Cikkek

Molnár Antal: Jezsuiták a hódolt Pécsett (1612–1686)

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 7.

Pécs a törökkorban

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 1999

ISSN 1219-4077

Szerkesztette: Szakály Ferenc

171–264.  pp

Javított újraközlés és jelen szövegközlés alapja:

Pécs a hódoltság korában. Tanulmányok

(Pécsi Mozaik 2.)

Kronosz Kiadó – Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2012

ISSN 2063-4714

ISBN 978 615 5181 58 0

Szerkesztette: Szakály Ferenc és Vonyó József

208–309.  pp

 


Molnár Antal


Jezsuiták a hódolt Pécsett (1612–1686)


The Society of Jesus in the Suppressed Pécs (1612–1686)

Jesuiten im besetzten Pécs (1612–1686)


I) Kutatástörténet és források

1) Bevezetés

A magyarországi hódoltság történetének kutatói előtt közismert az a sajnálatos tény, hogy Pécs és tágabban Baranya megye 16–17. századi forrásadottságai a többi hódolt vidékhez képest feltűnően szegényesek. Megállapításunk különösen a 17. századra igaz, hiszen ekkorra az előző század viszonylag bőséges török forrásanyaga is elapad, a magyar és nyugati források pedig az egész korszakra nézve rendkívül hiányosak. Szakály Ferenc Baranya megye hódoltsági történetének kutatásáról írott programadó tanulmányát szellemesen azzal zárja, hogy a baranyai forrásanyag pusztulásáért felelős vak véletlen talán egyszer kárpótlásul megörvendeztet minket újabb dokumentumokkal.[1] A sors kegye ezúttal nem sokáig váratott magára, ugyanis az 1970-es évektől kezdve megindult egyháztörténeti kutatások eredményeként egyre világosabban kirajzolódott az az örvendetes tény, hogy a pécsi jezsuita misszió meglepően gazdag forrásanyaga gyakorlatilag új perspektívákat nyithat Pécs és környéke törökkori történetének kutatása számára. Ezek a dokumentumok nem pótolják ugyan a hiányzó török és magyar forrásokat (összeírások, megyei iratok, misszilisek), viszont a belőlük nyerhető adatok olyan témakörök (egyház- és művelődéstörténet, népiségtörténet, keresztény-oszmán együttélés kérdései) megismeréséhez nyújtanak támpontokat, amelyek a sokkal jobb forrásadottságú régiók esetében is fehér foltnak számítanak, jelentőségük ezért messze túlmutat a helytörténet vagy a szűken értelmezett egyháztörténet keretein. Ezért – reményeim szerint legalábbis – a tanulmány végére érve olvasóim is osztani fogják azon nézetemet, miszerint a hódolt Pécs és környéke nem a rossz, hanem sokkal inkább a sajátos forrásadottságú régiók közé tartozik. 

2) Kutatástörténet

Pécsett 1612-ben jelentek meg az első jezsuiták, ettől kezdve kisebb megszakításokkal 1686-ig, illetve a töröktől való felszabadulás után egészen 1773-ig dolgoztak a városban.

Hódoltság-kori tevékenységükről a magyar történettudomány már régóta tud, először Kazy Ferenc írt róluk a Magyarország 17. századi történetéről összeállított, illetve a nagyszombati kollégium históriáját ismertető munkáiban. Kazy a jezsuita évkönyvek alapján a rend pécsi megtelepedését 1613-ra, illetve 1614-re tette, és különösen az 1639. és 1641. évek viszontagságairól számolt be részletesen.[2] Mellette egy másik jezsuita, az osztrák Anton Socher is részletesen foglalkozott a pécsi vállalkozással az osztrák rendtartomány történetéről írott nagy művének kéziratban maradt második kötetében. Socher legfontosabb forrásai szintén az évkönyvek voltak, ezek alapján pontosan tisztázta a misszió 1612-es alapítási évszámát és az első évek történetének számos eseményét.[3] A misszió története iránti érdeklődés a 19. század elején sem lankadt. A pécsi egyházmegye kitűnő történetírója, Koller József munkájának hetedik kötetében három fontos levelet is közölt a pécsi jezsuitáktól.[4] Ezt követően az idősebb Jankovich Miklós 1833-ban gyűjteményéből publikálta P. Horváth János 1641. május 3-án Pécsről írott beszámolójának egykorú másolatát, amely sokáig a Gergely-naptár hódoltsági viszontagságainak legfontosabb forrása volt.[5]

Az ígéretesen meginduló, levéltári forrásokat is megszólaltató kutatómunkának azonban ezt követően majd egy évszázadig nem akadt folytatója. A török Péccsel foglalkozó egyház- és helytörténészek jobb esetben elődeik adatait adták kézről kézre, általában egyre csökkenő színvonalon és egyre több hibával.[6] A hódoltsági jezsuita missziók (így a pécsi misszió) kutatásában új forrásokat feltáró kutatómunka csak az 1930-as években kezdődött meg, mégpedig egy horvát jezsuita, Miroslav Vanino munkálkodásának eredményeként. Vanino két horvát jezsuita író és misszionárius, Bartol Kašić és Jakov Mikalja életrajzához végzett anyaggyűjtése során elsőként hasznosította a Jezsuita Rend Római Levéltárának bőséges hódoltsági vonatkozású levelezésanyagát.[7] Hódoltsági vonatkozású forráspublikációira és tanulmányaira a magyar egyháztörténet-írás is hamar felfigyelt, Galambos Ferenc 1942-ben megjelent doktori értekezésében már az újonnan napvilágra került adatok alapján ismertette a pécsi misszió törökkori történetét.[8] Vanino eredményein felbuzdulva az 1970-es évektől kezdve a Rómában és Magyarországon élő magyar jezsuita rendtörténészek is hozzáláttak a hódoltsági, elsősorban a pécsi misszió történetének feltárásához. 1975-ben jelent meg Szilas László tollából a jezsuiták központi levéltárában található missziós levelezésanyag gerincét tartalmazó Austria 20. jelzetű kötet hódoltsági vonatkozású iratainak katalógusa.[9] A következő évtizedben láttak napvilágot a Pécs múltját kutató Fricsy Ádám tanulmányai és forráspublikációja, amelyek a római források alapján mutatták be a pécsi misszió történetének (és különösen az első évtizedek) fontosabb eseményeit.[10] Ugyancsak ez a levelezésanyag jelentette Holl Béla Vásárhelyi Gergelyről írott alapvető tanulmányának forrásbázisát.[11] A római források mellett, szintén a jezsuita történészeknek köszönhetően, megszólaltak a hazai levéltárakban megbúvó, szerényebb, de annál izgalmasabb dokumentumok is.[12] A szaporodó közlések és a bőséges forrásanyag közvetlen ismerete adta az ösztönzést az 1980-as évek végén az együttműködés lehetőségét kereső jezsuita (Fricsy Ádám, Lukács László) és világi (a szegedi egyetem régi magyarosai, elsősorban Balázs Mihály és Monok István) történészeknek, hogy közös vállalkozásként indítsák meg az erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók dokumentumait közreadó köteteiket. A vállalkozás 1990-ben megjelent első kötete az erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók 1609–1625 közötti időszakának 357 dokumentumát tartalmazza, és szinte kimeríthetetlen kincsesbányát jelent az erdélyi és hódoltsági egyház- és művelődéstörténet kutatói számára.[13] A missziós dokumentumok mellett a másik legfontosabb kiadott forráscsoportot a rendi névtárak jelentik. Az osztrák rendtartomány 1550-től 1773-ig terjedő katalógusait Lukács László tette közzé tizenegy kötetben, kiegészítve ezt egy háromkötetes életrajzi adattárral.[14] A katalógusokból tehát nemcsak a pécsi misszionáriusok teljes listája állítható össze, hanem az egyes misszionáriusok életrajzi adatai is megismerhetőek.[15]

A viszonylag bőséges historiográfiai előzmények ismeretében joggal merül fel a kérdés: van-e értelme ezek után a pécsi jezsuita misszió történetének újabb önálló (és nem is rövid) tanulmányt szentelni? A válasz (remélhetőleg nem csak a szerző számára) egyértelmű igen. Mindenekelőtt a fenti szemléből világosan látszik, hogy a számos forráspublikáció mellett csak Fricsy Ádám vállalkozott a misszió történetének összefoglalására. Úttörő jelentőségű tanulmányaiban azonban a fennmaradt dokumentumoknak csak egy részét használta fel, ezért dolgozatai elsősorban az első évtized eseménytörténetét tárgyalják. Balázs Mihálynak a szegedi dokumentum-kötet elé írott rövid, de igen tartalmas és számos fontos összefüggést felvillantó tanulmánya szintén csak az alapítás és az első évtized történetével foglalkozik.[16] Jelen tanulmány ezzel szemben a misszió több mint hét évtizedes történetének egészét veszi górcső alá, a kronologikus-eseménytörténeti tárgyalás helyett a tematikus megközelítést részesítve előnyben. Így egyrészt elkerülhetővé válnak az állandó ismétlődések, másrészt számos, általánosabb tanulságokkal szolgáló összefüggés kibontására is lehetőség nyílik.

3) Források

A tanulmány forrásbázisát a szegedi forráskiadványban közzétett számos pécsi vonatkozású dokumentum mellett a kötet folytatásához összegyűjtött levelezésanyag jelentette, amely elsősorban a rend központi levéltárában (Archivum Romanum Societatis Iesu) található.[17] Ez az anyag azonban az első évtizedek forrásbőségével összevetve felettébb szegényes, ezért különösen is örvendetes, hogy az 1630-as évektől kedve az osztrák rendtartomány évkönyvei (Litterae Annuae Societatis Jesu Provinciae Austriae) szinte minden évben megemlékeznek a pécsi misszióról, többször feltűnően nagy terjedelemben.[18] Az évkönyvek Pécsről szóló beszámolóit (néhány kivételtől eltekintve) a kutatás eddig nem hasznosította, noha túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a város 17. századi történetének talán legfontosabb forrásait jelentik. Ugyanakkor az évkönyvek történészi felhasználását számos körülmény nehezíti, ezért az alábbiakban szükségesnek látszik erről a forrástípusról külön is szólni.

A jezsuita rend írásbeliségében kezdettől fogva megkülönböztethető az elöljárókat a napi eseményekről tájékoztató, illetve az épületes célzattal íródott levél-típusok. Ez utóbbiak a rendtagok buzdítását és vigasztalását szolgálták, amelyeket kezdetben négyhavonta (Litterae Quadrimestres), majd 1565-től évente (Litterae Annuae) állították össze. A rendházak elöljárói minden év végén elkészítették beszámolóikat az intézmény munkájáról, és a rendtartomány központjába (esetünkben Bécsbe) küldték, ahol a jelentések felhasználásával egy páter összeállította a provincia évkönyvét. Ennek egy példányát Rómába küldték, ahol az 1581–1614. és az 1650–1654. évek valamennyi rendtartományra vonatkozó anyaga rövidítve nyomtatásban is megjelent. Az osztrák rendtartomány évkönyveiből Bécsben több példányt is őriztek, amelyeket az egyes rendházakba küldtek szét felolvasás céljából.[19] Az évkönyvekből három, egymást sokszor szerencsésen kiegészítő sorozat maradt fenn Rómában, Bécsben és Pannonhalmán.[20]

A beszámolók történeti forrásértékének vizsgálatakor szem előtt kell tartanunk a jezsuita éves jelentések összeállításának kritériumait és az évkönyvek rendeltetését. Az évkönyvek funkciójuknak megfelelően nem az egyes rendházak történetéről akartak pontos, minden részletre kiterjedő képet rajzolni, hanem a valós eseményeket és a csodás elbeszéléseket egy szinten kezelő, üdvtörténetként értelmezett jezsuita történetírás általános alapelveinek megfelelően a rendtagok lelkesítését és a rend belső kohéziójának növelését szolgálták.[21] Ez a körülmény nagyban megnehezíti a Litterae Annuae sorozat történeti forrásként való felhasználását, hiszen az évkönyvekben felvonultatott, sokszor ismétlődő példázatok és épületes históriák nem is annyira az adott rendház történetének, hanem a jezsuita lelkipásztorkodás célkitűzéseinek és eszközeinek, illetve a jezsuita retorika eszköztárának megismeréséhez segítenek hozzá. Emiatt nagyon fontosnak tartanánk az évkönyvek átfogó, az exemplumokra koncentráló irodalomtörténeti jellegű feldolgozását, ugyanis ez által ez az értékes, de a történész számára sokszor nehezen megközelíthető forrásanyag könnyebben értelmezhetővé válna.[22]

A jezsuita évkönyvek általános jellemzőinek ismeretében a Pécsről szóló beszámolók izgalmas kivételt jelentenek: a csodás elbeszélések és példázatok helyett a misszió mindennapi élete tárul elénk az évkönyvek lapjairól, mégpedig sokszor feltűnően nagy terjedelemben. A pécsi évkönyv-fejezetek e sajátossága rögtön a misszió első másfél évének történéseit bemutató, mindezidáig ismeretlen és csak a nyomtatott változatban ránk maradt 1613/1614. évi beszámoló olvasásakor is szembetűnik. A rendkívül terjedelmes ismertetés a misszió eseményeit az évkönyvekre annyira jellemző épületes elbeszélések és mirákulum-történetek nélkül adja elő, mindenben alátámasztva (és természetesen bőségesen kiegészítve) a levelezésanyagból kihüvelyezhető információkat.[23] Ugyanezt tapasztaljuk a későbbi évkönyvek pécsi fejezetei esetében is, amelyek a Pécsről küldött levelekben előadottaknak pontosan megfelelve ismertetik a misszió viszontagságait. Joggal merül fel a kérdés: mi az oka ennek a megkülönböztetett figyelemnek? A pécsi misszió kis létszáma és a rendtartományon belül elfoglalt meglehetősen marginális helyzete ellenére a provincia belső propagandájában előkelő helyet foglalt el, mint az első és majd hetvenöt éven át folyamatosan működő török missziós állomás. Az évkönyvek osztrák nemzetiségű összeállítói ezért érezték szükségét, hogy a misszió eseményeiről, az ott előforduló sajátos viszonyokról és nehézségekről évente részletesen és hitelesen tájékoztassák a provincia tagjait, ráirányítva a tengerentúli missziók mítoszára mindig is fogékony jezsuiták figyelmét az osztrák rendtartomány saját „Indiájára”.[24] Az évkönyvek sajátos propagandisztikus célkitűzéseiből a mai történész ez alkalommal csak profitálhat. A pécsi misszió esetében világosan szétválaszthatóak a jezsuita retorika hagyományos exemplum-kincséből merített (ugyanakkor esetünkben számos helyi, hódoltsági sajátosságot is tartalmazó) történetek, illetve a misszió történetére vonatkozó, diadalittas hangvételük ellenére is alapvetően hitelesnek elfogadható elbeszélések. 

A hódoltsági missziók történetének másik kincsesbányája, a Hitterjesztés Szent Kongregációjának Levéltára (Archivio storico della Sacra Congregazione per l’Evangelizzazione dei Popoli o de „Propaganda Fide”) ezzel szemben gyakorlatilag alig tartalmaz a pécsi misszióra (és általában Baranyára) vonatkozó forrásokat. Ezért ezúttal nem az iratpusztulás szeszélye felelős, hanem a forráshiánynak komplex egyházjogi okai vannak. Mindenekelőtt a jezsuita rendfőnök pápai kiváltság alapján maga irányította a rend misszióit, így a Propaganda Kongregáció a jezsuita missziókat nem tudta fennhatósága alá vonni. Ennél fogva a missziós főhatóság és a több évtizedes missziós hagyományokkal rendelkező jezsuita rend között kezdettől fogva feszült volt a viszony.[25] A szűkebb értelemben vett magyarországi hódoltságra vonatkozó források viszonylag csekély számának másik oka, hogy a szentszéki missziószervezés helyi bázisát a raguzai kereskedők és a bosnyák ferencesek alkották, ezért az ő működési területük (Szlavónia, Szerémség, Temesköz, kisebb mértékben a Bácska, a Dél-Dunántúl, illetve Pest környéke) alkotta a missziók által lefedett régiókat is. A szentszéki missziószervezés hódoltsági expanziójának másik akadályát a főkegyúri jogaira hivatkozó magyar király egyházpolitikája jelentette. Az uralkodó ugyanis a hódoltsági egyházmegyék nem rezideáló püspökeit is kinevezte, ezt a jogát az időnként megújuló viták ellenére a Szentszék is elismerte. Így a helyi ordináriussal rendelkező és a magyar feudalizmus befolyási övezetébe tartozó területeken a missziók nem dolgoztak, a missziószervezés a közismert politikai okok miatt a királysági országrész egyházi struktúráira (néhány próbálkozástól eltekintve) nem támaszkodhatott. Ennek következtében a szentszéki missziószervezés csak a délszláv (horvát és bosnyák) katolikusokat érintette, a hódoltsági magyar etnikum szinte teljesen kívül maradt Róma látókörén.[26] A jelzett okoknál fogva a pécsi jezsuiták csak a Szentszék által irányított missziókkal való konfliktusaik esetén jelennek meg a kongregáció (egyébként szinte hiánytalanul megőrzött) iratanyagában.

