Cikkek

Dávid Géza: Mohács–Pécs 16. századi bégjei

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 7.

Pécs a törökkorban

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1999

ISSN 1219-4077

Szerkesztette: Szakály Ferenc

51–88. pp

Javított újraközlés és jelen szövegközlés alapja:

Pécs a hódoltság korában. Tanulmányok

(Pécsi Mozaik 2.)

Kronosz Kiadó – Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2012

ISSN 2063-4714

ISBN 978 615 5181 58 0

Szerkesztette: Szakály Ferenc és Vonyó József

85–123. pp

 


Dávid Géza


Mohács–Pécs 16. századi bégjei


The Beys of Mohács–Pécs in the 16th Century

Die Begs von Mohács–Pécs im 16. Jahrhundert




Amikor 1543. június vége felé vagy július elején Pécs oszmán kézre került,[1] könnyen elképzelhető lett volna, hogy a nagy múltú és stratégiai fontosságú város rögvest közigazgatási központtá válik, miként nem sokkal később Esztergom és Székesfehérvár. Nem ez történt. A püspöki székhelyről egyelőre csak a hivatalosan mohácsinak nevezett szandzsák egyik náhijéját (járását) irányították – legalábbis elvileg. A valóság viszont ennél összetettebb volt: a már 1546-ban a Drávától a Balatonig terjedő, jókora alkormányzóság első vezetője, Kászim bég (korábbi vojvoda, későbbi pasa) többnyire nem Mohácson tartózkodott, hanem hol Szekszárdon,[2] hol Pécsett rendezte be főhadiszállását. Az illető a végek egyik kulcsfigurája volt ekkoriban, nem kizárt, hogy ő harcolta ki az egész régió egyben maradását. Hosszú távon mégsem sikerült neki összetartania a Mohácsi szandzsákot; elsőként a Koppányi liva vált ki belőle, majd a rövid életű Görözsgali és Babócsai. Átmenetileg Siklóst is emlegették önállóan, de aztán visszatértek az eredeti mohácsi megjelöléshez.[3]

Egyelőre nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy mikor lett Pécs végleg független, s emelkedett meg rangja a közigazgatási hierarchián belül. Megfontolandó az egyik 1561. március 31-i bejegyzés fölé egy gondatlan kéz által írt alábbi szöveg: „Szekcső palánkja. Bejegyeztetett. A budai beglerbég (Güzeldzse Rüsztem pasa) levelet küldött, s mivel tudatta, hogy az említett palánk önálló szandzsák lett, s a budai (helyesen: dunai) kapudán, Báli bég fia Mehmed [lenne rá méltó], megparancsoltatott. Kétszázezerrel.”[4] Sajnos nincs módunk ezen változtatási szándék rövid távú sorsát nyomon követni, de valószínű, hogy már ekkortól két szandzsákról beszélhetünk. Erre vall az, hogy 1565. február 11-én a díván nemlegesen döntött a környéket éppen összeíró Kászim nevű ziámet-birtokos azon felvetéséről, miszerint a Szekcsői szandzsákot esetleg meg kellene szüntetni.[5] Mintegy három hónappal ezután egy körlevélszerű parancsot Abdullah szekcsői bégnek is megküldtek, miközben egy másik példányát a mohácsi elöljárónak címezték.[6] Hasonló kettősség figyelhető meg egy 1565 októberében készült utasításban, amelyet ezúttal is Abdullah szekcsői béghez intéztek, s felbukkan benne Hamza, mohácsi vezető is.[7] 1565. december 22-én viszont már a Csorumból érkezett Mehmed szekcsői bégről esik szó.[8]

Összefoglalva tehát: a Pécsett tartózkodó „mohácsi bégek” feltehetőleg nem tudták kellő határozottsággal biztosítani a délkeleti régió nyugalmát, s emiatt kellett ott még egy alkormányzóságot kialakítani. Bár Mohács közelebb esett Szekcsőhöz, mint Pécshez, ekkor még ragaszkodtak az 1541-ben kitalált névhez, azaz a püspökvárosból irányított közigazgatási alakulatot továbbra is mohácsinak mondták. Pedig lehet, hogy Mohács már ekkor is, később pedig bizonyosan Szekcső alá sorolt. (Az imént idézett második parancsban arról értesülünk, hogy a Mohácstól délre eső Dánóc feldúlását nem tudta Abdullah bég megakadályozni!)

Nem így volt ez az 1568–1574 között vezetett központi nyilvántartásban, ahol már Pécsi és Szekcsői liva szerepel. Mindkettő vezetőjét azonos napon, 974. rebiüláhir 12-én, azaz 1566. október 27-én nevezték ki.[9] Mindazonáltal még 1570-ben is előfordult, hogy egyazon személyt, azaz Mehmed béget, aki egyúttal a környék összeírójaként működött, hol pécsi, hol mohácsi bégként[10] aposztrofálták. Azt is hozzátehetjük: éppen az ekkor készült defter a Pécsi szandzsák első önálló felmérése.[11]

Minthogy tehát a mohácsi bégek többnyire Pécsett ültek, s nem ritkán e városra hivatkozva nevezték meg posztjukat, a kettéosztás előtti periódust is érdemes áttekinteni. Visszakapcsolva tehát az 1543 körüli időszakra, az első bégről, Kászimról hosszabban szólok, felvázolva nem akármilyen érdekességű karrierjét.[12] Teszem ezt azért, mert ő azon kevesek közé tartozik, akinek egész élete a magyar végeken telt, ezért másokéhoz képest jobban adatolható.

Kászim származásáról – mint az oszmán vezető emberekéről oly gyakran – nincs cáfolhatatlan bizonyítékunk. Csupán Istvánffy egy elejtett félmondata tér ki erre, midőn az 1537-es események kapcsán azt állítja, hogy a nevezett „Budát odahagyva, hazájába, Horvátországba tért”.[13]

Egyébként az őt illető, talán legkorábbi hivatkozás Barta Gábor posztumusz tanulmányában található, melyben 1528 augusztusából Kászim „vajdát” mint Újlak (Ilok) török parancsnokát említi.[14] Bár az eredeti szöveghez („... Cazzon, qui prefectus est Uylak...”[15]) képest kissé önhatalmúlag látta el őt a vajda, azaz vojvoda címmel, helyesen tette ezt: Kászim ugyanis Jahjapasaoglu Mehmed szendrői bég kíséretéhez tartozott, s körülötte sürgölődve jutott ehhez az ekkor még a későbbieknél is elmosódottabb jelentést hordozó ranghoz. Némi gonddal jár a prefectus szó értelmezése, ugyanis – mint alább látni fogjuk – többféle katonai vezetői pozíciót is takarhatott. Ezért „Újlak török parancsnoka” helyett „újlaki török parancsnok” megfeleltetést javasolok.

Másfelől mintegy száz évvel az események megtörténte után számolt be Ibrahim Pecsevi arról, hogy a 936. évben (1529. szeptember 5. – 1530. augusztus 24.) az elfoglaláskor rommá tett Eszéket újjáépítették, s „minthogy Szerém s az ottani végek védelme és őrzése addig nagy nehézségekkel járt, Eszék várába háromezer janicsárt (kul) helyeztek. Az elhunyt Kászim pasát, akinek Pécsett nemes dzsámija van, ötszáz azab élére agának nevezték ki”.[16]

Ezzel szemben további 30 évvel később a sokszor bizony nem túlzottan szavahihető Evlija Cselebi azt állítja, hogy a megrongálódott Eszék kijavításával 1526-ban bízták meg „Pecsevili Kászim pasát ... [a munkálatokhoz] a 932. évben (1525. október 18. – 1526. október 7.) alapjában hozzákezdettek s ugyancsak a 932. évben Eszék vára egészen újan elkészült; kerületi parancsnokságát (mír-i livalik) az építéssel megbízott Pecsevili Kászim pasának adták...”[17] A továbbiakban Evlija beszámol még a Kászim pasáról Eszéken elnevezett városrészről, a Középső várban lévő Kászim pasa dzsámiról, amelynek még kronogrammját is lemásolta, a Kászim pasa medreszéről, a nevéhez fűződő iskoláról és csorgókútról.[18]

Az egymásnak kissé ellentmondó két előadás részben kibékíthető. Ami a dátumot illeti, abban az utolsó számjegy viszonylag könnyen elrontható vagy félreolvasható, ugyanis az arab kettes és a hatos egymásnak tükörképe. Valószínű, hogy Pecsevi értesülése a pontosabb. A rang megjelölésében lévő eltérés lényeges, feltehetőleg itt is Pecsevi járt közelebb a tényleges helyzethez, Evlija pedig kissé megszépítette, illetve előrevetítette a tényeket.

Fontos, hogy mindkét 17. századi szerző megjegyezte, hogy Kászim később pécsi bégként szolgált. A pasa rang megelőlegezése pedig megbocsátható: hősünk utóbb többször volt beglerbég. Legalább ennyire érdekes, hogy Eszék városában 1550 körül valóban feltüntettek egy mahallét (városnegyedet), amely Kászim pasa mecsetjéről kapta a nevét.[19] Tehát nem dzsámit, hanem csak szerényebb imahelyet építtetett Kászim Eszéken, s emellett állhatott – ha egyáltalán – medreszéje és az alacsonyabb szintű iskola. S hogy köze volt a környékhez, azt az is jelzi, hogy 1546-ban egy rétet és egy csiftliket (majorságot) találunk az eszéki náhijén belül az ő használatában.[20]

Következő utalásaink a sokszor csepült Szerémi Györgytől származnak. Elbeszélése szerint 1530 júniusában az a hír járta, hogy a „németek”, azaz a Habsburgok „János király ellen akarnak jönni. [...] János király azonnal Momen (Mümin) vajda után küldte futárát Nándorfehérvárba, hogy jöjjön a lehető leggyorsabban...” Kászim vajda is készséggel csatlakozott Mümin naszádosaihoz, mintegy négyszáz lovassal, s „Pest felett, Kisjenő faluban szállott meg...” A nem sokkal ezután Erdélybe távozó János király „három őrt állított; Momen (Mümin) vajdát a vízre, másodikul Kászon (Kászim) vajdát a földre, harmadikul Bánffy Jánost Buda városába”.[21]

A fentiek jól rímelnek az eddig elmondottakkal. Akár Újlakon állomásozott ekkor Kászim, akár Eszéken szolgált, a Nándorfehérvárról jövő hívó szó könnyen megtalálhatta őt itt is, ott is. Úgy tűnik, Szerémi értesülése ezúttal pontos volt (de azért azt sem zárhatjuk ki, hogy Istvánffy áll közelebb az igazsághoz, ahogy arra az imént kitértünk). A török alakulatok pesti kicsapongásainak leírása viszont már nem mentes a korabeli sablonoktól, azt pedig nem tudom, mennyire kell elhinnünk, hogy végül Török Bálint fenyítette meg őket.[22] Az évszámok tekintetében egyre zavarosabbá váló előadásból az világlik ki, hogy nem sokkal később János király ismételten Kászimhoz fordult segítségért, feltehetőleg Roggendorf első Buda elleni hadműveletekor. Szerémi szerint ekkor 600 „beslia lovassal” érkezett, akik közül száz fő a logodi síkon csapott össze a németekkel s a pártjukon álló magyar főurakkal.[23]

A Szerémitől idézettekből számunkra most nem igazán fontos, hogy tényleg kétszer járt-e 1530-ban Kászim Budán vagy csak egyszer, csupán az, hogy ebben az évben Szapolyai hívására megjelent a fővárosnál, s a király oldalán részt vett annak védelmében.

Ezt követően a történetírók az 1532-es kőszegi hadjárat idején beszélnek el egy nagyobb betörést „Alamán országba”, amelyet egy bizonyos Kászim vojvoda vezetett, s amely végül súlyos vereséggel zárult; egyes szerzők szerint mindenki odaveszett.[24]

Az eddigi képbe beleillenék, hogy – bár megelőzően reguláris erők főnökének láttuk – a nevezett néhány ezer akindzsi élére áll, s az előléptetés reményében kockára teszi életét. Amennyiben csakugyan ő s nem egy hasonnevű társa vállalkozott a becsapásra, akkor neki mindenképpen meg kellett szabadulnia[25] az Enns folyó vidékén vívott csatából.

Ha az iménti Kászim vojvoda nem lenne azonos az általunk keresett személlyel (s végül inkább efelé billen a mérleg nyelve), akkor is van róla adatunk 1532-ből. Legalábbis Istvánffy elmesél egy epizódot, amelyben Kászim és Nomilla (Mümin?) hajóhada vett részt, s ütközött meg valahol Komárom alatt a Habsburg erőkkel. Ugyancsak tőle értesülünk arról, hogy az 1533-ban Móré László megbüntetésére kiküldöttek között ott volt Kászim is.[26]

1536. január 29-én írták Pesten azt a két levelet, amelyik perdöntő jelentőségű Mümin és Kászim kapcsolatát illetően, egyben visszamenőleg igazolja Szerémit és részben Istvánffyt is. Az egyező tartalmú, s egy szultáni irattal Ferdinándhoz igyekvő futár számára Martin de Lascano komáromi kapitánytól szabad áthaladást kérő levelek egyikét „prefectus navalis exercitus Muumnyn Vaywoda” szignálta, a másikat pedig „prefectus besliarum Kazon Vaywoda”.[27] Világos tehát, hogy a két középszintű katona szorosan együttműködött s különleges felhatalmazásokkal bírt a végek ügyeinek intézésére. Másfelől tisztázódik, hogy Szerémi akkor is telibe talált, amikor beslik vezetőjeként aposztrofálta Kászimot (ami nem feltétlenül zárja ki, hogy előtte azabok főnökeként szolgált). Végül a prefectus szó igen rugalmas használatára kapunk itt példát, ami indokolja fentebbi óvatosságunkat Kászim újlaki pozícióját tekintve.

Egy esztendővel későbbi, azaz 1537. áprilisi a következő adatunk, amikor ismét arról hallunk, hogy Kászim Pestre érkezett János király megsegítésére, ezúttal 3000 emberrel.[28] Ez év júliusából származik az a levél, amelyben Bakics Pál továbbítja Velics Demeter kémjelentését I. Ferdinándnak. Utóbbi egy olyan postahajóra feljutva szerezte híreit, amelyik Kászim és Musztafa vojvodát szállította hazafelé Mehmed szendrői-belgrádi béghez.[29]

 A „Verancsics-évkönyv” 1538. február 24-ét követő, ám Szakály Ferenc által 1541. augusztus 29. utánra helyesbített bejegyzése szerint „Kaszon vajda Pesttől indulván Szekszárdot [...] megvevé...”[30] A javított időpont Kászim újabb főváros környéki tartózkodását is magával vonná, sőt azt is implikálná, hogy jelen volt Buda megvételénél.[31] A dolgot némileg bonyolítja, hogy közvetlenül a most idézett mondatot megelőzően ezt olvassuk: „János király az tereknek Pesttől, Budátúl bucsút ada, mind vizen való erőnek, mind szárazon (valónak) Kaszon vajdának.” Ez az állítás Szerémit visszhangozza, s feltétlenül 1540 előttre utal.

Ha valamennyi eddig felsorolt adatot hitelesnek tartjuk, akkor 1530 és 1541 között nem kevesebb, mint nyolcszor járt vagy időzött huzamosabban Kászim Budán, illetve Pesten: kétszer 1530-ban, egyszer 1532-ben, egyszer 1536-ban, egyszer 1537-ben, egyszer 1538 táján és kétszer 1541-ben (az Esztergomból való visszajövetelt külön útnak számítva). Ezek közül az 1536-os, az 1537-es[32] és az 1541-es közlések dátuma támadhatatlan, a többié kissé bizonytalan. Megítélésem szerint Szerémit egyik alkalommal erősíti Roggendorfra való hivatkozása, hisz ellene csak 1530-ban mozgósíthatott török hadakat Szapolyai. Ha a Memoria rerum Szekszárdot illető elfoglalási dátumát megváltoztathattuk, akkor nincs komoly elvi akadálya az elbocsátási passzus 1530-ra vagy 1537-re való korrigálásának sem, s akkor elesne a váradi szerződés utáni első budai tartózkodás. Mindazonáltal az sem kizárt, hogy a Memoria rerum egyazon –1540 előtti – alkalomról beszél, ami még azt is magával hozhatná, hogy nem Kászim foglalta el Szekszárdot, hanem valaki más.

Az immár hosszabb ideje a magyar végeken vitézkedő Kászimot 1541 végén vagy 1542 elején nagy megtiszteltetés érte: az újonnan kialakított Budai vilájetben a Drávától északra eső legelső szandzsáknak, azaz a Mohácsinak az igazgatásával bízták meg. Jelen ismereteink alapján annyit mondhatunk, hogy kinevezésére 1542. március 11-e előtt kétségkívül sor került, hiszen a mondott napon kelt a budai beglerbég egy olyan tezkeréje, amelyben Mohács bégje, Kászim egyik emberét terjesztette elő tímár-birtokra.[33] A kérdéses budai pasa Báli kellett legyen, hiszen tőle már 1542. február 7–15. között is ment feljegyzés Isztambulba.[34] Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy maga a kijelölés is az ő hivatali idejéhez kötődik-e, vagy korábban, még Szulejmán pasa működésekor történt-e.

Arra nézvést, hogy Kászim bég egy ideig Szekszárdon ütötte fel főhadiszállását, a Szakály Ferenc által közzétett levélen[35] és más hivatkozásokon kívül az egyik török krónikában megőrzött, általa fogalmazott jelentés is szolgáltat bizonyítékot. Ebben a keresztények Szekszárd elleni akciójáról ad hírt, majd ezt mondja: „ekkor az összegyűlt gázikat magunk mellé véve, kimentünk (mármint a várból), amazokkal szembeszálltunk és heves harc és küzdelem támadt”.[36]

Az 1543-as évet végigharcoló[37] Kászim a dunántúli hódításokból[38] megkapta Siklóst és Pécset,[39] amit úgy kell értenünk, hogy ezt a két várat és várost is az ő fennhatósága alá sorolták. Valamikor ez után költözhetett át a püspöki székhelyre, hogy 1544. február 17-én már innen küldhessen nem túl meleg hangú levelet Pemfflinger Katalinnak.[40] Ez idő tájt készült az a Habsburg felmérés, amelyben a török kézen lévő várak legénységének számát adták meg kerekített formában. Ebben kimondottan Kászim bég alárendeltjeként említenek 200 tatárt Pécsett, majd lentebb hozzáteszik, hogy van még őrsége Waranawar (Baranyavár), Sauswar (Szászvár), Gireschgall (Görösgal), Tarpan (?), Sant Andrey (?) és Sacks (Szakcs) várában.[41] Magyarán a legtöbb erősségben ott voltak emberei, még ha valószínűleg nem is ő pénzelte a teljes kontingenst.

A terület katonai biztosításán kívül, már csak a végekkel való közvetlen érintkezés miatt is, a mohácsi(-pécsi) vezetőnek a hírszerzés is fontos feladata lehetett. Úgy tűnik, Kászim megfelelt a várakozásoknak. Ennek jele, hogy 1545. március 28-án és 29-én a Porta két egymást követő, szövegében alig különböző parancsban nyugtázta a nemrégiben küldött információkat, újabb utasítást adva alkalmas kémek átdobására, hogy azok felderítsék Ferdinánd terveit és tetteit.[42]

Gévay alapján jó okunk volt feltételezni, hogy Kászim mohácsi bég maradt egészen a harmadik budai pasa, Jahjapasazáde Mehmed haláláig, azaz 1548. január végéig, amikor is a nevezett utódjává tették meg.[43] Ezzel szemben Török Bernát jóval korábban, 1546. május 1-jén arról tudósította Nádasdy Tamást, hogy „Thowaba thegnap delbe Iuta Naģ Antalhoz, Marthon porkolabnak eģ ÿnaa, kÿ altal thÿtkon ezt ÿzente Nekÿ: hoģ vnekÿc az kazon portaÿan wolna eģ att’affÿa kÿ Nekÿ ezt ÿzente, hoģ az Bwdaÿ pa∫∫a megh holt, es czazar, kazonbeket thette hel’ebe, es oda ÿģekeznęk, czak warnaÿa az szanδakot kit hel’ebe hadna peczewth.”[44] A Kászim bégre vonatkozó értesülés helyessége felől szerintem nem kételkedhetünk, tehát elvi szinten már 1546 tavaszán megkapta a beglerbégi kinevezést. Valószínű, hogy utódját csak később jelölték ki a Mohácsi–Pécsi liva élére,[45] de közben a döntésen is módosítottak, s előbb rövid időre Székesfehérvárra tették. A nemrég talált korai központi nyilvántartás szerint ugyanis ez utóbbi szandzsákközpont vezetőjeként kapta meg 1547. december 15-én a budai kormányzói hivatalt,[46] így aztán a beiktatás 1548 elejére tolódott.[47]

A mintegy ötéves mohácsi–szekszárdi–pécsi működése során Kászim bég, illetve az ő emberei igyekeztek minél több hasznot húzni a hatalmi pozíciójukkal járó lehetőségekből. Ez a hódoltság területén többek között azt jelentette, hogy hivatalos fizetségük mellett megszerezték kisebb földdarabok, kertek, rétek, malmok életre szóló, de legalábbis hosszú távú használati jogát. Ennek két példáját fentebb, az Eszék környéki régióban már láttuk. A hatalmas kiterjedésű Mohácsi szandzsákban tágabb tere nyílt a vagyongyarapításnak – dőreség lett volna nem élni vele.

