Cikkek

Hegyi Klára: Pécs török katonasága

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 7.

Pécs a törökkorban

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1999

ISSN 1219-4077

Szerkesztette: Szakály Ferenc

89–106. pp

Javított újraközlés és jelen szövegközlés alapja:

Pécs a hódoltság korában. Tanulmányok

(Pécsi Mozaik 2.)

Kronosz Kiadó – Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2012

ISSN 2063-4714

ISBN 978 615 5181 58 0

Szerkesztette: Szakály Ferenc és Vonyó József

124–141.  pp

 


Hegyi Klára


Pécs török katonasága


The Turkish Militaries of Pécs

Türkisches Militär von Pécs


A Dél-Dunántúl és Pécs a török védelmi rendszerben

Két évvel Buda bevétele után, 1543 tavaszán I. Szulejmán szultán újra Magyarországra indult seregeivel. Nem kizárt, hogy ezúttal is Bécs meghódítását tervezte,[1] ám lendülete csak Vácig futotta. Jobban járt, többet teljesített, mintha újra a császárváros kudarcra ítélt ostromával próbálkozik: biztosította Budát. Talán még 1541 őszén, de 1542 tavaszáig bizonyosan török katonaság szállta meg a dunai felvonulási út néhány fontosabb pontját: Földvárt, Paksot, Kalocsát, Tolnát, Szekszárdot, Szekcsőt, Zombort, 1543 tavaszáig pedig felálltak a Tisza alsó folyásának és a folyóköz déli sávjának első török garnizonjai is Titelben, Bácson, Szabadkán és Szegeden.[2] Mindez azonban nem volt több elkerülhetetlen, de ideiglenes megoldásnál. Valószínű, hogy a dunai „helyőrségek” közül jó néhány egy ideig még erődítetlen helyeken állomásozott, és erejükből csak arra tellett, hogy Buda és Pest ellátását biztosítsák. Hátországot, a védelmet erősítő nagyobb várakat csak a szultán 1543-as hadjárata adott Budának.

Az ez évi szerzemény, a Dunántúl keleti sávja még nemigen nevezhető egységes tartománynak, inkább néhány komoly, de egymástól elszigetelt vár, Siklós, Pécs, Fehérvár, Esztergom és Vác erősen foghíjas láncolata. A hódoltság kiépítésében, a drávai átkelés, a dunai hadiút és Buda biztosításában megszerzésük hallatlanul fontos, de tartományként még nem működtek. A várak a köztük lévő távolság miatt katonailag sem számíthattak biztosan egymásra. Mindjüknek magában és magáért kellett helytállnia, ezért a török hadvezetés óriásőrségeket ültetett beléjük. „Magányos farkas” korszakuk nem tartott sokáig. 1545-ben, már a helyi haderő akciói során, elestek a tolnai várak. Az év nyarán elsőként Endrédre, ősszel Anyavárba került török őrség, a december 6-ával kezdődő évnegyedre pedig már Simontornya, Ozora, Döbrököz és Tamási katonaságának zsoldját is fizette a budai kincstár, elszámolásában azzal a megjegyzéssel, hogy ezek a várak „most hódíttattak meg”.[3] A formálódó hódoltság északi végén 1544-ben Vác másodszori, immár végleges megszállása, Nógrád, Visegrád és Hatvan bevétele vetett véget a bizonytalan katonai helyzetnek. Az újabb szerzeményekbe részben az 1543-ban alapított őrségekből vezényeltek át katonákat, ezért ezek állománya megcsappant.

A várakkal körülzárt, területként védhető és már valóságos tartományként igazgatott hódoltságot az 1552-es keleti és északi várfoglalások alakították ki. Ezek a Dunántúlt csak annyiban érintették, hogy a törökök időben első sikereként a budai pasa elragadta Veszprémet, másfél évtizedre jelentősen megerősítve vele a török terület nyugati határát. A Balatontól délre fekvő hódoltság 1555-ben Kaposvár, 1566-ban Szigetvár, ennek birtokában Babócsa, Berzence és a Dráva-parti Barcs megszerzésével, illetve megerősítésével állt fel. Az 1568-ban beköszöntő, negyedszázados békekorszakban nem állt be érdemi változás.

A várháborúk évtizedeiben a harcoló felek eleinte kapkodva, később átgondoltabban, de mindig a pillanatnyi hadi helyzet kényszere alatt építettek és erősítettek várakat, csoportosították át katonaságukat. A királyságban először az 1552 és 1566 közötti viszonylag hosszú és nyugodalmas időszak kínált alkalmat arra (amihez Bécsben az Udvari Haditanács 1556. évi felállítása kiváló szervezetet teremtett), hogy megfontoltan, tervszerűen lássanak neki a határvédelem kiépítésének. Az igazi építőmunka azonban a drinápolyi béke megkötése (1568) után teljesedett ki.[4] A török oldalon a határvédelem megszervezésében és az ehhez szükséges várépítésekben három világos törekvés fedezhető fel. Az első kettő inkább a 16. század sajátja, a harmadik a következő évszázadba is átnyúlik.

Rendkívül egyszerű: az oszmán hadvezetés mindenekelőtt arra törekedett, hogy az uralma alá került terület határát egyenletesen tagolt, a lehetőségek szerint jól záró várláncolattal védje. Ezt nem lehetett csupán meghódított erődítésekből kialakítani, ezért a határon mutatkozó foghíjak eltüntetésére, a különösen fontos stratégiai pontok megerősítésére új várakat épített. A védtelen szakaszok eltüntetésének legjobb példája a Jászberény mellé telepített Dzsánfedá vára. Amikor a kifáradt ellenfelek leültek a drinápolyi békével végződő tárgyalásokhoz, nyilvánvaló volt, hogy Eger török birtoklása a ködös jövőbe tolódott. A hódoltság északkeleti, alföldi határszélét viszont a Hatvan és Szolnok közötti hosszú szakaszon semmi nem védte. A törökök ezért még a béke megkötése előtt hozzáláttak Dzsánfedá felépítéséhez, amelyet 1568-ra megraktak katonával.[5] A határvédelem folyamatos szilárdításáról a békeévtizedekben sem mondtak le. 1574-ben például a béke tilalmát felrúgva szerezték meg a messzi északi Divényt, Kékkőt és Somoskőt, 1581-ben a másik fél tiltakozása ellenére építették újjá az Ipoly-parti Damásdot.[6] Ez utóbbi az Esztergom körüli, kiemelten fontos stratégiai körzet megerősítésének részét is képezte. Az ilyen pontokra nem lankadó figyelmet fordítottak, amit legjobban magának Esztergomnak a bővítésében kísérhetünk nyomon. Ez az 1540-es években vette kezdetét Dzsigerdelen felépítésével a Duna túlpartján, és egészen 1605-ig tartott, amikor a Szent Tamás-hegyen felhúzták Tepedelen erődjét.[7]

A török hadvezetés másik világos törekvése azt célozta, hogy Budát várak többrétegű védőgyűrűjével vegyék körül. A Budát biztosító övezet egybeesett a hódoltság északi csúcsával, így a védőgyűrű nyugati, északi és keleti várai egyben az egész török terület határvárai is voltak. Úgy látszik, hogy e kettős védelmi feladatot a törökök csak nagyon sűrű várhálózattal tartották megoldhatónak, ezért a térségben meglehetősen nagy számban elfoglalt várakat újakkal egészítették ki. A gyűrű délnyugaton az Adony melletti Dzsánkurtaran (másik nevén Korkmaz) palánkjával indult el a Dunától, és hatalmas köríven át délkeleten Szolnoknál és Szentmiklósnál fordult vissza a Tiszához. Nagyszámú vára közül csak a török építésűeket sorolom fel: Dzsánkurtaran (Adony), Hamzabég szerája (Érd), Battyán, Zsámbék, Vál, Kizilhiszár (Pilisvörösvár), Dzsigerdelen (Párkány), Derbend (Damásd), Bügürdelen (Drégelypalánk), Dzsánfedá (Jászberény) és Szentmiklós, amelyek az 1540-es évtizedtől az 1580-as közepéig épültek a legkülönbözőbb években.[8]

A századforduló másfél évtizedes háborúja nyomtalanul elfújta a török védelmi koncepciónak ezt a két legfőbb törekvését. A keresztény seregek 1593 és 1596 között visszavették a nógrádi várakat és Vácot, Buda 1620-ig, Vác újbóli török megszállásáig észak felől teljesen védtelen maradt. 1595-ben az Erdéllyel határos várrendszer egy része omlott össze. Az oszmán hadvezetés semmit sem tett e két, korábban oly fontosnak tartott védelmi övezet visszaszerzésére. A Buda magasságáig fekvő várakért – Fehérvárért, Esztergomért, Hatvanért – megverekedett, ezen felül minden erejét és figyelmét a nyugati határra s annak túloldalán az ősellenség Habsburgokra fordította. A zsitvatoroki béke (1606) után pedig kiderült, hogy a Budát észak felé őrző várak nélkül is élni lehet. A teljesen kivérzett ellenfelek fél évszázadig kerülték a háborút, védekezni tehát nem kellett, azt az illúziót pedig, hogy a határvárak – álljanak bár egymás sarkában – el tudják zárni a másik területén portyázó és adóztató katonák útját, már mindkettő régen feladta. A gondosan kiépített határvédelmi rendszerekre való törekvés, ha nem is teljesen, de jócskán alábbhagyott.

