Cikkek

Lukácsné Szentmártoni Szilvia A Tettye-patak menti ipartevékenység utolsó évtizedei

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs Történetéből 2–3.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1996.

ISSN 1219

Szerkesztette: Vonyó József

67–80. pp.


Lukácsné Szentmártoni Szilvia


A Tettye-patak menti ipartevékenység utolsó évtizedei


Die letzten Jahrzehnten der industriellen Tätigkeit neben dem Tettye Bach

The Last Decades of Industrial Activities along Tettye-Creek




Pécs városában a folyóvíz hiányát a Mecsek hegység számos karsztforrása pótolta. Ezek közül a legjelentősebb a Tettye-forrás volt, amely a hasonló nevű fennsík északnyugati részén található.

A forrás 233 m tengerszint feletti magasságban ered, vize egészen a 19. század végéig szabadon ömlött a felszínre. E patak száz méteres szintkülönbség megtételével jutott a pécsi síkság területére.

Míg a kisebb rétegforrások csak szerény mértékben tudták a lakosság vízigényét kielégíteni, a Tettye forrása nagy vízbőségével és jelentős esésével nemcsak a lakosság vízellátását tudta biztosítani, hanem néhány vízigényes és a patak energiáját hasznosítani tudó iparágat is ellátott. Így vonzotta maga köré a lőpor-, papír-, fűrész- és lisztőrlő malmokat, a posztósok és pokrócosok kallóit, valamint nagyszámú tímárt, tabakost, kordoványost, cserzővargát, bocskorost, szíjgyártót, kötélverőt, szűcsöt, serfőzőt és mészárost egyaránt.

A Tettye patak és környéke a pécsi ipar bölcsője volt és a város ipari életében meghatározó jelentőségű maradt évszázadokon át. Ezt tükrözi, hogy jelenlegi, Mária Terézia-kori városcímerünk is feltünteti, mint Pécs városképének egyik meghatározó területét.

A patak a (mai utcanevek szerinti) Tettye utcától keletre futott a forrástól a Vince és Gáspár utca találkozásáig. Itt a vízfolyás kettéágazott és a nyugati ága a Vince, a keleti a Gáspár utcán folytatta útját, majd a Majtényi Ferenc utca magasságában a Mindszentek temploma délkeleti részén újra találkoztak. Ezután a Vince utcától nyugatra haladt, szintén két ágban, egészen az Ágoston térig.[1] (1864-től a térképek már csak egy völgyet említenek.) Az újra kettévált patak Belvároshoz közelebb eső része a Sörház, Felsőmalom és Alsómalom utca keleti házsora mellett futott a mai Pécsi vízbe. A keleti ág az Alsóhavi út, Márton utca, Búza tér, Sport utca vonalán folyt, szintén a Pécsi vízbe jutva.

Az Ágoston tér alatti szakaszon mesterséges malomcsatornák vezettek le. A természetes meder a déli szakaszon valahol a két ismert ág között lehetett. Madas József szerint a keleti mederben nem folyt állandóan víz, hanem csak esőzések idején vezette le a felesleget, melyet a Felsőmalom utcai malomárok már nem tudott befogadni.[2] Ezért, amíg a Tettye völgyi szakaszát ellepték a malmok, kallók, a tímárok, tabakosok és pokrócosok műhelyei, és ha ritkábban is, de az alsó szakaszon is jelen voltak, addig a keleti ág mellett semmiféle víz- vagy energiaigényes ipar nem települt. Véleményem szerint ennek másik oka az lehet, hogy a keleti ág mellett lakóház nemigen épülhetett a vásárterek, valamint a Temető közelsége miatt. Ez alól kivételt képez az Ágoston térhez legközelebb eső szakasz, az Ady Endre, Alsó Havi és Márton utca, ahol tímárok alakították ki műhelyeiket.

Dolgozatomban a patak menti ipartevékenység alakulását mutatom be a múlt század közepétől a patak „eltűnéséig”, a városi vízvezeték megépítéséig. E korszak gazdasága már magában hordozza az előző évszázadok során összegyűlt tapasztalatokat, a történelem vihara folytán ide települt iparosok kézműipari, építészeti hatásait. E térség vált bölcsőjévé a Pécsett jelentős iparágnak számító bőr-, kesztyű- és sörgyártásnak, meghatározta a vágóhíd és a dohánygyár területi elhelyezkedését. Ezen örökség mellett az itt folyó ipar a városszerkezetre, a városrész mai arculatára is nagy hatást gyakorolt.

Munkámban bátorítottak Rónaky Kálmán 1910-ben „A pécsi kihalt pokróczos mesterségekről” című munkájában leírt szavai: „Nem meddő, érdemes munkát készítene el az, ki megírná a vízvezeték behozatala által elpusztított Tettye pataknak történetét és hasznát a múltban.”[3]

Pécs életében a 19. század 30-as, 40-es éveitől kezdve egyre fontosabb tőkeképző erővé vált az ipar. E folyamat a gyáripar megindulásának és a pécsi szénbányászat fellendülésének köszönhető elsősorban. A század végére az agrárfunkció látványosan is meggyöngült, a filoxéravész következtében a szőlőtermesztés és bortermelés veszített jelentőségéből.

