Cikkek

Ujvári Jenő: A „hely szelleme” mint múzeumalapító tényező

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 2–3.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1996.

ISSN 1219–4077

Szerkesztette: Vonyó József

131–138. pp.


Ujvári Jenő


A „hely szelleme” mint múzeumalapító tényező


„Der Geist des Ortes” als Gründungsfaktor eines Museums

The „Spirit of the Place” as a Museum Founding Element




A kiegyezés utáni polgári fejlődés megkövetelte, hogy az állam polgárainak széles rétegei között eszmei befolyást gyakoroljon, egyben kulturális felvilágosító és propagandamunkát végezzen. A liberális korszak kultúrpolitikusai előtt olyan egységes kultúrában élő polgári társadalom ideálja lebegett, amely a műveltség tekintetében egyenlővé teszi a népesség különböző rétegeit.

A liberalizmusnak a társadalmi szabadságjogokról, benne a művelődési szabadságról vallott felfogásában lelt talajra a szélesebb néprétegek művelésére hivatott múzeumok létesítésének gondolata. Alapjaikat tanárok, jogászok, papok, orvosok, külhivatalnokok rakták le, rendszerint társulatokat (régészeti, természetrajzi, néprajzi stb.) vagy egyenesen múzeumalapításra és fenntartásra létesült múzeumegyesületeket alkotva és működtetve.

Különösen ott alakultak kedvezően a körülmények, ahol maguk a közigazgatási vezetők is támogatták a kutatást és a gyűjtemények intézményszerű működését.

Ilyen helynek tarthatjuk Pécset is, nemcsak azért „mert e táj változatos múltjában a legrégebbi kulturális nyomok visszanyúlnak a kőkorszakba s a honi történelem emlékei mellett a tudományok és a közművelődés különféle ágai, a néprajz s a természet gazdagsága találkoznak össze ezen a helyen”[1], hanem azért is, mert a Majorossy Imre, Pécs polgármestere által 1901-ben alakított Pécs-Baranyamegyei Múzeum Egyesület (1906-ban újra alakult), majd az 1904. november 27-én szép ünnep keretében megnyílt városi múzeum jól átgondolt, a helyi működésből fakadó elvek szerint végezte tevékenységét.

A múzeumoknak a specializálódás folytán szinte beláthatatlan változatosságú fajtái keletkeztek a századfordulóra. Ahány vidék, tudományszak, történeti vagy társadalmi egység, ahány nagy egyéniség, nemzetiség: annyi múzeum létesült.

Indokolt azonban, hogy vizsgáljuk és megértsük azt a sajátosan különálló helyzetet, melyet a városi múzeum (és könyvtár) e sokféleségben elfoglalt.

Azzal a kéznél lévő útbaigazítással ugyanis, hogy ezen intézményeknek, múzeumoknak minden, az illető város múltjára vonatkozó tárgyat gyűjteniük kell, még csak nagyon keveset nyertünk. Még azt sem tudjuk, hogy csak a régiségértékekkel, vagy esetleg csak a művelődéstörténeti értékkel bíró tárgyakat gyűjtsük-e? Továbbá mik tartoznak ebbe a körbe, mert hiszen egy város élete igen sokoldalú: természeti, vallási, gazdasági, művészeti, régészeti stb. tárgyak gyűjtendők-e? Továbbá hogyan osztályozzuk és állítsuk ki az anyagot: megőrző, oktató, tudományos, gyönyörködtető célzattal?

Látnivaló, hogy a dolog meglehetősen bonyolult, s ennek az az oka, hogy maga a város, melynek muzeális típusát szeretnénk megállapítani, a legkomplikáltabb szervezetek közé tartozik, s nem állnak rendelkezésére segítő vizsgálati adatok, pl. a szociológia köréből sem.

Ahhoz, hogy ezt a nagy horderejű kérdést mégis kellően megválaszolhassuk, elsőként le kell szögeznünk, hogy a modern múzeumpolitika szerint a múzeum elsősorban kulturális tényező: azaz tevékeny eleme a város életének; szerepe nem passzív megőrzés és szemlélődés, hanem aktív, tudatos részvétel a városi organizmus gépezetében.

