalkozói és közérdeknek, mint az idegen, fővárosi bankok fiókintézetei.

A pécsi vizsgálatok alapján talán nem túl merész az a megállapítás, hogy a dualizmus első felében az Osztrák–Magyar Bank fiókállítási stratégiájában eléggé elhanyagolt a dunántúli bankpiacokra való lassú jegybanki behatolás összefüggésben állhatott az egyes városok átmeneti gazdasági hanyatlásával (Győr, Pécs), illetve azzal, hogy az újonnan kiemelkedő központok (Szombathely, Székesfehérvár) fejlődése is csak a századfordulóra teremtette meg a regionális pénzintézeti centrum kialakulásának feltételeit. A 19. század utolsó évtizedéig a városi elit által fizetett adók elég lassú, kismértékű növekedése a vállalkozó polgárok tőkeszegénységére utal, csakúgy, mint a jegybanknak a dunántúli városi pénzpiacokra vonatkozó „hitelinformációs jelentései”. A dunántúli bankpiacok életében a döntő változás időszaka azonban nem a kiegyezést követően, a gründolás első virágkorában következett be, hanem kissé megkésve, a századforduló táján indultak el a régió városai a dinamikus fejlődés útján. Az ekkor bekövetkezett változások bemutatásához, illetve a teljes értékű kép kialakításához további helyi kutatásokra, a városhálózat több tagját érintő összehasonlító elemzésekre lenne szükség.

Rövidítések:

BML                           Baranya Megyei Levéltár

MTA DTI        Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete

OL                   Országos Levéltár

Bibliográfia:

ÁGH 1894

ÁGH T., Emléklapok Pécs Szabad Királyi Város múltjából és jelenéből, Pécs, 1894.

BAIROCH 1988

BAIROCH, P., Cities and Economic Development (From the Dawn of History to the Present). Chicago, 1988.

BECK 1995

BECK K., Emlékezés a Pécsi Takarékpénztárról. 1995. május 2. In: Siptár L., (szerk.) A Pécsi Takarékpénztár Rt. Története. Pécs, 1996.

BÉRDI ms

BÉRDI Gy., Pécs legnagyobb adófizetői 1873–1926. Doktori disszertáció. Kézirat. ELTE Történelem Tanszék Könyvtára D/320. Adattár. Budapest [1980].

BULLA–MENDÖL 1947

BULLA B. – MENDÖL T., A Kárpát-medence földrajza. Budapest, 1947.

FISCHER 1895

FISCHER F., A Pécsi Takarékpénztár Rt. 50 éves múltjának története. Pécs, 1895.

GÁL ms

GÁL Z., A magyarországi városhálózat pénzintézeti funkciói a századfordulón. (Kézirat. Kandidátusi értekezés). Pécs, [1996]

GYÁNI 1993

GYÁNI G., Bevezető. In: Gyáni G. (szerk.), A modern város történeti dilemmái. Debrecen, 1993. I–III.

GYÁNI 1995

GYÁNI G., Az ipari vállalkozás szerepe a dunántúli városfejlődésben. In: V. Fodor Zs. (szerk.), Vállalkozó polgárok a Dunántúlon a dualizmus korában. Veszprém, 1995.

HECHTER 1975

HECHTER, M., Internal Colonialism. The Celtic Fringe in British National Dvelopment, 1536–1966. New York. London Routledge

KÖVÉR 1993

KÖVÉR Gy., Az Osztrák–Magyar Bank magyarországi fiókhálózata és a dotáció. In: Bácskai T. (szerk.), A Magyar Nemzeti Bank története I. Az Osztrák Nemzeti Banktól a Magyar Nemzeti Bankig. Budapest, 1993. 268–273.

KÖVÉR 1995

KÖVÉR Gy., Dunántúli bankpiacok a dualizmus korában. In: V. Fodor Zs. (szerk.), Vállalkozó polgárok a Dunántúlon a dualizmus korában. Veszprém, 1995.

SCHWEITZER 1994

SCHWEITZER G., Hitközségi elit városi elit. In: Emlékezz! Emlékkönyv a pécsi-baranyai zsidóság deportálásának 50. évfordulójára. Pécs, 1994. 53–79.

SIPTÁR 1996

SIPTÁR L., A Pécsi Takarékpénztár második ötven évének története 1895–1945. Pécs, 1996. 40., In: Siptár L., (szerk.) A Pécsi Takarékpénztár Rt. Története. Pécs, 1996.