Amikor Fényes Elek az 1800-as évek közepén azt vizsgálta, miből élnek a pécsi lakosok, első helyen említette a kézművesipart, majd a szőlőművelést és a kereskedelmet.[4] Az áttekintendő időszakban a Tettye-patak menti kézműiparnak nagy kihívásokkal kellett szembenéznie. A kiépülő gyáripar óriási versenye és a szőlőkben pusztító filoxéravész következtében beálló általános keresetképtelenség nyomasztó hatást gyakorolt. Azon iparosok, akik a korszak képviselte kihívásoknak nem tudtak megfelelni, a század második felében nehéz helyzetbe kerültek. A Tettye-forrás vizére támaszkodó évszázados ipartevékenységük sorsa a kiépülő és a forrás vizét felhasználó csatornázás következtében pecsételődött meg. Ezen okok miatt „egyes virágzó iparágak, mint a tabakos, irhás már teljesen megszűntek, mások, mint a tímár, takács, kalapos, stb. részint alig vannak már képviselve, részint évről évre kevesbednek és jobbára csekély mennyiséget termelnek és javításokra szorítkoznak.”[5]

Így nem meglepő, hogy Pécs legnagyobb adófizetői között a 19. század végén csak egy tímárt és egy malomtulajdonost találunk. A virilisták között viszont már szerepelnek a bőrgyártulajdonos Höfler testvérek, Erreth Kálmán és Hamerli kesztyűgyáros a két fiával. Ha egyelőre még nem is az első helyek egyikén, de már a középmezőny elején állnak. (37., 22. ill. 28. helyen.)[6]

A vizsgált korszakban a céhek hanyatlása tovább folytatódott. 1833 és 1848 között számuk jóformán nem változott Pécsett. 1833-ban 36 céh működött, tizenöt év múltán pedig 37.[7] Ha a Tettye-patak menti ipartevékenységet vizsgáljuk, megállapítható, hogy a század 30-as, 40-es éveitől egyre fogy a céhes mesteremberek száma. Míg 1833-ban 3 kesztyűs, 13 kötélgyártó, 27 pokrócos és 65 tabakmester található a térségben, addig másfél évtized múlva, 1848-ban a kesztyűs céh megszűnik és 5 kötélgyártó, 17 pokrócos és 13 tabakmester működik csak céhes keretek között.[8]

Megjelenik viszont az ipari termelés fejlettebb formája, a manufaktúra. A tőkehiány és a technika kezdetlegessége miatt a manufaktúra-korszak a 19. század első felében nem hozott nagy sikereket, de azt már mutatta, hogy Pécs kitört a feudális keretekből. A város ipari életében átmeneti szerepük volt csupán a szesz- és cukorvállalkozásoknak, amelyekből kettő is keletkezett Pécsett, továbbá a gyufa-, textil-, vas- és papírmanufaktúrának is. A legtöbb iparos alulmaradt a pesti, de még inkább az osztrák versennyel szemben.

Naggyá csak azok a vállalkozások nőttek, amelyek a helyi nyersanyagot különleges eljárással, találmányokkal tudták feldolgozni, s így országos, sőt európai piacra tettek szert. Ezek közé tartozott a Zsolnay-gyár, amely a helyi nyersanyagból porcelánt megközelítő keménycserepet gyártott, majd 1893-tól még erősebb tőkekoncentrációt tudott megvalósítani a fémes fényű máz, az eozin feltalálásával. Hasonló indokok alapján emelkedett ki a helyi méretekből és vált országos jelentőségűvé a bortermelésből és kereskedelemből kifejlődő pezsgőgyár. A faipari gyárak közül az 1867-ben alakult Angster-féle orgonagyár új sípok és redőnyszekrény alkalmazásával vált ki.

Ilyen meghatározó iparággá fejlődött a bőrgyártás, illetve anyagának feldolgozása is. A 19. század negyvenes éveiben a sokévszázados múltra visszatekintő tímáripar tizenkét manufaktúrába szerveződött.[9] Fennmaradásukat biztosította az anyagok kezelése és a festék előállítása terén felhalmozódott tapasztalat. Azonban a század második felére tőkehiány miatt már csak kettő, az Erreth- és Höfler-manufaktúra maradt életképes. A kisipar sajátos helyi cserzési eljárása akkor kapott igazán jelentőséget, amikor az első kesztyűvarrógép feltalálásával a Hamerli Kesztyűgyár versenyképessé vált a nemzetközi piacon.

Minthogy a térség viszonylag későn kapcsolódott be az országos piacba, a régi malomipar élete meghosszabbodott. Megindultak a gőzmalmok, de még sokáig őröltek mellettük a vízimalmok is. Az ősi pécsi iparág azonban nem tudott egyéni vállalkozók kezén nagyra nőni. A nagy pesti gőzmalmok lehengerelték nemcsak a vízimalmokat, hanem több gőzmalmot is megállásra kényszerítettek.

A Sörház utcai sörfőző korszakunk végére Pucher József, majd Scholz Antal tulajdonába ment át. A századforduló környékén azonban a vízjog kisajátítása és az új, korszerűbb sörgyárak létrejötte miatt elvesztette jelentőségét.

A mészárszékek is eltünedeztek a patak mellől a számukra létfontosságú víz megszűntével. A patak menti, környezetet és vizet szennyező üzemek megszűnésével a közegészségügy helyzete sokat javult.

Az alábbiakban a Tettye menti iparágak közül csak az évszázadok folyamán legnagyobb jelentőségre szert tett malom-, ill. bőripar helyzetét tekintjük át.

A pécsi vízimalmok élete tehát a 19. század közepétől végső hanyatlásnak indult. 1852-ben még 26 vízimalom működött a város területén. A Tettye-patak ugyanekkor 16 lisztmalmot, 4 pokróckallót és 1-1 olaj-, fűrész-, illetve papírmalmot hajtott.[10] A Kniffer tulajdonában levő fűrészmalom 200 négyszögöles telken állt, ott, ahol a Felső Puturla (ma: Majtényi Ferenc) utca beletorkollik az Alsó Puturla (ma: Vince) utcába. Az olajütő az Ország út (ma: Rákóczi Ferenc út) és a Malom utca sarkán állt. A lisztmalmok és pokróckallók a patak minden szakaszán megtalálhatók voltak. Elsősorban mégis inkább az Ágoston tértől északra helyezkedtek el a víz nagyobb esését kihasználva. A papírmalomról a későbbiekben részletesen szólok.

