Cikkek

Visy Zoltán: A „Pécsi Vörös Keresztes Önkénytes Egészségügyi Osztag” az első világháborúban

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 5–6.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1999.

ISSN 1219–4077

Szerkesztette: Font Márta – Vonyó József

303–328. pp.

Visy Zoltán

A „Pécsi Vörös Keresztes Önkénytes Egészségügyi Osztag” az első világháborúban

„Die freiwillige pécser Sanitátsgruppe” im ersten Weltkrieg

The Volunteer Medical Brigádé of Pécs in World War I

Nehéz helyzetbe kerül, aki városa múltja után érdeklődve, a címben feltüntetett megnevezéssel találkozik. Hiába böngészi át ugyanis a pécsi vonatkozású első világháborús újabb szakirodalmat[1], vagy a Magyar Vöröskereszt történetét tárgyaló műveket[2], közelebbi felvilágosításra, de még útbaigazító nyomra is alig akad. LENKEI Lajos hézagpótló munkája[3] tartalmaz halvány utalást az „osztag”-ra, amennyiben Visy László dr. főispánra emlékezve többek között azt írja, hogy „Ő szervezte meg a Vörös Kereszt Egylet különítményét, melyet a harctérre küldött az egyesület, örök dicsőségére a pécsi fióknak, mely áldozatkészségével lehetővé tette, hogy Pécs város lobogója ott lengjen a Vörös Kereszt-lobogó mellett, ahová a legtöbb sebesültet hozták a dúló csaták színteréről.”[4]

E néhány sor keltette fel érdeklődésemet, és indított arra, hogy megkíséreljem összeállítani az általam fellelhető források alapján teljes, hivatalos nevén: „A Magyar Szent Korona Országai Vörös Kereszt Egylet Pécsi Fiókja Önkéntes Egészségügyi Osztaga 1917-től Csoportja történetét. A továbbiakban röviden az „Osztag” megnevezést használom, jelen tanulmány címében szereplő változat pedig hivatalos levélpapírjuk fejlécén olvasható.

Az Osztag megalakításának előzményei

A Magyar Szent Korona Országai Vörös Kereszt Egylet Pécsi Fiókja (a továbbiakban: Fiók) 1913. január 17-én tartott rendkívüli közgyűlésén, Vasváry Ferenc dr. jogakadémiai tanár, a Fiók titkára, egyleti megbízott indítványára elhatározta, hogy háború esetén önálló egészségügyi osztagot szervez. Ennek feladata lehetőleg a hadműveletek közelében 200 ágyas kórház berendezése és működtetése, elsősorban a hátországba tovább nem szállítható, súlyos sebesültek és betegek ellátására.

A Fiók ekkor 2 orvos, 8 ápoló és 20 ápolónő, 2 szakácsnő, továbbá a szükséges kiszolgáló személyzet kiküldésével számolt. Szervezési költségekre, saját forrásból 7.000 koronát irányoztak elő. A Központtól[5] kapott tájékoztatás szerint ugyanis az Osztag betegei elhelyezésének és ellátásának költségeit, tényleges felmerülésükkor majd az állam fedezi.

A Fiók elnöke: Szeifritz István v. püspök, nagyprépost; alelnökei: Sipőcz Istvánné és Visy László dr. főispán, utóbbi egyben az első világháború teljes időtartama alatt az ügyvezető elnöki teendőket is ellátta. Az Osztag megszervezésében és működtetésében az említetteken kívül oroszlánrészt vállalt Johan Béla dr. vármegyei tiszti főorvos és Herbert János, a Pécsi Villamossági r. t. üzletvezető igazgatója, továbbá a megvalósulás időszakában az Osztag első orvosi és adminisztratív vezetői.

Felkészülés a kiküldetésre

1914. október 11-én a Fiók, Visy László dr. elnökletével választmányi ülést tartott, melyen véglegesen elhatározták az Osztag kiküldését. A felállítási költségekre 11.000 koronát utalványoztak. A további teendők ellátásával az Elnökséget, a titkárt és Johan Béla dr. főorvost bízták meg.

1914. október 28-án a Pécsi Napló közölte, hogy az Osztag létszáma 32 önkéntes és fizetett alkalmazott, továbbá 11 népfölkelő, összesen 43 fő. Ugyanezen a napon Visy László dr. az alábbiakat jegyezte naplójába: „Délután 4-kor Doktor Sándor, dr. Schmidt József (helyesen: János V. Z.), Vasváry és a Sógor[6] irodámban megbeszélést folytattak az Önkéntes Egészségügyi Osztag szervezése kérdésében. Vasváry jelentette, hogy a nők egyenruhái már megérkeztek, s hogy a többi dolgokat is várják. Ezek távirati sürgetése lett elrendelve.”

Alig több mint két hét leforgása alatt, az említettek megfeszített munkája eredményeként, immár útra készen állott az Osztag személyi állománya. Ehhez járult a felszerelés beszerzése, az utánpótlás megszervezése, stb. Ennek volumenét jellemzi, hogy pusztán a ruhaellátmány 23 ládát töltött meg. Ezekben többek között 870 db. alsónadrág, 1120 db. ing, 750 db. lepedő 335 db. tollpárna (huzattal) kelt útra, ugyanis a majdani betegek ellátását is a Fióknak kellett biztosítani.

Az Osztag személyi állománya

A helyi lapok beszámolói szerint 1914. november 7-én, szombaton, 13h 22'-kor a következő összetételű Osztag hagyta el vasúton a várost: igazgatási és gazdasági vezető (gondnok): Fischer Béla, Baranya vm. aljegyzője, tb. főjegyző; házvezetőnők: Nendtvich Vilma és Lakits Gizella önkéntes, okleveles ápolónők; orvosok: Doktor Sándor dr., a királyi Bábaképző Intézet igazgató-tanára (orvos főnök) és Kajtár István dr., királyi gyermekmenhelyi napidíjas orvos (belgyógyász); önkéntes okleveles ápolónők: 17 fő; önkéntes segédápolónő: 1 fő; szakácsnők: 2 fő; szolgáló: 1 fő; mosónők: 2 fő; önkéntes segédápolók: 4 fő; katonai egészségügyi személyzet (népfölkelők): 11 fő.

Az Osztag kereken négyéves frontszolgálat után, 1918. november 6-án Schmidt János dr. orvos főnök vezetésével, kilenc önkéntes okleveles ápolónő kíséretében tért vissza Pécsre.

TPT_5-6_kep_Page_303.jpg

A „Pécsi Vörös Keresztes Önkénytes Egészségügyi Osztag”. Az ülő sorban középen Fischer Béla gondnok, jobbján Nendtvich Vilma az ápolónők főnöknője és Schmidt János dr. orvos főnök; balján Fischer Béláné önkéntes okl. ápolónő és Kajtár István dr. orvos. A hátsó sorokban a népfölkelők állnak.

Az indulás és a hazaérkezés között eltelt mozgalmas években az Osztag személyi állománya (1. kép) mind létszámában, mind összetételében sokat változott. Fellelhető teljes, és főleg hiteles forrásanyag hiányában, csak nagy valószínűséggel állíthatom a következőket. Az igazgatási és gazdasági vezetői (gondnoki) tisztet Fischer Béla 1915. április 20-ai hazatérése után megosztva Nendtvich Vilma óvónő, önkéntes okleveles ápolónő (főnöknő), majd az őt felváltó dr. Neumann Jakabné önkéntes okleveles ápolónő, és a katonaságtól kivezényelt Weiser Hubert főhadnagy, később százados (számvevő tiszt) látták el.

Az orvos főnöki tisztet Doktor Sándor dr. 1914. december 8-ai hazatérése után Schmidt János dr. pécsi királyi bábaképző intézeti segédorvos, illetve távollétében a katonaságtól odavezényelt Tóthfalussy Imre dr. budapesti egyetemi tanársegéd, tartalékos főorvos látta el.

A rendelkezésemre álló hiányos adatok szerint összesen 57 fő teljesített szolgálatot rövidebb, hosszabb ideig az Osztagnál, közülük 38 fő önkéntes, 5 fő fizetett alkalmazott volt, 14 fő a hadsereg állományába tartozott.

Az önkéntesek, a természetbeni ellátáson felül, kezdetben semmiféle anyagi juttatásban nem részesültek. Az állásban lévők fizetett, rendes, illetőleg rendkívüli szabadságukat töltötték a fronton, aki nem volt állásban, otthoni egyéb jövedelméből (például apanázs) fedezte költségeit. A Fiók közgyűlése 1916 augusztusában Schmidt János dr. vezető főorvosnak 500 korona, Kajtár István dr. osztályorvosnak 400 korona havi „tiszteletdíjat”, két teljesen vagyontalan önkéntes okleveles ápolónőnek „szerény fizetést”, és tizennégy önkéntes okleveles ápolónőnek „jelentéktelen zsebpénzt” szavazott meg azzal, hogy ezt az Osztag ápolási díjaiból fogják fedezni.

Az Osztag tagjai a korabeli sajtó, és az általam áttanulmányozott egyéb források tanúsága szerint szinte kivétel nélkül kifogástalanul állták meg a helyüket. Ugyanakkor, mint az más közösségben is előfordul, itt is akadt, aki meggondolta magát, és azonnali hazaengedését kérte, mást például lopás miatt kellett leváltani. Egyébként hazaküldésre, szabadságolásra külső kényszerből is sor került, a beteglétszám átmeneti csökkenése, vagy megbetegedés miatt. Miután e mozgásokat a rendelkezésemre álló forrásokból egyértelműen nem tudtam azonosítani, ugyanakkor azt sem tartottam méltányosnak, ha ezért az Osztag hősiesen helytállt tagjairól sem emlékezem meg név szerint, az 1. sz. mellékleten azokat szerepeltetem, akiknek jó munkáját valamilyen kitüntetéssel, vagy a Fiók jegyzőkönyvben rögzített, közgyűlési köszönetével elismerték.[7]

Külön is megemlékezem Orbán Mária önkéntes okleveles ápolónőről, aki 1914. november 7-től, tehát az Osztag frontra indulásától, 1918. október 22-ig, pécsi szabadsága alatt bekövetkezett haláláig hősiesen helytállt, s ezért a Koronás Vas Érdemkeresztet a vitézségi érem szalagján, valamint a Vörös Kereszt hadiékítményes Ezüst Díszérmét mondhatta magáénak. A spanyolnátha vitte el itthon, 36 évesen. A Fiók saját halottjának tekintette. Október 24-ei temetésén a Fiók vezetősége és számos tagja is megjelent, akik nevében Vasváry Ferenc dr. titkár és egyleti megbízott vett búcsút az elhunyttól. Négy év alatt ő volt az Osztag egyetlen halottja.[8]

Az Osztag „nagy útja”

Visy László dr. 1914. november 7-én ezt írta naplójába: „Az este (az előző napon – V. Z.) nálunk voltak Mártáék[9]. Vacsora után csengett a telefon. Vasváry Feri értesít, hogy a Központtól kapott távirat szerint szombaton, f. hó 7-én d. u. 1 óra 22 perckor a pécsi vasútállomásról indul az osztag Máramaros Szigetre. Lett erre felfordulás. Persze Ilonka[10], Márta kapkodtak, hogy Uram Istenem, mi hibázik? No de szépen megnyugodtak, Márta hazament, Ilonka sokáig fenn volt, s készült a „nagy útra”... Márta, Ilonka, mint ápolónők, Sógor, mint az adminisztratív teendők ellátója indulnak (...) olyan területre, melyet pár hét előtt ellenséges katonák tartottak megszállva...”