A fenti levéltárakon kívül több római könyvtárban és levéltárban (Vatikáni Titkos Levéltár, Vatikáni Apostoli Könyvtár, a Szent Hivatal Kongregációjának levéltára) találtam a hódolt Pécsre és a jezsuiták működésére vonatkozó (néha igen fontos) adatokat. Az esetlegesen felbukkanó dokumentumok mellett egy homogén forráscsoportot is felhasználtam: a püspökjelöltek kánoni kivizsgálásáról felvett jegyzőkönyveket. A Trentói Zsinat utáni egyházreform fontos eleme volt a püspökök személyének gondos kiválasztása, ezért a püspökjelöltekről és leendő egyházmegyéikről megerősítésük előtt Rómában vagy a területileg illetékes nunciatúrán alapos vizsgálatot folytattak (püspöki processzusok). A magyarországi püspökjelöltekre vonatkozó jegyzőkönyvek 1612-ben kezdődnek, de a konzisztóriumi előterjesztésekből tudjuk, hogy a vizsgálati eljárás már a 16. században is általános volt.[27] A pécsi püspökjelöltekről készített jegyzőkönyvek 1612-től kezdve két hiánnyal (Bosnyák István és Szelepchényi György) mind fennmaradtak.[28] A jegyzőkönyvek fogalmazványait még a bécsi nunciatúra levéltárában felhasználta Koller József a pécsi püspökség történetéről írott munkájában,[29] a Vatikáni Levéltárban őrzött jegyzőkönyvekből pedig Galla Ferenc és Taksonyi József közöltek magyar fordításban részleteket.[30]

A római és bécsi anyag bősége a magyar levéltárakban található források hézagosságán bosszulja meg magát. A pécsi missziónak a hódoltság idejéből sem háztörténete,[31] sem pedig levéltári anyaga nem maradt fenn.[32] A győri kollégium levéltárában található hat hódoltsági levél[33] mellett nagyobb mennyiségű forrásanyagot csak a misszióban működő páterekről írott egykorú életrajzok, az elogiumok jelentenek. Az elhunyt jezsuiták nekrológjának összeállítását és a rendtartományi központokban való összegyűjtését Muzio Vitelleschi rendfőnök rendelte el 1620-ban.[34] Az elogiumok azonban (a műfajnak megfelelően) inkább hagiográfiai toposzokból álló dicséretek, mint hiteles életrajzok, emiatt felhasználhatóságuk is meglehetősen korlátozott: adataik nemegyszer teljesen pontatlanok, a sablonos életrajzi fordulatok pedig sokkal inkább a jezsuita (esetünkben misszionárius-) ideál megismeréséhez, mint az egyes személyek biográfiájának elkészítéséhez nyújtanak segítséget.[35] Az elogiumokat az évkönyvekhez hasonlóan több példányban lemásolták, az osztrák rendtartomány atyáiról Magyarországon három nagyobb életrajz-gyűjteményt őriznek.[36] A magyarországi források hiányát némileg pótolja Vinkovics Benedek pécsi püspöknek és zágrábi prépostnak a zágrábi káptalan levéltárában őrzött levelezése, amelynek segítségével bepillantást nyerhetünk a királyi országrészen élő püspök és a hódoltsági egyházmegyéjében működő misszionáriusok közötti kapcsolattartás mindennapjaiba.[37]

II) A pécsi jezsuita misszió megalapítása

1) Az alapítás háttere

A török misszió gondolata kezdettől fogva központi helyet foglalt el Szent Ignác és az első jezsuiták terveiben, hiszen maga a rend magját képező első csoport is ennek a célnak a jegyében alakult meg.[38] Ezért a magyarországi hódoltság is viszonylag korán megjelent a jezsuiták missziós vágyai között, néhányan, például az Erdélyben missziózó Marko Pitačić, vagy a Raguza felől érkező Bartol Sfondrati és Marin Temperica el is jutottak török területekre. Jelentéseikben mindhárman hangsúlyozták: a törökök kifejezett jóindulattal viseltetnek a keresztény papok iránt, tehát ez a fontos munkatér előttük is nyitva állt.[39]

A hódoltsági missziók megindulásához a 17. század elejéig számos feltétel hiányzott. A török területeken élő katolikusok megsegítése megfelelő számú, nyelvtudású és képzettségű pap nélkül elképzelhetetlen volt. Emellett szükség volt egy olyan bázisra, amely kiindulópontul szolgálhat a missziók számára, és biztosítja az utánpótlást is. Végül a missziók megindításához elengedhetetlen volt a helyi egyházi struktúrák (vagy legalábbis azok egy részének) aktív támogatása és védelme, amely nélkül a missziók az első pillanattól kezdve sikertelenségre lettek volna ítélve. Az 1610-es évek elején látszólag mindhárom feltétel megvalósult. A megújuló katolikus egyház legjelentősebb missziós eredményeket felmutató rendjének, a Jézus Társaságának számos magyar és horvát nemzetiségű tagja volt, akik a rend missziós hivatását újra előtérbe állító Claudio Acquaviva rendfőnök utasítására bátran vállalkoztak hódoltsági küldetésre is.[40] A raguzai és magyarországi missziókban dolgozó páterekben felébredt az érdeklődés a török területek iránt, amelyhez a megszilárduló rezidenciák alkalmas kiindulópontul szolgálhattak. Ugyanakkor a helyi egyház részéről is megindult a kezdeményezés egy agilis bosnyák világi pap, Don Simone Matkovich személyében, aki jó két évtizeden át a hódoltsági missziók egyik kulcsfigurája lett.

Magyarországon a missziók megindulását a római vezetés új irányvonala mellett elsősorban a megváltozott politikai helyzet segítette elő. A 16. század végétől kezdve megindult a magyar fő- és középnemesség katolizálása, és ez a folyamat a bécsi béke utáni évtizedekben vált szinte tömeges méretűvé. A rend új expanziós politikája és az ország megváltozott valláspolitikai helyzete együttesen alakították ki az új magyarországi stratégiát, amelynek alapelemei a főuraknál létesítendő missziók voltak.[41] A gombamód szaporodó missziós állomások közül hódoltsági megtelepedés szempontjából egy dunántúli vállalkozás, az alsólendvai misszió lett döntő jelentőségű. Az alsólendvai uradalom birtokosa, az evangélikus Bánffy Kristóf 1608 úrnapján a zágrábi jezsuita templomban hallott prédikáció hatására lett katolikus. Az egykorú beszámoló szerint a Zágrábban tartózkodó főurat annyira megragadta a jezsuita szónok beszéde, amelyet Krisztusnak az Oltáriszentségben való valóságos jelenlétéről tartott, hogy rögtön az áttérés mellett döntött. A zágrábi háztörténet kiemeli az illető páter tökéletes horvát nyelvtudását és nagy szónoki sikereit, így joggal azonosíthatjuk az ekkor már tapasztalt concionatornak számító, horvát nemzetiségű Petar Vragović-csal.[42] Bánffy katolizálása után rögtön hozzálátott a birtokain élő jobbágyok áttérítéséhez: még 1608-ban hat prédikátort űzött el, és könyveiket egy szekéren küldte el a zágrábi jezsuitáknak. A lelkipásztorok helyére csak két katolikus papot talált, ezért a térítés „eredményeinek” elmélyítésére 1609-ben a zágrábi jezsuitákhoz fordult misszionáriusokért. A misszióra a rezidencia elöljárója, Vásárhelyi Gergely vállalkozott. A pécsi misszióban később kulcsszerepet játszó Vásárhelyi ekkor már az ötvenedik éve felé közeledett, majd egy évtizedet dolgozott Erdélyben, megfordult Moldvában is, tehát komoly missziós tapasztalatokkal rendelkezett. Szalay István társaságában még abban az évben megkezdte a munkát a konvertita főúr alsólendvai uradalmában.[43]

Az 1609–1611 közötti éves beszámolók a műfaji szabályoknak megfelelően lelkendeznek a két misszionárius eredményei felett, különösen hangsúlyozva a térítések viszonylag nagy számát. Az évkönyvek sablonos történetei közül is rendre előtűnik Vásárhelyi működésének sajátos eleme: a gyógyító tevékenység. A misszionáriusok imájának, illetve tényleges orvosló tevékenységének következtében bekövetkező csodás vagy kevésbé csodás gyógyulások és ördögűzések szinte minden korabeli missziós beszámoló elmaradhatatlan toposzai voltak, de Vásárhelyi ilyen irányú működése még ebben a kontextusban is figyelemre méltó, és átlagon felüli orvosi ismereteket és (vélhetően hipnotikus) képességeket sejtet. Bizonyosan így látták ezt a kortársak is, mivel a páter működésének hamar híre ment a környéken, és Alsólendvára számos gyógyulást remélő beteg zarándokolt el.[44]

A gyógyítás a misszionárius számára azonban természetesen sohasem cél, csak eszköz, amellyel a lelkipásztori munka hatékonyságát növelheti. A csodás gyógyulások Vásárhelyi előtt a Lendva környéki parasztok és katonák térítgetése mellett hosszú távon sokkal nagyobb lehetőséget csillogtattak meg: felfigyeltek rá a határ túloldalán élő török katonák. A kanizsai várkatonák közül többen személyesen is megfordultak Bánffy alsólendvai udvarában, mégpedig az egykorú évkönyv szerint adószedés céljából. Hazatérve tovább terjesztették Vásárhelyi orvosló tevékenységének hírét, amely rövidesen egyre több gyógyulni vágyó törököt csábított Alsólendvára.[45] Nehéz eldönteni, vajon a testi bajaikra enyhülést kereső törökök voltak-e jobban megilletődve a katolikus pap segítségétől, vagy pedig Vásárhelyi az ellenséges pogány katonák jóindulatától és hálájától. Váratlan tapasztalatait már 1610-ben megírta római elöljárójának, és egyúttal felvetette: szívesen átmenne a török hívására Kanizsára, hiszen ottani gyógyító munkáját a lehetőségek kipuhatolására is felhasználhatná. A kanizsai missziót az ilyen vállalkozások iránt fogékony rendfőnök már 1611. január 8-án írott levelében engedélyezte, a hódoltsági utazás azonban még jó másfél évet váratott magára.[46] Ennek feltehetőleg egyrészt az lehetett az oka, hogy a nem mindennapi jelentőségű útra alaposan fel kellett készülni, másrészt pedig rövidesen a kanizsai missziónál is nagyobb lehetőség kínálkozott. Vásárhelyi gyógyító tudományát ugyanis egy betegeskedő pécsi katonai parancsnok (az évkönyvek tribunus militaris-ként emlegetik) is igénybe kívánta venni. Ez még nagyobb távlatokat adott a készülő hódoltsági vállalkozásnak, hiszen így a török terület belsejébe juthatnak el – mégpedig éppen a török segítségével és védőszárnyai alatt.[47] Vásárhelyi 1612 áprilisában a gráci kollégiumba vonult vissza, hogy kipihenje magát a fárasztónak ígérkező hódoltsági út előtt, a római és bécsi rendi vezetés pedig megtette a szükséges előkészületeket a páter útnak indításához. A királyi országrészen a hátteret és a kapcsolatot Bánffy Kristóf biztosította, jezsuita részről pedig a Grazban élő Bartholomeus Viller főhercegi gyóntató támogatta elsősorban az új misszió tervét.[48]

Acquaviva rendfőnök határozott támogatásának az Alsólendváról érkező jó hírek mellett más magyarázata is van. Vásárhelyi akciója mellett, de azzal teljesen egy időben a hódoltság felől is megindult a tapogatózás a jezsuiták letelepítése érdekében. A kezdeményező egy bosnyák világi pap, Don Simone Matkovich volt.[49] A kalandos életű és ambiciózus pap 1608 táján Konstantinápolyba utazott, hogy szultáni mentességet szerezzen a hódoltsági katolikusok számára a szerb püspököknek való tizedfizetési kötelezettség alól. A portán egykori földije, egy befolyásos szultáni eunuch segítette, akinek közbenjárására a vártnál is szélesebb körű előjogokat tudott szerezni, amelyeket 1609-ben Ali budai pasával is megerősíttetett.

A szultántól nyert kiváltságlevél – legalábbis elméletben – igen széleskörű előjogokat biztosított a hódoltsági katolikusok számára. Engedélyezte a templomok kijavítását; védelmet biztosított az ortodox és református püspökök ellen, mivel kivette a katolikusokat azok joghatósága alól, sőt lehetővé tette az evangélikus és református prédikátorok eltávolítását. Szabad működést (misézés, körmenetek tartása, prédikáció) engedélyezett a katolikus papoknak, akik ezentúl ellenséges országokból is jöhetnek (gondolva itt nyilván a királyi Magyarországra vagy Itáliára), adómentességet garantált számukra, és javaikat haláluk után nem foglalhatják le a törökök a kincstár javára.[50] Ez a kiváltságlevél nagyon jelentős állomása volt a hódoltsági katolicizmus történetének, annak ellenére, hogy természetesen egyetlen pontja sem valósult meg betű szerint, amint arra a későbbiek bőséges példával szolgálnak. Ugyanakkor ez az irat mégiscsak nyújtott valamiféle törvényes garanciát a következő évtizedben meginduló hódoltsági jezsuita missziók számára. Ezért Matkovich, miután megismerte a helyi és portai török hivatali apparátus útvesztőit, két évtizeden át minden Rómából induló hódoltsági missziós kezdeményezés egyik kulcsfigurája lett. A hódoltsági katolikusok elhagyatottságát és személyes ambícióját ügyesen összekötve 1612 tavaszán úgy döntött: Rómába megy és magától a pápától fog papokat kérni a hódolt Magyarország számára. Útközben Raguzában találkozott a terv iránt komoly érdeklődést tanúsító Bartol Kašić dalmát jezsuitával, kettejük tervezgetésének eredményeképpen született meg a hódolt Magyarországon alapítandó jezsuita misszió gondolata.[51]

2) A misszió megalapítása

Don Simone és Kašić tervét a rendfőnök teljes mértékben támogatta, és 1612 júliusában kijelölte a misszió tagjait: az Itáliában dolgozó magyar Szini Istvánt[52], illetve a misszió megszervezésében már eddig is nagy érdemekkel rendelkező Bartol Kašićot.[53] A misszió az osztrák provinciális joghatósága alá került; elöljárója Kašić lett.[54] Acquaviva a római előkészületek mellett a missziószervezés magyarországi szálát sem engedte ki a kezei közül. 1612 nyarán felvette a kapcsolatot a katolikus megújulás vezéralakjával, Forgách Ferenc esztergomi érsekkel, és támogatását kérte a hódoltsági missziókhoz.[55] Ennek hátterében minden bizonnyal a Szentszék azon álláspontját kell keresnünk, amely szerint a hódoltsági misszió eredetileg a magyarországi hierarchiától függött volna, ezért a missziós felhatalmazásokat kérő Don Simone ügyét a Szent Hivatal Kongregációja, a kúria legfőbb hatósága 1612. július 26-án tartott ülésén Forgách Ferenc esztergomi érsekre bízta.[56] Az érsek 1612. október 16-án Acquaviva rendfőnöknek küldött válaszában dicsérte a jezsuita misszió gondolatát, ugyanakkor jelezte: a maga részéről nem tud papokat biztosítani a hódoltságba, hiszen a királysági területeken is óriási a paphiány. Mindössze egyetlen közeli munkatársa, Keresztessy Máté nyitrai kanonok és püspöki helynök, volt germanikus növendék vállalkozott volna a török területeken való munkára, őt javasolta a hódoltsági katolikusok püspökének. Keresztessy komolyan gondolta a megbízatását, ugyanis 1612. március 16-án tájékoztatta a káptalant pécsi útjának tervéről, és távollétére ügyvivőt jelölt ki. Útjából azonban nem lett semmi, és az érsek leveléből Róma számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarországi hierarchia egyelőre nem tud a török területeken segíteni.[57] Ugyanakkor Vásárhelyi Gergely kedvező tapasztalatai és a jezsuiták magyarországi megerősödése miatt Acquaviva nem akart lemondani a Graz–Alsólendva irányból indítható misszióról, ezért 1612 nyarán utasította az osztrák tartományfőnököt Vásárhelyi és egy horvátul tudó páter elindítására, négy főre emelve ez által a hódoltsági jezsuita misszió létszámát.[58] A misszionáriusok utánpótlásának kettőssége egészen a 17. század közepéig megmaradt: a déli tagozat állomásaira (Belgrád, majd Temesvár) a római provinciából, Raguzán keresztül érkeztek a páterek, a Drávától északra (Pécs, később Andocs és Gyöngyös) az osztrák rendtartomány biztosította a munkaerőt.

A több hónapig tartó előkészületek és a különböző akadályok legyőzése után a hódoltsági jezsuita misszió sorsa 1612 végén ért révbe. A három délről érkező pap decemberben érkezett Belgrádba.[59] A másik páros, Vásárhelyi Gergely és az erdélyi származású Jékel Zakariás pedig szeptember végén indult útnak Grazból Alsólendván át a török határ irányába. Vásárhelyiék biztonságos utazását török védőlevél biztosította, ezen felül a határ átlépése után, Kanizsától négy mérföldre török lovasokból álló küldöttség jött értük, az ő kíséretükben vonultak be a török határvárba. Az évkönyv szerint a törökök olyan nagy tisztességgel fogadták őket, hogy keresztények között sem lehetett volna különbet elképzelni. Rövid kanizsai gyógyító tevékenység után indultak tovább, Babócsa és Sziget érintésével október elején értek Pécsre. Az évkönyv szerint rögtön eleget tettek vállalt kötelezettségüknek, és meggyógyították a beteg katonai parancsnokot. A tiszt rossz egészségi állapotának okát a török orvosok korábban a beteg belében tanyázó kígyóra fogták, de a jezsuiták rögtön megállapították, hogy démon szállta meg, amelyet az egyik pécsi templomban a helyi török, protestáns és katolikus lakosság szeme láttára űztek ki. Ezzel a jól bevált, látványos koreográfiát követő és a tömegpszichózist ügyesen felhasználó akcióval rögtön megalapozták tekintélyüket és megnyerték a helyi török vezetés jóindulatát.[60]

III) Pécs és Baranya vallási viszonyai a 16–17. század fordulóján

A két jezsuita másfél éves pécsi működésének ismertetése előtt mindenképpen felelni kell egy eddig nyitva hagyott kérdésre: mi indokolta, hogy a jezsuiták a hódolt Dunántúlon éppen Pécset választották a misszió székhelyének? Első látásra ugyanis ez a döntés nehezen magyarázható: a nagyrészt muszlimok lakta város messze bent volt a hódoltságban, olyannyira, hogy a királyi Magyarország intézményei már csak alig-alig értek el odáig. A kapcsolattartás és a misszionáriusok biztonsága szempontjából egy közelebbi település (Kanizsa vagy Sziget) valószínűleg megfelelőbb lett volna. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük Pécs és környéke etnikai és vallási viszonyait, a választás rögtön magyarázatot nyer.

