Cikkek

Vörös Andrea Adalékok az Engel Adolf és Fiai cég történetéhez

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 2–3.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1996.

ISSN 1219–4077

Szerkesztette: Vonyó József

275–284. pp.


Vörös Andrea


Adalékok az Engel Adolf és Fiai cég történetéhez


Beiträge zur Geschichte der Firma Adolf Engel & Söhne

Contribution to the History of "Engel Adolf and Sons" Company




A 19. század második fele számos fontos társadalmi és gazdasági változást hozott hazánkban. A zsidóság egyenjogúsításáért folytatott hosszú küzdelem végül sikerrel járt, 1867-ben végre törvényben is rögzítették az emancipációt. Ez nem pusztán egy már régóta esedékes, alapvető emberi jogokat biztosító intézkedés volt; az 1867:XVII. törvénycikk (amelyik egyébként lényegében egy már megvalósult állapotot szentesített) szorosan összefonódott a kibontakozóban lévő magyar polgárosodással. De hatást gyakorolt a 19. századi gazdasági folyamatokra is. 1848 után számos – nem pusztán a zsidókat sújtó – akadály elhárult a gazdaság fejlődésének útjából. Az 1851-ben megvalósított vámközösség, majd a gazdasági kiegyezés pedig – bár mindkettőt sokan támadták, a magyar iparosodás ellenségét látva ezekben – bekapcsolták hazánkat a birodalom és Európa gazdasági vérkeringésébe. Mindazonáltal a 19. század második felében még számos igen súlyos problémát kellett a magyar gazdaságpolitikának leküzdenie. A lendületes fejlődésnek olyan alapvető feltételei hiányoztak, mint a korszerű infrastruktúra, a vállalkozásokhoz szükséges tőke és az azt biztosítani tudó fejlett hitelszervezet, de nem állt rendelkezésre elegendő jól képzett szakember sem. Az 1850-es évektől indult meg ezeknek a hiányoknak a hol gyorsabb, hol lassabb ütemű pótlása. Ehhez nagy lendületet adott a zsidóság emancipációja, hiszen a korábban a kereskedelem és a hitelügyletek terén felhalmozott kisebb-nagyobb tőkék most szabadon átáramolhattak a gazdaság más szektoraiba is. A nemzetközi gazdasági élettel való szorosabb kapcsolat egyben azt is jelentette, hogy a világgazdaságban jelentkező változások, trendek nálunk is éreztették mind pozitív, mind pedig negatív hatásukat. Az 1869-es, viszonylag enyhe tőzsde- és hitelválság lezárultával Magyarországon is ugrásszerűen megnőtt a vállalkozó kedv, kitört a „gründolási láz”, aminek aztán az 1873-as krach vetett véget. Az 1880-as évektől újra beinduló fejlődést, amely különösen 1887 után vett lendületet, az állam is igyekezett támogatni. A megélénkülő gazdasági törvényhozás is ebbe az irányba mutatott. Ennek a felvirágzásnak 1900-tól egy újabb túltermelési válság vetett véget. Ez nálunk politikai válsággal is egybefonódott, így csak 1906-tól kezdett javulni a gazdaság állapota.

1913-ban azonban ismét válságtünetek jelentkeztek az iparban, ahol – legalábbis bizonyos ágazatokban – csak az első világháború teremtett újabb konjunktúrát.

Mindezen változások Pécs gazdasági életében is lecsapódtak. Az 1860-as években itt is több gyár létesült, de ezek jó része a következő évtizedet sem érte meg. A céhek feloszlatása igen vontatottan haladt, csak 1875-re sikerült átszervezni azokat ipartársulatokká, és bár az 1880-as évektől Pécsett is felpezsdült a gazdasági élet, nőtt az ipari népesség aránya és a húsznál több főt foglalkoztató üzemek száma, azért még mindig elég sok önálló vagy egy-két segéddel dolgozó iparos szerepelt a statisztikákban. A 80-as évek elején olyan – a pécsi gazdasági fejlődést nagyban meghatározó – eseményekre került sor, mint a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara megalakulása, vagy a Budapest–Pécs vasútvonal átadása.

