Cikkek

Szita László: Adatok a török megszállás alatti Pécs népességének alakulásához

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 1.

Pécs népessége 1543–1990

Az 1993. december 15-én rendezett konferencia előadásai
Pécs Története Alapítvány – Magyar Történelmi Társulat Dél-dunántúli Csoportja; Pécs, 1995

ISBN 963 85212 1x  ISSN 1219–4077

Szerkesztette: Vonyó József

13-26. pp.


Szita László


Adatok a török megszállás alatti Pécs népességének alakulásához


Daten zur Einwohnerveränderung von Pécs zur Zeit der türkischen Besetzung

Demographic Circumstances in Pécs during tbe Turkish Occupation




Pécs városa a mohácsi csata előtt nemcsak a térség gazdasági és kulturális centruma volt, hanem egyben az ország egyik fontos városa.

A város lakossága tipikus városi polgárság volt, amely elsősorban iparral, kereskedelemmel foglalkozott. A korabeli pécsi polgárok főként a város környékén termelt bor eladásából szerezték jövedelmeiket, de – az akkor legjelentősebb bevételi forrásnak számító állatkereskedelmet kivéve – a 16. századi árukereskedelem minden ága megtalálható volt Pécsett. A térség állatkereskedelmét ugyanis szinte teljes egészében Kálmáncsa mezőváros tőzsérei uralták. A korabeli kereskedelem színvonalán állt a Pécs–Mohács (Duna) és a Pécs–Sziget(vár) közötti áruforgalom is. A Pécs–Eszék közötti áruforgalom mértéke a délkelet-dunántúli régió és Szlavónia közötti gazdasági kapcsolatok jelentőségét igazolja. E kapcsolatok meglétét támasztják alá a Baranyában fontos szerepet játszó Perényiek Valpón és környékén elterülő birtokai is.[1]

A 14. században felvirágzott pécsi ipari és kereskedelmi élet a török megszállást megelőző fél évszázadban tovább erősödött. Különösen az élelmiszer(malom)ipar tett szert nagy jelentőségre a térségben. A Tettye-patak mentén létesült malmok az egykorú források szerint is jelentős szerepet játszottak. A korabeli Pécsett megfordult magyar és török szerzők egyaránt elismeréssel szóltak róluk.

Pécs török korszaka 1543 júniusában kezdődött, amikor megnyitották a város kapuit Kászim bég előtt. A török megszállás 143 év múlva, 1686. október 22-én ért véget, amikor a török véderő kénytelen volt megadni magát a Szent Liga csapatai előtt és kivonult az elpusztított és felgyújtott városból, illetve a megrongálódott várból.[2]

A vízvezeték felrobbantása után (október 22-én) a török őrség feltétel nélkül kapitulált és a nagyszámú civil lakossággal együtt Mohács felé elvonult. Ezt követően az új élet valóban romokon kezdődött.[3]

Jelen tanulmány keretében nem lehet célunk részletezni az 1526–1543 közötti időszak eseményeit, a megszállás időszaka összefüggéseinek megértése szempontjából legfontosabb mozzanatokat mégis fel kell vázolnunk.

A mohácsi vereséget követő 17 esztendőben egymást követték a népességpusztító események. A Baranya és ezen belül Pécs védelmét szolgáló kísérletek átgondolatlannak és ennek következtében erőtlennek bizonyultak. A dunántúli nagybirtokosok – akiknek domíniumain kisebb-nagyobb várak, palánkok állottak – nem tudtak egységesen fellépni, másrészt erejük kevés volt a hatalmas török invázió ellen. A Habsburg államhatalom segítsége katonai téren lényegében elmaradt, nagyságrendje cseppnyi volt a török áradattal összehasonlítva.[4]

A vereség hírére, 1526 augusztusa után a jelentős polgári és egyházi erők pánikszerűen hagyták el a várost. A félelem megbénította a védekezésre kész erőket is. Nem tudjuk pontosan, hogy milyen volt a védekezés színvonala a város falain és a kapuk közelében, ennek alapján milyen lehetőségek voltak egy nem rendszeres ostrom elhárítására. Az azonban megdöbbentő, hogy a megrettent polgárság kaput nyitott és behódolt a Pécs alatt megjelenő török portyázó csapatok előtt. Háromnapi rablás, fosztogatás után a törökök legyilkolták a vásárra gyülekező (más adatok szerint oda terelt) pécsi polgárokat. Ezt követően a kivonuló török lovasság felgyújtotta a várost, a polgárházak és az egyházi épületek egyaránt a tűz martalékává váltak. Pécs tehát közvetlenül a mohácsi csata után tragikus helyzetbe került.[5]

A város lakóinak – mint oly sokszor – most is csak a várat sikerült megvédelmezniük.[6] Ez viszont lehetővé tette, hogy a Mecsekbe menekült polgárság visszaszállingózzon a városba és megkezdje a reménytelennek tűnő újjáépítést – abban a hitben, hogy lesz lehetőségük az újrakezdésre.

Részt vettek a politikai életben és igyekeztek tájékozódni a közben felerősödő pártharcokban, melyek teljesen legyengítették az országot a török elleni védekezésben. Beláthatatlan következményekkel járt, hogy – miként az ország – e térség fontos társadalmi tényezői is megoszlottak két nagy politikai irányzat között. A dél-dunántúli régióban a vármegyei nemesség Szapolyai János pártján, a város viszont (a Habsburgok erejére és támogatására számítva) Ferdinánd oldalán képzelte el jövőjét, tőle várva a török ellen megszervezhető védelmet és biztonságot. Véleményünk szerint helyesen választották azt a politikai erőt, amely ebben az időben egyedül lehetett képes megszüntetni az ország déli határán mindinkább megerősödő török hatalom által megtestesített fenyegetettséget.

1527-ben a Fehérváron rendezett koronázási ceremónián Pécs városa is képviseltette magát. A Ferdinánd iránti hűség fejében számítottak a korábban birtokolt – és a pánikszerű menekülés, illetve a város felégetése során eltűnt dokumentumok révén bizonyítható – privilégiumok visszaszerzésére.