1) Unitáriusok és katolikusok a hódolt Pécsett

Pécs a középkorban püspöksége és kolostorai révén a Dél-Dunántúl egyházi központja és egyik legfontosabb kereskedelmi csomópontja volt, rendkívül kiterjedt gazdasági és kulturális kapcsolatrendszerrel.[61] A város társadalmi és egyházi élete a mohácsi csatát követő török pusztítás után folyamatos bomlásnak indult, a tehetősebb (elsősorban német) polgárság jó része az ország északi vidékein keresett menedéket. Pécs sorsa végül 1543. július elején teljesedett be, amikor védői ellenállás nélkül átadták a török seregeknek. Ekkor hagyták el a várost a katolikus egyház képviselői: Váraljai Szaniszló pécsi püspök, a káptalani papság és a szerzetesek, megnyitva a kaput a szinte pontosan ezzel egyidőben Baranyában megjelenő reformáció előtt.[62]

Pécs reformációjának első korszakáról szinte semmit sem tudunk. Feltételezhető, hogy a hódoltsági reformáció szellemi központjának számító Baranya székhelye a régió egészéhez hasonlóan az 1540-es évek második felében a lutheri, majd az 1550-es évek első felétől kezdve helvét irányú reformációhoz csatlakozott.[63] Ugyanakkor a városban a lakosság egy része hű maradt a katolikus hithez. A pécsi felekezeti viszonyokról az egyetlen ismert adatunk ebből az időszakból Stanislaus Hosius varmiai püspök 1565-ben Zsigmond Ágost lengyel királyhoz írott levele. Ebben a császári udvarban hallottak alapján arról tudósít, hogy Pécsett a katolikusok és a reformátusok (a levélben szereplő „Zwingliani sive Lutherani” nyilván ekkor már őket jelöli) megosztották egymás között a templomot. Az egyik református egy alkalommal kitépte a katolikus pap kezéből az oltáriszentséget, a földre dobta és megtaposta, ezért a tettéért a város török elöljárója az illetőt halállal büntette.[64] A következő évtized elején a helvét reformáció baranyai egyeduralmát az Erdélyből kiinduló antitrinitárius misszió törte meg. A misszió hódoltsági működésének és baranyai kezdeteinek a rendkívül hézagos forrásokból megismerhető részleteit Esze Tamás, Szakály Ferenc és Balázs Mihály tanulmányai tisztázták. Mai ismereteink alapján az első antitrinitárius lelkészek 1570-ben jelentek meg a Dél-Dunántúlon, de csak 1572-től működtek folyamatosan Baranyában, ugyanakkor Pécs magyar polgárságának áttérése 1574/1575 előtt nem adatolható.[65]

Pécs és Baranya vallási viszonyai minden bizonnyal a 16. század végére szilárdultak meg. A hódoltsági reformáció általános fejlődéstörténetének ismeretében feltételezhetjük, hogy az ekkorra kialakult felekezeti határok a felszabadító háborúig már nem változtak érdemben. Pécsett a török hatóságok az unitárius és a katolikus felekezetnek engedtek nyilvános vallásgyakorlatot, az ekkor még elenyésző kisebbséget alkotó reformátusoknak ehhez nem volt joguk.[66] Az unitáriusok és a katolikusok a 16. század második felében közösen használták a város egyetlen keresztény tulajdonban maradt egyházi épületét, a Budai külvárosban álló Mindenszentek templomát.[67] Az unitáriusok elsőpapja 1588-ig Jászberényi György, majd az ő halála után Válaszúti György volt. Ez utóbbi nevéhez fűződik a hódolt Pécs legjelentősebb irodalmi emléke, a Pécsi Disputa. A Válaszúti és Skaricza Mihály ráckevei református lelkész között 1588 augusztusában lezajlott hitvita ismertetését és Válaszúti teológiai tételeinek összegzését tartalmazó mű bepillantást enged a korabeli Pécs vallási és művelődési viszonyaiba is. Válaszúti könyvének lapjairól nagyon markánsan lép elénk a művelt és iskolázott pécsi unitárius kereskedőpolgárság, amely a hitvitát kezdeményezte és abban aktívan részt is vett. A polgárság teológiai ismeretei erős unitárius iskola meglétét bizonyítják, míg a Válaszúti által idézett teológiai irodalom jelentős könyvtár létére utal.[68]

A pécsi unitáriusokról ezután a jezsuita misszió feltűnéséig nincsenek ismereteink. A jezsuita források viszont több értékes adatot közölnek a pécsi gyülekezet 17. század eleji helyzetéről. A jezsuiták szerint a pécsi polgárság nagyobb és tehetősebb része az unitárius felekezethez tartozott, akiknek nem okozott gondot lelkészek és tanítók tartása, iskolájukban pedig latin, görög és héber nyelvet, illetve teológiai ismereteket is tanítottak.[69] Ebből az adatból az újabb unitárius egyháztörténet-írás arra következtet, hogy a pécsi latin iskola főiskola-jellegű intézmény volt, amely a nagyszámú baranyai unitárius közösség lelkészeinek utánpótlását is biztosította.[70]

A jezsuita forrásanyagból kihüvelyezhető másik információra, az Erdélyből kiinduló baranyai antitrinitárius misszióra és egy unitárius püspök pécsi tevékenységére szintén felfigyelt a kutatás, azonban ez a nagyon fontos értesülés az adatok pontatlan átvétele miatt tévesen került be a szakirodalomba. A hibát még a 18. században követte el az osztrák jezsuita rendtartomány krónikása, Anton Socher. Ő ugyanis nagy munkájának kéziratban maradt második felében, az 1612. évnél, a pécsi misszióval kapcsolatban megemlékezik a város öreg és vak unitárius püspökéről, aki negyvenhat évvel azelőtt (vagyis 1566/67 folyamán) tizenöt társával Erdélyből Pécsre érkezett, és az elhagyott pécsi katolikusokat megnyerte magának.[71] Erre az első látásra is sokat sejtető adatra Fricsy Ádám hívta fel a figyelmet,[72] az ő tanulmányából idézte Szakály Ferenc és Balázs Mihály. Mindketten egyetértettek abban, hogy az 1566-os évszámot nem lehet szó szerint venni, és a kirajzás helyes dátuma 1572. Az értesüléssel kapcsolatban Szakály az antitrinitárius misszionáriusok nagy számára, Balázs pedig az önálló baranyai unitárius püspökségre vonatkozó adatot emelte ki.[73] Ha azonban Socher forrását, az eredeti évkönyv-beszámolót elolvassuk, kiderül: a jezsuita historikus bizony jócskán átfogalmazta az eredeti szöveget. A Vásárhelyi 1614-ben összeállított nagy jelentése alapján készült (és ezért alapvetően hitelesnek tekinthető) Litterae Annuae ugyanis a következőkről számolt be: a baranyai unitarizmust az elmúlt időszakban a megszűnés veszélye fenyegette, mivel nem volt lelkész-utánpótlás. Az öreg unitárius püspök azonban újjáélesztette felekezetét azáltal, hogy nemrégiben tizenöt unitárius fiatalt hivatott Erdélyből, és szétküldte őket a falvakba.[74] Az évkönyv ezen felül megemlékezik arról is, hogy a püspök baráti viszonyban volt az egyik jezsuitával (minden bizonnyal Vásárhelyivel), aki ennek ürügyén kísérletet tett a megtérítésére, persze sikertelenül. A kudarc okát Vásárhelyi abban látta, hogy katolizálva elvesztette volna püspöki tisztét és negyvenezer hívét.[75] A beszámoló a továbbiakban részletesen ismerteti a jezsuiták és az unitárius főpap közötti elkeseredett küzdelmeket, amelyekre az alábbiakban még visszatérek. 

Az évkönyv információiból több fontos következtetés is levonható a baranyai unitarizmus 17. századi történetével kapcsolatban. Mindenekelőtt teljesen egyértelműen és többször is szó esik a pécsi székhelyű unitárius püspökről, aki 1614-ben már negyvennyolcadik éve működött Pécsett, és negyvenezer hívő felett gyakorolt joghatóságot. A negyvenezres szám nyilvánvalóan durva becslés, a nagyságrend azonban arra utal, hogy a püspök valamennyi dunántúli unitárius gyülekezet elöljárója volt. Erről a dunántúli vagy baranyai unitárius püspökségről mindeddig szinte semmit sem tudtunk, bár létezését már a korábbi kutatások is gyanították.[76] Balázs Mihály egy 1575-ből származó forrás alapján kimutatta, hogy a dunántúli antitrinitáriusok első püspöke Jászberényi György pécsi elsőlelkész volt.[77] Ismerjük a lutheri, majd a helvét reformáció gyors egyházzá szerveződését Baranyában,[78] ennek fényében nagyon valószínűtlen tehát, hogy az 1570-es évektől rohamosan terjeszkedő és szám szerint is legjelentősebb baranyai felekezet, az antitrinitárius ne lépett volna fel az önálló püspökség megszervezésének igényével. A dunántúli unitárius püspökség a későbbi forrásokban is felbukkan: 1653-ban P. Ágoston Péter említi beszámolójában a pécsi ariánusok főpapját (antistes),[79] 1687-ben pedig az egyik misszionárius Rómába küldött levelében dicsekedett az unitárius püspök székhelyéül szolgáló két falu (a historia domus adatai szerint Aranyos és Pellérd) áttérítésével.[80]

Rendkívül izgalmas rejtvényt ad fel a műfaji szabályoknak megfelelően a szereplők névtelenségéhez ragaszkodó beszámoló: ki lehetett a sokat emlegetett unitárius püspök? Az azonosítás problémája rögtön komoly jelentőséget kölcsönöz az egyébként nyilvánvalóan pontatlan 1566-os évszámnak, amely ebben a kontextusban annyit mindenképpen pontosan jelez: a szóban forgó püspök az Erdélyből kirajzó antitrinitárius misszionáriusok első vagy második, de mindenképpen az 1570-es évek elején Pécsre érkezett csoportjához tartozott. Mivel az évkönyv szerint a püspök kezdettől fogva Pécsett működött, ezért szinte kínálja magát a felettébb csábító azonosítási lehetőség: nem másról, mint Válaszúti Györgyről, a Pécsi Disputa szerzőjéről van szó. Jászberényi 1588-ban bekövetkezett halála után ugyanis Válaszúti lett a pécsi gyülekezet vezetője, és amennyiben Balázs Mihály Jászberényi püspökségére vonatkozó felettébb meggyőző érvelését elfogadjuk, akkor Válaszútinak (mint a legjelentősebb hódoltsági gyülekezet elsőpapjának) minden bizonnyal a püspökségben is követnie kellett elődjét. Válaszúti születésének és halálának pontos évét nem ismerjük. 1571-ben a kolozsvári unitárius kollégium seniora volt, tehát 1545–1550 táján születhetett. Halálára vonatkozóan nincs adatunk, a hagyomány szerint a 17. század elején hunyt el – ezt azonban semmi sem bizonyítja.[81] Születési dátumának hozzávetőleges ismeretében egyáltalán nem tartható kizártnak, hogy 1614-ben még élt, hiszen legfeljebb hetven éves lehetett. Magas korára, „koporsó-érettségére”, vakságára az évkönyv többször is utal. A Vásárhelyivel való barátság említése (Válaszúti toleráns attitűdjének ismeretében) tovább erősíti azonosításunk valószínűségét.[82]

Az évkönyvrészlet harmadik fontos információja a tizenöt erdélyi unitárius fiatal hódoltságba érkezése és a baranyai plébániákra való szétküldése. A 17. század elején Erdélyből megszervezett baranyai unitárius misszióra vonatkozó adat (különösen az önálló dunántúli püspökség létezésére utaló értesülések mellé állítva) sajátos megvilágításba helyezi a hódoltsági és erdélyi unitarizmus kapcsolatrendszerét. Az eddigi kutatások ugyanis a baranyai unitarizmust vagy „az erdélyi hitsorsosok egyházi életének függvénye”-ként jellemezték,[83] vagy pedig az oldódó teológiai feszültségek ellenére is a kapcsolatok hiányát hangsúlyozták a két országrész unitárius egyházai között.[84] A jezsuita forrás adatai alapján a két szélsőséges álláspont közötti középút tűnik járhatónak: a baranyai unitarizmus szervezetileg önálló volt ugyan, de adott esetben igen jelentős támogatást kapott az erősebb erdélyi egyháztól.[85]

Pécs másik nyilvános vallásgyakorlattal rendelkező felekezete a katolikus volt. A fentebbi adatokból nyilvánvaló, hogy (legalábbis 1565 és 1588 között) megosztva használták a Mindenszentek templomát az unitáriusokkal. A Pécsi Disputa alapján a tehetős és literátus unitárius kereskedő-réteg mellett egy kisebb lélekszámú, de nem elhanyagolható katolikus polgárság kontúrjai is felsejlenek.[86] A katolikusok számáról csak a 17. századból vannak adataink. Ezek ugyan mind durva becslések, de ha egymás mellé rakjuk őket, az alapvető nagyságrendi egyezések miatt megbecsülhetjük a város katolikus lakosságának számát. Bartol Kašić fentebb idézett 1613. évi beszámolójában 500, jobbára szegény katolikusról írt, az ezernél is több gazdag magyar unitáriussal szemben.[87] Harangozó Bálint szekcsői tanító 1620-ban 700 (többségében magyar) katolikusról és nem egészen kétannyi unitáriusról nyilatkozott Dallos Miklós pécsi püspök előtt.[88] A dalmát páter és a baranyai tanító becslése a pécsi püspökjelöltek kánoni kivizsgálásakor felvett jegyzőkönyvek adataival összevetve is megállja a helyét. Sennyey István veszprémi püspök szerint a város 1629-ben 1000 török és eretnek házból állott, míg a katolikus házak száma csak 30–40 volt.[89] Szentgyörgyi Ferenc, a bécsi Pazmaneum növendéke 1642-ben egy volt pécsi iskolamestertől úgy hallotta, hogy a katolikus templomban 400 hívő szokott összegyűlni.[90] Luzsénszky Joakim esztergomi kanonok a katolikusok számát 1645-ben 600-ra becsülte.[91] Végül az egykori pécsi misszionárius, P. Ágoston Péter szerint a várost 500 ház alkotta, de a katolikus lakosok száma mindössze 300 volt, míg ugyanabban a jegyzőkönyvben a szintén jezsuita Rückel Zsigmond 400 házról és 200 fő katolikusról vallott (1668).[92] A Pécsett megfordult missziós püspökök közül csak Antun Matić scardonai püspök és boszniai adminisztrátor, illetve Pietro Massarecchi antivari érsek és hódoltsági apostoli adminisztrátor közölnek lélekszám-adatokat. Matić az 1610-es évek derekán mindössze 180 katolikust talált a városban a mintegy 3000 eretnekkel szemben,[93] míg Massarecchi a korábbi adatokhoz hasonlóan 500 magyar és délszláv katolikusról írt.[94]

A felsorolt adatokat összegezve valószínűleg nem tévedek nagyot, ha a pécsi katolikus hívek számát a 17. század elején legfeljebb 300–400 főre taksálom, magyarokat és délszlávokat vegyesen. Becslésem alapjául a Pécsett három évig működő Ágoston adatát tekintem, míg a városban személyesen is megforduló Kašić, Harangozó és Massarecchi ötszázas, illetve hétszázas száma valószínűleg azért túlzott, mivel ők az ünnepi alkalommal a templomban összegyűlt (részben a falvakból érkezett) tömegből indultak ki. Szentgyörgyi szintén hangot adott vallomásában annak a gyanújának, miszerint a 400 fő valószínűleg nem mind pécsi lakos. Ezekkel a megfontolásokkal magyarázhatjuk a Pécsett titokban működő Matić mindössze 180 fős adatát is: az ő jövetelének híre ugyanis nem jutott el a falvakba. A 17. század elejére vonatkozó becslésünkkor a lefelé való kerekítést indokolja, hogy a jezsuiták érkezése és a fokozatos délszláv beáramlás a 17. század derekára tovább növelhette (ha nem is jelentős mértékben) a katolikusok számát.

A számában nem túl jelentős, de a reformáció mindhárom hullámát túlélő katolikus kisebbség folyamatos pécsi jelenléte joggal veti fel a kérdést: milyen tényezők magyarázzák fennmaradásukat, különösen az 1570-es évektől kezdve győzedelmeskedő expanzív antitrinitarizmussal szemben? Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt a délszláv betelepülésre és a raguzai kereskedők jelenlétére kell utalni. A jezsuita misszió alább idézett forrásaiból nyilvánvaló, hogy a város katolikusainak meghatározó része délszláv: horvát, bosnyák és raguzai volt. Ez utóbbiak rendkívül fontos szerepet játszottak az egész Balkán- félszigeten a katolikus egyházi élet kereteinek megőrzésében vagy adott esetben megteremtésében. Egyházi szerepvállalásuk vallási-szellemi hátterét a kereskedőváros intranzigens katolicizmusa, jogi alapjait pedig az Oszmán Birodalomban élvezett széleskörű kiváltságaik biztosították, amelyeket Raguza a Portának fizetett éves adó fejében nyert el. Raguza balkáni kereskedelmének jogi és gazdasági alappilléreit a kolóniák jelentették. A történészek általában minden kereskedőtelepet megkülönböztetés nélkül kolóniának neveznek, holott csak a legnagyobbak érték el ezt a rangot, amelyek a kisebb telepek központjaiként működtek. A kolóniák a raguzai állam kicsinyített másai voltak, közgyűléssel (skup), választott vezetővel (colonier) és saját káplánnal. A kolóniák tehát önálló jogi egységek voltak, életüket kizárólag a raguzai törvények szabályozták, működésük felett a központi kormányzat gyakorolt fennhatóságot.[95] A Balkán-félszigeten működő raguzai kereskedők egyházi szerepvállalásának legfontosabb eleme a kereskedőtelepek kápolnáinak működtetése volt, amelyek sokszor az egész környék egyetlen katolikus egyházi intézményei voltak.[96] A 16. századból számos adatunk van a hódolt Magyarországon működő raguzai káplánokra, akik nem csak a jogi értelemben vett kolóniákon, hanem kisebb kereskedő-közösségek között is működtek (pl. Budán, Pesten, Temesvárott, Szendrőn).[97]

A raguzaiak pécsi tevékenységéről a 16. századból több adattal is rendelkezünk.  Az első Pécsett működő raguzait 1545-ben említik a források: a zvorniki érdekeltségű Miho Ljubišić egy belgrádi kereskedőtől hitelbe felvett áruval érkezett a városba, és egy hónap alatt túl is adott a portékáján. Ettől kezdve egyre szaporodnak adataink a Pécsett működő raguzaiakról, akik között több tehetősebb, sőt patríciusszármazású kereskedőt (Nikola Radonjić, Jakov Gučetić, Jero Pavlović stb.) is találunk, ami a város által nyújtott komoly lehetőségekre utal. A pécsi kereskedőtelep ugyanakkor nem a raguzaiak magyarországi központjának számító belgrádi kolóniával állt elsősorban kapcsolatban, hanem a Boszniában (Zvornikban és Szarajevóban) működő raguzaiakkal.[98] A raguzaiak hódoltsági egyházi szerepvállalásának ismeretében bizton állíthatjuk: a városállam kereskedői Pécsett is jelentős szerepet játszottak a katolicizmus fennmaradásában.[99]

A jezsuiták pécsi érkezése előtt a már említett 1565. évi adatot leszámítva két katolikus papról tudunk: István plébánosról, akinek működéséről az 1581 és 1588 közötti időszakból vannak ismereteink, illetve Stjepan Radobiljáról, aki 1609 és 1612 között volt a pécsi délszláv katolikusok káplánja.