Erről a „nagy útról” ad tömör összefoglalást az alábbi kronológiai áttekintés, illetve annak fontosabb állomásairól a 2. sz. melléklet.

1914. 11. 07.

Indulás Pécsről – Bátaszék, Baja, Szabadka, Békéscsaba érintésével

1914. 11. 08.

érkezés Nagyváradra, ahol öt órát várakoztak,

1914. 11. 09.

Máramarossziget és Nagybocskó érintésével 14h-kor megérkeztek Rahóra, ahonnan a háborús pusztítások miatt vasúton nem lehetett tovább jutni.

1914. 11. 10.

Reggel autókkal és szekerekkel érték el útjuk végcélját, Kőrösmezőt (Máramaros vm.). Itt két kincstári erdőgazdasági épületben és két iskolában rendezték be az Osztag kórházát, melyet azonnal üzembe is helyeztek.

1914. 12. 08.

A hadi helyzet alakulása előbb két épületük kiürítését, majd

1914. 12. 10.

elvonulásukat tette szükségessé. Csak két ápolónőt hagytak vissza, a szállíthatatlan betegekkel. Az Osztag egy hétig vesztegelt Szatmárnémetiben, majd

1914. 12. 18.

újabb állomáshelyére, Besztercére (Beszterce–Naszód vm.) érkezett. Itt elhelyezési nehézségek és a katonasággal való együttműködés rendezetlensége miatt, előbb csak kis kapacitással működtek, majd pár nappal ügyeik rendezése, s egy önálló 220 ágyas kórház átvétele után újabb parancsot kaptak,

1915. 03. 04.

és Királyházára, innen

1915. 03. 08.

Máramarosszigetre érkeztek, ahol nem kaptak feladatot, ezért a helyi kórházak személyzetének nyújtottak segítséget. Közel kétheti veszteglés, és tehervagonjaik átmeneti elvesztése után

1915. 03. 24.

érkeztek útjuk következő állomására Kolomeába (Galícia), ahol előbb 100, majd 220 beteget láttak el önállóan. A hadi helyzet változása újra áttelepülésre kényszerítette az Osztagot.

1915. 05. 11–12.

Delatyn érintésével ismét Máramarossziget következett, ahonnan   mintegy háromheti tartózkodás után

1915. 06. 05–06.

visszatértek Kolomeába (Galícia). Itt 260 beteg ellátására rendezkedtek be, s csupán a lucki áttörés (1916. 06. 08.) kényszerítette őket ismét csomagolásra, majd Stanislau, Lavocne, Munkács és Bátyú érintésével

1916. 06. 15–16.

érkeztek vissza Máramarosszigetre (Máramaros vm.). Itt kezdetben kevés betegük volt. Később egy 400 ágyas kórházzal együtt átvette őket a német hadsereg, de ezen belül is megmaradt szervezeti önállóságuk, és önkéntes vöröskeresztes jellegük. Adatok hiányában csupán annyi rögzíthető, hogy az Osztag 1916. 09. 22-én, és 11. 26-án még biztosan itt, majd

1917. 06. 03.

már Désen (Szolnok–Doboka vm.) tartózkodott. Időközben a Pécsi Napló október 16-ai száma közölte, hogy „A Közös Hadügyminiszter 298.398 – I–1917. sz. rendeletével az Osztag nevét megváltoztatta” mely ezután: A Magyar Szent Korona Országai Vörös Kereszt Egylet Pécsi Fiókjának Önkéntes Egészségügyi Csoportja.

1918. 06. 14.

A Fiók választmányi ülésén elhangzott beszámoló szerint a Csoport változatlanul Désen tartózkodott,

1918. 10. 22.

Orbán Mária önkéntes okleveles ápolónő Pécsett elhunyt, s ekkor a Csoport már az olasz fronton, Vittorioban állomásozott, ahonnan

1918. 10. 28.

egy orvos és kilenc ápolónő, 100 ágyas kórházuk felszerelését hátrahagyni kényszerülve, két tehervagonnal hazaindult a Sacile, Udine, Görz, Monfalcone, Laibach, Nagykanizsa útvonalon, és

1918. 11. 06.

mindenükből kifosztva hazaérkezett Pécsre. Ez volt az Osztag „nagy útjának” utolsó állomása.

Kortársak a „nagy útról”

(Szemelvények egykorú feljegyzésekből és tudósításokból)

FISCHER Béla 1914. november 10-én Kőrösmezőről: „…így – tehát – ha lassan is, mert a község lakatlan, kereskedő, iparos nincs, vasúti forgalom szünetel, ha egy szögre van szükségünk, vagy napokig kell várnunk, vagy magunknak kell keresnünk az elhagyott házakban, de rendbe jövünk. Ma már százával részesültek sebesült és beteg katonák segélyben, sajnos fekvőhelyeket csak 1–2 nap múlva tudunk adni. Óriási baj, hogy ágyakat, szalmazsákokat csak pár nap múlva kaphatunk a katonaságtól…”

VISY László dr. 1914. november 17-én Pécsről, Fischer Bélának Kőrösmezőre: „… Kérlek, üdvözöld az egész Osztagot nevemben. Nagyon kérem annak minden egyes tagját, hogy megfeszített erővel és szorgalommal igyekezzenek megfelelni annak a bizalomnak, amelyet a Pécsi Vörös Kereszt Egyesület és a Város egész közönsége beléjük helyez…”

VISY László dr. 1914. november 21-én Pécsről, Fischer Bélának Kőrösmezőre: „… Herbert Hanesz megkapta a táviratot, s most azon van, hogy mielőbb kapjatok egy láda tojást (1444 db.), befőtt szilvát, más gyümölcs ízt stb. Azt kérdi, zöldség félére van-e szükségetek? Szóval írd meg mi kell…”

TPT_5-6_kep_Page_306.jpg

Műtét az Osztag kórházában. Balról jobbra: ügyeletes népfölkelő, Visy Ilona és Fischer Béláné önkéntes okl. ápolónők, Schmidt János dr. orvos főnök és Kajtár István dr. orvos, azonosíthatatlan ápolónő.

FISCHER Béla 1914. november 24-én Kőrösmezőről, Visy László dr.-nak Pécsre: „… Sűrű, fekete rajokban, mint a lavina omlik alá zárt sorokban mozgó gyalogság, 3–4 század, utána sátoros szekerek fárasztóan hosszú sorokban, ismét néhány század gyalogság, s megint szekerek, nyomukban ulánusok; (…) Rövid félórányi megszakítással reggel 9 óta tart ez a vándorlás (…) hogy e sorokat írom, este 9 után (…) Bíztatjuk egymást, hogy mi nem látunk bele a hadvezetés titkaiba; (…) Mártha a műtőteremben segédkezik Doktor Sándornak egész nap, Ilonka szintén (2. kép) részben ott, részben a betegek között szorgoskodik. (…) Az élelmezéshez szükséges anyagot, hús kivételével, minden reggel egy szekérrel hozatom a katonai raktárból, mindenről külön nyugtát adva (…) Húst f. hó 14-ig a katonai konyháról kaptunk, azóta azonban, hogy beteglétszámunk folyamatosan emelkedik, magunk vágunk (…) a nyilvántartás tegnap esti lezárta után a beteglétszám 143, ehhez hozzátéve a 42 tagból álló személyzetet, 185-en vagyunk.”

VISY László dr. 1914. november 28-án Pécsről, Fischer Bélának Kőrösmezőre: „… Gondom lesz arra is, hogy az Osztag minden egyes tagja kapjon karácsonyi ajándékot. Írd meg, kinek mit küldjünk. Természetes az igényeket mérsékeljétek, mert az egyesületnek (a Fióknak V. Z.) úgy is tenger a kiadása. Kivált a katonákra, cselédekre, stb. gondolok…”

FISCHER Béláné 1914. december 19-én Besztercéről, Visy László dr.-nak Pécsre: „… Kőrösmezőről sajnos el kellett jönnünk, még pedig nem is egészen 24 óra leforgása alatt, s így elképzelheted, mily gyorsasággal kellett csomagolnunk. 8-án d. e. megjelent a divisio Kommandans General Schreiter[11], és egyenesen az erdő gondnoksági épületének tartott, mint később kitudódott azért, mert egy alkalommal már ott volt elszállásolva! Rögtön elrendelte a kórház kiürítését, és még annyi időt sem adott, hogy a betegeket elraktározott ruháikba öltöztethettük volna. Szegény tüdőgyulladásosok prizniccel a mellükön, alsóruhában, egy-egy pokróccal a hátukon vonultak végig a falun, az állami és zsidó iskolákba! Bizony nem én voltam egyedül, aki sírt erre a látványra! – Hiszen végre mi megértjük azt, hogy egy felszerelt kórházzal nem maradhatunk 8 km-nyire a harcvonal mögött, de ezt másképpen is lehetett volna értésünkre adni! (…) – Most már csak azt kívánjuk, hogy legalább is 2 hónapig maradhassunk itt, – ha már a jó Isten nem adja meg az annyira áhított békét! …”

VISY László dr. 1915. január 5-én Pécsről, Fischer Bélának Besztercére: „… Herbert Hanesz most értesít, hogy a hat láda, melyet még Kőrösmezőre irányított a pécsi Vörös Kereszt, sok bolyongás után Nagy Váradra került, s állomás onnan tett kérdést, mi történjék vele? Úgy ezt, mint itt ma feladott 3 ládát Besztercére irányították (…) Holmi kis, avagy nagy nehézségek ki ne zökkentsenek benneteket abból az útból, amelyre vállalkoztatok …”

Dr. VISY Lászlóné 1915. január 8-án Pécsről, leányainak Besztercére: „… Én egész héten a városházán voltam elfoglalva a katonák karácsonyi csomagjaival, (…) tegnaptól kezdve minden délután lejárok a betegnyugvóra ruhát javítani, mert míg újság volt annyian jöttek le, hogy nem volt hely, most pedig nem jár le senki, dolog pedig van. Úgy tudom tegnapelőtt nektek is pakoltak 2 láda fehérneműt...”

FISCHER Béla 1915. január 8-9-én Besztercéről, Visy László dr.-nak Pécsre: „... valamennyien érezzük helyzetünk visszásságát, látjuk, hogy bizony itt ránk valami nagy szükség nincs. Nagyon kérlek kedves Papa[12] légy olyan jó, járj közbe a Vörös Kereszt Központnál, hogy ez a hadvezetőséget megfelelően informálva az Osztag szervezésének tulajdonképpeni céljáról, bennünket a harctér lehető közelében, olyan helyre, ahol szükség van ránk, mielőbb kirendeljenek. ...”