Az 1528. február 6-án kiadott királyi rendelet Pécs polgársága részére is adó kedvezményeket biztosított. Nagyjelentőségű eredményt könyvelhetett el Wolfgang Schreiber pécsi főbíró, amikor a városi tanácsnokokkal a budai ország gyűlésről visszatérve, 1528 szeptemberében a Ferdinánd rendelete által biztosított 12 évi adómentességet bejelenthette a városi magisztrátus ülésén. A rendelet egyrészt szorgalmazta a polgárváros török által felégetett házainak újjáépítését, másrészt azt, hogy a fennmaradó összeget a város falainak, erődítményeinek felújítására fordítsák. Ez a város érdekeit messzemenően figyelembe vevő kormányzati politikát jelentett.

Az 1529. évi török hadjárat rémületet és csüggedést váltott ki a város polgárságából. Nem hitt önerejében, ezért a védelmi munkálatok nem is haladtak olyan intenzitással, hogy a védműveket alkalmassá tudták volna tenni egy esetleges ostrom kivédésére. A visszatért lakosság nagy része – tanulva az 1526. évi menekülésből – most igyekezett szervezetten és gyorsan elvonulni. A menekülés megállíthatatlan volt, melyben elenyészett nemcsak a magyar lakosság, hanem a német polgárság is. Csak az újjáépítő Wolfgang Schreiber és szűk köre maradt a városban, akik nagy haszonélvezői voltak az Alföld–Mohács–Kálmáncsa útvonalon bonyolódó marhakereskedelemnek. Ők látták el Pécs városát élőmarhával, kimérve az itt levágott állatok húsát. A marhakereskedelem útvonalán ugyancsak ők értékesítették a jó minőségű pécsi bort. E pozíciók megtartása viszont megkövetelte, hogy a pécsi patríciusok is a marhakereskedelemben domináns szerepet játszó alföldi körök oldalára álljanak. Ez egyúttal János király támogatását is jelentette[7], és azt, hogy a másik oldalon is jelentős privilégiumokat szereztek a város polgársága hasznára.

Az 1541-ig többször pártot cserélő és taktikázó városvezetés inkább dicsérendő, mint elmarasztalandó. Magatartásukat két tényező motiválta. Egyrészt a polgárság érdekeltsége abban, hogy részesüljön az átmenő-kereskedelem hasznából, illetve az elnyerhető privilégiumok adta előnyökből. Másrészt az is befolyásolhatta állásfoglalásukat, hogy melyik párttól remélhették a város védelmének, a régió török elleni megvédésének hatékony katonai támogatását. E kérdésben érhető tetten taktikázásuk, gondolkodásuk gyenge pontja is: nem érzékelték, hogy egyik országos kormányzat sem tudott vagy akart elegendő erőt mozgósítani a Dél-Dunántúl védelmére.

A privilégiumok biztosította lehetőségekkel sem élt megfelelően a Wolfgang Schreiber vezette városi polgárság. A város védműveinek megerősítéséért valószínűleg 1526 után sem tettek semmit. Erre engednek következtetni a Pécset kiválóan ismerő Istvánffy Miklós sorai: „...a várost sem a természet, sem a mesterség nem védelmezik. Mögötte a Mececus, egy igen magas hegy emelkedik, melyről ágyúkkal igen könnyű lövöldözni. Falai és tornyai még a régi mód szerint épültek, de több helyen félig lerombolva állottak...”[8] A királyi privilégiumban jelzett adóbevételek felhasználását nem tudjuk ellenőrizni.

Talán e felelősség alól is felmenthető a város vezetése. A gyér forrásokat elemezve úgy tűnik, hogy a tüzérségi támadások ellen védhetetlen Pécset nem fallal, hanem csak a mindenkori hatalomhoz történő gyors csatlakozással lehetett megmenteni. Gondoljunk csak arra, hogy az 1532. évi hadjárat idején – bár Pécset a Dráva mellett felvonuló török hadsereg még csak nem is érinti – már a török megjelenése is arra késztette a még mindig bíráskodó Wolfgang Schreibert és környezetét, hogy azonnal János király mellé álljon. A következő esztendőben hosszabb ideig a városban állomásozott János a mellé véderőként kirendelt török–tatár csapatokkal.[9] Szerémi György elbeszéléséből is ismert, hogy a török testőrség erőszakoskodott, zaklatta és sarcolta a város polgárságát, melynek ellenállása zendülésbe csapott át. E mozgalom élén is (melyet csak nehezen tudtak lecsillapítani) maga Schreiber bíró állt.

1540-ben nem sokkal János király után Pécs püspöke, Eszéky János is meghalt. Izabella királyné Athinai Simont küldte a vár birtokba vételére és annak megerősítésére. Ennek a küldetésnek – különböző nehézségek és bonyodalmak után – Athinai eleget is tett.[10]

Pécs szempontjából döntőnek bizonyult Buda 1541. augusztus 29-i elfoglalása. A szultán a török politika érdekeinek megfelelően használta fel Izabella királynét, amikor kérte és el is érte, hogy az átengedje neki Pécs várát és városát. A kényszer szülte döntést a város polgársága árulásként, hűtlenségként értékelte. Ez is magyarázza, hogy a majd két évtizede taktikázó város – eléggé logikátlannak tűnő módon – most a katonai megoldást választotta. A sztambuli udvar, mely biztonságra törekedve minden várat, erősséget, palánkot elfoglalt a Buda felé vezető hadiút térségében, Pécset is birtokolni akarta. Ilyen stratégiai megfontolásból jelentős csapatokat küldött elfoglalására.

A német és magyar polgárság a katonákkal együtt harcolva, Athinai Simon vezetésével, a tanács teljes anyagi és erkölcsi támogatását élvezve megvédte a várost a török meg-megújuló ostromaitól. Ezzel azt a reményt keltette a lakosságban, hogy a város sikeresen megvédhető fegyverrel is. E megoldás hívévé szegődött most az eddig kitűnő taktikusnak bizonyult Schreiber is. Ferdinándhoz felterjesztett folyamodványukban az általuk egyedül lehetségesnek tartott koncepciót részletezték, melynek középpontjában a térség védelmének megszervezése állott. Tervük központi része volt Pécs rendkívüli megerősítése Délkelet-Dunántúl erejének összefogásával (jobbágyi munka, erődítési munkálatok elvégeztetése a befolyt adókból, stb.). Szorgalmazták a véderő azonnali fejlesztését, melynek során a tüzérség és a hadianyag gyors helyszínre szállítását kérték. Egy ideig Bécs komolyan mérlegelte a tervet és támogatta a kérelmet. Az erősítés a német és magyar katonaság létszámának növelését is jelentette mind Pécsett, mind Siklóson. A két várban mintegy háromezer főnyi zsoldos katona állomásozott. Erejükből több Dráván túli akcióra is futotta.