István pécsi plébános 1581. augusztus 18-án tűnik fel először, amikor két baranyai paptársával (Mihály bicsérdi és György berkesdi plébánossal) levelet írt XIII. Gergely pápának.[100] Erre a lépésre Bonifacije Drakolica stagnói püspök hódoltsági apostoli vizitációja szolgáltatta az alkalmat. A püspök XIII. Gergely utasítására 1580/1581 folyamán végiglátogatta Bosznia, Szlavónia és Dél-Magyarország katolikus közösségeit. Bosznia felől érkezve 1581. július 25–27-én Pozsega és Pécs között zsinatot tartott a vidék papságának, amelynek határozatait Rómába küldte megerősítés és szerb nyelvre való fordítás céljából. Augusztusban jutott el Pécsre, majd innen Temesvárra utazott, ahol 1582 februárjában hunyt el.[101] A baranyai papok levelükben köszönetet mondtak a pápának a vizitátorért, és leírták nyomorult helyzetüket. Panaszkodtak az eretnekek terjeszkedésére, különösen az Erdélyből érkező antitrinitáriusokra, akik azzal az ürüggyel, hogy a katolikusok három istent imádnak és így bálványimádók, a törökkel összefogva üldözték őket – ez a kitétel a pécsi katolikusok és unitáriusok közötti, a török előtt lezajlott összecsapásokra enged következtetni. A Szentatya gyakrabban küldjön vizitátort – írták, illetve ajánlja őket a boszniai püspök gondjaiba, akinek nagy befolyása van a töröknél, hiszen a pécsi püspök nem jöhet közéjük a török miatt. Emellett azt kérték, hogy István pécsi plébános és halála után utóda az alkalmas személyeknek feladhassák az egyházi rendet. A levélnek ez a része igen romlott latinságú, ezért a történészek egy része (Koller,[102] Fermendžin és Fraknói Vilmos[103]) a plébános püspökké szentelésére értették a kérelmet. Velük szemben Fricsy Ádám szerint a levélben nincsen szó István pap püspökségéről, mindössze klerikusok avatására vonatkozó kérelemről, akiknek a papi rendet nem igénylő szentségek kiszolgáltatása (és nem a szentmise bemutatása) lett volna a feladata. Ilyen értelemben tehát a pécsi plébános a később licenciátusoknak nevezett katolikus prédikátoroknak adta volna fel a kisebb rendeket.[104] Tóth István György a baranyai papok kérelmét „püspök nélküli papszentelés protestáns eszmékhez közelítő kérés”-ének tartja, mivel a licenciátusok avatásához nem kellett volna a pápától engedélyt kérni.[105]

A kérdés biztos eldöntésére ugyan én sem vállalkozhatok, azonban Drakolica 1581. szeptember 18-án Temesvárról írott levele közelebb vihet a megoldáshoz. Ebben minden eddig tapasztaltnál nagyobb lelki elhagyatottságról számolt be a pápának: a Temesközben mintegy hetven falu élt pap nélkül, a hívek még a keresztség szentségében sem részesültek, mivel nem akarták azt az antitrinitáriusoktól elfogadni. A paphiány miatt egyesek az egyházi rend nélkül szolgáltatták ki a szentségeket, amit a vizitátor természetesen megtiltott, ugyanakkor teljesen tanácstalan volt, hiszen a paphiány miatt mégiscsak szükség volt a munkájukra.[106] Ez az adat a „katolikus prédikátorok”, a későbbi licenciátusok működésének talán legkorábbi említése. István plébános kérésével tehát ezt a Baranyában is létező anomáliát kívánta felszámolni,[107] és bár csak a klerikusi fokozat és általában a szent rendek feladására történő engedélyről (permissio) beszél, mégsem valószínű, hogy a lelke mélyén erre gondolt. Egyrészt a kisebb rendekre felszentelt személyek, a Fricsy által említett „katolikus prédikátorok” nem oldották volna meg a papi rendhez kötött szentségek kiszolgáltatásának problémáját, másrészt a missziószervezés későbbi történetéből sem ismert egyetlen olyan, az egyházi törvényeknek teljesen ellentmondó felhatalmazás, amely a püspöki rend nélküli papszentelést lehetővé tette volna. Egy ilyen kérés teljesíthetetlenségével nyilván még Pécsett is tisztában voltak. A levelet olvasva (amely bőségesen ecseteli a katolikusok nehéz helyzetét, a püspök és papok hiányából eredő veszélyeket) önkéntelenül is a későbbi levelezésanyagból ismert toposzok jutnak eszünkbe, amelyek minden esetben a levélíró püspöki kinevezésének szükségességére mutatnak rá. Feltehetőleg itt is erről van szó, még ha a komplikált joghatósági viszonyok, a pécsi püspök és a boszniai püspök eltérő alapon álló jogigényei nem is tették lehetővé, hogy a pécsi plébános nyíltan megfogalmazza vágyát: a pápa nevezze ki a Pécs környéki hívek püspökének.

Az István plébánosról fennmaradt másik adatunk 1588-ból származik: Válaszúti György emlegeti a Pécsi Disputában. A hitvita történetével foglalkozó szakirodalom Válaszúti közlései alapján egy sajátos pécsi „ökumené” létezésére mutatott rá, amelynek jegyében a város unitárius elsőpapja és katolikus plébánosa a legnagyobb békességben éltek egymás mellett, István plébános a vitázó protestáns lelkészeket és polgárokat saját házában látta vendégül, sőt a hitvitában tevőlegesen is részt vett. Ez az idealizált kép arra vezethető vissza, hogy a hitvita történetében előforduló István pap, illetve István diák mögött rejlő személyek szétválasztása nem történt meg. A Pécsi Disputa első ismertetője, Jankovich Miklós a névazonosság alapján habozás nélkül egynek vette a két személyt,[108] és hasonlóképp járt el Kanyaró Ferenc is.[109] A helytörténetírás előszeretettel használta fel a Pécsi Disputát a helyi papság (vagyis „a Mindenszentek-temploma körüli sírokban porladó magyar Descartes-ok”) és a polgárság felvilágosodott–racionalista vallásfilozófiájának bizonyítására. Ennek jegyében István diák megnyilatkozásai alapján István plébános teológiai nézeteit közelebb helyezte az unitárius, mint a református tanításhoz, és a pap heterodoxiájával indokolta az 1581-ben kért püspöki méltóság római elutasítását.[110] Dán Róbert a korábbi szakirodalomra építve szintén nem különböztette meg a két személyt, hallgatólagosan valamennyi említést a plébánosra értelmezve.[111] István diák kilétének kérdésében a legkomolyabb eredmény Szakály Ferenc nevéhez fűződik, aki a nagymarosi Trombitás János egyik üzletfelét és harcostársát azonosította a pécsi dispután résztvevő István nevű kereskedővel.[112]

A disputa vonatkozó passzusainak újraolvasása valóban egyértelművé teszi a két István szétválasztásának szükségességét. Válaszúti ugyanis mindössze egy alkalommal beszél a város katolikus plébánosáról, István papról, akivel 1588. augusztus 27-én egy közelebbről nem részletezett ügyben eljárt az új pécsi bég vajdájánál.[113] Ezt követően hat alkalommal jelenik meg a szövegben István deák, akinek azonosítása a plébánossal egyetlen esetben sem indokolt. Először is azért, mivel a disputa során számos pécsi polgár szerepel deák jelzővel, amely nyilván az iskolázottságra, és nem valami egyházi tisztségre utal. Másodszor István deák tényleg kereskedő-ember lehetett: az elbeszélés utal rá, hogy korábbról ismeri Skarica Mátét, mégpedig azért, mivel Szabó Andrással együtt gyakran megfordult Ráckevén.[114] István deáknak az általa rendezett ebéd alatt és a másnapi templomi vitán tett megnyilatkozásai valóban teljesen illeszkednek a többi unitárius polgár véleményéhez, ami egy katolikus plébánostól mégiscsak sok lett volna.[115] Az antitrinitarizmus felé kacsingató plébánosról alkotott víziót végezetül az István deák által tartott búcsúztató beszéd semmisíti meg teljesen, amellyel István az egész város nevében mondott köszönetet Skaricának Pécsre jöveteléért. Az általa használt többes szám első személy (amely a szónokot teljesen azonosítja a Skaricát meginvitáló és vele szemben az igazát védő unitárius polgársággal) teljesen kizárja, hogy a beszédet a katolikus pap tartotta volna.[116] István plébános tehát nem hívta meg református és unitárius „kollégáit” ebédre és nem is vett részt a hitvitán, hanem valószínűleg ellenséges közönnyel vett tudomást az eretnekek (számára végső soron érdektelen) vitatkozásáról. A két felekezet egymás mellett élése a 16. század végén minden bizonnyal Pécsett sem volt annyira szívélyes, mint amilyennek azt az eddigi kutatások beállították. A valós helyzetről esetleges túlzásaik ellenére is sokkal reálisabb képet festenek a plébános 1581. évi levele és a későbbi jezsuita források.

1588 után jó harminc évig hallgatnak a forrásaink a pécsi katolikusok életéről, és csak a jezsuiták 1613-ban írott leveleiből szerzünk értesüléseket a város következő papjáról, Stjepan Radobiljáról (a forrásokban Don Stefano di Nicolo Radobiglia). Kašić és Vásárhelyi beszámolói szerint 1609/1610 táján küldte őt Pécsre Franjo Baličević boszniai püspök, hogy a város szláv katolikusait gondozza. A horvát pap jelenléte utal a hosszú háború idején történt etnikai átrétegződésre: a város katolikus lakossága ekkor már nagyrészt délszláv volt. Radobilja feddhetetlen életű volt, tudatlanságán azonban a jezsuiták nagyon megbotránkoztak: a latin szövegeket el tudta olvasni, de nem értette őket.  Rajta kívül a pécsi püspök által évekkel ezelőtt küldött magyar pap dolgozott a falvakban, de az megházasodott, és gyakorlatilag protestáns módon végezte a liturgiát (például fülgyónás helyett közös feloldozás).[117] Radobilja munkáját 1610-től kezdve a babskai plébános, Don Simone Matkovich segítette, akit a helyi katolikusok kértek meg, hogy sikeres konstantinápolyi útja után őket is védje meg az unitáriusok, reformátusok és az ortodoxok zaklatásaitól. Don Simone (a Kašić által írt életrajz szerint) csak négy szláv katolikus házat talált a városban, és a káplán ezekben misézett titokban. Ez a nagyon fontos adat arra utal, hogy időközben a katolikusok elvesztették a templom általuk használt felét, nyilván azért, mert nem tudtak maguknak papról gondoskodni. Don Simone (mint később a jezsuiták) maga is ördögűzéssel alapozta meg a tekintélyét, majd ezt kihasználva támadásba lendült az unitáriusok ellen.

Templom-visszaszerző akcióját Kašić beszámolójának köszönhetően részleteiben is ismerjük. Az agilis pap a Konstantinápolyban szerzett fermánjára hivatkozva a pécsi kádi elé idéztette az unitáriusokat és felszólította őket: adják át a pápisták által emelt templomot. Az unitáriusok ezt természetesen megtagadták, mondván: a templomok az övék, mivel ellenfeleik nem keresztények, hanem bálványimádók, ugyanis három istent imádnak. Erre Don Simone több hasonlattal bizonyította, hogy ez nem igaz, majd miután látta: a töröknek tetszett az érvelése, támadásba ment át. A hasonló „hitviták” biztos sikert hozó kérdését szegezte az unitáriusoknak: milyen hiten voltak őseitek? Erre persze nem felelhettek mást, mint hogy a pápisták katolikus hitén. Ezután már Don Simone vette át a szót: „Tehát a pápisták építették a templomot és nem az unitáriusok? Akkor a miénk, és nem a tiétek, miért nem akarjátok visszaadni? Íme a szultán parancsa, amelyben valamennyi kádinak elrendeli: adják vissza nekünk, pápistáknak a templomainkat.” A beszámoló szerint a kádi a szultáni parancslevél értelmében a katolikusoknak adta a templomot, és húsznál is több unitáriust börtönbe vetett hamis állításaik miatt. A kádi ítéletét Matkovich a Belgrádban tartózkodó budai pasával is megerősíttette, majd a pécsi török hatóságok segítségével megpróbálta ténylegesen is birtokba venni a templomot. Ekkor azonban az unitáriusok elkeseredésükben a hajukat és a ruhájukat kezdték tépni, és még a törökök is megsajnálták őket. Ezért arra kérték Don Simonét: elégedjen meg a templom felével, amelyet fallal válasszanak el az unitáriusok részétől. Don Simone beleegyezett, hogy ne haragítsa meg őket.[118] Ez az utolsó mondat Kašić Don Simonét dicsőítő írásának minden dinamizmusa és megelevenítő ereje ellenére sem tudja velünk feledtetni azt a tényt, hogy a nem kis elszántságot (és feltehetőleg pénzt) igénylő akció tulajdonképpen csak az előző századi status quo-t tudta helyreállítani. Az unitáriusok István plébános halála után feltehetőleg komolyabb ellenállás nélkül foglalták el a Mindenszentek templomának másik felét is, a katolikusok pedig azáltal, hogy újból paphoz jutottak, megalapozottan tartottak igényt a jogos tulajdonukra. Ennek tudatában a pécsi török hatóságokat a két felekezet közötti egyensúly fenntartásának igénye, és nem pedig Don Simone teológiai sziporkázása vagy az unitáriusok jajveszékelése indította a nyilván előre eldöntött ítélet meghozatalára.

2) Baranya felekezeti térképe a 17. század elején

Pécsi terepszemlénk után kanyarodjunk vissza kissé hosszúra nyúlt eszmefuttatásunk kiindulópontjához, vagyis a misszió székhelyének kérdéséhez. Az elmondottakból az következik, hogy bármennyit is tett 1610 után Don Simone a templom visszaszerzéséért és a katolikusok vallásosságának növeléséért, a város legjobb esetben is 300-400 katolikusa és egy fél templom használati joga önmagában még nem indokolta, hogy a terjeszkedési stratégiájában rendkívül körültekintő jezsuita rend, a római rendfőnök személyes felügyeletével és a pápa védnöksége alatt, missziót alapítson egy török területen fekvő unitárius többségű városban. A választ tehát tovább kell keresnünk, mégpedig vizsgálódásunk körét tágítva Pécs környékének a felekezeti viszonyait kell alaposabban szemügyre vennünk.

Amennyiben Baranya 17. századi felekezeti megoszlását térképre akarjuk rajzolni, paradox módon sokkal könnyebb dolgunk van, mint a Drávától északra fekvő magyarországi hódoltság bármely más megyéje esetében lenne. Ehhez a munkához a visszafoglaló háború utáni évekből származó forrásokat kell segítségül hívnunk. Eljárásunk csak első látásra ébreszt kételyeket, ugyanis (mint arra a jezsuita térítések elemzésekor még bővebben visszatérek) a megye felekezeti viszonyai a 17. század folyamán lényegében változatlanok maradtak, egészen az 1686 után meginduló ellenreformációig. A püspöki és katonai segítséggel térítő jezsuiták 1686 és 1690 között gondosan feljegyezték a katolizált unitárius és református falvak nevét,[119] továbbá az ekkor készült összeírásokban is találunk a községek felekezetére vonatkozó adatokat.[120] A jezsuita források alapján Kathona Géza,[121] az összeírások adatait felhasználva pedig Benda Kálmán[122] állította össze a hódolt baranyai unitárius egyházközségek jegyzékét, szám szerint hatvanhetet. Debreceni Ember Pál egyháztörténetének jegyzékei[123] és az 1695/96. évi adóösszeírások[124] alapján a református egyházközségek hozzávetőleges névsorát is elkészíthetjük. A felszabadító háborút követő gyors és kíméletlen rekatolizáció miatt egyedül a katolikus falvak hódoltság-kori topográfiája érdekében nem fordulhatunk 1686 utáni forráshoz, itt azonban nincs is erre szükség, mivel 1620-ból egy meglepően pontos, hatvanhat katolikus falut felsoroló jelentés maradt ránk.[125]

Ha a fenti névsorokat térképre vetítjük, az eredmény minden várakozásunkat felülmúlja.[126] Ugyanis azt látjuk, hogy mindhárom felekezet települései nagyjából zárt tömbökben helyezkedtek el. Az unitárius falvak a Pécstől délkeletre, délre és délnyugatra, az úgynevezett Hegyföldön sorakoztak, illetve ennek a félkörívben húzódó sávnak a folytatásaként a szigeti vár baranyai oldalán feküdtek szorosan egymás mellett. A református községek egyik csoportja a Drávaszögben feküdt, olyan központokkal, mint Laskó, Vörösmart és Hercegszöllős, majd innen nyugat felé indulva, vékony, de sűrű sávban követték egymást, szinte beszorulva az unitárius falvak alkotta félkörív és a Dráva közé. A református falvak másik nagyobb csoportja Baranya Tolnával határos északi részén terült el. A katolikus egyházközségeknek szintén két (illetve három) nagyobb, egymással egybefüggő csoportját lokalizálhatjuk: az egyik a Pécstől keletre található, a Dunáig egyenletesen húzódó sáv, amelynek nyugati végén Hosszúhetény, Bogád és a két Kozár, keleti végén Szebény, Somberek és Szekcső feküdtek. A másik tömb Pécstől nyugatra és északnyugatra terült el, félkörívben kapcsolódva az előző csoporthoz. Ennek a sávnak délen Bicsérd, északon pedig Vásárosdombó és Alsómocsolád képezték a végpontjait. A katolikus települések sorát ezen felül kiegészíthetjük a délszláv betelepülés által leginkább érintett régiók, a Drávaszög és a Drávamellék horvát és bosnyák katolikus falvaival.[127] A névsorokban szükségszerűen előforduló hibák és pontatlanságok, illetve az egyes községek esetleges vallásváltásai a mintegy kétszázötven település felekezeti hovatartozása alapján megrajzolt képet nem módosítják megragadható mértékben. Az egyháztörténeti forrásanyag ugyanakkor fontos településtörténeti következtetések levonására is alkalmas, hiszen minden kétséget kizáróan bizonyítja a magyar lakosság kontinuitását a hódolt Baranyában.[128]

A fentebb vázolt etnikai és felekezeti viszonyok a baranyai katolikusokról való lelkipásztori gondoskodást nagyon megnehezítették. A régi egyház híveit a királyságban élő pécsi püspököktől ugyanis nemcsak a többszörös magyar és török erődítményvonal választotta el, hanem a református és unitárius egyházközségek hermetikusan záró gyűrűje is. A nagyszámú és (mint azt a jezsuiták későbbi beszámolói megerősítik) jórészt magyar etnikumú Pécs környéki katolikusok emellett nem számíthattak a hódolt Magyarországon a 16. század második felében megjelenő bosnyák ferencesek gondoskodására sem. A bosnyák ferencesek missziós hagyományaik jegyében és követve a folyamatosan észak felé vándorló katolikus lakosságot a török hódítással együtt megjelentek a Száván túli területeken. A szlavóniai, szerémségi és bácskai települések plébániáit már a 16. század folyamán elfoglalták, s jórészt az itteni gazdag egyházközségek jövedelmeiből tartották fenn boszniai kolostoraikat.[129] Egy 1627-ben összeállított jegyzőkönyv vallomásai alapján a velikai kolostort Antun Matković, a našiceit pedig Franjo Baličević boszniai püspökök idején telepítették újra – mindkettő a pécsi püspökség Dráván túli részén feküdt.[130] A boszniai püspök 1600. évi jelentése alapján bosnyák ferencesek elsősorban a hódolt Szlavónia középső és nyugati felében, a Pozsega környéki, illetve a velikai és našicei kolostorok vonzáskörzetébe tartozó plébániákat látták el. A püspök ugyanakkor Temesvárra is küldött helynököt, ami temesközi terjeszkedésük kezdeteire utal.[131] Emellett az 1580-as években már a kalocsai egyházmegye területén is működtek: egy 1584-ben kelt beszámoló szerint az olovói Gáspár testvér nagyszámú „lutheránust” térített meg Koluton (Küllőd) és környékén.[132] Mivel azonban a délszláv bevándorlás Baranyának a katolikusok lakta északkeleti részét gyakorlatilag nem érintette, ezért ez a terület a ferencesek lelkipásztorkodásának hatósugarán is kívül esett. Ezt világosan igazolja István plébános idézett levelének azon kitétele, amely a török előtt tekintéllyel bíró boszniai püspök pécsi működését kéri,[133] továbbá a boszniai püspök által küldött világi pap (és nem ferences) Radobilja pécsi működése.