FISCHER Béla 1915. február 27–28-án Besztercéről, Visy László dr.-nak Pécsre: „... a csernovitziek kórházát átvettem. Az átvétel, mely szombaton d. u. kezdődött – lévén óriási rendetlenség a kórházban – csak tegnap d. e. fejeződött be. (...) Hogy szegény népfölkelőink és az ápolónők micsoda munkát végeztek, azt látnod kellett volna. (...) A betegek olyan ágyban és fehérneműben, mint a fekete föld. (...) És mind, valamennyien tele tetűvel. (...) Rögtön neki állítottunk 3 borbélyt, kik azonnal végig kopaszították a betegeket. A termek egy része rögtön ki lett ürítve, ágyak mindenestől kidobva, padló fölsúrolva, a betegek végig lemosva, tiszta fehérneműbe s tiszta szobákban tiszta ágyakba bújtatva. (...) Este 8 órakor sürgős ügyben hívatnak a parancsnoksághoz. E közben azonban már én is kapom közvetlenül az armee-gruppenkommandotól[13] a távirati parancsot: Freiwillige Sanitätsabteilung Pécs nach Delatyn sofort abgehen.[14] Holnap hajnalban tehát megkezdődik a bepakolás, s a tegnap átvett ezerféle mindenség átadása. (...) Betegeinket egy külön kórházvonat viszi el Erzsébetvárosba. Hogy mikor, holnap, vagy holnapután, e pillanatban még nem tudjuk...”

FISCHER Béla 1915. március 6–7-én Királyházáról, Visy László dr.-nak Pécsre: „... ma márcz. 6-ika, délután 4 óra, hogy e sorokat írom, – s itt ülünk a pihenő vasúti kocsikban Királyházán, most már 3-ik napja...”

VISY Ilona 1915. március 28-án Kolomeából, dr. Visy Lászlónénak Pécsre: „... Végre egy nekünk való helyre kerültünk. Sok a dolgunk, kivétel nélkül súlyos betegünk van. Most nem érünk rá haza kívánkozni...”

FISCHER Béláné 1915. április 3-án Kolomeából, dr. Visy Lászlónénak Pécsre: „... itt létünk óta mindössze 3 halottunk volt, de sajnos több is lesz hamarosan! Hátgerinclövéssel is vannak, kikkel úgy kell bánni, mint a pólyás babákkal. Van egy súlyos fejsebbel, majd tenyérnyi helyen kilátszik az agyveleje, melynek egyik tekervénye megsérült, s ennek folytán féloldali bénulás állott be! (...) Haslövéssel is van 7, s állapotuk különböző; némelyiknek több volt a szerencséje s az talán meg is marad! (...) Azután úgy áll a dolog, hogy én nagyon remélem májusra a békét, s addig meg csak kitartunk! Nehéz is lenne elmenni most innen, nagy szükség van ránk! ...”

VISY László dr. 1915. április 6-án Pécsről, Fischer Bélának Kolomeába: „... Neked ápril. 29, 30, május 1-én itt Pécsett népfölkelő osztályozáson kell megjelenned. Ez okból, de meg mert 6 havi szolgálat elég, akarom, hogy Ilonka haza jöjjön és felváltassék. Azt szeretném, ha Márta és Te is hazajönnétek. (...) Az alispán is úgy példázgatott, hogy hazajöveteled kívánatos...”

VISY László dr. 1915. április 14-ei naplóbejegyzése: „Holnap délután 4 órára a Vörös Kereszt Egylet pécsi fiókjának Választmányát ülésre hívtam össze. Az Osztag hazakívánkozó tagjainak felváltása, s más fontos ügyekben fogunk határozni. A belügyminisztérium leirata folytán a Vörös Kereszt tisztelet Jelvény adományozása tárgyában a mai napon konkrét előterjesztést tettem...”

VISY László dr. 1915. április 26-ai naplóbejegyzése: „... Most járt nálam Vasváry, s jelenti, hogy holnapután indul az osztag-kiegészítő csoporttal. Hat nő, és két férfi ápoló megy. Ő elkíséri őket Kolomeáig...”

VISY László dr. 1915. szeptember 30-ai naplóbejegyzése: „... Ma volt nálunk Nendtvich Vilma, a pécsi Vörös Kereszt önkéntes Egészségügyi Osztagának Főnöknője. Kolomeából jött bevásárolni. Nem hozott magával elég pénzt...” majd 1915. október 20-ai bejegyzés: „Ma jelentette Vasváry Feri, hogy az Önkéntes Egészségügyi Osztag az előjegyzett 10.000,- koronát megküldte. Ennek igazán szívből örülök. Az egész összeget saját felelősségemre adtam ki, nem szerettem volna ezen összeg miatt kellemetlenségeket eltűrni...”

KORITSÁNSZKY Ottó írja a Pécsi Napló 1915. november 15-ei számában: „Egy éves forduló (...) áldásteli volt a pécsi vöröskereszt különítmény munkálkodása lefolyt esztendőben s nem lehet ez más a jövőben sem. (...) Nemcsak sok vitéz sebesült háláját vívták ki, de a katonai felsőbb körök és társulatok igaz megbecsülését is...”

VISY László dr. 1915. december 23-ai naplóbejegyzése: „... Ma jöttek meg a Vörös Kereszt kitüntetések...”

Az OSZTAG KITÜNTETETT TAGJAI Kolomeából, 1916. január 2-án, Visy László dr.-nak Pécsre: „... Mély tisztelettel vettük Méltóságod által 345/1915 Biz. alatt küldött átiratát, amelyben alulírottakat Ő cs. és kir. Fensége Ferencz Salvátor Főherceg úr, (...) kitüntetni kegyeskedett...”

A PÉCSI NAPLÓ 1916. február 6-án hírrovatában közli: „Sok a dolga a pécsi Vörös Kereszt osztagnak (...) Pécs városát méltán büszkeség töltheti el, (...) és maga Pflanczer-Baltin báró hadseregparancsnok is büszkélkedik ezen osztaggal, és bizonyos, hogy soha nem említette oly sűrűn pécsi származását, mint mióta a pécsi osztag véletlenül éppen az ő hadseregének közelébe jutott és ott teljesíti sokszor emberfölötti szamaritánus működését.”

A PÉCSI NAPLÓ 1916. március 12-én hírrovatában közli: „A pécsi Vöröskeresztes harctéri különítménynek (...) Hamerli József (...) a nála vásárolt 176 korona értékű konyhafelszerelést ajándékképpen ajánlotta fel...”

NENDTVICH Vilma írja a Pécsi Napló 1916. május 17-ei számában: „... hol az egész délelőtt, szünet nélkül hallhattuk az ágyúdörgést, a mieinket s azután a lomhábban, hosszabban hangzó oroszt is. A repülők kattogása már oly megszokott dolog, csak akkor izgatja az embereket, ha orosz gép kering fejök felett...”

KORITSÁNSZKY Ottó írja a Pécsi Napló 1916. augusztus 2-ai számában: „... ma már ott ragyog az új Otthonon a felírás: „Pécsi vörös kereszt kórház”, (...) „Abteilung für reichsdeutsches Militär”[15] (...) Már ellátogatott a kórházhoz egy német tábornok is, akinek szemmel láthatólag kedves az, hogy magyar kórház veszi gondjaiba az ő sebesült honfitársait...”

A PÉCSI NAPLÓ 1916. szeptember 22-én hírrovatában közli: „...a Máramarosszigeten működő pécsi egészségügyi osztag (...) megfelelő helyiség hiánya miatt csak szerényebb méretben fejthet ki működést, amiért is az ápolónői személyzet egy része most szabadságon itthon van...”

A PÉCSI NAPLÓ 1917. június 3-án hírrovatában közli: „... a Máramarosszigeten működő pécsi egészségügyi osztag, melyről már huzamosabb ideje nem emlékeztünk meg, miként 1914. november óta, állandóan gyakorolja elvállalt emberbaráti föladatát. A Schmidt dr. főorvos és Nendtvich Vilma ápolófőnöknő vezetése alatt álló osztag most már huzamosabb ideje Dés erdélyi városban működik és az ottani ref. iskolában és főgimnáziumban végzi teendőit, ugyanolyan buzgalommal és odaadással, mint mikor a harctérre vonult.”

A PÉCSI NAPLÓ 1917. június 24-én hírrovatában közli: „... A most Désen működő pécsi Vöröskeresztes osztagnál a szokottnál kevesebb munka lévén, az ott működő önkéntes ápolónők szabadságot kaptak, hogy kissé otthon is körülnézhessenek. Szabadságidejük még nem telt le, mégis tegnap délután a most Pécsett időzött öt ápolónőt táviratilag hívták vissza Désre, és kötelességtudással már ma délután vissza is siettek állomáshelyükre...”

A PÉCSI NAPLÓ 1917. szeptember  27-én hírrovatában írja a Fiókról: „... be nem érve a Pécsett kifejtett munkálkodással, még ápoló osztagot is szerveztek, mely a harcterek közelében, sokszor veszélyes helyeken teljesítette magára vállalt kötelességét. Orvosokat, ápolónőket adott a legnemesebb cél szolgálatába, szóval jóval többet cselekedett, mint a Vöröskeresztes Fiókok legnagyobb része az országban, és amit tett, bizonyára nem hiúságból, nem kérkedésből, nem azért tette, mert ezért jutalmat várt...”

A PÉCSI NAPLÓ 1917. október 13-ai számában beszélgetést közöl Pflanzer-Baltin báró vezérezredessel: „ Találkozott-e a harctéren kegyelmes úr pécsiekkel? Ó hogyne. Kolomeában 1915-ben, a pécsi vöröskeresztes osztaggal. Akkor említettem a hölgyeknek, ha jól tudom, Nendtvich Vilma úrleánynak, hogy pécsi születésű vagyok...”

A PÉCSI NAPLÓ 1917. december 15-ei száma hírrovatában közli: „... F. é. december 3-án a Pécsi önk.[éntes] Egészségügyi csoport belső életében ismét egy felejthetetlen aktus folyt le. Ekkor a már 37 hónapja a csoportnál egyfolytában működő 8 ápolónőnek a legfelső Hadúr az ellenség előtt tanúsított vitéz magaviseletének elismeréseként a koronás vasérdemkeresztet a vitézségi érem szalagján adományozta. (...) Végül az egybegyűltektől vett búcsút a főnöknő, Nendtvich Vilma (...) (aki) nem saját elhatározásából hagyta félbe azt az emberbaráti nemes missziót, melyet 37 hónapon át (...) látott el. A pécsi községi  iskolaszék azonban érthető okokból nem hosszabbította meg 1914. évi október közepétől részére adott szabadságát, (...) így visszatérhetett hivatásához, másrészt magas korú gyengélkedő édesanyjához.

VISY László dr. 1918. március 2-án jegyzi naplójába: „... Délelőtt 10 órakor (...) a Pécsi Vörös Kereszt Választmánya ülést tartott, s ennek keretében átadtam Demetrovits Ilona pécsi ápolónőnek a vitézségi érem szalagján viselendő Vasérdemkeresztetet[16], melyet az által érdemelt ki, hogy a Pécsi Önkéntes Egészségügyi Osztagnál 3 éven át a harctér közelében buzgó szolgálatokat teljesített...”

VISY László dr. 1918. április 30-án jegyzi naplójába: „…Nendtvich Vilma megkapta az Arany érdemkeresztet. Gratulálunk neki …

 VISY László dr. 1918. október 24-én jegyzi naplójába: „... ma délután (...) 4 órakor (temettük V. Z.) Orbán Mariskát a Vörös Kereszt önkéntes egészségügyi csoportjának buzgó tagját. 2 hét híján 4 évet töltött a csoportnál. Most hazajött fivére 25. éves ezüst mennyegzőjére. Megkapta a most dühöngő spanyol betegséget és 3 nap alatt meghalt. A Vörös Kereszt pécsi fiókja temettette el, s a beszentelés után dr. Vasváry Ferencz titkár mondott szép beszédet.”