Kászimnak a Mohácsi szandzsákon belüli személyes szerzeményei közül elsőként mégsem ilyen kisebb ingatlanokkal foglalkozunk, hanem azzal a néhány faluval, amelyeket az ő kegyes alapítványaként, azaz vakufjaként tartottak nyilván. Ezekkel összefüggésben ismét Pecsevit kell idéznünk, aki az alábbi, hihetetlennek tűnő értesülést közli Kászim karrierjének korai szakaszáról szólván: „Sőt, a tévelygő királlyal szemben továbbra is barátságot színlelt, s ezért [a király] Öszekkel átellenben három falut ajándékozott és adott örökbirtokként neki, amiről később a világ menedékhelyéül szolgáló padisah nagyúri temliknámét kegyeskedett adni. Arra, hogy [a király a falvakat] örökbirtokként adta, az a bizonyíték, hogy ebben az országban minden falunak és pusztának van hitetlen szpáhija (birtokosa), aki alkalomadtán az adókat onnan beszedi; az említett falvakat a király kivette az ország defteréből (összeírásából), ezért nincs hitetlen szpáhija.”[48]

Nem kevesebbet állít tehát Pecsevi, mint azt, hogy Szapolyai János magyar király Kászim vojvodának adományozott három települést (esetleg éppen fent említett 1530. vagy 1537. évi segítségnyújtásáért). A maga nemében nem akármilyen súlyú kijelentés ez. Izgalmas feladat lenne kideríteni, hogy van-e valamilyen nyoma a János király korából megmaradt iratanyagban a szóban forgó tulajdonjogi átruházásnak. Ennek én nem tudtam utánajárni. Egy biztos: az állítólagos birtokosztás által érintett falvak fekvését pontosan jelölte meg Pecsevi. A már az 1546-os szandzsákösszeírásban[49] is Kászim bég vakufjaként szereplő Daróc,[50] Kopács,[51] Bellye[52] és Csákfalu[53] ugyanis ténylegesen Eszék közelében, a Dráva túlsó partján helyezkedett el. Pecsevi tehát a vártnál jóval többet tudott a maga korát 100 évvel megelőző ügyről. (Annak nem tulajdonítanék jelentőséget, hogy nem három, hanem négy alapítványi helység bukkan fel forrásainkban, hiszen számuk időközben emelkedhetett, és bármelyik településhez jutott is későbben hozzá Kászim, az sem volt távol a többitől.) Mindazonáltal a királyi adományozás kérdését addig óvatosan kell kezelnünk, amíg legalább egy párhuzamos példát fel nem derít történetírásunk.[54] A dolog horderejéből nem von le semmit az a tény, hogy olyan helységeknél merül fel a gyanú, amelyek gyakorlatilag amúgy is török felségterületre estek.

Pecsevi azon megjegyzéséről, hogy a szultán temliknáméval (magántulajdonba adási okmánnyal) erősítette meg Kászim birtokait, annyit mondhatunk, hogy a magyar hódoltságban nagyítóval kell keresni azokat a tisztségviselőket, akiket a szultán öröktulajdonnal (mülkkel) jutalmazott. Kászim nem akármilyen társadalmi presztízsét, egyben korábbi szolgálatainak kiemelkedő fontosságát jelzi tehát az, hogy részesült ebben a kegyben.[55] Az ő jogosultságát igazoló okmány vagy annak másolata nem került elő, de egykor mindenképpen kellett készülnie ilyennek, a mülk státus kihagyásával ugyanis az említett falvak jövedelmeit nem lehetett volna alapítványi bevétellé változtatni.

1546 után még háromszor írták össze Kászim vakufjait, nevezetesen 1552-ben,[56] 1580-ban[57] és 1590-ben.[58] A helységekből várható adók mennyisége az idők során elég jelentékenyen változott, s az összeírt lakosság száma is tetemesen növekedett. Darócon 1546-ban 32, 1552-ben 48, 1580-ban (6 özvegyasszony társaságában) 63, 1590-ben 73 családfőt, illetve 5789, 7447, 5840 és 26 539 akcse adót tüntettek fel; Kopácson 27, 29, 74 (kívülük 8 özvegyasszonyt) és 98 családfőt (valamint 3 özvegyasszonyt), illetve 2906, 3710, 8179 és 9687 akcse adót, Bellyén 23, 20, 66 (kívülük 10 özvegyasszonyt) és 82 családfőt (valamint 12 özvegyasszonyt), illetve 1130, 1372, 9607[59] és 9687 akcse adót, végül Csákfalván 10, 11, 23 (rajtuk kívül 3 özvegyasszonyt) és 34 családfőt, illetve 340, 910, 2992 és 2833 akcse szokásos adót soroltak fel. Együttesen a családfők száma több mint háromszorosára gyarapodott, miközben a fizetendő tizedek és járandóságok négy és félszeresükre emelkedtek. Úgy látszik, a békés alapítványi falvak vonzották a környék lakosságát. A négy helység népessége mindvégig magyar volt, azt csak elvétve tarkította egy-egy idegenes hangzású nevet viselő személy.[60]

Az alapítvány célját nem ismerjük. Volt, aki arra gyanakodott, hogy tulajdonosa „a budai pasaként ... alapított pécsi «Kászim pasa dzsámi» fenntartására kötötte le.”[61] Annak fényében, hogy már 1546-ban is vakufként bukkan fel a négy falu, az eredeti célt akár másutt is kereshetjük, a közelség okán esetleg az eszéki mecset építésével és fenntartásával összefüggésben. Ennek elkészülési kronogramját Evlija Cselebi ugyan 966/1558–1559-ként adta meg,[62] de – mint láttuk – már 1550 táján egy mahalle szerveződött köréje. A pécsi dzsámi akkor jöhet szóba, ha alapítása korábban, még a mohácsi–pécsi funkció betöltésekor történt. Erről megoszlanak a vélemények; a kérdéskörrel legtöbbet foglalkozó Gerő Győző is eltérő időpontokat jelöl meg.[63] Ehhez a forrásokból annyit tudok hozzáfűzni, hogy Pécsett 1546-ban 5 olyan egykerekű alapítványi malmot soroltak fel, amelyek Kászim bég závijéjának, azaz vendégkolostorának céljaira voltak lekötve,[64] s ugyanez volt a helyzet 1552-ben is.[65] Tehát legkésőbb 1546-ra állt, de legalábbis befejezéshez közeledett a kolostor építése, azaz Kászim ottléte alatt kezdett annak létrehívásához. Ez erősíti azt a feltételezést, hogy a závijénál fontosabb vallási feladatokat betöltő dzsámi megkonstruálásához sem láthattak később hozzá. Azt mondhatjuk tehát, hogy a vakuf falvak bevételeiből elvben mindkét komplexum részesedhetett.

Kászimmal összefüggésben Pécsett még további malmokat említenek a defterek, együttesen tízet, mindegyikük egy-egy kerékre járt.[66] Bizonyára a Malomszegen szerezte őket, ahol „a török előtt Oláh Miklós és Gregorián Pál szerint mintegy negyven malom működhetett.”[67]

Kászim egyéb szerzeményeit az 1546-os mohácsi defter sorrendjében követjük tovább. Így a közvetlenül Pécs után összeírt Nagy-Árpád[68] mellett bejegyzett Kis-Árpád pusztáról tudjuk, hogy „tizedének megfizetése fejében”, ami 100 akcsét tett ki, „az említett livát bíró Kászim bég” kapta meg, miután tapu illetékét lerótta.[69] Egy nagyobb, öt kerékre járó malomra a Kapos folyó mentén fekvő Berek falunál[70] tette rá a kezét.[71] Siklós város határában egy majorságot „bérelt”, amelyhez becslés szerint 100 zsákos szántó és 20 kapás szőlő tartozott.[72] Mihálykereke után vették fel Kászim bég használatában lévőként azt a Koha pusztát,[73] amelyet később alapítványához csatoltak (l. az 58. jegyzetet). Végül a náhije-központ Pécsváradon volt Kászimnak egy kis malma, illetve egy majorsága, melynek tizedeit ugyan mindössze 200 akcsében szabták meg, de 60 zsákos szántóból, 30 kocsis rétből és 5 szőlőből állt.[74] A megadott tized nem tűnik valósnak; nehéz elképzelni ugyanis, hogy csak 30 cseber bor termett volna az 5 – igaz, korábbi gazdái által elhagyott – szőlőben, s a 2 akcsényi szénatized is jelképesnek mondható a 30 kocsira taksált lekaszálható mennyiség után.

A fenti tételek még együttesen sem képviselnek jelentős értéket, akkor sem, ha úgy látszik: Kászim javára elfogódottan mérték föl a majorságok várható bevételeit. Esetünkben, persze, nem kell attól tartani, hogy mint szandzsákbégnek nem volt mit aprítania a tejbe, annál figyelemre méltóbb, hogy mégis rárajtolt a szerény anyagi javakat hozó lehetőségekre.

Kászim első budai pasasága 1551. május közepéig tartott. Leváltásának okát csak gyanítani lehet: eszerint azt rótták fel neki, hogy 1550 őszén Izabella oldalán avatkozott be az erdélyi hatalmi harcokba.[75] Azért túlzottan nem haragudhattak rá, hiszen várakozási állományba tétel helyett továbbra is aktív szolgálatban hagyták, Székesfehérvár bégjeként.[76] Ebben a minőségében birtokolt néhány települést a Koppányi szandzsákban.[77] Pár hónap[78] és új feladatot kapott: hozzon létre szandzsákot az 1551 szeptemberében bevett Becse és Becskerek körül. Két szultáni parancs őrzi ennek a kérészéletű közigazgatási egységnek a meglétét, az egyik 1552. február 11-i, a másik március 13-i dátumot visel.[79] A korábbi parancskivonat annyiból is figyelemre méltó, hogy benne Kászimnak a Budai szandzsákban lévő, tímárt bíró embereire tértek ki, elrendelve, hogy vigye őket magával a végekre, s megtiltva, hogy távollétükben bárki is szemet vessen javadalmaikra.[80] Ezt megelőzően 1552. február 1-jén Makó és Besenyő népének küldött e minőségében meghódolási felhívást.[81] A makóiaknak írott parancs számunkra annyiból érdekes, hogy abban Kászim kijelenti, miszerint a Tiszától keletre fekvő régiók már nem a szegedi bég, hanem az ő hatásköre alá tartoznak.[82] Ennek nyomatékos hangsúlyozására azért volt szükség, mert ottani kollegája is sürgette a jómódú várost, hogy hozzá fizesse az adót.[83] Visszatekintve azt mondhatjuk: Kászim ítélte meg jól a helyzetet, hiszen Makó a Csanádi szandzsákba sorolva a Temesvári vilájet része lett.

Nem egészen világos, hogyan lehetett volna ekkor Kászim az aktuális szegedi bégnek, Hizirnek a felettese, majd hogyan kaphatta volna meg párhuzamosan annak álláshelyét is, midőn az kegyvesztetté vált – amint azt Szakály Ferenc kifejti.[84] Az első részkérdés kapcsán hivatkozhatnánk Kászim megelőző pozíciójára és megőrzött pasai rangjára, de minthogy szandzsákbégek közti hivatalos alá- és fölérendeltségről nem tudok, a felvetést egyelőre óvatosan kezelném, főleg konkrét szöveghivatkozás hiányában. A másik ponthoz az általam ismert török levéltári anyagból nincs megerősítés, ám a vonatkozó forráshely sem egyértelmű. Egyfelől szó sem esik benne Hizirről, másfelől Kászimról sem állítja a hivatkozott szöveg, hogy szegedi béggé tették volna, csupán annyit, hogy az előző télen, azaz 1552-ben hozzá küldték Ferenc diákot a városba.[85]

Az események felgyorsulása miatt Kászim nem sokat foglalkozhatott a Becsei–Becskereki szandzsák ügyeivel. Temesvár 1552. július végi hódoltatása ugyanis döntő fordulatot hozott a térség sorsában és Kászim életében egyaránt: most nem egy szandzsákot, hanem egy új vilájetet kellett megszerveznie.[86] Nincs pontos információnk arról, hogy mikor ruházták rá a beglerbégi funkciót. Minthogy a szultán és a nagyvezír nem volt jelen a hadjáratban, a kinevezés ügye egy ideig elhúzódott. Ez alatt Ahmed pasa irányította a tennivalókat, s tőle érkezett javaslat a kijelölendő pasa személyére is, amint arról egy 1552. szeptember 19-én kelt mühimme defteri passzusból értesülünk.[87] Ám a megbízatásról ennél hamarabb döntöttek, hiszen a havaselvei vajdának már augusztus 22-én kész tényként írtak a dologról.[88] Mivel ugyanebben a levélben azt is elmesélik, hogy Kászimot hátrahagyták Lippa megerősítésére, egyértelmű, hogy augusztus közepe előtt nemigen érhetett vissza Temesvárra. Ugyanakkor az augusztus 6-i, Ahmed pasának szóló szultáni parancsban – noha már nyugtázzák a vár elfoglalását – csak általánosságban beszélnek beglerbégről és szandzsákbégekről.[89] Tehát valamikor e két időpont, azaz augusztus 6. és 22. között született meg a határozat az új beglerbégség első pasájának személyéről. Ekkor szabták meg hászbirtokainak nagyságát is, méghozzá 800 000 akcséban.[90] Ez az összeg mintegy 20%-kal alatta maradt a budai mírmíránok javadalmainak, amelyek az 1540-es és az 1550-es években 1 000 000 akcse körül jártak.[91]

A temesvári pasák személyével foglalkozó kisszámú és a török forrásokat mellőző munkák azt sugallják, hogy Kászimot 1554-ben vagy 1555-ben rövid időre letették, s ezalatt Güzeldzse Rüsztem vitte az ügyeket.[92] Török oldalról egyelőre nem lehet igazolni ezt a vélekedést, sőt a jelek határozottan a folyamatos tisztségviselésre utalnak.[93] Erre vall az is, hogy az 1554 végén[94] vagy legkésőbb 1555 első felében felfektetett temesvári tímár–defteriben[95] néhány olyan szpáhira bukkanunk, akik Kászim pasa emberei voltak (ezzel szemben Rüsztem pasa neve egyszer sem fordul elő ilyen összefüggésben).

Pesty a továbbiakban 1556-ra Halimról (NB. önállóan ilyen személynévvel még nem találkoztam, csak Abdulhalím összetételű változatával) tételezi fel, hogy Kászim helyére lépett volna, nem véve észre, hogy az illetőt „Zanchiakus”-nak titulálták.[96] A dolog azonban mégsem teljesen légből kapott, csak nem az rejlik mögötte, amit Pesty gondolt. A Kászim pasát tekintve fentebb, a 93. jegyzetben idézett 1555. december 1-jei bejegyzés ugyanis az alábbi, eddigi ismereteinkkel merőben ellentétes sorokat tartalmazza: „Kászim pasa temesvári beglerbég levelet küldött és előadta, hogy Lippa határtartomány, s ha a beglerbég ott lakna, a végek rendben tartása és más ügyeinek intézése könnyű lenne, a tartomány pedig felvirágoznék. Ezért megparancsoltam, hogy lakjon Lippán, Temesvár pedig adassék Lippa bégjének, Halíl bégnek, együtt a temesvári mál defterdársággal.”[97]

A következő történt tehát: Kászim javaslatára a változatlan nevű vilájet székváro-sát stratégiai megfontolásokból áttették Lippára, a Temesvári szandzsák pedig lefokozódott az átlagos közigazgatási egységek szintjére. Ilyen fából vaskarika megoldás valószínűleg csak a végeken fordulhatott elő, beleértve azt is, hogy valaki egyszerre legyen szandzsákbég és pénzügyi elöljáró.

Az átszervezés megvalósulását máshonnan is módunkban áll igazolni. Mintegy hat héttel az előző rendelkezés után, 1556. január 12–21. között ment ki egy parancs a „Temesvárt összeíró temesvári szandzsákbégnek, Halílnak”.[98] A budai rúznámcséba pedig – elég váratlanul, de számunkra szerencsésen – 1557 júliusának elején bevezettek néhány, szám szerint 23 temesvári változást is. Ezen tímárok kiutalására a „Lipovai mírmírán” többletéből nyílt alkalom.[99]

E terjedelmes kitérő után szigorúan vett témánkhoz visszakanyarodva, leszögezhetjük, hogy nem tudjuk egyértelműen, ki, s mikor került mohácsi–pécsi bégként Kászim helyére. A fentebb már citált kimutatásban csak 1550. szeptember 26-i keltezéssel említik a legkorábbi itteni vezetőt, Dervist.[100] Ez a nap azonban nem lehet ide tételének pontos időpontja, hiszen már 1549. március 21-e körül az alábbi formában tüntette fel rangját: „Nos Derwyzbek Locumtenenens Sacre Cesaree Mattis in Quinque ecclesiis”.[101] S bár arra is kitért, hogy „mywlta ennekem tyztwl az hatalmas chazar Peczeth atta, nam en sem wtath az en nepeymwel nem allathom, sem war ala nem zagwttam”, azt sajnos elfelejtette hozzátenni, hogy mikortól érvényes ez a megjelölés. A dokumentum szövege alapján az a benyomásom, hogy hosszabb tartamra visszanyúló tapasztalatait összegezte benne.

A kérdés megoldásához közelebb visz, ha felidézzük, hogy Dervis addigi szegedi szandzsákbéget 1545. január 28-án Székesfehérvár élére helyezték.[102] Az 1550 táján vezetett központi lista úgy tudta, hogy 1547. december 25-től Báli bég intézte ugyanennek a livának az ügyeit, ugyanakkor – mint láttuk – ez év december 15-ig Kászim bég állt az élén.[103] Ha a vonatkozó szolgálati helyek leírásánál nem tévedtek, akkor Kászim valószínűleg Dervissel cserélt, valamikor 1547 vége felé, hisz utóbbit Mo-hácsnál, mint korábbi fehérvári elöljárót azonosították.

A következő években is elég gyakran találkozunk vele ahhoz, hogy folyamatos hivatalviselőnek tarthassuk. Így 1550 őszén a Rinya mocsaraiban szenved vereséget Babócsa urától, Báthori Andrástól, mely eseményre még 1552. január 5-én is visszatértek.[104] 1551. évi hadi tetteiről Verancsics Antal emlékezett meg egyik latin nyelvű töredékében.[105] 1550–1552-ben ő készítette a Simontornyai szandzsák összeírásait.[106] 1553. december 27-én egy általa valamivel korábban ajánlott áttért személy jutalmazásáról döntöttek.[107] Török forrásban 1554. február 24-én találkozunk újra vele,[108] majd egy októberi levél Koroknáról azt adja izgatottan hírül, hogy Dervis három bégtársával rájuk indult.[109] 1555 júliusában Csányi Ákos úgy értesült, hogy Kászim – ekkor temesvári – pasa és Dervis bég újabb somogyi akciót fontolgat:[110] s csakugyan, ez év szeptemberében elesett Kaposvár és Korokna. Az ostrom résztvevői közül egyes kútfők kihagyják őt,[111] mások viszont egyértelműen igazolják jelenlétét.[112] Így aztán decemberben már azzal büszkélkedett – ugyancsak Pécsett kelt levelében –, hogy a szultán neki adta a két helyet,[113] míg testvére Babócsát kapta.[114]

Némi kultúrtörténeti érdekessége is van Csányi Ákos azon 1556. április 1-jei levelének, amelyben arra kéri Nádasdy Tamást, hogy küldjön Dervis bég diákjának „valami jó kerezténi keniveket”, azzal a hátsó gondolattal, hogy így őt is és általa talán főnökét is megnyerhetik.[115]

Három nappal később úgy döntöttek Isztambulban, hogy a korábban szultáni hászbirtokká tett 150.000 akcséból (vö. a 113. jegyzetben kifejtettekkel) 50.000 akcsét visszaadnak Dervis bégnek.[116]

Javadalmainak megújított listája valamikor 1555. novembere után készült. Ekkor 441.190 akcsét szedhetett be évente a pécsi, a szentlőrinci, a szentmártoni, a szekcsői, a harsányi, a siklósi, a görözsgali, a szászi, a sellyei, a baranyavári és a koroknai náhijéban. Ezek mellett volt egy 12.000 akcsés birtoka a Szendrői szandzsák lefcsei náhijéjában,[117] köztük az alább még szóba kerülő Jagodina falu, mely fölé odaírták: „bárhol is birtokol szandzsákot, számítsák hászaihoz.” A fontosabb települések közül övé volt Pécs, Pellérd, Szentlőrinc, Szentmárton, Siklós, Kálmáncsa, Lábad, Szigetvár (!) és Marcal város valamennyi nem kincstári jövedelme. Meg kell jegyeznem, hogy a teljes összegből 146 134 akcse olyan helyekről származott, amelyek adózóképességét csak becslés, illetve elfogadás (azaz Dervis bég beleegyezése) alapján lehetett megállapítani.[118] Az ilyen, még nem teljesen meghódított régiókban aztán mindig a javadalmazott ügyességén múlott, hogy mennyit tudott beszedni.[119] Esetünkben, persze, ebbe a kategóriába tartozott Szigetvár is, hiszen még távolról sem volt oszmán kézen.

Dervis mohácsi–pécsi bég egyik utolsó javaslatát, melyben a Kaposvár 1555. évi ostromakor vitézkedők számára kiutalt településeknek az illetők szolgálati helyéhez közelebb esőkkel való kicserélését kérte, 1556. november 24-én vették figyelembe Isztambulban.[120]

Nem sokkal ezután, vélhetően a budai pasa áskálódása következtében, aki az 1556-os szigeti kudarcért részben Dervist tette felelőssé,[121] 1557. február 4-én született az a portai határozat, melynek értelmében az elég távoli Avlonjába (ma Valona Albániában) kellett volna mennie.[122] Négy nappal később azonban igazítottak az elgondoláson, s megengedték neki, hogy visszatérjen Szegedre.[123]

Dervis bég tehát összesen közel 10 évet töltött Pécsett, ami hazai és birodalmi viszonylatban is kivételesen hosszú időtartamnak számít. Ehhez, persze, nem akármilyen családi háttér kellett, bár ennek pontos jellegéről eddig megoszlottak a vélemények. Többen Jahjapasazáde Mehmed fiának tekintették[124] mások viszont a Jahjapasazédékkal rokonságban álló Kücsük Báli, második budai pasa leszármazottjának tartották.[125] A kérdést a budai rúznámcse egy 1553. február–márciusi bejegyzésrészlete juttatja nyugvópontra, amely szerint Inebahti szandzsákbégjének, Haszánnak átadták Báli pasa fia Dervis bég néhány faluját, amelyeket az a vidini mírlivától, Báli bégtől kapott.[126] Emeletes, tágas udvarú házuk Jagod(in)ában épült,[127] gondját Hans Dernschwam szerint egy Miskolcon (!) rabul ejtett pap viselte. A jól értesült utazó azt is hozzáfűzte, hogy „A fent említett Dervis bég a császár (értsd: a szultán) jóvoltából a legnagyobb úr Jagoda faluban; ugyanis ez idő szerint Pécs város prefektusa, vagyis bégje.”[128]

 Hősünk jó ízlésére, pompakedvelésére vet fényt az az adat, amely szerint egy Ferruh nevű vojvoda[129] szabadon bocsátása ellenében többek között egy 800 aranyat érő sátort is követeltek, „mind udvarával, zékivel; oliant, mint az Dervis bék fő sátora, mikort cházár zemélével hadba vagion.”[130] Úgy is mondhatnánk, hogy a mohácsi–pécsi vezető hadisátra etalonként szolgált a végeken. Mindazonáltal építő tevékenységének nincs nyoma sem a városban, sem a szandzsákban.

