Cikkek

Kajtár István: A pécsi városi önkormányzat kultúrtörténete a 19–20. században

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 2–3.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1996.

ISSN 1219–4077

Szerkesztette: Vonyó József

333–336. pp.


Kajtár István

A pécsi városi önkormányzat kultúrtörténete a 19–20. században

(A dél-dunántúli régió és Pécs példáján)*


Die Kulturgeschichte der pécser/fíinfkirchner stádtischen Selbstverwaltung in der 19-20 Jh. (Am Beispiel der südtransdanubischen Region und Pécs/Fünfkirchen)

The Cultural History of the Pécs Self Government in the 19-20th Centuries (On the Example of Pécs and the South-Transdanubian Region)




1. A Pécs Története Alapítvány által 1991. szeptember 21-re hirdetett konferencia a mintegy három tucat előadást tartalmazó gazdag tematikájával mindenkit meggyőzhet arról, hogy a város nagymonográfiája kiterjedt részkutatásokon alapszik, az elvégzendő munkának kirajzolódtak a keretei és a városban ígéretes számban meglévő tudományos műhelyek ezeket a feladatokat teljesíteni fogják. A várható eredmények lehetővé tesznek, és véleményem szerint meg is követelnek egy horizontális szintézist, amelyet összefoglalóan Pécs művelődéstörténetének, más szóval kultúrhistóriai feltárásának nevezhetnénk.

2. Könnyen belátható, hogy ennek az általános kultúrtörténetnek lesznek jól körülhatárolható szegmensei, s amelyeket ugyancsak fel kell tárni, hogy összességükből kirajzolódjon a pécsi művelődéstörténet színes mozaikja. A konferencián elhangzott előadásom keretében a városi önkormányzat kultúrtörténetének vizsgálatát elemeztem, és igyekeztem kiemelni annak szellemi és anyagi értékeket létrehozó funkcióját.

3. A városi önkormányzatok, és azon belül is Pécs két évtizedes vizsgálata[1] során ismételten jelentkeztek ezek a létrehozott értékek, és ennek a jelenségkörnek néhány alapvető vonását 1992-ben megjelent monográfiámban[2] már megkíséreltem felvázolni. Ugyanakkor a magyar várostörténeti irodalom legújabb termékei plasztikusan teszik lehetővé kultúrtörténeti összefüggések feltárását, elegendő, ha itt a „Szeged története” sorozat új kötetére utalok.[3] Az európai szakirodalomban a jogtörténet tárgyi kultúrája, szimbólumrendszere ugyancsak gazdagon illusztrálva kerül tárgyalásra az utóbbi évtizedekben,[4] így többek között a grázi Gernot Kocher professzor monográfiájában.[5] Ha a magyar jogtörténet tárgyi kultúra vizsgálata során átfogó munkát még nem is tud felmutatni, de vannak értékes publikációk (így pld. a magyar bírósági épületeket tárgyaló kötet[6]) és a közép-európai eredmények hasznos módszertani útmutatást adhatnak.

4. A művelődéstörténet vizsgálata során természetesen ki kell terjedni a kutatásnak az anyagi kultúrára, így az önkormányzat tárgyi világára, az épített környezetre,[7] ugyanakkor a szellemi szféra is feltárást igényel, a jelképek összefüggései a viselkedéskultúra, az önkormányzati élet szereplőinek etikai felfogása, a hivatalos stílus, illetve az önkormányzat művészetpártoló szerepe is, és a felsorolás bizonyára nem teljes. Az elemzésnek az európai összefüggésekre annyiban is tekintettel kell lennie, hogy fel kell tárnia a kultúrahordozó magyar önkormányzatok európai helyi értékét is, ami például az augsburgi városháza monumentalitásának és a magyar városi önkormányzatok városházainak összevetéséből szemmel láthatóan kitűnhet. Ennek alapja az, hogy a középkorban a magyar városok egy szerényebb, „peremterületi” alakban, megkésett fejlődéssel, de európai típusúak voltak, és a modernizáció során a porosz-osztrák önkormányzati modellhez közel álló, sajátos hazai, városi szisztéma alakult ki, amely figyelemre méltó teljesítményeket tudott felmutatni, így kulturális téren is.