A PÉCSI NAPLÓ 1918. november 9-ei számában tudósítást közöl „A pécsi Vöröskereszt osztag viszontagságos hazatérése” címmel. Ennek teljes szövege a következő: „A holnapi napon telt volna le a betöltött negyedik éve annak, hogy a pécsi Vöröskereszt fiók osztaga a harctérre indult s kedden reggel menekülésszerűen kellett visszatérnie Pécsre legutóbbi állomáshelyéről, az olasz Vittorio-ból. Schmidt János dr. főorvos és osztagparancsnok sok viszontagság közepette menekült el kilenc pécsi ápoló hölggyel, akik immár befejezték szamaritánus működésüket, és ismét visszatérhetnek polgári foglalkozásukhoz. A legutóbbi napok viszontagságairól a főorvos, aki a harctérre vonulása előtt a pécsi állami klinikának volt asszisztense, a következőket volt szíves kérdezősködésünkre elmondani:

Október 27-én az olaszok hevesebb támadásai elérték a mi, Vittorio város közvetlen közelében elhelyezett száz ágyas kórházunkat, melyben a szokásosnál több sebesült és beteg állt ápolás alatt, mivel a kórházvonatok onnét már két hete nem indultak. Hajnali 3 órakor pergőtűz követte az éjjeli támadást és meghallottuk, hogy az angolok és franciák már átjöttek a Piavén. Caproni repülők bombákat is dobtak le, melyek sebesülteket és olasz lakosok közül is többeket megöltek. Október 28-án már gránátokkal is lőttek állásunk ellen és még mindig semmiféle utasítást nem kaptunk a visszavonulásra. A VII. hadsereg kötelékébe tartozott a pécsi osztag és a szomszédos magyar Vöröskereszt kórházzal, a legtökéletesebben berendezett impozáns méretű 800 ágyas kórház parancsnokságával együtt nem tudtunk már összeköttetést kapni. A gránátok szilánkjai tőlünk már 200–300 lépésnyi távolságra csaptak le, így az osztagparancsnok elérkezettnek látta az időt, hogy saját felelősségére visszavonuljon, annál is inkább, mivel már a betegeket is pánik és félelem fogta el. Egy alezredes előzékenységéből sikerült Schmidt úrnak Vittorio vasúti állomáson két teherszállító kocsit kapni, erre rakták föl az osztag két kis fogatán odaszállított cókmókját, kézi poggyászt, de a kórház berendezésének, fehérneműnek elszállításáról már szó sem lehetett – az bíz odaveszett, amint lemaradt a Vöröskereszt egyesület több millió értékű kórházi berendezése is, csak azért, mivel idejekorán nem disponálták el osztagunkat, sőt azzal bíztattak, hogy közvetlen veszedelem nincs.

Belluno vasúti állomáson az egyik vasúti kocsiba szalmát terítettek a földre, arra fektettek néhány sebesültet, néhány napra való élelmet, főként konzerveket vittek magukkal, így nyugodtan keltek útra. Sacillenél már repülők nyugtalanították az utasokat. Gyújtóbombát dobtak le, mely az egyik szalmával megrakott kocsit fölgyújtotta. Képzelhető, milyen hatással lehetett ez a vonaton menekülőkre. Valahogy leszállítva a bomba áldozatait, folytatták útjukat Casarsa, Udine, Görz, Cormons, Monfalcone felé. Asling határállomáson, majd Laibachban arra a tapasztalatra jutottak, hogy az olaszon kívül immár a szlovének is ellenségeink, akik mindent elszedtek az utasoktól, még a szekereket és a lovakat is, és csak a legnélkülözhetetlenebb poggyászt hagyták a birtokukban. A főorvos az osztag pénzének nagyobb részét fölosztotta az ápolónők között, nehogy azt a hivatalos iratokat tartalmazó bőröndben találják meg. Ott nem volt több 1680 líránál és mintegy 600 koronánál, ezt szerencsésen el is rabolták, vagy szebben kifejezve elszedték az osztagunktól, melynek Nagykanizsán Schwarz Károly, a harctérről visszatérő pécsi kereskedő gondoskodott a pécsi osztag részére az ottani állomásfőnök rokonainál külön kocsiról, ami nem kis föladat volt, az ottani, minden képzeletet felülmúló tolongásnál, az utasok ezrei mellett, akik megrohanták a vonatokat. Tegnap reggel osztagunk szerencsésen hazatért és annak minden egyes működő tagja elmondhatja, hogy megtette kötelességét.”

VISY László dr. 1918. november 14-én jegyzi naplójába: „... Ma reggel azzal jött be a Mama[17] a szobába: – A szerbek 9 órakor bevonulnak Pécsre! (...) Ma délelőtt 1/2 11 órakor bevonult Pécsre a megszálló sereg. Egy alezredes vezetése alatt 17 tiszt és 600 ember...”

Összegzés

Az előzőek, és a Fischer Béla dr. h. c. 1950 táján leírt visszaemlékezései (3. sz. melléklet) egyaránt arra utalnak, hogy a pécsi Fiók – az Osztag hősies helytállásával és a Város támogatásával messzemenően teljesítette korábban vállalt kötelezettségét, a véres harc sebesültjeinek és betegeinek közvetlen frontvonal mögötti, szakszerű kórházi ellátását. E teljesítménye egyedülálló volt a Magyar Szent Korona Országai Vörös Kereszt Egylete Fiókjai között.

Figyelemreméltó az a kitartás, amivel az Osztag a hadi helyzet változásával járó többszöri áttelepülés és újrakezdés szinte emberfölötti nehézségeit vállalta és leküzdötte.

Áttekintve az Osztag történetét megállapítható, hogy „legjobb formáját” mindig akkor nyújtotta, amikor eredeti céljának és szándékának megfelelő feladat, tehát hadműveleti területen lévő, önálló kórház ellátása tette próbára, mint például Kőrösmezőn és Kolomeában.

A napokra, néha hetekre nyúló veszteglések, „üresjáratok” negatív hatást gyakoroltak az együttesre. Ennek ellenére sem került sor komolyabb fegyelemsértésre. Az önkéntes jelleg ilyen esetekben is, rendszerint átsegített a nehézségeken.

Átmenetileg két tényező okozott valós problémát. Ezek egyike az Osztag és a Hadsereg közötti kapcsolat tisztázatlansága, a másik az Osztag adminisztratív és egészségügyi vezetésének nem egyértelmű hatásköri elhatárolása. Az első a Fiók ügyvezető társelnöke és a Központ illetékesei közötti személyes kapcsolat felhasználásával, a második pedig az Osztag mindenkori két vezetői feladatkörét ellátóknak a napi, felelősségteljes gyakorlat által kikényszerített összecsiszolódásával nyert megoldást. Ez utóbbi is azt igazolja, hogy a feladatok növekedése általában a hatásköri viták csökkenésével jár együtt.

Összességében az Osztag mérlege pozitív. Pécs városa büszkén emlékezhet évtizedekre elfelejtett asszonyaira, leányaira és fiaira, akik társadalmi és oszálykülönbség nélkül önként vállalták és teljesítették e nehéz feladatot.

MELLÉKLETEK

1. sz. melléklet

A „Pécsi Vörös Keresztes Önkénytes Egészségügyi Osztag” kitüntetett tagjai.

Név és beosztás                            1          2          3          4          5          6

Békássy Ferencné ö.o.á.                                                   x

Bock Katalin ö.o.á.                                               x                      x

Bodensteiner Józsefné ö.o.á.                                x                      x

Demetrovits Ilona ö.o.á.                           x                      x

Egyed Krisztina ö.o.á.                              x                      x

Fischer Béla gondnok                                          x                                  x

Fischer Béláné ö.o.á.                                                                   x                      x

Fülöp Gizella ö.o.á.                                              x                      x

özv. Gerenday Sándorné ö.o.á.                                                                x

Heisler Margit szakácsnő                                                             x

Hesz Ilona ö.o.á.                                                              x

Hufnágel Ádám ö.s.á.                                                                   x

Jantay Mária ö.o.á.                                              x                      x

ifj. Jantay Gyuláné ö.o.á.                                                                         x

Jäger Mária ö.o.á.                                                                        x

Kertész Erzsébet ö.o.á.                                                                             x

Kusz Lídia ö.o.á.                                                                                      x

Lakits Gizella ö.o.á. (ház.vez.nő)                                     x

Láng Anna ö.o.á.                                                              x

Nendtvich Vilma ö.o.á. (főnöknő)            x                      x          x

Neumayer Anna ö.o.á.                             x                      x

Orbán Mária ö.o.á.                                              x                      x

Pfeifer Sándor ö.s.á.                                                                                 x

Ráth Mátyásné ö.o.á.                                                                    x

Szabó Ibolyka ö.o.á.                                                                     x

Tóthfalussy Imre dr. tart. főorvos                                    x

özv. Varga Józsefné ö.o.á.                                                            x

Visy Ilona ö.o.á.                                                               x                      x

Rövidítések:

ö.o.á.: önkéntes okleveles ápolónő

ö.s.á.: önkéntes segédápoló

1. Arany Érdemkereszt a vitézségi érem szalagján

2. Koronás Vas Éredemkereszt a vitézségi érem szalagján

3. A Vörös Kereszt hadiékítményes II. osztályú díszjelvénye

4. A Vörös Kereszt hadiékítményes ezüst díszérme

5. A Vörös Kereszt hadiékítményes bronz díszérme

6. A Fiók közgyűlésének jegyzőkönyvben rögzített köszönete

2. sz. melléklet

A „Pécsi Vörös Keresztes Önkénytes Egészségügyi Osztag” kórházai  (1914-1918)

TPT_5-6_kep_Page_314.jpg

1.    Pécs (Baranya vm.)

2.    Kőrösmező (Máramaros vm.)

3.    Beszterce (Beszterce-Naszód vm.)

4.    Kolomea (Bukovina)

5.    Máramarossziget (Máramaros vm.)

6.    Dés (Szolnok-Doboka vm.)

7.    Vittorio (Olaszország)

3. sz. melléklet

A Vöröskereszt pécsi fiókjának egészségügyi osztaga az orosz fronton. (Részlet dr. h. c. Fischer Béla emlékirataiból[18])

Pécsi előkészületek

(1914.) November hó folyamán apósom[19] kéréssel fordult hozzám. A Vöröskereszt pécsi fiókja elhatározta, hogy betegápoló osztagot küld a harctérre. Az osztag személyzete együtt van, gyógyszerek és sebészeti felszerelés becsomagolva, három orvos készen az indulásra, csak az osztag vezetője hiányzik. Nem volna-e kedvem elindulni velük? A háborúba sodródott ország megsegítésének, a harctérre és betegápolásra való önkéntes jelentkezésnek megindító példái tömegével támadtak a polgári társadalom soraiban. Fischer Ferenc, unokatestvérem, pécsi ügyvéd, háromgyerekes családapa önként ment, a sorozó orvos tiltakozása ellenére, mint közkatona a harctérre, öccse Fischer Miklós, Baranya vármegye szolgabírája, tartalékos tüzér hadnagy hivatali felmentésének visszautasítása után, alispánjának ellenzésével nem törődve, és állásáról lemondva vonult be a hadra kelt sereghez. Az áldozatkészségnek ilyen jelenségei mellett, és mert már a mozgósítás első percétől kezdve éreztem, hogy a ránk kényszerített háború győzelmes kivívása érdekében nékem is föl kell áldoznom az itthoni jólét kényelmét, és harcoló katonáinknak a kínálkozó első alkalommal úgy kell segítenem, ahogy lehet, apósom kérésére nyomban vállalkoztam arra, hogy a Pécsi Vöröskeresztes Osztaggal a hadsereg rendelkezésére állok. Feleségem[20] és Ilonka sógornőm[21], akik akkor már hetek óta a pécsi hadikórházakban, mint ápolónők dolgoztak, szintén készek voltak, hogy velünk jöjjenek. A vezető főorvos dr. Doktor Sándor volt, a pécsi bábaképző igazgatója, két orvostársa pedig Schmidt sebész és Kajtár belgyógyász. A 25 főből álló ápolónői csoport, csupa kiskereskedő és kisiparos családból származó, nagyobbára az idősebb korosztályhoz tartozó, komoly nő, főnöknőjük Nendtvich Vilma óvónő, helyettese pedig Lakits Margit.

