Cikkek

Katus László: Pécs népessége 1848 és 1920 között

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 1.

Pécs népessége 1543–1990

Az 1993. december 15-én rendezett konferencia előadásai; Szerkesztette: Vonyó József; Pécs Története Alapítvány – Magyar Történelmi Társulat Dél-dunántúli Csoportja; Pécs, 1995; 174 p.

ISBN 963 85212 1x  ISSN 1219–4077

Szerkesztette: Vonyó József

37–94. pp.


Katus László


Pécs népessége 1848 és 1920 között


Die Bevölkerungszahl von Pécs zwischen 1848 und 1920

Population of Pécs between 1848 and 1920



A városfejlődés új tényezői

1848 után a modernizálódás felgyorsulása, a kibontakozó kapitalista fejlődés, a korszerű közlekedési-szállítási hálózat kiépülése, a modern iparosodás nekilendülése, a polgári államapparátus megszervezése nyomán minőségileg új típusú városfejlesztő tényezők léptek működésbe, amelyek hatására Pécs külső arculata, városképe, települési szerkezete, központi funkcióinak jellege, társadalmának struktúrája lényegesen átalakult. A gazdasági jellegű városfejlesztő tényezők közül elsősorban a vasútépítést, a szénbányászatot és a modem gyáripar kialakulását kell kiemelnünk. Ehhez járultak az olyan típusú modernizációs jelenségek, mint a polgári állam létrejöttével kapcsolatos új közigazgatási funkciók, valamint a korszerű iskolarendszer és közegészség-ügyi infrastruktúra kiépítése. E tényezők működésének köszönhette a város, hogy az 1850 és 1920 közötti időszakban is meg tudta őrizni azt az előkelő helyet, amelyet a magyarországi városhálózatban a preindusztriális korszakban elfoglalt.

A város viszonylag korán hozzájutott a többirányú vasúti összeköttetéshez. 1854 és 1857 között megépült a pécsi szénbányákat Moháccsal és a dunai gőzhajózással összekötő vonal. 1868-ban a Pécs–Barcs–Murakeresztúr vonal megnyitásával Pécs kapcsolatba került a Déli Vasút Trieszt felé vezető fővonalával (s 1873- tól Fiúméval is), sőt Szombathelyen, Sopronon és Bécsújhelyen keresztül vasúton elérhetővé vált a pécsiek számára a Monarchia legnagyobb városa és gazdasági központja, Bécs is. 1870-ben a Villány–Eszék vonal megnyitásával nemcsak Baranya délkeleti részével jött létre vasúti kapcsolat, hanem az Alföld olyan jelentős városaival is, mint Zombor, Szabadka, Szeged. Budapestre egyelőre csak nagy kerülővel, Barcson és Nagykanizsán át jutottak el a pécsiek, de 1882-ben létrejött a közvetlen összeköttetés is a fővárossal.

Ha a századforduló Magyarországának többi 137 városával összehasonlítjuk, akkor Pécsnek elsősorban bányaváros jellege a szembetűnő: egyike volt annak a 10 városnak, amelyekben a lakosságnak több mint 5%-a élt bányászatból (1900-ben a korabeli Pécsett 9%, a mai területen 15,5%). A Duna Gőzhajózási Társaság pécsi kőszénbányája az 1850-es években már az ország egyik legjelentősebb bányavállalata, amely több mint ezer munkást foglalkoztat. Az 1850-et követő negyedszázadban a bányászat volt az a gazdasági ág, amely leginkább vonzotta a városba a környékbeli, de jelentős mértékben a külföldi (ausztriai és csehországi) munkaerőt is. A kiegyezés előtti években a pécsi bányászok kétharmada külföldi születésű volt (nagyrészt cseh-morva), de még 1910-ben is 21% volt köztük a nem magyar állampolgárok aránya. Az 1860–70-es évektől kezdve meghatározó tényezőjévé vált a bányászat a környező (később Pécshez csatolt) települések – elsősorban Szabolcs, Somogy és Vasas – népességfejlődésének is. 1900-ban a pécsi szénbányában 1758, a később Pécshez csatolt községekben lévő 3 bányában pedig 1823 munkás dolgozott. Szabolcs, Somogy és Vasas községekben a lakosságnak több mint a fele bányászatból élt.

A század vége felé lépett a pécsi városfejlődést meghatározó tényezők sorába a modern nagyipar. Az 1848 utáni évtizedekben még sokáig a hagyományos kisipar volt a jellemző a város gazdasági életére. 1848-ban 37, 1862-ben 32 céh működött a városban. A korai manufaktúra-alapítási kísérletek sorra kudarccal végződtek. Az 1869 végén végrehajtott népszámlálás foglalkozási adataiból még egy kisüzemi jellegű ipar képe tárul elénk: 1293 önálló iparossal szemben 2332 alkalmazott és munkás dolgozott a pécsi iparban, 100 önállóra tehát 180 alkalmazott és munkás jutott. 1890-re mind az önálló iparosok, mind a segédszemélyzet száma megnövekedett (az előbbi 1834-re, az utóbbi 3499-re), de egymáshoz viszonyított arányuk alig változott: 100 önállóra 190 segédszemély jutott. Ezután már szembetűnőbb a változás: 1900-ban 258, 1910-ben 347 alkalmazott és munkás jutott 100 önálló iparosra. A vállalati statisztikák is azt mutatják, hogy csak 1890 után bontakozott ki igazán a modern nagyipari fejlődés Pécsett.

Az 1876. évi iparkamarai statisztikában még nem találunk olyan vállalkozást, amely nagyiparinak lenne minősíthető. 1890-ben már 18 ipari vállalat dolgozott 20-nál nagyobb létszámú segédszemélyzettel, de közülük csak háromnak volt száznál több alkalmazottja (a Zsolnay-gyárnak 428, a vasúti javítóműhelynek 112, egy építőipari vállalatnak 129), a többi általában 20–50 főnyi segédszemélyzettel dolgozó középüzem volt. A század utolsó évtizedében viszonylag lassúnak minősíthető Pécs ipari fejlődése: a 20-nál több alkalmazottal dolgozó vállalatok száma 18-ról 22-re, alkalmazottaik száma 1161-ről 1575-re emelkedett, s száznál több munkással dolgozó üzem továbbra is csak három volt a városban. Az igazi nagy fellendülés a századforduló után következett be: a 20-nál több alkalmazottal dolgozó ipari vállalatok száma 38-ra emelkedett, alkalmazottaik létszáma pedig több mint megkétszereződött 10 év alatt (3405). A fejlődést igazán a száznál több munkással dolgozó üzemek nagyarányú növekedése jelzi: 1910-ben már 9 ilyen volt a városban, 2234 alkalmazottal. Ez utóbbiak közül 5 a fém- és gépiparban működött, egy-egy pedig az építő- és bőriparban és a kesztyűgyártásban. A város igazi ipari nagyvállalata azonban továbbra is a Zsolnay-gyár, több mint 700 munkással. Az említettek mellett ekkor már jelentős vállalatokkal rendelkezik Pécsett a sör- és faipar, valamint az orgona- és pezsgőgyártás is. Az idézett adatok alapján joggal állíthatjuk, hogy a századfordulón már a modern nagyipar a pécsi városfejlődés egyik legfontosabb meghatározó tényezője. A nagyipar viszonylagos fejlettsége tekintetében a korabeli Magyarország 26 törvényhatósági jogú városa közül Pécs 1900-ban a 10., 1910-ben a 8. helyet foglalta el. 1910-ben Pécsett ezer lakosra 68 nagyipari alkalmazott jutott, Budapesten és Pozsonyban 146, Győrben 117, Selmecbányán 107, Temesvárt 99, Aradon 74, Kassán 73, a többi városban a pécsinél kevesebb.

A nagyipar fejlődése fontos szerepet játszott Pécs magyarosodásában is. Míg a szénbányászat elsősorban külföldi és nem magyar munkásokat vonzott Pécsre és környékére (a pécsi szénbányában dolgozóknak még 1910-ben is csak 41,2%-a volt magyar anyanyelvű, s csak 79%-uk magyar állampolgár), addig a nagyiparban elsősorban a környékbeli magyarok találtak munkát. 1910-ben a nagyipari vállalatok segédszemélyzetének 83%-a volt magyar anyanyelvű, s 97%-a magyar állampolgár.

Ha a gazdasági jellegű városfejlesztő tényezőkről beszélünk, akkor nem feledkezhetünk meg a szolgáltató ágazatokról sem, elsősorban a kereskedelemről és a szállításról. A foglalkoztatási statisztika szerint ugyanis ez volt a pécsi gazdaság leglátványosabban fejlődő szektora, mert az itt dolgozók száma 1869 és 1910 között megnégyszereződött, 730-ról 2911-re növekedett. E számok mögött meghúzódó gazdasági tények: Pécs bekapcsolódása az országos, sőt a nemzetközi kereskedelmi és szállítási forgalomba, a korszerű, szakosított üzlethálózat kiépítése, valamint a városi közúti közlekedés korszerűsítése (Pécs egyike volt a tucatnyi magyarországi városnak, ahol 1914 előtt már villamos közlekedett).

A kiegyezés után az új magyar kormányzat átrendezte a városok jogi, közigazgatási státusát. 25, majd 26 város törvényhatósági státust kapott, azaz a megyékkel azonos szintű közigazgatási egység lett. E városok közé került Pécs is, három másik dunántúli várossal (Győr, Sopron, Székesfehérvár) együtt. A Dunántúl 10 további települése (később Szekszárd lett a 11.) rendezett tanácsú várossá lett (országosan az ilyen jogállású városok száma 1890-ben 106, 1914-ben 112 volt). Pécs emellett megyeszékhely is volt, tehát azok közé a városok közé tartozott, amelyek a főváros, Budapest után a legtöbb és legmagasabb szintű közigazgatási központi funkciót töltötték be. Ehhez még hozzávehetünk olyan pozíciókat, amelyekkel a törvényhatósági jogú városok közül sem mindegyik rendelkezett: Pécs mint püspöki székhely egyházi központ is volt, továbbá székhelye volt a 17 kereskedelmi és iparkamara egyikének. A más városokkal való összehasonlításra alkalmas adatok azt mutatják, hogy Pécs mint iskolaváros és mini közegészségügyi központ is kiemelkedő helyet foglalt el a magyarországi városhálózatban.

Pécsett a korabeli magyar iskolarendszer valamennyi szintje képviselve volt. A felső szintet a jogakadémia és a püspöki hittudományi főiskola képviselték. A középiskolák közül a legfontosabb volt a cisztercita rend főgimnáziuma, az állami főreáliskola, a felsőbb leányiskola, a tanító- és tanítónőképző. De működött a városban egy nem teljes (püspöki) gimnázium, egy fiú és két leány polgári iskola, 4 ipari és kereskedelmi szakiskola, 14 elemi iskola és 5 tanonciskola. Ezek közül a felső és középszintűekben nagy számban tanultak a környékről, sőt távolabbi vidékekről való diákok is.

Pécs a lakossághoz viszonyított orvoslétszám tekintetében 1896-ban az 5. helyen állt a magyarországi városok között, a két egyetemi városon, Budapesten és Kolozsváron kívül csak Pozsony és Nagyvárad előzte meg. 1914-ben 5 kórház működött a városban, 1181 ággyal. A kórházi ágyak és a kórházakban ápolt betegek abszolút száma tekintetében csak Budapest és Pozsony, majd 1914-ben Kolozsvár előzte meg Pécset. Pécsett csaknem kétszer annyi kórházi ágy volt, mint a másik három dunántúli törvényhatósági jogú városban együttvéve.