Az 1543. évi török hadjárat szertefoszlatott minden reményt a Délkelet-Dunántúl és az itt álló várak megvédése tekintetében. Siklós és megerősített vára viszonylag rövid ostrom után került török kézre. A polgárság és az őrség egy részét a török hitszegő módon meggyilkolta.

Székely Lukács várnagy távollétét kihasználva a pécsi garnizon zsoldos katonasága megfutott a várból. Követték őket a helyi egyházi vezetők és a polgárok is. 1543. július 19-én kelt levelében Istvánffy így írt erről: „...Lukács (Székely Lukács – Sz. L.) azonban mivel magánügyben elutazott (egy nem is megvetendő összeg behajtására, amely Grazban volt)... a többiek, akiket otthon (Pécsett – Sz. L.) hagyott, testi-lelki fásultságban annyira ellustultak, hogy mielőtt Szolimán Siklós elfoglalása után tovább vonult volna, kötelességükről és tisztségükről megfeledkeztek, szinte asszonyi módra reszkettek, és kapkodtak, nem is akarták megvédeni a várost, hanem rút és gyalázatos megfutamodásukat tervezték. Tehát amikor Szaniszló püspök (Váraljay Szaniszló – Sz. L.) sokszori kéréssel is hiába igyekezett visszatartani őket, elrendelték a menetkészültséget, s hirtelen kitörtek a kapukon, erdők és berkek, mocsarak és lápok akadályozták őket, így egy részük Sziget várába vette be magát, a többiek Babócsára és máshová menekültek hanyatt-homlok... A püspök végül – a kincsek nagy részét otthagyván – maga is elmenekült a városból. Szolimán rendkívül örült, hogy bejuthat a híres és kedvező helyzetű városba, július huszadikán elfoglalta, és minden templomot, elsősorban a régi királyok által épített gyönyörű Szent Péter templomot, amely a fellegvárban volt, a mohamedán vallás csúfos szentélyeivé alakította át, és csak egyet vagy kettőt engedett át a keresztényeknek, akiknek vagy nem volt hova menekülniük, vagy az ellenség váratlan megjelenése miatt nem tudtak elmenekülni...”[11]

A menekülők kirablását, legyilkolását, melyet részint a kapzsi zsoldosok, részint az elvadult tájban portyázó martalócok (délszlávok és magyarok) követtek el, sok szerző leírásából ismerjük.

A magára maradt csekély létszámú pécsi polgárság nem gondolhatott ellenállásra, ezért a megérkező török csapatok előtt megnyitották a város és a vár kapuit. A Kászim bég vezetésével bevonuló török és martalóc csapatok berendezkedtek a városban. Első gondjuk volt az erődítési munkálatok megtervezése és megkezdése, melyben néhány hónap alatt jelentős eredményeket értek el.

A Pécset megszálló török katonaság 22 oda (század) gyalogos janicsárból és 7 oda lovasságból állt. A korszakonként változó nagyságú martalóc kontingenst 16–20 oda képezte. A martalócok többsége mohamedán, bosnyák, illetve szerb volt. E nagyszámú katonaságból néhány hónappal később Kapos(vár), Sásd, Siklós, Mohács palánkokba, illetve várakba vezényeltek át alakulatokat. A Rúzsás munkájából ismert pécsi zsoldlajstromok szerint a garnizont alkotó török katonaság száma az alábbiak szerint alakult:[12]

 

1543. szept. 29. – 1544. márc. 23.

513

1545–1546

828 fő

1552–1553

370 fő + 112 martalóc

1565–1566

321 fő

1568–1569

220 fő + 29 martalóc

 

Háborús időszakokban, nagyobb török mozgósítások idején a katonaság létszáma Pécsett is három-négyszeresére emelkedett – akárcsak más török uralom alá került magyarországi városokban. Tekintettel a fallal körülvett terület nagy kiterjedésére, a benne lévő házak és középületek magas számára, a hadjáratok idején téli szállásként is felhasználták Pécset.

Szigetvár és különösen Nagykanizsa eleste után jelentős változás következett be a város népességének struktúrájában. A garnizonban gyorsan gyarapodott a polgári lakosság, míg erősen csökkent a katonák száma. A török hatalom megszilárdulását követően megindult a civil kereskedők és iparosok beáramlása. A nagyszámú török adóösszeírás adatai szerint jelentős mértékben gyarapította a város népességét a török hatalmat kiszolgáló muzulmán délszláv elem.

Mindez azt jelentette, hogy a megváltozott körülmények között Pécs egyre inkább zömmel civilek lakta török várossá vált. Ezt bizonyítja a város belső településszerkezetének átalakulása is. Gerő Győző kitűnő szintézisében ismertette, miként használták fel a törökök a középkori város strukturális elemeit: „...a törökök, mint a közel-keleti népek általában, a város részeit nem az utcák és a terek szerint különböztették meg, hanem azt a „mahalle” fogalmával jelölték. Ez tulajdonképpen egy kisebb-nagyobb városrészt, negyedet jelöl, de korántsem az európai értelemben. A mahallén a törökök tulajdonképpen nem utcát, teret értettek, hanem háztömböt vagy házcsoportot, melynek központja valamilyen épület – rendszerint egy dzsámi – és nem egy utca vagy tér...”[13]

Az 1552. évi adóösszeírásból kilenc mahallét ismerhetünk meg:

 

Szent Ferenc mahalle

22 adózó

Szent László mahalle

13 adózó

Kis utca mahalle

2 adózó

Kőhíd utca mahalle

13 adózó

Szent Tamás utca mahalle

22 adózó

Nagy utca mahalle

27 adózó

Német utca mahalle

27 adózó

Fazekas utca mahalle

22 adózó

Piac utca mahalle

10 adózó

 

Az összeírás is bizonyítja Gerő Győző megállapítását, miszerint a törökök meghagyták a magyar utcaneveket.[14]

A szakirodalom már behatóan foglalkozott Pécs török épületeivel, és eléggé megbízható adatok állnak rendelkezésre a török ipar és kereskedelem növekedéséről is. A civillé vált török katonák és a bevándorló muzulmán civilek egyre több tulajdont, kereskedelmi pozíciót szereztek. Mindez a különböző vallású (de főként keresztény magyar) őslakosság rovására történt. Utóbbiak a külvárosokba, a városfalon kívül növekvő városrészekbe szorultak, ahol a török hatóságoknak, katonaságnak kiszolgáltatva, hihetetlen nehézségek között éltek. A különböző felekezetű csoportjaik között kibontakozott vallási villongások megosztották erejüket, csökkentették ellenállásukat a megszállókkal szemben. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy rendszeresen alulmaradtak a vagyoni, jogi természetű peres ügyekben. Mindennek nagy szerepe volt abban, hogy a helyi muzulmán elit mindenben felülkerekedve szinte a teljes vagyonra rátette kezét nemcsak a városban, hanem a környező falvakban is.