November 8-án indultunk útnak, és három napi utazás után értünk Rahóra[22], ahonnan már a vasúti hidak elpusztulása folytán teherautókkal és húsz szekérrel folytatta útját a negyvennégy főnyi személyzetből álló osztag, kirendelt állomáshelyére, Kőrösmezőre[23].

Kőrösmező

A több kilométer hosszú községben alig volt 15–20 ház, amely épen maradt, a többinek romjai feketén meredtek az égnek, a bútorok a romok között, vagy a községen végigfolyó Tisza medrébe dobálva. A község lakói mind elmenekültek. Kórház céljaira az állami erdőgondnokság két épületét foglaltuk le. Mindkét épületben olyan förtelmes piszok volt, hogy az első éjszakát a szénapadláson töltöttük el. Másnap estére az osztaghoz beosztott 10 népfölkelő és az ápolónők rendet teremtettek úgy, hogy most már fogadhattuk a 15–20 km távolban lévő frontról érkező betegeket és sebesülteket.

Az első héten történt, hogy egyik délelőtt egy 20 év körüli lengyel légionárius állított be hozzánk tántorgó léptekkel. Szörnyű altesti fájdalmai voltak. Doktor Sándor megvizsgálta és megállapította, hogy vakbél irritációi vannak. Lefektette, injekciót adott neki és jeges borogatást rendelt. Este vacsoránál a lengyelről beszélgettünk, mindenki sajnálta a daliás termetű fiatalembert, mert nagyon szenvedett. Doktor Sándor említette, hogy megismétli az injekciót és vár éjfélig. Ha nem javul az állapota, megoperálja.

De nincs még itt a desinfector, nincs egyetlen steril fehérneműnk, vattánk. Lehetetlen egyelőre az operáció vetettem közbe. Az ember sokszor megpróbálja a lehetetlent is, ha baj van felelt Doktor Sándor. Miután még soha életemben nem láttam operációt, megállapodtam vele, ha rákerülne mégis a sor, fölkelt. Éjfél után zörgetésre ébredtem. Gyere Béla kiáltotta megyünk operálni. Az erdőgondnokság egyik frissen meszelt, szűk szobájában már együtt volt a három orvos. Szorgalmasan mosódtak, körömkefével súrolták a kezüket, karjukat. Az egyik sarokban spirituszláng fölött zümmögött és bugyborékolt pléhtálcában a víz, benne csillogtak a kések, ollók, csipeszek. Három ápolónő, köztük a feleségem, aki már a pécsi katonakórházban is mint műtős teljesített szolgálatot, szorgoskodtak és készítettek elő mindent a műtéthez. Közben hordágyon hozták a beteget, ráfektették a műtőasztalra, Kajtár doktor mosta a hasát benzinnel, és lelkiismeretes beretválással igyekezett róla az utolsó szőrszálat is eltávolítani. Nyomott csend feküdt a kis szobára, amelyet szegényesen és szomorúan világított meg három, gyengén pislákoló petróleumlámpa. Nézd Béla, a műtőszekrényen van a villanylámpám, légy szíves vedd kézbe, és tartsd majd állandóan ott, ahol késemmel dolgozom, mert átkozottul gyönge a világítás, szólt Doktor Sándor. A szerencsétlen lengyel légionárius riadtan nézett körül, nézett hosszan, szótlanul bennünket, keresztet vetett magára és feleségemet kérte, írja fel özvegy édesanyjának a címét, hogy értesítsék majd, ha nem találna életben maradni. Arcára borították az éteres álarcot, mialatt halkan számolt 25-ig. Ennél a számnál végre elaludt. Az egyik ápolónő katéterrel a vizelet elvételéhez kezdett. Nézem munkáját. Már a második öblös edény telt meg, és a vizelet még mindig dűlt a katéteren keresztül. Doktor Sándor kézbe vette a kést és a műtőasztalhoz lépett, hogy munkához lásson. Bocsáss meg Sándor, hogy mint laikus belekontárkodom a dolgodba, de azt hiszem, nem a vakbéllel, hanem a hólyaggal van itt a baj. Olyan tömeg vizelet, amennyit most elvettek tőle, kellett, hogy szörnyű fájdalmakat okozzon.

Doktor Sándor lehajtotta a fejét, csillogó szemüvege felett hosszan, merőn nézett rám bozontos szemöldöke alól. Eldobta a kezében lévő kést, fejéről a védő maszkot leszakította, két kezével végigsimított fekete bajuszán és körszakállán, arca széles mosolyra torzult és jellegzetes, cérnavékony és vastag recsegéssel vibráló hangján végre megszólalt: „Béla, igazad van. Nem operálunk.” S a beteget nyomban ágyába vitette. Másnap délig aludt a légionárius, jó étvággyal megebédelt s köszönve a jóltartást, még aznap délután fütyörészve vonult be csapatához.

Nincs csalhatatlan ember. Mindnyájan tévedhetünk. De a tévedést egy laikus véletlenül helyes megállapításával szemben olyan gavallérosan bevallani, mint ahogy azt Doktor Sándor tette az emberi hiúság legyőzésében nagy akaraterőre vallott.

Ugyancsak első heti ott tartózkodásunk alatt gróf Károlyi Imrével, aki mint tartalékos huszárkapitány lovas küldönc szolgálatot végzett, találkoztunk, s tőle tudtuk meg, hogy Kőrösmezőn kívülünk még egy kórház dolgozik, és hogy ott kolerás betegeket ápolnak. Csodálkozva hallottuk ezt, mert hiszen megérkezésünk napján jelentkezve a katonai parancsnokságon, ott nekünk erről senki nem tett említést. Bár pécsi Vöröskereszt betegápoló osztagunk működésére nézve a hadvezetéssel akként történt a megállapodás, hogy az osztag ragályos betegeket nem ápol, Doktor Sándorral és feleségemmel Károlyi gróf kíséretében azonnal útnak indultunk, hogy az előttünk rejtegetett kórházat fölkeressük. A hó már leesett, a kanyargó Tisza mély medrében a sekély víz helyenként gyenge hártyát kapott. Az országúton azonban feneketlen volt a sár, olyan mélyen és sűrű habarékban borította az úttestet, hogy valamennyien az útpadkára szorultunk, s ott is libasorban haladva ugráltuk át a gödröket. A közeli kanyarodónál trénerszekerek jöttek velünk szembe. Lassan cammogtak, ide-oda ténferegtek, mint a tehetetlen kétségbeesés. Az első kocsi ránk hajtott úgy, hogy hirtelenjében leszorultunk az árok rézsűjébe. Károlyi kioldotta karikás ostorát és olyat cserdített a rajta ülő csuesre, hogy az majdnem lovai közé esett. Doktor Sándor, mintha őt érte volna az ostorütés, megfordult és bosszúsan morgott valamit a szakállába. Szegény csues háborogtam én is magamban aludt a szekéren, mikor velünk találkozott és nem ő, de a lovai szorítottak le bennünket az árokba. Másképp is el lehetett volna intézni az incidenst. Jó félórai sárdagasztás után végre elérkeztünk a házhoz, amelynek kapuján egy kis vöröskeresztes cédula jelezte, hogy itt kórháza van a hadseregnek. Bent az udvar közepén hatalmas, hóval borított szénaboglya, amelyből három-négy helyen merev katonalábak lógtak ki, szomorúan hirdetve a kórházbeli rendet, amely nem tud időt szakítani, hogy a halottakat eltemesse. A kórház egy nagy négyszögű, földes szoba, mellékhelyiségek nélkül. A falak mentén, földre hintett szénán fekszik 24 beteg, össze-vissza, ahogy érkeztek, kolerások, tífuszbetegek, utóbbiak többnyire önkívületi állapotban. A szoba közepén egy háromlábú szék, rajta egy hatalmas kőkorsó vízzel, amelyből a lázban égő, szomjas betegek, kolerás vagy tífuszos, egymás után, ahogy jön, pohár nélkül isszák a vizet. A személyzet egy őrmester és egy közlegény. Orvos nincs már három hete, mert amikor hírét vette, hogy a községbe vöröskeresztes osztag jön, megérkezésünk előtt tíz nappal szabadságra ment.

Az otthoni lelkesedő áldozatkészséggel szemben látni itt ezt a határtalan, ezt a fölháborító lelkiismeretlenséget, mélyen lesújtó volt valamennyiünkre. Természetesen nyomban átvettük a kórházat, eltávolítottuk a szörnyű piszkot, a beteg katonáknak tiszta fehérneműt és ágyat hoztunk. Feleségem Doktor Sándorral naponta átjárt a kolerásoknak sósvizes injekciót adni, és az összes beteg ápolását ellenőrizni, amit két ápolónőnk, nem ijedve meg a ragálytól, azonnal átvett. Ennek az önfeláldozó gondozásnak köszönhették az ott fekvő katonák, hogy valamennyien egészségesen hagyták el a kórházat.

Egy decemberi zimankós estén, 15 R fokot mutatott a hőmérő, uzsonnakávénkat akartuk éppen elfogyasztani, amikor felcsapódik az ajtó, és a hidegtől kékre fagyott arcú öreg népfölkelők állítottak be hangos „jóestével” és ezzel a kiáltással: „Gyorsan egy kis ennivalót, mert éhen döglünk!” Mint a farkasok, úgy estek neki az uzsonnánknak és sebtiben, szájukat meg sem törölve, már tovább is szaladtak. Este és egész éjjel tartott a szomorú visszavonulás. Gyalogosok és huszárok, ágyúk és szekerek végeláthatatlan hosszú sora döngött, csattogott és csörömpölt ablakunk alatt szakadatlan. Másnap délben elegáns huszártisztek nyitottak be szállásunkra. Az egyik nyurga főhadnagynak még itt se szakadt le szeméről a monokli. Kopogtatás nélkül hárman nyitottak be irodámba. Guten Tag nyafogta a monoklis. Ezt az épületet lefoglalom a divisio parancsnoka, general Schreiter részére folytatta németül, holott, mint pár perc múltán kitűnt, mind a három magyar huszártiszt volt, s láthatták az ajtón díszelgő táblán, hogy a magyar vöröskeresztes kórházba léptek. Was? Schreiter, oder Schreier? Dann schreie ich auch! pattant föl éles hangon az íróasztal mellett, velem szemben ülő Lakits Giza, aki irodámban a számadások összeállításánál segédkezett. Nem szégyellik magukat? Úgy rontanak be ide, mintha istállóba jönnének! Különben is miért beszélnek maguk németül, amikor magyar emberek?