Pécs népesedése és az azt befolyásoló tényezők

A lakosság növekedése

Pécs 1848 és 1920 közötti népesedésének vizsgálatakor kétféle adatsorral vagyunk kénytelenek dolgozni. A korabeli város területére vonatkozó népesedési alapadatok ugyanis csak 1876 óta állnak rendelkezésünkre, mert a hivatalos statisztikai szolgálat csak azóta tette közzé ezeket az adatokat ilyen bontásban. A korszak egészét átfogó idősorokat csak a mai városterületre vonatkozóan tudunk összeállítani. Korszakunk után ugyanis fokozatosan Pécshez csatoltak 10 szomszédos települést: 1930-ban Magyarürög, Mecsekszentkút, Patacs és Rácváros lett Pécs részévé, 1947-ben Mecsekszabolcs, 1954-ben Vasas, Somogy és Málom, 1955-ben Nagyárpád, 1968 után pedig Hird. E 10 település közül 6 anyakönyvezés szempontjából az általunk vizsgált korszakban is szorosan Pécshez kapcsolódott. Pécsett hat helyen vezettek római katolikus anyakönyvet, s ezek tartalmazzák Magyarürög, Szentkút, Patacs, Rácváros, Somogy és Nagyárpád adatait is. Mecsekszabolcsnak és Hirdnek külön anyakönyve volt (ez utóbbiban találhatók Vasas adatai is). Végül Málom születéseit, házasságait és halálozásait Keszü község katolikus anyakönyvében lelhetjük fel. A pécsi reformátusokat 1886 végéig Pécsváradon anyakönyvezték, a pécsi református anyakönyvet 1887 január 1.-ével kezdték vezetni. A pécsi evangélikus anyakönyvben viszont megtalálhatjuk Hosszúhetény, Pogány, Szentlőrinc és Szigetvár lutheránus lakóinak adatait is (ez nem túl nagy szám: 1869-ben összesen 61, 1890-ben 260 fő). Látható tehát, hogy nem könnyű megfelelő homogén népesedési idősorokat összeállítani az 1850 és 1920 közötti időszakra. A korabeli területre vonatkozó 1876 előtti adatok a felsorolt anyakönyvi viszonyok miatt nem tekinthetők teljesen pontosaknak, ezért – ahol szükséges – a mai területre vonatkozó teljesebb és pontosabb adatokat is figyelembe vesszük.

Pécs polgári lakosainak száma 1850 és 1910 (1920) között a korabeli területen 15 821-ről 47 844-re (1920-ban 47 556-ra), a mai területen 21 012-ről 58 750-re (59 089-re) növekedett. A városban állomásozó jelentős számú (1983 fő) katonasággal együtt a lakosság a korabeli területen 1910-ben csaknem elérte az 50 ezret (49 822), a mai területen pedig meghaladta a 60 ezret (1. táblázat). Ez 60 év alatt 202 illetve 180%-os, évi átlagban 1,9 ill. 1,7%-os növekedést jelent. A népességnövekedés tehát lényegesen meggyorsult az előző hat évtizeddel szemben, midőn az átlagos évi növekedés csak 0,9% volt (1787 és 1850 között).

Pécs lakosságának gyarapodása országos viszonylatban is kiemelkedően nagyarányú volt: a történeti Magyarország 138 vidéki városa közül 1850 és 1910 között csak 17-ben növekedett a lakosság nagyobb mértékben, mint Pécsett. A 25 törvényhatósági jogú város közül csak Temesvár, Kolozsvár, Kassa és Újvidék lakosságának növekedése múlta felül Pécsét, A Dunántúl kisebb rendezett tanácsú városai közül Szombathely, Kaposvár és Nagykanizsa lakosságának növekedése volt gyorsabb ütemű, de ezek az 1850-ben még 5 ill. 8 ezer alatti lélekszámú városok a gyorsabb növekedés ellenére sem tudták megközelíteni Pécset. A kiegyezés után városi jogállással rendelkező magyarországi települések népességszám szerinti rangsorában Pécs 1850-ben a 27. helyen állt, 1870-re már a 18., 1880-ra a 15., 1910-re a 13. helyre került.

Leggyorsabb ütemű volt a népességgyarapodás 1850 és 1870 valamint 1890 és 1900 között: évi átlagban 2,2%. Lelassult a növekedés 1870 és 1890 között (évi 1,7%), s különösen 1900 után (évi 1,25%). A gyors és a lassú népességnövekedés szakaszai hasonló eloszlást mutatnak az egész magyarországi városi népesség esetében is. (2. táblázat)

Ha a népességnövekedés forrásait keressük, akkor megállapíthatjuk, hogy 1850 és 1910 között a természetes szaporodás mérlege negatív volt, azaz halálozási többlet mutatkozott. A népesség növekedése tehát teljes egészében a bevándorlásból származott. Ez elsősorban az 1850 és 1880 közötti három évtizedre érvényes, amikor 30 évből csak 7 esetben mutatnak adataink születési többletet. 1880 után némiképp változott a kép: 30 évből „csak” 15-ben volt halálozási többlet, s a három évtized népesedési mérlege 354 fő születési többlettel zárult. Ez azonban messze nem volt elegendő ahhoz, hogy ellensúlyozza a megelőző 3 évtized 2571 fős halálozási többletét.

Ha a város mai területét vizsgáljuk, azaz figyelembe vesszük az 1930 után Pécshez csatolt községek népesedési adatait is, akkor a mérleg valamivel kedvezőbb: 1850 és 1880 között minimális (139 fő), 1880 és 1910 között jelentős (3994 fő) születési többlet mutatkozott, s ennek eredményeképpen a természetes szaporulat is hozzájárult a lakosság növekedéséhez. Igaz., hogy csak szerény mértékben: a teljes népességnövekedésnek mindössze 10,8%-a származott a születési többletből, a szaporulat 89,2%-a a bevándorlásnak volt köszönhető. A népesedési mérleget a környékbeli települések népmozgalma tette pozitívvá, ahol 60 év alatt mindössze egy esetben (1855-ben) találkozunk halálozási többlettel. E 10 község teljes egészében a természetes szaporodásnak köszönheti növekedését. 1850-1880 között ehhez még némi bevándorlási többlet is hozzájárult. 1880 után e községekre már az elvándorlás a jellemző, elsősorban Pécsre. A születési többlet azonban bőven ellensúlyozta a vándorlási veszteséget. (3. táblázat).

A világháború idején természetesen Pécs is kizökkent a „normális” demográfiai ciklusból. A születések száma 1916-ra csaknem a háború előtti érték felére csökkent, a halálozások száma viszont erősen megnövekedett. Ennek következtében a népesség a háború négy éve alatt mintegy 3500 fővel csökkent. A halálozási többlet 1917-ben és 1918-ban meghaladta a 20 ezreléket. A természetes csökkenést a háború befejezése után megnövekvő bevándorlás sem tudta teljesen ellensúlyozni, így az 1920. évi népszámlálás kevesebb lakost talált a városban, mint az 1910. évi.

Be- és kivándorlás

1850 és 1910 között Pécs korabeli területén a népesség 32 ezer fővel növekedett, a vándorlási nyereség pedig több mint 34 ezer főt tett ki. A mai területen a népességnövekedés 38 ezer fő volt, ennek túlnyomó része a 34 ezer főnyi vándorlási nyereségből származott.

A bevándorlási többlet 1890 és 1900 között érte el maximumát: évi átlaga 816 főre rúgott. Az átlagos évi bevándorlási többlet 1857 és 1890, valamint 1900 és 1910 között is meghaladta az 500 főt. A természetes szaporulat viszont az 1880-as években volt a legjelentősebb (évi 31 fő).

Hogy a vándorlási nyereség milyen kiemelkedő szerepet játszott a pécsi népesség növekedésében, azt mutatja az egyéb hazai és európai nagyvárosokkal való összehasonlítás is. Magyarország egyetlen igazi modern nagyvárosában, a Pécsnél sokkal gyorsabb ütemben növekvő Budapesten 1850 és 1910 között a népességnövekedésnek „csak” 80%-a származott a bevándorlásból, 20%-át a természetes szaporulat adta. A vidéki törvényhatósági jogú városok közül csak Nagyváradon és Temesváron találkozunk a pécsihez hasonló bevándorlási aránnyal, az európai nagyvárosok között pedig Szentpéterváron.

A bevándorlás fontos szerepét mutatja egy másik fajta statisztikai megközelítés is: 1880-ban Pécs lakosságának 46,3%-a volt helybeli születésű, a többség (53,7%) máshol született. A helybeli születésűek aránya 1900-ra 38,7%-ra, 1910- re 37,1%-ra csökkent, míg a bevándoroltak aránya 62,9%-ra emelkedett.

A bevándorlók jelentős része, több mint egyharmada (1880-ban 36, 1910-ben 40%-a) a közvetlen környékről, Baranya megye községeiből érkezett. 1880 után egyre inkább kiterjedt Pécs népességvonzási körzete az egész Dél-Dunántúlra: Tolnára, Somogyra és Zalára. Az ebben a 3 megyében születettek részaránya a város lakosságában 1880 és 1910 között 7,5%-ról 19,9%-ra emelkedett. Rajtuk kívül növekvő számban érkeztek betelepülők a Duna túlsó partjáról, Bács-Bodrog megyéből (1910: 1,6%), a távolabbi megyék közül pedig Fejérből (1,5%). Ugyancsak megnőtt a századfordulón a horvátországi megyékből Pécsre települők száma és aránya (1880-ban 1,8%, 1910-ben 2,3%). (4 a–c. táblázat).

1880-ban Pécs lakosságának több mint 10%-a külföldi születésű volt, főleg a Monarchia másik feléből jöttek sokan a városba a szénbányászat fellendülése és a modern iparosodás kezdeti szakasza idején. A DGT pécsi bányáiban dolgozó munkásoknak 1872-ben 65, 1879-ben 58%-a volt ausztriai születésű. A hazai munkaerő-kínálat fejlődése azonban hamarosan feleslegessé tette a külföldi munkaerőimportot, s 1910-re nemcsak a külföldi születésűek részaránya csökkent lényegesen (3,2%-ra), hanem abszolút számuk is (1880-ban 2886, 1910-ben 1606).

Bár a város polgári lakosságában a nők voltak többségben (1880-ban ezer férfira 1041 nő jutott, 1910-ben pedig 1110), a bevándorlók között a férfiak száma lényegesen felülmúlta a nőkét (köztük „csak” 972 nő jutott ezer férfira 1880-ban, míg a helyben születettek között az arány 1086 volt.) Az Ausztriából bevándoroltaknak csaknem kétharmada férfi volt. Később a nők bevándorlása nagyobb mértékben emelkedett, mint a férfiaké, így ezek a nemi különbségek fokozatosan kiegyenlítődtek.