A törökkori Pécs és Baranya viszonyainak megismerése érdekében az 1970-es években jelentős forrásfeltárás indult meg a Baranya Megyei Levéltárban. Vass Előd a kiadatlan török nyelvű forrásokat, Timár György a latin nyelvű dokumentumokat, e tanulmány szerzője pedig a nyugat-európai levéltári anyagot gyűjtötte össze. Mindezek alapján a korabeli Pécs katonai, gazdasági és kulturális helyzetének vizsgálatához meglehetősen gazdag anyag áll rendelkezésre. A népesség alakulásának elemzése tekintetében közel sem ilyen kedvező a helyzet. Ebben a vonatkozásban a Vass Előd által feltárt és sajtó alá rendezett török nyelvű adóösszeírások megjelentetése esetén várható kedvező fordulat.[15]

Az úgynevezett dzsidzje-adóösszeírások és a szandzsák-összeírások lehetnek alkalmasak arra, hogy segítségükkel végezzünk a város lakosságára vonatkozó számításokat. A dzsidzje állami adó volt, melyet a 16. század közepén 300 akcse értékű ingósággal rendelkezőknek kellett fizetniük, 1580-tól kezdve pedig a vagyontól függetlenül minden családfőnek, illetve – mai szóhasználattal élve – minden önálló keresőnek.

Pécs város első részletes törökkori adóösszeírása 1545/46-ból maradt fenn. A Káldy–Nagy Gyula által közzétett, 1554 decemberében keletkezett dzsidzje defter adatait a fenti összeírással összevetve a város népességének erőteljes csökkenését konstatálhatjuk. A keresztény lakosság mintegy harmada nincs ekkor a városban. A változás a megszállással összefüggő pusztulással, a meneküléssel, a valószínű pusztító járvánnyal magyarázható. Ha azonban rövidebb időtávon belül teszünk összehasonlítást, a népesség növekedésének jeleit is tapasztalhatjuk. 1545 és 1550 között például 110 családdal nőtt Pécs keresztény lakossága.

Az 1545–1550 közötti időszak keresztény (figyelemre méltó mértékben protestáns) népessége részben visszavándorlókból került ki. Egy részük azonban újonnan költözhetett a városba, mert nevük nem szerepelt a korábbi defterekben. (Ez vonatkozik a hét mohamedán cigány családra is.) Közöttük magas lehetett a közeli falvak paraszti lakosságából kikerülők aránya. Őket illetik forrásaink az „újonnan jött” kifejezéssel. E jelenségeket igazolja a mohácsi szandzsák (ide tartozott ekkor Pécs) második „törvénykönyve”. A dokumentumban, melyet Káldy-Nagy Gyula 1550-re datált[16] és Vass Előd fordított magyarra[17], többek között ezt olvashatjuk: „Az újonnan letelepedőktől a harács adó megkövetelendő és ezt a kifejezést most újra megvizsgálják...”

Mindez azt jelenti, hogy a kezdeti időben az 1545/46., 1550. és 1554. évben keletkezett török defterekben szereplő (visszatérő és újonnan betelepülő) keresztény magyar népesség biztosította elsősorban a lakosság abszolút számokban is mérhető lassú növekedését.

Az 1550. évi összeírás veszi számba nagy pontossággal a Malomszeg, azaz a Budai városrész magját képező keresztény lakosságot, mely – a nevekből ítélve – ekkor színmagyar népesség volt. Részint a középkori Pécs keresztény magyar lakosságát találjuk itt, részben a környező falvakból visszaáramlókat. E városrészben megkétszereződött a magyarok létszáma, ami arra utal, hogy a régi polgárság csak ide térhetett vissza. A gyakori Timár, Molnár családnév jelzi, hogy közöttük jelentős volt a Budai Város kialakulásában szerepet játszott iparágak művelőinek aránya. Annak ellenére, hogy a kanuname rendelkezései szerint keresztény magyar ekkor már nem lehetett malom tulajdonosa.

A Tettye-patak mellett 1550-ben 31 malmot számláltak össze. Ezeket a kiemelkedő vagyont képező működő malmokat a megszállók tartották kezükben. Tizenhárom lisztőrlő malom a Kászim pasa kolostora egyházi alapítvány tulajdona volt. A malomtulajdonosok között mindössze négy magyar nevűt találunk, akik valószínűleg a városrész magyar lakosságának lisztszükségletét termelték meg. Egy 1592. évi oklevél szerint viszont már valamennyi lisztőrlő malom muzulmánok birtokában volt. Az egykori tulajdonosok vagy azoknak a szakmát folytató leszármazottai csak alkalmazottként dolgozhattak a malomban.

Az 1554. évi dzsidzje adóösszeírás fontos információkat tartalmaz. Bakács István szerint[18] a város keresztény lakóinak többsége ekkor már rendelkezett a 300 akcse (6 forint) értékű adóalappal. Ez a konszolidáció előrehaladását jelzi. Ha az adójegyzék pontos, megállapíthatjuk, hogy 11 évvel a megszállás után 1720 magyar lakosa volt Pécsnek. Újabb 25 év elteltével – az 1579. évi liva ún. tahrir deftere szerint (tizedösszeírásnak megfelelő dokumentum, mely a felnőtt családtagokat is név szerint tartalmazza) – a keresztény (magyar és horvát) lakosság tovább növekedett. Változatlanul szinte kizárólag a „suburbis”-nak tekinthető Budai Városrészben, illetve részben a Szigetei Kapun kívül terebélyesedő térségben, a Szigeti Városrészben éltek. Az utóbbi területen a török népesség is figyelemre méltó mértékben gyarapodott.