Ez a gazdasági háttér befolyásolta az Engel Adolf vállalkozását közelebbről meghatározó feltételeket is. Engel Adolf édesapja, Engel Péter bonyhádi származású terménykereskedő volt, aki a napóleoni háborúk idején ügyesen aknázta ki a konjunktúra teremtette lehetőségeket, később azonban elszegényedett. A Pécsett való lakhatási jogot – bár már 29 éve élt a városban – hivatalosan csak 1820-ban kapta meg. Nem sokáig élvezhette azonban ezt a nehezen elért eredményt, ugyanis 1823 augusztusában elhunyt. Két kisgyermeket hagyott maga után: az 1820-ban született Adolfot, és az 1822-ben született Simont. Engel Adolf tehát igen szerény körülmények közül indult, innen küzdötte fel magát a gyártulajdonosságig és a nemesi rangig.[1] Már 11 évesen, iskoláit megszakítva kenyérkereset után kellett néznie: kezdetben ceruzákkal házalt, majd azbesztet és kénsavat vett, gyújtómasinákat készített és eladta azokat. Megtakarított pénzével később - igaz, csak kisebb tételekben – dohánykereskedésbe fogott, 1838-ban pedig használtruha-, illetve bútorboltot nyitott. Később gubacskereskedéssel is foglalkozott.

1853-ban házat vett a Lyceum utcában, itt nyitotta meg fakereskedését, azt az üzletágat, amely a család felemelkedését megalapozta. Engel Adolf kiválóan ismerte fel, hogy a régióban – a kedvező természeti adottságok és piaci lehetőségek miatt – a faiparral kapcsolatos vállalkozások sikerre számíthatnak. Ekkoriban még viszonylag sok erdő volt a megyében illetve környékén. Ami pedig a piaci adottságokat illeti, erre vonatkozóan a források egybehangzóan állítják, hogy – bár a feltételek adva voltak – egyáltalán nem folyt éles konkurenciaharc a körzetben a faipari vállalkozók, üzemek közt. A fogyasztói igényeket a kis számú üzem, komolyabb létesítmény mellett kisiparosok (kádárok, asztalosok) elégítették ki. A Várady Ferenc szerkesztette monográfiában a következőket olvashatjuk a megye faiparáról: „Faiparunk jelenleg, néhány oly kiváló szakértelemmel szilárd bázisra alapított termelőképességre s az előállított áruk minősége tekintetében versenyképességre nézve a hazai legelső rangú hasonló vállalatok közé sorakozó telep által van képviselve, melyek az esetleges számbeli hiányt bőven pótolják”.[2] Vörös Huba adatai szerint az 1881-ben Baranya, Somogy és Tolna megyék területén megalakult Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara területén összesen öt fűrésztelep volt; kettő Pécsett (az egyik Engel Adolf üzeme), kettő Barcson és egy Kaposváron.[3] Cserkúti Adolf is megerősítette, hogy szükség volt az efféle üzemekre. Engel Adolf fakereskedésének beindítását a következő megjegyzéssel kommentálta: „Addig a pécsi fakereskedőknél csak deszkát és lécet lehetett kapni, miket a drávaszabolcsi révből hozattak. Akinek épületfára volt szüksége, annak legtöbbször Mohácsra kellett kocsiznia. Az asztalosok a »furnir«-t (falapboríték) kínos munkával maguk metszették, a kádárok dongafáért nagy utakat bebarangoltak.”[4]

A vállalkozás sikeréhez nagyban hozzájárult a 19. század második felében kibontakozó építkezési konjunktúra is. Pécsett az 1850-es évektől kezdve valósággal építkezési láz tört ki. 1844 és 1894 közt 27 középületet emeltek a város költségén (iskolákat, óvodákat, laktanyákat, kórházat, a városházát stb.), és számos nem a város tulajdonát képező középület (például a megyeháza, az evangélikus templom és a zsinagóga) munkálatai is ebben az időszakban kezdődtek el vagy fejeződtek be.[5] De Pécsett ekkoriban nemcsak a köz-, hanem magánépületek száma is örvendetes gyarapodásnak indult.

Engel Adolf cége közvetlenül is részt vállalt ezekből a munkálatokból. Több bérpalotát is épített az említett időszakban, például a Széchenyi tér és a Perczel utca sarkán álló Loránt-palotát. Engel Adolf érdeme volt a balokányi uszoda kiépítése is, amelyet 1856/57-ben saját költségén alakított ki, s amelyet később a város tulajdonába adott. Pécsen kívül is nyert el megbízásokat: 1859-ben például ő építette a mohácsi kincstári sóraktárt. Nevéhez fűződik a város első szénraktárának megnyitása is 1855-ben. Gyarapodó vagyonát különféle vállalkozásokba fektette: erdőket vásárolt, 1863-ban gőzfűrészt, majd parkettagyárat létesített, gőzfürdőt épített a nagyközönség számára.