Egyháztörténet-írásunkban általánosan elfogadott az a nézet, hogy a hódoltsági püspöki székekre kinevezett főpapok alig, vagy egyáltalán nem törődtek híveikkel, Pozsonyban és Bécsben élve hivatali és politikai tevékenységet folytattak, egyházmegyéjüket pedig legfeljebb kiegészítő jövedelemforrásnak tekintették.[134] Ezt a képet (különösen a 16. századra vonatkozóan) feltehetőleg az újabb kutatások sem fogják jelentős mértékben módosítani, ugyanakkor a pécsi püspökség törökkori történetének tanulmányozása közben kezembe akadt adatok (elsősorban pedig Vinkovics Benedek szerencsésen fennmaradt hódoltsági levelezése) arról győztek meg: a pécsi püspökök és hódoltsági híveik közötti kapcsolat lelkipásztori téren sem szakadt meg teljesen, még a 16. században sem. Draskovich György püspök 1559-ben körlevelet intézett a pécsi egyházmegye papságához, amelyben a protestantizmus terjedésének veszélyére hívta fel figyelmüket, és egyúttal katolikus teológusok olvasását ajánlotta a számukra.[135] Utóda, Dudith András 1563. december 28-án kelt levelében arra utasította Pozsonyban élő kanonokjait, hogy az egyházmegyéhez közel eső Sziget várába költözzenek át, és gondoskodjanak a hívek lelki ellátásáról és a tizedek beszedéséről.[136] Telegdi Miklós (1579–1586) és Kutassy János (1587–1592) pedig több ízben kértek és kaptak a pápától felmentést a rezidencia-kötelezettség alól, illetve felhatalmazást, hogy egyházmegyéjük klerikusait a kánoni időkön kívül, az előírt időközök betartása nélkül felszentelhessék, továbbá híveiket a fenntartott esetek (sőt eretnekség és szakadárság) alól feloldozhassák, és ezt a lelki hatalmat az egyházmegye papjainak is delegálhatták.[137] Mint Telegdi 1584. január 20-i brevéje melletti keltezetlen kérvényében külön hangsúlyozta: a hódoltsági papok már többször kértek tőle ilyen felhatalmazást, de ő nem tudott kérésüknek eleget tenni.[138] Bartol Kašić többször idézett beszámolójában szintén említ egy papot, akit még évekkel ezelőtt a pécsi püspök küldött.[139]

A 16. századi pécsi püspökök egy része tehát, ha aktív lelkipásztori munkát nem is végzett hívei között, a fenti adatok tanúsága szerint a királyságba elvetődő hódoltsági papok és papjelöltek révén mégis tájékozódhatott az egyházmegye vallási helyzetéről. A hódoltság iránti érdeklődésüket valószínűleg jelentősen megnövelte az a tény, hogy a 16. század végétől kezdve a Magyar Kamara visszaadta az egyházi testületek számára a korábban a végvárak fenntartására fordított tizedjövedelmeket. Ennek a folyamatnak a részleteit Szakály Ferenc tisztázta alapvető monográfiájában, ő viszont arra az eredményre jutott, hogy a pécsi püspökség területén a dézsmáltatás (legalábbis a 17. század második fele előtt) nem volt általános.[140] Ezzel szemben a püspökjelöltek kánoni kivizsgálásakor megszólaltatott tanúk a 17. század elejétől kezdve folyamatosan beszámoltak a pécsi püspökség tizedeinek elárendálásáról. 1612-ben Lippay János királyi személynök szerint a püspök kb. háromszáz forintért adta bérbe a jövedelmeket, amelyeket a török engedélyével a végvári katonaság szed be.[141] Az 1619-ben megidézett hat (öt esztergomi és egy győri) kanonok szintén tudott a falvak elárendálásáról, az összeget kétszáz-háromszáz forintra becsülték, és különösen a behajtás erőszakosságát hangsúlyozták. Egyikőjük, Kerpchich András, a bérlőt is megnevezte: Batthyány Ferenc.[142] A további jegyzőkönyvek is megemlékeznek a tizedek bérbeadásáról, és egészen az 1670-es évekig száz-háromszáz forintra becsülik a püspökök ebből származó jövedelmeit.[143]

Ezen a ponton visszakanyarodhatunk a fejezet bevezető gondolatsorához és a fentieket összegezve megválaszolhatjuk az ott feltett kérdést: miért Pécs lett a hódoltsági jezsuita misszió székhelye? Először is azért, mert Pécs környékén a 17. század elején mintegy hatvan-hetven magyar katolikus falu élt református és unitárius községek gyűrűjében, minden szervezett lelkipásztori ellátás nélkül. Mai ismereteink szerint ez lehetett a legnagyobb magyar etnikumú katolikus tömb a hódoltság belsejében,[144] amelyet sem a peremvidék katolikus plébánosai (és rajtuk keresztül a pécsi püspök), sem a szegedi ferencesek, sem pedig a délszláv egyházi struktúrák (bosnyák ferencesek és szerémségi világi papok) nem értek el. Mivel a pécsi püspökök igenis kapcsolatban álltak a hódolt egyházmegyéjükkel (mind lelkipásztori szempontból, mind pedig a dézsmálás miatt), ezért ennek a súlyos problémának a létezésével is tisztában kellett lenniük. A dél-dunántúli katolikus magyarság lelki gondozásának megszervezésére Pécs ideális központ volt, egyrészt egyházi múltja és központi helyzete, másrészt pedig jelentős katolikus kisebbsége miatt. Nyilván így látták ezt a befutó információk alapján a jezsuiták, és tudatában volt ennek a lehetőségnek a magyarországi hierarchia is, akinek tehát minden szempontból kapóra jött a Vásárhelyi Gergely előtt hirtelen megnyílt lehetőség: külön fáradság és pénzkiadás nélkül megoldhatták hódoltsági képviseletüket. Vásárhelyi 1617-ből származó beadványából tudjuk, hogy a magyar főpapok éltek is a lehetőséggel: a misszióba induló pátert elöljárói mellett az esztergomi és a kalocsai érsek, illetve a pécsi püspök küldte Pécsre, lelkipásztori és joghatósági felhatalmazásokkal ellátva.[145] Erre a tényre egyébként Pyber János pécsi püspök (1611–1619) is utalt 1618-ban Rómába küldött jelentésében: a törökök miatt Pécsre ugyan nem mehet és Nagyszombatban él, de amennyire a török kegyetlensége engedi, alattvalóinak gondozásán és a püspöki javak visszaszerzésén buzgólkodott.[146] Mindebből tehát nyilvánvaló, hogy a pécsi misszió megszervezésében a római rendi vezetés mellett kezdettől fogva döntő szerepet játszott a magyarországi hierarchia is, sőt Náprágyi Demeter kalocsai érsek és Pyber János pécsi püspök helynöki megbízással is felruházta a misszió vezetőjét. Az elkövetkező hetvenöt évre Pécs a magyarországi katolikus hierarchia őrállása lett a hódolt Délnyugat-Magyarországon.

IV) A Pécsi misszió kezdetei (1612–1614)

A misszió első másfél évének eseményeiről forrásaink (a misszionáriusok fennmaradt levelezése[147] és a 35 oldalnyi évkönyv-részlet[148]) egymást kiegészítve és rendkívül alaposan tájékoztatnak. A történtek számbavétele és elemzése már csak azért is izgalmas feladatnak tűnik, mert ez alatt a tizennyolc hónap alatt a két jezsuita a misszió későbbi hetven évének szinte valamennyi problémájával szembesült. Az unitáriusokkal és a katolikus világi prédikátorokkal (a későbbi licenciátusokkal) való szünet nélküli konfliktusok, a Gergely-naptár bevezetése és a királysági egyházi struktúrákkal való kapcsolattartás nehézségei és az ezekből származó állandó veszélyek, a Rómából küldött misszionáriusok és a bosnyák ferencesek behatolásával szembeni, szintén súrlódásokkal teli védekezés, végezetül a török hatóságok kiszámíthatatlan kegye vagy dühe – ezek voltak a legfontosabb problémák, amelyek mindvégig meghatározták a misszió mindennapjait és perspektíváit egyaránt.

1) Küzdelem a pécsi unitáriusokkal

Vásárhelyi és Jékel 1612 októberének végén érkeztek Pécsre,[149] ahol a következő év tavaszáig gyakorlatilag háborítatlanul és a helyi török hatóságok védőszárnya alatt dolgoztak. A munkát megosztva, a tapasztalt és az unitárius dogmatikát még Erdélyből jól ismerő Vásárhelyi Pécsett, a fiatalabb Jékel pedig a kisebb szellemi kihívást jelentő környékbeli falvakban dolgozott.[150] A városi lelkipásztorkodás nagyrészt a katolikusok számára történő szentség-kiszolgáltatást, tehát a plébánia vezetését jelentette. Ezt a feladatot érkezésük idején a pécsi káplán, Stjepan Radobilja látta el. Távozása után, 1613 tavaszán Temesvárról Pécsre hivattak egy világi papot, Stjepan Nikolićot, hogy a plébániai teendőket ellássa, felszabadítva ily módon a jezsuitákat a vidéki missziós körutakra és az unitáriusokkal való szellemi küzdelemre.[151] Az első hónapokban a török hatóságokkal is rendkívül szívélyes volt a kapcsolat, könnyűszerrel megszerezték tehát a működéshez és a letelepedéshez szükséges engedélyt.[152] Ennek birtokában már 1613 márciusában kinéztek maguknak egy házat Pécsett, amelyet a belgrádi raguzai kereskedőktől kapott százhúsz forintért akartak megvásárolni.[153]

Vásárhelyi az évkönyv tanúsága szerint 1612/13 telén elszánt támadást indított a szószékről az antitrinitárius tanítás és az unitárius püspök ellen. Mint arról fentebb, a pécsi unitárius püspök Válaszúti Györggyel való azonosítását célzó eszmefuttatásaim során már szóltam, Vásárhelyi a régi ismeretséget (az évkönyv kifejezett barátságról beszél!) kihasználva megpróbálkozott Válaszúti térítésével. Az évkönyv sorai mögül minden becsmérlő megjegyzés ellenére kiérződik az unitárius főpap szilárdsága iránti tisztelet, ami annál is figyelemreméltóbb, mivel az évkönyvek csak a sikeres akciókról szoktak megemlékezni. Az elbeszélés apologetikus és épületes mondanivalójának megőrzése érdekében a beszámoló összeállítója természetesen rögtön hozzáfűzi: a püspök állhatatosságának fő oka a tisztségének elvesztésétől való félelem.[154] A sikertelen térítési kísérlet ellenére a török támogatását maguk mögött tudó páterek feljogosítva érezték magukat a frontális támadásra.[155]

Vásárhelyi ekkor már tapasztalt hitszónoknak számított, jelentős irodalmi működéssel a háta mögött. Nem csoda tehát, hogy prédikációi valódi kulturális szenzációnak minősültek a város magyarsága körében, és a kettéválasztott templom unitárius feléből is át-áthallgattak a kíváncsi pécsi polgárok. A vallás dolgai iránt érdeklődő, iskolázott kereskedők, akiknek apái alig negyedszázada oly nagy tisztességgel fogadták Skarica Mátét, és a disputában maguk is tevőlegesen részt vettek, nyilván Vásárhelyi irányában sem voltak ellenségesek, hanem érdeklődve hallgatták a páter szentbeszédeit, majd vitatkoztak is vele. Erről az évkönyv is megemlékezik, hangsúlyozva: az unitárius hallgatóság részvétele több volt puszta kíváncsiságnál, hiszen a város elöljáróságának tilalma ellenére állhatatosan eljártak a jezsuita prédikációra.[156] A beszámoló ezután részletesen ismerteti az unitárius püspök és a városi tanács ellenlépéseit. A püspök nem nézte jó szemmel hívei megélénkült vallási érdeklődését, és különösen zavarták a páter kirohanásai az unitárius krisztológia ellen, amelyekről az évkönyv is elismeri: kifejezetten provokatív célzatú és rendkívül éles támadások voltak. Ezért először arra kérte bizalmi embereit, hogy a jezsuita prédikációt figyelmesen végighallgatva azonnal jelentsék a török magisztrátusnak, ha a közrendet vagy a török törvényeket sértő kijelentést hallanak.[157] Ezt követően az unitárius városi tanács előtt keresztülvitte, hogy botozás és pénzbüntetés terhe mellett tiltsa meg a polgároknak a jezsuitákkal való hitvitázást.[158] A fenyegetés azonban hatástalan maradt. Amint azt az évkönyv nagyon hangulatos és plasztikus beszámolójából megtudjuk: egy nap az öreg püspöknek (aki vaksága miatt ezt nem láthatta) szóltak: már csak huszonöten hallgatják az igehirdetését. Ettől annyira kétségbeesett, hogy magához hivatva a városi tanácsot keresztülvitte: a jezsuiták prédikációját hallgató polgárokat zárják ki az unitárius egyház közösségéből. A város vezetőinek elkeseredését csak fokozta, hogy valamennyi helyi török fórum a jezsuitákat támogatta.[159]

Bár a pécsi unitáriusokról a levelezésanyag nem emlékezik meg, így ebben az esetben nincsen kontroll-forrásunk, a több izgalmas újdonságot is közlő beszámoló hitelével kapcsolatos kételyeinket a bevezetőben ismertetett általános forráskritikai szempontok mellett más megfontolások is eloszlathatják. Mindenekelőtt az évkönyv nem beszél kifejezett megtérésekről, eredményként csupán a Jézus nevében tett csodákat, a katolikusok buzgóságának növelését és az eretnekek vadságának elnyomását említi.[160] Mindez, a jezsuita beszámolók melldöngető optimizmusát ismerve, tiszteletre méltó önmérsékletre vall, és joggal erősíti a forrásba vetett bizalmunkat. Másrészt a pécsi unitárius polgárság erős vallási érdeklődéséről és hitvitázó hajlamáról közölt információk teljesen egybecsengenek a Pécsi Disputában írottakkal. Elgondolkodtatóbb viszont a püspök magatartása, különösen, ha azonosításunk helyes, és a Pécsi Disputában oly hévvel vitázó Válaszútiról van szó. A felekezetképződés törvényszerűségeit figyelembe véve azonban az unitárius püspök magatartása teljesen érthetővé válik. A hódoltsági unitarizmus ekkor már igencsak túl volt a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveire jellemző dinamikus és expanzív korszakán, amikor az antitrinitárius misszionáriusok provokálták hitvitákra ellenfeleiket. Nyilván a Dunántúlon is lezajlott egy, az erdélyihez hasonló tanbeli egységesülés és szervezeti konszolidáció,[161] ez utóbbinak ékes bizonyítéka az unitárius püspökség létezése és az Erdélyből érkező utánpótlás megszervezése. Fordult tehát a kocka, és a megszilárdult felekezeti határok közt, „birtokon belül” az unitárius lelkészek számára sem volt immár tétje a hit kérdései feletti vitatkozásnak. A püspök ezen túl majd félszázados hódoltsági tapasztalatból tudhatta, amit az agresszíven fellépő Vásárhelyi nem: a felekezetek közötti torzsalkodásból alapvetően a változó kegyű török hatóságok húznak hasznot, és különösen látva a jezsuiták kezdeti biztos pozícióit a helyi török vezetés előtt, jobbnak látta nem kockáztatni. Nyilván ezekkel az érvekkel vette rá a városi tanácsot a disputálást tiltó határozatokra, hiszen a kedélyeket felzaklató jezsuita könnyen komoly felekezetközi konfliktusba keverhette volna Pécs megosztott lakosságát, felforgatva ez által a város békéjét és lehetőséget adva a törököknek a viszálykodó felek zsarolására.

2) Küzdelem a baranyai licenciátusokkal

A két jezsuita működése nemcsak Pécsett, hanem a környező katolikus falvakban is komoly konfliktusokhoz vezetett. A közösségek a református és unitárius javak gyűrűjében nem őrizhették volna meg hitüket, ha valamiféle lelki-szellemi vezetésről nem gondoskodnak a maguk számára. A pécsi, boszniai vagy zágrábi püspökök[162] által nagyritkán küldött vagy felszentelt papok mellett a falvak lakossága a maga köréből választott vallási vezetőket. Ezek olvasni tudó, értelmesebb parasztemberek voltak, akik a közösség számára az alapvető, papi rendet nem igénylő vallási szükségletek (keresztelés, temetés, házasságkötésnél való közreműködés, a nép tanítása, imák vezetése) ellátásáról gondoskodtak. Akadt köztük karizmatikus személyiség is, mint például Pap Dávid bicsérdi prédikátor, akinek ördögűző tudománya még Nyitráról is vonzotta a gyógyulni vágyókat.[163] A lelkipásztorkodásnak eme szükség-szülte, a tridentinumi normákkal szöges ellentétben álló formájával a magyar egyháztörténeti szakirodalom sokat foglalkozott, és később a II. Vatikáni Zsinat tanításának fényében a laikus lelkipásztorkodás korai megjelenését egyháztörténeti köztudatunk büszkén emelte be „haladó hagyományaink” körébe.[164] Az intézmény kialakulásáról egyháztörténészeink nem sokat tudtak, néhány bizonytalan 16. századi említés után biztos megjelenését csak a 17. század elején tudták regisztrálni.[165] Bonifacije Drakolica apostoli vizitátor és István pécsi plébános fentebb idézett, 1581-ben írott levelei azonban kétségtelenné teszik, hogy a jelenség már a 16. századi hódoltságban is létezett. A konkrét bizonyítékok mellett logikai úton is nehezen képzelhető el, hogy a plébániai papság eltűnése után a világiak lelkipásztorkodása nélkül miként maradhatott volna fenn a mintegy hatvan falvat számláló katolikus tömb a hódolt Baranyában.