A lakosság gazdasági erejének különbségeit jól szemlélteti, hogy a város egész területén összeírt 2070 ház-, kert- és szőlőtulajdon közül mindössze 195 volt keresztény kézen.[19] Ilyen vagyoni kondíciók mellett érthető, hogy a keresztény népesség lélekszáma csak lassan emelkedett – amint az a török adóösszeírásokból óvatosan kikövetkeztethető.

Pécs muzulmán lakossága – főként a „martalóc kontingensek” révén – a török uralom egész ideje alatt nőtt. Az 1551-ből, 1564-ből, 1569-ből és 1577-ből ismert zsoldfizetési listák alapján kétszáz martalócot írtak össze. 1679-ben pedig 8 oda tartózkodott a városban. Mivel a martalócok száma a katonai helyzet függvényében gyakran változott, a számoknál fontosabb számunkra eredetük. A listák adatai szerint 96%-uk a Balkánról származó, muzulmánná lett szerb, bosnyák és szlavóniai (Száva menti) horvát volt. Csekély részük (2–3%) bolgár, de található közöttük 24 (szintén muzulmán) cigány is. Hosszú, de jellegzetes folyamat eredményeként a martalócok egy része civillé vált. 1579-ben már mintegy 40%-uk házas és birtoka van a városban vagy annak közelében.

Az 1554. évi fejadó-összeírás a belvárosban (a városfalakon belül) élő szórvány keresztény magyarságon kívül számba vette a muzulmán giptik dzsemaetjét, azaz a cigányok testületét is.[20] A tizenkét ház után fizetett adóból – a cigány közösség korabeli életviszonyai ismeretének hiányában – lélekszámukat nehéz megállapítani. Egy 1686. november elején keletkezett jelentésből azonban megtudhatjuk, hogy a törökökkel együtt mintegy hatvan muzulmán cigány hagyta el a várost. Ebből – nagyon óvatosan – arra következtethetünk, hogy korábban is mintegy 50–100 cigány élhetett Pécsett. A Velics által közölt adóösszeírásokban felbukkanó cigány nevek (Haszán bin Juszuf, Khudaverdi Abdulah stb.) keleti származásukra utalnak.[21]

Az 1579. évi roppant részletes pécsi szandzsák-defter adatai jellegzetes képet mutatnak az akkor már több mint negyven éve török megszállás alatt álló város népességéről. A forrás adatgazdagsága külön tanulmányt igényelne. E rövid áttekintés keretei között csak néhány adatcsoportra, illetve összefüggésre térhetünk ki.

A magyar lakosság nem fogyott jelentősen, csak a város egyes részeiben történő elhelyezkedésük változott. Az összeírók ekkor már nem találtak magyar tulajdonost a város falain belül, miközben a Budai Városrészben számuk megduplázódott. Az 1554-ben összeírt 263 keresztény ház már törökök tulajdonába ment át. A civil török népesség abszolút számát és arányait tekintve is figyelemre méltó mértékben növekedett. A kialakult martalóc mahalle, mely a polgári életmód jeleit mutatta, a Budai Városrészben, a mai Felsővámház utca északi oldalán terült el. A tulajdonosok neveiből (Gáspár Jovan, Radovan Raics, Pavel Brodics, Miko Sukics, Kikolics Branko, Savics stb.) nyilvánvaló szerb, illetve bosnyák eredetük. A kanunaméban előírt vagyon alapján adót fizettek. A Szigeti Kapu térségében, szintén a városfalon kívül, a Jakováli Hasszán dzsámi környékén egykor kizárólag magyar szőlő- és kerttulajdonosok éltek. Forrásunk tanúsága szerint 1579-re itt is minden birtok muzulmán kézre került. Jelentős számú ezek között a martalóc birtok.

Az összeírás alapján átfogóbb képet is kialakíthatunk a tulajdonok megoszlásáról. 1579 birtokot – főként házat, kertet, nagy értékű gyümölcsöst, épített boltot – írtak össze. E javaknak csupán 4,42%-a volt keresztény kézen, azaz a magyar és horvát lakosságnak minimális mennyiségű tulajdona volt. Közöttük a tulajdonnal rendelkezők aránya mindössze 12,38%. Vagyonuk (föld, kert, rét, szőlő) értéke is csekély volt a törökökéhez képest.

Más megközelítésben: az 1155 török, illetve balkáni eredetű (bosnyák, szerb) muzulmán tulajdonos mellett csak 143 keresztény magyar tulajdonost találunk.

Mindez a török megszállás természetének egyik leglényegesebb vonását húzza alá: a városon belüli polgári tevékenységet – ha nem is teljesen, de – döbbenetes arányban változtatta meg a megszállók javára. A tulajdonnak ilyen radikális átrendeződése vallási-etnikai alapon csak erőszakkal, kíméletlen és kegyetlen expanzió révén válhatott lehetségessé. Ez az expanzió változtatta teljesen keleti arculatúvá Pécset.

A 17. századból, különösen annak második feléből nincsenek olyan forrásaink, melyek hasonló részletességgel adnának tájékoztatást a város népességéről és vagyoni, társadalmi viszonyairól. A kevés rendelkezésre álló lehetőség közé tartozik Fricsy Ádámnak a pécsi jezsuita misszióra vonatkozó forrásközlése a Baranya Megyei Levéltár évkönyvében.[22] Ezekből nem látjuk jelét annak, hogy a 17. században jelentős (a magyar lakosság számára kedvező) változás következett volna be a város helyzetében.

Egy 1613–1628 közötti időből származó epizód jól érzékelteti a Pécsett ekkor uralkodó viszonyokat, azt a sajátos szituációt, mely lehetetlenné tette a két vallás és kultúra, illetve a több etnikum békés együttélését. Előbb új házat építő keresztény egyházi személyeket, egy másik alkalommal a városfalon kívül építkező ugyancsak keresztény lakosokat csaknem meggyilkoltak a janicsárok, mert azok – az igénytelen török házakkal szemben – szép épületeket akartak emelni. Göntör Andrást szintén építkezéssel kapcsolatos „bűne” miatt kényszerítették menekülésre. Jellegzetes módon csak a város török bírájának közbelépésére engedték maradni, azzal a feltétellel, hogy a muzulmánok kevélységét sértő házát lerombolják.[23]

A 17. század utolsó harmadára a törvény és a katonai hatalom által védelmezett muzulmán többséggel szemben a keresztény lakosság mindenben alulmaradt. Ebben szerepet játszott az is, hogy az utóbbiakat teljesen megosztották, szétzilálták a különböző felekezetű csoportjaik között dúló vallási ellentétek.