RÚZSÁS 1963

RÚZSÁS L., Városi fejlődés a Dunántúlon a XVIII–XIX. században. MTA DTI. Értekezések 1962–63., Budapest, 1963.

RÚZSÁS 1966

RÚZSÁS L., Városi fejlődés a Dunántúlon a XVIII-XIX. században. MTA DTI. Értekezések 1964–65. Budapest, 1966.

RÚZSÁS 1982

RÚZSÁS L., Pécs gazdasági fejlődése a jogi felszabadulástól az I. világháborúig. In: Tanulmányok Pécs város történetéből. Szerk.: Sándor László, Pécs, 1982.

THIRRING 1913

THIRRING G., A magyarországi városok statisztikája. Budapest, 1913.

TÍMÁR 1993

TÍMÁR L., Vidéki városlakók. Budapest, 1993.

VÁRADY 1898

VÁRADY F., Baranya multja és jelenje II. Pécs, 1898.

VÖRÖS 1971

VÖRÖS K., Gazdaság és társadalom a dualizmus korában. In: Győr. Várostörténeti Tanulmányok. Szerk.: Dávid L. – Lengyel A., – Szabó L., Győr, 1971. (tól-ig)

VÖRÖS 1979

VÖRÖS K., Budapest legnagyobb adófizetői 1873–1917. Budapest, 1979.

VÖRÖS ms

VÖRÖS A., Zsidó polgárok a dualizmuskori Pécs gazdasági elitjében (kézirat) [1996]

WILLIAMS–SMITH 1986

WILLIAMS, P. – SMITH W., From Reneissance to Reconstructing the Dynamics of Contemporary Urban Development. In: Williams, P. Smith W. (szerk.), Gentrification of the City.Allen and Unvin, Boston, 1986.

ZSADÁNYI–KALMÁR 1928

ZSADÁNYI–KALMÁR, Pécsi fejek. Pécs, 1928.

Jegyzetek



[1] GYÁNI 1993

[2] TÍMÁR 1993, 7-9.

[3] BAIROCH 1988, 341.

[4] GYÁNI 1995, 7–18.

[5] WILLIAMS-SMITH 1986, 211.

[6] GÁL ms

[7] HECHTER 1975, 9–23. A Brit-szigetek belső ún. kelta perifériáinak modernizációs fejlődését vizsgálva empirikus adatokkal alátámasztva bebizonyította, hogy a perifériajelleg erősödésével a településhálózat hierarchikus tagoltsága erősödik.

[8] VÖRÖS 1971, 348. Az Északnyugat-Dunántúl viszonylatában Győr hitelügyének korábbi jelentősége megmaradt, sőt nőtt is; sem Pécs, sem Nagykanizsa növekedése ui. nem Győr ellenében, hanem az általuk jelzett kereskedelmi irány és kapcsolat jelentőségének növekedése folytán következett be.”

[9] THIRRING 1913, 286–288.

[10] BULLA–MENDÖL 1947, 345.

[11] RÚZSÁS 1966, 214–215.

[12] VÖRÖS 1971, 328., 332-333.

[13] RÚZSÁS 1966, 216–217.

[14] Nagykanizsa 1909-ben csak a II. rendű banki centrumok szintjére került, annak ellenére, hogy a dualizmus első felében a prosperáló kereskedőváros a régió egyik legfontosabb bankpiaca. Itt nyitotta első dunántúli fiókját a jegybank. A századfordulóra viszont a banki mutatók (váltótárca, vagyonok, de különösen a modernebb folyószámlaüzlet tekintetében) alapján a Dunántúl regionális centrumai mögé került, ugyanúgy, ahogy Sopron és Kőszeg is helyet cserélt Győrrel, illetve Szombathellyel

[15] KÖVÉR 1995, 96–97.

[16] KÖVÉR 1993, 270–271

[17] KÖVÉR 1995, 99.

[18] RÚZSÁS 1963, 290.

[19] 1854–57 között megteremtődött Pécs-Bányatelep és Mohács között a vasúti összeköttetés, amelynek jelentősége a város szempontjából korántsem volt olyan nagy, mint azt gondolhatnánk. A DGT tulajdonában lévő szénszállító vasút nem helyi vállalkozói tőkéből épült, s a helyi vállalkozások fellendítésében alig játszott szerepet. A korszakban a fővárost a vidéki városokkal összekötő fővonalak jelentősége nőtt meg, amelyek jelentősebb szerepet játszottak a forgalomban, mint a vízi szállítás.