5. A városi önkormányzatokat, így városunkat is sokféle szimbólum jeleníti meg a szemlélődő előtt. A pécsi városfal kibontása után egyedülálló mértékben tükrözi a város fizikai és jogi elkülönülését környezetétől, mert a fallal való kerítettség jogi kritériummá válva határolta el a civitasokat környezetüktől. Ugyanilyen jelkép volt a városháza is. A török kiűzése után Pécsett egymás után következően három alapvető alakban jelent meg a tornyos épület, esztétikai megjelenésével szervesen beleépülve a 19. század és a századforduló magyar építőművészetébe. A parlamentek berendezését utánozó bútorzat Pécsett is azt bizonyítja, hogy ezek a városi közgyűlési termek kialakításuk során országos (nemzetközi) mintákat követtek, amikor a városi politika eleven színteréül szolgáltak.[8] A város címere és zászlaja ugyancsak jelképezte státusát, amelyhez megfelelő helyi ünnepnap is járult. Írott dokumentuma a jogoknak és kötelezettségeknek alapvetően a privilégiumlevél volt, amely azonban nemcsak tartalmazta, hanem szimbolizálta is a város szabadságjogait.[9]

6. A modern korszakban a városi önkormányzat a vezető tisztviselő, a polgármester[10] személyében is megjelent. Róluk festmények készültek, esetleg templomi freskókra kerültek arcvonásaik, haláluk után dísztemetést kaptak, díszsírhelyen nyugosznak. Emléküket utcanevek, emléktáblák tartják elevenen, és intézményeket is elneveztek róluk. A szenátorok, a polgármesterek nem egyszer irodalmi tevékenységükkel is nevet szereztek maguknak. Esztergár Lajos közismert tevékenysége mellett Bayer Márton munkájára utalhatunk, amely 1842-ben „A városok Rendeztetése iránt” címmel Pécsett jelent meg.

7. A polgármesterek működésének természetesen megvolt a sajátos etosza is: Aidinger Pál, a „pécsi Robespierre”[11] igazából el nem dönthetően mozgott a demokrata és a demagóg szerep pengeéles határán. A reformkor tele volt feljelentéseivel, vagy éppenséggel őt jelentették fel magasabb hatóságoknál, ugyanakkor 1848–1849-es tevékenysége következtében börtönbüntetést szenvedett, később rendőri felügyelet alatt állt, vagyis tudott áldozatokat is hozni egy nemesebb ügyért. Rokona, Aidinger János üstökösként felívelő pályája során a kormánypártiság nyugodtabb vizein hajózhatott, és a kortárs újságíró szerint[12] párthíveinek szilárd falanxával vette körül magát. Majorossy személyisége is ellentmondásokkal terhes. A város szolgálatában jeleskedő aranytollú főjegyző 1906-ban az u. n. nemzeti ellenállás idején nem tudta feloldani a városi önkormányzat és a kormányzat közötti konfliktust és állásáról lemondott. Nendvich Andor hosszú hivatali időszaka alatt nehéz időkben kitartott városa mellett és kitűnt a Pozsonyból ide települt Erzsébet Tudományegyetem támogatásával. Esztergár Lajos a város felajánlásával, minden bizonnyal bekerült az egyházmegye történetébe, igazi gazdája volt a törvényhatóságnak, és az országos jelentőségű szociál-politikus érzelmileg is azonosulni tudott a rászorultakkal.