Ennek nyomait rögzítették a kortársak is. Pontos helyzetismeretről tanúskodik Evlia Cselebi 1663. évi útleírása: „Mohamedán városrész van hat, egyetlen keresztény városrésze a budai kapun kívül fekszik. A városban (ti. a fallal körülvett városban) magyar, görög, örmény s frank nincs, de zsidó van. Összesen 200 iszlám ház áll...”[24]

Badeni Lajos őrgróf, hadtestparancsnok, amikor 1686 októberében a pécsi vár elleni rohamot tervezte, többek között ezt írta nagybátyjának, Badeni Hermann grófnak, a haditanács elnökének: „...a városban sajnos minden elhamvadt, csak az vigasztaló, hogy minden itt az ősellenségé volt, mert sem némettel, sem magyarral, a rabul ejtett kereskedőkön kívül nem találkozhattunk, ez a padisah városa. Aki tehette, mind a várba menekült, s az most tízezerre tehető zsúfoltságban van...” – Végül így fejezte be jelentését: „Kedvességednek túlzás nélkül jelenthetem, itt purgerség nem volt, most sincsen, a nyomorult purgerség ha tehette, biztos rég megfutott, minden ami megmaradhatott a tűz martalékává vált, a katonáknak sem jutott semmi...”[25] A mindig éles szemű parancsnok (később a Szent Liga hadseregének fővezére) szerint tehát mire a város megérte a muzulmánok alóli felszabadulást, a nem török eredetű polgárságnak már nyomai is alig találhatók.

A fővezér jellemzését támasztja alá a város visszafoglalása után keletkezett tanúvallomási jegyzőkönyv is, mely szerint a megmaradt lakosok az árkokban laktak, mivel minden elpusztult.[26]

E rövid áttekintés keretében nem vállalkozhattunk a rendelkezésre álló szakirodalom, a már kéziratban lévő forráskiadványok és a még feldolgozásra váró források teljes körű és mélyreható elemzésére. Nem térhettünk ki olyan fontos eseményekre, körülményekre sem, melyek döntően befolyásolták a város és lakosságának helyzetét. Pedig – csak a 17. századnál maradva – a 15 éves háború eseményei, a város felégetése Zrínyi 1664. évi hadjárata során vagy az 1686–87. évi visszafoglaló háborúk hatalmas pusztítást végeztek Pécs lakosságában és épületeiben egyaránt. Nemcsak a török, hanem a keresztény népesség is nagy károkat szenvedett, jelentős részük esett áldozatául a sokszor értelmetlen pusztításnak.[27]

Jelen esetben tehát csupán néhány fontosabb tendenciát kívántunk felvázolni Pécs törökkori népességének fejlődéséből, jelezve egyúttal a téma teljes feldolgozásának lehetőségeit és nehézségeit is.

Felhasznált irodalom

BABICS András: A kamarai igazgatás Pécs városában, Pécs, 1937.

BEZEREDY Győző: Baranya megye lakossága a török alóli felszabadulás idején, JPM Évkönyve XX–XXI. (1975–76.)

Budától Belgrádig. Válogatott dokumentumrészletek az 1686–1688. évi törökellenes hadjáratok történetéhez. Szerk.: SZITA László, Pécs, 1987.

DERCSÉNYI Dezső – POGÁNY Frigyes: Pécs, Budapest, 1956.

Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686–1688. Szerk.: SZITA László, Pécs, 1989.

Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660–1664., Ford.: KARÁCSON Imre, Budapest, 1904.

FEKETE Lajos: Budapest a török korban, Budapest, 1944.

FRICSY Ádám: Egyházmegyénk a török hódoltság alatt, in A Pécsi Egyházmegye Schematizmusa, Pécs, 1981.

FRICSY Ádám: Katolikus iskolák a hódoltságban. Pázmány Péter emlékezete. Szerk.: Lukács László SJ és Szabó Ferenc SJ, Róma, 1987.

FRICSY Ádám: Levelek a hódoltsági Pécsről 1613–1629. in Baranyai Helytörténetírás 1972, Szerk.: SZITA László, Pécs, 1982.

GERŐ Győző: Az oszmán-török építészet Magyarországon (Dzsámik, türbék, fürdők). Művészettörténeti Füzetek 12. Budapest, 1980.

HERMANN Egyed: Budáról Belgrádba 1663-ban. Ottendorf Henrik képes útleírása. Pécs, 1943.

HODINKA Antal: A töröktől visszafoglalt Pécs első tele, Pécs, 1934.

HORVÁTH J. Gyula – TIMÁR György: XVI. századi dikális konskripciók Baranya megyéről (1542, 1551, 1564.) in Baranyai Helytörténetírás 1972, Szerk.: SZITA László, Pécs, 197.

KÁLDY-NAGY Gyula: Baranya megye XVI. századi török adóösszeírásai, Budapest, 1960.

KARÁCSON Imre: Török-magyar oklevéltár 1533–1689. Budapest, 1914.

NÉMETH Béla: Baranya Szent Istvántól a jelen korig. (Baranya múltja és jelenje. Szerk.: VÁRADY Ferenc, I–II. köt.) Pécs, 1897.

ÓDOR Imre: Baranya nemesi társadalma a török uralom kezdetén, in Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből Szerk.: SZITA László, Pécs, 1993.

PINZGER Ferenc: Emlékezzünk a régiekről, Pécs, 1934.

RÚZSÁS Lajos: A török Pécs. Szabó Pál Zoltán művének bővített kiadása, Pécs, 1958.

RÚZSÁS Lajos: Pécs hadi helyzetének hatása a város fejlődésére 1543–1686, MTA DTI (Kisebb Tanulmányok), Pécs, 1961.

Siralmas ének a török iga alatt nyögő Pécsről. Közli: FITZ József, Közlemények a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Könyvárából, 20. sz. Pécs, 1933.

SUGÁR István: Lehanyatlik a török félhold, Zrínyi Kiadó, Budapest, 1983.