Dervis bég Szegedről sem tévesztette teljesen szem elől korábbi „munkahelyét”. Egy alkalommal például arról tájékoztatta az udvart, hogy a legénység kis száma miatt a mohácsi út bezárult, s emiatt a Budai vilajetbe igyekvők kénytelenek a Dunán Tolnánál átkelni.[131]

Utódjaként régi ismerősünket, Kászimot vezényelték Temesvárról a Mohácsi és a Görözsgali liva élére, mely posztot „beglerbégség formájában” kapta meg 1557. január 5-én,[132] azaz még azt megelőzően, hogy Dervis bég végleg megnyugodhatott volna afelől, hogy nem esett ki a szultán kegyeiből. Ugyanakkor – érezve, hogy nem lesz könnyű Kászim pasa járandóságait Mohácson és környékén kiutalni –, az alábbi megjegyzést fűzték imént idézett kinevezéséhez: „Temesvári hászai ellenértékével; az említett szandzsákok hászait és kezében lévő csiftlikjeit adják neki; ha nagy hiányai lennének, a Temesváron kezében lévő hászokból egészítsék ki!”

Mérget vehetünk rá, hogy bonyodalmakat okozott javadalmainak összeszedése. Nem véletlenül tértek vissza a kérdésre március 30-án, mondván: „A temesvári beglerbég Temesvárott lévő hászai hétszázhetvenezer-kilencszázkilencvenhat akcsét tesznek ki. Ebből százezer akcsét most Lippa bégjének, Arszlánnak jelöltek ki. Kászim pasának, akinek a Mohácsi beglerbégség adományoztatott, hászok gyanánt négyszázegyezer a Mohácsi szandzsákból, kétszázötvenezer a Görözsgali szandzsák hászaiból lett kijelölve, s huszonkétezer akcsét érő csiftlikjét is megkapta, ami összesen hatszázhetvenháromezer [akcse]. Ám az említett Kászim pasa a Temesvári beglerbégségre nyolcszázegyezer-nyolcszázhetvenkilenc akcsényi hászokkal szerzett berátot (kiutalási okmányt). Ily módon ebből az ügyből (azaz a váltásból) száztizennyolcezer-nyolcszázhetvenkilenc [helyesen 128.819] akcse hiánya támadt. Megparancsoltatott, hogy [hiányát] a temesvári hászokból pótolják, s miután Arszlán bég és a nevezett hászai kiegészültek, a fennmaradó temesvári többletből a szegedi szandzsákbég, Dervis bég meglévő hiányait pótolják.”[133]

E szándéknyilatkozatok dacára sem tudjuk perdöntően igazolni, hogy csakugyan éltek-e a másik tartományból való elvonás – ekkoriban másutt nem tapasztalt – lehetőségével.

Az elsőként idézett iratban lévő „beglerbégség formájában” kitételt, amelyre nem nagyon ismerek máshonnan példát, valószínűleg úgy kell felfognunk, hogy noha gyakorlatilag szandzsákbégi funkciót látott el Kászim, korábbi érdemeire való tekintettel megőrizhette magasabb rangját, de a kormányzása alatti terület nem lett külön vilájet. Mindazonáltal a második ruúsz-defteri passzusban, illetve két rúznámcse bejegyzésben szereplő „Mohácsi beglerbégség” megjelölés[134] legalábbis elgondolkodtató, annál is inkább, mert jól értesült magyar végbeliek szintén hallottak arról, hogy „több szandzsákot is alája rendeltek, hogy állandóan készültségben lehessen”.[135] Valahonnan innen eredeztethető egy dunántúli beglerbégség felállításának ötlete, amely később a Szigetvári, majd a Kanizsai vilájetben öltött testet.

Mintegy hét és fél hónapig tartott Kászim számára ez a közbülső állapot. 1557. augusztus 19-én újra Buda élére került,[136] s ekkor nyilván levették a napirendről az esetleges Mohácsi vilájet életre hívásának kérdését.

Ezúttal jó egy évet töltött Kászim a Magyar Királyság egykori fővárosában. Korábbi emberei közül, úgy tűnik, nem sokan követték; biztonsággal háromról tudjuk ezt kimutatni: Mehmed nevű vojvodája, aki korábban a Lippai szandzsák szpáhija volt, Szalánkemén környékén jutott új birtokokhoz; Semsz vojvoda a Temesvári vilájetben lévő tímárja helyett az erdődi náhije hat gyenge pusztájából próbálhatott meg 5999 akcsét kicsiholni; Behmen kethüda viszont jól járt, hiszen nemcsak az Arad alatti vitézkedéséért járó 1000 akcsés emeléséhez jutott hozzá, de még némi többlethez is.[137] A rúznámcséban csak mint Dzsáfer mírahor felbukkanó valaki[138] nagy valószínűséggel szintén az ő kliense volt, a rang és a korábbi temesvári javadalmakra való hivatkozás egybeesése alapján. Még bonyolultabban deríthető ki, hogy egy Szülejmán nevű írnok Kászim holdudvarába tartozott. Ő is a Temesvári vilajetből keveredett át Budára, immár ziámet-birtokosként 1557. december végén.[139] Kötődését a beglerbéghez azonban csak az 1559. évi budai tahrír-defteri fogalmazványának a régi haszonélvezőt rögzítő részénél tüntették fel, Etyek, Tápiószecső és Szirák helység esetében,[140] melyek közül az első kettő 1557-es kiutalási listáján is rajta van. Látszólag erősen megfogyatkozott tehát Kászim pasa kísérete. Valószínűbb azonban, hogy az írnokok tulajdonítottak ekkor kisebb jelentőséget a viszonylatok rendszeres jelzésének.[141]

1558 novemberében Kászim pasa – ahogy arról a Habsburgok portai ügyvivője értesült – ismét lejjebb került a ranglétrán, midőn a boszniai szandzsák[142] főnöke lett,[143] igaz, csak pár napra. Gévay ezen a ponton lezárta életútjának nyomon követését, s átmenetileg mi is szem elől vesztjük őt. Gyanítható, hogy továbbra is magyar földön maradt, hiszen Tujgun pasa 1559. június eleji halála után ő is a posszibilis jelöltek között szerepelt.[144] Biztos viszont, hogy a pár nappal később, 1559. június 19-én budai pasává tett Rüsztemtől ő vette át a temesvári posztot,[145] s 1560-ban is több alkalommal küldtek neki központi rendeletet.[146]

Kászim pécsi utódja Arszlán bég lett, akiről bizonyossággal tudjuk, hogy a harmadik budai pasa, Jahjapasazáde Mehmed fia volt. Ő már 1537-ben mírlivaként működött, mint Pozsega legelső irányítója.[147] Mohács élére Lippáról került.[148] Takaró Mihály 1557. szeptember 18-án utalt arra, hogy „Pécsett Oroszlán béknek sáncsokságot attak”.[149]

Első török adatom 1558. március 13-án szól róla ebben a funkcióban.[150] A budai számadáskönyvekben is elég gyakran szerepel 1558 júniusa és 1559 februárja között.[151] Több jel vall arra, hogy nem lehetett túl népszerű bégtársai körében,[152] ugyanis Mehmed veszprémi[153] és Veli fehérvári bég még megölésére is kísérletet tett. A hardi erdőben rontottak rá valamikor 1558. május 19-e előtt, de szerencséjére – bár több sebet kapott – megúszta az esetet.[154] Valamikor ezután nyugalomba vonult,[155] bár csak átmenetileg, hisz idővel kezdő posztján, Pozsegában, majd Szendrőn tűnt fel.[156]

Nyomába a korábbi zvorniki elöljáró, Mehmed bég (alkalmanként pasa[157]) lépett, valamikor 1559 nyarán.[158] Ez év szeptemberében azon vitatkozott ottani utódjával, Hüszejn Sahhal, hogy kinek is jár a nemrég betakarított gabonatermés.[159]

1560. február 21-én született az a parancs, hogy fiának, Oszmánnak, aki korábban a birodalom másik sarkában, a Lahszai vilájetben 30 000 akcsés ziámetet birtokolt, de arról letétetett, most a Budai pasalikban alakítsanak ki azonos értékű javadalmat.[160] E protekciós ügylet kapcsán azt a feltételezést is útjára bocsáthatjuk, hogy talán a papa is valamelyik arab tartományból érkezett európai területekre, ám egyelőre nem találtam olyan valakit, akivel kapcsolatba hozható lenne.

Mehmed bég nevéhez fűződik egy fontos tisztség, a dunai kapudáni hivatal létrehozása. 1560. június 22-én hagyták jóvá Isztambulban, hogy az általa javasolt Kászim nevű ziámet-birtokos, aki korábban az elhunyt Ali pasa[161] kethüdája volt, elsőként betöltse ezt a posztot. A mírliva azért állt elő ötletével, „mert a Mohács közelében folyó Dunában nagy szigetek vannak, ám sajkák hiányában ezek birtoklása és védelme innen nehéz”, a kiszemelt valaki pedig nagyon érti a hajók dolgát, s vállalja, hogy ha mégis megsérülnének, ő pótolja őket.[162] E világos döntést olvasva kissé meglepődünk azon, hogy egy héttel később a dívánban olyan parancsot fogalmaztak, amely további információkat kért a tervezetről.[163] E dokumentumból az elgondolás néhány más részletét is megismerjük. Eszerint a dunai szigeteket az ellenség rendszeresen támadja, s minthogy Budától 7–8 napi távolságra van, az ottani kapudán nem képes kellő védelmet nyújtani. Pécsett (!) lenne 10 sajka, melyekre az elvesztett palánkok mintegy 125 főnyi gyalogságát, illetve a Tujgun pasának Mohácson épített palánkba[164] irányított martalócok némelyikét kellene tenni. A válasz főleg a személyi feltételek alaposabb felmérését szorgalmazta.

Igyekezete más vonalon is megnyilvánult. Így a kaposvári várban megtelepedett mintegy 400 főnyi mohamedán számára először egy kisebb imahelyet, meszdzsidet (mecsetet) emeltetett, majd megkérvényezte, hogy az dzsámi rangot kaphasson. Az engedély dátuma 1560. június 17.[165]

Egy másik érdekes ügy, amelyről Mehmed az uralkodót tájékoztatta, János Zsigmondnak a Habsburg főhercegnővel kötendő házasságával kapcsolatos. Megbízható kémei révén a bég úgy értesült, hogy a bécsi király a lányát az erdélyi tartományban lévő királyfinak adta, néhány Bécs környéki várral és országrésszel együtt, ugyanakkor egy Tira Ferenc[166] nevű személyt ötezer emberrel Erdély elfoglalására kíván küldeni. A Porta semmitmondó reflexiója további hírek szerzésére ösztönözte a béget.[167] Ezt a mühimme defteri bejegyzést tartalmán kívül azért villantottam fel, mert a jelenleg a figyelem középpontjában álló török hírszerzés[168] hatékonyságára vet fényt, illetve jól jelzi, hogy ennek egyik fő felelőse a határhoz közel működő mindenkori mohácsi–pécsi bég volt.[169]

Pár héttel korábban egy másik kacifántos eset kapcsán keresték meg Mehmed béget. Ibrahim szekszárdi mírlivának nem volt gyermeke és örököse, ezért kívánsága szerint a magántulajdonában lévő házai, szőlőskertjei, malmai és csiftlikje magyar származású kapidzsibasijára, Mehmedre és Dzsáfer vojvodára szállhattak volna. Csakhogy ezek, annak érdekében, hogy e javakhoz mielőbb hozzáférhessenek, a belső területek néhány magyar származású szolgálattevőjével együtt megölték a béget. A mohácsi bég nemcsak ezt derítette ki, hanem azt is, hogy a szóban forgó házak igen félelmetes helyen vannak, s bennük akár 400 ember is elfér, ezért birtokbavételük elkerülhetetlen. Hozzátette még, hogy a Szekszárdra vezényelt janicsárok szétszéledtek a városban, sanyargatják a rájákat – célszerű lenne összegyűjteni őket a fent említett épületekben. Utóbbi javaslatát jóváhagyták, a gyilkosság ügyében pedig további vizsgálatot rendeltek el.[170] Az egészben nem csupán az érdekes, hogy saját familiárisai gyilkolták meg a béget, hanem hogy az illetők magyar renegátok voltak. Ez a tény pedig azért figyelemre méltó, mert – hacsak ragadványnévként nem őrizték-hordozták – általában nehéz megállapítani az áttértek eredeti nemzetiségét. Magyar renegátokra meglehetősen kevés adat gyűlt eddig össze,[171] most ezek sora is gazdagodott.

A következő év elején, azaz 1561. január 20-án Mehmed Esztergomba került,[172] helyére pedig a szandzsák első főnöke, Kászim jött, akinek sikerült elérnie, hogy Temesvárról elbocsátva visszatérhessen első jelentős posztjára, még mindig meglehetősen magas, 500 000 akcsés javadalommal.[173] Felvetődhet, hogy csakugyan elhagyta-e a vilajet-központot, vagy netán ott halt meg, ahogy azt egy nem túl megbízható kompiláció állítja.[174] Ennek azonban ellentmond, hogy később is találkozunk párszor a névével, méghozzá dunántúli összefüggésben. Így 1561. április 13-án Bálint diák kálmáncsehi kereskedő azt a pécsi hírt jelentette a nádornak, „hogy ezth ez Kazombassatt ismegy khy withenyek inett Pechwl, hanem az weynek adnak az békségetth, Mwratt bek[175] fyanak.”[176] Az értesülés annyiban tökéletes, hogy a Kászim nyomába lépő addigi szécsényi béget, Mahmúdot – némi várakozás után[177] – ellenőrizhetően 1561. március 31-én helyezték a Mohácsi–Pécsi szandzsák élére.[178] 280 000 akcsés hászainak kiadását annyira megkavarták, hogy a végén „nem fogadta el”.[179]

Kászim pasára legközelebb 1561 karácsonyán utalnak Fehérvár körüli csapatösszevonások kapcsán, mondván a dologról neki is „értelme vagion”.[180] Aztán 1562. január 23-án hallunk róla, egyelőre utoljára, miszerint lovastól és szolgástól elvette Bálint diák kocsiját (aki azonos lesz a fent említett kereskedővel).[181] Ezt követően már nem élhetett túl sokáig a megfáradt harcos, s amikor meghalt, a nagy hódításoknak nemcsak egyik szemtanúja, de egyik legaktívabb részese szállt sírba vele. Evlija Cselebi tudtával Eszéken kísérték utolsó útjára. Mint írta: „Itt van a Gázi Kászim pasa búcsújáróhelye, a ki a dzsámi temetőjében, egy ólomtetejű, fényes kupolás sírboltban van eltemetve.”[182]

Emlékére egyébként lassan csönd borult. Kegyes alapítványait, amelyeket – úgy tűnik – egységes kezelésbe vont, elhanyagolták. Ez évekkel később szemet szúrt valakinek. 1577 tavaszán született az a rendelet, amelyben pécsi, eszéki, temesvári és lippai vakufjainak ügyében a jenői szandzsákbéget és kádit arra utasították, hogy az örökösök jelenlétében tisztázzák az összekuszálódott helyzetet.[183] Mennyire lett foganatja a meghagyásnak, nem tudjuk. Pozitív jel, hogy a négy Eszék környéki falut – mint láttuk – a 16. század végén is alapítványiként vették számba. Pécsi dzsámija máig áll, ottani „tekkéjének” vezetőjéről, Dervisről 1637 júniusában írnak egyszer.[184] Temesvári mecsetjéről viszont már a 17. században sem nagyon tudtak, bár a Kászim pasa mahalle fel-felbukkan az 1652–1653-ban vezetett temesvári szidzsilben.[185] A lippai váron belül épült mecsetjéről elnevezett városrész pedig e szandzsák 16. századi deftereiben bukkan fel.[186] Máskülönben csupán egy-egy történetíró érdemesítette néha arra, hogy röviden szóljon róla.

Az imént említett Mahmúd bég arról vált híressé, hogy következő állomáshelyére, Szolnokra is magával vitte, és megalázó rabságban tartotta Szegedi Kis Istvánt. Amikor aztán Mahmúd bég Fehérvárra került, s ott fogságba esett, a prédikátor örömében rögvest sírverset fabrikált neki.[187] Ez a mozzanat perdöntőnek tűnik ahhoz, hogy kimondhassuk: a nevezett elöljáró azzal az Aranid Mahmúddal azonos, aki már 1546-ban felbukkan budai alajbégként.[188] A gondolatmenet a következő: ugyanezzel a megkülönböztető jelöléssel 1563 és 1573 között először éppen Székesfehérvár, majd Szeged, Szolnok, Fülek és ismét Szolnok élén találjuk.[189] Vajon hol tölthette az 1546 és 1559 közötti éveket? Ez egyelőre csak hipotetikusan válaszolható meg, mert egy fontos láncszem, illetve az apa nevének kitétele ekkoriban hiányzik. A 3-as számú mühimme-defterit tanulmányozva azonban szembeszökő, hogy 1559 júliusáig rendre szolnoki bégként emlegetnek egy Mahmúdot, augusztus 3-án és október 6-án viszont már korábbi ottani bégnek mondják.[190] Mint fentebb már jeleztem, decemberben bukkan fel a szécsényi Mahmúd,[191] lehetséges, de nem vitán felül álló, hogy egyazon személyről van szó.

Másfelől 1553. július 8-a előtt is Mahmúdnak hívták Szolnok bégjét;[192] meglehet, a szandzsák megalakulása óta ő szolgált ott. Tovább folytatva az oknyomozást, azt látjuk ugyanis, hogy egy 1555. december 11-i, a szolnoki náhijét érintő rúznámcse bejegyzésnél a javadalmazott neve mellé odaírták: „Mahmúd bég szolnoki mírlivához tartozik”.[193] Ugyanezt olvassuk 1556. március 11-én is, míg másutt csak a bég neve szerepel.[194] Jogos tehát azt feltételezni, hogy a Tisza-parti város 1559-ig folyamatosan az ő irányítása alatt maradt.

Két kérdés van tehát. Az egyik: azonos-e a budai alajbég az első szolnoki szandzsákbéggel vagy sem; a másik pedig: tényleg ez a szolnoki bég lett-e szécsényi elöljáró 1559-ben. Egy lényegtelennek tűnő bejegyzés már-már a bizonyosság fokáig erősíti abbéli gyanúnkat, hogy az első felvetésre igen a válasz. Aranid Mahmúd ugyanis még alajbég korában megszerzett egy malmot Isaszeg határában.[195] Ez később egy Hüszejn Baba nevű személy kezelésébe került, és jövedelme egy kolostor fenntartására szolgált. 1559. május 9-én viszont Mahmúd szolnoki bég vehette használatba.[196] Ki más lehetne ez a Mahmúd, mint a régi tulajdonos?[197] Ha ez a következtetés helyes, akkor a másik kérdést is megoldottnak tarthatjuk, hiszen nem valószínű, hogy 1559 vége és 1561 tavasza között még egy Mahmúd bég regnált volna Szécsényben.[198]

De ki is ez a rejtélyes Aranid? Minden bizonnyal az egykori albániai arisztokrácia egyik jeles családjának, az Ar(i)anitiknek késői leszármazottja. Az ősök hosszabb időn át komoly harcot vívtak az oszmánok ellen.[199] Ez nem zárta ki, hogy 1441. május elején „Aranid nökerjének Albosznak” adjanak a törökök egy falut.[200] A família helyben maradt tagjai idővel nem kerülhették el az iszlámra való áttérést (miközben a fő ág olasz földre tette át székhelyét[201]), de befolyásuk nem csökkent; egyik utóduk, Ali bég 1506-ban bizonyos birtokokat mondhatott magáénak Kanina, Ergiri Kaszri (Gjirokastër–Argyrokastron) és Berat vidékén.[202] Mint máshonnan kiderül, ekkor még csak ziámet-birtokosként tartották nyilván; összes bevétele 29 900 akcséra rúgott. Érdekes, hogy őt is és apját is bégnek titulálták („Ali bég bin Mahmúd bég bin Aranid”), ami nyilván származásuknak szólt.[203] Később prizreni, majd 1522 májusa körül avlonjai alkormányzóként találkozunk vele, aki pár hónappal később, Rodosz ostroma során meghalt.[204]

Nem tudom viszont, hogyan és mikor került a család valamelyik tagja Magyarországra, de tény, hogy három különböző személyt is ezzel a melléknévvel illettek a források. Így Mahmúd bégen kívül Karancskeszi falu 1559-ben és 1562-ben Mehmed Aranid fiának, Hüszejnnek a kezében volt.[205] Ahmed bin Mehmed bég bin Araniddal pedig – talán nem véletlenül – éppen egy szolnoki kiutalási okmányban találkozunk 1558 júniusában.[206] Róla legalább annyi kiderül, hogy a Csirmeni szandzsákból érkezett hozzánk. Később nyomuk vész.[207]

Sötétség borul a következő, mintegy két éves szakaszra. Csak akkor hallunk Veli bégről, amikor az már jobblétre szenderült. Elsőként elhunyt mohácsi bégként emlékeztek meg róla 1563. augusztus 24-én, majd mint volt szekcsői béget hozták szóba október 18-án, hogy aztán egykori pécsi bégnek mondják december 14-én.[208] E hármas megjelölés felébreszti a gyanút, hogy átmenetileg talán újra összevonták a két szandzsákot. A nevezett Velivel kapcsolatban is felmerül, hogy nem egyvalaki-e esetleg azon névrokonával, akit fentebb mint fehérvári béget mutattam be, s aki hosszasan tevékenykedett magyar földön.[209]

Malkocs bég nyilván közvetlenül lépett Veli nyomába, hiszen már 1564. április 15-én Lippára rakták, onnan pedig Hamza béget küldték a Dunántúlra.[210] A magyar végek egyik legismertebb figurájának mohácsi-pécsi ténykedéséről számos utalás tanúskodik egészen Szigetvár ostromáig,[211] s talán azt követően sem tették rögvest le.[212] 1566. október 27-től viszont már Szinánnak hívták a pécsi elöljárót, akit a közeli Koppányi livából mozdítottak odébb, s 275 000 akcse járt neki ekkor.[213] Leváltása után Nógrádon folytatta pályáját.[214]

Némi zavart okoz, hogy 1566. október 21-i kelettel egy Ali nevű mohácsi bég levelére reflektáltak Isztambulból, de ő inkább a szekcsői bég lehetett.[215]

Az 1568–1574 közti években elvben nyugodtan támaszkodhatunk az imént is kétszer idézett központi nyilvántartásra, amely Szinán után Mehmed, majd Ferhád béget tünteti fel Pécsett. Ugyanakkor egy 1571. októberi defter-részlet arról beszél, hogy egy Naszúh nevű bég Pécs vezetőjeként halt meg. Minthogy a vonatkozó előterjesztést, amelyben egyébként a nevezett unokaöccse érdekében emeltek szót, a klisszai bég diktálta,[216] a sajnálatos esemény bizonnyal korábban következett be. Kérdés, hogy mennyivel. Az általános gyakorlat szerint túl hosszasan nem szoktak elhalt vezetőkre hivatkozni, kivétel azonban adódhatott e szabály alól. Persze azt sem zárhatjuk ki, hogy téves a székhely megjelölése, hisz Naszúhhal sehol másutt nem találkozunk. Ebből a megfontolásból végül nem vettem őt fel az alább található listára.