Mindez előzményét képezte az Engel Adolf és Fiai cég létrejöttének. Az 1860-ban egyéni cégként bejegyzett vállalkozás 1876-ban alakult át társas céggé, mikor is Engel Adolf két idősebbik fiát, Józsefet és Sándort maga mellé vette az üzleti ügyek irányításában. A királyi törvényszéken mint cégbíróságon 1876. november 15-én felvett jegyzőkönyv szerint Engel Adolf, Engel József és Engel Sándor pécsi lakosok „Engel Adolf és fiai czég alatt fakereskedést és vállalkozási üzletet nyitván, mely társaságnak keletkezési időpontja a mai nap és a társaságot mindhárman egyenlő joggal képviselik s a cégbejegyzésre is egyenlően jogosíttatnak... aláírási czímöknek bejegyeztetése s a társas czégek jegyzékébe leendő beiktatása végett megjelenvén, miután kereskedési jogukat és nagykorúságukat igazolták, személyeik azonossága e törvényszék előtt ismeretes, aláírásai czímöket ekképp jegyzék: (itt következik a három aláírás, valamint mindegyikőjük kézírásával a cégjelzés, magyarul és németül – V.A.) és kijelentik, hogy Engel Adolf egyéni czége törlendő. Mely aláírás valódiságát ezen törvényszék, azon megjegyzéssel tanúsítja, hagy folyamodót intette, miszerint jövendőben váltókat és egyéb okleveleket csak így és ne másképen írjon alá.”[6]

Ekkorra már, mint fentebb is említettem, a cég igen sokféle üzleti tevékenységet folytatott. A favásárláson, -feldolgozáson és -értékesítésen kívül gőzfürdő is tartozott az Engel Adolf és Fiai cég profiljába. Az Engel-féle fűrészüzem termékválasztéka meglehetősen széles volt. A metszett fa igen sok fajtájával foglalkoztak: épületfát, vagondeszkát, vasúti talpfát, bányafát, szerszámfát, parkettát, bútorokat gyártottak, tűzifát is aprítottak.[7] A nyersanyagul szolgáló sokfajta fát (tölgy, dió, kőris, szil, bükk, fenyő) részben a fentebb említett módon, erdővásárlások révén szerezték be, de kivágott fákat is vettek mind az országon belül, mind pedig külföldről. (Fenyőfát Svájcból és Karinthiából is hoztak.)[8]

A termékek itthon és külföldön egyaránt piacra találtak. A belföldi értékesítési lehetőségekkel kapcsolatban fentebb már elmondtuk, hogy a dél-dunántúli térségben nem volt olyan jelentősebb fűrészüzem, amely versenyezhetett volna az Engel Adolf és Fiai céggel. A múlt század végén kiadott Baranya monográfiában a következő értékelés olvasható erről: A közönséges faáruk, szelvényáruk gyártása terén az első helyet nemcsak megyénkben, hanem egy messze kiterjedt vidéken az Engel Adolf és Fiai gőzfürész- és talajkoczka-gyára foglalja el, melynek alapítja, s ez időtől kezdve minden későbbi tulajdonosa egyenként külön-külön kiváló érdemeket szerzett Magyarország faiparának fejlesztése érdekében; megyénk fakereskedésének pedig a nyersanyag földolgozása által megalapítója s e vidékről való, faexportunknak kitűnő eredménnyel első kezdeményezője volt s oroszlánrészese ma is, a minek elérésére a czég tagjai a faipar terén szerzett s az elődöktől mintegy átöröklött kiváló szakértelmüket latba vetve, kitartó buzgalommal fáradoztak s irodalmilag is közrehatottak.[9] A cég állandó megrendelői közé tartozott például a Dunagőzhajózási Társaság (DGT), amelynek évtizedeken át szállított a széntermeléshez szükséges bányafákat. Pécs városa szintén gyakran került üzleti kapcsolatba Engelékkel. (Elég visszautalni azokra a nagyszabású középítkezésekre, amelyek a 19. század második felében Pécsett folytak. Sajnos a cég és a város üzleti viszonyára vonatkozólag csak elszórt adatokat találtam. 1873-ban a város 63 forint 48 krajcár értékben vásárolt Engeléktől tölgyfa padlódeszkákat. 1879-ben maga a cég ajánlkozott a város részére szükséges tűzifa szállítására.[10] A polgármesteri iratok mutatói a későbbi évekre vonatkozóan is több alkalommal említenek bizonyos – az Engel cég számára kifizetendő vagy kifizetett – számlákat, de sajnos ezek a számlák mára szinte kivétel nélkül eltűntek. Néha az Engel Adolf és Fiai cég volt a vásárló, mint pl. 1928-ban, amikor 625.487 köbméter tölgyfát vettek a várostól, 20.200 pengő vételárért.[11] 1930-ban szerződés jött létre Nendtvich Andor polgármester mint megrendelő, és az Engel Adolf és Fiai cég mint vállalkozó közt egy vegykísérleti állomás és bérház építési munkálatairól.[12]