[20] BML, XI–204. 1898. 65. cs., (Nyersmérlegkönyv.) A jelentős takarékbetéti és jelzálog-kölcsönzési üzletág mellett a váltó és a folyószámla üzletágak forgalma csak az 1890-es évektől mutatott számottevő növekedést.

[21] BML XI–204/1895., a Pécsi Takarékpénztár 1895. évi jubileumi ülés jegyzőkönyve

[22] FISCHER 1895, 95.

[23] VÖRÖS  ms, 10.

[24] BÉRDI ms

[25] VÖRÖS 1979, 136.

[26] BÉRDI ms, 13–14., A virilisjegyzékek alapján kimutatható a kereskedők nagyobb arányú szereplése az ipari vállalkozókkal szemben: 1900-ban a tíz listavezető közül 32,9% kereskedő, ill. 30,4% ipari vállalkozó volt.

[27] RÚZSÁS 1966, 292., Az ipari, kereskedelmi és az értelmiségi pályán tevékenykedők is foglalkoztak bortermeléssel és kereskedelemmel, melyből a vállalkozásaik hasznát egészítették ki

[28] RÚZSÁS 1982, 23.

[29] THIRRING 1913, 300–304.

[30] ÁGH 1894, 227–228.

[31] SIPTÁR 1996. A Takarékpénztár 1895-ben a saját tőkeállományt tekintve a 8. helyen, a betétállományt tekintve pedig a 2. helyen állt a vidéki pénzintézetek között. Forrás: SIPTÁR Lajos: A Pécsi Takarékpénztár második ötven évének története 1895-1945 (kézirat) 1946. BML. K3593.

[32] VÁRADY 1894, 667.

[33] Jelentős számú elsőbbségi részvény jegyzésével első ízben 1908-ban a Pécsi Sörgyár és Gőzmalom Rt., majd a Höfler Bőrgyár Rt. alapításában vett részt.

[34] BML XI–204. 10. E–F./c a Pécsi Takarékpénztár iratai, jegyzőkönyvek. A takarékpénztár első ízben 1910-ben vett föl közvetlenül külföldi kölcsönt 500 ezer frank értékben egy párizsi pénzintézettől.

[35] BML Cégbírósági íratok, Ct./391. Az Ullmann M. Károly bank- és váltóüzlete (mint társas cég) 1876-ban nyílt meg. A családfő 1900-ban bekövetkezett halála után az örökösök által továbbműködtetett cég először 1911-ben majd 1913-ban jutott csődbe.

[36]BÉRDI ms., 28–29.

[37]BÉRDI ms., 30.; SCHWEITZER 1994, 53–78.

[38] ZSADÁNYI–KALMÁR 1928. Visnya Ernő (1879–1942) evangélikus polgárcsalád sarja, nagyapja pesti ügyvéd, apja már a Pécs-Baranyai Takarék vezető tisztviselője; 1898-től a Pécsi Takarékpénztár alkalmazottja, 1915-től elnök-vezérigazgatója, felsőházi tag (Pécs város törvényhatóságának választottjaként).

[39] SIPTÁR 1996, 49., A Takarékpénztár 1917-ben részt vett a fővárosi Magyar Agrár- és Járadékbankkal a Villányi Pezsgőgyár és a Beremendi Cementgyár vagyonkezelésében és értékesítésében.  Érdekeltségének arányát 1917-ben tovább növelte a Pécs–Baranyai Központi és a Somogymegyei Takarékpénztárnál

[40] SIPTÁR 1996, 44., A pécsi takarékpénztár súlyának ugrásszerű növekedését mutatta, hogy az intézet saját tőkéje 1895 és 1913 között több mint 300 %-kal növekedett; üzleti forgalma viszont 1913 és 1918 között inflációs időszakban ugrásszerű, közel 500% -os emelkedést mutatott.

[41] BML XI–204./10. A Pécsi Takarékpénztár. Jegyzőkönyv a három pénzintézet 1918. ápr. 17. megállapodásáról

[42] Pécsi Napló 1927. január. 23. 4. Interjú Visnya Ernővel.

[43] OL Hitelinformációs jelentések Z. 6., BML XI–204./K. Idézi SIPTÁR, 1946.

[44] SIPTÁR 1996, 67., valamint SIPTÁR L. ms., Emlékezés a Pécsi Takarékpénztár alapításának 150. évfordulójára (kézirat) [1995. május 2.] BML XI–204/k.

[45] BECK 1995, 161–168.