A városi múzeumot a polgárosodó közösség öntudatosodása teremti meg, a lokálpatriotizmus, a szülőföld szeretete, mely összefogja a város lakóit, hogy kedves lakóhelyük emlékeit, szépségeit, életének lüktetését saját és utódaik gyönyörűségére és okulására összegyűjtsék. Éppen ezért a legfőbb erénye ennek az intézménynek az, hogy szinte minden tárgyával, gyűjteményének minden darabjával ki tudja váltani a közérdeklődést, amely egy múzeumnak nemcsak létezési, de továbbfejlődési feltétele is.

Mégis alig lehet mondani, hogy a helyi múzeumok ki tudták volna használni ezt az előnyt, sőt – némi túlzással – Szabó Ervin szavaival mondhatjuk, hogy „a hangos és ünnepélyes megnyitás után ezekbe a múzeumokba a város polgárai lábukat soha többé be nem teszik és a kultúrával szemben teljesített kötelesség megnyugtató és fölemelő érzésével átengedik a teret az idegeneknek, akik nem tudván, hogyan üssék agyon az időt, a múzeum látogatási statisztikáját javítják”[2]

E jelenség – melynek szerteágazó okát megállapítani most lehetetlen – utal arra, hogy a városi múzeumok nem a helyhez kapcsoltságot szorgalmazták, nem építettek célkitűzéseikben a város határozott egyéni karakterére, nem simultak városuk „egyéniségéhez”. Pedig valamely város kultúrájában az egyetemes tartalom mellett éppen ez lesz a legérdekesebb és legértékesebb elem, amely őt minden mástól élesen megkülönbözteti, amely csak az övé.

Elgondolásunk értelmében tehát mielőtt egy városi múzeumot megalkotnánk, tisztába kell jönnünk az illető város „egyéniségével”, arculatával. Az így nyert vonások útmutatásokkal fognak szolgálni arra vonatkozóan, hogy mi a helyi kultúra igazi karaktere, s hogy milyennek kell majd lenni annak a múzeumnak, amely ebben a kultúrában tevékeny tényező akar lenni.

Milyennek látta a századforduló embere Pécset? Felismerte-e a hely kulturális jellegét? S ezt hogyan fogalmazta meg?

Pécs Baranya megye és a Dél-Dunántúl természetes gazdasági és kulturális központja, régi büszke történelmi múlttal bíró szabad város”, püspöki székhely, iskolaváros. „Pécsett a múzeumépítés gondolatát elősegítette a táj változatos múltja, hisz a legrégebbi kulturális nyomok visszanyúlnak a kőkorszakba, s a honi történelem emlékei mellett a tudományok s közművelődés különféle ágai, a néprajz s a természet gazdagsága találkoznak össze ezen a helyen.”[3]

Pécsett a mai székesegyházi plébánia épületének 1780–1800 között történt felépítésével kapcsolatban került elő az egyik legkorábbi földben rejlő régészeti lelet: az első festett ókeresztény sírkamra. Ez a lelet alapozta meg a pécsi ókeresztény temető hírnevét és a múzeumalapítás gondolatát. Ez tette emlékezetessé megmentőjének, Koller József kanonoknak a nevét. Másik jelentős esemény volt a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1845-ben itt tartott vándorgyűlése. Ekkor kaptak a résztvevők először leírást a megyéről Haas Mihály tanártól, aki értekezést is tartott Baranya megye római, magyar és török régiségeiről. „Nem hibázunk semmit, ha azt állítjuk, hogy Baranya vármegye hazánk legszebb leglátogatottabb vármegyéi közt.”[4]

Később Horváth Antal és tanítványa Juhász László ügyvédek régészeti, természetrajzi, néprajzi gyűjteménye lett a múzeum törzsanyaga, amelyet a Zsolnay család és mások ajándékai gyarapítottak.