A cég terjeszkedését jelzi a kirendeltségek létesítése. 1878-ban nyitották meg szigetvári és barcsi fióktelepeket, amelyek 1911-ig működtek és segítették elő a termékek szélesebb körben való értékesítését.

Magyarországon kívülre is jelentős mennyiségű árucikket szállított a cég; a kivitel fő célpontja Németország, Franciaország, Svájc és Ausztria volt. (Az első háromba főleg tölgyfából készült parkettát, valamint amerikai deszkát szállítottak, Ausztriába ezeken kívül még kőrisfa-árukat is.)[13] Az angol piacon már kevésbé tudtak helytállni. Kovács István a következőképp számol be a próbálkozásról: „1876-ban Engel Adolf és fiai pécsi gőzfűrész gyára kísérlett meg Angliába vasúti kocsikhoz szükséges fákat szállítani; azonban csak 10 vasúti kocsi szállítmányt indítottak el. A szállítók a további exportról lemondtak, mert az angolok az átvételnél oly rigorózus eljárást tanúsítottak, hogy az adottaknál háromszorta nagyobb árak mellett se lehetett volna veszteség nélkül az Angolországba való szállítást fönntartani. Nevezetesen az átvételnél minden darab fát kalapáccsal kopogtattak meg s ha nem adott teljes és szép hangot, minden további próba nélkül félre lökték; az első próba beválása után minden látható nyílást nagyságához képest tűkkel és késekkel vizsgáltak meg. Újabban úgynevezett »Wainscotts«-fát szállított az Engel-czég Angliába s már szép sikert is ért el, mikor az amerikai verseny újra kiszorította onnét áruinkat.”[14] Ágh Timót viszont arról tudósít az 1890-es évek közepén, hogy Engel Adolf, illetve a másik nagyobb pécsi faiparos, Pintér József parkettái újabban a keleti piaczokon is tért hódítottak”, és Magyarországon kívül Horvát- s Slavonországban találnak kelendőségre”[15]

Az 1890-es évek közepére a gyár „egy kazánhelyiségből, egy gépházból, három osztályra osztott fűrész-házból, faaprózó műhelyből, szárító- és falúgozó helyiségből, teljesen fölszerelt lakatos-, asztalos- és kovácsműhelyből” állt.[16] Ezenkívül a cég rendelkezett Pécsett egy tekintélyes méretű faraktárral is, amit 1878-tól az Engelék magán-iparvágánya kötött össze a közeli vasúti pályaudvarral. A gyár gőzerőre rendezkedett be: a segédgépeket 50, 25 és 10 lóerős gőzgépek hajtották; a tüzelőanyag kőszén, fahulladék illetve fűrészpor volt. A gőzgépek a következő segédgépeket működtették: „3 törzs(keret)-fűrész, 1 nagy deszkagyalugép, 1 szelvényr-körfűrész, 1 függőleges szelvény-fűrész, 2 gőzfejsze tűzifaaprításhoz, 2 tűzifáaprító körfűrész. A talajkoczka gyárban van: 4 gyalugép, 10 körfűrész, 2 szalagfűrész. A javítási munkálatokra berendezett lakatos-műhelyben egy egyenlítő gyalupad, 1 esztergapad, 2 fúró-gép, 1 csiszoló korong[17] A 19. század végén már villamos világításra rendezkedett be a gyár, és a fent felsorolt gépek, berendezések segítségével évente kb. 3000 köbméter metszett anyagot és 20.000 négyzetméter parkettát gyártottak. Az Engel Adolf által 1892-ben alapított szentlőrinci gőzfűrésztelep 7200 négyzetméternyi területen évente 3000 köbméter faárut (elsősorban padlót, deszkát, gerendát és parkettát) állított elő.