Pécs nemcsak bevándorlókat vonzott magához, hanem egyre növekvő számban bocsátott ki elvándorló népességet is. 1910-ben 9897 pécsi születésű egyént írtak össze Magyarország egyéb településein, 775-öt Ausztriában, 191-et pedig Bosznia-Hercegovinában. A külföldre irányuló kivándorlásra vonatkozóan 1899 óta vannak rendszeres adataink. 1899 és 1913 között, 15 év alatt 3755 pécsi lakos vándorolt ki (az 1910 évi népességszám 7,5%-a), s közülük ugyanebben az időszakban csak 77 tért vissza. Ez a magyarországi városok viszonylatában igen nagy szám: a Dunántúl másik három törvényhatósági jogú városából ugyanezen idő alatt fele ennyit sem tett ki a kivándorlók száma (az 1910 évi lakosság 1,3%- a). A törvényhatósági jogú városok közül csak Kassán és Temesvárt találkozunk nagyobb kivándorlási aránnyal. A kivándorlás főleg 1905 és 1907 között öltött nagy méreteket: 3 év alatt 1514 pécsi lakos hagyta el az országot. A kivándorlók 75–80%-a a bányászok és iparosok közül került ki. 1904 és 1911 között Pécsről 637, a környező bányatelepekről 350 szénbányász vándorolt ki, 95%-ban Németországba, ahová elsősorban a jobb kereseti lehetőségek csábították őket

Természetes szaporodás

A természetes szaporulat olyan csekély szerepe a város növekedésében, mint Pécsett, eléggé egyedülálló a korabeli magyar városok között. Budapesten pl. 1880 és 1910 között a népességnövekedés 28%-ban a természetes szaporodásból származott; a demográfiai olló 1880 után kinyílt, s a századfordulón csaknem egy évtizeden át 10 ezrelék felett volt az évenkénti természetes szaporulat. Pécsett az 1850 és 1910 közötti 60 év átlagában a halálozási többlet évente 1,8 ezrelék volt. A természetes csökkenés különösen nagy volt a korszak első felében: 1850 és 1880 között a halálozások száma 23 évben múlta felül a születésekét, s a halálozási többlet átlagosan évi 3,9 ezreléket tett ki. 1880 után némiképp javult a helyzet: 30 év közül csak 15-ben találkozunk halálozási többlettel (Budapesten csak egy évben), s a természetes szaporulat évi átlagban 0,35 ezrelék volt (Budapesten 7,3 ezrelék!). A születési többlet azonban csak egyetlen évben (1889-ben) haladta meg az 5 ezreléket. Budapesthez hasonlóan Pécsett is az 1894 és 1904 közötti periódus mutatja a legkedvezőbb népesedési mérleget: 11 évből csak egynek a mérlege negatív, de míg ezekben az években Budapesten a természetes szaporulat meghaladta az évi 10 ezreléket, addig Pécsett átlagosan csak 2,3 ezrelék volt. 1905-től azután ismét folyamatosan negatív a mérleg: a halálozási többlet tízéves átlaga 2,2 ezrelék. (5 a–c. táblázat).

A csekély természetes szaporulatban mindkét tényező szerepet játszott: az alacsony születési arányszám és a magas halálozási arányszám. A többi törvényhatósági jogú várossal összehasonlítva Pécs népesedési mutatóit, azt látjuk, hogy a századforduló előtt elsősorban a születések viszonylag kis száma okozta a csekély természetes szaporulatot, az 1890-es évek második felétől viszont a halálozási arányszám jóval magasabb Pécsett a városok átlagánál. (6. táblázat).

Halálozások

A halálozási arány igen magasra szökött, meghaladta vagy megközelítette az 50 ezreléket a nagy kolerajárványok éveiben: 1849-ben, 1855-ben és 1872–73-ban. 1875 előtt még más években is elég gyakran emelkedett 40 ezrelék fölé a halálozási ráta (1853, 1856, 1858–59, 1861, 1863, 1871, 1874). 1875-től megindult a halandóság folyamatos csökkenése, bár időnként még mindig elég magasra ugrott a halálozási görbe (pl. az 1891–92. évi nagy diftéria-járvány idején). A csökkenő trendet jelzi az a tény, hogy a halálozási ráta 1874 után többé már nem érte el a 40 ezreléket, 1899-ben pedig véglegesen 30 ezrelék alá süllyedt. A halandóság csökkenése azonban a 20. sz. elején megállt, s miközben országos átlagban 1905 után már 25 ezrelék alatt volt a halálozási arány, addig Pécsett a világháború kitörését megelőző 10 évben átlagosan 27 haláleset jutott ezer lakosra.

1851 és 1875 között 25 év közül 20 évben volt több temetés, mint keresztelés Pécsett, az 1876 és 1914 közötti 39 év közül pedig 22 évben. Az egész 64 éves időszakban tehát összesen 42 évben (65,6%) volt negatív a népesedési mérleg. Ha a mai Pécs területét nézzük, akkor kedvezőbb a helyzet: a 64 év közül „csak” 21 (32,8%) zárult halálozási többlettel.

A világháborút megelőző negyedszázadban a halálozási arány Pécsett mindvégig magasabb volt mind az országos átlagnál, mind a dunántúli átlagnál, s általában a legmagasabb volt a törvényhatósági jogú városok között.

Ha a nagyarányú halandóság okait keressük, akkor elsősorban a nemek és korcsoportok szerinti halandósági mutatókat kell megvizsgálnunk. Erre kiválóan alkalmas a részletes 1900-1901 évi halandósági táblázatok elemzése. (7 a–b. táblázat). A halandóság nemek szerinti mutatói már jelzik Pécs erős eltérését mind az országos, mind a dunántúli, mind a baranyai átlagtól. Míg máshol 1900-ban általában a nők halandósága a nagyobb a korosztályok többségében (igen fontos kivétel ez alól a csecsemőkori halandóság, ahol a fiúk halálozása lényegesen nagyobb), addig Pécsett éppen fordított a helyzet: a férfiak halandósága a legtöbb korcsoportban lényegesen nagyobb, mint a nőké, s ez különösen a 40 és 60 év közötti korosztályra érvényes, ahol a férfiak halandósága 88%-kal nagyobb, mint a nőké (máshol ebben a korosztályban a férfiak halandósága általában csak 3–8%-kal nagyobb a nőkénél). A pécsi férfiak nagyarányú halandósága még inkább szembeötlő, ha a férfiak 5 éves korcsoportjainak halandósági mutatóit összehasonlítjuk Baranya megye és a Dunántúl hasonló mutatóival, vagy az országos átlaggal. A 20 és 70 év közötti korcsoportokban a pécsi férfiak halandósága több mint kétszerese a baranyai férfiakénak, s a dunántúli átlagnál 84%-kal, az országos átlagnál pedig 53%-kal magasabb. Ezen belül különösen a 40 és 60 év közötti korosztály halandósága feltűnően nagy a többihez viszonyítva (131%-kal magasabb a baranyai és 102%-kal a dunántúli átlagnál!). A férfiak rendkívül nagy halandósága kétségkívül összefügg azzal a gazdasági ággal, ahol a pécsi és környékbeli férfiak legnagyobb része dolgozott, a szénbányászattal. Erre mutat az a tény is, hogy a halálokok között messze a tbc állt az első helyen. A tbc halálozás Pécsett (az első világháború előtti években 4,1 ezrelék) jóval nagyobb volt az országos átlagnál, a városok és a Dunántúl átlagánál, valamint a megyei átlagnál. A tbc-halandóság nagyságát tekintve Pécs a 26 törvényhatósági város között a 7. helyen állt. különösen a 40 és 60 év közötti férfiak tbc-halandósága volt rendkívül nagy, több mint kétszerese a hasonló női korosztályokénak A 40–60 éves bányászok tbc-halandósága az 1901–1915 évek átlagában elérte a 11 ezreléket, míg ugyanebben a korcsoportban a bányában nem dolgozó családtagjaik tbc-halandósága „csak” 4–5 ezrelék körül mozgott. A 60 év feletti bányászok tbc-halandósági mutatója meghaladta a 30 ezreléket!

Ha a város tartósan negatív természetes népmozgalmi mérlegének fő oka kétségtelenül a szénbányákban dolgozó férfiak magas halálozási aránya volt is, egyéb tényezőket sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Az összehasonlítás ugyanis azt mutatja, hogy a nők halandósága is igen magas volt: valamennyi korosztály átlagában 21%-kal magasabb a baranyainál, 46%-kal a dunántúlinál és 32%-kal az országos átlagnál.

A csecsemőhalandóság is jóval nagyobb mind az országos átlagnál, mind a városok átlagánál, de kisebb a Baranya megyeinél. 1900–1901-ben Pécsett ezer újszülött közül 246 egy éves kora előtt meghalt, országos átlagban „csak” 217, Baranya megyében viszont 255. A századelőn elég jelentős javulás történt ezen a téren, s Pécs közelebb került az országos átlaghoz. 1909–12 átlagában Pécsett a csecsemőhalandóság 219 ezrelék volt, a megyében 234, szemben az országos 198 ezrelékkel. A törvényhatósági városok között Pécs a középhelyet foglalta el a csecsemőhalandóság nagysága tekintetében: 1914-ben a 26 város között a 13. helyen állt. Az újszülött fiúk halandósága jóval nagyobb volt a lányokénál: 1900-ban 267 ezrelék, szemben a lányok 218 ezrelékével. Ez a különbség egyébként az egész országban mindenütt megfigyelhető: országos átlagban: 231 – 197, a városok átlagában 218 – 184, a vidék átlagában 229 – 195, a Dunántúl átlagában 244 – 206, Baranya megyében 279 – 244.

A halandósági táblák alapján azt is megbecsülhetjük, hogy az újszülötteknek milyen esélyük volt egy bizonyos életkor elérésére. A pécsiek – különösen a férfiak – kilátásai e téren igen kedvezőtlenek voltak, összehasonlítva az ország egyéb vidékeivel. 1900-ban Pécsett 100 újszülött férfi közül 57-nek, a nők közül 61-nek volt esélye arra, hogy eléri a 20. életévét (országos átlagban 59 ill. 61, a Dunántúl átlagában 62 ill. 64, a városok átlagában 64 ill. 67 az esélyesek száma). A férfiak és nők közötti különbségek a későbbi korosztályokban igen megnövekednek: a 62. év elérésére már csak 22 férfinak volt esélye, míg a nők között 32-nek. Máshol viszont szinte egyáltalán nincs különbség e téren a férfiak és a nők között: országos átlagban 33–33, a Dunántúl átlagában 38–37, Baranya megyében 37–37, a városok átlagában 28–37 az esélyesek száma a férfiak és a nők között (8. táblázat).

A városokra tehát máshol is jellemző volt a férfiak nagyobb halandósága, nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is. A 19. századi városok népesedési viszonyainak jeles statisztikai elemzője, A. F. Weber ezt a tényt szinte egyetemesen érvényes demográfiai törvényszerűségként írja le, s az erre vonatkozó adatok tömegének bemutatása után felteszi a kérdést: „Miért hal meg viszonylag sokkal több férfi a városokban, mint vidéken? Ha minden tényezőt figyelembe veszünk, akkor ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a városi foglalkozások sokkal veszélyesebbek a férfiak egészségére, mint a vidéki munkák, míg az 5 éven felüli nők esetében e tekintetben nincs nagy különbség a város és a vidék között. Más szóval nem a városi levegő és az életkörülmények okozzák a nagyobb halandóságot a városokban, hanem a sajátos városi foglalkozások. A halálozások száma a felnőtt férfiak között szembetűnően gyorsabban nőtt a városokban, mint a népesség egyéb csoportjaiban.”[1] Ez a megállapítás érvényes Pécsre, a jellegzetes szénbányászvárosra is.

Születések

Pécs korszakunkban mindvégig azok közé a városok közé tartozott, ahol a nyers születési arányszám a legalacsonyabb értéket mutatta. A 40 ezreléket sohasem haladta meg, s már 1875 után kezdetét vette a születések trendszerű csökkenése. A csökkenés azonban a 19. század utolsó negyedében igen lassú volt: az 1876 és 1900 közötti évek átlagában 32,6 ezrelék, szemben az előző negyedszázad 35,5 ezrelékes átlagával. 1900 után meggyorsult a születések számának viszonylagos csökkenése: ezután már sohasem érte el többé a 30 ezreléket, s 1911–14-ben már csak 25,3 élveszületés jutott ezer polgári lakosra (a katonaság beszámításával csak 24,3, az országos átlag ekkor még 34,9 ezrelék!). A környékbeli – később Pécshez csatolt – településeken viszont 1890-ig 40 ezrelék feletti születési rátákkal találkozunk, s a születési arány a világháború előtt sohasem süllyedt 30 ezrelék alá.

A nyers születési arányszám alakulását két másik demográfiai tényező határozza meg: a nupcialítás, azaz a házasságkötések gyakorisága és a házasságban élő népesség aránya, valamint a fertilítás, azaz a házasságok termékenysége, de a városokban számításba kell venni a vidékinél általában jóval magasabb házasságon kívüli termékenységet is.