„Eleven életté, megmásíthatatlan valósággá kell lennie a magyar kultúra decentralizációjának, mert hazánk nagysága, fénye, dicsősége lényeges részben attól függ, mennyiben leszünk képesek az ország minden egyes részében belterjes kulturális élettel bíró nagy magyar gócpontokat teremteni. Ezért egyesült erővel kell küzdeni a városi és megyei törvényhatóságnak. Belterjes kulturális élet csak azon városban van, mely a múzeum és könyvtár kincses tárházát is bírja, mert hisz a múltak kegyeletéből fakadhat csak az olthatatlan hazaszeretet, s ebből alakul ki a nemzeti erő jövőt biztosító hatalommá[5]

Ez már a polgármester kultúrpolitikai megnyilatkozása volt, annak tudatában, hogy a múzeum nemcsak kulturális intézmény, hanem közművelődési jelentőségéből adódóan közgazdasági tényező, e vidék gazdasági érdekeinek hathatós eszköze is egyben.

Szőnyi Ottó az első igazgatók egyike a működés irányait így jellemezte: „A mi működésünk is a fórumon folyik le és a közvélemény irányító hatása alatt áll. Mi a nagyközönség lelkében akarjuk éleszteni az érdeklődést a múlt emlékei iránt, amelyekben az egységes fejlődés alapjait látjuk, de egyúttal nemesítjük a közízlést, mikor példákat tárunk a talmi művelődni vágyók elé a történelem, régészet, a művészet, a néprajz és természetrajz mezejéről. S e törekvéseinket a helyi érdek zománcával vonjuk be, mikor megmutatjuk, hogy adott körülmények, viszonyok és állapotok között miként boldogult a művelődésben a múlt és mivé építsük fel a jövő kultúrapalotáját, de úgy, hogy az nekünk feleljen meg, akik az egyetemes fejlődés birodalmában egy pontra vagyunk területileg utalva.”[6]

A pécsi múzeum sikerei abban rejlenek, hogy 1904-től tartó története során gyakran feladatának tekintette a város karakterének, a „hely szellemének” tudatosítását, ápolását és összekapcsolását az országos és nemzetközi tendenciákkal.

Híven tükrözi ezt a törekvést a gyűjteményszerkezet alakítása, csoportosítása, mert „természetesen a város anyagi és szellemi kultúrájának minden ága egyaránt kell, hogy részt vegyen a város kultúrképének bemutatásában.”[7]

E szemelvények azt demonstrálják, hogy a századforduló szellemi körképében a város jellegét, a sajátos helyi színezetet, az egyéni, határozott karaktert a történelmi múltban, annak jelenben élő emlékeiben, szellemi, kulturális önállóságban, a zamatos „tősgyökeres” életben, régi szokásokban, iparokban, viseletben stb. látják felfedezni.

A városi múzeum karakterének meghatározásában, feladatainak kijelölésében azonban egy másik, elvi természetű polémia is fontos szerepet játszott. A kultúrpolitikában két ellentétes irányzat küzdelme folyt (ami a mai napig tart).

A tudománypolitikai irány hívei az öncélú, tiszta tudományban látt(j)ák a nemzeti kultúra alapját. A tiszta tudomány művelését, fejlesztését tartják kulturális intézményeink feladatának, mert ennek hiányában nincs alkalmazott tudomány, népszerűsítő tudomány sem. Elismerik ugyan a népművelés szempontjainak fontosságát, de ezt nem tekintik elsőrendű feladatnak, mivel e célból külön gyakorlati irányú, közművelődési jellegű intézmények léteznek. A népművelő feladatnak is csak a tudományos alapon álló múzeum tud megfelelni. Ennek mellőzése esetén csak korcs intézmény marad a múzeum is, a túlhajtott lokálpatriotizmus miatt, vagy az egyéni ambíciók eredményeképpen apró „zugmúzeum” keletkezik. A tisztviselők munkássága kimerül az esetlegesen gyarapodó, a számszerű nyilvántartás és ellenőrzés céljait szolgáló felületes lajstromozásban és a kiállítás időnkénti átrendezésében.