A világiak hódoltsági lelkipásztorkodásával a megújuló katolicizmus képviselői közül a pécsi jezsuita misszionáriusok szembesültek először. A legsúlyosabb problémát nem is a laikusok egyházi szerepvállalásának ténye, hanem a papi rendet igénylő funkciók (miseáldozat bemutatása, gyóntatás) végzése jelentette, ami ezen felül számos babonás elemmel társult.[166] A teljesen képzetlen, a katolikus világtól elszigetelten élő prédikátorok és a jezsuita misszionáriusok találkozása súlyos konfliktusokhoz vezetett. A jezsuiták megpróbálták meggyőzni a prédikátorokat, hogy hagyjanak fel a gyóntatással és a misézéssel. Ez természetesen nem volt egyszerű feladat, hiszen a nép hozzászokott a vallásgyakorlat eme formáihoz, és a prédikátorok sem ismerhették el hibáikat súlyos tekintélyvesztés nélkül. Néhányukat (az évkönyv szerint tízből ötöt) sikerült lebeszélni a visszaélés folytatásáról, öten viszont megátalkodottak maradtak.[167] Feltehetőleg a többiek sem vették túlságosan komolyan a páterek figyelmeztetéseit, mivel 1614 októberében Szini István már tíz prédikátor kiközösítését kérte Rómából, hogy ezáltal a katolikus tanítással élesen szembenálló gyakorlatot folytató személyeket a közösség előtt ellehetetlenítsék.[168]

3) A naptár-vita kezdetei

A jezsuiták pécsi működése által kiváltott, egyre szaporodó konfliktusok közül a legnagyobb veszélyt egyértelműen egy látszólag jelentéktelen meggondolatlanság okozta. 1613 tavaszán (a levelezésből kikövetkeztethetően március végén vagy április elején[169]) Vásárhelyi egyik prédikációjában a tőle megszokott támadó hangnemben a Gergely-naptár bevezetésének szükségességét taglalta. A beszédben a naptár hasznosságára helyezte a hangsúlyt, hiszen erre való tekintettel az egész keresztény világ elfogadta, miért ne tehetnék ezt a pécsi unitáriusok is. Ha pedig ők maguk erre nem hajlandók, akkor legalább a katolikusoknak tegyék ezt lehetővé. Az átállás meggyorsítása érdekében a következő egyházi ünnepet már az új naptár szerint hirdette ki. Ehhez a mondathoz érve még az évkönyvíróból is előtör a javaslat átgondolatlansága feletti csodálkozás. Ez ugyanis azt jelentette, írja, hogy a város különböző felekezetű keresztény lakói különböző időszámítás szerint éltek volna. Az új naptár bevezetése ezen felül összezavarta volna a vásárok rendjét, ezért az ötlet mind a magyar kereskedők, mind a török hatóságok körében felháborodást váltott ki.[170] Vásárhelyi ezzel a lépésével az alsólendvai misszió óta gondosan kiépített török rokonszenvet egy csapásra ellenszenvvé változtatta, és kitűnő fegyvert adott az unitáriusok kezébe, akik persze kihasználták a páter ballépését a jezsuiták eltávolítására. Ettől kezdve a törökök a jezsuitákat a magyar nemesek által felbérelt kémeknek és lázítóknak tekintették.[171]

Az események helyes értékeléséhez érdemes egy pillantást vetnünk a Gergely-naptár hódoltsági bevezetésének korábbi eseményeire. A XIII. Gergely pápa által 1582-ben kihirdetett naptárreformot a hódolt területeken a bosnyák ferencesek vezették be, munkájuk eredményeként híveik Boszniában és a hódoltság déli részein a 17. század elejére már a módosított naptárt használták.[172] Egy 1628-ban, a boszniai Olovo ferences kolostorában lefolytatott vizsgálat jegyzőkönyve szerint az 1580-as évek elején a ferencesek azzal tudták a török hatóságokat az új naptár engedélyezésére rávenni, hogy az olovói Madonna csak az új naptár szerinti ünnepen (Mária Mennybemenetele) tett csodákat. A barátoknak különösen sok gondjuk volt a Pozsega környéki hívekkel, akik nehezen vették be a reformot. Szlavóniában az 1620-as évekre már csak 3–4 Dráva menti plébánia ragaszkodott a régi naptárhoz.[173] Bartol Kašić Don Simonéról írott életrajzában megemlékezik arról, hogy Matkovichnak az új naptár bevezetése miatt sok nehézsége volt a helyi szerb püspökökkel, de ezeket pénzzel elsimította.[174] A Belgrádban (és nyilván a hódoltság más városaiban élő) raguzai kereskedők szintén az új naptárt tartották, és mint a levelezésből egyértelműen kiderül: a szláv hívek Pécsett is rögtön elfogadták a reformot, csak a magyarok ellenkeztek.[175]

A fenti adatok fényében a misszió történetét végigkísérő naptár-vita egészen sajátos értelmezést nyer. Nem helytálló ugyanis az az évkönyv által sugallt kép, miszerint a Gergely-naptár bevezetése az Oszmán Birodalom katolikusai között eleve lehetetlen volt. A Drávától délre, illetve a Magyarországon élő délszláv katolikusok viszonylag könnyen elfogadták a módosítást, és az ő esetükben a török hatóságok ellenállását is le lehetett szerelni. Miért nem sikerült tehát mindez a magyar lakosság körében? A kérdésre elsősorban a gazdasági tényező figyelembevételével adhatunk választ. A magyarok részéről kétségtelenül indokolt volt a vásárok időpontja miatti tiltakozás, hiszen a hódoltsági magyar katolikus kereskedőknek nem raguzai vagy bosnyák hitsorsosaikkal kellett ebben a kérdésben közös nevezőre jutniuk, hanem a többi, hódoltsági és azon kívüli protestáns magyar kereskedővel, akik persze mereven elzárkóztak a „pápás” újítástól. A magyar és a délszláv kereskedelem szervezete ugyanis mai ismereteink szerint igen kevéssé kapcsolódott egymáshoz,[176] ezért a pécsi magyar kereskedők számára az új, és az egész magyarországi hódoltság területén egyedülálló időszámítás használata kétségkívül komoly anyagi károkat és a természetes gazdasági kapcsolatrendszerből való kiszakadást, elszigetelődést jelentett volna. Ennek a fényében a páter elhamarkodott bejelentése joggal háborította fel az egész várost, sőt a közrendre és a bevételeik folyamatosságára oly kényesen ügyelő török hatóságokat is.

Az unitáriusok, kihasználva az általános felzúdulást, feljelentették Vásárhelyit a török hatóságnál. A bíróság előtt történteket az évkönyv és Vásárhelyi Kašićhoz írt levele egybevágólag adja elő: a halálbüntetésre számító és igencsak megrémült jezsuitát Szkender kanizsai beglerbég vissza akarta toloncoltatni a királyi országrészbe. A száműző ítélet visszavonását végül a pécsi katolikusok kezességvállalása és főleg Bethlen Gábor közbenjárása biztosította.[177] A Báthory Gábor elől török földre kimenekült Bethlen kapcsolata a hódoltságban dolgozó jezsuitákkal mindenképpen izgalmas epizódja a misszió történetének. A Konstantinápolyba igyekvő erdélyi főúr 1612 karácsonyán találkozott Belgrádban egykori gyulafehérvári iskolatársával, páter Szini Istvánnal. A református Bethlen végighallgatta Szini magyar nyelvű prédikációját, amely nagyon tetszett neki – Don Simone interpretációja szerint rögtön át is akart térni a katolikus hitre.[178] A régi ismeretség és a kölcsönös rokonszenv a következő év nyarán, Bethlen Konstantinápolyból való visszatérése után szinte baráti viszonnyá mélyült: hosszú beszélgetéseik során a leendő fejedelem beavatta a pátert terveibe, a jezsuita pedig szentképekkel és egy Magyarország történetét tárgyaló könyvvel ajándékozta meg a meglepő szellemi nyitottságról tanúságot tevő politikust.[179] Vásárhelyivel való találkozásának pontos időpontját nem ismerjük, a rendelkezésünkre álló adatok alapján erre feltehetőleg 1613 áprilisának elején került sor, amikor Konstantinápolyból Budára menet áthaladt Pécsen.[180] A bajbajutott jezsuita számára kieszközölt kegyelem politikai háttere is viszonylag egyszerűen kitapintható: a történetet ismertető forrásokban emlegetett „pécsi basa” vagy „princeps” nem más, mint a későbbi események kapcsán név szerint is szereplő Szkender kanizsai pasa, aki nyilván ebben az időben Pécsett tartózkodott.[181] Szkender Bethlen terveinek fő támogatója volt a magyarországi török vezérkarban, 1613 októberében ő kísérte Erdélybe és hivatta össze a fejedelemválasztó országgyűlést.[182] A pasa számára ez a kis szívesség feltehetőleg jól jött kettejük politikai szövetségének megerősítéséhez, míg a reálpolitikus Bethlent az emberbaráti megfontolásokon túl már ekkor is nyilvánvalóan a jezsuita kapcsolat politikai jelentősége motiválta.[183]

4) A királysági és hódoltsági egyházi struktúrák konfliktusa

Vásárhelyi meggondolatlan lépésével konfliktusok egész lavináját zúdította magára. A török hatóságok a területükön működő katolikus egyháziakat, Magyarországon éppúgy, mint Boszniában, eleve kémgyanús személyeknek tekintették.[184] Ezzel magyarázható, hogy a naptár-ügy után nem tudtak szabadulni attól a balsejtelemtől, hogy a jezsuiták valamilyen hátsó szándékkal jöttek. Ezt a feltételezést a további ügyetlenségek csak növelték. A bírósági tárgyalás után nem sokkal a misszionáriusok levelet kaptak Ferdinand Alber tartományfőnöktől, aki küldeményéhez az ördögűzéshez használatos kis ezüst Szent Péter kulcsot és Agnus Dei medálokat is mellékelt. Az ellenséges területről érkezett levél Szkender pasa kezébe került, aki a történtek hatására rögtön gyanút fogott, amit a Ferdinánd név (a főherceggel való azonossága miatt) és a várak átadásának értelmezett kulcs csak erősíteni látszottak. A helyzetet ezúttal a pasánál tartózkodó unitárius iskolamester mentette meg, aki felvilágosította a beglerbéget, hogy a tárgyak a gyógyítás és ördögűzés kellékei.[185]

Nem véletlenül hangsúlyozza az évkönyv a török hatóságok támogatását és ítéletek enyheségét, valamint az „ellenség” soraiból pártjukra álló támogatókat (Bethlen és az unitárius magiszter). A vállalkozás teljes ellehetetlenülése ugyanis nem a törökök vagy az unitáriusok, hanem éppen a misszió szellemi atyja és legfőbb védelmezője, Don Simone tevékenységének köszönhetően következett be.[186] Matkovich, Belgrádban hagyva Kašićot és Szinit, már januárban elindult Pécs irányába. Baranyai működését rögtön a mohácsi reformátusok elleni akcióval kezdte: a szandzsákbéggel két templomot is lefoglaltatott a katolikusok számára, és a várost a környék vallási központjává kívánta tenni. Mohácsról kiindulva Szini társaságában felkereste a közeli településeket: Sombereket, Bozsokot, Szebényt, majd a mohácsi vásár idején a városba gyűlt katolikusok között forogtak.[187] Vásárhelyi és a bosnyák pap az első pillanattól kezdve kölcsönös ellenszenvvel viseltettek egymással szemben. A jó ötven éves, jelentős missziós tapasztalatokkal rendelkező és meglehetősen heves vérmérsékletű Vásárhelyi nehezen viselte el a szintén nagyharagú és öntörvényű Don Simonét, aki nyilván saját elképzelései szerint kívánta irányítani a pécsi missziót.[188] A jezsuitát tanulatlan és fanatikus embernek tartotta, ezért nem volt hajlandó ajánlólevelet adni számára esetleges püspöki kinevezése érdekében. Helytelenítette erőszakos akcióit, amelyek a jezsuitákat is veszélyeztették, hiszen a mohácsi templomfoglalás után az alsó-baranyai református püspök egyenesen a budai pasához fordult jogorvoslatért.[189] Bár a belgrádi páterek igyekeztek közvetíteni a két fél között (végül Vásárhelyi mégiscsak írt ajánlólevelet Matkovich számára), ennek ellenére viszonyuk tovább romlott. A sokkal nagyobb hódoltsági tapasztalattal rendelkező Don Simone ügyesen használta ki Vásárhelyi talajvesztését, és mindenekelőtt a jezsuitákat amúgy is gyűlölő falusi katolikus prédikátorokat lázította fel ellenük. A jezsuiták elleni fellépésre kiváló alkalmat kínált Szkender pasa Erdélybe távozása; a helyettesül hagyott kihájánál 1613 májusában újból feljelentették a jezsuitákat az új naptár miatt.[190]

A bosnyák pap számításai azonban nem váltak be: Vásárhelyi az újból kimondott száműzés visszavonása érdekében, a magyar katolikusok nyomására végül engedett, visszatért a régi naptár használatához, és harmincöt forint lefizetése ellenében Pécsett maradhatott. Közben Don Simone a saját csapdájába esett bele: a vita anyagi hasznát felismervén a kihája őt is bíróság elé idézte, és azzal az ürüggyel, hogy az új naptárra vonatkozó kiváltságlevele érvényét vesztette, rögtön le is csukatta. A török bírósági procedúrák íratlan szabályai szerint egy bennfentes (ezúttal a vajda) azt javasolta, hogy neki is érdemes lenne áldoznia a szabadsága érdekében. Don Simone erről hallani sem akart, sőt durván a vajdára támadt. A feldühödött török tisztviselő haragját csak egy róka- és két nyestbőr ígéretével sikerült lecsillapítani, ennek megfizetésére kezesül állított egy pécsi kereskedőt, Szűcs Miklóst. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, sietve elhagyta Pécset, hálából cserbenhagyva kezesét.[191] Vásárhelyi a tapasztalatokon okulva a rendfőnökön keresztül engedélyt kért a pápától a régi naptár használatára.  Az ügyet a Szent Hivatal Kongregációja 1613. július 18-án tárgyalta, amikor is a pápa beleegyezett, hogy a pécsi egyházmegye katolikusai a régi naptár szerint éljenek.[192] A római engedély Don Simone számára teljes vereséget jelentett, hiszen így eddigi fáradozása teljesen hiábavalónak bizonyult, és durván támadta Vásárhelyit engedékenységéért. A pécsiekkel való viszályai ellenére azonban a belgrádi páterekkel továbbra is jó viszonyban maradt: Kašić fenntartás nélkül kiállt mellette. Szini kissé kritikusabban ítélte meg, de hasznos és nélkülözhetetlen munkatársnak tartotta. A konfliktusokért mindketten inkább Vásárhelyit hibáztatták, aki ezt látva a misszióból való visszavonulást fontolgatta.[193]

A naptárvita után egyre határozottabban kirajzolódott a missziószervezés két ága, a Rómából érkezett belgrádiak és a királyi Magyarországról küldött pécsiek közötti frontvonal. A konfliktusok hátterében ugyanis két különböző egyházjogi szemlélet és missziós koncepció húzódott meg, amely etnikai szempontból is megosztotta a lakosságot. A két felfogás közötti különbség lényege a magyar egyházi struktúrákhoz való eltérő viszonyban keresendő. Míg Vásárhelyi és Jékel az esztergomi és kalocsai érsek, illetve a pécsi püspök megbízottaiként is tevékenykedtek, addig a belgrádi pátereknek és Don Simonénak semmi közük nem volt a királyi országrész főpapjaihoz, sőt nem ismerték el joghatóságukat sem. Matkovich és Kašić Rómából kiindulva, a hódoltsági és raguzai egyházi intézményekre és személyekre építve kívánták megszervezni a missziót, önálló hierarchia és iskolahálózat kiépítésével. A Magyarországról érkező jezsuiták ezzel szemben a magyar jogi felfogást követve a pécsi püspököt tekintették a terület ordináriusának, ezért sem támogatta Vásárhelyi Don Simone ambícióit. A jogi szemlélet különbségei nem csak az egyháziakat, hanem híveiket is megosztották, hiszen a Balkánról érkező délszláv népesség sokkal kevésbé ismerte el a magyar feudalizmus (esetünkben a magyarországi katolikus egyház) hódoltsági jogigényeit, mint a magyarság. Ezért a nyelvi hovatartozás mellett ez a körülmény is hozzájárult, hogy a pécsi magyarok Vásárhelyi, a délszlávok pedig Don Simone, illetve a hozzá csatlakozó Nikolić és a világi prédikátorok oldalán álltak.

Ezek az ellentétek nem maradtak meg elméleti síkon, hanem május-június folyamán már konkrét vádakban öltöttek testet. A jezsuitákat ellenlábasaik a török gyanakvását kihasználva elsősorban a magyar katonasággal és a pécsi püspökkel való összejátszásért, a parasztok lázításáért, kémkedésért és a magyar részre adózó falvak összeírásáért jelentették fel a török hatóság, elsősorban a páterekkel szemben meglehetősen rosszindulatú, vagy egyszerűen csak pénzéhes kihája előtt. Először a falvakba való kijárást tiltották meg, nehogy a jezsuiták a parasztok segítségével török várakat foglaljanak el. A kihája abban reménykedett, hogy a páter vagy hívei hajlandóak komolyabb összeget áldozni a kijárási engedély megszerzéséért, majd mikor ez nem következett be, a vidéken temető Vásárhelyit huszonöt tallérra büntette.[194] Ennél is súlyosabb következményekkel járt a hódoltsági adóztatásban való közreműködés gyanúja. Az évkönyv itt is sokkal részletesebben adja elő a levelezésben éppen csak érintett eseményeket. A török engedélyével hódoltsági birtokait adóztató pécsi püspök bérbe adta a dézsmálást Batthyány Ferencnek. Batthyány megküldte a falvak jegyzékét Szkender kanizsai beglerbégnek, hogy a pasa biztosítsa az adók behajtását. Szkender távollétében a levél a kihája kezébe került, aki viszont a bűnbakká tett Vásárhelyit gyanította az összeírás hátterében. Az évkönyv mondataiból szinte kiérezzük Vásárhelyi méltatlankodását: hogyan fordulhatott elő, hogy ez az ostoba még nem hallott a jó ötven éves jogszokásról? Hiszen a parasztoknak ez a gesztusa nem csökkenti a török szuverenitását és méltóságát! Az ügy súlyosságát mutatja, hogy még a katolikusok is meghátráltak, és nem voltak hajlandóak kezeseket állítani a páter kiszabadulásáért. Vásárhelyit végül Pécsre látogató kanizsai török ismerősei húzták ki a bajból, vagyonukkal és életükkel kezeskedve a jezsuita ártatlanságáért, az ő kiállásuk hatására a pécsi katolikusok is lefizették a váltságdíjat.[195] A beszámoló hitelességét Pyber János pécsi püspöknek Batthyány Ferenchez küldött levelei is megerősítik. Ezek szerint ugyanis a püspök 1613. április 24-től három évre árendálta el tizedeit a főúrnak, aki azonban a bérösszeget a terminus lejárta után sem volt hajlandó megfizetni, hiába sürgette Pyber 1616 és 1618 között több levélben, és hiába panaszkodott a nádornak és más főméltóságoknak a főkapitány nemtörődömségére.[196]

A pécsi misszió nehézségeihez járult a belgrádi páterek és a pozícióikat féltő bosnyák ferencesek között kirobbant viszály is; ennek során a ferencesek mindent megtettek, hogy a jezsuitákat eltávolítsák a számukra is elsőrendűen fontos városból. A nehézségek láttán, 1613 nyarán Kašić és Don Simone Rómába utaztak, hogy a pápától további támogatást és garanciákat szerezzenek a misszió folytatásához. Kašić számos beadványban fejtette ki elképzeléseit a hódoltsági lelkipásztorkodás megszervezéséről, ennek legfontosabb elemei egy teljesen újjászervezett balkáni katolikus hierarchia, viszonylag nagy létszámú és Rómából irányított missziók, szépen működő iskolák, végül egy konstantinápolyi nunciatúra felállítása voltak.[197] A jezsuita a terveiből teljesen kihagyta a hódoltság legnagyobb létszámú egyházi testületét, a bosnyák ferences rendtartományt, amely ekkor megközelítőleg 350 tagot számlált.[198] A magyarországi katolikus főpapokat és a magyar királyt szintén nem kívánta bevonni a missziók megszervezésébe, sőt beadványaiban külön hangsúlyozta: a királysági struktúrákkal való kapcsolatfelvétel az egész vállalkozás végét jelentheti, mivel a törökök ellenséges politikai szándékokat tulajdonítanának a missziónak. Bár a tervek ilyen formában nem valósultak meg, a szentszéki missziószervezés az elkövetkező évtizedekben nagyjából a Kašić által kijelölt úton haladt.