Házasságkötések

Magyarország határán a 20. század elejéig egy fontos demográfiai határvonal húzódott, amely Európát két részre osztotta. Ettől a vonaltól nyugatra a késő középkor óta kialakult egy olyan viselkedési modell, amely szerint az emberek későn (28–30 éves korban) kötöttek először házasságot, s igen magas volt azoknak az arányszáma (15–25%), akik sohasem házasodtak meg. Európa keleti és délkeleti vidékeire, így Magyarországra is, az igen korai házasságkötés (nőknél 18 év körül) volt jellemző, s igen kicsiny volt azoknak a száma és aránya, akik sohasem kötöttek házasságot. Az Európa két fele között e tekintetben fennállt különbséget jól mutatja az a tény, hogy 1880-ban a 21–25 éves nőknek Magyarországon már 71,7%-a házas volt, míg a mai Ausztria területén ebben a korcsoportban csak a nőknek 19,7%-a, a Monarchia cseh tartományaiban 37%-a élt házasságban. 1910-ben ezek az arányok még mindig így alakultak: Magyarországon 61,2%, Ausztriában 19,2%, Csehországban 30%. 1880-ban az 51–59 éves nőknek Magyarországon csak 2,7%-a volt hajadon, míg Ausztriában 24,3%-a, Csehországban 10,5%-a.

A nupcialítás tekintetében Baranya az ország azon megyéi közé tartozott, ahol a legalacsonyabb volt a házasságkötési kor, s a legáltalánosabb a házasodás. 1880-ban a 21–25 éves női korosztály 81%-a már házas volt (sőt a 16–20 éves korcsoportban is 27% volt a házasok aránya), az 51–60 éves nőknek pedig csak 1,6%“a volt hajadon. Pécs városa ebben a tekintetben lényegesen eltért vidéki környezetétől, jelezve, hogy a városi milieu igen erőteljesen befolyásolja, átalakítja a vidékről betelepülő népesség házassági szokásait. Pécsett a 16–20 éves női korosztálynak csak 12%-a, a 21–25 éveseknek pedig 48%-a kötött már házasságot, tehát több mint a fele még hajadon volt. A kővetkező korcsoportban, a 26–30 éves nők között Pécsett még mindig igen magas a hajadonok aránya: 26%, szemben a megyei 7%-kal. 1910-ben a 20–24 éves nők közül már házas volt Magyarország átlagában 61%, Baranyában 79%, Pécsett 44%, Budapesten 30%, Ausztriában 19%), Bécsben 19%, Csehországban 30%. (9 a–d. táblázat).

A nők végleges cölibátusa is jóval nagyobb arányú volt Pécsett, mint a megyében: 1880-ban az 51–59 éves nőknek 6,7%-a, a 60 éven felülieknek pedig 8,9%-a hajadon volt, szemben a megyei 1,8 illetve 1,6%-os arány számmal. 1910-ben a termékeny időszakból éppen kilépő, 45–49 éves nők közül még hajadon volt Magyarország átlagában 5%, Baranyában 4%, Pécsett 11%, Budapesten 12%, Ausztriában 19%, Bécsben 18%, Csehországban 10%.

Hasonló különbségek figyelhetők meg a férfiaknál is: Pécsett a 21–25 éves korosztály 83%-a, a 26–30 éves korosztály 42%-a még nőtlen, míg Baranya megyében csak 47 illetve 12% e korosztályokban a nőtlenek aránya. A férfiak végleges cölibátusa is jóval nagyobb arányú volt a városokban, mint vidéken. 1910-ben az 50 éven felüli férfiaknak Baranyában 4%-a, Pécsett 8%-a volt nőtlen.

A családi állapotra vonatkozó fenti adatokhoz hasonló képet kapunk a házasságkötési statisztikákból is. Az 1890-ben és 1891-ben kötött házasságok esetében Baranyában a menyasszonyok 51%-a 20 éven aluli volt, Pécsett csak 18%-a. Az 1909–1912-ben kötött házasságok esetében 59% illetve 22% volt ez az arány. A férfiak között 1890–91-ben Baranyában a vőlegények 45%-a volt 24 éven aluli (1909–12-ben 61%-a), míg Pécsett csak 9,5%-a (1909–12-ben 31%-a). (10. táblázat).

A házasságok gyakoriságának finomabb mutatóját akkor kapjuk, ha a házasulók számát a 15 és 50 év közötti nem házas nők, illetve a 20 és 60 év közötti nem házas férfiak számához viszonyítjuk. Ez a mutató azt jelzi, hogy Pécs ebben a vonatkozásban elmaradt nemcsak az országos és a megyei átlag mögött, hanem még a városok átlaga mögött is. 1890 és 1891-ben ezer 15–50 éves nem házas nőre Pécsett átlagosan 68 házasságkötés jutott, míg Baranyában 149, országos átlagban 114, a törvényhatósági jogú városok átlagában 72. A következő két évtizedben Pécs relatív helyzete e tekintetben javult, mert a pécsi mutató lényegesen nem változott (1910–11-ben 66, s ezzel a városi átlag 63 fölé került), a többieké viszont csökkent.

A születési arányszám alakulása szempontjából fontos az az index, amely azt mutatja, hogy szülőképes korú, azaz 15 és 49 év közötti nőknek hány százaléka él házasságban. Ebben a tekintetben Magyarország – Oroszországgal és a balkáni országokkal együtt – a 20. század elejéig mindig a legmagasabb értékeket mutatta Európában. 1880-ban Magyarországon az átlag 70% volt, a törvényhatósági jogú városoké 52%, Baranyáé 75%. Ausztriában ez az arány csak 38% volt, Csehországban 52%. Pécsett a szülőképes korban lévő nők 57%-a élt házasságban, Budapesten csak 45%-a. 1910-ben: Magyarország átlaga: 65%, a városoké 51%, Ausztria 43%, Bécs 44%, Csehország 53%, Baranya 76%, Pécs 55%, Budapest 45%. (A korabeli osztrák statisztika a 15–44 éves nőket tekintette szülőképesnek. Ebből a korosztályból Pécsett 1910-ben 53% volt házas, Baranyában 74%, Bécsben 41%, Grazban 36%, Marburg-Mariborban 41%, Laibach-Ljubljanában 29%, Klagenfurtban 30%, Linzben 40%, Salzburgban 34%, Prágában 36%, Brünnben 38%, Krakkóban 36%, Lembergben 41%).

A születési arányszám alakulása szempontjából az is fontos, hogy a házas nők hogy oszlanak meg az egyes korcsoportok között. A nők természetes termékenysége ugyanis 20 és 30 éves koruk között a legnagyobb, 30 és 40 között ehhez képest már 20%-kal csökken, míg 40 és 44 között már a 20–24 éves korosztály termékenységének a felét sem érik el. Pécsett 1880-ban a házas nők 31%-a volt 30 éven aluli, 1910-ben pedig 35%-a, a megyében ugyanakkor ez az arány 35 ill. 40% volt, Bécsben viszont csak 27% (1910-ben).

Termékenység

A népesség természetes szaporodását, s közelebbről a születések számát és arányát meghatározó másik alapvető tényező a házasságok termékenysége. E tekintetben Magyarország már a 19. század közepén sajátos helyet foglalt el Európa országai között, amennyiben Franciaország után itt volt a legalacsonyabb a házas termékenység mutatószáma. A történeti Magyarország 63 vármegyéje közül a századfordulón Krassó-Szörény után Baranyában volt a legalacsonyabb a házasságok termékenysége. A törvényhatósági városok sorában is Pécs áll az utolsó előtti helyen: csak Temesváron kisebb valamivel a házasságok termékenységének mutatója. A budapesti érték csak 1910-ben süllyedt a pécsi alá, addig mindig magasabb volt.

A házasságok termékenységének vizsgálatára a demográfusok többféle módszert dolgoztak ki. Ezek közül a legáltalánosabban használt mutató az, amelyet úgy kapunk, ha a törvényes születések számát a szülőképes korú – azaz a magyarországi gyakorlat szerint a 15–49 éves – házas nők számához viszonyítjuk. 1880-ban ezer ilyen korú házas nőre Magyarországon 230 törvényes születés jutott, Baranya megyében csak 194, Pécsett pedig 173. A törvényhatósági jogú városok átlaga 200 felett volt. A városok között a pécsinél kisebb értékkel csak Temesváron találkozunk (158), a budapesti is magasabb (177), míg a többi dunántúli városban mindenütt 200 felett van ez a mutató. 1910-re a pécsi házas termékenységi mutató lesüllyedt 133-ra (Temesvár 130, Budapest 132), miközben az országos átlag még mindig 200 felett volt, s a városok átlaga is jóval magasabb volt a pécsinél: 163. Baranya községeiben oly gyorsan csökkent a házas termékenység (1910-ben 139), hogy csaknem elérte a pécsi mutatót. A többi dunántúli város házas termékenysége ekkor még mindig sokkal magasabb volt a pécsinél: Győrben 189, Székesfehérváron 197, Sopronban 203, Bécsben viszont jóval alacsonyabb a magyarországi városokénál: 107. (11. táblázat).

Érdekes következtetésekre juthatunk, ha a házas termékenységet a házasságban élő nők 5 éves korcsoportjai szerint vizsgáljuk. Az országos átlagnál magasabb volt a pécsi termékenység a 20 éven aluli korcsoportban, de ilyen fiatal házas nő Pécsett oly kevés volt, hogy ez a születési arányszámot láthatóan nem befolyásolta. A többi korcsoportban viszont a pécsi termékenységi mutató alacsonyabb volt az országos átlagnál, s az eltérés annál nagyobb minél idősebb korosztályról van szó. Pécsett már 25 éves kor után az országosnál jóval nagyobb mértékben csökkent a házasságok termékenysége, s 30 felett a mutató értéke már csak a fele a magyarországinak. Baranya megyével összehasonlítva azt látjuk, hogy a házas termékenység mutatója ott valamennyi korosztályban alacsonyabb a pécsinél, a globális mutató azonban mégis valamivel magasabb. Ennek magyarázatát a házasodási modell adja: a megyében a nők jóval fiatalabb korban mentek férjhez, mint a városban, ennek következtében a magas termékenységű, fiatalabb (30 alatti) korosztályok létszáma és százalékaránya a házas nők között jóval nagyobb volt, mint Pécsett. Budapesten és Bécsben minden korosztályban alacsonyabb mutatókat találunk, mint Pécsett, s Bécsben a házas nőknek csak 27%-a volt 30 éven aluli, míg Pécsett 35%-a, Baranyában pedig 40%-a. (12. táblázat).

A demográfusok általában az Amerikába vándorolt német protestáns csoportot, a hutteritákat tekintik olyan standard népességnek, amelynek adatai megközelítően mutatják a természetes emberi termékenységet az egyes korcsoportokban (a vallásilag szervezett közösségekben élő hutteriták ugyanis vallási okokból semmiféle születésszabályozást nem gyakorolnak, anyakönyveik pedig igen jók és pontosak). A hutteriták mutatóival való egybevetés azt mutatja, hogy a pécsi házasságokban 20 éven felül, s különösen 25 év felett a nők igen kiterjedt születéskorlátozást gyakoroltak, s a házasságok kétharmadában-háromnegyedében a termékenység már a 30. életév előtt befejeződött.

