Cikkek

Márfi Attila: A pécsi színjátszás korai szakaszának kiemelkedő egyéniségei 1730–1846

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 2–3.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1996.

ISSN 1219–4077

Szerkesztette: Vonyó József

255–264. pp.


Márfi Attila


A pécsi színjátszás korai szakaszának kiemelkedő egyéniségei 1730–1846


Eminente Persönlichkeiten in der frühen Periode der pécser/fünfkirchner Schauspielkunst (1730-1846)

Prominent Personalities in the Early Period of Theatricals in Pécs (1730-1846)




A város színjátszása a 18. században újult meg azzal, hogy a vásári mutatványosok és az egyházi misztériumjátékok mellett megjelentek a polgárság által felkarolt vándorkomédiások is.[1] Az első megjelenéstől számítva közel egy évszázadig csak német teátristák látogatták a várost. Majd a reformkor előfutáraként 1818-ban az első nemzeti komédiáscsoport jutott játéklehetőséghez. Ettől kezdve a magyar és a német színjátszók egymást váltva szerepeltek az ideiglenes pécsi színkörökben.[2] 1848-ig a színi vállalkozók, mutatványosok, megszállott direktorok, komédiások, csepűrágók, vérbeli színésztehetségek, színpadi szerzők és mecénások tömege próbált szerencsét váltakozó sikerrel a kezdeti mostoha körülményekkel dacolva. Közülük jónéhányuknak sikerült ebben az áldozatos harcban maradandót alkotni, de a jelen keretek közt csak néhányuk munkásságát vázolhatjuk fel.

A vázlatos jellegű ismertetés az egykori színészek esetében zömében levéltári forrásokra támaszkodik. Akiknél bibliográfiai adatokra is támaszkodhatnánk, azoknál a pécsi működésükre vonatkozólag kevés az utalás. Ezért levéltári dokumentumok (plakátok, engedélykérelmek, ajánló és bizonyítólevelek, végrehajtási végzések, leltárak stb) segítségével próbáltam meg körvonalazni a teátristák pécsi tevékenységét. A tanulmány összesen 7 komédiás, 4 német és 3 magyar tevékenységét ismerteti. Az úttörő magyar színészekről több könyvészeti forrást is áttanulmányozhattunk. A német komikusok esetében viszont nem találtunk bibliográfiai utalást, ha ugyan létezik ilyen, mivel az itt szereplő komédiások főleg magyarországi német városokban szerepeltek. Így a birodalom német színjátszását taglaló kötetekben sem szerepelnek. Ezért is tartom fontosnak, hogy az egykori kiváló színészek művészi tevékenységéről valamilyen szinten (az úttörő vállalkozás jogán) említést tegyek.

Peter Berger

Kezdjük mindjárt a sort az úttörő jogán Peter Berger színi vállalkozóval, akit a jó vagy rossz szerencse 1730-ban vezetett az ódon városfalak közé.[3] Fontos megjegyezni, hogy Bergert már megelőzte egy színésztársaság 1727-ben, de a puszta tényen kívül semmi más egyéb nem maradt fenn erről a vendégjátékról.[4] A komédiást a város elöljárói hívták meg s Berger VII. 29-én jelentkezett is a városatyáknál, kérve játékengedélyét.[5] A végső szót azonban, lévén akkor még a város püspöki fennhatóság alatt, az egyházi elöljáróság volt hívatva kimondani. A prépost és Fonyó Sándor belvárosi plébános azonban attól félvén, hogy „az előadások a közönséget vallásos jámborságából kizökkentik”, vonakodott az engedélyt kiadni. Több, mint 3 hónap telt így el s a jámbor komédiás és néhány társa az utolsó filléreiket is felélte. Kétszáz forint értékű, 10 mázsára tehető poggyászukat (színészi felszerelések) a hatóság fizetség fejében lefoglalta.[6] Végső elkeseredésében a direktor Sauska János Antal királyi biztoshoz fordult segítségért. Levelében többek közt ezt írja:

„Elsajátított sokoldalú tudományomnak, melyről bizonyítványaim szólnak, itt hasznát nem vehetem, mert az én szakmám ezen városban még kevéssé ismeretes, a legtöbben meg sem értik, hogy tulajdonképpen mi is az. Minthogy tanult mesterséggel csalásra nem vetemedhetek, elkövettem mindent, hogy produkcióim értelme felől az embereket fölvilágosítsam, ámde az itteni prépost és Fonyó plébános erélyesen tiltakoznak játszási engedélyem kiadása ellen, pedig ellenvetésüknek a legcsekélyebb komoly alapja sincsen, mivel egy-egy tragédia, vagy épületes történet előadása miatt az Isten haragja még sohase küldött pestist, avagy háborút az illető vidékre, miként ezt különben a jezsuitáknál is láthatjuk, akik deákjaikkal, többször produkálnak effajta játékokat végzetes körülmények nélkül.”[7]

Majd keserűen jegyezte meg: Volt alkalmam saját szemeimmel meggyőződni, hogy a pécsiek holmi kétes erkölcsű táncvigalmaktól nem idegenkednek.” Végül a direktor a királyi biztost „Krisztus drága kiontott vérére” kérte, hogy segítsen nyomorúságos helyzetén. De ekkor még Sauska nem sokat segíthetett, bár álláspontja az üggyel kapcsolatban nem ismert. Peter Berger esete kiváló példa a város akkori társadalmi és szellemi életére. Az emlékezetes fiaskó után több, mint 50 évnek kellett ahhoz eltelni, hogy ismét vándorszínész merészkedjen a Mecsek aljára.[8] A bátor vállalkozót Mathias Kollernek hívták, aki 1786 kora tavaszán a Rihmer-család házában és az un. Renner-féle teremben tartott előadásokat és farsangi táncmulatságokat.[9] Koller után aztán kisebb-nagyobb időközönként nyertek a városatyáktól játéklehetőséget a főleg Eszékről, Varasdról, Szabadkáról és Sopronból érkező német vándortársulatok.[10]

Ferdinand Johann Kübler

Ebből a tekintélyes névsorból, melyek közt két hölgy színigazgató is szerepel, Ferdinand Johann Kübler varasdi direktor neve kívánkozik az élre. A közel 30 éves igazgatói tapasztalattal bíró komédiás 1811 és 1817 között 4 alkalommal kapott játéklehetőséget a szenátustól.[11] Társulata tragédiákat, színműveket, vígjátékokat, operákat és baletteket játszott. A korabeli források elismerőleg említették meg gazdag ruhatárát, könyvtárát és kifinomult ízlésre valló díszleteit.[12] Két egymást követő évben, 1811 és 1812-ben mulattatta első ízben a pécsi nagyérdeműt. A felkészült direktort hamar kegyeibe zárta a közönség. Bár az évad végén egy sajnálatos pénztári lopás miatt úgy látszott, hogy az igazgató családi vállalkozása balul üt ki,[13] de a vizsgálat lezárult s Kübler tisztázódott a gyanú alól. A pécsiek kiálltak a teátrista mellett. Bizonyíték erre az eddig példa nélkül álló rokonszenv-nyilvánítás a város lakói részéről. Az 1812-es évad végeztével a szenátushoz kérvényt terjesztettek fel, s kérték, hogy ismét Küblernek adjanak játékjogot.[14] Az aláírók közt pedig ott szerepeltek a város előkelő nemesei, így Sauska Lajos, Mitterpacher Ignác, Országh Imre, Répásy Lipót, Bartosh Eduárd, Jeszenszky Imre s végül egy lovassági tábornok, bizonyos Kienmayer is.[15]