8. A város polgárai számára nemcsak az igazgatás csúcsa, hanem a hivatalok rendje, a tisztviselők eljárása is mindennapi szinten közvetítette az önkormányzat kulturáltságát. A korszakot vizsgáló jogtörténésznek úgy tűnik, – bár ez részletes feltárást igényel – hogy a 19. század első felével ellentétben, ahol a hivatali visszaélések, a korrupció[13] szinte visszatérően jellemezte a szabad királyi város életét, a dualizmus első évtizedei után az igazgatás rendezett keretek közé került, és ritkaság volt a dzsentriskedő rendőrtisztviselő, a hanyag tiszti ügyész, a durva közrendőr. Ugyanakkor természetesen a bürokrácia mértéke a század végéig egyenletesen emelkedett.[14]

9. Az önkormányzati képviselőknek az egyes történelmi korszakokban más-más viselkedéskultúra felelt meg. Így 1848–1849-ben és 1861-ben, a „kis forradalom” idején ismételten jelentkezett a forradalmi lendület és pátosz, míg az önkényuralom idején a kinevezett községtanácsi tagok minimális térre szorítva alig hallatták szavukat. 1867 után a kiegyezési szellem a közgyűlés falai között is visszafogottabb eljárásokat eredményezett. A városatya most már nem demonstrációk szervezésével, hanem interpellációkkal adhatta kifejezését különvéleményének,[15] amelyeket biztos többsége tudatában a városvezetés nyugodtan megválaszolhatott, és azt rendre el is fogadták. Sajátos azonban, hogy a közgyűlés tagjai még évtizedek múlva is emlékeztek 1848-as főbírájuk sértő kijelentéseire, és figyelmet érdemel az is, hogy az 1849-es hadvészes időkben ellentétes pártállású személyek is közbeléptek, ha a polgártársaikat például a vagyonelkobzás réme fenyegette. Összességében elmondható, hogy a helyi politikán képzett politikusok ritkán jutottak el parlamenti képviselőként az országos politika szintjére, a közéleti szereplést vállaló személyek horizontja legtöbbször megmaradt a város határai között.

10. Az önkormányzati élet kitermelte a maga stílusát is. A főispánok, a polgármesterek beiktatása ünnepi beszédeket eredményezett, földi pályafutásuk végét kicsiszolt gyászbeszédek jelezték. A hivatali életben a felettes hatóságokkal való levelezés a panaszok, kérvények eldöntése a hozott határozatok sajátos magyar stílussal készültek. Ez a reformkorszaktól a II. világháború végéig több elhatárolható korszakon ment keresztül, bár elmondhatjuk, hogy mindvégig számos bürokratikus elemet görgetett magával.

11. Az önkormányzat nemcsak saját szervezetében, személyzetének viselkedésében, írásbeli stílusában formálta kulturális környezetét, hanem normaalkotó tevékenységével a szabályrendeletek kialakításával a városi polgár viselkedését is igyekezett alakítani, megfelelő mederbe terelni, vadhajtásait nyesegetni. A polgári viselkedéskultúrát szabályozó város jogszabályalkotása sok mindenre kiterjedt, a lakosságot születésétől kezdve elkísérte a sírig, meghatározta többek között közlekedését, építkezését, iparűzését és szórakozását is. A szabályrendeletekről külön kis nyomtatványokban értesülhetett a városi polgár, de újságban és falragaszokon is olvashatta azokat. Az állandó közterület-elkerítések, köztisztasági problémák, határviták ismeretében mégis az az érzésünk, hogy valószínűleg Degré Alajosnak van igaza, aki egy nemzetközi konferencián arról beszélt: a közigazgatás ősi és reménytelen harc, amely a polgárok „gatyába rázására” irányult. Ha a polgárok magatartását nem is tudta mindig alapvetően meghatározni a normaalkotó város, mégis csak közreműködött a környezetvédelemben és esztétikai hatásai is voltak, hogy itt csak az építési szabályrendeletekre utaljunk.

12. A város tulajdonában házak, közterületek, terek, járdák, utak állottak. A 20. század elején város közigazgatási területének 43,1%-a és 171 épülete volt városi tulajdonban.[16] Kulturális, értékteremtő tevékenységét ezek a mutatók alapozták meg, és megmutatkozott urbanisztikai teljesítményében is.[17] A pécsi városi önkormányzat élete a 19–20. században ilyen keretek között mozgott és erre épültek a létrehozott értékek.