A 20. század elején a magyar statisztikai gyakorlatban egy újabb módszert vezettek be a házasságok termékenységének vizsgálatára. 1903-tól kezdve a házas nők elhalálozása alkalmával felvették az elhunyt nő gyermekeire vonatkozó adatokat is. A házasságok termékenységéről valódi képet akkor kapunk, ha csak azokat az eseteket vesszük figyelembe, ahol az elhunyt nő legalább 20 évet töltött házasságban, ilyen esetekben ún. teljes házasságról beszélhetünk. 1909–1912-ben 100 ilyen teljes házasságra országos átlagban 521 születés jutott, a Dunántúl átlagában 511, Pécsett viszont csak 448, Baranyában pedig 423. A többi dunántúli városban a pécsinél jóval nagyobb mutatószámmal találkozunk. (13. táblázat)

Ezek az adatok lehetővé teszik a családok gyermekszám szerinti megoszlásának vizsgálatát is. Pécsett jóval több volt a gyermektelen házasság (22%), mint a megyében (10,6%), a családok legtöbbje 1–2 gyermekes (28,7%) illetve 3–5 gyermekes (26,0%). Ezek a kategóriák domináltak Baranyában is (29 ill. 32%). Viszonylag jelentős volt a 6–10 gyermekes családok száma (20,7%), s ebben a tekintetben a város alig maradt el a környező vidéktől (21,5%), sőt a 10-nél több gyermekes családok arányszámát tekintve (2,7%) még meg is előzte azt (2,5%). A századfordulón tehát minden ötödik pécsi családban 5-nél több gyermek született, de viszonylag legnépszerűbbnek már az 1–2 gyermekes családmodell tekinthető. Ha a családokat anyanyelvi illetve vallási megoszlás szerint vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy a német családokban mintegy 20%-kal több gyermek született, mint a magyaroknál (a megyében 40%-kal), s körülbelül ugyanennyivel volt népesebb egy-egy katolikus vagy zsidó család is a reformátusoknál.

A városokban mindenütt jóval több a törvénytelen születések száma, mint vidéken. Ez Pécsre is érvényes: 1900-ban és 1910-ben az élveszületéseknek egyaránt 16%-a volt házasságon kívüli, míg a megyében csak 9%. A törvénytelen születések arányáról azonban csak akkor kapunk valós képet, ha azokat a szülőképes korban lévő (15–49 éves) nem házas nők számához viszonyítjuk. Pécsett 1890-ben ezer ilyen korú nem házas nőre 44 szülés jutott, s ez a mutató a következő 20 évben lényegesen csökkent: 1910-ben már csak 31 volt. Ez magasabb volt ugyan a többi dunántúli város mutatójánál (Győr 23, Sopron 16, Székesfehérvár 15), de jobb az országos átlagnál (39) és a városok átlagánál (35). A csökkenő trend általában az egész országra és a legtöbb városra érvényes, de némely városban ennek ellenére még 1910-ben is igen magas értékekkel találkozunk (Budapest 1880-ban 62, 1910-ben 37, Kassa 51 ill. 57, Nagyvárad 70 ill. 38, Temesvár 53 ill. 41, Kolozsvár 56 ill. 44, Zágráb 73 ill. 51), Bécsben viszont alig több a pécsinél (33). A nem házas termékenység a legnagyobb volt a 20 és 30 éves nők között, de minden korcsoportban jóval kisebb volt az országos átlagnál, különösen 25 év felett. (14. táblázat).

Részletes demográfiai elemzésünk végkövetkeztetése tehát az lehet, hogy az igen magas halandóság (s elsősorban a felnőtt férfiak nagy halandósága) mellett a csekély természetes szaporulat fő oka a házasságok rendkívül alacsony termékenysége volt, amin nem csodálkozhatunk, hiszen láttuk, hogy a város olyan megyékből kapta népességének utánpótlását, amelyekben a falusi népesség körében is igen elterjedt volt a házasságon belüli születéskorlátozás, sőt sok helyen az egygyermek-rendszer is. (1910-ben Tolnában 161, Somogyban 162 volt a házas termékenység rátája, s az alacsony termékenységű megyék sorában a Krassó-Szörény (134) mögött országosan a 2. helyen álló Baranyát (139) az 5. illetve a 7. helyen követték, Temes (145), Hont (149) ill. Hunyad (161) után.) Az alacsony házas termékenységet nem tudta ellensúlyozni a viszonylag kedvezőbb nupcialítás, azaz házassági gyakoriság sem (ebben a tekintetben Pécs a 14. helyen állt a 25 magyarországi törvényhatósági jogú város között, míg a házas termékenység tekintetében az utolsó előtti volt a sorban).

A pécsi lakosság demográfiai struktúrája

Férfiak és nők, korstruktúra

A nagyarányú bevándorlás és a sajátos természetes népmozgalom következtében a városok népességének demográfiai struktúrája is jelentősen eltért a vidékétől. Ebben a tekintetben is szembetűnőek a különbségek Pécs és a környező megye, Baranya községei között.

A férfiak és a nők arányát illetően a városokra általában a vidéknél nagyobb nőtöbblet a jellemző. Ha csak a polgári lakosságot vesszük figyelembe, akkor 1880-ban Pécsett 1041 nő jutott 1000 férfira, a megyében viszont csak 1030. De míg a továbbiakban a megyében csökkent a nőtöbblet (1900-ban 1015-re, 1910-ben 1017-re), addig Pécsett folyamatosan és elég nagymértékben emelkedett: 1900-ban már 1102, 1910-ben 1109 nő jutott ezer férfira. Ha az összlakosságot tekintjük, vagyis a férfiakhoz a városban állomásozó katonaságot is hozzászámítjuk, akkor természetesen egészen más arányokat kapunk: 1880-ban csak 974 nő jutott ezer férfira, de 1900-ban már így is szerény nőtöbblet mutatkozott (1015, 1910-ben 1020). Pécsett viszonylag nagy létszámú katonaság állomásozott, de ennek csak 3–4%-a volt pécsi születésű. A pécsi nőtöbblet a magyarországi városok között kiemelkedő (Budapesten csak a polgári népességben 1071 nő jutott ezer férfira), de Ausztriában ennél jóval nagyobb értékekkel is találkozunk (1910-ben a polgári ill. az összlakosságban: Bécs 1169 – 1086, Graz 1200 – 1112, Klagenfurt 1194 – 946, Marburg – Maribor 1097 – 952, Laibach – Ljubljana 1218 – 1036, Prága 1183 – 1125).

Ami a népesség korösszetételét illeti, ebben a tekintetben nem jelentősek a különbségek Pécs és a környező megye között, elsősorban azért, mert Baranya kor struktúrája a nagyarányú falusi születéskorlátozás, az ormánsági egykézés következtében kivételes volt a magyarországi megyék között, s közelebb állt a városi korösszetételhez, mint az átlagos vidékihez. Ezért pontosabb képet kapunk, ha Pécs kor struktúráját a szomszédos megyékéhez, Tolnához és Somogyhoz hasonlítjuk, mert akkor szembetűnőbbek a városi és a vidéki népesség kor szerinti megoszlásában meglévő különbségek.

A munkaerő-bevándorlás révén növekvő modern ipari város korösszetételére a munkaképes korú korcsoportoknak (15 és 60 között) az átlagosnál nagyobb, a fiatal (15 éven aluli) korosztályoknak az átlagosan kisebb súlya jellemző. Ennek következtében a produktív és improduktív népesség aránya (az ún. „dependency ratio”) is kedvezőbb, vagyis a dolgozó korosztályokra viszonylag kisebb teher nehezedik, mert kevesebb kiskorút és öreget, vagyis improduktív népességet kell eltartaniuk. Ehhez ezekben az évtizedekben a bevándorláson kívül a születések számának, s ennek következtében a gyermekkorban lévők arányszámának csökkenése is hozzájárult. (15 a–c. táblázat).

A magyarországi városok közül Budapesten kívül csak Temesvár korstruktúrája szembetűnően „városiasabb”, mint Pécsé, Győr és Pozsony lényegében hasonló, míg a másik két dunántúli város, Sopron és Székesfehérvár inkább „vidékies” jellegű ebben a tekintetben, s közelebb áll az alföldi városokhoz. Viszont, ha a szomszédos osztrák régiók városait nézzük, azok sokkal erősebben „városias” korstruktúrát mutatnak, mint – Budapest kivételével – a magyarországi városok, ennek megfelelően a produktív és improduktív korú népesség aránya is jóval kedvezőbb. Az összehasonlító vizsgálat eredményét abban összegezhetjük, hogy Pécs e tekintetben középhelyet foglal el a „modernebb” korstruktúrájú ausztriai városok és a hagyományos jellegű alföldi magyar városok között.

Eléggé szembetűnő viszont a pécsi – és a baranyai – népesség „elöregedése”, amelynek legjobb mutatóját ügy kapjuk, ha a 60 éven felüli öregek számát a 15 éven aluli gyermekekéhez viszonyítjuk. Ebben a tekintetben Pécs közelebb áll a „modernebb”, azaz „öregebb” korösszetételű osztrák városokhoz, mint a hagyományos, azaz „fiatalabb” korstruktúrájú magyar városok többségéhez. Míg 1880-ban Pécsett 196 öreg jutott ezer gyermekre, addig 1910-ben már 366. Ez 30 év alatt 87%-os emelkedést jelent, miközben az országos mutató ugyanezen idő alatt csak 28%-kal, a budapesti pedig 10%-kal növekedett. (16. táblázat).

A korstruktúra alakulása és a viszonylag jelentős méretű „elöregedés” mögött két demográfiai tényező ellentétes hatása rejlik: a rendkívül alacsony születési arányszám, illetve az alacsony házas termékenység egyfelől csökkentette a gyermekkornak arányszámát, s ezáltal „öregítette” a korstruktúrát, de másfelől hozzájárult a produktív és improduktív népesség arányának kedvező alakulásához. Ugyanilyen irányban hatott a munkaképes korúak nagyarányú bevándorlása is, de a népesség öregedését csak lassítani tudta, ellensúlyozni nem.

Etnikai, nyelvi és vallási megoszlás

Az a régió, amelynek Pécs a központja Magyarország egyik jellegzetes többnemzetiségű vidéke (1880-ban Baranya megye lakosságának csak 49,9%-a, Tolnáénak 66,7%-a volt magyar anyanyelvű, de Somogyban is 12%-nyi nem magyar népesség élt), ezért különös figyelmet érdemel a város etnikai-nyelvi összetételének alakulása.

A 19. század első felében Pécs még többségében német és délszláv lakosságú: 1839-ben a németek aránya 31,5%, a délszlávoké 30,5%, míg a magyarok 37,9%-kal csak relatív többséget alkotnak. A 20. században Pécshez csatolt 10 szomszédos település viszont erősen magyar jellegű: a lakosság 83,7%-a magyar, 16,2%-a német. A 10 község közül csak kettőnek a lakossága volt szinte teljesen német (Szentkút és Nagyárpád), kettőben (Hird és Málom) pedig jelentős német kisebbség élt. Az 1850. évi népszámlálás már a magyarok – és érdekes módon a délszlávok – arányának a növekedését mutatta, de abszolút többségre még ekkor sem jutottak: a lakosság 44,5%-a volt magyar, 34,4%-a délszláv, 21,1%-a német. (17. táblázat).

Az ezután következő két népszámlálás – 1857-ben és 1869-ben – nem kérdezte sem a nemzetiséget, sem az anyanyelvet. Az 1880. évi népszámlálás anyanyelvi adatai viszont azt mutatják, hogy 30 év alatt a város etnikai képe gyökeresen átalakult: ekkor már a lakosság háromnegyede (73,4%) magyarnak vallja magát, a németek aránya 18,4%, a délszlávok pedig szinte teljesen eltűntek. (18 a–d. táblázat). Az a tény, hogy a magyarok szaporodásának üteme (évi átlagban 3,7%) jóval felülmúlta a város össznépességének növekedési ütemét (évi 2%), arra mutat, hogy az 1850-ben még csaknem ötezer főnyi délszláv népesség eltűnésének oka az asszimiláció, a magyarosodás volt (ezt a feltevést megerősíti, hogy a magukat magyaroknak valló pécsi lakosok közül 1910-ben még mindig csaknem 3 ezren beszéltek szerb-horvát nyelven is), míg a németnyelvű lakosság körében a magyarosodás igen szerény mértékű volt ezekben az évtizedekben. Ha a város német törzslakossága körében volt is magyarosodás (erre mutat többek között a tény is, hogy 1880-ban a magukat magyaroknak vallóknak a fele, mintegy tízezer fő, beszélt németül), a németnyelvű bevándorlók folyamatos érkezése lehetővé tette a németség relatív súlyának fenntartását. A szénbányákban sok német keresett munkát mind Baranyából és Tolnából, mind Ausztriából. A pécsi szénbánya alkalmazottainak még 1910-ben is csak 41,2%-a volt magyar anyanyelvű, míg 45,3%-uk németnek vallotta magát. 1880-ban a pécsi bányatelep 4050 lakója közül csak 517 (12,8%) volt magyar, német viszont 1822 (45%).