A sors fintora, hogy a direktort egy korábbi szerződése elszólította Székesfehérvárra. A csalódott közönség négy évet várt a hűtlen színigazgatóra, aki egy soproni szerződését hagyta ott, hogy kedvére tehessen a pécsi publikumnak.[16] Ekkor megint két egymást követő évadot játszott végig a Hattyú-teremben és a volt Pálos Kolostor ebédlőjében kialakított színkörben. Nem véletlen a közönség ragaszkodása Ferdinand Küblerhez, mert az egyre színvonalasabb színi életben ő volt a birodalom egyik legtöbbet szerződtetett színi vállalkozója. Repertoárján a kor legdivatosabb sikerdarabjai szerepeltek. Különösen a szomorújátékok és az operák színrevitele hozott számára elismerést.[17] Közkívánatra többször is el kellett játszania Bellini Normáját, a divatos német színpadi író új vígjátékát, a „Titkos tapétaajtót”.[18] De itt léte négy éve alatt a „Patkoló kovács” c. „komikus pantomimikus bálett” aratta a legnagyobb sikert. Végülis Kübler keserű szájízzel távozott városunkból, mivel Király József megyéspüspök kiutasította a társulatot a pálos kolostorból.[19] 1817 kora tavaszán távozott és soha nem tért vissza már egykori sikereinek helyszínére, bár 1818 nyarán volt még egy sikertelen próbálkozása.[20]

Balogh István

Ugyanekkor kapott játéklehetőséget városunkban a legelső magyar színésztársaság, melynek vezetője a magyar színjátszás egyik nagy alakja, Balogh István volt.[21] Bár ekkor még csak 28 éves, de alkalmi társulataival többször bejárta már az országot. Színészi pályája tele volt azokkal a kitérőkkel, amik szinte mindegyik pályatársáét jellemezte. 1790-ben született a Baranya megyei Lőcsön, iskoláit Pécsett végezte, majd Pesten volt joghallgató, míg el nem csábította a Rondella színésztársasága.[22] Huszonegy éves korától rendszeresen fellépett vándortársulatokkal. 1815-ben jutott először önálló társulathoz Debrecenben s ettől kezdve több mint 20 évig színigazgatóként öregbítette a magyar színjátszás hírnevét.

Társulataival főleg az eldugott falvakat kereste fel, mert hitvallása szerint: „A város úgy is művelt, a városiaknak nem köll tanítás, de műveljük a falut, mert annak sohasem jut ki a szellemi élvezetből.[23] Balogh legfőbb érdeme éppen ezért a színikultúra közvetítése. Társulatot vezetett, szerepeket is vállalt aktív működése 43 esztendeje alatt, de mint színpadi szerző is rendkívül termékeny volt. Közel harmincra tehető az általa lefordított bohózatok száma. Dramatizálta Csokonai Dorottyáját, majd a Don Jüant és az Árgirus széphistóriát.[24] Mint önálló szerző nevéhez fűződik az Angyal Bandi, a Ludas Matyi, a Mátyás diák és az Aranyhajú Tündér Ilona első színpadi adaptációja. E műveit országszerte játszották a magyar társulatok.[25]

A Balogh vezette Magyar Játszó Társaság azonban csak kevés lehetőséget kapott a városban, ezért két részre szakadva próbáltak szerencsét. De így sem jártak sok sikerrel, ahogy ezt pályatársuk, Kilényi Dávid említette egy esztendő elmúltával a magisztrátusnak írt levelében: „a vállalkozás nem úgy ütött ki, mint kellett volna, de a Pállya akkor is szép volt.”[26] A történteken okulva Répásy Lipót táblabíró 1821 februárjában pénzalapot hozott létre Balogh új truppja, a Székesfehérvári Nemzeti Színjátszó Társaság megsegítésére. A nemes kezdeményezést a pécsi polgárok is támogatták, s rövid időn belül 210 Ft-ot gyűjtöttek össze.[27] Pontosan nem ismert az itt eltöltött idő, de valószínű, hogy 3 hónapot tartózkodott Pécsett a teljesen átalakított és jó erőkből álló társaság 1821 decemberétől 1822 március elejéig.

Déryné Széppataki Róza

A magyar színjátszás olyan elismert színészegyéniségei léptek fel ekkor nap mint nap az Elefántos Ház és a Fehér Hattyú színi termeiben, mint Murányiné, Lefévre Terézia, Kántorné, Engelhardt Anna, Murányi Zsigmond, Komlóssy Ferenc, Király János, Kőszeghi Alajos és nem utolsó sorban Déryné, Széppataki Róza.[28] A jászberényi születésű, s eredetileg Schenbach Rozália, azaz Déryné ifjúasszony ekkor 28 éves és már 7 éve járta az országot Baloghgal és Kilényi Dáviddal, testvérhúga későbbi férjével.[29] Pécsre egy sikeres szombathelyi és székesfehérvári vendégjáték után érkezett. Persze ennek a társulatnak vitathatatlanul Kántorné és Murányiné az első számú csillagai, a meghirdetett jutalomjátékok alapján is, de már itt is felfigyeltek a magyar színjátszás későbbi nagyasszonyára.