A török várépítkezések harmadik célja viszont aktuálisabb volt, mint valaha. Ez arra irányult, hogy megerősítse a katonai felvonulásokban és szállításokban fontos folyók mentét. Ennek szüksége – ahogy láttuk – Buda elfoglalása után azonnal parancsolóan felmerült, és időszerű maradt a 17. században is. Az után, hogy a határok lezárását mindkét fél feladta, és katonáik szabadon járták a másik országrészét, aminek következtében a közbiztonság teljesen lezüllött, legalább azokat az útvonalakat biztosítani kellett, amelyeken a követségek, a portai futárok, a hivatalos úton járó tisztviselők és a katonák jártak, és amelyeken a váraknak szükséges ellátást, a helyi kincstárakba irányított pénzt és a kereskedelmi árukat szállították. Folyóparti török várépítésekkel az egész hódoltságban találkozhatunk, dunántúli témánk szempontjából most a Duna- és a Dráva-partiak érdekesek, és a Balatonra is érdemes egy pillantás vetnünk.

A Duna, a hódoltság legnagyobb folyója nemcsak a személyhajózás és a vízi szállítás miatt volt fontos, hanem elsősorban azért, mert mellette húzódott a Belgrádból Eszéken át Budára vezető fő felvonulási út. Őrségekkel való ellátása az 1660-as évekre fejeződött be, ekkorra állt fel a folyó és út menti palánkváraknak az a sora, amelyet 1626-ban Athanasio Georgiceo császári megbízott,[9] 1663-ban pedig Henrik Ottendorff, a császári követség tagja végigjárt és leírt.[10] A láncolat összes palánkját a törökök építették. A 16. század szülötte Hamzabég szerája (Érd), Dzsánkurtaran (Adony), Földvár, Paks, Bátaszék, Szekcső, Mohács és Baranyavár; a 17. század elején emelték Ercsit, Tolnát, Újpalánkot és Dárdát, valószínűleg csak a közepe táján Pentelét.[11] Ezzel a Dunát és a mellette futó utat úgy sikerült biztosítani, hogy a várak közti távolság 20 km körül járt (néhány helyen kevesebb), ami az árral szemben vontatott hajók és az áruszállító szekerek nagyjából egynapi útjának felelt meg.

A Dráva fontossága, hasznossága – már csak hajózhatóságának korlátai miatt is – elmaradt a Dunáé mögött, de ez sem lebecsülendő. A folyó értékét az adta, hogy az oszmán katonai koncepcióban rendkívül fontos szigetvári, később kanizsai végvidéket kötötte össze a Dunával és a felvonulási úttal, ezáltal Belgráddal és Budával. A drávai áruszállításról nem maradtak adatok. Nem lehetett jelentős, feltehetően a várak ellátására korlátozódott. A folyó otthont adott viszont egy kisebb flottillának, amelynek parancsnokát, a kapudánt 1570-ben évi 28 001 akcse (kis török ezüstpénz, egyúttal minden pénzügyi számítás alapegysége) jövedelmet hozó szolgálati birtokkal fizette a kincstár (összehasonlításul: kevéssel később a fontosabb tiszai flottilla parancsnoka 45 000 akcse jövedelmű birtokot élvezett).[12] A drávai hajóhad a törökök által megerősített Eszéken, majd Barcson állomásozott.[13] Ami a Balatont illeti, ennek kis híján teljes bekerítése csak a tizenötéves háború első szakaszában sikerült a törököknek, amikor 1593–94-ben néhány évre megszállták Tihanyt és Vázsonyt. A tó déli partja viszont a somogyi hódoltság kiépülése után végig török uralom alatt állt, flottillája a 17. században Fokán (Siófokon) állomásozott.

A várépítések e röviden és leegyszerűsítve összefoglalt török koncepciójában a Dél-Dunántúlnak természetszerűleg csak a nyugati határvidéke és vízparti sávjai kaptak szerepet, annak a felfogásnak megfelelően, amely szerint az oszmán hadvezetés a régió nyugati részét kiemelten fontosnak tartotta a birodalom egész balkáni–magyarországi félében. A határon itt is várak többrétegű hálója feszült, amelyeknek legnagyobbjait – Szigetvárt, Babócsát, Berzencét, Kaposvárt, a századfordulón Kanizsát – készen kapták a törökök. Szigetvár elfoglalása után nekiláttak a határ megerősítésének, a tizenötéves háborúig két nagyobb és egy kisebb várat emeltek. Az első a Dráva partján, Barcson épült fel 1567-ben; a következő évben 193 katonájának fizetett zsoldot a budai kincstár,[14] akiket ismeretlen számú, kollektív szolgálati birtokból élő várvédő egészített ki. A Kaposvár és Kanizsa között fekvő, a Báthoryak várkastélyából[15] kiépített Segesd 1579-ben szerepel először a zsoldelszámolásokban 293, majd 1591-ben 325 katonával.[16] Végül a Marcalitól délkeletre felépített Szőcsény palánkvára szintén 1579-ben bukkan fel 36 zsoldos lovas és ismeretlen számú, birtokjövedelmet élvező gyalogosból és tüzérből álló védőseregével, amelynek létszáma 1591-re 150 körülre emelkedett.[17]

Dél-Dunántúl vízpartjain is szaporodtak a törökök erődített helyei. A Dráván a magyarországi hadjáratok megindultával Eszék vált és maradt az utazók és különösen a felvonuló seregek első számú átkelőhelye. Eszéket 1529-ben vagy 1532-ben szállták meg véglegesen; őrségét – lévén a folyó déli partján – a török adminisztráció a szerémi szandzsákhoz számította, ezért keveset tudunk róla.[18] A pécsi szandzsákban számolták el viszont az északi hídfőt őrző katonaságot, amely az 1610-es években 30–31 gyalogosból állt.[19] A híd kis őrsége nem élt hosszú életet. 1618-ban 14 emberét Pécsre vezényelték át, 1620-tól nem szerepelt többet a zsoldelszámolásokban. Helyét a hadiút megerősítése kapcsán már emlegetett, Eszékkel szemben emelt Dárda foglalta el, 1613-ban 44, 1629-ben 21 fős katonasággal.[20] Ahogy már említettem, Szigetvár bevétele után egy évvel, 1567-ben épült fel a barcsi palánkvár, amely a drávai flottilla székhelye lett. Őrsége a 16. században 200, a 17. első felében 150–170 katona körül járt.[21] Tekintettel arra, hogy a Dráva túloldala is török uralom alatt állt, alsó folyásán nem fenyegetett veszély, Eszék és Barcs elegendő volt a biztosítására. Szükséghelyzetben a folyótól kisebb-nagyobb távolságra fekvő Babócsa és Berzence is beszállhatott a védelembe, így a barcsi és dárdai várépítéseken túl ez a szakasz nem igényelt további megerősítést. Nem így a Balaton déli partvidéke, amely az 1590-es évtized közepétől eltekintve a dél-dunántúli hódoltság határa volt. Ennek biztosítására nem volt elegendő a készen megszerzett, a tó legkeletibb csücskében álló Endréd. A partot délnyugaton, a mocsárövezet peremén 1568-ra megerősített és megszállt Lak, a tópart középtájára épített Bolondvár (ez 1591-ben szerepel először a zsoldelszámolásokban) és a Sió torkolatában a 17. század elején emelt Foka (Siófok, katonaságát legkorábban 1613-ban ismerjük) őrségei védték.[22] 1613-ban Lak várában 128, Bolondvárban 130 körüli, Fokán 161 katona állomásozott.[23]

Az az evidencia, hogy a határon több várra és számosabb katonára van szükség, mint a hódoltság védett belsejében, és a törökök ebből következő határvédelmi és várépítési koncepciója a pécsi vár sorsát is meghatározta. 1543-ban nagyszámú katonát rendeltek bele. Sajnos első őrségének listája csonkán maradt ránk, így csak tippelni lehet, hogy a nyolcszáz főt biztosan elérte, sőt túl is lépte. A Dél-Dunántúl megszállásának előrehaladtával állománya fokozatosan csökkent, de az 1550-es évek végéig így is a legnagyobbak között maradt, hat-hétszáz katona körül járt. 1566-ban új korszak köszöntött a várra. Tőle nyugatra kiépült az Ausztria felé néző határvédelmi rendszer, amelyben Pécs már nem kapott szerepet, többszörösen biztosított hátországgá vált. Az 1560–1570-es évek fordulóján már csak három és félszáz katonája volt, hogy 1590-re ez is háromszáz emberre csökkenjen. A 17. század első felében azután védőinek száma kétszáz fő alá szállt. (Ennek a folyamatnak pontos, részletes adatai alább következnek.)