Vitathatatlan hitelességű az addig Nógrádon dolgozó Mehmed bég Pécsre kerülése. 1567. november 24-én kelt és 294 042 akcséra jogosított a kinevezési parancs.[217] Mint fentebb kitértem rá, 1570-ben ő végezte a szandzsák összeírását, s a javadalmak osztásakor bizony kicsit családtagjai és hű emberei felé hajlott a keze, amiért – a budai beglerbégen keresztül – elég határozottan megrótták.[218] Ugyanakkor egyik defter-készítő munkatársának, Musztafának azért bocsátották meg, hogy nem jelent meg a gyülekezőhelyen, mert jól végezte a másik megbízatást.[219]

Egy magyar szempontból szomorú és a végek védelmét lényegesen befolyásoló eseménynél is jelen volt Mehmed bég, nevezetesen az Ali, szigetvári mírliva által vezetett Thúry György ellen irányuló leszámolási akciónál, amelyben a nagy törökverő életét vesztette.[220]

Szintén a vilajeten belülről, ezúttal Szekszárdról tették arrébb Ferhád béget, 1571. június 26-án. Kezdetben 241 536, később 280 000 akcsés éves fizetsége volt. A szűkszavú bejegyzésekből az is kiderül, hogy neki is volt egy olyan birtokrésze, amelyet csiftlikként mondhatott magáénak.[221] Egy ideig összekeverték ugyan Klissza élén álló névrokonával, de aztán még Isztambulban rájöttek a tévedésre.[222] Ezt csak azért említem meg, hogy lássuk: még a korabelieknek sem volt mindig egyszerű eligazodni a sok azonos nevű személy között. Mit szóljon akkor a késői utókor?

Feladatai teljesítése közben érte a halál, valamikor 1573. december 2-a előtt.[223] A törvény értelmében emberei közül ilyenkor hatnak teljesíteni illett tímár-birtokra vonatkozó igényét.[224] Ferhád főétekfogója (csasnegírbasija), Hurrem is élni akart a lehetőséggel, s elvben kapott is egy 4000 akcsés javadalmat. Csakhogy éppen nem akadt üresedés, így várnia kellett. Várt is türelmesen. Végül elunta a dolgot, s elment egész a fővárosig, ahol 1581. július 5-én megújíttatta a parancsot.[225] Nem tudjuk, most volt-e foganatja az intézkedésnek. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy miből tartotta fenn Hurrem közel 8 éven át magát, s miből finanszírozta a távoli utat. Némi spórolt pénze kellett legyen, s közben bizonyára önkénteskedett[226] (no meg önkényeskedett, ha fogytán volt a tejbe aprítani való).

Az új béget Ferruhnak hívták, s Szécsényből,[227] első alkormányzói posztjáról[228] jött Pécsre a fent megadott dátumtól (azaz 1573. december 2-től) számítva.[229] Hászai ekkor 240 000 akcséra rúgtak, de pár hónappal később 20 000 akcse emelésre találták méltónak.[230] Nem sokáig élvezhette azonban a többletfizetést, mert még 1574. június 29-e előtt elhunyt.[231] Röviddel halála után ziámet-birtokos fia, Rüsztem, kethüdája, Malkocs és testvérének két fia ért el éves bevételének növelése terén sikert Isztambulban,[232] majd pár napra rá hat embere jutott tímárhoz.[233]

Az utód ezúttal nagyobb távolság megtételére kényszerült, hisz a Dukagini szandzsák, amelynek központja Ipek (Peć) lehetett,[234] Albániában feküdt. A ritkább Ísza nevet viselte, járandóságai pedig 219 000 akcséra rúgtak. Ezzel az összeggel kapta meg Pécset, de aztán a szultán jóindulatából 31 000 többlettel gazdálkodhatott (tehát ezúttal nem emelésről, azaz terakkiról van szó).[235] Egy 1577. november 3–11. közti javadalom-növelést jóváhagyó rendeletben még őt jelölik meg pécsi mírlivaként.[236] Ezt azért kell idéznünk, mert az ő nyomába lépő Musztafa bég valahogy lemaradt a központi nyilvántartásból, s csak egy 1579. január 24-én datált iratban tértek ki rá.[237] Feltehető tehát, hogy valamikor a két időpont között került a minket érdeklő pozícióba.

Legközelebb a búcsúzó Musztafával találkozunk s a helyére elvben 1579. szeptember 27-én ide induló Mahmúddal,[238] aki addig Zadzsisnában fungált.[239] 304 064 akcsés évi „fizetéséből” csak 280 000 akcsét sikerült összekalapálni neki, jóllehet még Siklóst is visszaszerezték számára a szigetvári bégtől.[240] Távozta után egyszer még felbukkan neve egy előterjesztése kapcsán.[241]

Amennyiben jól olvasom el az aprócska betűket, igen messzi vidékről, a Rakka alá tartozó Kabúri/Habúri szandzsákból[242] dobták át magyar földre Gazanfer béget[243] 1581 októberében. Ekkor 200 000 akcse körüli éves javadalmazása volt, ami a berát megszerzéséig 240 000 (?) akcséra nőtt.[244] Természetesen ő is közreműködött abban, hogy többek tímárhoz vagy javadalom-emeléshez jussanak.[245]

Gazanfer után megint egy Mahmúd bég következett, méghozzá 1582. március 30-tól, aki viszonylag alacsony, 237 700 akcsés fizetése alapján még pályája kezdetén tartott. Addig Jenőn élvezte a szultán jóindulatát, eleinte évi 220.000 akcséért. De nemcsak alkalmasságát bizonyította, hanem – a temesvári beglerbég levele szerint – az alattvalók körében is népszerű volt, ezért még Jenőn adtak neki 10 000 akcse fizetés-kiegészítést. Kiválóságával annyira kitűnt, hogy a Pécsett jelentkező 7700 akcsés különbözetet is meghagyták neki.[246] Gazanfer pedig Jenőre került,[247] s most már onnan küldözgette felterjesztéseit.[248]

Mintegy két évvel ezután az udvarban azt sakkozták ki, hogy 1584. július 6-ától újra Gazanfer legyen a pécsi főember. S bár nem sokkal ezután jól vitézkedett Horvát Péterrel, Janik, azaz Győr várának „kapudánjával” szemben,[249] amiért 20 000 plusz bevételre érdemesült, ezt a befagyasztódni látszó 237 700 akcséból – legalábbis az év végéig – nem lehetett fedezni.[250]

1585. január 26-án cserélődött ismét a pécsi bég: a változatosság kedvéért egy Mahmúd nevű férfiú nyerte el a szultáni kegyet. Nem kétséges, hogy egyik korábbi névrokonával sem lehet azonos, ugyanis dolgunk megkönnyítésére ezúttal kicsit bővebbet árultak el múltjáról. Eszerint korábban 340 000 akcse száljánéval (azaz éves készpénzfizetéssel) egyike volt az egyiptomi emíreknek, majd pedig Zvornikban ténykedett. Bizony elég nagy, 100 000 akcsét meghaladó hiányai voltak, s még a behajtással is bajmolódnia kellett. Mégis belenyugodott sorsa ilyetén alakulásába, abban reménykedve, hogy majdcsak kisajtolja valahogy a teljes összeget.[251]

Forrásaink most rövid időre cserbenhagynak, minthogy csak az utód megjelenésekor informálnak minket arról, hogy addig Pijále bég képviselte Pécsett az uralkodót.[252] Így egyelőre az is csak óvatosan kockáztatható meg, hogy azonos azzal a Pijáléval, aki korábban szerémi, csanádi és gyulai bég volt.[253] Utána szem elől vész.

Az új vezető, Ömer bég Zvornikot cserélte fel a dunántúli liva-székhellyel, 1586. szeptember 26-án.[254]

Még három hónap sem telt el, s december 23-án már a volt simontornyai béget találjuk az ő helyén, akinek nevét sajnos elfelejtették beírni. Egybevetve azonban a nyilvántartás Simontornyát illető szakaszaival, az derül ki, hogy csere zajlott a két tisztségviselő között, Ahmed jött Pécsre, Ömer pedig egy kicsit északabbra ment.[255]

Ő látszólag valamivel jobban megmelegedhetett, hiszen csak 1588. augusztus 1-jén váltották le. Nem kizárt azonban, hogy kényszerintézkedés történt, méghozzá azért, mert Ahmedet valamikor 1587. szeptembere előtt elcsípték, midőn Sehszüvár bég, valamint a koppányi és a mohácsi (= szekcsői) bég társaságában a királyi Magyarország területén kalandozott. Nevét nem tüntették ugyan fel, de – ha a fenti azonosítás helyes –, csak róla lehet szó.[256] Szabadulására nézve nincsenek adataim, ám úgy tűnik, 1588. október 19-én, azaz leváltása után jó két hónappal még fogságban volt, s nem szabadult 1589. március 20-ig sem.[257]

Így vált szükségessé, bár erre az indoklási szakaszban nem tértek ki, hogy az addig a Szerémi szandzsákban ziámetet élvező, ugyanakkor a Zvorniki liva alajbégi tisztjét betöltő Kurd bég kapjon Pécsre kinevezést. Mint kezdő mírliva, csak 200 000 akcse járt volna neki, de vele sem kicsinyeskedtek; kiutalták számára az eddigre 220 000 akcséra olvadt összesített hászokat.[258]

Bizonyos adatok arra utalnak, hogy Kurd után[259] egy ideig ismét Ömer[260] látta el a szandzsák irányítását 1589-ben.[261]

Sajnos a következő egyértelmű, 1589. november 22-i cseréről megemlékező iratban elfelejtették megmondani, hogy is hívták azt a béget, akiről Ferhád budai pasa ekként panaszkodott: igyekezete hiányában elszaporodtak a gonosztevők (hajdud), majd pedig ezen ürüggyel két, értelemszerűen ártatlan adófizető fejét levágatta, két asszonyt pedig vojvodáival megöletett, s vége-hossza nincs hasonló cselekedeteinek. Ezért elcsapták, s a korábbi rúhai (urfai) béget, Halílt tartották alkalmasnak a pozíció betöltésére.[262] Nem tudom, hol értesült Halíl az örömhírről, szinte biztos, hogy nem a távoli anatóliai városban. Erre abból következtetek, hogy három héttel a fenti dátum után (azaz december 12-én) már az ő előterjesztésére léptek egy javadalmazási ügyben.[263]

Mindazonáltal Halílra pünkösdi királyság várt, hiszen december 15-én már arról olvasunk, hogy a pozsegai mírliva, Ferhád bég nyerte el Pécset.[264] Valamiért ez a döntés sem hozott tartósabb eredményt. Talán Ferhádnak nem akarózott Pozsegától megválni, s ő érte el, hogy 1590. január 14-én rakják vissza oda. Ekkor a pillanatnyi nógrádi elöljárót, Júszuf béget irányították Pécsre.[265] Róla emlékeznek meg az év júliusában és szeptemberében.[266]

Csak utalás szintjén ismerem Mehmed béget 1590. október 30-a és november 8-a közöttről.[267]

1591. május 18-át szerencsés napnak tekinthette a volt szolnoki mírliva Báli bég (helyesen pasa – l. fentebb) fia Mahmúd, hisz korábban sikertelenül nevezték ki őt Aladzsa Hiszárba; most viszont bevonulhatott Pécsre. Némi szépséghibaként könyvelhette el, hogy 400 000 akcse helyett őt is csak 237 700 akcsés hászok várták.[268] Azért, persze, maga is aktívan javasolgatta a vele együttműködőket tímár-birtokra vagy javadalomemelésre.[269]

Ali bég neve sem fordul elő másként, mint a beterjesztései nyomán született parancsokban 1593 szeptembere – 1594 augusztusa–szeptembere táján.[270] Nehezebb eldönteni, hogy Ömer bég újbóli feltűnése 1594 áprilisa–májusa és júliusa–augusztusa között[271] mit takar: jóval korábbi leveleire való reagálást vagy átmeneti visszatérést Ali után.

Ezen a ponton kell kitérnünk egy fontos – bár csak átmeneti – változtatásra, amelyre a Szigetvári beglerbégség létrehozása nyomán került sor. Mint másutt kimutattam, ez a Tirjáki Haszán pasa számára kreált kormányzóság 1594. június végén már létezett.[272] Elsőként a Pozsegai livát csatolták hozzá, amely addig a Boszniai pasalik része volt. Valamivel később Buda is vesztett területéből, minthogy Pécset elvették tőle. Ennek tényéről egy igen bonyolult birtokügyletből értesülünk először. Az történt, hogy egy 1595. június 15-én a keresztények fogságába eső ziámet-birtokosnak a pécsi náhijéban lévő megüresedett javait az akkori székesfehérvári bég, Mehmed, aki a végeken lévő birtokok osztására átmeneti felhatalmazást (!) kapott, valaki másra ruházta, mivelhogy Pécs az idő tájt a Budai vilajethez sorolt. Három hónappal később azonban Szigetvár alá került a Pécsi liva, s ekkor annak beglerbégje, Haszán egy harmadik személynek utalta ki a kérdéses települések bevételeit. A vitára az szolgáltatott okot, hogy ezen utóbbi javadalmazott a dátum meghamisításával igyekezett saját helyzetét erősíteni, ám végül kiderült a dolog, s a birtoktest visszaszállt jogos haszonélvezőjére.[273] 1595. augusztus 1-jén pedig egy olyan parancsot rögzítettek, amelyből az derül ki, hogy Haszán pasa kinevezésekor a Pécsi, a Koppányi és a Mohácsi szandzsákot szakították ki a Budai vilajetből, de hiába ment az ügyben több alkalommal csaus Budára, csak a mohácsi deftereket adták át neki. A szóban forgó iratban azt rendelték el, hogy a többi összeírást is késedelem nélkül szolgáltassák át, az érintett livák bégjeit pedig tájékoztassák arról, hogy ki alá tartoznak.[274]

A Szigetvári beglerbégség megszűnésének dátumát csak hozzávetőlegesen ismerjük, de 1596 végénél – 1597 elejénél tovább nemigen állt fenn, azaz Pécs sem sorolhatott ezt követően alája.

Ezen intermezzo után újra a bégekre térve, meg kell valljam, hogy következő értesülésem nem levéltári forrásból származik, hanem egy történetírótól. Az utóbbi években sokak által idézett, de máig ki nem adott Abdulkádir Efendi[275] az 1596 legvégi események taglalásakor, a következő évre vonatkozó előkészületekkel összefüggésben ejti el azt a megjegyzést, hogy „Szigetvár bégjének, Haszán pasának és Pécs bégjének, Deli Fáik bégnek azt rótták ki, hogy Budára élelmet [vigyenek]”.[276] A váltás Ömer és Fáik között időben elképzelhető, de amíg levéltári anyag nem erősíti meg, csak kis kérdőjel mellétételével fogadható el. Nem teljesen problémamentes az a defter-részlet sem, amelyik arról tanúskodik, hogy a volt pécsi bég, Mehmed 1597. szeptember 8-tól Szekszárdon folytathatta pályáját.[277] Elképzelhető ugyanis, hogy az 1590 körül elénk került Mehmedről szóltak imígyen. Mégis valószínűbb, hogy 7 év múltával már nem rá, hanem egy újabb névrokonára tértek ki, amit az is erősít, hogy ez a név vezette a korabeli gyakorisági statisztikát.[278]

Pécsre azonban csak november 15-én küldtek új béget; nem is akárkit, hanem a nem sokkal előbb megsebesült, sőt egyes értesülések szerint fogságba esett[279] korábbi pápai beglerbéget,[280] Szemender pasát.[281] A Batthyány-család levéltárában őrzött, sajnos nem elég pontosan keltezett egyik dokumentum szerint 1598-ban már Székesfehérváron szolgált,[282] majd Buda védelme során halt meg ez év októberének elején.[283]

Röviden érdemes kitérni arra, hogy a jeles történetíró, Pecsevi úgy tudta, hogy a győri beglerbég ellátmányát „arpalik” formájában éppen a Pécsi szandzsák biztosította, s hogy a neki járó terményt szekereken szállították a vilájet központjába.[284] Ezt az értesülését megerősíti az a bejegyzés, miszerint a Koppányi szandzsákot 1598. március 13-án azzal a feltétellel kapta meg Mehmed kethüda, udvari müteferrika, hogy a koppányi és a pécsi élelmiszert Győr várába juttatja.[285] (Más kérdés, hogy a gyakorlatban nem nagyon igazolhatta képességeit,[286] hisz – mint ismeretes – 16 nappal ezután e fontos erősség már nem volt oszmán kézen.)

Az eddig átvizsgált, különböző típusú levéltári és kisebb részben elbeszélő források ezen a ponton cserbenhagynak, ezért nem tudom megmondani, ki volt – ha e zűrzavaros időszakban egyáltalán küldtek még valakit – a 16. század utolsó pécsi bégje.

E hosszadalmas fejtegetések után táblázatba sűrítve is érdemes áttekinteni a mo-hácsi-pécsi bégek sorát:

 

A mohács–pécsi bégek (1542–1598)

 

A bég neve

Szolgálatba lépésének

 

Honnan

jött (vilájet)

Hászainak

Összege (akcse)

 

kezdete

vége

tartama

 

 

Kászim

1542. II. ?

1547.XII.?

 60?

B

   ?

Dervis

1547. XII.?

1557. I. 5.

120

B

441 190

A bég neve

Szolgálatba lépésének

 

Honnan

jött (vilájet)

Hászainak

Összege (akcse)

 

kezdete

vége

tartama

 

 

Kászim

1557. I. 5.

1557. VIII. 19.

  8

T

801 879

Arszlán

1557. VIII. 19.

1559. nyara

 24?

T

   ?

Mehmed

1559. nyara

1561. I. 20.

 18?

B/R

   ?

Kászim

1561. I. 20.

1561. III. 31.

  3

T

500 000

Mahmúd

1561. III. 31.

1561. VIII.

  7

B

   ?

Veli

1561. VIII.

1563. VIII.

 25?

?

   ?

Malkocs

1563. VIII.

1564. IV. 15.

  9?

?

   ?

Hamza

1564. IV. 15.

1566. X. 27.?

 31?

T

   ?

Szinán

1566. X. 27.

1567. XI. 24.

 14

B

275 000

Mehmed

1567. XI. 24.

1571. VI. 26.

 44

B

294 042

Ferhád

1571. VI. 26.

1573. XI.?

 30?

B

280 000

Ferruh

1573. XII. 2.

1574. VI.?

  7?

B

260 000

Ísza

1574. VI. 29.

?

  ?

R

260 000

Musztafa

1579. I. előtt

1579. IX. 27.

  ?

?

   ?

Mahmúd

1579. IX. 27.

1581. X.

 26

R

304 064

Gazanfer

1581. X.

1582. III. 30.

  6

Ar

240 000

Mahmúd

1582. III. 30.

1584. VII. 6.

 29

T

237 700

Gazan-fer

1584. VII. 6.

1585. I. 26.

  7

T

260 000

Mahmúd

1585. I. 26.

?

  ?

R

340 000

Pijále

 ?

1586. IX. 26.

  ?

?

   ?

Ömer

1586. IX. 26.

1586. XII. 23

  3

B/R

      ? 

Ahmed

1586. XII. 23.

1588. VIII. 1.

 20

B

   ?

Kurd

1588. VIII. 1.

?

  ?

B

220 000

Ömer

1589

1589

  ?

?

   ?

Halíl

1589. XI. 22.

1589. XII. 15.

  1

An

   ?

Ferhád

1589. XII. 15.

1590. I. 14.

  1

B

   ?

Júszuf

1590. I. 14.

1590. X.?

 10?

B

   ?

Mehmed

1590. X.?

?

  ?

?

   ?

Mahmúd

1591. V. 18.

?

  ?

B

400 000

Ali

1593?

?

  ?

?

   ?

Ömer

1594?

?

  ?

?

   ?

Deli Fáik ?

1596 vége

?

  ?

?

   ?

Mehmed

?

1597. IX. 8.

  ?

?

   ?

Szemender

1597. XI. 15.

1598

      ?

P

   ?

 

Rövidítések:

An = Anatólia

Ar = Arab területek

B  = Buda

P  = Pápa

R  = Rumélia

T  = Temesvár

 

Egyértelműen kiviláglik, hogy a szandzsák az első négy mírliva alatt élte oszmán szempontból nézett fénykorát. Kászim, Dervis és Arszlán bég a kor legfontosabb személyiségei voltak, akár egyéni képességeik, akár családi hátterük okán. Kellő időt és igen magas ellátmányt kaptak ahhoz, hogy kiépítsék a hatalmi struktúrákat. Kászim második visszatérésével zárul ez a közel 20 éves szakasz, amelynek során egy ponton majdnem tartományi rangra emelkedett a Balatontól délre eső régió. Bár Hamza bég kinevezése még a korábbi vonulatba illeszkedett, a ketté oszló szandzsák lassan veszteni kezdett presztízséből. A helyben kiosztható szandzsákbégi hászok összege elég alacsony szinten fagyott be, ami a már befutott vezetők számára nem volt különösebben vonzó. Ettől még tettek ide néhány olyan tisztségviselőt, akiknek 300 000–400 000 akcse járt volna, de – szemben az 1550-es esztendőkkel – nem fáradoztak azon, hogy hiányzó javadalmaikat máshonnan pótolják.

A feltérképezett 57 év során, azaz 1542 és 1598 között 36 szandzsákbéget sikerült azonosítani. A poszt megnevezésében tapasztalható bizonytalanságok, illetve egyes láncszemek hiánya miatt ez a szám később egy-két fővel bővülhet vagy szűkülhet, de lényegesen nem. Ezért már most hozzávetőlegesen megállapítható a pécsi alkormányzók átlagos szolgálati ideje. Az eredmény a következő: annak dacára, hogy volt, aki 10 évet töltött a Mecsek-alji városban, egy főre elosztva nem jut több 19 hónapnál, azaz mintegy másfél évnél. Az eddig megvizsgált négy liva[287] közül – noha a szigetvárihoz nagyon közel áll – ez a legalacsonyabb érték, de lényegét tekintve egybecseng a korábban tapasztaltakkal, azzal, hogy a 16. századi Oszmán Birodalomban gyakran cserélgették a közigazgatás felső szintű irányítóit.

A dologban azért nehéz logikát találni, mert eközben jóformán nem történik más, mint hogy nagyjából-egészében egyazon régión belül tologatják ide-oda a hatalmasságokat. Esetünkben tizennégy fő a Budai vilajeten belül mozdult arrébb, hatan jöttek a Temesvári pasaságból, egy valaki pedig a Pápaiból – azaz huszonegyen magyar földről – és hárman a Ruméliaiból. Csupán egy személy érkezett Anatóliából és egy arab területekről, ami elenyésző arány. (Bár kilenc fő megelőző beosztását nem ismerjük, a szóródás esetükben is hasonló lehetett.)