A fennmaradt színi cédulák (plakátok) szerint Déryné a két jeles komikával fellépett a „Helytelen szemérmetesség”, „Az égi háború” és „A leányi barátság” című Kotzebau darabokban. De szerepel a neve a „Sámson” és a „Tettetett Catalani” műsorjegyzékében is.[30] Déryné Kántornéval együtt Répásy Lipót táblabíró vendégszeretetét élvezte annak Fő utcai házában. Ahogy naplójában lejegyezte: „Itt kedves telet töltöttem. Kántornéval minden bálban ott voltunk, hol álarccal, hol anélkül. Itt muzsika-kar is volt, a társaság szaporodott is énekes tagokkal. Adhattunk nagyobbszerű daljátékokat. Itt elememben voltam. Több úri házzal csakhamar megismerkedtem, mindenütt volt zongora. Mindenütt énekléssel töltöttem az időt.”[31] A vendégjáték tulajdonképpen a Farsang idejére esett s annak elmúltával márciusban a Színjátszó Társaság már ismét Székesfehérvárra tette át székhelyét.[32] A színészkarrierje előtt álló színésznő többet már nem lépett fel városunkban, de egyetlen vendégjátékának emlékét naplójának tanúsága szerint nagy becsben tartotta. Balogh István sem tért vissza már a városba, de a rendszeressé váló magyar színjátékok első számú szereplői továbbra is a Dunántúlról érkeztek ide. 1839 őszéig, az első önálló színházépület átadásáig 12 alkalommal léptek színpadra magyar komédiások. Közülük Horváth József, Abday Sándor, Baky Gábor és Kilényi Dávid társulatai jártak a legtöbb sikerrel.[33]

Joseph Kurt

Közben párhuzamosan a német vándortársulatok is elnyerték valamelyik színi évadot. Ekkorra ugyanis a kialakult játékrend szerint már két szezont különböztettek meg, a kis (tavaszi) és a nagy (őszi) évadot. A német teátristák közül ekkor kiemelkedett Joseph Kurt, aki 1832 augusztusában kapta meg az őszi évadot s ettől számítva 4 esztendeig maradt a városfalakon belül.[34] Az első szezon kirobbanó sikere után kérte, hogy a szenátus 3 évre adja ki játékengedélyét. A sikeren felbuzdulva rendhagyó módon – első ízben – három egymást követő évre kiszolgáltatták a játékjogot. A társulat erre az időre a Schnekenberger Antal tulajdonában álló „Elefántos Házba” szállásolta be magát.[35] Kurt a fennmaradt műsorjegyzékek s egyéb utalások szerint a legfrissebb, Bécsben sikert elért darabokkal örvendeztette meg a pécsi közönséget. Repertoárján sok operát és dalműveket szerepeltetett. E zenés darabokon kívül előszeretettel játszott társulatával bohózatokat is. A város énekkaraival és zenészeivel (hangászok) kiváló kapcsolata volt. Ez tette lehetővé a szokatlanul nagyszámú zenei mű színpadra vitelét. Sikereinek másik záloga, rendkívül jól szervezett, nagy nevekből álló társulata és elsőrangú felszerelése. Bécsi kapcsolatai révén azt is elérte, hogy egy-egy szerep eljátszására a császári udvari színház művészei is ellátogattak a városba. 1833. október 10-én pl. „A zarándoknő, vagy a női okosság győzelme” c. darab szereplője Johanna Franaul von Wiessenthurn udvari színésznő volt.[36]