A közművelődés-politikai irány hívei tagadt(j)ák a tudomány öncélúságát. A tudományok értékmérőjét gyakorlati alkalmazhatóságukba keresik, az összes kultúrintézmények fő feladatát pedig a népszerűsítő tudományos munkában, a népművelésben és a gyakorlati képzésben látják. Gondoskodni kell a múzeumügy terén is arról, hogy „holt raktárakból a nemzeti közművelődés, a vidéki kultúrélet, a szélesebb néprétegek művelődését célzó szabadoktatás gócpontjaivá fejlesztessenek.”[8]

A közgyűjtemények népművelői hivatásuknak azáltal felelnek meg, hogy anyagukat, gyűjteményüket a nagyközönség igényeinek figyelembevételével rendezett állandó és időszaki kiállításokon mutatják be, tudományos eredményeket pedig ismeretterjesztő kiadványok és népszerű előadások útján ismertetik. „Kívánatos volna közművelődési célzatú szemléltető intézményeket létesíteni, amelyek másolat- és képsorozatokban ismertetnék a tudomány fontosabb eredményeit. Ily tipikus népművelő gyűjteménnyel volna kiegészítendő valamennyi vidéki múzeumunk is. E közművelődési gyűjtemények keretében helyet kell biztosítani a technikai, ipari, mezőgazdasági anyagoknak is.”[9]

Az 1897-ben alakult Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa és Felügyelősége[10] által is megfogalmazott álláspont lényegében elkülöníti a múzeum (és könyvtár) politikában a tudományos (közművelődési célt is szolgáló) és a közművelődési (tudományos alapon rendezett és fejlesztett) közgyűjteményeket, a városi múzeumokat ez utóbbi kategóriába sorolva.

A pécsi múzeum köztes helyet foglalt e sarkított ellentétpárban. Egyrészről magán viselte Hóman Bálint „zugmúzeum” jelzőjét, hiszen a tisztviselők munkája gyakran kimerült az esetlegesen gyarapodó anyag számszerű nyilvántartásában, az ellenőrzés céljait szolgáló felületes lajstromozásban és a kiállítás időnkénti átrendezésében. Másrészt jelzi a növekedést, hogy 1936-ban közgyűjteménnyé nyilvánították a városi Majorossy Imre múzeumot (1927-ben vette fel a nevét), 1938-ban megalakult Baranya vármegye Múzeuma (Dombay János vezetésével), amit 1943-ban szintén közgyűjteménnyé nyilvánítottak.

Látjuk tehát, hogy a múzeumok kutató, nevelő, vagy szórakoztató jellegének kérdése az intézmény átfogó célkitűzéseinek sorába tartozik, és bármelyik funkció iránti igényt a múzeum létezésének, társadalmi hivatásának és hasznosságának általános célja vetette fel.

A gyűjtemények azonosításának, értékelésének és rendben tartásának szükségessége még ma is egyik fő oka annak, hogy a múzeumok kutatói funkciójukat (a kutatás szót klasszikus értelemben használjuk, vagyis olyan ismeretek keresését, amelyek mindenki számára újak) fenntartják. Mint láttuk, a századfordulón egy nagyszabású idealista hullám azt az elképzelést hozta létre, hogy a kutatást önmagáért kell végezni „öncélú, tiszta tudomány nélkül nincs alkalmazott tudomány, népszerűsítő tudomány sem”, tekintet nélkül az intézmény gyakorlati szükségleteire. A kutatás harmadik oka nem a múzeumi gyűjtemények szükségleteiből, hanem a nevelési funkciók iránti igényből fakad. Olyan információt kell adnia, amely még nem vált a tankönyvek és lexikonok közkincsévé, amely csak azok számára elérhető, akik igénybe veszik a múzeumot. Érdemes itt idézni Szőnyi Ottó 1913-ból származó, tehát korai felismerését: „A múzeum ügyéért azért fáradozunk, mert tudjuk, hogy az nem a kuriózumok és ócskaságok raktára, hanem a művelődés dokumentumainak rendszeres szemléltetője. És e fáradozásunk nem fakad érzelgős kegyelet hamis pátoszából, hanem jó értelembe veendő érdekből. Érdekünk, hogy az emberi szellem ne csak a brutális hasznosság iránt bírjon érzékkel, hanem azon finomságok iránt is, melyek illatos olajként párolognak az élet milliónyi viszonyai között. Szép is legyen az élet, de nem lehet az gyengéd érzések nélkül. És hiányozhatnak-e ez érzések közül a természet és művészet szeretete, a hagyományok tisztelete? És hiányozhatik-e jó ízlés, mely csak jó példákon csiszolódhatik? A jó példákat a múzeum nyújtja mindenkinek, annak is, aki különben a legmostohább viszonyok között él. Igenis, ünnepnapokat rendez a múzeum”[11].