A vár és a város – a pécsi szandzsákbég székhelye – igazgatási, gazdasági és kulturális központként rendületlenül fontos maradt, csak katonai szereplőként szorult háttérbe. Az, hogy kiesett a hadak felvonulási útjából, hogy saját katonasága az eltarthatóság és az elviselhetőség határain belül maradt, ugyanakkor elég tekintélyes volt ahhoz, hogy más, nagyobb török garnizonok élősködőit távol tartsa, Pécsnek csak a hasznára vált. Buzgott benne a törökökre általában kevéssé jellemző, a mindennemű katonától tönkretett hódoltságban még lanyhább építési kedv, amelytől ma is Magyarország török műemlékekben leggazdagabb városa. Buda után itt működött a legtöbb medresze (középiskola), összesen öt.[24] Itt írta meg történeti munkáját Pecsevi Ibrahim, s ez a város adott otthont a mevlevi szerzetesek (dervisek) talán legjelentősebb hódoltsági rendházának, egy olyan igazi szellemi központnak, amelyben sok önálló hittudományi munka és fordítás született.[25]

Egy évszázad változásai a pécsi őrség nagyságában és felépítésében

A budai vilájet (tartomány) várkatonaságáról végig a 16. században részletes, a katonák névsorát is tartalmazó zsoldlisták, a budai kincstár pénztári naplóiba foglalt, váranként és azokon belül csapatnemenként vezetett zsoldelszámolások, valamint a kollektív szolgálati birtokkal fizetett alakulatokról birtok-összeírások (tímár-defterek) sokasága maradt fenn. A hódoltság várainak többségében 1570 körülig a teljes legénységet készpénzzel fizették. 1570 után néhány őrséget leszámítva, a gyalogos alakulatokat és a tüzéreket – a kincstár gondjait enyhítendő – kollektív javadalombirtokokra ültették; a zsoldon maradt állománnyal szemben ezeket zsold-tímáros katonáknak nevezzük. A Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli felén álló várak katonanépe ezen a változáson korábban, az 1550–1560-as években átesett.

A kétféle fizetési mód a kincstár számára könnyebbséget hozott, nekünk viszont leküzdhetetlen nehézséget okoz. Ahhoz ugyanis, hogy a várak teljes legénységét meghatározzuk, a kétféle módon fizetett állományról egyazon évből zsoldlistákkal és birtok-defterekkel is rendelkeznünk kellene, és ilyen év még a forrásokkal igen jól ellátott 16. században is alig akad. E szorultságban azt még megengedhetjük magunknak, hogy az egymáshoz közel álló évek adatait összeadjuk, de már évtizednyi időtávolságra szétszórt számokat nem állíthatunk egymás mellé. Így Pécs 16. századi őrségét is csak három időpontban tudjuk hiány nélkül meghatározni, közöttük pedig hol a zsoldos, hol a zsold-tímáros csapatnemek létszámát ismerjük.

A hódoltsági várőrségek általában öt csapatnemből épültek fel. A vár élén a parancsnok, a dizdár állt helyettesével, a kethüdával. Az egész garnizon mellett közvetlenül ők parancsnokolták az állomány legtöbbre becsült gyalogos alakulatát, a müsztahfizokat. A zsoldlistákban ezeket mindig a tüzérek, a topcsik követik. Harmadik a lovasok, a fáriszok testülete. Utoljára sorolják fel a flottillákon is szolgáló, másodosztályú gyalogosokat, az azabokat, majd a nagy többségükben keresztény délszlávokból álló martalócokat. Őket lovasoknak szokás tekinteni, ám valószínű, hogy lovas is, gyalogos is akadt közöttük, szükség esetén a hajókon is szolgáltak, a rablóportyáknak pedig lelkes résztvevői. A topcsik, fáriszok, azabok és martalócok élén agák álltak. Ezeken az alapelemeken túl a legnagyobb őrségekben a fővárosból külön odavezényelt portai janicsárok szolgáltak, és saját zsoldos iparosaik és zenészeik is voltak. Az adott vár fontosságát nemcsak védői magas száma, hanem ezeknek a megléte is mutatta.

Pécs első, részletes zsoldlistája az 1543. december 28-a és 1544. február 24-e közötti két hónap állapotát rögzítette.[26] Sajnos a lista csonka, a fáriszok 12. tizedénél abbamarad. Ez a tizenkét tized a lovasoknak is csak egy része, az azabok pedig mindenestől hiányoznak. A két évvel későbbi adatok arra engednek következtetni, hogy a vár első védőseregében még nem szolgáltak martalócok, velük ekkor még nem kell számolnunk. Forrásunk e csonkaságában is impozáns őrséget mutat. Mehmed Músza várkapitány és helyettese, Iszkender Fenarli vezetésével 311 müsztahfiz sorakozik a lista élén. 7 bombakészítő, 5 kovács és 12 ács alkotják a vár kézműves alakulatait, akiket 4 zenész egészít ki. (Az iparos és kisegítő személyzetet – az összlétszám megváltoztatása nélkül – három emberrel ki kell egészítenünk, ugyanis a müsztahfizok utolsó tizedébe osztották be a vár raktárosát, egy puskatuskészítőt és a templomszolgát.) A hat tüzértizedet Ali Haszan és Ahmed Haszan vezetik, alakulatuk így összesen 62 katonából áll. A lovasok félbeszakadt sora Mehmed agával együtt 121 főt számlál. A csonka zsoldlista 523 katona nevét tartalmazza; a hiányzó egységeket felbecsülve az őrség nagyságát 800 és 900 katona közé tehetjük.

A zsoldosztást szemle előzte meg, amelynek eredményét rávezették a listára. Általános tapasztalat, hogy a frissen megszervezett őrségek állománya – mindenekelőtt a legnagyobb váraké – az első szemlén gyászos képet nyújt, a katonák kisebb-nagyobb hányada hiányzik. 1543-ban a jelenlét Budán 89, Pesten 87, Esztergomban 65 százalékos.[27] Ezekhez képest Pécs védőserege üdítő látványt nyújt. Az őrség megszabott kereteit, az agaságokat és a tizedeket – mintha mérnökök tervezték volna – teljesen feltöltötték, a lista lapjain szemre is szépen tíz emberből álló egységek sorakoznak. A nyilvántartásba vett 522 katona közül 506-ot talált a helyén a szemle, a jelenlét tehát 97 százalékos. A fegyelem a különböző csapatnemeknél nem teljesen azonos: a müsztahfizok 99, a lovasok 93 százaléka jelentkezett a mustrán. (Lehet, hogy az azabok ismerete rontana a képen, minden őrségben ők a legrendetlenebbek.) A pécsi katonák az általánosból kiemelkedő fegyelme még több becsületet érdemel, ha azt is tudjuk, hogy a magas jelenlét nem új emberek tömeges beállításának köszönhető: az eredeti állományból kilépők helyére mindössze 18 cserekatona állt be két hónap alatt, ami a többi váréhoz képest szintén igen alacsony szám.