A munkások száma a pécsi gyárban mintegy 70–100 fő volt, de ennek a létszámnak két-háromszorosa dolgozott a cég egyéb telepein, illetve az erdőkben, mint famunkások. Női munkaerőt nem alkalmaztak, gyerekeket pedig csak a tűzifát szállító kocsik kísérőjeként foglalkoztattak. A gyári dolgozók keresete napi 90 krajcár és 2 forint között ingadozott. Az 1870-ben kinyomtatott és bevezetett német nyelvű munka- és napirend arra utal, hogy a munkások között viszonylag sok német nemzetiségű lehetett.[18] Ez a munkarend meglehetősen kemény és szigorú előírásokat tartalmazott (nyáron például a munkaidő reggel hattól este hét óráig tartott, közte egyórás ebédszünettel és kétszer negyed óra pihenővel). Ugyanakkor több forrás is magasztalja a cégtulajdonos humánusságát. Feljegyezték például, hogy a munkások a téli idényben minden reggel meleg levest és némi kenyeret kaptak a gyár költségén, és hogy külön gyári betegsegélyező pénztárat és gyógyszertárat létesítettek számukra.[19] Lenkei Lajos szintén pozitív képet fest a gyártulajdonos és munkásai viszonyáról: „... Engel Adolf ... készségesen mozdította elő a munkások összejöveteleit és kevés ipari üzem volt arra képes, hogy munkásaival oly kifogástalan jó viszonyt tartson főn (sic!), mint az idővel Engel Adolf és fiai céggé alakult fatelep...[20]

Engel Adolf, majd pedig az Engel Adolf és Fiai cég nemcsak a megyében, de országosan, sőt külföldön is széles körben elismerést vívott ki termékeinek minőségével. Erről tanúskodik a sok kitüntetés, amiket különböző alkalmakkor kapott. 1864-ben az Országos Iparegyesület ezüstérmét nyerte el versenyképességért. Az 1876-ban Szegeden rendezett országos ipar-, termény- és állatkiállításon való részvételért is elismerésben részesült. A sok kitüntetés közül kiemelkedik az 1878-as párizsi világkiállításon szerzett aranyérem, a bécsi és a budapesti kiállítási aranyérem, és az 1888-as pécsi kiállítási állami érem. A pécsi kiállítás katalógusából kiderül, hogy nem is egy kategóriában képviseltette magát a cég: szerepel a faiparnál, parkettáival; a „bútor-ipar és decorativ lakberendezés” kategóriájában, magyar stílű bútorokkal; az építőiparnál cement lemezekkel; sőt, még a közoktatás kategóriájában is, a jánosi pusztai iskola térképészeti fölvételeivel.[21]

Engel Adolf utódai tehetséges üzletembereknek bizonyultak. Ahogy már fentebb jeleztem, két évvel megalakulása után az Engel Adolf és Fiai cég fényes eredményeket tudott felmutatni: új kirendeltségek nyíltak a megye területén, magán-iparvágány létesült Pécsett, termékeikkel aranyérmet szereztek a párizsi világkiállításon. Engel Adolf jelentős birtokokat vásárolt: 1878-ban á felsőmindszenti uradalmat, majd 1880-ban Montenuovo Alfréd herceg jánosi birtokát vette meg. 1884-ben Sándor fiának megvette a Baravitzka-féle parkettagyárat Ober-Döblingben, Bécstől nem messze. 1885-ben pedig harmadik fia, Engel Gyula részére megszerezte gróf Draskovich ócsárd-pázdányi birtokát.

A pécsi közéletnek is állandó szereplőivé váltak a család tagjai, legyen szó akár a gazdasági, akár a kulturális életről, sőt – mint virilisek – a törvényhatósági bizottságnak is évtizedekig tagjai voltak. Sokrétű tevékenysége elismeréseként Engel Adolf 1886-ban nemesi rangot kapott, (1887-től) jánosi predikátummal.

Az 1880-as években újabb változás állt be a cég vezetésében. 1889. április 11-én Engel Sándor (aki ekkor már jó ideje nem élt Pécsett, hanem ausztriai parkettagyárát igazgatta) kilépett, és helyére öccse, Gyula állt be.