Egy múzeum lehet egyszersmind gyűjtemény, oktatási eszköz, kutató központ, de ha mindhárom funkciót egy intézményben akarjuk kombinálni, akkor el kell dönteni, hogy mi a múzeum fő célja, amelyből az egyéb sajátosságok és funkciók szükségleteit levezethetjük. Egy gyűjtemény fenntartása bizonyos fajta kutatást igényel, de ez a kutatás nem tesz szükségessé sem kiállítást, sem bármely más oktatási funkciót. Másrészt a jó oktatás és a didaktikus kiállítás is igényli a kutatás támogatását, de ennek gyakran másfajtának kell lennie, mint a gyűjteményeken alapuló kutatásnak.

A múzeum támogatottsága, társadalmi elismertsége azonban kétségtelenül azokon a nevelési szolgáltatásokon alapszik, amelyet a közönségnek nyújt a kiállítások segítségével.

A kutatásnak az így értelmezett, bővített fogalma, amely inkább származékos, mint főcél, érintheti a múzeumok által végzett kutatások természetét, de nem gyengíti a tudományos vizsgálatok megalapozottságát. Éppen ellenkezőleg: a kutatás mint a jó oktatás kelléke jól megvédelmezhető, míg a kutatás, amely egy rejtett gyűjtemény fenntartásának lényege, nehezen igazolható.

Két különböző útja van annak, hogy fokozzuk a kiállított anyag igazi szórakoztató értékét. Kiaknázhatjuk a szóban forgó tárgy szokatlan vonásait, vagy bizarr oldalait. A másik, hogy a lényegét ismertetjük meg, mert az igazi nevelés célját ez szolgálja. A múzeum hanyatlása ott a legnagyobb, ahol az öncélú kutatást tekintették elsőrendű kötelességnek.

Sok minden történt a múzeumi életben a századforduló óta, s a sikeres periódusokban tudatosan vizsgálták a továbbhaladás irányait, és mindig szem előtt tartották az alapítók célkitűzéseit: „Megindult a harc a tudatlanság ellen. Népegyetemek, szabadlyceumok, népakadémiák, egyesületek és társaságok országszerte rendezik a felolvasásokat és előadásokat. A tudomány hatalom, mely érvényesülésre tör. A műveltség érték, melyet váltópénzzé kell tenni. A tudás hatalmát és értékét forgalomba hozni a közművelődési egyesületek hivatása.

Több érzékre hatni – a mai szemléletű oktatás rugója a múzeumok létesítésének és létjogosultságának alapja. A természettudományok és képzőművészetek szemléltetésének úgyszólván kizárólagos tényezője: a múzeum.

A múzeum az az egyetlen egyetemes közművelődési tényező, mely szemlélteti az embert és alkotásait a csiszolatlan kőkorszaktól a mai napig és bemutatja az ember környezetét: a mikro- és makrokozmoszt. Ezért gyűjti a múzeum a régészeti, történelmi, természeti, néprajzi, ipari és gazdasági, valamint képzőművészeti tárgyakat.”[12]

1. sz. melléklet

Tervezet a pécsi múzeumok gyűjteményszerkezetére I. Természettudományi gyűjtemény

Elsősorban a Mecsek-hegység és a Drávaszög, de lehetőség szerint Baranya, Somogy és Tolna vármegyék faunájának, flórájának és geológiai képének szemléltető és tudományos bemutatása.

II. Régészeti gyűjtemény

1.        Őskori Régészeti tár A gyűjteménytár anyagát Baranya Vármegye Múzeuma és a Városi Majorossy Imre Múzeum szolgáltatja.