A budai vilájet várainak 1543. évi, első részletes zsoldlistái után két évvel, az 1545. június 12-e és 1546. március 3-a közötti három évnegyed (a zsoldot negyedévenként számolták el) létszámadatai állnak rendelkezésünkre a budai kincstár pénztári naplóiban.[28] Az ilyen elszámolások neveket természetesen nem tartalmaznak, a csapatnemeket is összevonják. A pénztári napló legfőbb tanulsága az összes várra az, hogy az 1543-as létszámok mindenütt alábbszálltak. A csökkenést kisebb mértékben az idézte elő, hogy az 1544–1545-ben elfoglalt várakba részben a régiekből csoportosítottak át katonákat; nagyobb mértékben pedig az, hogy a hadvezetés a két évvel korábban és azóta hiányzó állományt nem tudta pótolni, a kincstár csak a ténylegesen szolgálatban állóknak fizetett zsoldot. Az 1543-as és az 1545-ös létszámadatok közötti különbség azokon a helyeken a legnagyobb, ahol az 1543-as szemlék a legszámosabb hiányzást mutatják. A fenti, összehasonlító példák közül Esztergomé jelenti a negatív szélsőséget: a várba 1543-ban 3343 katonát rendeltek, akik közül 2166 fő volt jelen az első szemlén (a fent emlegetett 65 százalék); 1544-ben a kincstári elszámolás 2160 katona zsoldját tartalmazza.[29]

A fegyelmezett pécsi őrség létszáma 1545-ben is 800 és 900 ember között mozgott. Az első és második zsoldfizetési évnegyed között közel 60 fővel megemelkedett, hogy a harmadik évnegyedre ismét félszáz emberrel alábbszálljon. Ha az 1543-ban ismert csapatnemeket vizsgáljuk, úgy látszik, hogy a létszámemelést a müsztahfizok és a tüzérek időközbeni megfogyatkozása tette szükségessé (sajnos a pénztári napló ennek a két egységnek, meg a fel sem tüntetett iparosoknak és zenészeknek a zsoldját együtt számolta el), de pótlást kaptak a lovasok és az azabok is. A csökkenés viszont annak tudható be, hogy a frissen meghódított Döbröközbe, amelynek őrsége a harmadik évnegyedben kapott először zsoldot, Siklósról és Pécsről 111 katonát tettek át – hogy melyikből mennyit, nem tudható. Az elszámolás egy további, érdekes részlettel is szolgál: feltünteti a „pécsi várban álló szent dzsámi” tízfős személyzetét. Szerepeltetésük logikus, hiszen az állam tulajdonában álló (tehát nem magánosok alapítványai által fenntartott) templomok személyzete a katonákhoz hasonlóan a kincstárból húzta napidíját. A logika ott szenved csorbát, hogy a vallási alkalmazottak fizetését hol a katonáké között, hol másutt számolták el. Az őrségek felmérésekor figyelnünk kell arra, hogy amikor dzsámiszemélyzet is szerepel a listákon, azt a létszám megállapításakor ne tekintsük katonának.

Lássuk ezek után Pécs végre teljes őrségét 1545 három évnegyedében:

 

Csapatnem

1545. VI. 12 – IX. 7.

IX. 8 – XII. 5.

XII. 6 – 1546. III. 3.

Müsztahfizok és tüzérek

332

348

303

Lovasok

263

289

290

Azabok

213

228

225

Összesen

808

865

818

Dzsámiszemélyzet

10

10

10

 

Ezzel le is zárul a pécsi őrség azon forrásainak sora, amelyekben még az egész állomány zsoldot húzott, s így a zsoldlistákban és a pénztári elszámolásokban fellelhető. Következő részletes listánk[30] elkészítésének dátuma 1553. november 26-a. Ebben a müsztahfizok, a mesteremberek, a zenészek és a tüzérek már nem szerepelnek, ők már nem készpénzben, hanem kollektív zsoldtímár-birtokok jövedelmében kapták fizetésüket. Mivel a pécsi szandzsák legkorábbi birtok-deftere 1570-ből maradt fenn, majdnem két évtizedig nem tudjuk a zsoldlistákban szereplő katonákat a zsold-tímárosokkal kiegészíteni. Szerencsére az őrség felépítésére, a létszámok mozgására a részleges adatokból is levonhatunk néhány következtetést.

Az 1553-as névsoros lista három csapatnemet, összesen 374 katonát regisztrált (jelen volt 365): lovasokat, azabokat, martalócokat. Az első kettő hét évvel korábban is szerepelt, létszámuk azóta jócskán leapadt. 1546-ban a lovasok 290-en voltak, most 135-en, az azabok 225-en, most 127-en, a csökkenés tehát mindkét csapatnemben több mint 50 százalékos. (A két egységben a jelenlét most is magas: a 261 lovasból és azabból 253-at – újra 97 százalékukat – találta a helyén a mustra.) E két csapatnem jó felének kivonását csak részben ellensúlyozta az, hogy a várba 112 martalócot is betettek, teljessé téve velük a hódoltsági őrségek megszokott felépítését. Pécs katonaságának ez az új eleme nagyobbrészt keresztény délszlávokból állt: 95 rác és 17 muszlim alkotta, az utóbbiak többsége, 12 katona is a Balkánról származó áttért. A martalócok egyike puskaműves, és van közöttük – mint mindenütt – egy kalauz. Azt gondolhatnánk, hogy a rácok között megugrik a hiányzók száma – éppen ellenkezőleg, mind egy szálig jelen voltak.

Megtehetnénk, hogy a lovasok és az azabok leépítésének megfelelően elosztogatjuk az 1545-ben ismert többi alakulatot is, és ezzel a módszerrel megkíséreljük megállapítani az őrség hozzávetőleges létszámát. A sorban következő, 1557 őszén felfektetett és az állományban beállt változásokat egy éven át követő zsoldlista[31] azonban kizárja ezt a logikát. Arra mutat ugyanis, hogy csak az azabok számát csökkentették tartósan, a lovasokét hamarosan újra feltöltötték, tehát nem számolhatunk minden egységre kiterjedő, arányos leépítéssel. A fáriszok számának ingadozása mögött talán az 1552-ben meghódított várak emberanyag-szükséglete áll: a pécsi lovasok jó felét sebtében az új várakba helyezték át, majd a nyugodalmasabb években egységüket a régi létszámot megközelítően helyreállították. Ez csak feltételezés, az viszont konkrétum, hogy 1557 őszén hat agaságban 265 fáriszt vettek nyilvántartásba. Az azabok 91, a martalócok 107 katonát számláltak. Ez is azt mutatja, hogy az 1553-ban tapasztalt leépítés nem volt egyenletes, hiszen ennél a két egységnél még a természetes fogyást sem pótolták maradéktalanul. A pécsi őrség fegyelmére most sem lehet panasz, a listára vett összesen 463 katona közül 447-en jelentkeztek a mustrán, jelenlétük ezúttal is megközelíti a 97 százalékos értéket.

Szigetvár elestéig számíthatjuk a pécsi török őrség életének első szakaszát. Időben soron következő három listánk az 1560–1570-es évtizedek fordulójáról maradt fenn, és már a várháborúk évtizedeit lezáró drinápolyi békekötés (1568) utáni állapotot, benne Pécs megváltozott helyzetét tükrözi. Mielőtt erre a második periódusra térnénk, összegezzük az első tanulságait!

Az 1543. évi szultáni hadjárattal és a rákövetkező két év helyi hadműveleteivel megszerzett várakba nagy létszámú őrségek kerültek, hiszen valamennyi határvári feladatot látott el. A Dél-Dunántúlon különösen áll ez Siklósra és Pécsre, amelyekre az 1550-es évek közepéig csak a keskeny sávból álló itteni hódoltság védelmének nagyja nehezedett. E kiemelten fontos stratégiai helyzet követelte meg, hogy Pécsre 800–900 fős őrség kerüljön. Amennyire a hiányos forrásokból erre következtetni lehet, a vár katonasága azután sem csökkent számottevően, hogy az 1550-es évek közepén Kaposvár megszerzésével a határ nyugatabbra tolódott: 1557-ben védőserege még mindig meghaladta a 600 főt, talán a 700-at is megközelítette. A létszámadatokban tapasztalható ingadozás valószínűleg a várfoglalásokkal együtt járó átcsoportosításoknak, a katonák rakosgatásának tudható be.

1566, 1567 és 1568 merőben új helyzetet teremtett. A nyugat felé tovább növekedett dél-dunántúli hódoltság határán már Szigetvár, Babócsa, Berzence és Barcs őrködött, Pécs és vidéke a török terület védett belsejében találta magát. A békekötés után a török hadvezetés még a nagy határvárak védőseregeit is csökkentette. A megváltozott stratégiai helyzet és a békekorszak (amely a határokon persze nem hozott igazi fegyvernyugvást, a hódoltság belsejében még mindig inkább) Pécs várkatonaságát azonnal megtizedelte, majd a tizenötéves háborúig folyamatosan tovább apasztotta.