A gőzmalmok léte azonban válságba sodorta ezeket a viszonylag kis teljesítményű malmokat. A molnárok munka hiányában megállították kerekeiket és csak őrléshez jutva dolgoztak tovább. Azok a vízimolnárok, akik mezőgazdálkodást nem folytattak, kétségbeesett küzdelmet vívtak a fennmaradásért. Lisztjüket vásárról vásárra járva kínálgatták, így próbálták azt értékesíteni. A város malmai túlnyomóan kenyérliszt előállításával foglalkoztak, mert ez keresettebb volt és jobban jövedelmezett, mint a finomliszt. Rontotta a helyzetüket az a körülmény, hogy számos cséplőgép-tulajdonos télen molnárnak csapott fel, aki gőzgépével darálószerkezetet hajtott és őrlést végzett.[11]

A múlt század végén a vízimolnárok az energiát adó vizet is elvesztették azzal, hogy létrejött a Pécsi Vízmű, és megkezdődött a Tettye-patak csatornázása.

A tanács eleinte a malomtulajdonosoktól csak a vízjogot akarta megvásárolni. Az iparosok ezek után csak az épületanyagot és a telket tudták volna – hasznot hozó tevékenység híján – olcsó pénzért eladni. A vízimalmok gőzmalommá történő átalakítása igen költséges lett volna, nem beszélve a meredek lejtőkön való tüzelőszállítás nehézségeiről. Ezért a tulajdonosok kérték a tanácstól a malomépület megvásárlását is, mert „a vízjog egyedüli elvonása által ezen igazi célokra a természetes és ingyenes hajtóerő felhasználásával berendezett gyártelep reánk nézve teljesen értéktelenné, s nem gyümölcsöztethetővé válnék[12] 1883-ban vízvezetéki szakbizottság alakult, amely segített a Tanácsnak a malmok vásárlásaiban és az új, korszerű vízvezeték létesítésének előkészítésében.

Így történhetett, hogy 1883-ban a város területén még húsz, egy évtized múltán pedig már csak tíz vízimalom dolgozott. 1894-ben Ágh Timót már azt a szomorú tényt jegyzi le, hogy „vízimalmaink ma már a vízjog kisajátítása folytán Pécsett mind megszűntek.”[13]

A gőzmalmok a városban a 19. század közepétől kezdtek lassan megjelenni. 1852-ben egy, 1883-ban öt, 1893-ban pedig négy új típusú malom működött Pé- esett.[14] Az 1864. évi térkép szerint[15] a Tettye-patak mentén két gőzmalom-tulajdonos dolgozott, Krautszak Ferenc, és Weidinger Ferenc. Mindkét telek a Ferenc utca és Alsó Puturla utca között helyezkedett el, Ferenc utca felé néző bejárattal. Ez utóbbi utcát a térkép névvel nem tünteti föl.

A fenti adatok alapján megállapítható, hogy a múlt század végén nemhogy nem nőtt a gőzmalmok száma, de eggyel még csökkent is. Ez a tény a budapesti, és a közeli vidéki exportmalmok előretörésével magyarázható.

A malomtulajdonosoknak saját kárukon kellett okulniuk: tovább kell lépni a technikában, alkalmazni kell a magyar malomipari találmányt, az őrlés finomságát fokozó hengerszéket. Olyannyira megértették ezt, hogy pl. egy Blum János nevű pécsi malomberendezési ügynök a 1880-as években a pécsi kereskedelmi és iparkamara területén hat esztendő alatt 128 Ganz-féle őrlőszéket és egyéb malomberendezési készüléket helyezett el.[16]

A pécsi malomipar, technikai hátránya és tőkeszegénysége miatt tehát lemaradt a pesti mögött. Amikor pedig a 90-es évekre hiányait behozta, a kialakult hatalmas malomkonszernek szorították és kárhoztatták középüzemi sorsra.

A pécsi papírmalom története jól példázza a malmok korszakunkbéli hányattatott sorsát. 1825-ben a Sörház (ma: Majorossy Imre) utca 4 sz. házból kivált új sörfőzde a papírmalom épületébe költözött.[17] A veszteséges és gyakran új bérlő által irányított papírgyártás tehát egy időre megszűnt. A sörfőzés beszüntetése után először Piatsek József, majd tőle 1839-ben Hüttner János Keresztély vette meg az épületet, aki a papír előállítását újra megkezdte.[18] Hüttner nürnbergi születésű papírkészítő mester volt. Helyi, valamint osztrák és német kereskedő tőkések segítségével szerezte meg a belgrádi piacot is a 19. század 40-es éveiben. A tulajdonos az üzemet ki akarta terjeszteni, ezért megvette a várostól a püspöki nyaraló romjait is. Hüttner munkásságát az 1843. évi országos ipari kiállításon Kossuth Lajos is elismerésre méltatta.[19]

A vállalkozás helyzetét azonban nagyban befolyásolta, hogy Ausztriában ekkor zajlott le a papíripar első gépesítési szakasza. A kézi merítésről áttértek a gépi papírgyártásra, a síkszitás, majd a hengerszitás papírgép alkalmazására. Hüttner János elegendő tőke hiányában az új technikát csak szakaszosan, lassú ütemben tudta bevezetni. A beözönlő olcsó osztrák papíripari áruval szemben nem tudta felvenni a versenyt. Hüttner azzal sem számolt, hogy a Tettye-forrás nyújtotta vízmennyiség eleve határt szabott a gyár fejlesztésének.