A monoklis erre a szózuhatagra zavartan nézett félre, idegesen kaparászta elő balkezén lévő karóráját, és most már halkabb hangra fordítva, felém fordult: Most déli egy óra, délután négyre legyen üres az épület, mert a tábornok úr hamarosan itt lesz.

Hiába magyaráztam neki, hogy van még a faluban hasonló nagyságú, megfelelő épület, hogy a berendezés megmozdítása, az itt fekvő súlyos betegek elszállítása fölösleges terhet ró ránk, és a betegekre életveszéllyel jár, hajthatatlan maradt.

Ha délután négyre nem lesz üres az épület, kénytelen leszek erőszakkal kidobatni magukat felelte. Sarkon fordult, és búcsúszó nélkül otthagyott bennünket, csináljunk, amit akarunk, álljunk a fejünk tetejére, de az épületnek három órán belül üresnek kell lennie. Felesleges fáradság lett volna elmondani neki, hogy pécsi asszonyok és lányok elhagyva kényelmes otthonukat, nyugalmukat, messze földről eljöttek ide, hogy nekik segítsenek, eljöttek önként, jutalmat, kitüntetést nem várva, hogy beteg és sebesült katonáinkat a piszokból kiemeljék, éjjel-nappal ápolják, bűzös, gennyes sebeiket kötözgessék, hogy főzzenek, mossanak, vasaljanak rájuk, hogy betegszobáikat térden csúszva súrolják. Hiába mondtam volna mindezt neki, úgysem értette volna meg.

Át kellett szaladni mindenkinek, a kórház egész személyzetének az egy km távolságra eső egyik iskolaépületbe, az ottani szemetet kihordani, a szobákat felmosni, ágyakat és egyéb felszerelést átcipelni. Délután négyre járt már az idő, a huszártisztek újból megjelentek, sürgetve a teljes és azonnali kiürítést. Társszekerek álltak meg kórházunk előtt és hordták róluk a bársonyfoteleket, díványt, hintaszéket, perzsaszőnyegeket a kiürített szobákba, a tábornok úr szállására, miközben súlyos, tüdőgyulladásos betegeinket, akiket utoljára hagytunk, hogy majd hordágyon szállítjuk át őket, arra kényszerítették, hogy saját lábukon, hátukon, mellükön priznic-kötéssel támolyogjanak át a farkasordító hidegben a km távolra eső új kórházba. Itt este kilencig dolgoztunk tovább, hogy új otthonunkat lakhatóvá tegyük, amikor írásbeli parancsot kaptunk, hogy másnap reggel 8-ig mindenestől távoznunk kell Szatmárnémetibe[24], mert a tűzvonal már csak 8 km távolra esik tőlünk. Hiábavaló volt tehát egész délutáni munkánk. Egész éjjel talpon volt mindenki. Legsúlyosabb betegeinket két ápolónő és két népfölkelő őrizetében hátrahagyva, másnap reggel három vagon fölszerelésünkkel és az összes személyzettel holtfáradtan elindultam Szatmárnémetibe.

Szatmárnémeti, Beszterce

Itt (Szatmárnémetiben V. Z.) a katonai rendszeretet nagyobb dicsőségére ismét nem tudott a parancsnokság jövetelünkről. Négynapi keserves, de eredménytelen harc után, hogy kórházat kaphassunk, Besztercére[25] irányítottak bennünket, ahol a közeli, kirlibabai véres harcok folytán tényleg nagy szükség volt a vöröskeresztes nővérek munkájára. Mielőtt elindultunk volna, elbúcsúzott tőlünk Doktor Sándor, átadva helyét a közben Pécsről megérkezett Schmidt sebészorvosnak. Nem is nagyon bántam, hogy elmegy. Amióta azon a bizonyos éjszakán műtétre készülés alatt a lengyel légionárius állapotára vonatkozó diagnózisomat leadtam, s amit oly heroikus módon véve tudomásul, tette le kezéből az operáló kést, nem tudott rám nézni jó szemmel. Azóta bár az egymással való érintkezés konvencionális jó modorán egyikünk részéről sem esett soha semmi hiba, rengeteg kellemetlenséget, nehézséget tudott utamba gördíteni. Igaz, bennem is volt hiba, nem tudtam letenni arról a rossz szokásomról, hogy az általam egyedül helyesnek vélt cél elérését akadályozó apró emberi gyöngeségekkel szembeszálljak. Front mögötti kórházunkat kizárólag súlyos betegek részére kívántam fönntartani és hevesen tiltakoztam az ellen, hogy az orvosok csak azért, mert érdekes eseteken tanulni akarnak, különféle könnyű betegeket, sőt bőrbajosokat fölvegyenek, aminek számtalan esetben az volt az eredménye, hogy súlyos sebesülteknek, akik csak életveszéllyel voltak továbbszállíthatók, nem maradt hely. Az ilyen beavatkozásaimra persze lázadoztak az orvosok.

Besztercére érkezve mindenki, katonaság és polgárság, nagy örömmel várt bennünket és igyekezett kezünkre járni. Mindjárt az első nap rendelkezésünkre bocsátotta az ottani maroknyi kis magyarság egyetlen összejöveteli helyiségét, a kisvárosi méretekhez képest feltűnően szép, parkkal körülvett magyar kaszinót.

Beszterce a radnói és borgói havasok előterében fekvő, érdekes, kis középkori város. Főterén a lábas házak és a többszöri leégésben elpusztult épületrészeknek későbbi stílusban történt pótlásával gótikus, reneszánsz és barokk modorban épült lutheránus temploma a tipikus kalotaszegi hatalmas toronnyal, elsőrangú látványosság. Bent, maga a háromhajós épület a legszebb gótika és reneszánsz keveréke, a főhajó hosszában falra függesztett 30-40 perzsaszőnyeggel. A szőnyegek mindegyike 200-300 esztendős műkincs. A legszebb, legrégibb példányokat azonban a sekrestyében őrzik.

A nemzetiségi kérdés jobbról-balról hallom ezt keserű panaszképpen élire van állítva, évtizedek óta. A magyarság Beszterce-Naszód vármegyében, amelynek lakossága 65%-ban román, 30%-ában pedig szász, éppen csak hogy vergődik. Lelkiismereti furdalást is éreztem, hogy éppen mi foglaltuk el a Beszercei Kör-t, amely a magyarság egyedüli találkozóhelye volt, amelyet Bánffy Dezső báró, itteni egykori főispán építtetett. De hát a szászok és románok saját épületeiket nem voltak hajlandók átengedni, a magyarok pedig a legnagyobb készséggel ajánlották ezt fel. Mosolyt fakasztó dolog volt, hogy vasárnaponként a miséhez az egyébként műtőnek használt társalgó teremben függő, életnagyságú Bánffy-kép előtt kellett felállítanunk, más alkalmas hely hiányában, az oltárt. Szegény Bánffy sohase hitte volna, hogy harcsabajuszos arcképe valamikor majd oltárkép gyanánt szolgál.

Beszterce–Naszód vármegyében, melynek Beszterce a székvárosa, mind a három nemzetiség példátlan gyűlölködésben állt egymással szemben. A leghangosabbak a szászok voltak, akik egy kanál vízben megfojtanák az itteni kis magyarságot, amely szerintük minden vonalon a legkegyetlenebb módon elnyomja őket. Hogy azonban mi ez az elnyomás, egyetlen konkrét adattal sem tudják igazolni. Besztercén, bármerre jár az ember, csak német szót lehet hallani, az utcanevek, a boltok cégtáblái kizárólag német nyelvűek. Dolgom volt a városházán az iktatóhivatalban, az iktatókönyvet csak németül vezetik. Látogatóban voltam a polgármesternél, idegenszerű volt a kiejtése. Néhány percnyi ott tartózkodásom után belép a polgármester-helyettes, még le sem ül, és máris kéri, hogy folytassuk a beszélgetést németül, mert ő sajnos nem képes megtanulni a szép magyar nyelvet. Végiglátogattam a vármegyeházát, és a vármegyei főjegyző, az alispán helyettese megkérdi, nem beszélem-e a román nyelvet, mert ő bizony csak nagy nehézséggel töri a magyart. Iskoláikban, kultúregyesületeikben, s a közigazgatásban is a román és a német nyelv dominál. A városi nép, apáiktól öröklött, kényelemmel berendezett házaiban, élénk forgalmú üzleteiben és századok óta szorgalmasan folytatott iparában háborítatlanul foglalkozva, jólétet élvez. Iskolázott férfiaik a közéletben vezető szerepet játszanak. A falusi nép a hegyek közt szétszórt falvaiban állattenyésztést és famunkát folytatva, a természet mostohaságával harcolva, de szintén megelégedetten, ősi szokásaiban zavartalanul él. És vezetőik, akik állandóan izgatják őket, mégis teleharsogják egész Európát a kíméletlen magyar elnyomással.

Ha nem fúj a szél, nem zörög a haraszt” mondja a közmondás. Azért nálunk is, magyar részről is volt hiba. Rossz volt a közigazgatás. A közigazgatás pedig tudvalevőleg olyan, mint a levegő, körülveszi az embert az első szippantástól, az utolsó lélegzetvételig. Nem élhet az ember nélküle. És olyan, mint napsütésen az árnyék, nem lehet szabadulni tőle. A bába, akivel először találkozunk az életben, és a halottkém, akivel utoljára, és akik a kettő között vannak, akikkel úgyszólván minden nap szembekerülünk, minden ügyes-bajos dolgunkban, mind a közigazgatáshoz tartozik. A közigazgatás keze pedig vagy áldó, vagy sújtó, a legnyomorúságosabb életet is elviselhetővé teszi, ha akarja, és a legtehetősebb ember sorsát is pokollá változtathatja. Olyan helyeken tehát, ahol különleges viszonyok, mint amilyen a nemzetiségek államhűsége, a velük való bánásmód különös simaságát, tapintatosságát teszi szükségessé, az államhatalomnak sokszorosan gondoskodnia kell arról, hogy a közigazgatás kifogástalan legyen. Hát ezt az erdélyi állami közigazgatásról a legjobb akarattal sem lehetett elmondani. Megbocsáthatatlan, rövidlátó politika volt a mindenkori kormány részéről, hogy az olyan köztisztviselőt, aki valami rossz fát tett a tűzre, aki valami görbeséget csinált, vagy soha semmit nem csinált, mert nem azért vagyunk urak, hogy dolgozzunk, fölöttes hatósága, ha nem volt szíve az ilyen köztisztviselőt sok gyermekére való tekintettel állásától megfosztani, vagy nyugdíjba küldeni, vagy ha ennek a súlyos büntetésnek alkalmazását a befolyásos rokonságnak sikerült elhárítani, büntetésből vagy a Felvidékre a tótok közé, vagy Erdélybe helyezte át. Így volt ez, halottam illetékes ottani tényezőktől Beszterce–Naszódban is.