Az évtized végéről három olyan forrás maradt, amelyből végre újra összesíthetjük Pécs teljes őrségét. A budai kincstár számadásaiban két féléves bontásban bukkannak fel a vilájet várőrségeinek létszámadatai és zsoldjai: az első félév 1568. december 20-ától 1569. június 15-éig, a második 1569. június 16-ától 1569. december 9-éig tartott.[32] A második féléven belül, 1569. november 8-ai dátummal maradt fenn egy névsoros, részletes zsoldlista is.[33] Érdekes, hogy az egyazon időpont állapotait rögzítő pénztári elszámolás és részletes lista nem fedi teljesen egymást, talán azért, mert a zsold tényleges kifizetése gyakran elcsúszott, a létszámok ezalatt is változhattak. Az e két forrásban összeszámlálható zsoldosokat végre összeadhatjuk azokkal a zsold-tímáros pécsi katonákkal, akik egy 1570 októbere végén – tehát egy évvel később – összeállított birtok-defterben szerepelnek,[34] persze annak tudatában, hogy egy év alatt néhány emberrel nőhetett is, csökkenhetett is a legénység. Gondot nem ez a kis hibalehetőség okoz, hanem az, hogy az azabok mindhárom forrásban szerepelnek, méghozzá jókora eltéréssel. 1570 az az év, amikor az egész budai vilájetben zsold-tímár birtokokra ültetik a gyalogos várvédőket – ezentúl a pécsi azabok is így kapják a fizetésüket, ezért jelennek meg ebben az évben a birtok-defterben (névsoruk élén a defterben a következő cím áll: „Pécs várának azabjai, akik most lettek tímárosok.”). A zsoldelszámolás szerint 1569 első felében 108-an, a második felében 107-en, a zsoldlista szerint az év novemberében 112-en voltak – 1570 októberében, mint zsold-tímárosok viszont csak 64-en. Az első három szám kis eltéréseinek nem érdemes jelentőséget tulajdonítanunk. Az 1570. évi nagy zuhanás viszont azt jelenti, hogy a pénzügyi átszervezést kihasználva, az általános leépítések jegyében a pécsi azabok közel felét is szélnek eresztették.

A pécsi őrség 1570-ben (két csapatnemnél az 1569-es adatokkal számolva) a következőképpen épült fel:

 

Csapatnem

1569 második fele

1570 októbere

A belső vár müsztahfizai

 

101

A belső vár tüzérei

 

17

A belső vár raktárosai

 

2

A kovácsok vezetője

 

1

A belső vár ácsai

 

4

Órás

 

1

A külső vár müsztahfizai

 

32

A külső vár tüzérei

 

13

Azabok

 

64

Lovasok

85

 

Martalócok

24

 

Összesen

340–350 katona

 

A pécsi őrség listáiban most jelenik meg először az elkülönített belső és külső vár saját katonasággal és ezek élén külön várkapitányokkal és kapitányhelyettesekkel. A belső várat Ali, a külsőt Szefer Arszlán parancsnokolta; helyetteseik, Haszan Ferhád és Oszmán Musztafa közvetlenül a müsztahfizokat vezették. Erre az időre még a legnagyobb várakból is elkopott a zsoldos iparosok java része, számuk Pécsett is erősen lecsökkent. Felbukkan viszont egy ritka mesterség űzője, egy órás, az egyetlen e szakma képviseletében, aki a hódoltsági török zsoldlistákban szerepel. Egy évszázaddal később Evlia Cselebi elragadtatással szólt Pécs óráiról, amelyek közül négy a Szulejmán szultán dzsámi (azaz a székesegyház) négy tornyában, az ötödik a budai kapu tornyában mérte az időt és ütötte az órákat.[35] A törökök, még a portai hatalmasságok is rajongtak az órákért, de nem értettek hozzájuk. Nem véletlen, hogy a pécsi toronyórák gondozója most is, húsz év múlva is renegát, talán áttért magyar: 1570-ben Abdullah fia Behrám, 1590 körül Abdullah fia Mehmed.

A vár tehát belső és külső várra válva „megduplázódott”, őrsége viszont a tíz évvel korábbinak a felére zsugorodott. És a létszám csökkenése folytatódott. 1591-ig Pécsről kivonták a lovasokat és a martalócokat, ezután csak a vár birtokkal fizetett csapatnemei szerepelnek a forrásokban. Egy 1592. évi timár-defter[36] szerint Pécs a következő táblázatban összegzett létszámú őrséggel nézett a századforduló hosszú háborúja elé.[37]

 

Csapatnem

Létszám

A belsővár müsztahfizai

72

A külsővár müsztahfizai

23

Tüzérek

26

A belsővár ácsai

4

Kovácsok

3

Raktárosok

  437

Órás

1

A vértesek agája (legénység nélkül)

1

Azabok

37

Az újkapu azabjai

16

Összesen

187

 

A várból tehát eltűnt két csapat, és a megmaradtak száma is csökkent. A belső vár Jákub Karagöz kapitány vezette müsztahfizait hagyták elfogyni: a hajdan teljesen feltöltött, 101 katonát számláló tíz tized mostanra nyolcra csökkent oly módon, hogy a hetedik tizedet csak a tizedes, a nyolcadikat a tizedes és két közkatona alkotta. A külső vár Báli Abdullah kapitány irányította müsztahfizait és a tüzéreket csak a természetes fogyás apasztotta, amelyet nem pótoltak. 1570-hez képest Pécs védőseregének fele elveszett.

A tizenötéves háború pécsi őrségéről semmilyen forrás nem maradt. Azt gondolhatnánk, hogy a másfél évtizedes hadiállapotnak a hódoltsági török várak katonaságán is érződnie kellett. Hol így volt, hol meg nem, a török hadvezetés még a határszél fontos erősségeiben sem mindig alkalmazkodott az éppen aktuális hadi helyzethez, talán azért, mert oly gyakran és gyorsan változott. Az 1593–94-ben elvesztett nógrádi várak katonáival például nem a Budát északról egyedül védő, gyenge őrségű, s emiatt 1595-ben szintén elvesztett Vácot erősítették meg,[38] nem is Eger és a vele elfoglalt kisebb várak legénységébe építették be, hanem évtizedekre Hatvanban zsúfolták össze.[39] E nehézkességet látva valószínűtlennek tarthatjuk, hogy a hadjárásoktól alig érintett Pécs védőserege a háború alatt érdemi átalakításon esett volna át.

Változást Kanizsa megvétele (1600), majd az 1606-tal kezdődő fél évszázados hivatalos békekorszak hozott. Kanizsa törökké válása Pécsre kettős következménnyel járt. Az első adminisztratív: a pécsi szandzsák a budai vilájetből az újonnan felállított kanizsaiba került át, ezután katonaságát onnan fizették. A második már lényegi: a határ újabb eltolódása nyugat felé a békekötéssel megpecsételve Pécs stratégiai fontosságát tovább csökkentette. A vár és a város életének ismét új szakasza kezdődött, amelyben a szandzsák-székhely igazgatási és kulturális súlya lett meghatározó. A kanizsai pasák is szívesen igazgatták innen tartományukat; feltehetően ennek volt köszönhető, hogy az időnként vilájet-székhelyként működő vár védőseregét előbb megerősítették, majd a többször megújított béke évtizedeiben újra apadni hagyták. 

A 17. századi pécsi várőrségről 1615 és 1649 között rendelkezünk – a korszak első feléből folyamatos – adatokkal. Többségük a kanizsai kincstár zsoldelszámolásaiból kerül elő,[40] de 1619. június 14-i keltezéssel a katonák névsoros listája is fennmaradt. A források bősége azonban csalóka. A 17. században ugyanis megváltozott a zsoldfizetés módja. Míg korábban évi több mustrával, nagy gonddal igyekeztek számon tartani nemcsak minden szál katonát, hanem azt is, hogy hány napig volt fizetett, hány napig fizetetlen szabadságon, esetleg hadjáraton (amikor is a hadjárati kincstárból húzta a zsoldját), addig legkésőbb 1630 körülre felhagytak ezzel a rengeteg adminisztrációt igénylő nyilvántartással. A pénz útját az adózótól a katonáig megrövidítették: az állam kilépett a láncból, felhagyott azzal a gyakorlattal, hogy minden bevételt begyűjtsön, majd szétosszon. A kincstár kezelésében tartott szultáni hász-birtokok és vámhelyek egyre több bevételét engedte át közvetlenül a várkatonaságnak: minden őrség hajtsa be a neki rendelteket, és éljen meg belőlük. Az új rendszer azt eredményezte, hogy a kincstár sem a bevételek, sem a katonalétszámok változásait nem követte, elszámolásai éveken-évtizedeken át ugyanazokat a számokat másolgatták. Emiatt az 1630 után (helyenként már kevéssel ez előtt) készült pénztári kifizetések adatait nem vehetjük az őrségek tényleges létszámainak, csupán annak, hogy a kincstár az adott várban hány katonával számolt a pénzek immár tőle független vándorlásában.