A kőszénbányászat fellendülésének a lakosság etnikai összetételére gyakorolt hatását még szemléletesebben mutatja a később Pécshez csatolt szomszédos települések népességének alakulása. Ezekben a magyarok aránya 1839 és 1880 között 83,7%-ról 59%-ra csökkent, a németeké pedig 16,2%-ról 29,9%-ra emelkedett. Míg a magyarok abszolút száma 40 év alatt csak 19%-kal nőtt, addig a németeké megháromszorozódott: 750-ről 2342-re növekedett. A három bányatelepülésen – Szabolcson, Somogyon és Vasason – 1839-ben még egyetlen német sem élt, 1880-ban viszont már 1476, míg a többi 7 településen 40 év alatt csak 116 fővel nőtt a németnyelvű lakosság száma.

1880-ban mind Pécsett, mind a 3 szomszédos bányásztelepülésen olyan etnikumok is megjelennek, amelyeknek korábban hírük sem volt: többszáz szlovák és szlovén, valamint több mint másfélezer „külföldi nyelvű”, túlnyomórészt cseh és morva. A pécsi bányatelep lakóinak 26,4%-a cseh-morva, 7%-a szlovák volt 1880-ban.

A következő évtizedben az arányok alig változtak, sőt a németeknek nemcsak az abszolút száma növekedett, hanem százalékaránya is (74,2% magyar, 19,1% német). A magyarosodás 1890 után sem gyorsult fel jelentős mértékben, mert 1900-ban a magukat magyar anyanyelvűnek vallók aránya csak 77,2%-ra emelkedett. A németek abszolút száma még növekedett, de arányszámuk már csökkenő tendenciát mutat (17,6%). Komolyabb változás csak a századelőn áll be: a magyarok aránya 1910-ben 83,6%-ra ugrik, a németeknek pedig már nemcsak a százalékaránya csökken (12,8%-ra), hanem abszolút száma is több mint 1300 fővel, azaz 18%-kal. Bár a külföldiek száma és aránya egyaránt csökkenőben van, még mindig több mint félezer cseh-morva nyelvű lakos él a városban.

1880 után fordulat következik be a szomszédos települések etnikai összetételének alakulásában is: a magyarok százalékaránya – bár 1900-ig lassan – emelkedik (1890-ben 63, 1900-ban 67%-ra), a németeké csökken (1900-ig 27%-ra), bár abszolút számuk 1900-ig itt is növekszik. Látványosabb magyarosodás itt is csak a századelőn következik be: 1900 és 1910 között a magyarok aránya 67,4%-ról 76,1%-ra emelkedik, a németeké 27%-ról 21%-ra süllyed, s számuk is lényegesen csökken.

Tehát míg a hagyományos világban, 1848 előtt, a túlnyomóan német és délszláv lakosságú várost a magyar települések gyűrűje vette körül, addig 1850 után fordult a helyzet: előbb a délszlávok szinte teljes, majd a századfordulón a németek lassabban kibontakozó asszimilációja és a magyarok tömeges betelepülése nyomán magyarrá váló város körül jelentős német lakossági bányatelepülések alakulnak ki (a legnagyobb közülük, Szabolcs pl. 1839-ben még tiszta magyar, 1850 után azonban a magyarok kisebbségbe kerülnek egészen a század végéig).

Igen érdekesen alakult az egyes városrészek lakosságának etnikai összetétele. Már 1880-ban túlnyomóan magyar nemzetiségi volt a Belváros és a szigeti külváros, amelyekben a magyarok aránya 85 illetve 91%-ot tett ki, míg német anyanyelvűnek csak 12 illetve 7% vallotta magát. Erős, 20 ül. 18%-os német kisebbség élt a siklósi és a budai külvárosban, ahol a magyarok aránya csak 77 illetve 78% volt. A bányatelepen viszont alig élt magyar (13%), itt a lakosság 45%-a németnyelvű volt, de a cseh-morvák is 26,5%-ot tettek ki, s mellettük még 7%- nyí szlovákság is élt a több mint 4000 lakost számláló telepen. (19. táblázat).

Ami a város népességének vallási összetételét illeti, Pécs hagyományosan katolikus város volt. 1869-ben a lakosság 91%-a ehhez a valláshoz tartozott, a többiek túlnyomó része (6,8%) zsidó volt, a protestánsok aránya mindössze 2%-ot tett ki. Az egyre szélesebb földrajzi körre kiterjedő vándormozgalom a következő években egyre nagyobb számú protestánst hozott a városba, így annak vallási képe is némiképp tarkább lett a 20. század elejére. 1869 és 1910 között a reformátusok száma több mint megtízszereződött (171-ről 2173-ra nőtt), ez a megye déli, ormánsági falvaiból való bevándorlás növekedésére utal, míg az evangélikusok számának csaknem megnégyszereződése inkább a környékbeli németek betelepülésének következménye volt. A görög keleti (ortodox) vallásúak szintén jelentős növekedése szerb eredetű polgárok bevándorlását jelzi, bár ez az anyanyelvi statisztikákban nem tükröződik: 1910-ben 234 görög keleti vallásúval szemben csak 11 pécsi lakos vallotta magát szerb anyanyelvűnek. (A görög keletiek egyharmada a városban állomásozó katonák közül került ki). (20. táblázat).

Korszakunkban leglátványosabban kétségkívül a pécsi zsidóság növekedett. 1839-ben még csak 22 izraelita vallású lakos élt Pécsett, 1869-ben már 1693, 1910-ben pedig 4026. A századelőn számuk még növekszik ugyan, de százalékarányuk már csökken: az 1900. évi maximumról, 9,3%-ról 1910-ben 8,1%-ra. A pécsi zsidók háromnegyede a Belvárosban és a siklósi külvárosban lakott, arányszámuk 1880-ban ez előbbiben elérte a 15, az utóbbiban a 25%-ot.

Foglalkozási és szociális struktúra

Pécs lakosságának foglalkozási megoszlásáról korszakunkban az 1869 végén tartott népszámlálás nyújt először részletes képet. (21. táblázat). Ez már tükrözi a bevezetőben említett új városfejlesztő tényezők hatását, bár még jelentős mértékben jelen vannak a hagyományos társadalom bizonyos elemei is. A preindusztriális Pécs öröksége az őstermeléssel foglalkozók még viszonylag magas, 17%-os aránya. Ez a magyar városok között egyáltalán nem szokatlan – városaink jelentős részében még 1910-ben is ennél nagyobb számokkal találkozunk de Pécs a dualizmus korában nem tartozott a jellegzetes magyar agrárvárosok közé. A következő évtizedben már 10% alá süllyedt a mezőgazdaságból élők aránya. Ugyancsak a hagyományos struktúra maradványa a „személyes szolgálatot teljesítők” viszonylag nagy száma, és magas százalékaránya (25,1%). Ide számították elsősorban a 2500 főnyi házi cselédséget, amely önmagában a kereső népesség 21,7%-át, az összlakosságnak pedig 10,5%-át tette ki. A továbbiakban e cselédek abszolút száma is csökken (1880-ban 1802, 1900-ban 1928, 1910-ben 2071), százalékarányuk pedig a gyorsan növekvő pécsi lakosságban erőteljesen visszaesik (1910-ben a keresők 8,6, az össznépesség 4,3%-a).

E két, létszámában stagnálásra, összezsugorodásra ítélt, hagyományos gyökerű társadalmi csoport között a pécsi társadalom gerincét, zömét a modemnek nevezhető tevékenységből élő csoportok adták: a bányászatban, iparban, kereskedelemben, szállításban foglalkoztatottak és az értelmiség, 1869-ben bányászattal a kereső népesség 9%-a, iparral 31%-a, kereskedelemmel és szállítással 6%-a foglalkozott, az értelmiség körébe pedig az aktív népesség 5%-a volt sorolható. Az 590 értelmiségi foglalkozásúnak egyharmada közhivatalnok volt, több mint egynegyede pap és pedagógus. 54 ügyvéd és 39 orvos is működött a városban, s feltűnően nagy (90) azoknak a száma, akiket az író és művész kategóriába soroltak.

A dualizmuskorabeli népszámlálások foglalkozási statisztikái nem igen állíthatók folyamatos idősorba, mert többször változtak a foglalkozási kategóriák, az egyes foglalkozási ágaknak a nagy gazdasági szektorokba való besorolása is eltérő volt, s a tekintetben sem volt egységes a gyakorlat, hogy milyen szélesen szabják meg az aktív népesség körét (különösen a nők besorolása volt ingadozó). A fejlődés fő tendenciái azonban így is megállapíthatók. A lakosság növekedésénél gyorsabb ütemben nőtt az iparban (3625-ről 8668-ra, 139%-kal), s különösen a kereskedelemben (536-ról 1808-ra, 237%-kal) és szállításban (194-ről 1103-ra, 469%-kal) foglalkoztatottak, valamint a közszolgálati és szabad értelmiség száma (590-ről 1852-re, 214%-kal), ennek megfelelően a foglalkoztatottságban való részesedési arányuk is emelkedett (ipar: 31,4%-ról 39,4%-ra, kereskedelem: 4,6%-ról 8,2%-ra, szállítás: 1,7%-ról 5%-ra, közszolgálat és szabad foglalkozások: 5,1%-ról 8,4%-ra, a százalékarányok a polgári népességre vonatkoznak). Pécs életében még számításba kell vennünk a városban állomásozó katonaságot is, amelynek száma 1880-ban 970-re, 1910-ben viszont már 1978-ra rúgott. (22 a–d. táblázat).

Ha összefoglalóan akarjuk értékelni a pécsi népesség foglalkozási szerkezetének alakulását, akkor azt mondhatjuk, hogy 1910-ben Pécs egyike volt annak a hat magyarországi városnak, amelyekben az iparforgalmi szektorokban foglalkoztatottak valamint a közszolgálati és szabad értelmiség együttes aránya a legmagasabb volt (Pécsett 67,9%), ennél nagyobb volt Győrött, Pozsonyban, Miskolcon, Aradon és Budapesten). A 23. táblázat, amely Pécs foglalkozási szerkezetét összehasonlítja Magyarország és Horvátország 31 törvényhatósági jogú városának átlagával, nagy hangsúllyal emeli ki Pécs bányaváros jellegét, jelzi a városok átlagánál valamivel nagyobb ipari fejlettségét, de érzékelteti a szolgáltató ágazatok terén mutatkozó viszonylagos elmaradottságát, annak ellenére, hogy a városban ez volt a megelőző négy évtizedben a leggyorsabb ütemben fejlődő ágazat.

A népszámlálások foglalkozási adatai arra is alkalmasak, hogy bepillantást nyerhessünk a népesség szociális megoszlásába, megállapíthassuk, hogyan alakult egyfelől a gazdaságilag önállóak, a vállalkozók, másfelől a különböző bérből és fizetésből élő kategóriák aránya.