Csődbe jutván, az épületet 1860-ban TailsbauerAntal molnárnak adta el,[20] aki lisztőrlőt, majd keményítőgyárat rendezett be benne. A püspöki nyaraló romjai ismét a város tulajdonába mentek át.

A malomépület felett is a Tettye-forrástól épített városi vízvezeték munkálatainak megkezdése mondta ki a „halálos ítéletet”. A kezdettől fogva vízhez kötött ipari létesítmény elvesztette értékét a vízjog kisajátításával. A város 1877-ben vásárolta meg az épületet.[21] 1895-ben az épület lebontására is sor került, több kalló és őrlő malommal együtt.

A bőripar Pécsett kiváltságos helyzetnek örvendhetett. A különleges cserzési, anyagkezelési eljárások évszázados hagyományokra tekinthettek vissza. A pécsi tímárok cserzési eljárása az idő múlásával már nem volt titok. De a festék előállításában, az anyagok kezelésében annyi tapasztalat halmozódott fel, hogy mind a céhes műhelyeket, mind pedig a belőlük kinőtt manufaktúrákat életképessé tette és biztosította fennmaradásukat.

A bőripar fejlődését azonban több tényező hátráltatta. Szervezetlen és tervszerűtlen volt a nyersbőr begyűjtése. Időnként rossz volt a cserzőanyag-ellátás is. A tímárok részére cserzőanyag termeléséről Pécs város tanácsa is igyekezett gondoskodni, ami kitűnt abból is, hogy 1847-ben 35 szömörcegyökér elültetésére szólította fel az erdészetet.[22] A tőkehiány, valamint a jó minőségű osztrák és német import is nehezítette a bőrgyártás helyzetét.

A 19. sz. közepén néhány erős tímárműhely maga szervezte meg a bőrfelvásárlást, s ezzel – behozhatatlan előnyük révén – a kistermelőket ki is kapcsolták a versenyből. Ennek az iránynak legkiemelkedőbb képviselője a reformkori Höfler János volt. Höfler pénzügyletei lévén önmaga bankárja is volt és a bortermelést tovább feldolgozó iparok mind nagyobb szállítójává vált. A meghátrált céhek is tőle vettek anyagot, mert a Höfler manufaktúra tőkeereje hosszú hitelezési időt is kibírt.[23]

A manufaktúrák erősödését elősegítette a város és Baranya megye lakossági igényeinek növekedése. Ezen kívül Höflerék, és a másik nagy jelentőségű família, az Erreth család horvátországi kapcsolatai is sokat lendítettek az üzleten, amiben Eszékre és más városokba elszármazott családtagjaik segítették őket.

A céhek ezen előnyökkel szemben erőtlenek voltak, és termelésük minősége is jóval elmaradt a manufaktúrákétól.

A Höfler család Rákóczi úti manufaktúrája lassan nem tudta kielégíteni az igényeket. 1889-ben megvették a Tettye-patak alsó folyásához közel elhelyezkedő, a mai Bőrgyár területén lévő tönkrement Madarász-féle vashámort. Ezen a területen hozták létre ma is működő gyárukat. Ágh Timót szerint 1894-ben üzemük 110 munkást foglalkoztatott.[24]

Az Erreth család a Malom utca északi részén (ma: Felsőmalom u.) is alapított tímárságot 1832-ben. Ez időben a mai 5., 7. és 19. számú telkeken tevékenykedett. A múlt században egymás mellett 4-4 Erreth telep létezett a mai 1., 3., 5., 7., valamint 17., 19., 21. és 23. számú házak telkeinek területén.[25] A családból a 19. század második felében egyedül Kálmán folytatta a szakmát. A Malom utca 19. sz. telken hozta létre bőrgyárát és folytatta a termelést egészen 1907-ig.

A múlt század második felében indult meg Pécsett a kesztyűgyártás, melynek termékei máig is kelendőek az országos és nemzetközi piacon egyaránt. A kesztyűgyár (alapítva: 1861-ben) Hamerli János tevékenységéből nőtt ki. Hamerli* 1840-ben született Pécsett, a tímár mesterséggel is itt ismerkedett meg. A kor szokásainak megfelelően 1857-ben vándorútra kelt. Hamerli igyekezett megismerni és alkalmazni a legújabb gyártási módszereket, ezért 1872 januárjában egész Európára szóló útlevelet kért. Tanulmányozta a nyugati módszereket és eredményeket, többek között az olasz és német kesztyűgyárak munkáját.

Ezidőben Pécsett, majd Bécsben is üzletet nyitott. A fiatal mester kesztyűi keresettek lettek a császárvárosban, így jelentős anyagi siker koronázta bécsi műhelyének munkáját. 1874-ben már megfelelő tőke birtokában számolhatta fel a bécsi üzemet és térhetett haza Pécsre. Időközben megvásárolta Fő utcai házát, (ma Király u. 5. sz.).

A Tanács azonban hamarosan kifogásolni kezdte Fő utcai tímárműhelyének működését és kérte, hogy telepítse azt ki. Így vásárolta meg Hamerli János 1877- ben az Alsó Puturla utca 13. sz. alatti régi kordoványos műhely épületeit is. Itt tárolta a nyersbőröket, valamint készítette elő azokat a gyártásra. Ezen a helyen fejlődött ki a Kesztyűgyár ma is látható épületegyüttese. 1878-ban már 50 varrógépen dolgoztak a varrónők és 18 segéd szabta a kesztyűket, illetve készítette ki a bőröket. A gyártott kesztyűk száma 50 ezer pár volt.[26]

1881-ben azonban a jól fejlődő üzemre olyan magas adót vetettek ki, hogy Hamerli azonnal leépítette a gyár termelését. Ez az intézkedés beláthatatlan következményekkel járt volna a gyár jövőjét illetően, ha a Tanács nem jön rá időben tettének súlyára és helytelenségére. Az adó mérséklése után Hamerli ismét visszafogadta munkásait és teljes erővel dolgozott tovább. 1891-ben már azt írta a kamarai jelentés, hogy a gyár a korábbi évek szintjén termel.