A kanizsai vilájet váraiban – így Pécsett is – az új rendszer 1622-re ért be. A vár katonaságáról szóló korábbi híradások még valóságos változásokat mutatnak, elhihetjük őket, 1622 után azonban nem.

Legkorábbi 17. századi adatsorunkat a kanizsai kincstár 1615. évi pénztári naplója őrizte meg.[41] Eszerint Pécsett 264 katona állomásozott a következő megoszlásban:

 

Csapatnem

Létszám

A belső vár müsztahfizai

55

A külső vár müsztahfizai

40

Tüzérek

20

Az azabok első agasága

52

Az azabok második agasága

97

Összesen

264

 

Az adatok azt mutatják, hogy a létszám ugyan emelkedett, a minőség azonban romlott. A továbbra is tisztán gyalogosokból álló őrségen belül az elit müsztahfizokkal szemben másfélszeres túlsúlyra jutottak a gyengébb minőségű azabok – mindez annak a jele, hogy a vár katonai jelentősége minimálisra csökkent. Ezentúl az őrségnek ez a felépítése és belső tagolódása nem változott, legfeljebb annyit, hogy átmeneti időre az azabok még nagyobb számban részesedtek az összlétszámból. A következő három évben a pénzári naplókba egy olyan megjegyzés is belekerült, amely az új fizetési rendszerre való áttérést mutatja. Az elszámolások ugyanis a katonákat élesen két csoportra választották, létszámaikat is külön összesítették. Az elsőbe a belső vár müsztahfizait és a raktárosokat csoportosították mindennemű megjegyzés nélkül, a másodikba a külső vár müsztahfizait, a tüzéreket és az azabokat azzal a megjegyzéssel, hogy járandóságukat az eszéki híd állami jövedelméből (mukátaájából) kapják.

E három év adatai:[42][43]

 

Csapatnem

1616

1617

1618

A belsővár müsztahfizai

51

46

49

Raktárosok

4

4

3

A külsővár müsztahfizai

40

38

38

A külsővár tüzérei

19

19

19

Az azabok első agasága

47

44

44

Az azabok második agasága

64

66

66

Az újkapunak az eszéki híd őrségéből átvezényelt azab őrei

 

 

14

Összesen

22843

217

233

 

1619-re a létszám az azabok húszfős, harmadik agaságának beállításával 246 főre emelkedett,[44] majd három éven át[45] alig moccant – kicsit már ez is másolásgyanús. De mivel nem zárhatjuk ki, hogy egy – két és félszáz főt számláló – várvédő sereg három békés évben valóban csak egyetlen tagját vesztette el, még higgyünk a számoknak. E három év pécsi őrsége ilyen volt:[46]

 

Csapatnem

1619

1620

1621

A belsővár müsztahfizai

51

55

55

Raktárosok46

4

 

 

A külsővár müsztahfizai

40

40

40

Tüzérek

20

20

20

Az azabok első agasága

48

48

47

Az azabok második agasága

63

63

63

Az azabok harmadik agasága

20

20

20

Összesen

246

246

245

 

A fordulat évéhez, 1622-höz érkeztünk. Ebben és a következő két évben Pécs 177 katonával szerepel a pénzügyi elszámolásokban, utána két évig 181 várvédővel, hogy a további, még ismert években, 1629–30-ban, 1647-ben és 1649-ben újra azonos részadatokkal visszatérjen a 177 katona.[47] Nemcsak a nagy állandóság mutatja, hogy nem valóságos létszámokkal van dolgunk, hanem az is, hogy a csapatnemek számait összeadva nem mindig 177 az eredmény, a kincstár azonban makacsul ezzel számol. Ha a számoknak hinni lehetne, azt kellene mondanunk, hogy 1621-hez képest a vár csaknem 70 katonáját vesztette el, legerősebben a tüzérek és az azabok száma csökkent. Ehelyett csak annyit állíthatunk, hogy a kincstár akkora állami jövedelmet rendelt a pécsi őrség ellátására, amekkorából 177 katona zsoldja telt ki. A részadatok nem minden évben azonosak, olyan apró ingadozások jellemzik őket, amelyek ismét nem valóságos változások, hanem csak a számok rakosgatása, amely talán arra szolgált, hogy a kanizsai kincstár alkalmazottai időnként „önálló” alkotással rukkoljanak ki.

Három év adatai elegendőek ennek illusztrálására:

 

Csapatnem

1622

1625

1648

A belsővár müsztahfizai

55

55

52

A külsővár müsztahfizai

40

40

39

Tüzérek

8

9

9

Az azabok első agasága

47

47

41

Az azabok második agasága

28

30

30

Összesen

177

(helyesen: 178)

181

177

(helyesen: 171)

Végezetül a 17. századi pécsi őrség nagyságának és súlyának felméréséhez érdemes egy pillantást vetni a Dél-Dunántúl nyugati határát őrző várak létszámadataira két időpontban: 1619-ben, a még valóságos, részletes zsoldlista évében, majd a zá-róévben, 1649-ben, amikor nemcsak Pécsett, hanem mindenütt évek óta változatlan adatok állnak az elszámolásokban:

   

Várak

1619

1649

Kanizsa

1370

1654

Segesd

443

446

Babócsa

360

361

Szigetvár

359

361

Kaposvár

311

221

 

Valami logika ebben a számsorban is felfedezhető, bármennyire megmerevedtek is a pénztári elszámolások létszámadatai. Nevezetesen az, hogy a határon álló várak megőrizték vagy még növelték is katonaságukat, a fontosak, de beljebb fekvők viszont egy részét elvesztették, ha nem is a Pécsett megismert mértékben.

A pécsi várkatonaság mozgása és utánpótlása

Kanyarodjunk vissza ahhoz a megállapításhoz, hogy az 1543-ban Pécsre helyezett őrség az első szemle után is a kiváló szervezettség, a stabilitás és a fegyelem ritkán tapasztalt szintjét mutatta. Amíg névsoros listákkal rendelkezünk, ránézésre nem romlik a benyomás. Azt remélvén, hogy megtalálom a hódoltság mintaőrségét, minden lehető időpontban minden lehető csapatnem névsorait egymás mellé állítottam, hogy nyomon kövessen a katonák helyben maradását, illetve mozgását. A vizsgálatot a török zsoldlistáknak az a következetessége engedi meg, amellyel például a tüzérek harmadik tizedének negyedik helyén bejegyzett katona a listákban mindig ugyanezen a helyen szerepel, amíg csak a várban szolgál; ha pedig bármilyen okból kikerül onnan, az örökébe lépő csereembert ugyanerre a helyre jegyzik be. A katonáknak a saját és az apa nevéből álló kéttagú nevei (Haszan Musztafa = Haszan bin Musztafa = Haszan, Musztafa fia) olyan sok variációban jelennek meg, hogy egyazon testületben nagyon ritka az azonos kéttagú név; ez, meg az ember és helye állandósága jogosítanak fel a névsorok egybevetésére olyan esetekben is, amikor a rendelkezésre álló listák sokéves időtávolságokból maradtak fenn.

Elsőként azt próbáltam meg követni, hogy a pécsi őrségből az idő teltével mindegyre kivont egységek hova kerültek. Legkézenfekvőbbnek az látszott, hogy a lovasok 1569-re eltűnt két agasága a nyugati határ frissen megszerzett, nagy váraiba került. Szigetvár, Babócsa és Berzence fáriszai között azonban nem akadtam a nyomukra – az átcsoportosítások ezek szerint nem a ma legegyszerűbb megoldásnak látszó logikával folytak.

A váron belül négy csapatnem katonáinak útját tudtam rövidebb-hosszabb időn át követni: a müsztahfizokét, a tüzérekét, a lovasokét és az azabokét. Az első testület névsorai 1543-ból, 1570-ből és 1591-ből vizsgálhatók. Az első két időpont között túl nagy az időkülönbség, amely ráadásul egybeesik a várháborúk embereket tépő évtizedeivel, ezért ezt az összehasonlítást nem tartottam érdemesnek elvégezni. Az 1570 utáni két békeévtized viszont jó reményekkel kecsegtetett. 1570-ben a belső várban 101, a külső várban 32, összesen 133 müsztahfiz szolgált, számuk huszonegy év alatt 65, illetve 25 főre, összesen 90 katonára csökkent. Az apadás a belső vár utolsó négy tizedét viselte meg: a hetedik tizedben csak a tizedes, a nyolcadikban a tizedes és két beosztott maradt, a kilencedik és a tizedik tized mindenestől eltűnt. Az 1570-ben szolgáló 133 müsztahfizból huszonegy év múlva mindössze 12 embert találtam meg. Négyen azért maradtak hűségesek Pécshez, mert előléptek: egy tizedes az egész testület helyettes parancsnoka (kethüdája) lett, három közkatona tizedessé lépett elő. A beosztott legénységből nyolc ember tartott ki a helyén, közülük néhányan az elolvadt tizedekből kerültek át a megmaradtakba (ezekben az esetekben a hely azonossága tehát nem meghatározó, az egyezés kisebb biztonsággal feltételezhető). Mindent összevéve a Pécshez hűséges tizenkét müsztahfiz az 1570. évi 133 fős állománynak gyenge 9 százaléka.