Az is figyelemre méltó, hogy közvetlenül a fővárosból senkit nem neveztek ki Pécsre, illetve, hogy az egy Kurd kivételével, aki alajbégi posztról verekedte föl magát, mindegyikük rendelkezett korábbi alkormányzói tapasztalatokkal. Sőt, s ez egyedi sajátosság, ketten a mírmíráni funkcióból fakadó többletelőnyök megismerése után éppen hogy alacsonyabb sorba kényszerültek, Kászim kétszer is. Ez azonban nem ártott a szandzsák tekintélyének, sőt inkább emelte azt, hiszen az érintett pasák nem kifejezetten büntetésből léptek lejjebb a ranglétrán.[288]

Mint dolgozatom elején már kitértem rá, a mohácsi mírlivák felségterülete kezdetben igen nagy volt: keleten a Duna, délen a Dráva, északon a Balaton vonala (kivéve a mezőföldi régiót, ahova mélyebben benyúltak más közigazgatási képletek) határolta, míg nyugaton természetszerűleg nyitott maradt, további bővülés reményében. A térség első összeírása 1546-ban készült el,[289] Halíl bég sokat emlegetett defterei egyikeként.[290] Ekkor nem kevesebb, mint 16 náhije tartozott ide: sorrendben a pécsi, a szentlőrinci, a szentmártoni (gödreszentmártoni), a szászi (szászvári), a sellyei, a vaskaszentmártoni, a görösgali, a harsányi (nagyharsányi), a baranyavári, a mohácsi, a pécsváradi, a szekcsői (dunaszekcsői), a koppányi, a szakcsi, a karádi és a körösi (köröshegyi).

A közbülső kisebb-nagyobb változásokat átugorva, most csak az első igazi pécsi, az 1570-es defter alapján kirajzolódó képre térek ki: ekkor a pécsi, a szentlőrinci, a pécsváradi, a szászi, a (gödre)szentmártoni, a (nagy)harsányi, a siklósi és a kaposvári náhije sorolt Pécs alá.[291] 1579-re kicsit tovább szűkült a szandzsák területe: a pécsi, a szentlőrinci, a pécsváradi, a szászi, a (gödre)szentmártoni és a kaposvári náhije alkotta.[292] Északon a Koppányi és a Simontornyai szandzsákkal volt határos, keleten a Mohács-Szekcsőivel, délen és részben nyugaton pedig a Szigetvárival.

Nem kétséges, hogy – amint arra fentebb egy-két ponton utaltam – Pécs különleges stratégiai fontossággal bírt egészen a 16. század végéig, azaz Kanizsa elfoglalásáig. A nyugat és délnyugat felé való terjeszkedést rövid ideig csak innen irányították, s ha később lettek is társak ebben a vállalkozásban, mind földrajzi okok, mind a hely presztízse miatt 1566-ig vitathatatlanul a többiek (Koppány, Görözsgal és Babócsa) fölé nőtt. Ezt követően Szigetvár lassan átvette a vezető szerepet, annak dacára, hogy lakosságának nagysága nem vetekedhetett Pécsével. Ám erős vára, a szultán ott bekövetkezett halála miatt körülötte kialakult nimbusz, illetve az átmeneti beglerbégi központtá válás ellensúlyozta ezt. Ez abban is tükröződött, hogy az új szandzsák élén álló vezetők elvben és gyakorlatban egyaránt magasabb fizetést kaptak keletebbre működő kollégáiknál. Ebben az összefüggésben némiképpen megtévesztő az Ajn Ali[293] listájában szereplő két érték; szerinte Szigetváron 616 233, Pécsett pedig 400 000 akcse járt a mírlivának.[294] Ha a 16. század utolsó 20 évét nézzük, akkor a később létrehozott központ esetében kicsit kevesebb, 590 138 akcse volt a kiutalt maximum,[295] a régebbi bégségben viszont – amint az a táblázatból leolvasható – 1591-ben pont 400 000 akcsét[296] ért el. Ugyanakkor az idzsmállu hászként (azaz a vezetőnek elkülönített javadalmakként) kiadott jövedelmeknél Szigetváron nem voltak túl merevek a határok és azok akár 500 000 akcséig felmehettek, miközben Pécsett csupán 233 700 akcse állt rendelkezésre belőlük.

Mint alkormányzói székhelyen, Pécsett is kialakultak azok az intézmények, amelyek a birodalom bármely más hasonló jogállású településén megvoltak. Ezek száma nem volt nagy, mivel a bégek hivatala csak pár személyből állt. A beosztottak lényegében a vidék tímár-birtokosaira korlátozódtak, közülük került ki az a pár fő, akiket fentebb a bég embereiként emlegettem. (Ha a főnök magával hozta őket előző posztjáról, akkor nekik kellett betagolódniuk a helyi szpáhik közé.) A rajtuk kívüli hierarchiában a második hely az alajbéget, másként míralajt illette meg, akire fő feladatként a javadalom-birtokosok összegyűjtése és hadba vezetése hárult.[297] Utánuk a szubasik következtek volna a ranglétrán, de velük az adott speciális katonai funkcióban magyar földön nemigen találkozni.[298] Az eggyel még alacsonyabb szintű szeraszkerekből, avagy cseribasikból több is lehetett egy livában.[299] Így az 1580-as években a Pécsi szandzsákban a kaposvári, a szentmártoni és a szentlőrinci náhijénak közös szeraszkere volt,[300] amiből arra következtethetünk, hogy a többi járásnak legalább még egy azonos pozíciójú tímárosának kellett lennie.

Természetesen a várkatonák sem csupán a dizdárnak tartoztak engedelmességgel, hiszen a bég általános katonai parancsnoknak számított. Ugyanakkor a polgári jellegű ügyek egy részébe is bele kellett folynia, bár azok nagyobb hányadát a mindenkori kádi intézte. A köztük való munkamegosztás mikéntje mind a mai napig nem tisztázott, különösen olyankor, amikor a szultáni parancs mindkettőjüket cselekvésre buzdította. A magyarországi szidzsil-anyag jóformán teljes pusztulása miatt az igen sokirányú tevékenységet kifejtő kádikkal kapcsolatban sajnos még rutinszerű tennivalóik kapcsán is rendkívül keveset tudunk. Így van ez Pécs esetében is.

Ebben a dolgozatban csak a 16. századi mohácsi-pécsi bégekkel foglalkoztam. Ennek fő oka, hogy a 17. századból – az átalakult oszmán közigazgatási gyakorlat miatt – sokkal kevesebb a megbízható adat, s gyér a magyar oldalon készült anyag tanúsága is.

Jegyzetek


[1] Erről l. Szakály Ferenc: Pécs török uralom alá kerülésének történetéhez. In: In memoriam Barta Gábor. Tanulmányok Barta Gábor emlékére. Szerk. Lengvári István. Pécs, 1996, 158–159.

[2] Vö. Szakály Ferenc: Az első dunántúli szandzsák és megszervezője, Kászim bég. Keletkutatás 1995 tavasz, 23–43.

[3] Minderről bővebben: Dávid Géza: A Dél-Dunántúl közigazgatása a török korban. Zalai Múzeum 4 (1992), 55–56. Az 1552. eleji bizonytalankodásokra, hogy Siklós vagy Görözsgal legyen-e egy új egység központja l. İstanbul, Topkapı Sarayı Müzesi Kütüphanesi, KoğuŞlar 888, ff. 68v (egy befejezetlen levél Musztafa, siklósi bégnek), 123r (Derjá addigi esztergomi bég Görözsgalba tétele), 158v (Dervis véleményének kikérése, hogy melyik hely lenne alkalmasabb, illetve felhatalmazása arra, hogy ő döntsön a kérdésben). A most idézett defter, illetve a Topkapı Sarayı Müzesi ArŞivi, D. 12321 jelzetű kötet magyar vonatkozású parancsait Fodor Pállal együtt dolgoztuk fel a T 018358 számú OTKA pályázat keretében.

[4] İstanbul, BaŞbakanlık Osmanlı ArŞivi (a továbbiakban BOA), Mühimme defteri 4, p. 200, No. 2085. Két nappal később „a mohácsi palánk szandzsákja” birtokosaként tértek ki Mehmedre (uo. p. 201, No. 2103).

[5] 6 numaralı mühimme defteri (972 / 1564–1565). <Özet – transkripsiyon ve indeks>. (T.C. BaŞbakanlık Devlet ArŞivleri Genel Müdürlüğü. Osmanli ArŞivi Daire BaŞkanlığı, Yayın Nu: 28. Dîvân-ı Hümâyûn Sicilleri Dizisi: III.) I. Ankara, 1995, 392–393, No. 708. Az indoklás így szólt: „Azon helyeknek szükségük van szandzsákra. Ha megszüntetnénk, a hadi várak gaztevői elzárnák az utakat. Ha van szandzsákbégje, a Dunán és a szárazföldön átmenő kereskedők és más mohamedánok biztonságban vannak.”

[6] Uo., II. 186–187, No. 1156.

[7] 5 numaralı mühimme defteri (973 / 1565–1566) <Özet ve indeks>. (T.C. BaŞbakanlık Devlet ArŞivleri Genel Müdürlüğü. Osmanlı ArŞivi Daire BaŞkanlıgı, Yayın Nu: 21. Dîvân-ı Hümâyûn Sicilleri Dizisi: II.) Ankara, 1994, 70, No. 377.

[8] BOA, Kepeci 75, 149r. Pár napra rá 20 000 akcse emeléshez jutott: uo. p. 151r. – Csorumba 1564. december 16-án került: Üçler Bulduk, 16. yüzyılda Çorum sancaği–II. (Dirlikler). OTAM 6 (1995), 44. Az általam idézett adatok fényében téves e tanulmány szerzőjének azon állítása, hogy az illető 1568-ig egyfolytában a nevezett anatóliai városban működött volna.

[9] BOA, Maliye defteri 563, p. 49, illetve p. 56. Leírását l. I. Metin Kunt: The Sultan’s Servants. The Transformation of Ottoman Provincial Government, 1550–1650. (The Modern Middle East Series 14.) New York, 1983, 127–128.

[10] Előbbire: 12 numaralı mühimme defteri (978-979 / 1570–1572) <Özet-transkripsiyon ve indeks>. (T.C. BaŞbakanlık Devlet ArŞivleri Genel Müdürlüğü. Osmanlı ArŞivi Daire BaŞkanlıgı, Yayın Nu: 33. Dîvân-i Hümâyûn Sicilleri Dizisi: IV.) Ankara, 1996, I. 346–347, No. 548. Utóbbira: Kepeci 77, p. 35v.

[11] BOA, Tapu defteri 1012 (az eleje hiányos).

[12] Bővebben l. Dávid Géza: Kászim vojvoda, bég és pasa. I. rész. Keletkutatás 1995/2 [1997], 53–66; II. rész. Keletkutatás 1996/1 41–56.

[13] Istvánfi Miklós: Magyarország története, 1490–1606. Ford. Vidovich György. Debrecen, 1867, I. 248.

[14] Barta Gábor: Az elfelejtett hadszíntér 1526–1528. (Megjegyzések a török-magyar szövetség előtörténetéhez). Történelmi Szemle 37 (1995) 14. – Ennél korábban is szó esik, s megint csak délvidéki összefüggésben egy bizonyos Kászimról, aki Habardanecz Jánost sebesíti meg párbajban valamikor Jajca elfoglalása előtt (Istvánfi M.: Magyarország története i. m. I. 176), de minthogy sem rangja, sem szolgálati helye nincs kitéve, az illető nem azonosítható egyértelműen az általunk keresett személlyel.

[15] Barta G.: Az elfelejtett hadszíntér… i. m. 14/43. jegyzet.

[16] Tárih-i Pecsevi. I. Hely és év nélkül, 153. – Kivonatos fordítása: Török történetírók. II. Ford. Thúry József. Budapest, 1896, 85/2. jegyzet. – Pecsevi egy másik ahelyen (i. m. I. 33.) még pontosabban körvonalazta Eszékkel kapcsolatos ismereteit: „Öszek vára a mohácsi hadjáratra menvén hódíttatott meg; a földdel lett egyenlővé téve. Amikor a boldogságos padisah a bécsi hadjáratról visszatérőben megérkezett boldogságtól szerencséltetett székhelyére, kijelentette, hogy a szerémi tartomány és a győzelmes végek megtartása [szempontjából] Öszek várának kijavítása szükséges. Ezért újból kijavították; belé háromezer embert helyeztek, s a nevezettet (Kászimot) – minthogy bátor ember volt – ötszáz azab élére agának nevezték ki. Onnan fosztogatta szünet nélkül Pecsuj vidékét és Szekszárd és Tolna környékét.”

[17] Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai. 1660–1664. Ford. Karácson Imre. Budapest, 19852, 211. – A szakirodalomban bizonytalanság uralkodik arra nézvést, hogy létezett-e egyáltalán Eszéki szandzsák. Ebben az összefüggésben figyelemre méltó, hogy Ferdinánd követei, Nikolaus Graf Salm és Sigismund Freiherr von Herberstein, 1541 szeptemberében az eszéki szandzsákbéget, Kászim vojvodát nevezik meg kísérőjükként Esztergomból a szultánhoz vezető útjukban („... sein wir den 4. septembris zu Gran ankhomen unnd alda den Kassum Weyvoda, sansacken zu Esseckh gefunden, welcher dahin durch den Kaiser uns zubeleiten geschickht worden, der auch auf unserm schef biß ins Kaiser hörr selb dritter gefaren”), s hogy állításukat még egyszer megismétlik beszámolójuk végén („Man sagt im leger, der Kaiser wolle Schokhlo unnd Walpo am haimb ziehen belegern, hat alle des Pereny Peter guetter Cassum Weida, der von Esseckh gewesen, unnd jetzt ine zu ainen sansackhn alda gemacht.”): Austro-Turcica 1541–1552. Diplomatische Akten des habsburgischen Gesandtschaftsverkehrs mit der Hohen Pforte im Zeitalter Süleymans des Prächtigen. Bearbeitet von Sreęko M. D˛aja unter Mitarbeit von Günter Weiß. In Verbindung mit Mathias Bernath herausgegeben von Karl Nehring. (Südosteuropäische Arbeiten, 95.) München, 1995, 5, 16, No. 2. – A kérdést eldönti az az 1545. január 30-i mühimme-defteri bejegyzés, amelyben egymás közelében szerepel az Eszéki és a Mohácsi szandzsákbég, Báli, illetve Kászim neve, mint akiknek, másokkal egyetemben, ugyanabban az ügyben parancs küldendő (erre a fontos adalékra Káldy-Nagy Gyula hívta fel a figyelmemet): İstanbul, Topkapi Sarayı Müzesi ArŞivi, D. 12321, f. 82v. A lényegen nem változtat az, hogy az eszéki bég esetében végül áthúzták a „megíratott” kitételt.

[18] Evlia Cselebi… i. m. 215–217.

[19] BOA, Tapu defteri 1000, p. 3. (A pasa megjelölés az akkor betöltött funkció alapján illette meg.)

[20] Tapu defteri 437, pp. 33, 36.

[21] Szerémi György: Magyarország romlásáról. Budapest, 1979, 248–249. – Vele több részletében ellentétes, de a lényeget tekintve hasonló Istvánffy néhány kitétele. Ő oknyomozása során azt derítette ki, hogy Szulejmán 1529-ben Budán hagyta Kászimot, aki onnan Sziget vívására ment, hogy Roggendorf támadását meghallva visszasiessen a fővárosba, ahova egy bizonyos Budai Balázs kalauzolása mellett szerencsésen be is jutott. (Istvánfi M.: Magyarország története i. m. I. 199–201.) – Itt még szárazföldi erők élén szerepelteti őt, s Numillonak nevezi a török hajóhad parancsnokát, ami kis fantáziával megfeleltethető Müminnel. Később egyszer csak Kászim lesz nála a flottafőnök s többnyire így jön elő mielőtt budai pasává válna: Uo., I. 207, 221, 275, 336.

[22] Szerémi Gy.: Magyarország romlásáról. i. m. 250–251. – Mindazonáltal a túlkapások sem légből kapottak. Egy 1531. szeptemberi nagyvezíri irat ugyanis vizsgálatot rendelt el Mümin (a szövegben Muni) vojvoda és emberei ellen, akik a vád szerint Buda környékén német kereskedőket raboltak ki és öltek meg: Ernst Dieter Petritsch: Regesten der osmanischen Dokumente im Österreichischen Staatsarchiv. Band 1. (1480–1574). (Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, Ergänzungsband, 10/1.) [Wien], 1991, 26, No. 12.

[23] Szerémi Gy.: Magyarország romlásáról. i. m. 252, 255, 257.

[24] A vonatkozó adatokat összegyűjtötte Thúry: Török történetírók. i. m. II. 93/1. jegyzet. (L. még Solak-zâde Mehmed Hemdemî Çelebi, Solak-zâde tarihi. Haz. Vahid Çabuk. Ankara, 1989, 166–167 /1529-re teszi/). Közülük Hammer azt szögezi le, hogy „Kászim az elsők között esett el”, de nem válik világossá, miért olyan biztos ebben: Geschichte des Osmanischen Reiches. III. Pest, 18402, 116. – Újabban Karl Teply foglalkozott a témával, s miközben elismeri, hogy sok legendás elem fűződik a történethez, a mag valós voltában nem kételkedik: Türkische Sagen und Legenden um die Kaiserstadt Wien. Wien – Köln – Graz, 1980, 109–116, 149–150. – Mindenképpen elgondolkodtató, hogy az osztrák és a török hagyomány lényegében azonosan őrizte meg az esetet.

[25] Noha egyes európai források tudni vélik, hogy holttestéről igazgyöngyökkel kirakott, keselyűtollas, pompás aranysisakját is levették, kijelentésüket nem tekinteném perdöntőnek – e skalpra talán csak az „osztrák” nemzeti öntudatnak volt szüksége (vö. İsmail Hami DaniŞmend: İzahlı Osmanlı tarihi kronolojisi. II. M. 1513 – 1573, H. 919 – 981. İstanbul, 1948, 151.)

[26] Istvánfi M.: Magyarország története i. m.  I. 207, illetve 221–222.

[27] Petritsch, E. D.: Regesten der osmanischen Dokumente… i. m. 37–38, No. 48–49. – Mümin 1535-ben is Pesten tanyázott, ezúttal talán egymagában: Uo. 34–35, No. 38–39.

[28] A podmanini Podmaniczky-család oklevéltára. Közzétette, családtörténeti bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Lukinich Imre. II. Budapest, 1939. 606, No. 245.

[29] Enyingi Török Bálint. A bevezetést írta és a forrásokat közzéteszi Bessenyei József. Budapest, 1994. 133–135, No. 184. – Itt jegyzem meg, hogy Szulejmán 1537-es útvonala Edirne–Plovdiv–Szkopje–Elbaszan–Valona formában rekonstruálható, ahova július 11-én érkezett, míg Szalonikibe csak október 7-én jutott, azaz a levélben szereplő Schopa nem Szófiaként olvasandó.

[30] 1504–1566. Memoria rerum. A Magyarországon legutóbbi László király fiának, legutóbbi Lajos királynak születése óta esett dolgok emlékezete (Verancsics-évkönyv). Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Bessenyei József. Budapest, 1981, 48. Vö. Szakály F.: Az első dunántúli szandzsák… i. m. 26–28.

[31] Ezt megerősíti Istvánffy, aki még arra is kitér, hogy Kászim átkelt Pestre, s a várost üresen találta: Istvánfi M.: Magyarország története i. m. I. 275. A kérdésben perdöntő a 17. jegyzetben citált követi beszámoló. Szintén lényeges a 33. jegyzetben hivatkozott dokumentum-részlet is, melyben a szekértábor csatáról is szó esik; ezen a Gellérthegynél 1541-ben vívott összecsapást értették a törökök (vö. Fodor Pál: Így kezdődött a török hódoltság... Keletkutatás 1995 tavasz 94/9. jegyzet).

[32] Bár másodszor nem derül ki, hogy honnan indult az a hajó, amelyiken Velics Demeter utazott.

[33] Maliye defteri 34, f. 630r. – A szóban forgó bejegyzés elemzését l. Dávid Géza – Szakály Ferenc: Újabb adalék Tinódi Sebestyén történetírói hiteléhez. Hajdar bin Abdullah tímár-birtoka. Irodalomtörténeti Közlemények 1996/4, 481–489.

[34] Claudia Römer: Einige Urkunden zur Militärverwaltung Ungarns zur Zeit Süleymans des Prächtigen. Acta Orientalia Hungarica 43 (1989), 40–41, No. 5.

[35] Szakály F.: Az első dunántúli szandzsák… i. m. 23–24.

[36] Murádi/Szinán csaus másolta be munkájába a szóban forgó levelet; magyarul l. Török történetírók. i. m. II. 294–296. – Vass Előd sajátos értelmezése szerint e jelentésből az derülne ki, hogy Kászim már egy éve a közeli városokat támadó hitetlenekkel harcolt (Vass Előd: A Mohácsi szandzsák hatvannégy évvel a csata után. In Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Szerk. Rúzsás Lajos – Szakály Ferenc. Budapest, 1986 [1987], 355/1. jegyzet), míg maga a levél szerzője 1543. április 4-i és március 15-i (vagy április 13-i) időpontokat jelölt meg az események dátumaként.

[37] Naptárjába – ha igaz – még egy horvátországi kiruccanás is belefért a nagy szultáni hadjáratot megelőzően: Istvánfi M.: Magyarország története i. m. I. 294–297. Ennek kapcsán a jeles humanista egy olyan esetet beszél el, amely egy pillanatra személyes közelségbe hozza Kászimot. Nevezetesen Móré László várának, Rahócnak sikeres vívása után a vár börtönében több keresztény rabot találtak, többek között Batthyány Farkast, akit Kászim megszabadított bilincseitől, majd lóval, karddal és útiköltséggel látva el őt, testvéréhez, Orbánhoz küldte, akivel korábban Budán barátságot kötött, „oly emberséggel, mit egy barbártól várni alig lehetett” (Uo., I. 296.).

[38] Ezekben játszott szerepére l. Successus rerum Hungaricarum anni M. D. XLIII. Verancsics Antal M. Kir. helytartó, esztergomi érsek összes munkái. I. Történelmi dolgozatok deák nyelven. (Monumenta Hungariae Historica. Második osztály: írók, II.) Pest, 1857, 234–238.

[39] Török történetírók. i. m. II. 314 (Murádi/Szinán csaus).