(...)

De most veszem észre, hogy mennyire magára hagytam az én vöröskeresztes osztagomat, kedves, örökké jókedvű, áldozatos lelkű asszonyaival és leányaival, derék öreg népfölkelőivel, akik között ápolói tisztének különleges nagy tisztességét a székely Hajnal Ferenc érezte át teljes mivoltában. Ő volt az, aki ha elvégezte fárasztó munkáját, ha szabad délutánja volt, nem ment be a városba a szép szász lányokkal ismerkedni, hanem beült valamelyik betegszobába, orrán hatalmas pápaszemmel, kezében három-négyhetes újsággal, mint aki hivatásának teljes magaslatán állva tudja, hogy a betegeknek szellemi táplálékra is szüksége van. Olvassa hát a legfrissebb híreket a háborúról lassan betűzve, s az olvasottakat kifejező gesztusokkal kísérve. Hallgatói közül két szászt kivéve, a többi román, akik magyar szót először csak Hajnal uram szájából hallottak. De azért mondja ő nagyon megértik egymást.

Besztercén tartózkodásunk utolsó napjait váratlan meglepetés zavarta meg. Ebédnél ültünk, amikor sürgős ügyben átkérettek a katonai parancsnokságra. Távirat érkezett a nagyszebeni[26] Armeegruppen-kommandotól, amelynek rendelkezése alá tartoztunk, hogy a Csernovitzból[27] ide telepített kórház és a pécsi osztag elindultak-e a már Delatynba[28]?  Feleltem, hogy nem, mert nem kaptunk parancsot. A Reservespital[29] nyilvánvaló tévedésnek minősítette a dolgot, és mert átmenetileg képtelenek megbirkózni a nagy beteglétszámmal arra kért, hogy vegyük át a csernovitzi 220 ágyas kórházat. Bár rossz előérzetem volt, hogy a Delatynba való átrendelés körül aligha lesz tévedés, nehogy azt mondják katonáék, mintha mi kitérnénk a dolog elől, átvettem az új kórházat. Negyvennyolc órán át, éjjel-nappal folyt az átvétel, és a csernovitzi betegek ápolásba vétele. Szegény vöröskeresztes nővérek, könyékig bent voltak a piszokban. Mert ember még nem látott annyi mocskot, és szagolt olyan dögletes bűzt, mint amennyi itt fel volt halmozva. Az ágyakon nem fehérnemű, de feketenemű volt a párna és a lepedő, minden ragadt a piszoktól és hemzsegett a tetvektől. A betegek bozontos hajjal, elvadult szakállal és még abban az alsóruhában feküdtek, amelyben 2–3 hónappal előbb otthonról elindultak.

Mire a szörnyű munkával készen voltak, a betegek megnyírva, megfürdetve, tisztába téve, sebeik átkötözve, félholtan kerültünk valamennyien az ágyba, másnap reggel azzal vertek fel, menjek ismét a katonai parancsnokságra, sürgős ügyben. Ott már várt a nagyszebeni távirat, a pécsi osztag azonnal induljon Delatynba. A felfordulás és csomagolás újból előröl kezdődött. Újabb 48 óra múlva, reggel négykor indultunk a hosszú útra.

Mikor kiértünk az állomásra reggel négykor, már várt ránk a városban állomásozó ezred egész tisztikara, hogy búcsút vegyen az osztag önfeláldozó vöröskeresztes nővéreitől, akiknek külön-külön egy-egy virágcsokrot nyújtottak át, köszönetük jeléül.

Királyháza[30], Kolomea[31]

Másnap reggel Királyházára értünk, ahol ismét kellemes meglepetésben volt részünk. Az állomásfőnök kijelentette, hogy most azután se ide, se oda jó egypár napig. A pályaudvar egyik szélétől a másikig zsúfolva volt veszteglő katonavonatokkal, amelyek körül eleven élet pezsgett. Tüzérek, gyalogosok, német katonák, magyar népfölkelők tarka összevisszaságban, valamennyien vidám hangulatban. Estefelé nagy kabarét rendeztek. Néhány vállalkozó szellemű alak kerített hozzá szereplőket. Egy morva színész mai költeményeket szavalt, egy másik valaki harmonika kíséretében kuplékat énekelt, közbe-közbe pedig táncszámokat iktattak. Persze a Monarchia minden népének a táncait bemutatták, néha úgy is, hogy valamilyen keringőre egyszerre táncolták a csárdást, a bosztont és a kólót. Utóbbihoz akadt egy kifordított bundájú trénkocsis, s ez fújta hozzá szomorúan a tilinkót. És ebben a bábeli kavarodásban a kör közepén egy hatalmas termetű, körszakállas zsidó káplár kitárt karjaival egy bakanadrágot feszítve ki, járta nagy nekibuzdulással a bosztont. Szóval nem kell azt gondolni, hogy ha az ember egy vasútállomáson napokra megreked, okvetlen unatkoznia is kell. A csajkákba kimért finom gulyás után nyugovóra tértünk vasúti kocsijainkban. Ott is akadt azonban mulatság. Mert hát az Úristennek sokféle csodabogara van, s ezeket talán azért is teremtette, hogy ezen az unalmas világon legyen az embernek egy kis szórakozása. Ugyan nem keresztényies dolog másokon mulatni, különösen tiszteletre méltó személyeken, mint amily[en] volt az ápolónővérek főnöknője, Nendtvich Vilma. Mikor Besztercéről elindultunk, a fiatalabb ápolónők segítettek neki csomagjai cipelésénél, azokat a saját cókmókjaikkal együtt szanaszét a saját kocsijaikban helyezték el. Most azonban, hogy Királyházán négy-ötnapos tartózkodásra kellett berendezkednünk, visszakérte csomagjait a mi fülkénkbe, ahol négyen helyezkedtünk el éjjeli szállásra. Erre a szomszédos vasúti kocsikból elindult egy hatalmas koffer, amit csak a legnagyobb erőfeszítéssel, többszöri nekirugaszkodással tudtunk fellódítani a csomagtartó hálóba, egy kövérre tömött hátizsák, egy négyszögletes kosár hat cserép muskátlival, egy sásból font szatyor, egy méter magas és fél méter átmérőjű füles kosár, ismeretlen tartalommal, két takaró, egy nagy kosár mindenféle elemózsiával, egy hosszú télikabát, egy muff, és végül egy nagy cirmos macska. Mikor pedig mindezt felettünk és alattunk és jobbról és balról egymás tetejébe feltornyozta, a legnagyobb léleknyugalommal kezdte meg a kicsomagolást, és az éjjeli nyugalomra való előkészületeket. Az egyik kosár fenekéről kiemelt egy öreg, rozoga ébresztőórát, felhúzta és az ülés fölé akasztotta, egy gyertyatartót, viharlámpát, egy méregzöld flanel pongyolát, papucsokat, fejpárnát, nagy kenyérvágó kést, poharakat, csajkát, teáskannát, gyorsforralót, egy üveg benzint, egy hatalmas kalapácsot és fogót, és végül mindezzel magát körülbástyázta, előkerült egy nagy, tátogó szájú stanicli, amelybe óvatosan és szemérmesen az einlagokat[32] és a hamis copfokat süllyesztette be.

Sokat mulattunk rajta, persze csak úgy befelé, a jól felszerelt „harctéri ápolónőn”.

Tíznapi itt veszteglés után végre elindultunk Delatynba. Útközben azonban kaptam a parancsot, hogy Kolomeába kell mennünk, Pflanzer-Baltin[33] főhadiszállására. Háromnapi döcögés és sok állongálás után megérkeztünk ebbe a szutykos, rideg, jellegtelen galíciai városba. A vasúti állomásról gyalog kellett átmennünk a város túlsó végén álló gimnázium négy oldalról szabadon álló hatalmas, kétemeletes épületébe, amelyet hadikórház céljára részünkre kijelöltek. Érdekes volt ez a gyalogséta. Órákig tartott, míg átvergődtünk az utcákat minduntalan eltorlaszoló szédületes forgalmon. Személyautók, teherautók, végeláthatatlan hosszú kocsioszlopok, tüzérütegek, vágtató huszárcsapatok, fáradtan, porosan gyalogló népfölkelő csapatok tarka összevisszaságban, párhuzamosan és egymással szemben, és egymást keresztezve vonultak szalmával, szénával, törött edényekkel, elveszett ruhadarabokkal teleszórt, poros utakon. Az utcákon az egyik házsorról a másikra átfeszített köteleken libegő vászonlepedőkön a „Balra hajts!” és egyéb, kizárólag magyar nyelvű közlekedési irányítások nyilvánvalóan igazolták, hogy itt a hadsereg mind magyar csapatokból áll.

Megint megálltunk egy utcasarkon, várva, hogy a nagy kavargáson át az út túlsó oldalára jussunk. Mellettünk egy cukrászbolt ajtajában két huszár, vörös nadrágban, kék atillában, piszkosan és porosan, kézzel-lábbal alkudoztak egy pár befőttes üvegen, élvezettel gusztálva a bennük aranyló őszibarackot. Szemben velük, a túlsó oldalon szintén nagy csoport állt, hogy az utcán átjusson, ötven-hatvan zsidó, hosszú szakállal, fülük mellett legöndörödő hajtincsekkel, fejükön nagyszélű, lapos, nyúlszőrrel körülkerített kalap, vállukon sárga sávos imaköpeny. A városháza elé érve ismét megálltunk, az épület előtt egy kőoszlopra erősített márványtábla állt, amelybe a város népességének statisztikai adatai voltak bevésve. Innen tudtuk meg, hogy Kolomea lakóinak száma 42.000, ebből 38.000 izraelita, a többi görögkeleti rutén.

Azon a három napon át, amíg a kórházunk berendezése tartott, az osztag személyzetét a városban szétszórva magánházakban helyezte el a katonaság. Én feleségemmel egy orvos elhagyott, nagy lakásában, a szalonban kaptam helyet. A doktor családjával együtt lóhalálában menekülhetett, mert még a konyhában az összes edény a tűzhelyen volt, félig elkészített ételekkel. Este lefekvésnél tűnt csak ki, hogy tömeglakáson vagyunk. Kívülünk az ötszobás lakásban még tizenketten vannak, nagyobbára altisztek, akik a késő éjjeli órákban, különböző időkben sétáltak át szobánkon, a többi helyiségben földre dobott szalmazsákjaikon lévő nyughelyükre. Az éjszaka úgy telt el, mint ahogy már két héten át az utazás alatt, minden félórában lámpát gyújtva, féregvadászattal.