A tüzéreket ugyanennek a két évnek a névsoraiból vizsgálhatjuk. 1570-ben 30-an, 1591-ben 26-an voltak, az utóbbiak között mindössze két olyan emberrel, aki már az első időpontban is Pécsett tüzérkedett. Ez 6,5 százalékot tesz ki.

A lovasok, a fáriszok négy időpontban vizsgálhatók: 1543-ban (ekkor listájuk csonka), 1553-ban, 1558-ban és 1569-ben, méghozzá mind a felsorolt évek között, mind hosszabb távon. A csonka 1543-as névsor 121 lovast tartalmaz. A mustrán 112-en jelentkeztek (ez a kiinduló létszám), közülük 1553-ig 14-en tartottak ki a várban (öten közemberből tizedessé léptek elő), ami 12,5 százalékot jelent. Az 1553. év 130 jelenlévő fáriszából öt év múlva 51-et találunk a helyén (hatan előléptek), ez már egyharmados arány. 1558 és 1569 között egyetlen helyben maradt agaság legénysége vizsgálható, a kitartók erős 26 százalékot tesznek ki. Hosszabb távon két tizenöt éves periódus állománya követhető nyomon. 1543 és 1558 között a helyben maradás 6 és egynegyed, az 1553 és 1569 között nyomon követhető egyetlen agaságban 9,5 százalékos. Sajnos az átszervezések miatt a lovasokon belül egyetlen olyan, bármily kis egység sem akad, amely 1543 és 1569 között végig a várban szolgált, így az egész időtávról semmi nem mondható.

A stabilitás az azaboknál sem áll jobban. Névsoraik a következő években vethetők össze: 1553, 1558, 1569–1570 (e két év listái egyetlen kilépőtől eltekintve azonosak) és 1591. 1553-ban 81 fővel indulunk, öt év után 27-üket, éppen az egyharmadukat találjuk a helyén. 1558 és 1569–70 között a stabilitás 27,5 százalékos. Az egész időtávot nézve a helyzet romlik: 1553 és 1569–70 között mindössze 8 katona, az induló 81 azab 10 százaléka tartott ki a várban. Az 1570 és 1591 közötti bő két évtized eredménye ennél is rosszabb (igaz, egy időközben végrehajtott újabb leépítés mindenestől megtépázta az állományt): a katonáknak ebben a két békeévtizedben is csak gyenge 8 százaléka maradt a helyén.

A remélt csodaőrséget, a stabilitás mintaképét tehát Pécsett sem sikerült megtalálni, az elvándorlás pontosan olyan erős, mint a többi török várban. Általános tapasztalat, hogy a várakba szegődött emberek akkor tartottak ki, ha helyben előléptek, vagy ha gyengébben becsült és rosszabbul fizetett alakulatból jobb megítélésű és jövedelmű egységbe léphettek át. A közkatonák tömegei az egész hódoltságban vándoroltak. Megpróbáltak másik várban jobb helyet szerezni, a főrangúak kíséretébe állni, vagy bekerülni a birtokjövedelemből élő szpáhik közé. Törekvésük érthető, hiszen néhány (csak a legnagyobb várakba telepített) elitalakulat katonáitól eltekintve a közlegény anyagi viszonyai nyomorúságosak voltak, és az idő és az infláció előrehaladtával egyre nyomorúságosabbak lettek. A 16. század közepén a müsztahfiz napi zsoldja 6–7 akcse, a tüzéré ugyanennyi, a lovasé 7, az azabé 5 akcse. A kanizsai vilájet őrségeinek 1619. évi listája szerint a müsztahfizok és a tüzérek többsége 6 akcsét, kisebbsége 7 akcsét kapott, az azabok napi zsoldja 6-ra emelkedett. Egyedül a lovasok kerestek számottevően többet, a vár nagyságától és fontosságától függően napi 10–12 akcsét. Az inflációt azonban még ez a páratlan jövedelemnövekedés sem követte, hiszen Nagy Szulejmán pénzügyileg is stabil korszakának lezárulta után és különösen a századforduló gazdasági és pénzügyi válságának idején az akcse rohamos inflálódást élt át, fél évszázad alatt értékének több mint a felét elvesztette.

A katonák általános vándorlása sok várőrséget – még óriásőrségeket, például az esztergomit is – szétzilált, egységeik feltöltetlenek, tizedeikben néhány ember lézeng. Ehhez képest a pécsi mégiscsak mintaőrség, a vár és a különböző csapatnemek egységei mindig teli annyi katonával, amennyit a hadvezetés szükségesnek látott. A nagyarányú elvándorlás és a rend ellentmondása egyetlen módon oldható fel: a vár a Balkán-félsziget észak-nyugati feléből Magyarországra igyekvő szakadatlan emberáradat útvonalában feküdt, a Drávától északra egyik első állomása volt, így a kilépő katonák folyamatos pótlása nem okozott olyan gondot, mint a hódoltság északi végein álló várakban.

1558-ban és a 1559-ben két olyan zsoldlista készült,[48] amelyek a szokásos információkon, a mustrajeleken és a zsoldösszegeken túl azt is rögzítették, hogy a budai vilájet váraiba beálló újoncok honnan származnak.[49] E listák bejegyzései azt mutatják, hogy a Balkán népeiből várkatonának álló férfiak több mint 90 százaléka Boszniából, Hercegovinából és a szerb nyelvterületről, Szerbiából és a Száva-Dráva közéről érkezett a magyar hódoltság török váraiba. Beigazolódott az a régi sejtés, hogy a hódoltsági várak katonanépe akkor is bosnyák és szerb eredetű, ha már áttért az iszlámra, azaz forma szerint töröknek tekintendő.

1558-ban Pécsett 30 újonc állt be a vár három csapatnemébe, a fáriszok, az azabok és a martalócok közé. Többségük, 24 ember lovasnak szegődött. A harminc újonc közül kilencen Boszniában, hatan a zvorniki szandzsákban, ketten Szerbiában, heten a Dráva-Száva közén látták meg a napvilágot, 24-en tehát a Dél-Dunántúl török váraitól közvetlenül délre fekvő területekről származtak. Egy-egy újonc a távolabbi Hercegovinából és a még messzebb fekvő, Dnyeszter-parti Benderből vetődött ide. Végül négyen a hódoltság szülöttei. Egy szerb Temesvár mellől, egy kereszténynek maradt magyar fiú a Pécshez közel fekvő Cserekútról állt a vár martalócai közé. Egy muszlim eredetű újonc Pécs „török” népességéből állt be az őrségbe, míg a negyedik helyi, pécsi magyar család fia, aki áttért az iszlámra.

A balkániaknak ez a szakadatlan északra vándorlása biztosította azt, hogy a pécsi török őrség mindig rendezett képet mutasson. Betelepedése egyben azt is jelentette, hogy Pécs „török” lakosságában a közigazgatást és a vallási-szellemi életet reprezentáló, valóságos muszlim-törökök mellett mindig ott élt a katonák balkáni eredetű rétege is, amely nagy többségében – a martalócokat leszámítva – muszlim volt, ám egy kevert, erős balkáni elemeket őrző kultúrát hordozott.

Jegyzetek


[1]* Az eredetileg megjelent tanulmány javított változata. 1999 óta megjelent a hódoltsági várrendszer részletes feldolgozása: Hegyi Klára: A török hódoltság várai és várkatonasága I–III. Budapest 2007. (História Könyvtár, Kronológiák, adattárak 9.). Pécs adattára a II. kötet 1251–1265., illetve a III. kötet 1551–1556. oldalain található.

 Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán. Budapest 1974, 171.