1869-ben a kereső népességnek kereken egyötöde volt gazdaságilag önálló, háromnegyede bérből és fizetésből élt, 6%-a pedig nyugdíjból és járadékból (pl. házbérjövedelemből). A bérből és fizetésből élők között külön kategóriát alkotott az ún. fehér gallérosok csoportja, azaz a köztisztviselők, pedagógusok, valamint a gazdasági vállalkozásokban dolgozó tisztviselők, műszaki értelmiségiek együttese, amely egy viszonylag vékony réteget, 5,1%-ot tett ki. A pécsi társadalom túlnyomó többsége (68%-a) a fizikai dolgozók, a munkások különböző csoportjaihoz tartozott. Ezek közül számban a legjelentősebb az ipari munkásság (19,8%) és a házi cselédség volt (21,7%).

Ez a szociális struktúra a következő 40 évben lényegesen nem változott, de bizonyos eltolódások történtek, amelyek ha mennyiségileg nem is látszanak rendkívüli nagyságrendűnek, társadalmi szempontból mégis fontos minőségi változásokat takarnak. E változások közül különösen kettő jelzi egyértelműen a pécsi társadalom modernizálódását. Az egyik egy új, alkalmazotti, „fehér galléros” középosztály kialakulása, amely egyfelől állami, megyei és városi közszolgálatban álló tisztviselőkből, másfelől a magánvállalatoknál alkalmazott kereskedelmi, műszaki és igazgatási tisztviselőkből állt. Különösen az utóbbiak számbeli növekedése volt látványos. A másik fontos változás a „munkás” címszó alatt összefoglalható társadalmi csoporton belül végbement eltolódás. E csoport százalékaránya nem változott (67–68%), de belső szerkezete lényegesen átalakult A házi cselédeknek nemcsak a százalékaránya csökkent, de abszolút számuk is. Ugyancsak csökkent a mezőgazdasági bérmunkások, napszámosok, s a bányászok százalékaránya is. Megháromszorozódott viszont az ipari munkásság száma, s több mint megnégyszereződött a kereskedelemben és szállításban dolgozó munkásoké. A világháború előtt Pécs lakosságának csaknem egyharmada ipari munkás volt. Míg 1869-ben az ipari munkások szinte kivétel nélkül a kisipari műhelyekben dolgozó segédek és tanulók voltak, addig 1910-ben az ipari munkásoknak több mint a fele a 20-nál több alkalmazottat foglalkoztató nagy és középüzemekben dolgozott. (24. táblázat).

A 20. század elején a nők is egyre nagyobb mértékben bekapcsolódtak a modern gazdasági tevékenységbe. 1869-ben az önálló keresettel bíró nőknek több mint háromnegyede házi cseléd és napszámos volt, 1910-ben már csak egyharmaduk tartozott e két kategóriába, s több mint ezer nő (15,5%) dolgozott ipari munkásként, de jelentős volt a nők száma az önálló iparűzők, valamint a magán- és közalkalmazottak között is.

Ami a pécsi ipar ágazati szerkezetét illeti, a számban legjelentősebb munkaerőt (több mint ezer főt) a nehézipar, azaz a vas-, fém- és gépipar foglalkoztatta, utána következett a ruházati ipar, ahol a legtöbb nő is dolgozott. Viszonylag nagy létszámú volt a kő-, föld- és agyagipar (a Zsolnay-gyár révén), az építőipar és az élelmiszeripar. Ezen iparágak mindegyikében több mint ötszázan dolgoztak. (25. táblázat).

Pécs helye a magyarországi városhálózatban

A XIX. századi magyar városhálózat rekonstruálására több érdekes kísérlet történt. Erre azért volt szükség, mert az adott korban városi jogállással bíró települések együttese korántsem azonos a tudományos elemzés által megállapított kritériumoknak megfelelő tényleges városhálózattal. Másfelől a lakosságszám önmagában nem elegendő arra, hogy kifejezze egy-egy település urbanizációs szintjét, a városhálózatban elfoglalt helyét.

A kiegyezést kővető években a kor jeles statisztikusa, Keleti Károly tett először a maga korában igen figyelemreméltó kísérletet a magyarországi városhálózat rekonstruálására és a városok rangsorának meghatározására az urbanizáció szintjét jelző statisztikai mutatók alapján.[2] Akkor 78 szabad királyi és egyéb kiváltságos város volt Magyarországon és Erdélyben, ezekhez hozzávette az 53 tízezernél népesebb mezővárost és községet, s az így kapott 131 városnak minősülő település urbanizációs szintjét az 1869. évi népszámlálásból vett hét mennyiségi változó alapján vizsgálta. Ez a hét változó: a lakosság száma, az iparban és kereskedelemben foglalkoztatottak aránya, az írni és olvasni tudók, az értelmiségi keresők, a házi cselédek és az emeletes házak százalékaránya, valamint az egy szobára jutó lakók száma. Mind a hét változó értéke szerint rangsorba állította a városokat, s az összesített sorszám alapján állapította meg helyüket a városok rangsorában az urbanizáció foka szerint. Az egyes változók szerinti rangsorokban Pécs a 18. (a lakosság száma), 39. (az iparban és kereskedelemben foglalkoztatottak aránya), 33. (az írni-olvasni tudók aránya), 11. (az értelmiségi keresők aránya), 53. (a házi cselédek százalékaránya), 31. (az emeletes házak aránya), és 101. (az egy szobára jutó lakók száma) helyet foglalta el. Az összesített rangsorban pedig a 25. helyre került. A dunántúli városok közül Keleti rangsorolásában megelőzte Pécset Győr (5.), Székesfehérvár (6.), Sopron (8.), Veszprém (12.), Kőszeg (14.), Nagykanizsa (16.) és Pápa (21.). A dél-dunántúli városok közül Szekszárd az 55., Mohács a 73., Dunaföldvár a 99. helyre került, Kaposvár pedig nem is szerepelt a városi jellegű települések között.

Újabban Bácskai Vera és Nagy Lajos vizsgálta korszerű statisztikai módszerekkel a 19. század első felének magyarországi (Erdély és Horvátország nélküli) településhálózatát.[3] Az 1828. évi országos összeírás alapján kiválasztották azt a 138 települést, amely piacközponti funkciót töltött be. Ebből 35 volt szabad királyi város, 102 püspöki város vagy mezőváros és 1 falu. A települések jogállásának a kiegyezés után bekövetkezett átrendezése után a 138 település közül 20 kapott törvényhatósági városi, 52 pedig rendezett tanácsú városi jogállást, tehát összesen csak 72 (52,2%) minősült városnak, a többi 66 községi jogállással rendelkezett.

A továbbiakban 59 – a korabeli források adataiból képzett – változó figyelem- bevételével végzett faktoranalízis, illetve a cluster-elemzés segítségével csoportosították és rangsorolták a 138 piacközpontot. A legfontosabb gazdasági tényezőket (a központ fejlettségét és vonzáskörzetének nagyságát és gazdasági viszonyait) figyelembevevő összesített csoportosításban Pécs az 1. kategóriába, az igen fejlett központok csoportjába került, az országos rangsorban pedig Pest-Buda után a 2. helyre, megelőzve ebben a kategóriában olyan városokat, mint Sopron, Temesvár, Miskolc, Veszprém, Pozsony, Győr, Szeged, Arad és Székesfehérvár. Ezt a meglepően előkelő helyezést elsősorban annak köszönhette, hogy Pest-Buda után Pécsnek a tiszta vonzáskörzete (vagyis az a terület, amelynek népessége Pécset vallotta egyedüli eladó- és vásárhelyének) volt a legnagyobb: 221 ezer ember élt e területen. A város megosztott vonzáskörzete (vagyis az a terület, amelyen más piachelyekkel együtt osztozott) már viszonylag kicsiny volt (70 ezer fő), ebben a tekintetben a 19. helyen állt a piacközpontok között. A teljes vonzáskörzet (a tiszta és a megosztott vonzáskörzet együttes) nagysága sorrendjében Pécs a 4. helyre került Pest-Buda, Debrecen és Miskolc után, 291 ezer lakossal. Ha az összetett rangsort meghatározó egyéb résztényezőket tekintjük, akkor Pécs a 9. helyen állt a központ (vagyis a város) belső fejlettségét mutató változók alapján felállított rangsorban, Pest-Buda, Pozsony, Debrecen, Kassa, Győr, Selmecbánya, Nagyvárad és Komárom után. A vonzáskörzet gazdasági fejlettségét mutató változók alapján Pécs a 14. a sorban. A gazdasági tényezők mellett figyelembe kell venni az egyéb – közigazgatási, jogszolgáltatási, katonai, oktatási-művelődési, egészségügyi, stb. – központi funkciókat is; az ezek alapján készített rangsorban is az előkelő 11. helyre került Pécs, Pest-Buda, Pozsony, Temesvár, Kassa, Nagyvárad, Győr, Debrecen, Eperjes, Besztercebánya és Sopron mögött. Egészében, most már valamennyi változót és tényezőt tekintetbe véve végül is Pécs a 2. helyre került a piacközpontok hierarchikus rangsorában a későbbi főváros – Budapest – mögött. Ez annál inkább érdekes és meglepő, mert a 138 piacközpontnak a lakosság száma szerinti rangsorában az akkor 11 ezer lakosú Pécs csak a 30. helyen állt.

A 138 piacközpontból Bácskai Vera és Nagy Lajos a funkcionális városszemléletből kiindulva, a központi funkciók erőssége és minősége alapján 57 települést minősített városnak (ezek közül a kiegyezés után 44 került a városok sorába, 13 pedig községnek minősült). Ezeknek a funkcionális csoportosításában Pécs – 10 más várossal együtt – az elsőrendű kereskedelmi központok csoportjába került.

Bácskai Vera és Nagy Lajos sok tényezőt tekintetbe vevő elemzése alapján tehát Pécs a magyarországi városok hierarchiájában mindenképpen a legfejlettebb, legerősebb és legsokrétűbb központi funkciókat betöltő 10 város között foglalt helyet. Rendkívül nagy vonzáskörzetének kialakításában fontos szerepet játszott az a tény, hogy igen nagy régióban – a Délkelet-Dunántúlon – az egyetlen város volt. A Dunántúl többi városi funkciókat betöltő települése (Sopron, Nagykanizsa, Veszprém, Keszthely, Győr, Pápa, Szombathely, Dunaföldvár) több mint 100 kilométer távolságra volt Pécstől, a két szomszédos megyeszékhely – Kaposvár és Szekszárd – pedig akkor még nem tartozott a városi jellegű települések sorába.

A városhálózat hasonlóan részletes vizsgálatát a 19. és 20. század fordulóján Beluszky Pál végezte el.[4] Magyarország (és Horvátország) települései közül 1900-ban 244-et minősít városnak, s ezeket 5 hierarchikus csoportba osztja. Pécs a legelső csoportba, a regionális centrumok csoportjába tartozik, 10 más várossal (Budapest, Pozsony, Zágráb, Kolozsvár, Szeged, Kassa, Debrecen, Temesvár, Arad, Nagyvárad) együtt, s a több tényező figyelembevételével felállított hierarchikus rangsorban a 8. helyet foglalja el Budapest, Zágráb, Kolozsvár, Pozsony, Szeged, Kassa és Debrecen után. Vonzáskörzete még ekkor is igen nagy (1,1 millió fő), ebben a tekintetben a 9. helyen áll a városok között, míg a lakosságszám szerinti rangsorban a 13. A többi dunántúli város a második csoportba, a fejlett megyeszékhelyek kategóriájába került, s a rangsorban Székesfehérvár a 13., Sopron a 15., Győr a 16., Szombathely a 18. helyen áll. A két szomszédos megyeszékhely közül Kaposvár ekkor még mindig csak a 31., Szekszárd pedig a 47. a városok rangsorában.