Ebben az időben Hamerli volt az egyetlen az országban, aki kesztyűbőrt gyártott. Terméke jó hírét elsősorban a kiváló minőségű bőröknek köszönhette. Hamerli János alaposan ismerte az európai divatot és igényeket. Sikerült a kor követelményeinek megfelelő szakmai színvonalat is elérnie. Termelése évről-évre nőtt: a 90-es évek elején már 80–100 ezer pár kesztyűt gyártott évente.[27] Időközben bővült a nyersbőr beszerzési területe is. Szlavónián kívül már Bulgáriában, Törökországban, Macedóniában is nagymennyiségű bőrt vásárolt. Hamerli kitartó, tudatos munkájával hírnevet szerzett magának és szülővárosának is, szerte Európában.

Hamerli a termelés fejlesztése mellett a gyár környékét is rendezni kívánta. 1880-ban a tanácstól kér gyors intézkedést. A bőrgyár fölött volt ugyanis egy magas sziklacsoport, mely főleg a nagy esőzések miatt igen düledező állapotban volt és veszélyt jelentett a mélyebben levő területekre. Mivel a szikla tetején a molnárok tettyei vize folyt, a tanács a malomtulajdonosokat kötelezte a partoldal helyreállítására. Hamerli 1881-ben engedélyt kért a bőrkikészítő üzem telkének bekerítésére is. A kesztyűgyár feletti részen a Ferenc utca 1. szám alatt állt a káptalani, majd Weidinger malom épülete is. Ezen és az Alsó Puturla utcai 13–15 számú telkeken épült ki a gyár.

A Tettyei Vízmű megépülése után az üzem a Kniffer forrásvíz hozamát és az Alsó forrást használta. A két forrás vize és a Tettye forrás túlfolyása az Alsó Puturla utca középvonalában húzódó árokban folyt el az Ágoston tér felé. Hamerliék a források vizének hasznosítására egy vízmű terveit készítették el, valamint egy szennyvízelvezető csatornarendszert is létrehoztak. A működési engedély előírta, hogy más vízjoggal rendelkezők részére is biztosítani kell a vizet. Így pl. Járányi József tabakosnak az Alsó Puturla utcában naponta legalább 4 m3-t kellett juttatni.[28]

Hamerli János 1895-ben adta át a gyárat fiainak. Sikereit a régi hagyományoknak, a korszerű technika alkalmazásának és szakértelmének egyaránt köszönhette.

Ágh Timót 1894-ben úgy vélte, hogy a városban alacsony a fejenkénti vízfogyasztás. Ezt a megállapítást egyrészről azzal indokolta, hogy a lakosok mosásra nagy előszeretettel használnak eső- és hóvizet a tettyei víz keménysége miatt. Másrészről pedig a külvárosok földművelő lakossága az év nagy részét a kültelkeken tölti, és így a városban csak igen kevés vizet fogyaszt.[29] Mindezek ellenére a 30-as években Pécs gyakori vízhiánnyal küzdött a szárazság, valamint a források egyenlőtlen vízhozama miatt. Gondoskodni kellett a gyorsan növekvő külvárosok vízellátásáról is, ezért új forrásokat kerestek, új vízvezetéket és kutakat építettek.

Pécs fallal övezett belvárosának közkútjaiba a török korban és az azt követő másfél évszázadban három fővezetéken jutott a víz. A várost ellátó egyik forrás a Kaposvári utcai forrás volt, a másik a mai Székely Bertalan utca 10 sz. házának előkertjében eredt. Ez utóbbit a 18. században Püspök, később Petrezselyem forrásnak nevezték. A harmadik forrás a Tettye völgyéből indult, de a 17. és 18. században nem a fő forrás vizét vezették a városba, mert a Tettye-patak akkor még fontos szerepet játszott a város iparában.

1841-ben azonban a szárazság okozta vízhiányt miatt, a város fejlődése érdekében hozzányúltak a hanyatló céhek számára létfontosságú főforráshoz is.

Már az 1836. évben jelentette Furthényi városi kapitány, hogy a föld fölötti víztárolókban a nagy szárazság miatt a víz kifogyott. Javasolta, hogy a „Tettye forrása lecsapoltatván vezetessen le a víz kürtök által”[30]. Míg a kutatási munkálatok folytak, a molnár céh kérte a tanácstól a tettyei víz meghagyását. Indoklásukban arra hivatkoztak, hogy víz hiányában nem tudnak majd őrölni a katonaságnak, a városnak és a környéknek. A Tettye-patak megcsapolása egy időre fölöslegessé is vált, mert Teifelsbauer Károly szilvásában új forrást találtak, amely „csatornyázásra elég vizet biztosít”.[31]

Ennek ellenére a 30-as évek végére újabb vízhiánnyal küzdött a város. Egy 1841. évi feljegyzés szerint a vízvezeték terve ellen ekkor 10 tímár, 25 pokrócos, 15 szűcs, 36 kordoványos, 4 festő és 18 malomtulajdonos tiltakozott.[32] E céhek a Helytartótanácshoz is segítségért fordultak, amely fel is szólította a városi tanácsot, hogy az iparosok számára a mesterségük űzéséhez szükséges vizet biztosítsák. Későbbi határozatában azonban a Helytartótanács a lecsapolást, más víznyerési lehetőség hiányában, jóváhagyta.