Az operák közül a 4 év alatt állandóan műsoron volt Bellini Normája és Wolfgang Amadeus Mozart Varázsfuvolája. Különösen nagy sikere volt a Schick–Riotti szerzőpáros komikus tündérjátékának a „Nina, avagy vándorlás egy férfi nyomában” cím alatt.[37] A négy felvonásos táncos darab Kurt repertoárjának állandó szereplője volt. Nevéhez fűződik még egy, máshol már régóta gyakorolt szokás meggyökereztetése, a Színházi Zsebkönyvecskék (almanachok) megjelentetése. A társulat súgója, Kari Buchenhaim két ízben is, 1835 és 1837 szilveszterén jelentette meg ezeket a ma már nagy forrásértékkel bíró zsebkönyveket.[38]

Akármennyire is sikeres volt Joseph Kurt fiatal színidirektor, egyszer minden sorozatnak vége szakad. S ez történt vele is, bár meglehetősen méltatlan, mondhatni vulgáris módon. 1836. február 25-én ui. verekedésbe keveredett a helyi nemesekkel, polgárokkal és a Líceum-beli diáksággal.[39] Másnap a város külorvosa, Gerdanits András által kiállított látlelet szerint a derék komikus a fején, végtagjain és az „alfelén” szenvedte el az üt legeket.[40] A helybenhagyott direktort ráadásul a város tömlöcébe zárták, mint botrányokozót. Onnan írta aztán panaszos leveleit, s kérte, hogy az ítélet alól mentsék fel és adjanak ki számára 4 éves működéséről bizonyító levelet. Ezt végül is 1836 áprilisában megkapta, s utána rögtön elhagyta a várost Nagyszombat felé irányítva társulatát.[41] Többet nem tudni a városban dicstelen véget ért direktorról.

Pár hónap múlva, még ugyanebben az évben alakult meg a Pécsi Polgári Casino, mely legfőbb feladatául a város első önálló színházának felépítését tűzte ki.[42] Ez végül is sikerült és a Teátrumot 1839 novemberében át is adták, de csak 1840 decemberére készült el véglegesen. Működésének első 3 évében azonban csak német színjátszóknak adott otthont a város első kőszínháza. Ekkor a magyar színjátszást megalakulása óta (1838) támogató Pécsi Nemzeti Casino elhatározta, külön alapot hoz létre a nemzeti színjátszás önállósításáért.[43] A közadakozásból befolyt összegből vették bérbe az Elefántos Házat, a Magyar Teátrum székhelyét és kezdték megszervezni a „Pétsi Magyar Színésztársaságot”, valamint ebből vásárolták meg a szükséges felszereléseket is.[44]

Lendvay Márton

Végülis Farkas József révkomáromi színigazgató társulatát szerződtették. S mivel az igazgatót egy régebbi szerződése elszólította, a társulatot a Nemzeti Casino 7 tagú testülete igazgatta Mihálovits Imre és Kajdacsy Antal elnökletével.[45] A színésztársaság főrendezője s egyben elsőszámú sikerembere, Lendvay Márton, a Nemzeti Színház vezető színésze lett. Az ekkor 32 esztendős művész már jelentős sikereket élt meg. Lendvay u. i. 13 éves kora óta élt a színpad bűvkörében. Először Megyeri társulatához szerződött és bejárta vele az országot. Különösen nagy tetszést aratott Pozsonyban, Kassán, Debrecenben, Nagyszombaton, Pesten a Beleznay-kertben és természetesen Budán.[46] Már két éve volt a Nemzeti Színház tagja, mikor meghívást kapott a Pécsi Nemzeti Casinotól.