1892-ben egy igen fontos epizód kezdődött az Engel Adolf és Fiai cég történetében. A Montenuovo hercegtől vásárolt komlói birtok értékét mindaddig elsősorban fában való gazdagságában látták. Ez volt az az esztendő, mikor Engel Adolf felfigyelt a szénkibúvásokra. Mivel a szakértői vizsgálatok eredménye bíztató volt, 1894-ben bányatelek adományozását kérte a Somostető környékén. Az Adolf-tárna megnyitásával 1895-ben kezdetét vette a komlói kőszénbányászat fellendítése, bekapcsolódása az ország vérkeringésébe.[22] Ehhez nagyban hozzájárult az Engel Adolf és Fiai cég által kezdeményezett és megépíttetett Komló- Felsőmindszent-Bakóca útvonalon haladó helyiérdekű vasút. (Ez volt Baranyában a második helyi érdekű vasút.) 1898-ban Engel Adolf (ekkor már bécsi lakos) bejelentette a pécsi Királyi Törvényszéknél (mint cégbíróságnál), hogy az általa alapított cégből kilép, mivel komlói ipartelepére alapozva egy önálló céget kíván létrehozni. Mindazonáltal közli, hogy „Egyebekben a fenti (azaz az Engel Adolf és Fiai) cég változatlanul maradt.”[23] Engel Adolfnak nem adatott hosszú idő az új vállalkozás kibontakoztatására, ugyanis 1903-ban eltávozott az élők sorából, gyermekeire hagyva hosszú élete munkájának gyümölcseit.

A század elején jelentkező gazdasági nehézségek miatt a vállalat arra kényszerült, hogy társuljon a Magyar Általános Hitelbankkal, megalakítva a Dunántúli Kőszénbánya Részvénytársaságot (DKRt). Ebben azonban már – a befektetett tőke arányának megfelelően – az Engel cég háttérbe szorult a bánya ügyeinek irányítását illetően.[24] A Hitelbank célja azonban az volt, hogy a bánya értékét kutatások révén megnövelve, minél jobb áron továbbadjon rajta. Ez a törekvés szerencsésen egybeesett Wekerle Sándor pénzügyminiszter azon szándékával, hogy megteremtse az állami bányászatot. Az eladók az 1909. március 1-jén megkötött üzlet során

2.485.000 koronát kaptak a bányáért; jánosi Engel Gyula és József pedig „a bányavétel körül szerzett érdemeik elismeréséül” elnyerték az udvari tanácsosi címet.[25]

Bár az Engel Adolf és Fiai cég idejében a komlói szénbányászat sem mennyiségileg, sem minőségileg nem mondható kiemelkedőnek,[26] mégsem szabad ezt a közel másfél évtizedes periódust figyelmen kívül hagyni, hiszen ekkor kapcsolódott be – Engel Adolf, majd fiai révén – a komlói szénvidék az ország gazdasági vérkeringésébe.

1911-ben Engel Gyula kilépett a cégből, amely így ismét egyéni céggé változott egy időre. (Engel Gyula egyébként Budapestre költözött, ahol a DGT pécsi szénbányáinak szénértékesítő igazgatója lett.) Jánosi Engel József néhány évig egyedül vezette a céget, majd 1917-ben maga mellé vette fiait, Richárdot és Róbertét, s a cég ismét átkerült a társas cégek jegyzékébe. Richárd mérnöki oklevelet szerzett Münchenben, Róbert pedig jogi egyetemet végzett. A szerb megszállás alatt Engel József ideiglenesen Bécsbe költözött, távolléte alatt fiai irányították az üzletet. Engel József 1940-ben bekövetkezett halála után is továbbvitték a családi vállalkozást, amelynek körébe ekkor gőzfűrészüzem, parkettagyár, tűzifaaprító, fakereskedés és gőzfürdő tartozott. 1943. július 30-án elhunyt Engel Róbert, özvegye, erdősi Baiersdorf Erna (az ismert szobrász) 1943 szeptemberében bejelentette, hogy a férje által űzött iparokat özvegyi jogon folytatni kívánja. Pécs város I. fokú közigazgatósági hatósága azonban ehhez nem járult hozzá, arra hivatkozva, hogy az iparengedély nem a néhai jánosi Engel Róbert, hanem az Engel Adolf és Fiai közkereseti cég nevén volt, egy közkereseti társaságnak pedig nem lehet özvegye. 1943 októberében erdősi Baiersdorf Erna megfellebbezte ezt a határozatot, ám decemberben visszavonta a fellebbezést.