A képviselők ellenezték a tanács intézkedését és levélben közölték véleményüket. Ezek szerint a választott községnek „el kell ösmernie azt, hogy a tettyei forrásbul folyó víz azon mesterembereknek is tulajdona, kik eme víz nélkül mesterségüket nem űzhetik, kiknek használatára öröktül folyton szolgált, és kik egyedül azért, mivel csak ezt a vizet korlátlan használhatják, itt megtelepedtek és adó alá vétetődtek”[33]

A választott képviselők azonban hiába támogatták a céhek kérését, a felsőbb fórumok elutasították őket, pedig a Tettye-patak abban az időben még számottevő szerepet játszott a város ipari életében. Kiss Károly 1845-ben az alábbi megállapítást tette: „A tettyei forrás oly bőven buzog, hogy néhány száz lépésre már malmot hajt, s rajta 18 malom, papírgyár, serház, fűrészmalom, tabakosok, tímárok, kallósok, pokrócosok dolgoznak.”[34]

A múlt század második felében is gyakori volt azonban a vízhiány, a szárazság, a rossz elosztás és a műszaki hibák miatt. A járványok megelőzésének is egyik fő eszköze volt a jó ivóvíz-szolgáltatás. A patak vizének szennyezése miatti peres ügyek e korszakban is folytatódtak. Például a pokrócosok panaszt emeltek a sörház bérlője ellen, „mert a folyó vízbe minden zagyvalékot belé önt és az ollyan, motskos vízben a pokrócokat ki nem moshatják.[35] A lakosok és iparosok gyakran tiltakoztak a mészárszékek vízszennyezése miatt. Kaiser Antal mészárost a tanács 1841-ben 24 Ft büntetés megfizetésére kötelezte „az otsmányság okozás és veszedelmes bűz miatt”, ugyanis a mészáros beleket és „éretlen borjúkat” dobált a patakba.[36] A molnárokat a malomárok állandó tisztogatására kötelezték. A tímárok, vargák bőráztatása miatt is gyakori volt a viszály az iparosok közt.[37]

A korszerű vízvezeték létesítésére Pécsett a 70-es években tették meg az első intézkedéseket. A tanács a városba juttatott víz mennyiségét többféle módon is növelte. Újabb forrásokat kötött be, a tettyei főforrás vízmennyiségét 7000 köblábbal (198,22 m3) gyarapíttatta[38], valamint az elszegényedő molnároktól megvásárolta a malmokat a vízhasználattal együtt és a vizet a városi vezetékbe juttatta.

1892. novemberében adták át az új vízmű épületét.

Mindezen intézkedések hatására 1894-ben Ágh Timót már a következőkről tudósíthatott: „Általában az új vízmű használatbavétele óta úgy a házi szükségletek kielégítésére, mint az utcák, s terek öntözésére és tűzoltási célra elegendő mennyiségben rendelkezésre álló víz igen nagy mértékben előmozdította a közegészségi és közbiztonsági viszonyoknak javulását, s emelte a tűzbiztonságot.”[39]

Az 1895-ben készült térképhez viszonyítva[40] az 1904-ben kiadott ábrázoláson már az Ágoston tértől újra kilépő patak nyugati ágának csatornázása is megtörtént, egészen a Felsőmalom utca 19 sz. házig. E szakasz vasútig történő rendezését az 1910-es években végezték el. A patak felső szakaszának teljes csatornázása és az Ágoston tértől kiinduló keleti ág közművesítése a Temető utcáig csak az 1920-as években történt meg. Legkésőbb a vasúti sínektől délre levő patakrészt rendezték.

A Tettye forrás természetesen ma sem szűnt meg létezni, azonban a csatornázás következtében már nem a fennsík északnyugati részén lép a felszínre, hanem annak déli részénél bukkan elő. A forrás vize pár méteren belül újabb csatornába kúszik. A folyam egy része a Vince utca északi részén tör elő újból és folyik le egészen az utca végén található vízlevezető csatornába, miközben elhalad a Kesztyűgyár épülete előtt.

A Tettye-patak az ún. Nagy Csatornába folyt bele. E patak Pécsi víz néven ma is ott folydogál a Bőrgyár déli oldalánál.

A Tettye tér északi részén található a Vízmű épülete, valamint a „Városi Vízvezeték 1892.” feliratú emlékhely, amely mögött a forrás rejtőzik. A mai Pécs életében is jelentős szerepet játszik a Tettye forrása, mely a Tortyogói Vízművel és a Duna vizével együtt a város zavartalan vízellátását biztosítja.

A Tettye-patak – mint láttuk – meghatározta a környéken ma is fellelhető gyárak, üzemek elhelyezkedését, a Budai városrész szerkezetét. Ezen túl, a patak környékére jellemző iparágak építészeti és utcanevekben megőrződött emlékeit is felfedezhetjük a városban:

A tipikus bőrszárító padlással rendelkező tímárműhelyek közül kettőt még jelenleg is láthatunk. Az egyik ház az Ágoston tér 2. sz., a másik pedig a Felsőmalom u. 9. sz. telken áll. A Felsőmalom utca keleti oldalán egykor végig tímárházak húzódtak. A Zidina és Barátúr környéken, a Bosnyák közben, a Vince és Dimitrov utcákban és az Ágoston téren is fellelhető egykori bosnyák tímárházak a Budai Külvárosnak ma is jellegzetes arculatot kölcsönöznek. A malomiparnak is maradt emléke Pécsett. A Tettye utca 42. sz. alatt még ma is áll a volt Püspöki malom épülete. A tettyei romoktól délnyugatra pedig a hajdani papírmalom maradványait láthatjuk. Néhány utcanév is őrzi az itt folyt ipartevékenység emlékét, pl. Cserző köz, Felsőmalom utca, Sörház utca. .