[40] Enyingi Török Bálint. i. m. 277. No. 308.

[41] Wien, Österreichisches Staatsarchiv, Finanz- und Hofkammerarchiv. Hoffinanz Ungarn. Rote Nummer 1590. jan. f. 1–4. (Szakály Ferenc gyűjtése.)

[42] D. 12321, ff. 174r, 187r.

[43] Gévay Antal: A’ budai pasák. Bécs, 1841. 6, No. 3–4.

[44] Mályusz Elemér: Az Országos Levéltár Nádasdy-levéltárának magyar levelei. (V. közlemény). Levéltári Közlemények 4 (1927) 109.

[45] Ezt támasztja alá, hogy egy 1547. július 23-i feljegyzésben még mohácsi bégként említették őt: Kepeci 208, p. 172.

[46] BOA, Bâb-ı âsafî, Ruûs kalemi, 1452, budai rész, p. 1 (ezt a listát Feridun M. Emecen professzor szívességéből ismerem).

[47] Vö. Gévay A.: A’ budai pasák. i. m. 6. No. 4; illetve Austro-Turcica. 215.

[48] Pecsevi, i. m. I. 33–34; röviden megismétli ugyanezt: I. 293.

[49] Tapu defteri 441, f. 242r-v.

[50] A defterben Darofcsa. Vö. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. II. Budapest, 1894, 479.

[51] Vö. Csánki D.: Magyarország történelmi földrajza… i. m. II. 498.

[52] A defterben Belje. Vö. Csánki D.: Magyarország történelmi földrajza… i. m. II. 472.

[53] A defterben Csákfalva. Vö. Csánki D.: Magyarország történelmi földrajza… i. m. II. 476.

[54] Nem tekinthetjük teljesen azonos értékűnek Báthori István erdélyi fejedelem helytartójának, Báthori Kristófnak két falura, Bikácsra és Nagyradványra vonatkozó – jóval későbbi – hasonló gesztusát, amely Szokollu Musztafa budai pasának szólt 1576-ban: Káldy-Nagy Gyula: Harács-szedők és ráják. Török világ a 16. századi Magyarországon. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár, 9.) Budapest, 1970, 101–102.

[55] A 16. századból eddig kiadott egyetlen mülknáme szövegét l. Káldy-Nagy Gyula: A Gyulai szandzsák 1567. és 1579. évi összeírása. (Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból, 10.) Békéscsaba, 1982, 395–396. – Hasonlót találunk a Temesvári szandzsák 1554-es összeírásában, 1537-es dátummal Mehmed bég nevére kibocsátva: Tapu defteri 290, p. 287.

[56] Tapu defteri 443, f. 239r–v.

[57] Tapu defteri 593, ff. 83v–86r.

[58] Tapu defteri 632, ff. 81r-83v. – Néhány súlyos és több kisebb hibával közzétette: Vass Előd: A Szekcsői–Mohácsi szandzsák 1591. évi adóösszeírása. Baranyai Helytörténetírás 1977. Szerk. Szita László. Pécs, 1979, 78–81. – Vass kompetenciájára jellemző, hogy még a négy helynevet is eltérően olvasta két különböző munkájában: a most idézettben Darofcse, Kopács, Belije és Csámafalva alakban, míg másutt (Vass E.: A Mohácsi szandzsák… i. m. 365.) Danóc (!), Kopács, Pél (!) és Kácsfalva (!) formában, még azt sem véve figyelembe, hogy itteni térképén (Uo. 360.), amely azonos a forrásközléshez mellékelttel, már a jobb változatok szerepelnek. „Csámafalva” persze mindkét esetben Csákfalvára javítandó, „Belije” helyett pedig inkább Belje lett volna a kívánatos átírás. – Szembeszökő az is, hogy mennyire nem tudott mit kezdeni a Darofcse utáni hosszabb összefüggő szöveggel, melyet az alábbi módon adott vissza (Vass E.: A Szekcsői–Mohácsi szandzsák… i. m. 79.): „Nevezett falu határában levő Kis Duna birtoklásában Laskó (...) kezeikben magas paranccsal (emr-i serif) a baranyavári kádi által (...) ellenőrizvén az említett falu határában levő Kis Dunában halászván az alapítványi birtok halainak [...] a nevezett birtokról kezeikben [...] ellenére az új defterbe feljegyeztetett.” Ezzel az enyhén szólva is zűrzavaros és töredékes „fordítással” szemben a defterben leírtak feloldása a következő: „Az említett falu határában lévő Kis Tuna ügyében vita támadt a laskovai (laskói) emínek és a vakuf kezelői között, s mivel az említett vakuf kezelőinek kezében az említett ügy megvizsgálására nemes parancs volt, a baranvári (baranyavári) kádi előtt az emínek és az említett vakuf kezelői lefolytatták a pert, s mivel [annak eredményeként Daróc lakóinak] kezében az említett káditól olyan végzés (hüddzset) van, miszerint az említett falu határában lévő Kis Tunában fogott hal a vakufot illeti, ezért az új defterbe ennek megfelelően lett bejegyezve.” (Ez a szöveg az 1580-as defterben is benne van: Tapu defteri 593, f. 84r.) – Nem akármilyen félreértésekkel terhes a Csákfalva után nyilvántartásba vett „Kocsa” pusztával kapcsolatos pár sor magyarítása is. Vass a következőket hámozta ki az arab betűs szövegből: „Kocsa puszta, üres, lakosság nélküli, a nevezett pusztát a darócai, béllyei és csámafalvai lakosok művelik. Az elhunyt pasa pusztája vakuf lévén rétjét lekaszálván adóját évente nyolcszáz akcsét a kincstári rétek után műtevelije, az alapítvány kezelője elszámol [sic! – D. G.], s az új defterbe így jegyeztetett fel.” (Vass E.: A Szekcsői–Mohácsi szandzsák… i. m. 81.) A valóságban így hangzik ez a passzus: „Koha puszta. Ráják nélkül. A nevezett puszta a Darofcsa és Belje és Csákfalva nevű falvak szántója. Az összeírás idején a megboldogult Kászim pasa vakuf akcséja (alapítványi pénze) mellett az említett puszta nyolcszáz akcse ellenében a kincstár részéről a kezelőnek (mütevellinek), Hüszejnnek tapuba adatott [és ez] az új defterbe be lett jegyezve.” Egy árva szó sincs tehát rétekről és azok lekaszálásáról, csupán arról, hogy ettől kezdve az alapítvány testéből korábban hiányzó, csak bérelt (l. alább) pusztát is a mütevelli kezelhette, némi illeték megfizetése után. A figyelmes olvasó azt is észre vehette, hogy a helynevet – amelynek azonosítását Vass meg sem kísérelte – is másként kellett volna feltüntetni; az általam javasolt Koha ugyanakkor megtalálható Csánkinál, Csánki D.: Magyarország történelmi földrajza… i. m. II. 498.

[59] Ez alkalommal még egy pusztára is figyelmes lett az összeíró a falu határában: Melegalt (Csánki D.: Magyarország történelmi földrajza… i. m. II. 507) népetimológiára emlékeztetően Meleg Gál formában vette nyilvántartásba, adóösszeg feltüntetése nélkül, a falu szántójaként.

[60] (Vár-) Daróc és Kopács a legutóbbi időkig megőrizte magyar többségét [Dávid Zoltán: Körbetekintés IV. (A szomszédos országokban élő magyarok 1992-ben). Magyar Szemle Új folyam 2/7 (1993) 755, illetve Uő.: Magyarok – határaink mentén. Mozgó Világ 1982/ július, 40–41.], Bellye vegyes nemzetiségűvé vált (Dávid Z., Körbetekintés. IV. 755.), Csákfalva viszont már Csánki korára teljesen eltűnt. – Az elmúlt évek tragikus eseményeinek hatását még nem lehetett felmérni.

[61] Vass E: A Mohácsi szandzsák… i. m. 365.

[62] Uo. 216.

[63] Előbb 1543–1546 közötti építési periódusról beszélt: Gerő Győző: Török építészeti emlékek Magyarországon. Budapest, 1976, 13. Kandidátusi disszertációjának nyomtatott változatában viszont későbbre tette ezt a dátumot, nevezetesen a 16. század hetvenes éveinek végére vagy nyolcvanas éveinek elejére: Gerő Győző: Az oszmán-török építészet Magyarországon. (Dzsámik, türbék, fürdők.) (Művészettörténeti füzetek, 12.) Budapest, 1980, 50. A két feltevés közül az előbbi tűnik megalapozottabbnak, nem valószínű ugyanis, hogy a pasa halála után fogtak volna hozzá a nevét viselő dzsámi falainak felhúzásához. – Molnár József kissé laza megfogalmazása szerint a 16. század közepén emelték: Molnár József: A török világ emlékei Magyarországon. Budapest, 1976, 44.

[64] Tapu defteri 441, f. 8v.

[65] Tapu defteri 443, f. 10v. – 1570-ben összefoglalóan csak ennyit tartottak közlendőnek: „az elhunyt Kászim pasa alapítványi malmai, 9 kerék, adó [üresen hagyva]”. L. Tapu defteri 1012, f. 2v.

[66] Tapu defteri 441, f. 8v–9r, Tapu defteri 443, f. 10v–11r. – 1570-re ezek némelyike mások tulajdonába került: Tapu defteri 1012, f. 2v.

[67] Szabó Pál Zoltán: A török Pécs. 1543–1696. Pécs, 1941, 91. – Figyelemre méltó egybeesés, hogy a fentebb többször idézett 1546. évi defterben a törökök pontosan 40 malmot vettek számba Pécs városában!

[68] Csánki D.: Magyarország történelmi földrajza… i. m. II. 469; Káldy-Nagy Gyula: Baranya megye XVI. századi török adóösszeírásai. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 103.) Budapest, 1960. 14, No. 2.

[69] Tapu defteri 441, f. 9r.

[70] Csánki D.: Magyarország történelmi földrajza… i. m. III. 417: Ber(e)k; ma Nagyberki Somogy megyében.

[71] Tapu defteri 441, f. 60r.

[72] Tapu defteri 441, f. 107v.

[73] Tapu defteri 441, f. 173r.

[74] Tapu defteri 441, f. 188v. – Magyar kútfőben esik szó 1559 végén Kászim pasa „Kemed”-en (a közrebocsátó szerint: Kéménd) lévő kétkerekű malmáról, ahonnan a görcsönyi plébános 10 forintot szedett be: Timár György: Királyi Sziget. Szigetvár várgazdaságának iratai, 1546–1565. Pécs, 1989, 227, 229.

[75] Szántó Imre: Küzdelem a török terjeszkedés ellen Magyarországon. Az 1551–52. évi várháborúk. Budapest, 1985, 46–47, 52. – Johann Maria Malvezzinek is lehetett némi szerepe a dologban, legalábbis saját, 1551. május 16-án papírra vetett szavai szerint „Io solicito et insto quanto posso che il Sig.or levi Kassum Bassa de l’oficio de Buda et che metta un huomo della Porta sua el quale sia homo da bene, obediente, et che castigi gli ladri turchi.” L. Austro-Turcica. 588, No. 228. Június 19-én már kicsit másképpen fogalmazott, a szultánnak tulajdonítva az egészet: „... Sua Altezza ha deposto Kassum Bassa de Buda perché ha fatto massa de gente senza comisione de Sua Alteza et per li mali deportamenti in quelli confini...” (Uo. 605, No. 235.). Az utóbb idézett megfogalmazás virágnyelven Szántót igazolja.

[76] Gévay A.: A’ budai pasák. i. m.6. No. 4; az értesülés Adorján deáktól származik. Róla l. Szakály Ferenc: Egy magyar szpáhi a 16. században: a rejtélyes esztergomi „Andreja deák”. Keletkutatás 1992 ősz, 127–138.

[77] Dávid Géza: A Simontornyai szandzsák a 16. században. Budapest, 1982. 15.

[78] 1552. január 31-én még fehérvári bégként beszéltek róla: Koğuşlar 888, f. 48v.

[79] Káldy-Nagy Gyula figyelt fel rájuk. Káldy-Nagy Gyula: A Budai szandzsák 1559. évi összeírása. (Pest megye múltjából, 3.) Budapest, 1977, 10/21 jegyzet. – A szépen összeállni látszó képet megzavarja, hogy az „Emecen–féle” lista nem tud erről a kinevezésről. Ehelyett azt tudatja, hogy Kászimot 1551. október 25-én a nemrég, ugyane hónap 8-áján meghódított Lippa szandzsákbégjévé tették, miközben „Csanád, Becse és Becskerek” élén október 10-től Ulama bég, majd éppen október 25-től Malkocs bég működött (Bâb-ı âsafî, Ruûs kalemi, 1452, erdélyi (!) rész, pp. 6, illetve 4). Nem zárhatjuk ki, hogy valóban ez történt, hiszen Lippa először 1551. december 5-ig volt csak török kézen (Fodor Pál: Török beszámolók Lippa 1551. évi feladásáról. Keletkutatás 1993/2, 83–84), s mivel a főszövegben idézett levelek ennél későbbiek, nem kizárt, hogy csak decembertől szállt Kászimra az ottani tisztség. Két ellentmondó szempont van: az egyik az, hogy a Fodor Pál által kiadott levelekben a várban tartózkodóként mindvégig csak Ulama bégre utalnak, Kászimra pedig nem (Fodor P.: Török beszámolók Lippa… i. m. 88–91). A másik gond: Malkocs később is Becsei–Becskereki bégként szerepel (l. a 86. jegyzetet). – Megjegyzem még, hogy a forrás szerint a korábbi karamáni beglerbég, Ulama Pozsegáról – ahol 1550. szeptember 14-től szolgált (budai rész p. 4.) – került a három vár élére, onnan pedig – szintén 1551. október 25-én – Székesfehérvárra (budai rész, p. 6). Ezek az adatok sokkal mozgalmasabbnak mutatják ezen egyébként is izgalmas életútú személy e rövid pályaszakaszát, mint amilyennek az Fodor Pálnál látszik, egyben azokat is igazolja, akik őt pozsegai bég gyanánt emlegették (Fodor P.: Török beszámolók Lippa… i. m. 88/15. jegyzet).

[80] Koğuşlar 888, f. 70v. (A szóban forgó kézirat Temesvárra vonatkozó parancsait Fodor Pál célirányos gyűjtése alapján használhattam.)

[81] Petritsch, E. D.: Regesten der osmanischen Dokumente… i. m.73–74. No. 165–166. – Az elsőt kiadta: Reizner János: Szeged története. IV. [Szeged, 1900], 146. No. LXXIX. (Petritsch nem tud róla.)

[82] Reizner J.: Szeged története. i. m. IV. 146: „pro certo credatis insuper ipsi Zegedensi a parte hac thurcj Thze nullum negocium habent nec ab illis eomodo vobis erit cauendum vel timendum.”

[83] Reizner J.: Szeged története. i. m. IV. 145–146. No. LXVIII; Szakály Ferenc: Török megszállás alatt (1543–1686). Szeged története. 1. Szeged, 1983, 526.

[84] Szakály Ferenc: Török megszállás alatt… i. m. 526, 530.

[85] Magyar történelmi okmánytár a brüsseli országos levéltárból és a burgundi könyvtárból. Összeszedte stb. Hatvani Mihály. III. 1553–1608. (Monumenta historia hungarica. Magyar történelmi emlékek I. Okmánytárak, III.) Pest, 1859. 21. No. 271. („Scriptis iam literis rursum durius inquisitus respondit idem Franciscus Literatus, Zegedynum hyeme praeterita se missum fuisse ad Kazzon passam, jinter ceteraque dixisset idem Kazzon, nuncium eius de factiosis verum esse, ex quo eodem tempore quattuor equites transiluanienses Melchioris Balassa fuissent capti et ad ipsum passam adducti...”) – Fekete Lajos egy lépéssel tovább megy, midőn azt írja (Fekete Lajos: Bevezetés a hódoltság török diplomatikájába. Budapest, 1926. 10. No. 5.): „1552-ben Kâsimot úgy említik, mint előbbeni szegedi pasát”. Hivatkozását azonban én másként értem; korábbi budai, nem pedig szegedi rangjára kívántak utalni, amikor 1552. március 7-én ezt vetették papírra: „Továbbá ezt írhatom Nagyságodnak, hogy az pasa (ti. az adott időben Budán működő Hádim Ali pasa) még itt is vagyon Szigeden, és Kazin az elébbeni pasa az is itt vagyon vele minden népével egyetemben.” (L. Szádeczky Lajos: Magyar levelek a XVI. század közepéről. Történelmi Tár 1880, 599.)

[86] Egy ideig – úgy tűnik – még ekkor is megmaradt a Becskereki szandzsák, élén Malkocs béggel. Vö. Petritsch, E. D.: Regesten der osmanischen Dokumente… i. m. 88. No. 214: dátum nélkül, az 1552. júliusi–decemberi dokumentumok között, illetve a 79. jegyzetben mondottakkal.

[87] Koğuşlar 888, f. 446r.

[88] Koğuşlar 888, f. 445v.

[89] Koğuşlar 888, f. 347r-v.

[90] Koğuşlar 888, f. 446r.

[91] Báli pasa 1542–1543-ban 1 000 391 akcsét, Ali pasa 1556-ban az elvben járó 1 100 000 helyett ténylegesen 1 027 211 akcsét szedhetett be: Dávid Géza: A budai beglerbégek jövedelmei és birtokai a 16. században. Keletkutatás 1991 tavasz, 50, 52, 64.

[92] Pesty Frigyes: Temes vármegye főispánjai, a temesvári pasák, és tartományi elnökök. Magyar Történelmi Tár 12 (1863) 238: 1555-re teszi Rüsztem átmeneti regnálását, az alábbi – nem túl meggyőző – érveléssel: „miután pedig 1552. és 1558. közt minden évre a temesvári pasa nevét tudjuk, kivéve 1555. és 1558. évben, ezen esztendők valamelyikében lehetett Güzeldzse Rüsztem temesvári pasa.” – Fenyvesi László: A temesközi–szörénységi végvidék funkcióváltozásai (1365–1718). Studia Agriensia 14 (1993) 263: 1554 vége – 1555 ősze közé helyezi Kászim kegyvesztettségét, sajnos indoklás nélkül.

[93] 1554 áprilisában egyértelműen Kászim ült a temesvári kormányzói székben, ahogy az Tujgun pasa Ferdinándnak írt leveléből kiviláglik: Fekete l.: Bevezetés a hódoltság török diplomatikájába. 16–17, No. 7. (Fekete szerint Kászim 1552-től 1554-ig töltötte volna be a tisztet: uo., 16/9. jegyzet.) Ebben a pozícióban említették 1554. november 13-án: Markus Köhbach: Die Eroberung von Fülek durch die Osmanen 1554. Eine historisch-quellenkritische Studie zur osmanischen Expansion im östlichen Mitteleuropa. Wien – Köln – Weimar, 1994, 152–153, illetve december 26-án is: Mühimme defteri 1, p. 239 (257), No. 1468. 1555-ös temesvári szolgálatára vonatkozó török adatok: Kepeci 213, p. 117 (május 1-jei bejegyzés), Kepeci 214, p. 28 (december 1-jei dátum).

[94] A párhuzamos tahrír-defteri végére 1554. november 26. és december 5. között tették ki a pontot: Tapu defteri 290, p. 1.

[95] Tapu defteri 298. Ebben a legkorábbi pótlólagos, tehát az összeírás lezárása utáni dátum 1556 januárjának második feléből származik: p. 38.

[96] Valószínűleg Halíl, lippai béggel feleltethető meg, akire 1555. június 14-i (Kepeci 213, p. 134) és november 18-i (Kepeci 214, p. 39) dátummal utaltak. – Tévedés az is, hogy – Istvánffy nyomán – 1556-ban Kászim budai beglerbég lett volna; a török kancelláriai hagyaték messzemenően Gévayt erősíti Hádim Ali pasa február 22-i kinevezését illetően: Mühimme defteri 2, p. 25, No. 216.

[97] Kepeci 214, p. 28.

[98] Tapu defteri 298, p. 38. – Mint fentebb jeleztem, Halíl munkája nyomán a részletes felvétel 1554 végére elkészült, majd 1555-ben sor került a tímárok kiosztására. A szóban forgó lapra bemásolt rendeletben egy olyan javadalom kialakítását kívánták tőle „az összeírás után felvirágzott és újjáéledt üres és elpusztult” helyekből, amelynek kiutalása korábban elmaradt. Ez esetben tehát csupán pótlólagos összeírói feladat végzésére kapott utasítást Halíl, de – teljesen szokatlan módon – aztán mégis oldalakon át (pp. 39–45) következnek olyanok, akik a rendes osztás után részesültek birtokadományban, köztük az érdekelt „Petkó vojvoda, Badik fia” is (p. 42).

[99] Krafft 284, 456–458. felvétel. – Sajnos nem ismerek olyan forrást, amelyik világosan megjelölné, meddig tartott az átmeneti központcsere. Míg egyfelől 1558 márciusából–áprilisából is vannak még utalások temesvári szandzsákbégről (Krafft 284, 518. felvétel: Musztafa bég; 529. felvétel: temesvári szandzsákbég), addig már 1557. augusztus 10-én is lippai bégnek mondják Arszlánt (Kepeci 216/a, p. 28). 1558. június 18-án, majd augusztus 20-án pedig a szultán újólag pasaként szólította meg temesvári exponensét, Musztafát: Petritsch, E. D.: Regesten der osmanischen Dokumente… i. m. 130–131, No. 360, 362.

[100] Bâb-ı âsafî, Ruûs kalemi, 1452, budai rész, p. 5 (a liva neve Mohácsi és Siklósi).

[101] Szalay Ágoston: Négyszáz magyar levél a XVI. századból. Pest, 1861, 57, No. XLIX. – Csak egyet lehet érteni Szalayval abban, hogy az 1540-re dátumozott és szintén Dervis bég által Pécsről küldött levél valójában ugyancsak 1549-ben keletkezett (uo., 11–12, No. XIII.). Ezt erősíti az a tény is, hogy a benne frissen Szigetre jött személyként üdvözölt Istvánffy Pál 1549. március 10. és április 1. között végezte ottani vizsgálatát. L. Timár Gy.: Királyi Sziget. i. m. 37.

[102] Káldy-Nagy Gyula: A Budai szandzsák… i. m. 8.

[103] Bâb-ı âsafî, Ruûs kalemi, 1452, budai rész, pp. 6, illetve 1.

[104] 500 magyar levél a XVI. századból. Csányi Ákos levelei Nádasdy Tamáshoz, 1549-–1562. I–II. Kiadja Őze Sándor. Budapest, 1996, 82–83, No. 18 és a hozzá tartozó 2. jegyzet.