Ezek a korszerű módszerekkel végzett legújabb vizsgálatok azt mutatják, hogy Pécs korszakunkban mindvégig a városhálózat legfelső hierarchikus szintjén, a legfejlettebb, a legmagasabbrendű központi funkciókat betöltő városok sorában foglalt helyet. A város tényleges fejlettségi szintje magasabb, gazdasági jelentősége fontosabb, városi szerepköre sokrétűbb volt annál, mint amire lakóinak számából következtetni lehetne


[A tanulmányhoz tartozó táblázatokat, grafikonokat, statisztikai adatokat lásd a letölthető pdf fájlban!]

Források

Magyar Statisztikai évkönyv 1873–1889, 1893–1920.

Magyar Statisztikai Közlemények. Új folyam I., II., V., VIII., XXII. kötet; Új sorozat 1., 2., 5., 7., 9., 11., 12., 15., 22., 27., 32., 42., 48., 50., 52., 61., 62., 64., 67., 68., 70., 74. kötet.

A magyar korona országaiban az 1870. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. Pest 1871.

A magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. I–II. Budapest 1882.

Magyarország községeinek és városainak népessége az 1850., 1857. és 1870. években. KSH, Budapest 1882.

A népmozgalom főbb adatai községenként 1828–1900. III. kötet. KSH Budapest 1974.

A népmozgalom főbb adatai községenként 1901–1968. KSH, Budapest 1969.

A Soproni Kereskedelmi és Iparkamarának 1876. évi statisztikai jelentése. II. rész.

Felhasznált irodalom

BABICS András: A pécsvidéki kőszénbányászat története. Budapest 1952.

GERZSEI Péter: Pécsi iparfejlődés 1850–1900. Pécs 1994. Diplomamunka kéziratban.

KATUS László: Zum demographischen Übergang in Ungarn vor 1918. Acta Histórica Academiae Scientiarum Hungaricae 27., 1981. 469–497.

KOLTA János. Baranya megye és Pécs város népesedése 1869–1968. Pécs 1968. RÚZSÁS Lajos: A kapitalista iparfejlődés útja a Délkelet-Dunántúlon. Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 12. Pécs 1957.

RÚZSÁS Lajos: Pécs gazdasági fejlődése a jogi felszabadulástól az 1. világháború végéig. In: Tanulmányok Pécs város történetéből. Pécs 1982.

RÚZSÁS Lajos: Városi fejlődés a Dunántúlon a XVIII–XIX. században. Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 43. Budapest 1963.

SZITA László: Adatok a pécsi ipari vállalatok munkásállományának kialakulásához 1867–1921. In: Pécsi Tanárképző Főiskola Évkönyve 1965. Pécs 1965.

257–279.

SZITA László: A baranyai munkás és szegényparaszt mozgalom története a kiegyezéstől az első világháborúig (1867–1914). Pécs 1985.

T. MÉREY Klára: Dél-Dunántúl iparának története a kapitalizmus idején. Budapest 1985.

KATUS, László: Die Bevölkerungszahl von Pécs zwischen 1848 und 1920

Der Verfasser geht in der Analyse der demographischen Verhältnisse in der untersuchten Epoche von der zunehmenden Modernisierung nach 1848 und von den wichtigsten Erscheinungen der kapitalistischen Entwicklung aus. Von den städtischen Entwicklungsfaktoren werden vor allem die Wirkung und die Bildung des Eisenbahnbaus, des sich rasch entwickelnden Kohlenbergbaus und der Fabrikindustrie analysiert. Von den dazugehörenden Erscheinungen der Modernisierung macht er uns durch die Entwicklung des modernen bürgerlichen Staates, mit den Folgen der neuen Verwaltungsaufgaben, des modernen Schulsystems und der Infrastruktur vom Gesundheitswesen bekannt. Dem zufolge veränderte sich das Stadtbild, die Siedlungsstruktur, das Merkmal der zentralen Funktionen, die Bevölkerung und die gesellschaftliche Struktur der Stadt.

Von diesen Verhältnissen ausgehend analysiert er – alle grundlegenden demographischen Gesichtspunkte in Betracht genommen – die Einwohnerveränderung von Pécs zwischen 1848 und 1920. Seine Analyse macht er so, daß er die Daten von Pécs mit den Daten des Komitates Baranya vergleicht. Er vergleicht sie aber auch mit den demographischen Daten von Transdanubien und Ungarn, manchmal aber auch mit Städten in Mittel-bzw. Westeuropa. Er stellt nicht nur jene Tendenzen dar, die sich auf die ganze Epoche beziehen, sondern er zeigt auch die Veränderung der Entwicklungsdynamik. In seinem Untersuchungspro-zeß arbeitet er mit zweierlei Datenverzeichnissen. Er nimmt die Daten des dama-ligen und des heutigen Gegietes zugleich in Betracht.

Die Bevölkerungszunahme vor Auge haltend beweisen die Analysen des Autors, daß Pécs in der benannten Epoche zu den dynamisch rasch entwickelnden Städte in Ungarn gehörte. Der grundlegende Faktor der Bevölkerungszunahme war die Einwanderung. Zur Zeit der Entstehung des Kohlenbergbaus und der Fabrikindustrie stammte die Mehrheit der Einwanderer (Facharbeitel) aus dem Ausland. Um die Jahrhundertwende kam ein größerer Teil an Zuwanderer von den Dörfern des Komitates Baranya und von den umliegenden Komitaten (Tolna, Somogy, Zala) in die Stadt. Mit dem Heranwachsen der Stadt spielte die natürliche Fortpflanzung in den damaligen ungarischen Städten nur eine besonders geringe Rolle. Bedeutend waren dabei auch die geringe Geburtsziffer und die hohe Sterblichkeitsrate.

Die hohe Mortalitätsziffer ergab sich nicht nur von den häufigen Epidemien. Das hing auch damit zusammen, daß der damals nach besonders gefährliche und gesundheitsschädliche Kohlenbergbau in der Wirtschaft der Stadt eine bedeutende Rolle spielte. Darauf weist auch jene Angabe hin, daß die Sterblichkeit der Männer bedeutend die der Frauen überstieg.

Pécs gehörte in der ganzen Epoche zu jenen Städten, in denen die Geburtenziffer am geringsten war. Diese Gründe untersuchend verweist der Autor auf die Wirkung zweier demographischen Faktoren, einerseits auf die Häufigkeit der Eheschließungen (Mupcialität), andererseits auf die Fruchtbarkeit der Eheschließungen (Fertilität) hin. In beiden Hinsichten macht er europäische Vergleiche und aufgrund vielseitiger Gesichtspunkte beweist er, daß Pécs in dieser Hinsicht in der Reihenfolge der ungarischen Städte einen der letzten Plätze einnimmt.

Während der Bekanntmachung der demographischen Struktur von Pécs geht er auf die Altersstruktur bzw. auf die Veränderung der Zahl von Männern und Frauen ein. Er analysiert auch die vielseitige ethnische, sprachliche und religiöse Zusammensetzung der Stadtbewohner, weist auch auf die Gründe und Unterschiede der einzelnen Stadtteile hin. Die Beschäftigungs- und Sozialstruktur widerspiegelten – laut Feststellungen des Autors – in der Epoche die zur Geltung kommende Wirkung der neuen Entwicklungsprozesse von der Stadt. Aufgrund dieser war in der Bevölkerung von Pécs im Landesmaßstab die Anzahl der Angestellten der Industrie und der Intellektuellen sehr hoch.

In dem letzten Abschnitt zeigt László Katus – als eine Zusammenfassung-aufgrund vor drei Monographien, wie sich die Rolle von Pécs in dem ungarischen Stadtnetz verändert hat. Diese Analysen sagen aus, daß Pécs zu den entwickelsten ungarischen Städten gehörte, die auch die wichtigste und vielseitigste zentrale Funktion von Ungarn einnahm. Pécs, als regionales Zentrum, hatte zur Zeit der Österreichisch-Ungarischen Monarchie eine bedeutendere Rolle als die Größe der Einwahnerzahl seiner Stadt ausmachte.

In der Anlage angegebenen 25 Tabellen und die 10 Grafiken unterstützen einerseits vielseitig und überzeugend die Feststellungen von László Katus, andererseits geben sie weitere breite Möglichkeiten jenen, die sich mit dem Thema beschäftigen. So können sie neuere Schlußfolgerungen ziehen und weitere Teilforschungen anstellen.

KATUS, László: Population of Pécs between 1848 and 1920

Examining the demographic changes of the period in question, the author describes the most important phenomena underlying the acceleration of modernization and capitalistic development of Pécs after 1848. Concretely, he demonstrates how the construction of railways, the rapid growth of coalmining and manufacturing industry effected the economic development of the town.

From the phenomena promoting the modernization of economics, L. Katus gives a detailed analysis of the role of the town's new administrative functions and the introduction of an up-to-date school and health system required by a modern bourgeois state. All these factors led to significant changes in the cityshape and the structure of the town; they altered the character of its central functions as well as its population and social structure.

After the analysis of the above phenomena, L. Katus goes on to consider all the basic demographic aspects affecting the development of population between 1848 and 1920. He compares demographic data referring to Pécs of the time with relevant Baranya-county data and, in a wider context, with the data concerning not only the Transdanubian area and Hungary, but Central and Western European towns as well. Besides tendencies characterizing the whole era, he also scrutinizes the changing dynamics of social and economic development comparing data corresponding to the town's territory in the examined period and today.

According to the author's observations, Pécs was one of the most dynamically developing towns of Hungary of the time. The rapid increase of population could primarily be ascribed to immigration. In the beginning, in the period of establishing coalmining and manufacturing industry, most immigrants (skilled workers) came from abroad. Later, at the turn of the century, more and more people moved in the town from neighbouring villages and counties (Tolna, Baranya, Zala).

The hardly noticeable growth of population was exceptional among the Hungarian towns of the time. The reason of this were the low birth, and the high, mortality rate, respectively.

High death rate in turn could be attributed not only to epidemics, but also to the health-destroying effects of coalmining, which then played a decisive role in the economic life of the town. Men's mortality rate being significantly higher than that of women's could also be attributed to coalmining.

The number of births was among the lowest throughout the country. In an attempt to explain this, the author underlines the importance of two demographic aspects: the frequency (nuptiatitas) and fertility (fertilitas) of marriages. He makes comparisons in both respects with corresponding European data and, relying upon his findings, he comes to the conclusion that with regard to nuptialitas and fertilitas Pécs took one of the last places among Hungarian towns.

Describing the demographic structure of the town, L. Katus touches upon the proportion of men and women within the population according to age and number. He takes into account the multi-coloured ethnic, linguistic and religious composition of population, elaborating on the reasons as well as on the differences between the districts of the town. The employment and social structure, as the author points out reflected the effects of new factors in the town's development. One of the results of these effects was that the number of employees and intellectuals became rather high if compared to other towns in the county.

In the last section, summing up the results of his examinations, L. Katus draws our attention to three monographs, each documenting that Pécs belonged to the strongest, most highly developed towns of Hungary. As a regional centre, having manifold administrative functions, it had great significance in the Dual Monarchy despite its relatively small population.

The 25 tables and 10 charts in the appendix, which give comprehensive and convincing support to the author's statements, provide plenty of opportunity for historians dealing with the period to draw further conclusions.

Jegyzetek



[1] WEBER, Adna Ferrin: The Growth of Cities in the Nineteenth Century. A Study in Statistics. Cornell University Press, Ithaca, NY, 1967. 298.

[2] KELETI Károly: Hazánk és népe a közgazdaság és a társadalmi statisztika szempontjából. Pest 1871.

407–426.

[3] BÁCSKAI Vera – NAGY Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban.

Budapest 1984. – BÁCSKAI Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Budapest 1988.

[4] BELUSZKY Pál: Magyarország városhálózata 1900-ban. In: Tér – Idő – Társadalom. Pécs 1990. 92–133.