SZABÓ Pál Zoltán: A török Pécs, Pécs, 1947.

SZAKÁLY Ferenc: Schreiber Farkas, pécsi bíró (1527–1542) (Pályakép néhány gazdaság- és társadalomtörténeti tanulsággal) című tanulmányát. JPM Évkönyve XX–XXI. (1975–76.), Pécs, 1977. 75–102.

SZAKÁLY Ferenc: Sziget mezőváros (Somogy megye) lakosságának „connumeratiója” 1551-ben. (Adalékok a XVI. századi mezővárosaink demográfiai és társadalmi képéhez, Történelmi Statisztikai Évkönyv 1967–68. Bp., 1969.

SZAMOTA István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten, Budapest, 1891.

SZERÉMI György: Magyarország romlásáról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1979.

Szigetvári várkapitányok levelezése 1550–1561. Szerk.: MOLNÁR Imre, Szigetvári Várbaráti Kör Kiadása 1971.

TABA István: Baranya megye népessége a XVIII. század végén, Pécs, 1941.

TAKÁCS Sándor: Rajzok a török világból, Budapest, 1917.

Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és a vár felszabadításának 300. évfordulóján (1989), Szerk.: SZITA László, Pécs, 1993.

TIMÁR György: A pécsi provizorátus faluösszeírásának a török időkre vonatozó feljegyzései (1695, 1696.) in Baranyai Helytörténetírás 1982, Szerk.: SZITA László, Pécs, 1983.

TIMÁR György: A siklósi provizorátus falvai magyar lakosságának kontinuitása, Siklós, 1987.

TIMÁR György: Királyi Sziget. Szigetvár várgazdaságának iratai 1546–1565, Pécs, 1989.

TIMÁR György: XVI. századi rovásadó összeírások a mai Baranya megye területéről in Baranyai Helytörténetírás 1974/75, Szerk.: SZITA László, Pécs, 1976.

VASS Előd: A szekcsői-mohácsi szandzsák 1591. évi adóösszeírásai, in Baranyai Helytörténetírás 1977, Szerk.: SZITA László, Pécs, 1978.

VELICS A. – KAMMERER E.: Magyarországi török kincstári defterek, Budapest, 1886–1890. I–II. köt. (1543-1639), Bp., 1886–1890.

(Megjegyzés: Csak olyan irodalmat soroltunk fel, amelyeket felhasználtunk a szövegezésnél, vagy amelyeket a város általános történetének tanulmányozásához, hasznosnak tartottunk. A tanulmánykötetekben megjelent dolgozatokat csak akkor emeltük ki, ha azok különösen és konkrétan kapcsolódtak a témához.)

SZITA, László: Daten zur Einwohnerveränderung von Pécs zur Zeit der türkischen Besetzung

Die Studie gibt vor allem anhand der zeitgenössischen Quellen der Fachliteratur bzw. der Veröffentlichungen oder noch in Manuskript lesbarer Form einen skizzenhaften Überblick davon, wie sich die Bevölkerung während der türkischen Besetzung herausgebildet hat. In seiner Einleitung überblickt er jene Veränderungen, welche der türkische Überfall und der Zwang zur Verteidigung gegen diesen in Pécs bei der mittelalterlichen herkünftigen ungarischen und deutschen Bevölkerung verursachte. (Verwüstung, mehrmalige Flucht bzw. Rückkehr.)

Der Verfasser beweist, daß in den Jahren nach der Besetzung der Stadt die Anzahl der Mohammedaner in der Bevölkerung ständig zunahm. Zu Beginn bestand die Mehrheit aus Türken bzw. aus südslawischen Soldaten, welche zum mohammedanischen Glauben übergetreten waren. Nach der Besetzung von Szigetvár insbesondere aber von Kanizsa sank die Zahl der militärischen Angehörigen und die Zahl der zivilen Mohammedaner nahm rasch zu. Der Grund der Veränderung ist einerseits, daß die Soldaten ins Zivilleben zurückkehrten, andererseits aber, daß hauptsächlich moslemische Handelsleute und Handwerker angesiedelt wurden. Es waren also die Mohammedaner im überwiegenden Teil, Pécs wurde zu einer mohammedanischen Stadt.

Laut der türkischen Steuerhebung von 1550 bis Ende 1570 stellte es nicht nur das Verhältnis der Zusammensetzung der Einwohner, sondern auch das dar, daß die katholischen Einwohner außerhalb der Stadtmauer blieben.

Diese ungarische Bevölkerung – welche sich zusammensetzt aus dagebliebenen, wieder zurückgekehrten und aus den umliegenden Dörfern hinzugezogenen – durften nur in dem "Budaer Stadtteil", außerhalb der Stadtmauer ansiedeln.

Die katholischen Kroaten wohnten vor allem außerhalb des Szigeti Tores, wo – in der Nähe der Moschee "Jakovali Hassan" – die Zahl der moslemischen Einwohner bedeutend zunahm.

Der überwiegende Teil der Mohammedaner war balkanischer (serbischer, bosnischer, slawonisch-kroatischer) Herkunft. Ihre Vielzahl zeigte sich im Leben der Stadt auch darin, daß nur sie über ein bedeutendes Vermögen (z. B. Eigentumsrecht von den Mühlen) verfügen konnten. 4,42% des gesamten Vermögens (Haus, Garten, Obstgarten, Mühle, aufgebauter Laden) war in den Händen der Katholiken. Nur 12,38% der katholischen Einwohner waren vermögend.

Im letzten Drittel des 16. Jahrhunderts wurde die Verteidigung der katholischen Einwohner gegen die türkische Macht, durch die in ihrem Kreis verstärkten religiösen Streitigkeiten erschwert.

In den oben geschilderten Verhältnissen brachte das 17. Jh. keine bedeutende Veränderungen. Die Befreiungskriege vertilgten – laut Aufzeichnungen der Augenzeugen – einen großen Teil der Stadtbevölkerung.

SZITA, László: Demographic Circumstances in Pécs during tbe Turkish Occupation

The essay, based on the first place on data obtained from special literature, published sources and still unpublished contemporary manuscripts, gives an outline of the most significant changes in the town’s population during the Turkish occupation. In the introduction, the author surveys those changes (e.g. destructions, repeated flights from, and coming-backs to the town) in the Hungarian and German population of medieval origin of Pécs which were brought about by the attacks of the Turks between 1526 and 1543 and also by the necessity to defend themselves against these attacks.