[105] Fragmentum rerum Hungaricarum anni M. DLI. Verancsics Antal M. Kir. helytartó, esztergomi érsek összes munkái. I. Történelmi dolgozatok deák nyelven. 257, 258, 262.

[106] Dávid G.: A Simontornyai szandzsák… i. m. 15 és 33. jegyzet.

[107] Mühimme defteri 1. p. 236 (218), No. 1362.

[108] Kepeci 210, p. 311: az elhunyt simontornyai bég 25 éves, a szegedi veszedelem idején 10 000 akcsés tímárra kiutalást kapott, rátermett fiának kért ziámet-birtokot.

[109] Szalay Á.: Négyszáz magyar levél… i. m. 138, No. CXLVIII.

[110] 500 magyar levél... i. m. 141, No. 57.

[111] Dzselálzáde Musztafa nem akármilyen díszítő kifejezésekkel megtűzdelt és a nevek tekintetében hibátlan (vö. a következő jegyzettel) felsorolásából, amely a Tujgun pasa mellett hadra kelteket veszi sorra, két délvidéki kartársa mellett pont Mohács–Pécs első embere hiányzik: Török történetírók. i. m. II. 273–274.

[112] Kepeci 214, p. 6 szerint az alábbi bégek kaptak javadalomemelést ottani hősiességükért: Székesfehérvár – Arszlán, Mohács – Dervis, Nógrád – Szülejmán, Görözsgal – Ahmed, Hatvan – Mehmed, Szekszárd – Szinán, Simontornya – Mahmúd, Koppány – Naszúh, Szendrő – Rüsztem, Zvornik – Bajram, a korábbi esztergomi – Ahmed. – Egy korabeli magyar forrás is úgy tudta, hogy a vállalkozásba valamennyi dunántúli bég bekapcsolódott: Szalay Á.: Négyszáz magyar levél… i. m.160–161, No. CLXXVI; idézi Thúry, Török történetírók. i. m. II. 274/4. jegyzet.

[113] Szalay Á.: Négyszáz magyar levél… i. m. 174, No. CXCI. – Alább ismertetendő kiutalási okmányában ez a két település nem szerepel, ugyanakkor hivatkoznak az elfoglalásukkor mutatott hősiességére, amelyért 40 000 akcse emelést kapott: Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Ehemalige Konsularakademie, Krafft 284, 428v. – L. még Kepeci 214, p. 6, ahol azt mondják, hogy az akcióban részt vevő bégek közül mindenkinek egyöntetűen 20 000 akcse „prémiumot” adtak, kivéve őt, akinek azért juttattak magasabb összeget, mert hászainak egy részéből szultáni birtok lett; tehát a Szent–Jakab, Kaposvár, Babócsa és Korotna körül újonnan meghódított területekből számára kijelölt falvak ezek kompenzációja. E bejegyzés dátuma 1555. november 12. – Pár oldallal később (uo. p. 9.) még egy-két újabb részletet árultak el a dologról: 400 000 akcsés javadalmaiból 150 000 akcsét engedett át a kincstárnak a mohácsi, a szekcsői, a baranyavári és a harsányi náhijéból, beleértve Siklós városát is.

[114] Az illetőt Ahmednek hívták, s mint a 112. jegyzetben láttuk, Görözsgal bégje volt korábban; babócsai szolgálatba állásának napja: 1555. november 12. L. Kepeci 214, p. 5.

[115] 500 magyar levél i. m. 218–219, No. 118.

[116] Mühimme defteri 2, p. 50, No. 453.

[117] Ma Levač néven tájegység Szerbia középső részén a Gledička Planina és a Juhor hegység között, a Morava folyótól nyugatra. L. Claudia Römer: On Some Hass-Estates Illegally Claimed by Arslan Paša, Beglerbegi of Buda 1565-1566. Studies in Ottoman History in Honour of Professor V. L. Ménage. Ed. by C. Heywood and C. Imber. Istanbul, [1994], 299/20. jegyzet.

[118] Krafft 284, ff. 427r–428v.

[119] Vö. Hegyi Klára: „Aranyásó szpáhik” a királyi Magyarországon. A tudomány szolgálatában. Emlékkönyv Benda Kálmán 80. születésnapjára. Budapest, 1993, 103–111.

[120] Mühimme defteri 2, p. 18, No. 1700. L. még uo., pp. 51, 469; 55, 507. Mindkettő 1556. április 2-i kelettel.

[121] Még folyt az ostrom, amikor már panaszkodott ellene: Szalay Á.: Négyszáz magyar levél… i. m. 193, No. CCX.

[122] Mühimme defteri 2. p. 208, No. 1882. – Vass Előd szerint (A Szekcsői–Mohácsi szandzsák… i. m. 91/4. jegyzet) már 1555-ben letették volna, s egy Mehmed nevű pécsi lovas tiszt követte volna. Úgy tűnik, valami félreértésről van szó, hisz Dervis 1555-ben vitathatatlanul végig Pécsett volt hivatalban. (Hozzáteszem: sem Petritsch katalógusában, sem Anton Schaendlinger és Claudia Römer vonatkozó szövegkiadásában [Die Schreiben Süleymâns des Prächtigen an Vasallen, Militärbeamte, Beamte und Richter aus dem Haus-, Hof- und Staatsarchiv zu Wien. Transkriptionen und Übersetzungen. Wien, 1986.] nem fordul elő ilyen tartalmú irat.)

[123] Mühimme defteri 2, p. 209, No. 1896. Avlonjába pedig a sokkal közelebbi Janjai (Janinai) szandzsák első embere, Szinán bég került: uo., p. 209, No. 1894.

[124] Például Káldy-Nagy Gy.: Harács-szedők és ráják. i. m. 66.

[125] Többek között Hans Dernschwam tudta így: Erdély, Besztercebánya, Törökországi útinapló. Közreadja Tardy Lajos. Budapest, 1984, 144. A Kücsük Bálira vonatkozó ellentmondásokra l. Römer, C.: Einige Urkunden… i. m. 24/4. jegyzet. Dervis életrajzára, melyben – főleg D. Bojanić egyik cikkére támaszkodva – apának Báli pasát fogadja el l. Köhbach, M.: Die Eroberung von Fülek… i. m. 224–227/108. jegyzet.

[126] Krafft 284, f. 14r.

[127] Egyéb javaikra: Köhbach, M.: Die Eroberung von Fülek… i. m. 226.

[128] Dernschwam, H.: Erdély, Besztercebánya, Törökországi útinapló. i. m. i. h.

[129] A nevezett feltehetőleg azonos azzal a Dervis bég embereként emlegetett személlyel, akinek 1546-ban és 1552-ben két csiftlikje volt az anyavári náhijéban: Dávid G.: A Simontornyai szandzsák… i. m. 264/12a, 16a, 266–267, illetve 1552-ben: uo., 272/13a, 18a.

[130] 500 magyar levél… i. m. 302, No. 431.

[131] Mühimme defteri 4, p. 170, No. 1764.

[132] Mühimme defteri 2, p. 208, No. 1878.

[133] Mühimme defteri 2, p. 236, No. 2108.

[134] Krafft 284, 459 és 501. felvétel.

[135] Szakály Ferenc: Egy végvári kapitány hétköznapjai. Horváth Márk szigeti kapitány levelezése Nádasdy Tamás nádorral és szervitoraival, 1556–1561. Somogy megye múltjából (Levéltári évkönyv, 18.) Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1987, 95, No. 32. A regesztához mellékelt eredeti szövegrészlet így hangzik: „Kazon passa aliquot zanchakos sub potestate sua habebit, ex quo vt omni tempore promptus paratusque esse possit”.

[136] Gévay A.: A’ budai pasák. i. m. 6, No. 4.

[137] Krafft 284, 487, 491, 501. felvétel. A fentebb már tárgyalt Musztafával itt nem számoltam, mivel ő közben a Budai vilájet területén maradt.

[138] Krafft 284, 484. felvétel.

[139] Krafft 284, 488. felvétel.

[140] Káldy-Nagy Gy: A Budai szandzsák… i. m. 56, No. 45; 84, No. 122; 239, No. 475. – Ebben a defterben Kászim pasára még két alkalommal hivatkoztak; egyszer a budai lakosok legelői kapcsán, melyek határait Mehmed, majd Kászim pasa tudomásával jelölték ki, s ahol az egyik oldalt éppen az ő kertje tette ki (p. 33), egyszer pedig Alsókovácsi puszta ügyében (p. 71, No. 91), ám mindkét közbelépése, ha jól értem, korábbi működésére vonatkozik.

[141] Kicsit váratlanul találkozunk 1568 októberének vége felé egy Iszkender nevű szpáhival, akit „Kászim pasa emberének” tituláltak: BOA, Ruznamçe 25, temesvári rész, p. 102.

[142] Gévaynál (A’ budai pasák. i. m. i. h.) boszniai pasa rang szerepel, jóllehet ezt a vilájetet csak 1580-ban hozták létre.

[143] A budai rúznámcséban ezt a változást is megörökítették, 1558. december 4-i dátummal: Krafft 284, 585. felvétel. A helyére lépő Tujgun pasa neve viszont csak 1559. február 12-én jelenik meg először ugyanitt (587, 588. felvétel). A két időpont között nincs birtokváltozás feltüntetve.

[144] Egy névtelen hírközlő Hamza, Derwys (Dervis), Arzlam (Arszlán), Banja (Bajram?) béget, illetve Kazwn (Kászim) pasát tartotta esélyesnek az utódlásra („az bassasaghert elkewldetthenek”): Szalay Á.: Négyszáz magyar levél… i. m. 329, No. CCCXXXVI. (Végül egyikőjük sem futott be.)

[145] Őt is 1559. június 19-én utasították, hogy menjen új állomáshelyére: 3 numaralı mühimme defteri (966–968 / 1558–1560) <Özet ve transkripsiyon>. (T. C. BaŞbakanlık Devlet ArŞivleri Genel Müdürlüğü. Osmanli ArŞivi Daire BaŞkanlığı, Yayın Nu: 12. Dîvân-ı Hümâyûn Sicilleri Dizisi: I.) Ankara, 1993, 5, No. 6. – A június 12-én melléfogó informátor szeptember 9-én is tévedett, midőn azt vélte tudni, hogy Kászim pasának Pécset adományozták: Szalay Á.: Négyszáz magyar levél… i. m. 340, No. CCCXLVIII. (Arról is rosszul értesült, hogy a budai pasából kapudán lett, helyére pedig Hajdar pasa érkezett. Minthogy nem kizárt, hogy a levelek szerzője a Portán gyűjtögette híreit, ez arra figyelmeztet, hogy máskor is csínján kell bánnunk az onnan szállingózó, nem kellően ellenőrzött „fülesekkel”.)

[146] A legutolsó 1560. szeptember 28-án kelt: 3 numaralı. I. 679, No. 1571.

[147] Erre és további posztjaira l. Köhbach, M.: Die Eroberung von Fülek… i. m. 220–224/107. jegyzet, illetve Römer, C.: On Some Hass-Estates… i. m. 297.

[148] Ide 1557. január 7-én rakták Szilisztrából: Köhbach, M.: Die Eroberung von Fülek… i. m. 222. Lippai bégként tett egyik előterjesztése nyomán 1557. augusztus 24-én hoztak határozatot a dívánban: Kepeci 216/a, p. 28.

[149] Komáromy András: Magyar levelek a XVI. századból. II. közlemény. Történelmi Tár, 1907, 401.

[150] Kepeci 216/a, p. 131.

[151] Fekete Lajos – Káldy-Nagy Gyula: Budai török számadáskönyvek, 1550–1580. Budapest, 1962, 299–300, 315, 337, 355, 365, 370.

[152] A Habsburg követ, Busbeck is felfigyelt a közte és Veli bég közt meglévő feszültségre. Említi: Köhbach, M.: Die Eroberung von Fülek… i. m. 262.

[153] Róla l. Dávid Géza: A Veszprémi szandzsák. Keletkutatás, 1992 ősz, 27–33.

[154] A vonatkozó beszámolót kiadta: Komáromy A.: Magyar levelek a XVI. századból. i. m. 425.

[155] Mühimme defteri 4, p. 132, No. 1347. A bejegyzés szerint 1560. szeptember 17-én Pir Ahmed az ő kiutalási okmányáról (tahviljáról) kapott tímár-birtokot.

[156] Römer, C.: On Some Hass-Estates… i. m. i. h.

[157] Mühimme defteri 4, p. 28, No. 264. – A Zvorniki szandzsák ekkortájt katonailag Budához, pénzügyileg Ruméliához tartozott.

[158] 1559. április 9-én még az ő zvorniki többletéből kapott némi pluszjövedelmet Mehmed Hán iszkenderijei mírliva: Krafft 284, f. 620r–v. – Július 21-én még nem volt ott, augusztus 12-én viszont már igen: Szakály F.: Egy végvári kapitány hétköznapjai... i. m. 106, No. 73, 108, No. 76 (itt is és később is pasaként említve!).

[159] Nedim Filipović: Sedam dokumenta iz kodeksa br. 1. Orijentalnog Instituta u Sarajevo. Prilozi za Orijentalnog Filologiju. III–IV (1953), 445–447.

[160] Mühimme defteri, 4. p. 28, No. 264.

[161] Feltehetőleg Hadim Ali budai beglerbégről van szó, aki 1557. december 9-én hunyt el: Köhbach, M.: Die Eroberung von Fülek… i. m. 47/45. jegyzet.

[162] Mühimme defteri 4, p. 90, No. 928. Mehmedet először ezúttal is pasának írták, aki Mohács beglerbégje, de aztán legalább az utóbbi tévedést javították.

[163] 3 numaralı. 565, No. 1293.

[164] Valamikor második, 1558. november – 1559. június közti kormányzósága idején kezdhettek hozzá a munkához, de teljesen nem készültek el vele, hiszen 1560 szeptemberében három egymást követő, különböző személyektől származó levél is megemlékezik a kastély építéséről: Szalay Á.: Négyszáz magyar levél… i. m.375, 376, 378, No. CCCLXXXII, CCCLXXXIV, CCCLXXXV.

[165] Mühimme defteri 4, p. 88, No. 907.

[166] Valószínűleg Zay Ferenc nevét torzították el az udvari írnokok, aki egyik kieszelője és támogatója volt annak, hogy Heraclides Jakab harcba szálljon a moldvai fejedelemségért: Zay Ferenc: János király árultatása. Szerk. Bessenyei József. (Régi Magyar Könyvtár. Források, 2.) Budapest, 1993, 12.

[167] 3 numaralı. 508, No. 1153. A válasz dátuma 1560. május 19., s három nappal később adták oda emberének, Mehmednek, hogy juttassa el urához. – Mi már tudjuk, hogy eddigre a házasodás ügye lekerült a napirendről.

[168] Ezzel kapcsolatban l. a legutóbbi egri–noszvaji konferencia sajtó alatt lévő anyagát.

[169] Mint fentebb láttuk, már az első bég, Kászim is kapott ilyen tartalmú utasításokat.

[170] 3 numaralı. 434, No. 964. – Horváth Márk egyik leveléből kiderül, hogy a tettre 1559. július 21-én éjjel került sor Pécsett, amelynek értelmi szerzőihez Ibrahim bég harminc apródjából tizen nem csatlakoztak, mire a többiek velük is végeztek. A kapitány a várfalakon átmászó gyilkosok közül Szigetre menekültektől értesült a dologról: Szakály F.: Egy végvári kapitány hétköznapjai... i. m. 107, No. 73.

[171] A már dokumentált példákat gyűjtötte – a teljesség igénye nélkül – csokorba Szakály Ferenc, Magyar diplomaták, utazók, rabok, renegátok a 16. századi Isztambulban. Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái, 1570. Budapest, 1983, 5–63.

[172] Mühimme defteri 4. p. 175, No. 1827.

[173] Mühimme defteri 4, p. 175, No. 1825.

[174] Mehmed Süreyya: Sicill-i Osmanî. 3. Yayına hazırlayan Nuri Akbayar, Eski yazıdan aktaran Seyit Ali Kahraman. (Tarih Vakfı Yurt Yayınları, 30.) İstanbul, 1996], 875.

[175] Ha pontos a vő megjelölés, akkor igen figyelemreméltó lenne, hogy éppen Murád bég fia vette feleségül a pasa lányát. Ez a Murád bizonyára nem más, mint Kászim régi harcostársa, a végek másik kulcsfigurája, aki a híres Hüszrev boszniai bég kíséretéből emelkedett 1537-ben a Klisszai, majd 1541. október 18-ától a Pozsegai szandzsák vezetőjévé: Maliye 34. f. 678r. – A nevezettnek eleddig sajnos csak Mehmed (Tapu defteri 1000, p. 69. – Erre az adatra Káldy-Nagy Gyula hívta fel a figyelmemet, köszönöm neki.) és Arszlán (Tapu defteri 351, 220v. – Ezt a defter-oldalt Nenad Moačanin volt szíves elküldeni számomra.) nevű fiait sikerült azonosítanom.

[176] Szakály Ferenc: Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai polgárosodás kérdéséhez. (Humanizmus és reformáció, 23.) Budapest, 1995, 117/130. jegyzet.

[177] Nevével csak 1559. december 3-án találkozunk ilyetén rangjelzéssel, míg 1560. február 20-án már Dur Ali bukkan fel Szécsényben: 3 numaralı. 301, No. 662, 663, illetve 362, No. 800.

[178] Mühimme defteri 4, p. 200, No. 2085. – Ezen defter-részletre fentebb már utaltam; éppen ezt húzták ki azon okból, hogy a szekcsői palánk önálló liva lett.

[179] Uo. 50 000 akcsét a Szécsényi szandzsák hászbirtokaiból akartak fedezni, mintegy 80 000 akcsét a Szécsénybe került dunai kapudán, Mehmed ziámetjéből és az izvorniki bégtől, Mehmed Hántól ajánlottak neki, míg a hátralévő 150 000 akcsét egy meg nem határozott (feltehetőleg a mohácsi) liva növekményéből kívánták pótolni. – Szécsényben egyébként 284 865 akcsét értek a neki szignált települések: Tapu defteri 318, pp. 45–46.

[180] 500 magyar levél. i. m. II, 333, No. 449.

[181] Uo. II. 351, No. 458.

[182] Uo. 219.

[183] Mühimme defteri 30, p. 8, No. 18.

[184] Kepeci 179, p. 20.

[185] Előbbit sem Evlija Cselebi (i. m. 23–33), sem Ottendorf (Budáról Belgrádba 1663-ban. Ottendorf Henrik képes útleírása. Szövegét kiadta stb. Hermann Egyed. /Tolna vármegye múltjából, 7./ Tolna, 1943, 70–78) nem említi, bár talán az utóbbi által a névtelenség homályában hagyott három külvárosi „kicsiny, silány, fából épített mecset, alacsony, ugyancsak fából való, de mégis annyira nyitott toronnyal, hogy a mezeim (értsd: müezzin) körüljárhat és az ima szokott idején kiálthat; az egyik az Asapikapunál, a másik a Temes mellett a ráctemplomhoz közel és a harmadik a Sziget végén” (uo., 76.). Közülük az egyik azonos lehet a minket érdeklővel, minthogy az is a váron kívül épült. Ellentétes szempont viszont, hogy egy ennyire jelentékeny személytől azt várnánk, hogy itt is kőemléket hagy maga után. – A városrészre l. Temesvári szidzsil, p. 30, No. 28; p. 37, No. 30. (Hegyi Klára gyűjtése alapján.) A szóban forgó mahalle kívül feküdt a várfalakon, de egyike volt a legnépesebbeknek; 1569-ben 96, 1579-ben 147 felsorolt mohamedán férfi lakossal: Tapu defteri 364, p. 17, illetve Tapu defteri 579, pp. 22–23.

[186] Tapu defteri 457, p. 12; Tapu defteri 578, p. 11. – Kiadva l. Fodor Pál: Lippa és Radna városok a 16. századi török adóösszeírásokban. Történelmi Szemle XXXIX (1997), 323, 329.

[187] Vö. Belitzky János: Adatok a hídépítő Mahmud bég életéhez. Jászkunság 12/3 (1966), 132–138. A szerző felhívja a figyelmet a bég olvasottságára, irodalom iránti érdeklődésére; abban viszont téved, hogy 1561 után „vagy másfél évtizedig” Szolnokon maradt. L. még Szakály F.: Mezőváros és reformáció. i. m. 117–131.

[188] Gyula Káldy-Nagy: Kanuni devri Budin tahrir defteri (1546–1562). Ankara, 1971, 164/192. jegyzet, 168/197. jegyzet, 198/242. jegyzet, 211/255. jegyzet, 212/257. jegyzet, 213, 217/265. jegyzet, 218/267. jegyzet.

[189] Maliye defteri 563, pp. 50, 53, 55.

[190] 3 numaralı. Nos. 27, 103, 148, 181, 408.

[191] Uo. Nos. 662, 663.

[192] A budai basák magyar nyelvű levelezése. I. 1553–1589. Szerk. Takáts Sándor, Eckhart Ferencz, Szekfű Gyula. Budapest, 1915, 1, No. 1.

[193] Krafft 284, 283. felvétel.

[194] Uo. 310. felvétel. – Legnagyobb sajnálatomra datálatlan az a debreceni török irat, amely Mahmúd, Aranid fiának jelentését tartalmazza a város adóinak megküldéséről és bizonyos erdélyi zavargásokról: Fekete Lajos: Debrecen város levéltárának török iratai. Levéltári Közlemények III (1925), 47, No. 11. (L. még Uő.: A hódoltság török levéltári forrásai nyomában. Szerk. Dávid Géza. /Budapest Oriental Reprints. Series A 6. Editors: E. Schütz – É. Apor/. Budapest, 1993, 312.) A hely közelsége miatt csakis az aktuális szolnoki bég fogalmazhatta a szöveget, Fekete szerint „kevéssel a század közepe után”. De mikor?!

[195] Káldy-Nagy, Gy.: Kanuni devri Budin… i. m. 213.

[196] Káldy-Nagy Gy.: A Budai szandzsák… i. m. 99, No. 150 és a 7. jegyzet.

[197] Ha a fenti okoskodás igaz, akkor elesik az a fentebb leírt, jól hangzó variáció, hogy Kászim lánya és Murád bég fia, Mahmúd lépett volna frigyre. Legalábbis nem láttam még sehol, hogy Murád béget Aranid melléknévvel látták volna el. – Itt jegyzem meg, hogy Fenyvesi László azt tartja Aranid Mahmúdról, hogy „1554 után simontornyai, pécsi, szolnoki, székesfehérvári szandzsákbég” volt, az „1560-as évek második felében és a hetvenes években Székesfehérvár, Esztergom, Szolnok, Fülek, Szekszárd, Hatvan és Pécs szandzsákbégje”: Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai. Ford. Kovács László. A jegyzeteket írta Fenyvesi László. (Magyar Ritkaságok) Budapest, 1986, 303. A fentiek fényében ez a rekonstrukció semmi esetre sem fogadható el, több azonos nevű személy életútja keveredik benne. Így a Szekszárdról Hatvanba költöző Mahmúdról feljegyezték, hogy korábban budai defter kethüdaszi, még előbb pedig udvari janicsárírnok volt: Maliye defteri 563, pp. 51, 53, 57. Báli pasa fia Mahmúd bég pedig Szeged–Esztergom–Szeged között mozgott ekkoriban: uo. p. 50.