A gondjaira bízott 43 fős társulat 1839. október 9-én nyitotta meg a magyar színi szezont, megelőzve ezzel az építkezési gondokkal bajlódó Deutsche Theatert.[47] A nyitóelőadáson Raupach: Királylány, mint koldusnő c. 5 felvonásos darabjával debütáltak a pécsi közönség előtt. Az ismert műsorjegyzékek szerint Lendvay társulata heti 3–4 alkalommal lépett színpadra. Az 1840. április 30-ig tartó első évadban összesen 105 előadásnak tapsolhatott a publikum.[48] A színre vitt darabok jó része bohózat, dal és vígjáték volt. Szomorújáték és tragédia már ritkábban került műsorra. A művek szerzői természetesen a kor divatos német és francia mesterei pl. Kotzebue, Schiller, Raupach és Moliére. De magyar szerzők darabjait is játszották, így Balogh, Gaál, Fáy, vagy a később híressé vált Szigligeti színpadra írt műveit. Népszerűek voltak olyan klasszikus szerzők adaptációi, mint Shakespeare, Walter Scott, Goldoni és Calderon. De a legkedveltebbek a német darabok voltak.[49] Az igazgatóság külön gondnokot nevezett ki az operák és daljátékok felügyeletére, Veszely Ede János karmester személyében. Irányítása alatt nagy sikerrel ment a Sevillai borbély, a Norma és az Othello.

De a közönség főleg Lendvayt akarta látni a színpadon. Nap, mint nap telt ház volt, mikor ő került színre. S a pécsiek megcsodálhatták művészi alakításait Katona József' Bánk bánjában, Shakespeare Othellójában és a Rómeó és Júliában. De legkimagaslóbb alakítása a Hamlet címszerepének eljátszása volt. Bár Lendvay kiváló tenor is volt, Pécsett főként prózai szerepeiért ünnepelték.[50] Ha hinni lehet a korabeli tudósításoknak az akkor már 6 éve Hivatal Anikóval nős színész a pécsi hölgyek bálványa volt. De rendkívül népszerű a pécsi tanulóifjúság körében is. Vendégjátéka alatt több esetben vonultak ablaka alá a diákok. Lelkesültségükben még verset is írtak hozzá, melynek utolsó szakasza így hangzik:

Így egyesülve győz a hon szerelme,

Mert célja egy, mert csak egy szenvedetne,

Mert egyet értnek hű Magyarjai.

A Fény Te vagy; -melly hogy soká vezessen,

S biztos vezére többnek is lehessen,

Éljen, kiáltjuk – ÉLJEN LENDVAY!!![51]Az évad utolsó előadását 1840. április 30-án tartották, ami egyben Lendvay búcsúelőadása is volt. A jeles művész a Hamlet újbóli színrevitelével búcsúzott a pécsi közönségtől. Ezzel a Magyar Színésztársaság sorsa, is megpecsételődött. Ugyanis a társulat gerince Lendvayval együtt távozott. Hozzá hasonló színészt már nem sikerült Pécsre szerződtetni, ezért az új színi évad egy hónap elmúltával félbeszakadt és a társulat végleg feloszlott.[52]

Lendvay Márton még ugyanebben az évben külföldi tanulmányútra indult. Megjárta a nagyobb német városokat és hosszabb időt töltött Bécsben is. Visszatérte után már csak a Nemzeti Színházban játszott egészen 1854 januárjáig, mikor összeesett a színpadon. Jókai Mór a négy év múlva bekövetkezett halálakor így emlékezett meg róla: „Két sírban nyugszik: egyik a föld, a másik a feledékenység, mert a színészről csak a neve marad fenn, anélkül, hogy szellemi nagyságáról fogalmunk lenne.”[53]

Ezt követően két esztendőnek kellett eltelni az újabb magyar társulat fellépéséig. Ekkor a Hevessy Imre vezette Magyar Színészi Társaság elsőként léphetett fel a Német Színházban 1842 nyarán.[54]

August Roll

Közben a színházban egymást követték a német színigazgatók. Nem egészen 4 év alatt 6 direktort emésztett fel a Polgári Casino. A színi vállalkozók bukása elsősorban anyagi okokra vezethető vissza, de a fejlődő polgárság ízlésének sem tudtak minden esetben megfelelni. Ez a mondhatni válságos helyzet akkor szűnt meg, mikor a Casino részvényesei 1843 őszétől 3 éves szerződést írtak alá August Roll színigazgatóval.[55] Roll direktorsága alatt a korábban fél házzal működő színház újból nagy sikerektől lett hangos. A siker egyik összetevője Roll kiváló összeköttetései, elsősorban a császárváros színpadaival. Ezért repertoárján folyton a bécsi sikerdarabok szerepeltek. Az ehhez szükséges technikai felszereléseket, díszleteket és jelmezeket is sikerült megszereznie.[56] Népes társulata pedig rendkívül jól szervezett és kitűnő erőkből állott: karmestere a pécsi Wimmer József a színművek és a paródiák színreviteléhez külön-külön rendezője volt. De alkalmazott díszlettervezőt és balettmestert is. Színházi titkára pedig az a Mathias Wagner volt, aki 1849-től számítva 10 évig tartózkodott a városban, mint színigazgató.[57] Társulatát 12 hölgy és 17 férfi alkotta. Köztük volt az a pécsi születésű Csernits Ignácz is, aki Wágnerrel együtt vezeti majd ezt a társulatot.[58]