5) A kalocsai misszió

A belgrádi jezsuitákat és Don Simonét a személyes ellenszenven túl az eltérő missziós koncepció is szembeállította a Pécsett dolgozó páterekkel, ami ez utóbbiakat a vállalkozás feladására ösztönözte. Vásárhelyi és a háttérben meghúzódó Jékel között sem volt teljes az összhang,[199] feltehetőleg ez is hozzájárult, hogy egészségügyi problémák és adománygyűjtés ürügyén Kašićékkal egyidőben Jékel is útnak indult Róma felé.[200] Távozása Vásárhelyit újabb zaklatásoknak tette ki, mivel a törökök (az évkönyv szerint az unitáriusok vádaskodása miatt) ismét arra gyanakodtak, hogy kiteregeti a magyaroknak a hódoltságban gyűjtött információkat, és katonákkal együtt fog visszatérni.[201] Az állandósuló konfliktusok elől Vásárhelyi 1613 nyarán Kalocsa környékére húzódott, hogy kevésbé legyen az ellene fenekedő pécsi török hatóságok szeme előtt. Eljövetelét emellett az is motiválta, hogy a Kalocsa vidékén levő gyógyvizek segítségével kúrálja betegségeit, gyógyulását pedig összekötötte az ottani kisszámú, pap nélküli katolikus ellátásával.[202]

Vásárhelyi kalocsai működését Szini is említi egyik levelében,[203] de az évkönyvből ezúttal is sokkal részletesebb képet kapunk a misszió eme érdekes fejezetéről. Mindenekelőtt ismerteti az eddig ismeretlen kalocsai templom-pert, amelynek során a Vásárhelyi által felbiztatott kalocsai katolikusok visszaszerezték a templomot a reformátusoktól. A jezsuita ugyanis mindaddig nem volt hajlandó a reformátusok által használt templomban misézni, ameddig a hívek erre a bírótól engedélyt nem szereznek. Miután a református bíró dühösen elzavarta a katolikusok küldöttségét, azok a városban tartózkodó béghez és kádihoz fordultak, hogy igazuknak érvényt szerezzenek. Érvelésük központjába vallásuk régiségét helyezték, amelyre tekintettel igazságtalannak tartották, hogy az Oszmán Birodalomban rosszabb a helyzetük az újdonsült kálvinista szektánál.[204] A kádi a katolikusok tiltakozását elfogadva magához hivatta a magyar bírót és felelősségre vonta eljárása miatt: hogyan merészelte az Oszmán Birodalomban (sőt magában Konstantinápolyban is) szabad vallásgyakorlatot élvező katolikusokat kitiltani a templomból? Majd a bíró védekezésével nem törődve rákérdezett: melyik felekezet hite a régibb és ki építette a templomot? Erre a bíró kénytelen volt elismerni, hogy a katolikusok, viszont hozzátette: ennek nincs jelentősége, hiszen elvették tőlük és most már reformátusoké. A kádi a bíró nyilatkozata alapján az oszmán vallásjog értelmében rosszhiszemű elbirtoklás miatt a katolikusoknak adta vissza a templomot. A reformátusoknak pedig azt mondta: ha csak egy téglát is tettek hozzá, azt elvihetik, ugyanakkor feleslegesen titkolják a templom elfoglalásának időpontját, hiszen szolnoki kádi korából pontosan emlékszik erre, és jegyzőkönyveiből még a pontos napot is kikereshetné.[205]

A templom birtokbavétele után Vásárhelyi augusztus végéig működött Kalocsán és Patajon,[206] majd visszatért Belgrádba, hogy salvus conductust szerezzen további hódoltsági működéséhez. Terve azonban nem járt sikerrel, mivel a naptár-ügyben tanúsított engedékenységéért a raguzaiak nem támogatták a török hatóságoknál, így szeptember 2-án dolgavégezetlenül tért haza Pécsre.[207] Ezt követően feltehetőleg csendben működött állomáshelyén, mivel a levelezésanyag és az évkönyv sem ír a misszió utolsó fél évéről.

6) A misszió feloszlatása

Rómában a vállalkozáshoz oly nagy reményeket fűző rendfőnök pontosan értesült a páter viszontagságairól és fokozatos ellehetetlenüléséről, ezért 1613 júliusában a misszió feloszlatásáról határozott.[208] Döntésének okai mindenekelőtt a veszélyes és Rómából nehezen átlátható konfliktusok (mindenekelőtt a naptár-vita) voltak, de a misszió anyagi alapjainak hiánya is nyomasztó teherként nehezedett a rendi vezetésre és a misszionáriusokra egyaránt. A forrásanyagból egyértelmű, hogy a pécsi atyák két helyről, Belgrádból és Grazból várhattak komolyabb segítséget. A Rómából átutalt és a belgrádi raguzai kereskedőktől kapott pénzekből ugyanis a misszió superiorjának, Kašićnak Pécsre is kellett küldeni némi segítséget. Grazban pedig a főhercegek gyóntatója, Bartholomaeus Viller próbált meg lelki gyermekeitől némi adományt koldulni a pécsi atyák számára. Ennek ellenére állandó nélkülözések közepette éltek, Jékel saját panasza szerint olyan rongyos volt, hogy nem mert az emberek elé állni.[209] A gondok ellenére a rendfőnök nehezen tudta magát elszánni a pécsi állomás feloszlatására, különösen mivel V. Pál pápa személyes ügyének tekintette a hódoltsági missziót. Emiatt Pécsre küldött utasításai meglehetősen ellentmondásosak voltak. Októberben ismételten sürgette Vásárhelyi visszavonulását, novemberben viszont a misszió folytatása mellett döntött.[210] A kedélyek lecsillapodása után a pécsi katolikusok is ragaszkodtak a páter maradásához, különösen mivel a török törvények sem tették lehetővé, hogy engedély nélkül visszatérjen a királyi országrészbe. Ezért a misszió felszámolása hosszabb időt vett igénybe, és Vásárhelyinek ígéretet kellett tennie a mielőbbi visszatérésre.[211] Végül 1614 márciusában jött el Pécsről, és a gráci kollégiumba vonult vissza pihenni.[212] Magával hozta a pécsi katolikusok Forgách érsekhez írott levelét, amelyben a misszió folytatását és különösen Vásárhelyi visszaküldését kérték, három-négy misszionárius társaságában, ugyanis ezért kezeskedtek a helyi török hatóságok előtt.[213] Acquaviva rendfőnök a misszió feloszlatását csak ideiglenesnek tekintette (a pápának nem is merte elárulni), és Vásárhelyitől részletes jelentést kért, amelyben beszámol a várható eredményekről, lehetőségekről és különösen a szervezés technikai részleteiről.[214]

Ha Vásárhelyihez hasonlóan a történész is megpróbálkozik, természetesen a saját szempontjai szerint, a legfontosabb tanulságok összegzésével, azt tapasztalja, hogy a misszió későbbi évtizedeinek szinte valamennyi komoly feszültsége, problémája és lehetősége felbukkant az első másfél év alatt. Mindenekelőtt kezdettől fogva világossá vált, hogy megfelelő előkészítés után mind a királyi Magyarországról, mind Rómából akadály nélkül jöhetnek katolikus papok a hódolt Magyarország területére – ez korábban egyáltalán nem volt ennyire magától értetődő. Ugyanakkor az is hamarosan kiderült, hogy az Oszmán Birodalomban az írott jog és az íratlan szabályok teljesen különböznek a keresztény Európában, vagy akár a gyarmatokon megszokott feltételrendszertől. A sikeres missziós munka előfeltétele volt (lett volna) az ehhez való minél tökéletesebb alkalmazkodás, ami a misszió tagjai közül talán Vásárhelyinek ment a legnehezebben. A misszionáriusok hamar kiismerhették a török hatóságok természetét: alapvető érdektelenség a keresztények belügyei és vallási élete iránt, amíg az a közrendet, a tartomány békéjét és zavartalan működését, illetve a primer anyagi érdekeket nem zavarja. Ugyanakkor a török katonák és tisztviselők a zavarba ejtő jóindulat és a vérlázító zsarnokoskodás közötti skála valamennyi fokozatát produkálni tudták, tetteikben és a keresztényekhez való viszonyukban az egyetlen biztos pontot a korrumpálhatóság, a „pénzért mindent meg lehet oldani” aranyszabálya jelentette. A pécsi misszionáriusok ezt nehezen értették meg, és az első hónapokban (igencsak félreértve a helyi török vezetők jóindulatát) úgy viselkedtek, mintha Spanyolországban vagy Ausztriában lettek volna: gondolkodás nélkül nekiestek a pécsi unitáriusoknak és a katolikus prédikátoroknak, be akarták vezetni a naptárreformot, buzgón leveleztek Béccsel és Rómával, a helyi viszonyokat kiválóan ismerő (igaz meglehetősen összeférhetetlen) Don Simonéval nem voltak hajlandóak együttműködni, igényeit pedig a pécsi püspökre hivatkozva utasították el. Az agresszív fellépés hamar meghozta keserű gyümölcsét: a török hatóságok néhány hónap alatt megelégelték a felforgató Vásárhelyit, a páter akcióiban és a szembenálló felek vitáiban meglátták a könnyű pénzszerzési lehetőséget, ettől kezdve a jezsuiták gyakorlatilag ellehetetlenültek a városban.

Világossá vált tehát, hogy az Oszmán Birodalomban a török minden látszólagos türelme, vagy inkább közönye mellett igen korlátozottak a lehetőségeik, és veszélyek nélkül csak a katolikus közösségek lelki gondozására (sőt arra sem mindig) vállalkozhatnak. A protestánsokkal szemben csak látszólagos eredményeket értek el (pl. a templomok használatának kérdésében), komolyabb térítésekről nemigen lehetett szó. Emellett meg kellett találni a modus vivendit a hódoltság más érdekszférába tartozó, más kulturális és mentalitásbeli alapokon álló egyházi intézményeivel (hódoltsági világi papok és bosnyák ferencesek), akik betolakodóknak tekintették a jezsuitákat, és akik szemében a királysági egyházi struktúrák képviselete vörös posztó volt. A sok akadály ellenére viszont az is nyilvánvalóvá vált (és ezt Vásárhelyi is bizonyosan így látta),[215] hogy a pécsi missziós központ óriási szolgálatot tehet a nagyszámú hódoltsági, elsősorban magyar nemzetiségű katolikus lelki gondozásában. Ez az érv végül minden nehézségnél súlyosabbnak bizonyult, és a misszió folytatása mellett kötelezte el a jezsuita rendet.

V) A missziószervezés személyi, anyagi és technikai kérdései

1) A misszionáriusok: az utánpótlás nehézségei

Vásárhelyi tavaszi visszavonulása után a nyarat Grazban töltötte. Kipihente az elmúlt másfél év fáradalmait, megírta beszámolóját a misszió működéséről, és felhívta a rendi vezetés figyelmét: visszamenetele a pécsieknek tett ígérete miatt elkerülhetetlen.[216] A rendfőnök és a tartományfőnök a nehézségek dacára beleegyeztek a misszió újraindításába, és Vásárhelyi a horvát Vodopia Máté társaságában 1614 szeptemberében visszatért Pécsre.[217] Ettől kezdve egészen Pécs visszafoglalásáig, 1686-ig folyamatosan dolgoztak a jezsuiták a városban, mindössze egyszer, az 1664. évi ostromkor kényszerültek rövidebb időre elhagyni állomáshelyüket.[218]

A pécsi misszióban 1612 és 1686 között összesen harmincegy jezsuita dolgozott.[219] Egyszerre két vagy három páter tartózkodott a városban, illetve a szomszédos plébániákon (elsősorban Hetényben és Szebényben). Az elöljárók gondosan ügyeltek arra, hogy lehetőleg ne hagyjanak senkit se egyedül a hódoltságban, bár találunk erre is példát: Vásárhelyi konstantinápolyi utazása idején Vodopia Máté,[220] 1656-ban Lindvai János, majd a téli hadjárat után, 1665-ben a Horvátországból visszatérő Gall István dolgozott egyedül Pécsett és környékén. Nagyobb létszámú misszionárius (négy-öt fő) csak 1631–1634 között működött az állomáson, e mögött nyilvánvalóan a magyar Forró György tartományfőnök (1629–1634) gondoskodása tapintható ki. A misszionáriusok kiválasztása nemzetiségi összetételében is átgondolt volt, ugyanis a hetvennégy év alatt általában sikerült megoldani, hogy egy vagy két magyar, illetve egy horvát atya tartózkodjon egyidejűleg Pécsett. Az utolsó öt évben ugyan mindhárom misszionárius magyarnak vallotta magát, de az elöljáró, a rohonci származású Horváth György jól tudott horvátul. A harmincegy pécsi misszionárius kétharmada volt magyar, egyharmada pedig (ha az egy morva és egy trieszti olasz atyát is ide számítjuk) horvát. Még nagyobb a hangsúlyeltolódás a magyarok javára, ha a páterek nyelvtudását vizsgáljuk, ugyanis valamennyi horvát jezsuita tudott magyarul (még ha csak közepesen is), míg a magyaroknak csak a fele, az is általában csak alig-alig értett horvátul.[221] Ezek az adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a pécsi misszió a rendi vezetés szándékai szerint is elsősorban a hódoltsági katolikus magyarság lelki gondozását volt hivatva ellátni.

A misszionáriusok kétharmada a Habsburg országrészből (a királyi Magyarország és Horvátország) származott, hozzájuk számíthatjuk a trieszti Callelit és a magyarbródi (Morvaország) Welcznovskit is. Hat páter erdélyi születésű volt, és csak öten jöttek a hódoltságból. Közülük kettő Pécsről (Péchy és Gall), egy a Tolna megyei Mucsiról (Mucsei), egy Gyöngyösről (Bona) és egy pedig Borosjenőről (Simándi) származott. A jezsuita rendtagok számára előírt egységes filozófiai és teológiai tanulmányokat a pécsi misszionáriusok is elvégezték, tehát valamennyien messze fölötte álltak a hódoltságban működő egyháziak (világi papok, ferencesek és licenciátusok) képzettségi szintjének, és méltó vetélytársai voltak az unitárius és református lelkészeknek is. Annak ellenére, hogy a rendi vezetés nyilván nem a tehetségesebb, szellemi munkára kedvet érző pátereket küldte a török misszióba, a leendő misszionáriusok jó kétharmada elvégezte a teljes (négyéves) teológiai kurzust, és csak tizen érték be a két-három éves kazuisztikai tanulmányokkal.

A missziós szolgálat, különösen a török területeken, sokkal több nélkülözéssel és fáradsággal járt, mint a kollégiumi tanítás és lelkipásztorkodás. Emiatt Pécsre általában rögtön tanulmányaik befejezése után, esetleg néhány év kollégiumi tapasztalat birtokában, harminc-harmincöt évesen indultak a páterek. Kivétel természetesen akadt, például Balogh Péter és Szentpáli István, akik tíz év magyarországi munka után mentek a hódoltságba, a misszió megalapítójáról, az 52 évesen Pécsre érkező Vásárhelyi Gergelyről nem is szólva. A misszióban végzett munka nem mindennapi megerőltetést és sokszor elviselhetetlen idegi terhelést jelentett, ezért a legtöbben nem is bírták sokáig a pécsi tartózkodást, és visszatértek a királyságba. A misszióban töltött átlag ugyan öt-hat év között van, de ez valójában kevesebb, mivel néhány páter tíz-tizenöt évet is kihúzott állomáshelyén, míg a legtöbben két-három év után feladták. A török misszió jó ajánlólevél lehetett ugyan a későbbiekben, a Pécsett megfordult atyák túlnyomó többsége mégis a magyarországi katolikus restauráció közkatonájaként tevékenykedett tovább. Legtöbben kisebb rezidenciákban és missziókban lelkipásztorkodtak, szinte évente váltva állomáshelyeiket, és csak kevesen jutottak be a rendi vezetés középmezőnyébe, egy-egy magyarországi rezidencia vagy kollégium elöljáróiként (Derkay György, Horváth János, Paczoth Ferenc, Stankovich János). Szintén nem a véletlen műve, hogy egyetlen volt pécsi misszionárius sem került később komolyabb tanári beosztásba, ugyanakkor mindenképpen figyelemre méltó, hogy irodalmi téren négyen is alkottak (Ágoston Péter, Derkay György, Stankovich János, Vásárhelyi Gergely).[222]

A pécsi misszionáriusok rekrutációjának és életpályájának vizsgálata hozzásegít a jezsuita rend missziókkal és misszionáriusokkal szembeni ambivalenciájának megértéséhez. A hivatalos rendi propaganda ugyanis a missziós hivatást tekintette az egyik legértékesebb munkának, a misszionáriusokat pedig példaként állította a többi rendtag elé. Erre az évkönyvek hosszú, a török vagy erdélyi missziók tényleges jelentőségét messze túlhangsúlyozó beszámolói, illetve a missziókban dolgozó atyák elogiumai szolgálnak ékes bizonyságul. Ha ez utóbbiakat végigolvassuk, kirajzolódik előttünk a jezsuita misszionárius ideáltípusa. Eszerint a Xavéri Szent Ferenc példáját követő páterek buzgón prédikáltak és tanították az egyszerű népet a hit igazságaira, gyóntatásaik és térítési eredményeik számszerűsítve is imponálóak voltak. Munkájukat állandó veszélyek és hihetetlen nélkülözések közepette végezték, többször kerültek török börtönbe, nemegyszer a puszta életük is veszélyben forgott. Éjjel-nappal úton voltak, így keresték fel szétszórt és hitükben veszélyeztetett híveiket, de az állandó elfoglaltság mellett is rendszeresen imádkoztak. Életvitelüket apostoli szegénység jellemezte, ennek minden kellékével: a rongyos ruhával, hagymából és kenyérből álló „étrenddel”, a tulajdon teljes hiányával. Ugyanakkor a kevésből is bőkezűen adakoztak, foglyokat váltottak ki. A rendházaktól való távolság ellenére is tökéletes engedelmességet tanúsítottak elöljáróik felé. Gyógyító és ördögűző tevékenységükkel, csodatevő képességeikkel a katolikus hit megbecsülését segítették elő, a pestises betegeket felekezetre való tekintet nélkül ápolták, jóságuk és orvosi képességeik miatt még a törökök is megszerették őket.[223]