2.        Római-kori Régiségtár Római régészeti és művészeti leletek, faragványos kövek, bronzok stb., melyek Pannónia és Sopianae történeti alapjait hivatottak bemutatni.

3.        Ókeresztény Régiségtár A nevezetes pécsi ókeresztény temetőrendszerből összegyűjtött és az azokból a továbbiakban feltárandó emlékek.

4.        Népvándorláskori Régészeti tár Baranya Vármegye Múzeuma és a Városi Majorossy Imre Múzeum anyagából. Megjegyzendő, hogy a Városi Múzeum törzsanyagát, Juhász László sok ezer darabra rúgó régiséggyűjteményét 1899-ben az államkincstár vásárolta meg és a Városi Múzeumban, mint letétet helyezte el.

III. Művészettörténeti gyűjtemény

1.        Románkori Kőtár A pécsi- dóm köveinek letétbevétele a Püspöki Kőtárból. Az európai jelentőségű, s több mint 700 db figurális és díszítményes faragású kőemléknek méltó, részben rekonstrukciós jellegű kiállítása, kiegészítve a székesegyház elpusztult freskóinak régi vízfestmény másolataival.

2.        A Gótika és a Reneszánsz korának Régiségtára Sírkövek, faragványos kövek, harangok, iparművészeti tárgyak, történeti emlékek, tárgyak, díszített kéziratok, könyvek, pecsétek, pénzek és érmék, jórészt a Püspöki Múzeum és az Egyetemi Könyvtár lététéiből.

3.        Újkori Művészeti Gyűjteménytár A pécsi egyházi gyűjteményekből letétbe vett gobelinek, ötvöstárgyak, miseruhák, továbbá a jórészt még ezután összegyűj- tendő XVIII–IX. századi bútorok, sekrestye, refektórium stb. berendezések, kovácsolt vasak, kerámia tárgyak, Zsolnay-sorozat, a Városi és Vármegyei Múzeum vonatkozó anyaga, vegyítve a korszak képzőművészeti alkotásaival, érem- és pénzemlékeivel.

IV. Modern szépművészeti gyűjtemény

1.        Dunántúli Képtár A pécsi dóm freskóinak (Lotz, Székely) kartonjai, dunántúli és pécsi festők (Mattyasovszky Zsolnay) és szobrászok reprezentatív sorozatai.

2.        Magyar Képtár Az Orsz. Magy. Szépművészeti Múzeumtól letétbe vett, iskolánként, ill. irányzatonként csoportosított didaktikus modern kép- és szoborgyűjtemény.

3.        Kiállítási Szalon

Lehetőleg a Szépművészeti Gyűjteménnyel kapcsolatban álló kiállítási helyiségekben, hol a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága, ill. jogutódja szokásos tárlatait, városközi és múzeumi retrospectív kiállításokat lehet rendezni. Előadóteremmel és egyesületi helyiségekkel.

V. Várostörténeti gyűjtemény

Pécs városára vonatkozó metszetek, térképek, okmányok, a városi hatalom, igazságszolgáltatás, valamint a polgárság, kézműves iparosság, kereskedelem, bányászat és céh-élet emlékei stb.

VI. Néprajzi gyűjtemény

A pécsi gyűjteményeken kívül kiegészíthető az Iparművészeti Múzeum és részben a Néprajzi Múzeum dunántúli leletanyagával. így és a szélesebb területre kiterjeszkedő gyűjtőmunka által ez a gyűjtemény regionális jelleget és az egész déli Dunántúl etnográfiai és népi díszítőművészetéről átfogó képet nyújthat.