1944-ben az Engel család sem tudta elkerülni a deportálást. A pécsi királyi törvényszék mint cégbíróság 1944. május 31-én elrendelte, hogy a társas cégek cégjegyzékébe kerüljön be, hogy a kirendelt vállalatigazgató Czizek Antal lett. Szintén a cégbíróság iratanyagában olvasható az a véghatározat, amelyben ezt a kinevezést a polgármester megerősíti. Az indoklás kimondja, hogy „az 1600/1944. M. E. sz. rendelet hatálya alá eső Engel Adolf és Fiai zsidó (kitörölt, részek – V.A.) Rákóczi u. 58–62 sz. alatt lévő gőzfűrész és parkettagyár tagjainak üzemét akadályoztatása miatt személyesen továbbvezetni nem tudja.”[27] Az „akadályoztatott” cégtulajdonos, Engel Richárd sorsára Pécs város I. fokú közigazgatási hatóságának 1944. október 7-én a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatalhoz írott jelentése világít rá, miszerint „az Engel Adolf és Fiai pécsi bejegyzett cég üzemét az 1943. évben a cég tulajdonosa, Engel Richárd tartotta üzemben, aki azóta a német rendőrség értesítése szerint – meghalt.”[28]

Sógornője, özv. jánosi Engel Róbertné (sz. erdősi Baiersdorf Erna), illetve annak leánya, Stein Marcellné sz. jánosi Engel Rózsa túlélték a háború borzalmait. Az Engel Adolf és Fiai cég örököse Stein Marcellné lett, anyja pedig iparengedélyért folyamodott a cégbírósághoz, hogy fa-, tűzifa- és épületanyagokkal kereskedhessen, illetve hogy gőzfürdőt üzemeltethessen. Indoklásul a következőket, hozta fel: „A fenti iparigazolvánnyal boldogult férjem rendelkezett, de deportálásom következtében annak halála után nem volt módomban azt eddig megszereznem”. A gőzfürdőre meg is kapta az engedélyt; kérésének másik felét is azért utasította el a cégbíróság, mivel ezen iparágak űzésére – egy közkereseti társaság tagjaként - már engedélyt nyert.[29]

A cég további sorsáról igen kevés adat maradt fenn a cégbírósági anyagban. 1946 januárjában szalagfűrész-gépet és két körfűrészt helyeztek üzembe a vállalat Vasút utcai telepén. A csekély számú forrás tanúsága szerint azonban ekkor már korántsem folyt olyan nagy volumenű termelés, mint 1945 előtt. Ráadásul a cég feletti külső ellenőrzés is egyre szigorúbb lett. (Ezt kezdetben Pécs törvényhatósági jogú város I. fokú közigazgatási hatósága, majd különféle szakszervezetek, illetve az állam gyakorolta.)

Ezt követően sem a cég további működésére, sem annak megszűnésére nem találhatók adatok.

Jegyzetek



[1] Engel Adolf életrajzához ld. CSERKÚTI Adolf: Az első pécsi zsidók. In: A Pécs-Baranyamegyei Múzeum Egyesület Értesítője VII. (1914) (CSERKÚTI, 1914) 21–23.; továbbá: KEMPELEN Béla: Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok I–III. Bp. 1939. 1/22–26.; LENKEI Lajos: Negyven év Pécs életéből. Egy pécsi újságíró visszaemlékezései. Pécs, 1922. (LENKEI, 1922) 181-184.; Miljkovic DRAGUTIN (kiad.): Magyar zsidók a Millenniumon. Bp. 1896. 178.; ÚJVÁRY Péter (szerk.): Zsidó Lexikon. Bp. 1929. reprint kiadás: 1987. 227–228.

[2] Baranya múltja és jelenje. Szerk. és kiad.: VÁRADY Ferenc. 1-2. kötet. Pécs, Részvényny. 1896–97. (VÁRADY 1896) I. köt. 606.

[3] VÖRÖS Huba: A Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara története (Szakdolgozat, 1991.) 29.

[4] CSERKÚTI, 1914. 22.

[5] Emléklapok Pécs sz. kir. város múltjából és jelenéből. Az orvosok és természetvizsgálók XXVII. vándorgyűlése tagjainak felajánlja Pécsváros közössége. Szerk.: ÁGH Timót. Pécs, 1894. (ÁGH 1894) 216–217.