Roll műsorjegyzékén a legnépszerűbb szerző, az uralkodó bécsi divatnak megfelelően a francia Nestroy volt. A szerző bohózatai, zenés darabjai természetesen uralták a pécsi színpadot is. A színházi almanachok szerint a három év alatt 11 Nestroy-mű ment folyamatosan a városi színházban. Közülük is a legsikeresebb „A rongyos”, „A vasúti házasság”, a „Lumpaciavagabundus” és az „Eulenspiegel”.[59] A bohózatok közül Kaiser, Hopp, Told, Blum és Haffner német szerzők művei váltották egymást. Roll másik kedvelt műfaja a vígjáték. Ebben Bauernfeld, Vogel és Dernhardstein vitték el az elsőséget. A színműveknél pedig Raupach, Pfeiffer, Haffner és Gutzkow a legtöbbet játszott szerző. Az egykori színműfejedelem, Kotzebue majdnem mellőzött lett Roll igazgatása alatt. Csak egy alig ismert művét játszották.[60] És egy igazi színháztörténeti esemény: a városban Roll vitte először színre Goethe Faustját 1846. március 18-án, mintegy hattyúdalként, mivel nemsokára örökre elhagyta Pécsett.[61] Ez idő alatt kedveltek voltak még francia szerzők átdolgozásai, közülük Scribe és Dumas darabjai a legismertebbek. A korábbiakhoz képest szinte teljesen száműzött műfaj lett az opera. Csupán csak Bellini Normáját játszották, igaz több alkalommal is. Roll újból visszacsalogatta a pécsieket a színházba, igaz, hogy ittléte alatt főleg a könnyedebb műfajokat játszotta, de sikere aligha vonható kétségbe. A direktor végülis nem hosszabbította meg szerződését és 1846 áprilisában visszatért a császárvárosba.[62]

Talán nem stílszerűtlen e vázlatos színháztörténeti tablót, a hajdani komédiások egyik búcsúversével zárni:

Most adjuk át tisztelettel

Vörös nyomás és kerettel

Feldíszített búcsúszónkat

Megtisztelve pártfogónkat!

Amig végig lesz olvasva

Mi ott ácsorgunk drukkolva

És mi mind addig várva állunk

Míg be nem teljesül álmunk.

Mikor aztán a forint már

Zsebeink fenekére száll

Csinos pukedlit csinálunk

És egy házzal odébb állunk.[63]

Jegyzetek


[1] MÁRFI Attila: Pécsi szinházalapítási törekvések a reformkorban. In: Baranya III. (1990) 2. 47.

[2] MÁRFI Attila: Pécs szabad királyi város német és magyar színjátszásának forrásai a Baranya Megyei Levéltárban (1727–1848). Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Budapest 1992. 72. (MÁRFI 1992)

[3] BÁRDOS Kornél: Pécs zenéje a 18. században. Akadémia Kiadó Budapest 1976. 91. (BÁRDOS 1976)

[4] MÁRFI 1992. 55–56.

[5] CSERKUTI Andor: Pécsi színészet az 1730-as években. Pécsi Napló 1913. VI. 22.

[6] U. o.

[7] U. o.

[8] MÁRFI 199. 56.

[9] BÁRDOS 1976. 91.

[10] SZKLADÁNYI Péter: Színházi zene Pécsett a 19. század első felében. In: Baranyai Helytörténetírás. 1983–1984. Szerk.: SZITA László, Pécs, 1984. 393.