[198] Némiképpen megzavarja az összeállni látszó képet, hogy egy 1556. augusztus 19-i bejegyzés értelmében egy szintén Mahmúd nevű szécsényi bégtől vettek el 35 000 akcse értékben 9 falut, s azok egy részét Kurd vojvoda kapta (Mühimme defteri 2, p. 131, No. 1316). Ebben az esetben két azonosan hívott bég működött volna viszonylag rövid időn belül az északibb közigazgatási egységben. De a tollhiba lehetőségét sem vethetjük el, ugyanis valamivel előbb, azaz 1555. januári kinevezéssel (Krafft 284, f. 456v; az itt szereplő kiutalási listán, ha nem is kilenc, de három-négy falunál jelezték, hogy másé – nem Kurd, hanem Mehmed vojvodáé – lett), illetve nem sokkal később, azaz 1556 legvégén Mehmed volt a bég Szécsényben (Kepeci 215, p. 158). Róla esik szó 1559. augusztus 14-én is: Fekete L. – Káldy-Nagy Gy.: Budai török számadáskönyvek. i. m. 416.

[199] Franz Babinger: Arianiti Comneno, Schwiegervater Skanderbegs. Aufsätze und Abhandlungen zur Geschichte Südosteuropas und der Levante. III. München, 1976, 257–265.

[200] Halil İnalcık: Hicrî 835 tarihli sûret-i defter sancak-i Arvanid. Ankara, 1954, 86; Bratuses falu.

[201] Babinger egészen kivételesen gazdag és gyakran a leghihetetlenebb helyekről előbányászott adatok alapján (csak meglepő módon İnalcık addigra már megjelent munkáit nem véve figyelembe) haláláig, azaz 1530-ig tudja nyomon követni a római Kúriában magasra emelkedő Konstantin/Costantino Arianiti kalandos sorsát, majd fiáét, Arianitét, aki 1551-ben esett el egy Parma közeli csatában: Franz Babinger: Babinger, F.: Das Ende der Arianiten. i. m. (Bayerische Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-historische Klasse. Sitzungsberichte, Jahrgang 1960, Heft, 4.) München, 1960, 31–86. Abban azonban, úgy tűnik, téved, hogy a klán férfiágon ekkor megszűnt létezni. Ez egy Guglielmo nevű tagjuk 1602-es felbukkanása alapján állítható: Peter Bartl: Der Westbalkan zwischen spanischer Monarchie und osmanischem Reich. Zur Türkenkriegsproblematik an der Wende vom 16. zum 17. Jahrhundert. (Albanische Forschungen, 14.) Wiesbaden, 1974, 151/27. jegyzet. (A spanyol királynak írt levél szerint ő [a forrásban: Guglielmo Araniti] és tizenegy Nápolyban tartózkodó albán és görög hajóskapitány társa korábban Flandriában és Franciaországban már bizonyította alkalmasságát, így most eséllyel lennének bevethetők a törökök ellen.)

[202] Mustafa L. Bilge: Arnavutluk. Türkiye Diyanet Vakfûı İslâm Ansiklopedisi. III. İstanbul, 1991, 386. – Babinger szerint elsőként – és tudtával egyetlenként – ennek apja tért át, akinek keresztneve is Aranit volt. Hálából Himara és környéke szandzsákbégjévé nevezték ki, de a helyi feldühödött nép darabokra tépte. Másik fiát Iszkendernek hívták, s valószínűleg őt próbálták meg – talán sikerrel – olasz rokonok újból kereszténnyé tenni: Babinger, F.: Das Ende der Arianiten. i. m. 16–17/4. jegyzet, 19.

[203] Halil İnalcık: Stefan Duşan’dan Osmanlı İmperatorluğuna. XV. asırda Rumeli’de hıristiyan sipahiler ve menşeleri. Fatih devri üzerinde tetkikler ve vesikalar. I. Ankara, 19872, 162.

[204] Ömer Lutfi Barkan, H. 933–934 (M. 1527–1528) malî yılına ait bir bütçe örneği. İstanbul Üniversitesi İktisat Fakültesı Mecmuas_ XV (1953–54), 303 és 1. jegyzet. (Kissé pontatlanul idézi Olga Zirojević: Turszko vojno uregyenye u Szrbiji (1459–1683) /L’organisation militaire turque en Serbie (1459–1683)/. Beograd, 1974, 265.) 263 000 akcsés bevételei a szerényebbek közé tartoztak. Halálára l. még Kemal paşa-zâde: Tevarih-i Âl-i Osman. X. defter. Haz. Şefaettin Severcan. Ankara, 1996, 159. (A közreadó Eránidnak olvasta a családnevet.)

[205] Káldy-Nagy Gyula: A Budai szandzsák… i. m. 164/1. jegyzet; Uő.: Kanuni devri Budin… i. m. 307/378. jegyzet.

[206] Kraft 284, 549. felvétel.

[207] Albán földön viszont nyilvánvalóan jobban számon tartották a nemesi családok késői leszármazottait; ennek beszédes példája, hogy 1924-ben a belügyminiszteri kinevezést egy Mustafa Aranitas nevű valaki kapta: Ekrem Bey Vlora: Lebenserinnerungen. Band II (1912 bis 1925). (Südosteuropäische Arbeiten, 67.) München, 1973, 184.

[208] Kepeci 218, pp. 8, 38, 70.

[209] Köhbach szerint utóbbi lett volna simontornyai bég 1565-ig (Köhbach, M.: Die Eroberung von Fülek… i. m. 263), de ezt el kell vetnünk, mert egy újabban előkerült adat szerint ő 1563. szeptember 18-ig szekbánbasiként szolgált: Kepeci 218, p. 15.

[210] Kepeci 218, p. 145. – Évekkel ezelőtt sajnos téves dátumot (január 3-át) adtam meg Markus Köhbach barátomnak, aki azt be is építette Hamza bégről készített nagyívű életrajzába: Köhbach, M.: Die Eroberung von Fülek… i. m. 48-59/48. jegyzet; a vonatkozó rész: 53.

[211] A pillanatnyilag ismert utolsó vele kapcsolatban lévő parancs dátuma: 1566. június 21. (5 numaralı. No. 1980). Ebben arra tértek ki, hogy szükség esetén szerdári rangban segédkezzék Arszlán pasának a konkrétan meg nem jelölt várostromban. 8 nappal korábban viszont Hamza megrovást kapott, mert többszöri felhívás (az egyik ilyen: uo., No. 1178) ellenére sem nyújtott semmiféle információt az ellenség terveiről és gyülekező helyeiről (uo., 1878). Az ezt megelőző hetekben viszont egyre-másra mentek az utasítások neki és környékbeli kollégáinak azt kérve, hogy építsenek hidat a Dráván, ha – a folyó áradása miatt – nem is az eredetileg tervezett helyen (uo. No. 1701, 1797, 1802, 1845, 1846, 1848 stb.).

[212] Köhbach, M.: Die Eroberung von Fülek… i. m. i. h. Csak 1567 júniusából ismeri újabb, boszniai posztját.

[213] Maliye defteri 563, p. 49.

[214] Uo. p. 55. További, végig magyar területen zajló életútjára l. Kunt, M.: The Sultan’s Servants. i. m. 152–153.

[215] Kepeci 220, p. 173.

[216] Mühimme defteri 15, p. 146, No. 125.

[217] Maliye defteri 563, p. 49.

[218] 12 numaralı. I. 346–347, No. 548.

[219] Mühimme defteri 15, p. 2, No. 10. Dátum: 1571. június 9.

[220] Ennek részleteiről bővebben szóltam: Dávid Géza: Szigetvár 16. századi bégjei. In: Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és a vár felszabadításának 300. évfordulóján. Szerk. Szita László. Pécs, 1993, 161–162.

[221] Maliye defteri 563, p. 49.

[222] Mühimme defteri 15, p. 233, No. 1962, p. 266, No. 2238.

[223] Kepeci 77, f. 63v.

[224] A II. Szelim korából való kánúnnáme így rendelkezik erről: „A szandzsákbégek elhalálozásakor a szolgáiknak adandó tímár[ok] törvénye: kethüdájának 6000, főkapuőrzőjének 5000, vojvodájának 5000, főétekfogójának 4000, istállómesterének 4000, zsoldosai parancsnokának 4000.” L. İstanbul, Süleymaniye Kütüphanesi, Şehid Ali Paşa 2832, f. 4v. Kiadta: Douglas A. Howard: Ottoman Administration and the Tîmâr System: sûret-i kânûnnâme-i `osmânî berây-ı tîmâr dâden. Journal of Turkish Studies – Türklük Bilgisi Araştırmaları in memoriam Abdülbaki Gölpınarlı hatıra sayısı 20 (1996), 74, 97.

[225] Mühimme defteri 45, p. 2, No. 8.

[226] E témakörben l. Fodor Pál: Önkéntesek a XVI. századi oszmán hadseregben. Hadtörténelmi Közlemények 109/2 (1996), 55–81.

[227] Még itt tevékenykedett, amikor 14 000 akcsés tímárral bíró fiát, Haszánt a budai pasa ziámetre javasolta. Mire a csupán 3000 akcsés emelést előíró rendelet 1574. január 16-án megszületett, már Pécs élén állt: Mühimme defteri 25, p. 33, No. 340.

[228] Maliye defteri 563, p. 54. – Azt megelőzőleg budai kapudán volt. Nem tartom kizártnak, hogy azonos azzal a Ferruh vojvodával, aki korábban szerepelt már történetünkben.

[229] Mühimme defteri 25, p. 6, No. 41 és Maliye defteri 563, p. 49.

[230] Mühimme defteri 25, p. 127, No. 1388. Kelet: 1574. május 3.

[231] Uo., p. 184, No. 1825.

[232] Uo., p. 201, No. 1950.

[233] Uo., p. 208, no. 2003.

[234] L. Andreas Birken: Die Provinzen des Osmanischen Reiches. (Beihefte zum Tübinger Atlas des Vorderen Orients, Reihe B, 13.) Wiesbaden, 1976, 54.

[235] Kepeci 262, p. 25.

[236] Maliye defteri 15567, p. 190. – Ezzel az adattal szépen egybecseng Kapra Ferenc kanizsai főkapitány 1577. május 14-i jelentése, melyben ő is Íszát említi ebben a rangban: Pécs ezer éve. Szemelvények és források a város történetéből (1009–1962). Történelmi olvasókönyv. Főszerk. Márfi Attila. Pécs, 1996, 78, No. 39 (Vass Előd gyűjtése).

[237] Mühimme defteri 37, p. 14, No. 159.

[238] Wien, Österreichische Nationalbibiothek, Flügel 1387, p. 117.

[239] Sajnos ennek a livának a nyilvántartásában (Kepeci 262, p. 267) ő nem szerepel, így eggyel korábbi funkcióját nem ismerjük, s így nem dönthető el, hogy azonos-e fent tárgyalt névrokonainak valamelyikével.

[240] E város és náhije vitatott hovatartozásáról l. Dávid G.: Szigetvár 16. századi bégjei... i. m. 162–163, 180/29. jegyzet.

[241] Mühimme defteri 45, p. 369, No. 4474. Dátum: 1581. november 23.

[242] Vö. Birken, L. A.: Die Provinzen… i. m.202.

[243] A központi kimutatásban a Kabúrra vonatkozó adatok sajnos később kezdődnek (Kepeci 262, p. 111), így az ellenőrzés lehetősége elesik.

[244] Kepeci 262, p. 25.

[245] Mühimme defteri 45, p. 19, No. 219; Maliye defteri 15567, pp. 89, 332; Kepeci 241, pp. 5, 106, 112 – utóbbi három már áthelyezése utáni dátummal.

[246] Maliye defteri 15283, p. 131.

[247] Kepeci 262, p. 31.

[248] Kepeci 241, p. 112, Kepeci 244, p. 27. – A dolog mulatságos oldala, hogy véletlenül a Moldovai szandzsáknál jegyezték fel, hogy „a korábbi pécsi bégnek, Gazanfer bégnek ... Janova adatott”: Kepeci 262, p. 31.

[249] A helység nevét itt úgy írták le, hogy akár Janovának, azaz Jenőnek is olvasható lenne. Más, egyazon eset kapcsán készült bejegyzésekből viszont egyértelmű, hogy Janikról van szó: Velics Antal – Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek. 1543–1635. I. Budapest, 1886, 353, 357. (Az eredetivel is egybevetettem, ahol a történetek részletesebben vannak előadva, mint Velicsnél; a pécsi érintettet például éppen Gazanfer bég terjesztette fel tímárra.)

[250] Kepeci 325, pp. 610–611.

[251] Ruznamçe 78, pécsi rész, pp. 5–6. – Gazanfer pedig 1586. december 6-án az albániai Elbaszanba került, ahol éppen elcsapták az alkormányzót, Kászim béget: Kepeci 262, p. 6.

[252] Kepeci 262, p. 25.

[253] Uo., 29, 33; Dávid Géza: A magyarországi török archontológiai kutatások lehetőségei (arad–gyulai szandzsákbégek). Történelmi Szemle 94/1–2 (1994), 120.

[254] Kepeci 262, p. 25.

[255] Vö. Dávid G.: A Simontornyai szandzsák… i. m. 30.

[256] A budai basák magyar nyelvű levelezése. i. m. 401–402, No. 358; 413, No. 367; 457–458, No. 398 (ezen 1589. februári datálású levélben másfél évvel korábbra, azaz 1587 nyarára teszik az esetet). – Egy kortárs török krónika viszont úgy adja hírül, hogy 1587 februárjában–márciusában történt az eset, s Emír Mahmúd névre hallgatott a pécsi bég, aki ebben a verzióban is ugyanazokkal vett részt az akcióban: Iyânî Ca`fer Çelebi: Tevârîh-i cedîd-i vilâyet-i Üngürus. Haz. Mehmet Kudret Kirişçioğlu (kézirat). İstanbul, 1987, 5. – Takács Sándor állomáshely nélkül két rabbá lett béget nevesít 1587-ből, Haszánt és Mahmúdot: A török és a magyar raboskodás. Rajzok a török világból. I. Budapest, 1915, 275. – További ellenőrzési lehetőségem pillanatnyilag nem lévén, a kérdést nyitva kell hagynom.

[257] Jedlicska Pál: Adatok erdődi báró Pálffy Miklós a győri hősnek életrajza és korához. 1552–1600. Eger, 1897. 342, No. 542, 359, No. 578. Bár regeszája alapján az első levél, amelyet Ernő főherceg írt Rudolf királyhoz, főleg az ugyanakkor rabul ejtett koppányi bég sarcával foglalkozik, a bevezető mondatban a pécsi bég váltságdíját is érintik. Szakály Ferenc szerint ebben az iratban feltehetőleg nem az 1587-ben, hanem az 1583-ban elfogott Ali koppányi alkormányzótól még beszedendő összeget vették számba. Szakály Ferenc: Ali koppányi bég sarca. (Adalékok a hódoltsági magyar kereskedelem problematikájához.) Folia Historica 2 (1973), 47, 53/34. jegyzet. Megítélésem szerint sem dönthető el a probléma egyértelműen, de az, hogy 1589 márciusában is párhuzamosan fut a pécsi és a koppányi bég ügye, inkább azt sugallja, hogy nem Aliról beszéltek korábban sem.

[258] Ruznamçe 107, pécsi rész, pp. 14–15.

[259] 1589. október 24-én már a „korábbi pécsi bég” formula áll neve mellett: Kepeci 252, p. 114.

[260] 1588 decemberében még a fővárosban tartózkodott, talán ekkor sikerült újra kikaparni a gesztenyét a maga számára: A budai basák magyar nyelvű levelezése. i. m. 451, No. 392.

[261] A javaslataira való 1589. novemberi – decemberi utalásokra l. Kepeci 252, pp. 134, 139, 154.

[262] Kepeci 252, p. 145.

[263] Uo. p. 165.

[264] Uo. p. 166. – Halílnak sem volt bánatra oka; Ferhád nyomába léphetett.

[265] Uo., p. 191.

[266] Kepeci 336, p. 350; Maliye defteri 15567, p. 332.

[267] Maliye defteri 15567, p. 456.

[268] Ruznamçe 143, pécsi rész, p. 26.

[269] Maliye defteri 15957, p. 570; Ruznamçe 148, Gyula stb. rész, p. 10.

[270] Maliye defteri 15567, p. 329; Kepeci 344, p. 202.

[271] Maliye defteri 15567, p. 303, 329.

[272] Dávid G.: Szigetvár 16. századi bégjei... i. m. 172.

[273] Kepeci 344, pp. 362–363.

[274] Mühimme defteri 73, p. 412, No. 905.

[275] A személyét bemutató tanulmányt l. Markus Köhbach: Der osmanische Historiker ţopcılar kātibi `Abdül ’Qādir Efendi. Leben und Werk. Osmanlı Araştırmaları/The Journal of Ottoman Studies II (1981), 75–96.

[276] Österreichische Nationalbibliothek, Türkische Handschriften, Mxt. 130 (Flügel 1053), f. 86v.

[277] Kepeci 254, p. 11. – A kinevezésre azért került sor, mert az előd harcban elesett. Pár hónappal később Karaszi élére tették: uo. p. 52.

[278] Állítólag működött még egy Mehmed, ráadásul pasa városunkban, valamikor 1591/1592 után, nem szandzsákbégként, hanem muháfiz (azaz „védő”) beosztásban, azt követően, hogy letették a boszniai beglerbégségről. A meglehetősen megbízhatatlan és forrásait titokban tartó kompiláció szerzője szerint az illető, aki Szinán pasa sógora lett volna, Győr 1598-as ostroma során halt meg: Süreyya, M.: Sicill-i Osmanî. i. m. 3. 1029–1030. E személlyel egyelőre nem számolok.

[279] Selânikî Mustafa Efendi Tarih-i Selânikî. II (1003–1008/1595–1600). Haz. Mehmet İpşirli. (İstanbul Üniversitesi Edebiyat Fakültesi Yayınları, 3371). İstanbul, 1989, 705.

[280] E rövid életű vilajetről l. Dávid G.: A Dél-Dunántúl közigazgatása. i. m. 57. – Pápáról írt levelét l. A pápai vár felszabadításának négyszáz éves emlékezete, 1597–1997. A bevezető tanulmányt írta, stb. Pálffy Géza. Szerk. Hermann István. Pápa, 1997. 114, No. 18.

[281] Kepeci 254, p. 26. – A név ritkasága miatt valószínű, hogy az először Simontornyára, majd onnan Szendrőbe tett, s ekkor már 435 299 akcsét kapó egykori udvari csaussal azonos: Maliye defteri 15567, p. 73 (vö. Dávid G.: A Simontornyai szandzsák… i. m. 30 és 122. jegyzet, téves oldalszámmal).

[282] A pápai vár... i. m. 26 és 69. jegyzet.

[283] Mehmed bin Mehmed: Nuhbet üt-teváríh vel-ahbár. İstanbul, 1276/1860, 197.

[284] Török történetírók. III. Ford. Karácson Imre. Budapest, 1916, 142.

[285] Kepeci 254, p. 46.

[286] Mindazonáltal 4 nappal Mehmed hivatalba lépése után fiai közül kettő kapott megtisztelő rangot: Pír Mehmed apjához hasonlóan müteferrika lett, testvére, Ali pedig portai csaus, méghozzá azért, mert mindketten Győrbe vittek élelmet, Ali kifejezetten Pécsről: uo. p. 46.

[287] Dávid G.: A Simontornyai szandzsák… i. m. 30; Uő. A magyarországi török archontológiai kutatások… i. m. 125; Uő.: Szigetvár 16. századi bégjei… i. m. 176–177.

[288] A fenti kérdések birodalmi szintű tárgyalását l. Kunt, M.: The Sultan’s Servants. i. m. 57–76.

[289] Tapu defteri 441.

[290] Vö. Káldy-Nagy Gy.: Harács-szedők és ráják. i. m. 66–67.

[291] Tapu defteri 1012.

[292] Tapu defteri 585.

[293] Nevének helyes írásmódjáról l. Feridun Emecen: Ali’nin `ayn’ı: XVII. yüzyıl başlarında Osmanlı bürokrasisinde kâtib rumuzları. Tarih Dergisi 35 (1984–94), 131–149.

[294] Paul Andreas von Tischendorf: Das Lehnwesen in den Moslemischen Staaten insbesondere im Osmanischen Reiche. (Reprint: Klaus Schwarz Verlag) Berlin, 19822, 68–69.

[295] Dávid G.: Szigetvár 16. századi bégjei… i. m. 191.

[296] Ajn Alinak tehát esetünkben az 1591-es adat került kezébe, míg a másik szandzsáknál talán Haszán pasa számomra eleddig ismeretlen javadalom-kiutalása.

[297] Csak párat sikerült a közülük Pécsett működőkből azonosítanom. Különösen érdekes annak az Iszkendernek a személye, akiből a későbbi konkurens Szigetvári szandzsák első irányítóját kreálták. Vö. Dávid G.: Szigetvár 16. századi bégjei… i. m. 159–160, 178/3–5. jegyzet. – Egyik elődje, a „Mohácsi szandzsák alajbégje, Musztafa” 1555. január 25-én éppen annak kapcsán kerül elénk, hogy a Szigetvárból kijövőkkel szemben vitézkedett: Mühimme defteri 1, p. 294, No. 1676. – Nem tudni, hogy ugyanő volt-e vagy sem az a Musztafa vojvoda és alajbég, akinek halála után 1569. december 8-án a tisztség Ferhádra szállt, miután utóbbinak a váci mukátaa kezelése fejében szandzsákot ígértek (!), de jogosultságát nem tudta érvényesíteni: Kepeci 77, f. 36v. – 1595 elején Mehmed névre hallgatott az egyik késői utód: Maliye defteri 15567, p. 329. – Nyomába egy Ibrahim nevű személy került, aki korábban Szekcsőn töltötte be a pozíciót: uo. pp. 363–363, 400. – 1597-ben Behrám viselte a tisztséget: Kepeci 344, p. 471.

[298] Dávid G.: A Simontornyai szandzsák... i. m. 32-33.

[299] Vö. Dávid G.: A Simontornyai szandzsák… i. m. 33–34.

[300] Velics A. – Kammerer E.: Magyarországi török kincstári defterek... i. m. II. 358.