Még kórházunk berendezésével kész se voltunk, máris tömegével érkeztek a sebesültek és betegek, legnagyobbrészt súlyos állapotban. Bár, mint már említettem a hadvezetőséggel történt megállapodásunk szerint ragályos betegek hozzánk utalhatók nem voltak, már az első napokban semmissé vált ez a megegyezés, mert a csapatostól érkező, delíriumos lázban égő tífuszos és kolerás katonák ápolását az ápolónők kivétel nélkül, önfeláldozóan vállalták. Szegény ápolónők emberfölötti munkát vállaltak és teljesítettek. Volt olyan nap, hogy ötszáz beteg, haslövéssel, fejlövéssel, gerinctöréssel, tüdőgyulladással, tífusszal vagy kolerával nyögött, jajgatott a kórházban. Jöttek, tele piszokkal és tetvekkel, kétségbeesve vagy reménykedve, káromkodva vagy apatikusan, hidegrázással vagy forró izzadással, s mikor leborotválva, megnyírva, megfürdetve a tiszta ágyba fektették, hány haslövéses sóhajtott fel boldog mosollyal: „Úgy érzem magamat, mint egy király.” Férfi ápolókat és orvosokat kellett kérni a katonaságtól, mert a mieink nem bírták már a munkát. Az osztag két orvosa, dr. Kajtár és dr. Schmidt bele is untak hamarosan. Egyik este be is jelentették, hogy ők nem így gondolták a szolgálatot, ez nem embernek való, és kérték azonnali elbocsátásukat. Hiába tartottam nekik előadást a sorsközösségből folyó súlyos kötelességekről, konokul megmaradtak azon elhatározásuk mellett, hogy a legközelebbi vonattal hazautaznak. Nem volt más, mit tennem, elszaladtam a főhadiszállásra Sükösdy főtörzsorvoshoz, aki nyomban átjött kórházunkba, maga elé rendelte a két orvost, és megfenyegette őket azzal, hogy amennyiben nem végzik továbbra is kifogástalanul munkájukat, azonnal a tűzvonal mögötti kötözőhelyre viteti őket. A két orvos hirtelen észbekapott és maradt.

Mint egy rossz álom, úgy tűnik fel előttem ma is, amikor katonáék a kórház-berendezési munkák közben kijelentették, pénzt adnak, amennyit akarok, azonban a kórház szükségleteinek beszerzése és fenntartása az én gondom. Főtt a fejem, hogy kezdjek bele. Kiadtam a parancsot a népfölkelőimnek, el kell csípni a városba az élelmiszerrel piacra bejövő szekereket, be kell őket, ha másként nem megy erőszakkal, a kórházba hozni, ahol aztán megvettem közülük ötöt mindenestől, lovastól, pokrócostól, a rajta levő minden holmival. Ezekkel a szekerekkel mentek aztán ki embereim nap-nap után a piacra és a közeli falvakba az élelmiszert beszerezni. A kórház tágas udvarán állítottuk fel a mészárszéket, ahol saját embereink dolgozták fel a naponta behajtott állatok húsát, itt helyeztük el a városban rekvirált főzőüstöket és kondérokat, amelyben a gulyáslevesek főttek, a kemencéket, amelyekben a betegek ruháit tetvetlenítettük, az alagsorban a mosóhelyiségeket, ahol a rutén asszonyok serege szapulta, mosta átláthatatlan, örökös gőzben a gennyes, véres lepedőket, az izzadságtól, vértől, szennytől összeragadt alsóruháit a betegeknek. Ez az óriási életfoltozó üzem éjjel-nappal szakadatlanul nyelte magába csapatostul a közeli frontról szállított emberroncsokat, és négy szál deszka közé szorítottan elföldelve a használhatatlanná váltakat, naponként adta ki magából az életveszélyen túlesetteket, és továbbította az ország belsejében lévő pihenőkórházakba, hogy azután újból erőre kapva, megint csak a háború molochjának kegyetlen karmai közé kerüljenek.

A pécsi vöröskeresztes osztag asszonyai és leányai ezen a sóhajoktól hangos, szomorú helyen olyan munkát végeztek, ami megérdemelte volna, hogy szobrot állítsanak nekik.

1915 márciusának végén levelet kaptam otthonról, hogy a kormány elrendelte a 37–42 éves népfölkelők behívását. Bármily szívesen láttam is el a vöröskeresztes osztag vezetésével járó teendőket, és bár a főhadiszálláson mindent elkövettek, hogy visszatartsanak, ígérve, hogy katonai szolgálati beosztásom továbbra is az osztag vezetése lesz, örömmel siettem haza, mert a mind súlyosabbá váló hadi helyzet minden épkézláb emberre kötelezővé tette, hogy a harctérre siessen.

(...)

Budapest, Pécs

Április hó végén érkeztem haza Kolomeából feleségemmel és Ilonka sógornőmmel otthonunkba. Hazajövet néhány napra Budapesten megszakítottuk utunkat. Itt találkoztunk Hegyessy Gézával[34], aki a szerb harctéren kapott fejlövése következtében, még féloldali bénulással erősen sántikált, de boldogan újságolta, hogy a jövő héten már újból megy a harctérre, Galíciába. A találkozás örömére együtt mentünk vacsorázni a Margit-szigeti nagyvendéglőbe. A terem zsúfolva volt, a cigány asztaltól-asztalig járt, és húzta a rikító fehérre, pirosra festett dámák fülébe a nótát, folyt a pezsgő, a jókedv a mennyezetet verdeste. Mulattak a mások nyomorúságán felhízott hadigazdagok. Néhány nappal előbb még csak fájdalmas nyöszörgéseket hallottunk, és halálra vált arcokat láttunk magunk körül. Sietve ettük meg vacsoránkat, nagyon drágán fizettünk, és undorral távoztunk.

Rövidítések

br.

báró

cs.

császári

dr. h. c.

honoris causa doktor

ház. vez.

házvezető

kir.

királyi

nyug.

nyugalmazott

szab.

szabad

tart.

tartalékos

tb.

tiszteletbeli

tj.

törvényhatósági jogú

vm.

vármegye

Források

1.    A Pécsi Napló 1914–1918 közötti évfolyamai.

2.    VISY László dr. ügyvéd, Pécs tj. szab. kir. város főispánja (1911–1917): Napló 1914–1921. I–VI. k. (Családi letét a Baranya Megyei Levéltárban.)

3.    FISCHER Béla Baranya vármegyei aljegyző, tb. főjegyző, az Osztag gondnoka; és FISCHER Béláné született Visy Mártha, valamint VISY Ilona önkéntes okl. ápolónők címére küldött családi levelek (1914. november 12. – 1915. április 10.) (Eredetiek, a szerző birtokában.)

4.    FISCHER Béla dr. h. c. Baranya vármegye nyugalmazott alispánja, az Országgyűlés Felsőházának tagja (1938–1944): Emlékiratok. Pécs, 1950 körül. (Gépelt tisztázat a szerző birtokában.)

Irodalom

BRÜLL 1984

Dr. BRÜLL M., A Magyar Vöröskereszt tevékenysége az első és a második világháború időszakában. Budapest, 1984.

BRÜLL – PLICHTA – PUSZTAHÁZI 1985

Vöröskeresztesek helytállása. A Magyar Vöröskereszt mozgalmas évtizedeinek krónikájából. Szerk.: dr. Brüll M., Plichta A. és Pusztaházi Istvánné. Budapest, 1985.

FEHÉR 1996

FEHÉR I., A soknemzetiségű Baranya a 20. században. Pannónia Könyvek, Pécs, 1996.

HANTOS 1981

HANTOS J., A Magyar Vöröskereszt 100 éve. Budapest, 1981.

LENKEI 1922

LENKEI L., Negyven év Pécs életéből. Egy pécsi újságíró visszaemlékezései. Pécs, 1922.

Pécs ezer éve

Pécs ezer éve. Szemelvények és fordítások a város történetéből (1009–1962) Főszerkesztő: Márfi A., Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1996.

SZITA 1977

SZITA L., Dokumentumok az 1918. május 20-i pécsi katona-bányász felkelés történetéhez. In: Baranyai Helytörténetírás 1977. Szerk.: Szita L., Pécs, 1979. 489–578.

Jegyzetek



[1] Pécs ezer éve, 205–207.; FEHÉR 1996, 31–41; SZITA 1977, 489–578.

[2] HANTOS 1981, 85–93.; BRÜLL 1984, 15–92.; BRÜLL – PLICHTA – PUSZTAHÁZI 1985, 22–23.

[3] LENKEI 1922

[4] LENKEI 1922, 45.

[5] A magyar szent korona országainak vörös kereszt egylete. Budapest, I. Dísztér 1.

[6] Fischer Béla, Visy László dr. veje, akit a nagy létszámú családon belül Sógor-nak neveztek.

[7] Ezúton kérem azok, illetve rokonaik elnézését, akik bár megérdemelték volna e névsorban az említett okokból nem szerepelnek.

[8] Sírját, ha még fellelhető a Magyar Vöröskereszt jelenlegi pécsi Vezetősége figyelmébe ajánlom.

[9] Fischer Béla és felesége, született Visy Mártha, a napló írójának legidősebb lánya.

[10] Visy Ilona, a napló írójának hajadon lánya.

[11] Schreiter tábornok, hadosztály-parancsnok.

[12] Visy László dr.

[13] Hadseregcsoport parancsnokság

[14] Pécsi önkéntes egészségügyi osztag azonnal induljon Delatynba

[15] A birodalmi német katonaságot ellátó részleg

[16]Helyesen: Koronás Vas Érdemkereszt a vitézségi érem szalagján

[17] Dr. Visy Lászlóné, született Ferenczy Ilona

[18] Fischer Béla dr. h. c. (1877–1953) az 1. világháború kitörésekor Baranya vm. aljegyzője, később alispánja (1925-1937), majd az Országgyűlés Felsőházának tagja (1938–1944). Magyarország német megszállását követően a Hűséggel a Hazáért mozgalom egyik vezetője. A 2. világháború után internálták, majd rendőri felügyelet alá helyezték, és nyugdíját haláláig megvonták. Utolsó éveiben írt, befejezetlen emlékiratának itt közölt részletében a (...) jelzés a tárgyalt eseményeket közvetlenül nem érintő kihagyásokra utal. Az emlékirat eredeti, teljes, gépelt tisztázata a szerző birtokában.

[19] Visy László dr. (1854–1935) ügyvéd, 1911–1917 között Pécs tj. szab. kir. város főispánja, a Magyar Vörös Kereszt Egylet pécsi Fiókjának ügyvezető al-, majd társelnöke.

[20] Fischer Béláné született Visy Mártha (1884–1978)

[21] Visy Ilona (1893–1986)

[22] RAHÓ (Máramaros vm.), jelenleg: Rahiv (Ukrajna)

[23] KŐRÖSMEZŐ (Máramaros vm.), jelenleg: Jaszinya (Ukrajna)

[24] SZATMÁRNÉMETI (Szatmár vm.), jelenleg: Satu Mare (Románia)

[25] BESZTERCE (Beszterce-Naszód vm.), jelenleg: Bistrita (Románia)

[26] NAGYSZEBEN (Szeben vm.), jelenleg: Sibiu (Románia)

[27] CSERNOVIC (Bukovina), jelenleg: Csernyivci (Ukrajna)

[28] Galíciai helység, jelenleg: Del'atin (Ukrajna)

[29]  katonai tartalékkórház

[30] KIRÁLYHÁZA (Ugocsa vm.), jelenleg: Koroleve (Ukrajna)

[31] Galíciai város, jelenleg: Kolomija (Ukrajna)

[32] hajcsavaró betéteket

[33] Pflanzer–Baltin, Karl br. (1855–1925) vezérezredes 1916. a bukovinai front, 1918. az albán front főparancsnoka.

[34] Hivatásos katonatiszt, az 1918 őszén szerveződött tizenkét kapitány egyike, aki mint vitéz Igmándy–Hegyessy Géza nyug. testőr altábornagy, 98 évesen hunyt el a Somogy megyei Domolos pusztán, 1980-ban.