Felhasznált irodalom és források

ÁGH 1894 = ÁGH Timót: Emléklapok Pécs sz. kir. város múltjából és jelenéből. Pécs, 1894. Nyomatott Taizs Józsefnél.

BEZERÉDY Győző: Képek Pécs történetéből 1686–1948. Pécs, 1977.

BEZERÉDY Győző: A városkép és városszerkezet alakulása Pécsett. In: Baranyai Helytörténetírás (B.H.) 1982. Szerk.: Szita László, Pécs, 1982.

BÉRDY 1976 = BÉRDY György: Pécs legnagyobb adófizetői 1887–1901. In: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (JPM Évkönyve) 1975–76.

CSANÁLOSI Sándor: Pécs funkcionális település-morfológiai sajátosságainak fejlődése és jelenkori képe. Pécs, 1982.

DERCSÉNYI–POGÁNY–SZENTKIRÁLYI 1966 = DERCSÉNYI Dezső – POGÁNY Frigyes – SZENTKIRÁLYI Zoltán: Pécs. Városképek–Műemlékek. Bp., 1966.

DÉRI–GUNGL–JANCSI 1977 = DÉRI János – GUNGL Ferenc – JANCSI Gyula: A pécsi kesztyűgyár története 1861–1976. Pécs, 1977.

ERDŐDI Gyula: Válogatott levéltári források a pécsi céhek válságának időszakából 1848–1872. In: B.H. 1977. Szerk.: Szita László, Pécs, 1979.

FÉNYES 1851 = FÉNYES Elek: Magyarország geographiai szótára II. Pest, 1851. Nyomatott Kozma Vazulnál.

FÉNYES 1847 = FÉNYES Elek: Magyarország leírása. I. Nyomatott Pesten, Beimelnél. 1847.

FODOR–GULYÁS–TÓTH–VÖRÖS = FODOR György – GULYÁS József – TÓTH Géza – VÖRÖS Márton: 200 éves a pécsi bőrgyártás. Pécs, 1962.

HAAS Mihály: Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben. Pécs, 1845.

HARCOS Ottó: A pécsi Pannónia Sörgyár története. Pécs, 1973.

Jelentés 1842 = Jelentés az első magyar iparműkiállításról. Szerk.: Kossuth Lajos. Pest, 1842. JELLACICH Károly: Pécs a XIX. század közepén. In: Pécs-Baranyai Múzeum Egyesület Évkönyve (P.B.M. Évkönyve) 1912.

KÉSMÁRKY István: Pécs régi iparos életére vonatkozó eredeti okiratok. In: P.B.M. Évkönyve 1908. KOLTA János: Pécs. Bp., 1972.

KOPASZ 1971 = KOPASZ Gábor: Régi pécsi kézműves mesterségek. In: JPM Évkönyve 1971.

MADAS 1985 = MADAS József: Pécs Budai Külváros telkei, házai és utcái. Adatgyűjtemény. I–II. Pécs, 1985.

NAGY–FETTER 1976 = NAGY Lajos – FETTER Antal: Pécs régi vízvezeték rendszereinek története. In: B.H. 1974–75. Szerk.: Szita László, Pécs, 1976.

NÁRAY 1845 = NÁRAY János: Pécs sz. kir. városának iparstatisticai leírása. Hetilap 1845. jún. 3.

NÉMETH Béla: A Tettye múltjáról. Tettye c. alkalmi lap 1903. jún. 7.

REÉH György: Részletek a Tettye monográfiájából. Különlenyomat a P.B.M. Évkönyve 1911 decemberi számából.

REUTER Camillo: Malomséd. In: JPM Évkönyve 1963.

RÓNAKY 1910 = RÓNAKY Kálmán: A pécsi kihalt pokróczos mesterségről és az legényeknek való articulusokról. P.B.M. Évkönyve 1910. december.

RÚZSÁS 1957 = RÚZSÁS Lajos: A kapitalista iparfejlődés útja a Délkelet-Dunántúlon 1848–1900.

Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 12, Seria Historica 7. Pécs, 1957.

RÚZSÁS Lajos: Pécs gazdasági fejlődése a jogi felszabadulástól, 1780-tól az I. világháború végéig. In: Tanulmányok Pécs város történetéből. Szerk.: Sándor László. Pécs, 1982.

SZABÓ Pál Zoltán: A kétezeréves Pécs, 1941. Dunántúl ny.

SZABÓ Pál Zoltán: A pécsi Tettye karsztforrása. In: Földrajzi Könyv és Térképtár Értesítője 1951. 1–3. sz. SZITA 1967 = SZITA László: A papírkészítés és papírgyártás Pécsett 1764–1860. Dunántúli Tudományos Gyűjtemény, Seria Historica 46. Pécs, 1967.

SZŐNYI 1927 = SZŐNYI Ottó: Pécs. Útmutató a városban a környéken és a Mecseken. II. Kiadás. Danubia. 1927.

VÁRADY Ferencz: Baranya múltja és jelenje. Pécs, 1896–97.

Baranya Megyei Levéltár – Céhiratok gyűjteménye.

Baranya Megyei Levéltár – Tanácsi Iratok.

Baranya Megyei Levéltár – Közgyűlési Jegyzőkönyvek.

Baranya Megyei Levéltár Térképtára – Pécs város térképei.