[11] MÁRFI 1992. 205.

[12] Baranya Megyei Levéltár (BML), Pécs Város Tanácsának iratai (PVT. ir.) 1122/1813.

[13] BML. PVT. ir. 1131/1813.

[14] CSERKUTI Andor: A pécsi színészet 1813-ban. Pécsi Napló, 1913. VI. 29. (CSERKUTI 1913)

[15] U. o.

[16] KARDOS Emília: A pécsi német sajtó és színészet története. Pécs, 1932. 38. (KARDOS 1932)

[17] BML. PVT. ir. 498/1811. és CSERKUTI 1913

[18] CSERKUTI 1913 és KARDOS 1932. 34.

[19] BML. PVT. ir. 323/1817 és 825/1817.

[20] BML. PVT. ir. 1871/1818.

[21] HERNÁDI Ferenc: Adattár a pécsi magyar színjátszás kezdeteihez (1818–1848). In: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1959. 187.

[22] Magyar Színházművészeti Lexikon I. kötet, Szerkesztette: SCHÖPFLIN Aladár, Bp., 1929. 108. (MSzL 1929)

[23] U.o.

[24] Magyar Színházművészeti Lexikon. Főszerkesztő: SZÉKELY György, Akadémia Kiadó, Budapest, 1994. 50.

[25] VÁRADI Antal: Régi magyar színészvilág. Budapest Franklin Társulat, Bp., 1911. 124.

[26] BML. PVT. ir. 117/1819.

[27] BML. PVT. ir. 447/1821.

[28] BML. Plakátgyűjtemény.

[29] RÉZ Pál: Déryné emlékezései I. kötet. 356–357. (RÉZ: Déryné)

[30] BML. Plakátgyűjtemény

[31] RÉZ: Déryné 356–357.

[32] U.o.

[33] MÁRFI 1992. 208–209.

[34] BML. PVT. kgy. jkv. 2122/1832.

[35] BML. PVT. ir. 680/1836

[36] VIDA Mária: Az első pécsi nyomda kiadványainak időrendes jegyzéke 1773–1836. Pécs, 1934. 20.

[37] BML. Aprónyomtatvány-gyűjtemény sz. n.

[38] PUSZTAI-POPOVITS József: Érdekes epizódok a pécsi színészet történelméből. Pécsi Napló 1943. XI. 16.

[39] BML. PVT. ir. 586/1836.

[40] U. o.

[41] BML. PVT. kgy. jkv. 964/1836

[42] HAAS Mihály: Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben. Lyceum nyomda, Pécs, 1845. 320. (HAAS 1845)

[43] MÁRFI Attila: A Pécsi Nemzeti Casino színházpártoló tevékenysége. In: Honismeret XX. (1992) 3. 24. (MÁRFI 1992 B)

[44] KOSZITS Ákos: A 100 éves Pécsi Nemzeti Casino megalakulása és első éve. Pécs 1938. 17.

[45] MÁRFI 1992 B: 25.

[46] MSzL 1929. I. Kötet 111.

[47] MÁRFI 1992 B: 26.

[48] U. o.

[49] U. o

[50] Dr. RÓNAKY Kálmán: Idősb Lendvay Márton vendégszereplése Pécsett 1839-ben. In: Pécs-Baranyai Múzeum Egyesület Értesítője X. (1928) 70.

[51] BML. Aprónyomtatványok gyűjteménye sz. n.

[52] MÁRFI 1992 B: 27.

[53] MSzL 1929. I. kötet 112.

[54] MÁRFI 1992. 209.

[55] BML. PVT. kgy. jkv. 3100/184

[56] Lásd a 16. sz. a. jegyzetet 61.

[57] MÁRFI Attila: Pécs szabad királyi város német és magyar színjátszásának forrásai a Baranya Megyei Levéltárban (1849–1886). Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet. Bp. 1993. 31.

[58] KARDOS 1932. 62.

[59] U.o.

[60] U.o.: 63.

[61] U.o.: 64.

[62] BML. PVT. kgy. jkv. 1259/1846.

[63] BML. Aprónyomtatványok gyűjteménye sz. n.