Jegyzetek


* Az előadás felhasználta „A jogállamiság kultúrtörténeti alapjai Magyarországon” (OTKA 602) témakör kutatása során elért eredményeket is.

[1] Lásd a szerző alábbi munkáit: Pécs szabad királyi város tanácsának működése 1848–49-ben (1975), A városi önkormányzat közigazgatásának társadalmi és személyi környezete az Októberi Diploma időszakában Pécs szabad királyi város példáján (1980), A városigazgatás demokratizmusa Pécsett (1780–1848) (1982), Pécs szabad királyi város választott polgárságának szószólója a rendiség utolsó évtizedeiben (1828–1848) (1983), Übertretungen in den Statuten der Stadt Pécs, im bourgeoisen Zeitalter (1986), Önkormányzati élet Pécsett (1848–1918) (1990).

[2] KAJTÁR István: Magyar városi önkormányzatok (1848–1918) Területi és Települési Kutatások 9. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.

[3] Szeged története 3. 1849–1919. Szerkesztette: GAÁL Endre, Szeged, 1991.

[4] Így G. KÖBLER: Bilder aus der deutschen Rechtsgeschichte. München, 1988., K. GRUBER: Die Gestalt der deutschen Stadt. München 1976., K. KLEMMER: Von der Linde über den Palast zu einen Haus des Rechts. Regensburg, 1990.

[5] G. KOCHER: Zeichen und Symbole des Rechts. Eine Historische Ikonographie. München 1992.

[6] Bírósági épületek Magyarországon. Bp. 1993.

[7] Ezen a téren alapozó munka: MADAS József: Pécs belváros telkei és házai. Pécs, 1978.

[8] Lásd „Architektur und Symbole der Selbstverwaltungen in der ungarischen Rechtsgeschichte” c. előadásomat a 2. grázi-pécsi jogtörténeti szemináriumon, 1992. október 28–29.

[9] TIMÁR György: Gondolatok Pécs 1780. évi privilégiumlevelének tartalmi kérdéseihez. In: Tanulmányok Pécs város történetéből. Pécs város szabad királyi rangra emelésének 200. évfordulója alkalmából rendezett II. várostörténeti konferencia előadásai, 1980. november 14. Szerk.: SÁNDOR László, Pécs, 1982. 48–53., SÁNDOR László: Pécs 1780. évi szabadalomlevelének bemutatása külső ismertetőjelek alapján. U.o.: 54–63.

[10] KAJTÁR István: Önkormányzati élet Pécsett (1848–1918). In: Baranya 1990/2. 61–64.

[11] Országos Levéltár (O.L.): 1848–49. Belügymin. Országlászati Osztály H-13 2. kf. 449.

[12] LENKEI Lajos: Negyven év Pécs életéből. Egy pécsi újságíró visszaemlékezései. Pécs, 1922. 54–59.

[13] Lásd az 1848. januári tisztújítással kapcsolatban. O.L. 1848–49. min. Belügym. H-14. 47. kútfő, l. sz.

[14] Az 1867-es polgármesteri aktatermelést (8005 ügy) száznak véve 1900-ban ez az érték már 491.

[15] Az 1872–86. közötti interpellációs gyakorlatot figyelembe véve, a szóvá tett kérdések nem túl jelentősnek tűnnek, mintegy 15–16%-uk volt csak várospolitikai szintű.

[16] A magyar városok statisztikai évkönyve I. évf. Bp. 1919. Szerk.: THIRRING G. adatai alapján.

[17] A városi önkormányzatokról szóló (Bp., 1992) monográfiámban 23 tényezős komplex urbanisztikai mutatót állítottam fel (102–105. lap). Ennek értelmében Pécs értéke 326, míg Budapesté 562, és például Nagykanizsáé 133, illetve Kaposváré 93.