Térképmellékletek


1. térkép: SZABAD KIRÁLYI PÉCS VÁROSA FÖLD - ABROSZA 1843 Budai külváros (kivonat)

1. térkép: SZABAD KIRÁLYI PÉCS VÁROSA FÖLD - ABROSZA 1843 Budai külváros (kivonat)


(Az eredeti térképeken kézírásos utcanevek)


1. Marha tér

2. Sz. Ágoston temploma

3. Minden Szentek kápolnája

4. Tettye

5. Havi asszony utcza

6. Ágostoniak utczája

7. Budai utcza

8. Balokánya utcza

9. Papíros utcza

10.  Puturla utcza

11.  Vincze utcza

12.  Márton utcza

13.  Mind-szent utcza

14.  Molnár utcza


2. térkép: Pécs szabad királyi város térképének vázlata 1864. Budai külvárosi rész (kivonat)

2. térkép: Pécs szabad királyi város térképének vázlata 1864. Budai külvárosi rész (kivonat)


vh – vágóhidak

m – Weidinger Ferencz gőzmalma

n – Krautszak Ferencz gőzgalma


1.  Alsó malom-utcza

2.  Vaspálya tér

3.  Vásár tér

4.  Sörház-utcza

5.  Balokány utcza

6.  Felső Balokány utcza

7.  Felső Vámház utcza

8.  Könyök utcza

9.  Augustianus utcza

10.  Felsőhavi Boldog- Asszony utcza

11.  Tettye utcza

12.  Hegyalja utcza

13.  Alsó Puturla- utcza

14.  Felső Puturla- utcza

15.  Fő utcza

16.  Malom utcza


3. térkép: PÉCS SZABAD KIRÁLYI VÁROS TÉRKÉPE 1895. BUDAI KÜLVÁROS (kivonat)

3. térkép: PÉCS SZABAD KIRÁLYI VÁROS TÉRKÉPE 1895. BUDAI KÜLVÁROS (kivonat)


Tettye-forrás


1. Hegyalja utcza

2. Mindszentek temploma (Mindszentek utcza)

3. Felsőhavi Boldogasszony u.

4. Ágoston templom

5. Weidinger gőzmalom

6. Ágoston utcza

7. Sörház (Sörház utcza)

8. Kossuth u.

9. Vásár tér (Búza tér)

10.  Légszeszgyár u.

11.  Légszesz gyár

12.  Kisboldogasszony u.

13.  Felsőputurla utcza

14.  Alsóputurla utcza

15.  Láncz utcza

16.  Temető utcza

17.  Alsómalom utcza

18.  Felsőmalom utcza

19.  Tettye utcza

Jegyzetek


[1] Lásd az 1843. évi térképet.

[2] MADAS 1985: 13.

[3] RÓNAKY 1910. 91.

[4] FÉNYES 1847. 59.

[5] ÁGH 1894. 253.

[6] BÉRDY 1976. 122.

[7] KOPASZ 1971. 176.

[8] Uo. 176., 177., 178.

[9] DERCSÉNYI–POGÁNY–SZENTKIRÁLYI 1966. 54.

[10] SZŐNYI 1927. 89.

[11] RÚZSÁS 1957. 15.

[12] Baranya Megyei Levéltár (BML) Tanácsi Iratok (Tan. ír.) 1839/1892.

[13] ÁGH Timót i.m. 252.

[14] SZŐNYI 1927. 89.; ÁGH 1894. 252.

[15] Lásd az 1864. évi térképet.

[16] RÚZSÁS 1957. 16.

[17] MADAS 1985. 912.

[18] SZITA 1967. 43–44.

[19] Jelentés 1842. 34–35.

[20] SZITA 1967. 67.

[21] BML Pécs Város Tanácsa különügyei IV. 1406., 121. A Tettye-patak ügyei 1851–1898. (1877. aug. 23.) A város a következő szerződést kötötte a tulajdonosokkal: „...Gillitzer Adalbert és neje szül. Tailsbauer Ida pécsi lakosok ... a felvett 490 sz. házhoz és udvarrészhez tartozó papírmalom (most keményítőgyár) tartozékát és kiegészítő részét képező malom esetről, illetőleg ezen malom telkein keresztül folyó Tettye patak használati jogáról, mely a pécsi Papírmalom utcában fekszik, örökre és megmásíthatatlanul Pécs sz. kir. város közönsége javára lemondanak... ”

[22] BML Tan. ir. 1588/1847. jkv. sz.

[23] FODOR–GULYÁS–TÓTH–VÖRÖS 1962. 18.

[24] ÁGH 1894. 251.

[25] Az Erreth család a 19. század elején már alapított tímárságot a Malom utca 19. sz. házban. VÖRÖS Márton 1832-es adata valószínűleg az utca 5–7. sz. házaira vonatkozik. Lásd: MADAS 1985. I.: 431–456.

* Hamerliről részletesebben lásd a kötetben SEY Gábor: Adatok a Hamerli-család történetéhez c. tanulmányát.

[26] DÉRI–GUNGL–JANCSI 1977. 25.

[27] RÚZSÁS 1957. 23.

[28] DÉRI–GUNGL–JANCSI 1977. 34.

[29] ÁGH 1894. 224–225.

[30] NAGY–FETTER 1975. 141.

[31] BML Tan. ír. 3283/1836.

[32] BML Tan. ír. 3355/1841.

[33] NAGY–FETTER 1976. 141.

[34] NÁRAY 1845.

[35] BML Tan. ír. 626/1835.

[36] BML Tan. ír. 2283/1841.

[37] BML Tan. ír. 3532/1836.

[38] NAGY–FETTER 1976. 142.

[39] ÁGH 1894. 219.

[40] Lásd az 1895. évi térképet.