The author demonstrates that the years following the occupation of the town by the Turks saw a gradual increase in the number of Mohammedans. In the beginning, most of them were Turkish and Southern Slav soldiers who were converted to Mohammedanism. After the occupation of Szigetvár and, especially, Kanizsa a rapid growth took place in the number of civilian Mohammedans, whereas the number of military people was reduced. This significant change can be explained by the partial "embeurgisement" of soldiers and. more importantly, by the fact that Muslim merchants and tradesmen settled down in these towns.

All these developments led to Mohammedan predominance and Pécs became a Turkish town, which, according to Turkish tax assessments of the period between 1550 and 1570, was realized not only in the composition of population, but also in the fact that Christian population was forced to live outside the townwalls. The Hungarians (those who stayed in town, the former refugees and people from the nearby villages) were allowed to settle down only in the „Buda district” being outside the townwalls. The Christian Croats lived mainly outside the „Szigeti Gate”, where, around the Mosque of Jakovali Hassan, the number of Muslim inhabitants also grew significantly.

The overwhelming majority of Muslim population was of Balcan (Serbian, Bosnian, Slavonian-Croatian) origin. Their predominance manifested itself among others, in that only Mohammedans could have significant properties (for example, only they could own mills). The Christians had only the 4.42% of the town’s estates (such as houses, gardens, orchards, mills, built stores), and only as much as 12.38% of the whole Christian population had any property at all.

In addition, the protection of the Christian population against the Turkish power became more difficult in the last third of the 16th century because of strong religious controversies among the Christians themselves.

The 17th century did not bring noticeable changes in the above mentioned circumstances, but, according to records of eyewitnesses, the battles for the town’s reoccupation destroyed the majority of the population.

Jegyzetek


[1] Németh Béla: Baranya története. Kézirat. Baranya Megyei Levéltár (BML), továbbá Baranya múltja és jelenje, Szerk.: Várady Ferenc, II. kötet, Pécs, 1897., 396–404., Csorba Csaba: Pécs. Panoráma, Pécs, 1983. 23–26.

[2] Uo.

[3] Budától – Belgrádig. Válogatott dokumentumrészletek az 1686–1688. évi törökellenes hadjárat történetéhez. Szerk.: Szita László, Pécs, 1987. 19.

[4] Várady Ferenc: i. m., Csorba Csaba: i. m. 25–28.

[5] Uo.

[6] Uo. 23.

[7] Török Bálint, Bakics Pál, Kápolnay Ferenc viszont Ferdinánd oldalán állottak. Sziget királyi vár volt. Lásd erre vonatkozóan Timár György: Királyi Sziget. Szigetvár várgazdaságának iratai 1546–1565. Pécs, 1989. 484. Az 1526–1542 közötti időszak történetére vonatkozóan lásd Szakály Ferenc: Schreiber Farkas, pécsi bíró (1527–1542) (Pályakép néhány gazdaság- és társadalomtörténeti tanulsággal) című tanulmányát. JPM Évkönyve XX–XXI. k. (1975–76.), Pécs, 1977. 75–102.

[8] ISTVÁNFFY Miklós: Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV. Colinae, 1622. XV. 261. Idézi: (RÚZSÁS Lajos átdolgozásában) SZABÓ Pál Zoltán: A török Pécs, Pécs Mj. Város Tanácsa VB. Művelődésügyi Osztálya, Pécs, 1958. 81.

[9] SZERÉMIT idézi CSORBA Csaba: i. m. 24.

[10] VÁRADY Ferenc (szerk.): i. m. 406–407.

[11] ISTVÁNFFY szövegét (latinból fordította: Bellus Ibolya) idézi VASS Előd (szerk.): Válogatott dokumentumok a török megszállás történetéhez 1526–1689. Kézirat. Baranya Megyei Levéltár, 39.

[12] VELICS A. – KAMMERER E.: Magyarországi török kincstári defterek. Budapest, 1886–1890. Atheneum I. köt. 23., II. köt. 45., 48., 387., 410–411. – Idézi RÚZSÁS L.: i. m. 14.

[13] GERŐ Győző: Középkori város – török város, in Régészeti és várostörténeti tudományos konferencia, Pécs, 1989. március 16–18., Dunántúli Dolgozatok (C) Történettudományi Sorozat 3., Pécs, 1991. 39–43.

[14] GERŐ Gy.: i. m. 39–46.

[15] VASS E.: i. m.

[16] KÁLDY–NAGY Gyula: Magyarországi török adóösszeírások. Értekezések a történeti tudományok köréből 52., Akadémiai Kiadó, Bp., 1970. különösen: 89–97.

[17] VASS E.: i. m.

[18] BAKÁCS István: A török hódoltság korának népessége, in KOVACSICS József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája Bp., 1963.

[19] VASS E.: i. m.

[20] VELICS A. – KÄMMERER E.: i. m. II. köt. 250. Idézi RÚZSÁS L.: i. m. 61.

[21] Uo.

[22] FRICSY Ádám: Levelek a török hódoltsági Pécsről 1613–1629., in Baranyai Helytörténetírás 1981. Szerk.: SZITA László, Pécs, 1982. 57–105.

[23] Uo.

[24] KATONA Magda: Evlia Cselebi Baranya megyében in Baranyai Helytörténetírás 1982., Szerk.: SZITA László, Pécs, 1983. 13–47.

[25] Bécsi Hadi Levéltár – AFA-Alte Féld Acten. Türkenkrieg. 1686–6–11. A fellegvárat ellátó földalatti vízvezetéket a falon belül a bombázások alkalmával véletlenül találat érte és a forrástól vezetett csatorna eltömődött.

[26] SZITA László: A török világ vége Baranyában, Baranya 1989. 1–2. sz. 27–43., SZITA László: Oslobodenje Slavonije i Osijeka od Turaka, Glasnik arhiva Slavonije i Baranje 1991. 1. sz. 189–205.

[27] RÚZSÁS L.: im. 66–68. Részletesen lásd: PERJÉS Géza: Zrínyi és az 1663-64-es nagy török háború 25–99., ESTERHÁZY Pál: Mars Hungaricus, Zrínyi Könyvtár III. Főszerk.: KLANICZAY Tibor, Szerk.: KOVÁCS Sándor Iván, Zrínyi Kiadó, Bp. 1989.