[2]  Szakály Ferenc: Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526–1366). Tanulmányok Tolna megye történetéből 2 (Szekszárd 1969), 23. – Uő.: Az első dunántúli szandzsák és megszervezője, Kászim bég. Keletkutatás 1995 tavasz, 23–43. – Uő.: Szeged török uralom alá kerülésének történetéhez. In: Kelet és nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szerk. Koszta László. Szeged 1995, 464–467. – O. Zirojevic: Turska utvrdena mesta na podrucju danasnje Vojvodine, Slavonije i Baranje. Zbornik za istoriju 14(1976), 117. – Csorba Csaba: Adattár a X–XVII. századi alföldi várakról, várkastélyokról és erődítményekről. A Debreceni Déri Múzeum 1972. évi évkönyve (Debrecen 1974), 188. – Kalocsa, Bács és Zombor 1543 nyarán már álló török őrségeinek zsoldlistái: Österreichische Nationalbibliotek Wien, Türkische Handschriften Mxt 550 (a továbbiakban ÖNB Mxt).

[3]  ÖNB Mxt 581, 50–52. A zsoldelszámolás nem szó szerinti, éppen az évnegyedek szerinti bontást elhagyó fordítása Velics Antal – Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek. II. Budapest 1890, 45. (A továbbiakban Velics: Defterek I–II.)

[4]  A királyi várak és határvédelem kérdéseit az ausztriai levéltárak anyagainak módszeres feldolgozásával Pálffy Géza vizsgálja. Tanulmányai közül tárgyunk szempontjából kiemelendő: A magyarországi török és királyi végvárrendszer fenntartásának kérdéséhez. Keletkutatás 1995 tavasz, 61–86.

[5]  Részletesebben Hegyi Klára: Török katonaság a Jászságban. Jászsági évkönyv 1995, 24–40.

[6]  Takáts Sándor – Eckhart Ferenc – Szekfű Gyula: A budai basák magyar nyelvű levelezése. Budapest 1915, 223.

[7]  Részletesebben Hegyi Klára: Esztergom török őrsége a XVI–XVII. században. Limes 1996:1–2, 51–62.

[8]  E várak építési idejére – minthogy a dél-dunántúli erődrendszertől messze feküdtek – most nem térek ki; abban az adattárban, amelyet készítek, részletes tájékoztatás lesz róluk. Ugyanez a helyzet a dunai vízi út palánkjaival, amelyek közül itt csak a dél-dunántúliak adatait adom meg.

[9]  Tóth István György: Athanasio Georgiceo álruhás császári megbízott útleírása a magyarországi török hódoltságról, 1626-ból. Századok 132 (1998) 4, 837–858.

[10]  Budáról Belgrádba 1663-ban. Ottendorff Henrik képes útleírása. Szövegét kiadta, magyarra fordította és bevezetéssel ellátta Hermann Egyed. Pécs 1943.

[11]  A dél-dunántúli palánkok első szereplése a török zsoldlistákban vagy a keresztény forrásokban az említés sorrendjében: Paks 1568 (ÖNB Mxt 617); Szekszárd 1543 (Mxt 550); Bátaszék 1552 (Mxt 843); Szekcső 1543 (Mxt 550); Mohács 1568 (Mxt 617); Baranyavár 1568 (Mxt 617); Tolna 1613 (Başbakanlık Osmanlı Arşıvi, Isztambul – a továbbiakban BOA – , Maliyeden Müdevver – a továbbiakban MM 4000); Újpalánk a török zsoldlistákban és -elszámolásokban nem szerepel, Athanasio Georgiceo 1626-ban építését húsz évvel korábbra teszi, ez azonban lehetetlen, mert az 1613-as török zsoldlista még nem említi, így építési ideje 1613 és 1626 közé tehető; Dárda 1613 (BOA MM 4000); Pentelét csak Ottendorfból ismerjük, 1663.

[12]  A drávai kapudán adatai BOA, Tapu 503, 4; a tiszaié Tapu 568, 6. (Mindkét defter Káldy-Nagy Gyula isztambuli gyűjtéséből való.)

[13]  Kovács Gyöngyi – Rózsás Márton: A barcsi török palánkvár. Somogy megyei múzeumok közleményei XII(1996), 163.

[14]  ÖNB Mxt 617, 9.

[15]  Szakály Ferenc: A babócsai váruradalom 1561-es urbáriuma és a babócsai vár 1563-as leltára. Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 2. Kaposvár 1971, 53–59.

[16]  BOA MM, 498, 34; 3762, 13.

[17]  BOA MM 498, 36; 3762, 16; Tapu 652.

[18]  1541 tavaszán, tehát még Buda eleste előtt 1564 katona állomásozott benne. ÖNB Mxt 567, 68–108.

[19] ÖNB Mxt 631, 71; BOA Tapu 1906 és 2290 (a két utóbbi forrás Káldy-Nagy Gyula isztambuli gyűjtéséből való).

[20]  BOA MM 4000, 355–357; ÖNB Mxt 636, 22.

[21]  A 16. századra: ÖNB Mxt 617 és 642. BOA MM 498. A 17. századra ÖNB Mxt 631. BOA MM 2586; Tapu 1905, 1906, 2290, 1924, 1942 (ez utóbbiak Káldy-Nagy Gyula isztambuli gyűjtéséből valók).

[22]  Lak: ÖNB Mxt 617, 9. Bolondvár: BOA MM 3762, 15. Foka: BOA MM 4000, 330–340.

[23]  BOA MM 4000, 309–315, 326–340.

[24] Ágoston Gábor: Muszlim oktatás és nevelés a török hódoltságban. Keletkutatás 1987 tavasz, 53–54.

[25] Ágoston Gábor: Muszlim hitélet és művelődés a Dunántúlon a 16–17. században. In: Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és a vár felszabadításának 300. évfordulóján. Pécs 1993, 285–287.

[26]  ÖNB Mxt 592, 20–29. Összesítve, sok hibával kiadta Velics: Defterek I. 23–24.

[27]  ÖNB Mxt 566.

[28]  ÖNB Mxt 581, Pécs őrsége és zsoldfizetései az 52. lapon. A forrás kiadása sok összevonással Velics: Defterek II. 41–42, 44–46.

[29]  ÖNB Mxt 590, 13.

[30]  ÖNB Mxt 643, Pécs a 11–29. lapokon. Összevont kiadása Velics: Defterek I. 83–84.

[31]  ÖNB Mxt 614, Pécs a 188–196. lapokon. Velics a listát nem közölte.

[32]  ÖNB Mxt 617, Pécs a 8. ill. a 18. lapon. Velics: Defterek II. 383–389 (Pécs a 387. lapon) csak az első félév anyagát közli, Pécs adatait hibátlanul.

[33]  ÖNB Mxt 642, Pécs a 249–256. lapokon. Velics a listát nem közli.

[34]  BOA Tapu 480 (Káldy-Nagy Gyula isztambuli gyűjtéséből).

[35]  Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660–1664. Fordította Karácson Imre, a második kiadást gondozta Fodor Pál. Budapest 1985, 229–231.

[36] BOA Tapu 652 (Káldy-Nagy Gyula isztambuli gyűjtéséből; Pécs zsold-tímárosai a 34–39. lapon). A defter datálatlan, az utólagos bejegyzések dátumai alapján 1592-re tehető.

[37] Mind a kovácsok, mind a raktárosok egy-egy emberrel többen voltak, akiket ismeretlen okból a müsztahfizok közé osztottak be.

[38]  BOA MM 3370, 104–110.

[39]  BOA MM 16286; Tapu 704.

[40]  Ezeknek mikrofilmjeit Káldy-Nagy Gyula isztambuli gyűjtéseiből használtam, jelzeteik alább következnek.

[41]  BOA Tapu 1905, Pécs a 11–12. lapokon.

[42]  BOA Tapu 1906, Pécs a 11., 20. és 28–29. lapokon.

[43] Az összeadás helyes végeredménye 225 katona.

[44]  ÖNB Mxt 631, Pécs az 59–64. lapokon.

[45]  BOA Tapu 2290, Pécs a 7. és a 18. lapokon.

[46] Az eddig csak „raktárosoknak” nevezett egységről ezúttal kiderül, hogy kikből állt: két raktárosból, a nagy dzsámi egyik előimádkozójából és egy Márton nevű – tehát magyar – vasművesből. A következő két évben a négyfős egységet a müsztahfizok közé számították.

[47]  BOA Tapu 2290, Pécs a 12., 24., 29., 33. és 37. lapokon; Tapu 1920, Pécs a 15. lapon; Tapu 1924, Pécs a 6–7. lapokon; Tapu 1944, Pécs az 5. lapon.

[48]  ÖNB Mxt 614 és 633.

[49]  Részletes feldolgozásuk Hegyi Klára: Etnikum, vallás, iszlamizáció. A budai vilájet várkatonaságának eredete és utánpótlása. Történelmi Szemle 40 (1998) 3–4. 229–256.