VII. Izlamisztikai gyűjtemény

Pécs városát török műemlékeinek sorozata különösen alkalmassá teszi egy eddig országosan nélkülözött gyűjtemény felállítására, amely a Kelet kapujában szemléltető módon bemutathatja Magyarország 150 éves török hódoltsági korának művészetét, és ennek kapcsán az iszlám ornamentika többszázados hatását a magyar műipar tárgyaira. A Pécsett és Dunántúlon összegyűjthető és ásatásokkal bőven gyarapítható török emlékeken kívül letétként megszerzendőek, ill. cserélendőek a magyarországi múzeumokban raktárilag őrzött, eddig úgyszólván kiállításra nem is került, gyökértelenül lebegő közel-keleti művészeti tárgyak: fémek, fegyverek, hímzések, bársony és selyemszövetek, könyvkötések stb. Ezek a tárgyak legszerencsésebben valamelyik törökkori műemlék, vagy azzal kapcsolatos épületben volnának kiállíthatók. Ez az új gyűjtemény hatásos idegenforgalmi eszközökkel hirdetné Pécsett a római ókeresztény, románkori és reneszánsz emlékek latin szellemet és olasz művészetet sugárzó befolyása mellett, a magyar művészet és díszítőművészet eredetének antipólusát: a Kelet művészetének örökségét. A magyar művészet e kettős származásának bemutatása kristálytisztán fogja tükrözni műveltségünknek függetlenségét a germán nyugattól.

2. sz melléklet

Baranya megyei helyi gyűjtemények

– 1917. szept. 7. Megalakult a szigetvári Zrínyi

Miklós múzeumegyesület.

1948-ban közgyűjtemény, 1956-tól múzeum.

– 1923. Mohácsi Múzeum

– A komlói múzeum alakulása 1954

– A siklósi vár múzeumi kiállítóhely 1959

– A sellyei Ormánsági Múzeumi kiállítás 1959

– Az újkori történeti osztály megszervezése 1960

– A pécsváradi Múzeumi Kiállítás 1960

Várbaráti Körök:

Szigetvár: 1959, Siklós: 1961, Pécsvárad: 1968

Jegyzetek


[1] Szalay Imre miniszteri tanácsos (később a város díszpolgára – U.J.) beszéde 1904. november 27-én a Városi Múzeum megnyitó ünnepségén. In: Emléklapok a Pécsi. Városi Múzeum megnyitási ünnepségéről. Pécs 1905. (SZALAY I.) 7.

[2] SZABÓ Ervin: A városi múzeumok föladatai és a fővárosi múzeum. Bp. 1913., Idézi: DÉZNAI Viktor: Városi Múzeumok és a Temesvári Múzeum, Temesvári Hírlap 1914. Húsvéti számának különnyomata 11.

[3] SZALAY Imre i. m. 8.

[4] HAAS Mihály Baranya földirati, statisticai és történeti tekintetben, Pécs, 1845. 6.

[5] MAJOROSSY Imre záróbeszéde a városi múzeum megnyitó ünnepségén. In: Emléklapok a Pécsi Városi Múzeum megnyitó ünnepségéről. Pécs, 1905. 19.

[6] SZŐNYI Ottó: A pécsi városi múzeum 1911. évi fejlődéséről és állapotáról szóló jelentés. In: A „Pécs-Baranyamegyei Múzeum Egyesület” Értesítője. 1912. márc.–június. 67.

[7] VARGHA László tervezete a pécsi múzeumok egyesítéséről. Közli SARKADI Eszter: A Janus Pannonius Múzeum vázlatos története. In: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1974. 373. Részletes leírását lásd az 1. sz. mellékletben.

[8] HÓMAN Bálint: Múzeumok és könyvtárak. In.: Művelődéspolitika. 1938. 353.

[9] HÓMAN Bálint: i. m. 400.

[10] Wlassics Gyula kultuszminiszter létesítette. Általa a múzeum- és könyvtárügy rendszeres állami fel- ügyelet alá került és támogatásával rövidesen kiépült a provinciális múzeumok és közművelődési könyvtárak országos hálózata. 1922-ben pénzügyi okokból feloszlatták.

[11] SZŐNYI Ottó évi jelentése a „Pécs-Baranyamegyei Múzeum Egyesület” VI. Közgyűlésén, 1913. márc. 30-án. In: A „Pécs-Baranyamegyei Múzeum Egyesület” Értesítője, 1913. 49.

[12] Beköszöntő. In: A. „Pécs-Baranyamegyei Múzeum Egyesület” Értesítője. 1908. 1. sz. 1. Itt közöljük a 2. sz. mellékletben a Baranya megyei helyi gyűjtemények létesítésének időpontját.