[6] Baranya Megyei Levéltár.(BML) Cégbírósági iratok, 1876. november 15. (iratszám feltüntetése nélkül).

[7] A tűzifát, akárcsak a többi cikküket, nemcsak előállították, hanem kereskedtek is vele. 1941-ben azonban megvonták a cégtől a tűzifával való kereskedelem jogát (Pécs sz. kir. város I. fokú közigazgatási hatósága 3448/1941. K. sz. alatti záradéka), az 5780/1940. M. E. sz. rendelet 5. paragrafusára, illetve a 83.000/1940 K. K. M. rendeletre hivatkozva. Előbbi rendelet a kereskedelmi miniszter jogkörébe utalta a tűzifa-kereskedők kinevezését, utóbbi pedig már magát a kinevezettek listáját tartalmazta, amelyen az Engel Adolf és Fiai cég nem szerepelt. A tulajdonosok hiába fellebbeztek előbb Pécs sz. kir. város I. fokú közigazgatási hatóságához, majd a polgármesterhez, elutasították őket. Az utóbbi esetben az volt az indoklás, hogy „az 1939:IV. törvénycikk értelmében az Engel Adolf és Fiai cég zsidónak tekintendő vállalat, ezért sem tüzifa-nagykereskedővé, sem tűzifa-kiskereskedővé kijelölve nem lett”. A polgármesteri végzés egyben azt is kimondta, hogy „az 1929:XXX. tc. 60. pár. /3/ bekezdése értelmében további felfolyamodásnak helye nincs.” (BML. Cégbírósági iratok, 1941–42.,11062/1941. sz. végzés)

[8] VÁRADY 1896.1. 608.

[9] U.o. 606.

[10] BML. Pécs város Polgármesteri Hivatalának iratai (Polgármesteri iratok) 1873. 5987/873.sz., illetve 10298/879.sz

[11] BML. Okmánytári mutató I. kötet. 1102.sz.

[12] BML. Okmánytári mutató I. kötet, 1272. sz.

[13] VÁRADY 1896. 1. 608.

[14] U.o. 660–661.

[15] ÁGH: 1894. 241. illetve 251.

[16] VÁRADY 1896. I. kötet, 607.

[17] U.o.

[18] BML. Polgármesteri iratok, 1870/873. sz.

[19] VÁRADY 1896. 1. 608.

[20] LENKEI, 1922. 182.

[21] Kiállítási Kalauz 1888. 33., 40., 45., és 52.

[22] Az Engel Adolf és Fiai cégnek a komlói szénbányászat terén kifejtett tevékenységéről a legrészletesebb ismertetés Babics András munkáiban olvasható: BABICS: A komlói kőszénbányászat története. Pécs, 1958. 21–44. (BABICS, 1958.); illetve BABICS: Szénbányászat, in: Komlói monográfia. Komló, 1978. 275–373. (BABICS, 1978.)

[23] BML. Cégbírósági iratok, 1898. június 1. 7319/P 98. sz.

[24] A DKRt megalapításában az Engel Adolf és Fiai cég 300 000 korona, a Magyar Általános Hitelbank pedig 1 000 000 korona tőkével vett részt. (BABICS, 1958. 27.)

[25] LENKEI, 1922. 183.

[26] Az alábbi táblázat, amelyet szintén BABICS András közölt a Komlói monográfiában, jól érzékelteti, hogy a komlói bánya termelése nemcsak országosan, hanem a mecseki szénmedence többi tagjához képest is meglehetősen szerény volt. (BABICS, 1978. 283.)

A KOMLÓI KŐSZÉNTERMELÉS (1897-1908) és aránya a Mecsek déli és az északi részmedence együttes termeléséhez

Év

Tonna

1:

Év

Tonna

1:

1897

15.900

45,9

1903

35.399

22,6

1898

28.800

26,9

1904

37.343

18,8

1899

20.110

39,9

1905

33.827

18,3

1900

30.707

30,2

1906

34.972

21,3

1901

35.470

24,1

1907

32.136

24,2

1902

29.654

23,8

1908

35.414

20,2

 

[27] BML. Cégbírósági iratok, 1944. A május 31-i keltezésű iraton nincs szám; a véghatározat Pécs szab. kir. város polgármesterétől 40.586/1944.D. szám alatt érkezett.

[28] BML. A cégbírósági anyaghoz csatolt iratjegyzék: 4559/1944. K. sz.

[29] BML. Cégbírósági iratok, 1945. szeptember 20.