Az elogiumok és az évkönyvek tanúsága szerint tehát a misszionárius a rendtartomány büszkesége, az igazi jezsuita ideál és életszentség megtestesítője volt. Ezzel szemben a hivatalos levelezést olvasva egy teljesen más értékrend is kirajzolódik: mintha az elöljárók számára a török misszió inkább nyűg, mint örömmel vállalt, dicsőséges lelkipásztori feladat lett volna. A misszió kezdeteitől fogva állandó problémát jelentett a misszionárius-utánpótlás. A rendfőnök és a tartományfőnök levelezésének (különösen az első évtizedekben) állandóan visszatérő témája az utánpótlás sürgetése és a tartományfőnökök nemtörődömsége a misszióval kapcsolatban. Acquaviva és Vitelleschi rendfőnökök számon tartották a pécsi vállalkozást, és nehezményezték, hogy az (általában osztrák nemzetiségű) tartományfőnökök nem törődtek vele. Ezen a téren az egyetlen markáns kivételt a már említett Forró György jelentette, aki nem csak a pécsi misszió létszámát növelte meg, hanem az ő nevéhez fűződik a kecskeméti és gyöngyösi alapítás is.[224] A rendfőnök az osztrák provinciálistól várta a megoldást, míg az egymást követő tartományfőnökök általában nem siettek rendtársaikat a hódoltságba küldeni, ha pedig hosszas huzavona után ezt mégis megtették, általában nem a legértékesebb pátereket választották ki.[225] A tartományfőnökök eljárásának több oka is volt. Mindenekelőtt a 17. század első felében meginduló magyarországi rekatolizáció során gombamód szaporodó rendházakban és missziókban minden magyar és horvát jezsuitára szükség volt, ezért az elöljárók egyszerűen sajnálták a használható rendtagokat „elpocsékolni” az igazából kevés eredményt felmutató és fejlődésképtelen török misszióba.[226]

A tényleges emberhiány mellett azonban a missziós utánpótlás akadozásában egy másik, szubjektív tényező is közrejátszott. A hivatalos rendi propaganda ellenére a missziós munkának kevés becsülete volt a képzettebb, vezető beosztású páterek előtt. A jezsuita tanártársadalom szemében a misszionárius kisképességű és alacsony képzettségű rendtag volt, aki komolyabb munkára (tanításra vagy vezetésre) alkalmatlan. Erre a felfogásra már Bartol Kašić is utalt, meglehetősen ironikus stílusban, önéletrajzában,[227] de a misszionáriusok panaszaiból több konkrét eset is napvilágra került. 1614-ben a belgrádi misszióba igyekvő Jakov Tugolint és Marin Bonist az anconai rektor nem akarta befogadni, amikor a két páter rövid várakozásra kényszerült a városban.[228] Még keserűbb tapasztalatokat szerzett a Pécsett működő Svetich György, aki elöljárója, Vodopia Máté utasítására 1627 nyarán Ausztriába ment pénzt gyűjteni a misszió számára. Útja teljesen eredménytelen volt, ezen felül azt látta, hogy a provinciában igen kevésre becsülik a misszionáriusok munkáját.[229] A század közepén ismét felmerültek hasonló panaszok: a misszióból visszatérő pátereket a kollégiumokban nem látták szívesen.[230] Ez a szemlélet az utánpótlás biztosításában is kifejezésre jutott: sokszor küldtek valóban gyengébb képességű vagy összeférhetetlen pátereket, egyeseket pedig évtizedekre „ottfelejtettek” a misszióban, ami abszolút ellentmondott a rendi előírásoknak.

Ez utóbbira a legjellemzőbb példa Vásárhelyi társa, Matej Vodopia sorsa. Visszahívása négy éves missziós munka után, 1618-ban került először szóba, és ettől kezdve folyamatosan napirenden maradt. Egyrészt szívesen visszatért volna a provinciába, másrészt pedig a viselkedésével kapcsolatban kifogások merültek fel: a nehézségek elől egyre gyakrabban az italhoz menekült.[231] Ugyanakkor utánpótlás hiányában visszavonulására csak tizennégy év múlva, 1632-ben kerülhetett sor.[232] Nem járt jobban társa, a fiatalon elhunyt Svetich György sem. A misszióba társakat kereső Cserneky János pécsi superior ajánlatán felbuzdulva félbeszakította teológiai tanulmányait, és 1621-ben Pécsre ment. A kezdeti lelkesedés azonban hamarosan rémálommá változott. Az erőszakos (és később elbocsátott) Cserneky zsarnokoskodása és az alkoholista Vodopia tehetetlensége között őrlődő fiatal páter megkapta az iskolai munkát, amelyhez sem kedve, sem pedig tehetsége nem volt. Elhamarkodott döntését megbánva mindenképpen vissza szeretett volna térni Grazba, hogy félbehagyott tanulmányait folytassa. Ez viszont nem ment olyan egyszerűen, hiszen senki sem akart a helyére menni. Rómába írt leveleiből emiatt folyamatosan áradt a panasz és a keserűség, szenvedéseire végül 1627. október 28-án Pécsett bekövetkezett halála tett pontot.[233] Máskor a tartományfőnökök a nehezen kezelhető, kevésbé hasznosnak ítélt rendtagoktól a török misszió ürügyén szabadultak meg – legalábbis így látta ezt Svetich György halála előtt írt utolsó levelében, amelyben új társára, Pécsy Bálintra panaszkodott.[234] Hasonlóképpen nem lehetett könnyű ember Velikay Mihály sem, akinek utolsó fogadalmait elöljárói éveken át halogatták, majd amikor elkeseredésében közvetlenül a rendfőnökhöz fordult panasszal és elbocsátását kérte a rendből, kívánságának rögtön eleget is tettek.[235]

A misszionáriusoknak, illetve a bécsi és római elöljáróknak a legtöbb fejfájást és keserűséget Vásárhelyi közvetlen utóda, Cserneky János okozta. Vásárhelyi 1617-ben történt távozása után ugyanis csak Matej Vodopia maradt a misszióban, így szóba került az állomás feloszlatása is. A pápa viszont annyira szívén viselte a hódoltsági misszió sorsát, hogy Vitelleschi rendfőnök nem tudta elszánni magát erre a lépésre;[236] sürgetésére a tartományfőnök végül 1618-ban a magyar Cserneky Jánost küldte Pécsre. Cserneky alsólendvai származású volt, 1609-ben lépett be a jezsuita rendbe, nyilván a szülőhelyén működő Vásárhelyi Gergely hatására.[237] Ennek ellenére Vásárhelyi mégsem ajánlotta a misszióba természete miatt, ellenben Szini, aki még Rómából ismerte, kiállt mellette.[238] A rendkívül rabiátus természetű páternek rövid időn belül sikerült mindenkivel összevesznie: a misszió körül továbbra is patvarkodó Don Simonéval, a Baranya felé terjeszkedő bosnyák ferencesekkel, Petar Katić prizreni püspökkel, a kezdetben jóindulatú török szomszédokkal, és mindenekelőtt két horvát misszionárius társával, Vodopiával és az általa Pécsre hozott Svetich-csel. A rendfőnök a tarthatatlan helyzet orvoslására 1622 májusában Cserneky leváltását határozta el. Az osztrák provincia vizitátora, majd tartományfőnöke, Giovanni Argenti nem sietett az utasítás végrehajtásával, emiatt a talajt vesztett és teljes szabadságban élő Cserneky feltehetőleg elcsábított egy asszonyt Pécsett. A rendfőnök ezután ténylegesen kezébe vette az ügyet: 1624. augusztus 31-én alapos vizsgálat után elrendelte Cserneky azonnali kizárását a rendből, a pécsi állomást pedig a szorosabb felügyelet érdekében kivette a misszióra nem sok gondot fordító osztrák tartományfőnök joghatósága alól, és a belgrádi superior, Jakov Tugolin irányítása alá helyezte.[239]

A történetnek azonban még nincs vége. Cserneky nem nyugodott bele kudarcába, és 1624 telén világi papként, a pécsi és veszprémi püspökök helynöki kinevezésével újra megjelent a városban. Az őt ért megaláztatásokért természetesen bosszút esküdött a két horvát páter ellen, és vikáriusi hatalmára hivatkozva meg akarta szerezni a jezsuiták vagyonkáját, egykori rendtársait pedig káplánként kívánta alkalmazni, megtiltva számukra a vidéki missziókat és a magyar nyelvű hívekkel való foglalkozást. Törekvéseiben az ónaptárhoz továbbra is ragaszkodó magyar hívekre és a licenciátusokra támaszkodott. A jezsuiták természetesen nem ismerték el az elcsapott szerzetest elöljárójuknak, és hallani sem akartak az általa felajánlott egyezségről. A vita nemegyszer tumultuózus jelenetekbe torkollott, ezeknek a részleteit Svetich leveleiből ismerhetjük meg. 1625. május 11-én, a régi naptár szerinti Szent György napján (április 24.) a két jezsuita a Vasas melletti Somogy faluba ment missziót tartani az ottani licenciátus hívására. Az ünnep kezdete előtt megjelent Cserneky is híveivel, a vita elkerülése végett a 12 összegyűlt licenciátus végül egyik papot sem engedte szónokolni, hanem maguk közül választottak ki egy hetven éves öreget, aki beszélt a néphez. Cserneky a jezsuitákat fenyegetve elvonult, az egész eset komoly visszatetszést szült a hívek között. Helynöki joghatóságát többször megpróbálta a helyi török hatóságok segítségével érvényesíteni, de eredmény nélkül. Ugyanakkor a török bíróság bevonása komoly anyagi veszteséget jelentett a misszió számára.[240] A pécsi misszionáriusok mindent megtettek, hogy a rendfőnök révén elérjék Cserneky visszahívását. Vitellechi generális átlátta a volt jezsuita működésében rejlő veszélyeket, és többször kérte Pázmányt, illetve az egymást váltó pécsi püspököket a vikárius elmozdítására. Ennek ellenére Cserneky pécsi működéséről egészen 1629-ig vannak adataink: többször tett sikertelen kísérletet az iskola és a jezsuiták házának megszerzésére. Emellett rendszeresen járt Pozsonyba, ahol a püspökeivel való kapcsolattartás mellett a hódoltságba szeretett volna papokat csábítani. A pécsi püspökök teljesen érthető módon ragaszkodtak Cserneky személyéhez, mivel a tapasztalt és mozgékony magyar papot nem egykönnyen tudták volna pótolni. Végül feltehetőleg a jezsuiták állandó sürgetésére Draskovich György pécsi püspök mozdította el Pécsről, újra a jezsuitákra ruházva a helynöki joghatóságot.[241]

A pécsi misszió állandó nehézségei, az utánpótlás megszervezésének akadozása egészen az 1660-as évekig foglalkoztatta a római elöljárókat. A probléma megoldása érdekében többször szóba került az az elképzelés, hogy Itáliából vagy Raguzából próbáljanak meg egy-egy pátert Pécsre küldeni.[242] Ez utóbbi tervet a pécsi atyák is kifejezetten támogatták: Cserneky 1621-ben egykori iskolatársa, a raguzai patrícius családból származó Giovanni Gradi Pécsre küldését szorgalmazta.[243] Horváth János pedig 1640. január 22-én Rumer János provinciálishoz írott levelében a magyar páterek fontossága mellett különösen a raguzai jezsuiták előnyeit hangsúlyozta. Javaslata szerint a Raguzából érkező misszionárius egyúttal az állomás elöljárója is lehetne, hiszen a raguzaiaknak „kiváltságaik és a raguzai köztársasággal való szövetség miatt sok mindent szabad, amit nem szabad másoknak, a szlávoknak, sokácoknak, magyaroknak.”[244]

A másik lehetőséget a tengerentúli misszióba vágyakozó magyar pátereknek a magyar hódoltság felé irányítása jelentette. A török hódoltsági, illetve az Európán kívüli, pogány missziók közötti hasonlóság és egyenértékűség gondolata rögtön a misszió megalapítása után felbukkant a missziós beszámolókban és a levelezésben, az osztrák és a római rendtartomány a török hódoltságot saját Indiájának tekintette.[245] Ezt a párhuzamot a rendi propaganda és az elöljárók ügyesen alkalmazták a hódoltsági missziók népszerűsítése érdekében. Egyrészt a rendi évkönyvek hangsúlyozták: a török misszióban dolgozni ugyanakkora megmérettetést és lelki hasznot jelent, mint Indiában, Japánban, Brazíliában vagy Virginiában téríteni.[246] A rendfőnökök pedig feddő hangú levelekben hűtötték le az Indiába vagy Etiópiába vágyakozók lelkesedését, rámutatva: találják meg a saját Indiájukat a hódoltságban, amelyben legalább ugyanakkora szükség van a munkájukra.[247] A rendfőnök a magyar jezsuiták missziós buzgalmának áthangolásában annyira bízott, hogy az 1630-as évek végén a misszionárius-hiány miatt végveszélybe került pécsi misszió megmentését is ettől remélte.[248] Ennek ellenére egyetlen pécsi misszionáriusról sem tudjuk biztosan, hogy valóban az „indiai” misszió helyett választotta a hódoltságot. A misszió végül elkerülte a feloszlatást, és az 1640-es évek második felétől kezdve, a magyar és horvát rendtagok megszaporodásával, az utánpótlás problémája is megszűnni látszott. Legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a pécsi misszió ezután csak elvétve bukkan fel a hivatalos levelezésben, 1670 után pedig teljesen eltűnik a rendfőnök válaszleveleiből.[249]

Az utánpótlás biztosítása és az állomás irányítása miatt igen fontos kérdés volt a misszió szervezeti hovatartozása, ugyanis az alacsonyabb jogi státusú rendházak (rezidenciák, missziók) mindig egy kollégiumtól függtek. Az alsólendvai Bánffy-misszió, majd az abból kisarjadó pécsi misszió a gráci kollégiumhoz tartozott, de a hódoltsági vállalkozás közvetlen elöljárója a Belgrádban működő Bartol Kašić volt. Az 1614. évi újraindulás után a misszió közvetlenül a tartományfőnöknek lett alárendelve, így az éves katalógusok a bécsi kollégium után említik. A Cserneky-ügy után a rendfőnök jobbnak látta a missziót kivenni az osztrák tartományfőnök joghatósága alól és közvetlenül a belgrádi superior felügyelete alá helyezni. Ez a megoldás sem bizonyult tartósnak, ugyanis a magyar pátereket továbbra is az osztrák tartományfőnök küldte, így a római provinciálistól függő belgrádi misszió joghatósága teljesen névleges maradt. Emiatt a misszió rövidesen (valószínűleg még 1627-ben) visszakerült az osztrák rendtartományhoz, de most már a rend egyre erősebb magyarországi hadállásaira való tekintettel a nagyszombati kollégium felügyelete alá. Időközben a török misszió is továbbfejlődött: Pécsről kiindulva 1635-ben Gyöngyösön, 1641-ben pedig Andocson telepedtek meg a jezsuiták. A könnyebb kapcsolattartás végett a két dunántúli misszió 1649-ben átkerült a győri kollégium joghatósága alá, és minden bizonnyal ott is maradt a hódoltság végéig.[250]

2) Az anyagi feltételek biztosítása

A pécsi misszió feletti joghatóságért igazából nem versengtek a rendi elöljárók, hiszen a távoli hódoltsági állomás nemcsak a más (számukra fontosabb) feladatoktól vonta el a Pécsre küldött atyákat, hanem a misszió anyagi fenntartása is rájuk hárult. A rendi előírások egyedül a kollégiumok számára írták elő a szilárd anyagi bázist jelentő alapítványokat, a rezidenciák és missziók esetében ez nem volt kötelező.[251] Ez persze állandó létbizonytalanságot okozott, különösen a török területeken, ahol a hívek anyagi helyzete sem tette lehetővé, hogy a misszió fenntartásáról gondoskodjanak. Emiatt a pécsi misszió folyamatosan külső segítségre szorult. Az első időszakban a rendfőnök a gráci kollégiumban tartózkodó főhercegi gyóntató, Bartholomeus Viller segítségével próbált meg pénzt szerezni a misszió számára. Miksa bajor hercegnél sikerrel is járt, mivel a német katolikus fejedelmek vezéralakjának számító uralkodó ötszáz forinttal segítette a pécsieket. A jezsuiták a pénzt a veszélyek miatt nem Ausztria felé, hanem Velencén és Raguzán át akarták a hódoltságba juttatni. A küldemény azonban Anconában elakadt, és még a rendfőnök sem fért hozzá.[252] Viller emellett a szintén mély vallásosságáról közismert Habsburg Ferdinánd főherceget is igyekezett adakozásra bírni, próbálkozásának eredményéről nincs tudomásunk.[253] Vásárhelyi idejében a pécsiek Belgrádból is számíthattak némi segítségre, elsősorban a római segélyekből és a raguzai kereskedők adományaiból, de a támogató kedv lanyhulásával és a római pénzek elapadásával ez a forrás is megszűnt.[254]

A külső segítség nélkül maradt pécsi misszió működésének anyagi alapjait az osztrák rendtartománynak kellett volna biztosítani, de az elöljárók (tartományfőnökök és rektorok) bizony nem tüntették ki magukat ezen a téren. 1626-ban például Svetich György Pécsről Ausztriába (többek között Bécsbe) ment, hogy a rendházakban pénzt kolduljon, de nagyon keveset kapott, és így gyakorlatilag üres kézzel tért haza.[255] A rendfőnökök a tartományfőnökök fösvénységét és közönyét ugyan elítélték, de feddő szavakon és figyelmeztetéseken kívül mást nem tudtak tenni. Nickel Goswin rendfőnök 1654-ben Bécsbe küldött levelében külön felhívta Bernard Geyer provinciális figyelmét a hódoltsági állomások szükségleteire és emlékeztette: elődei bizony nem sokat törődtek a misszióval. A római elöljáró külön nehezményezte, hogy a hódoltsági misszionáriusok által Nagyszombatban elhelyezett hatszáz imperiálist a kollégium egyszerűen nem akarta visszaadni.[256] A dörgedelmek nem sokat változtattak a helyzeten: az utasítást 1658-ban újra meg kellett ismételni.[257] Ebben az évben a tartományfőnök ugyan létrehozott a győri kollégiumban egy alapítványt a török missziók számára, de a kollégium vezetése visszatartotta a pénzt, az ottani építkezés szükségleteire hivatkozva.[258]

Ilyen körülmények között a pécsi atyáknak nem maradt más választása, minthogy helyben próbáljanak némi bevétel után nézni. Állomáshelyükön három jövedelemforrásra számíthattak: a pécsi hívek adományaira, a falvakban élő katolikusok szolgáltatásaira és a szőlőkből származó bevételekre. Pécsett elsősorban a tehetősebb katolikus kereskedők és iparosok segítették őket. Róluk azonban (ellentétben a belgrádi kereskedőkkel) a levelezés sajnálatos módon szinte egy szót sem szól, részben nyilván azért, mert szegényebbek és ezért szűkmarkúbbak voltak belgrádi társaiknál.[259] A források a már említett Szűcs Miklóson kívül mindössze egy kereskedő, Paulovich (Hagia) Miklós nevét említik, aki az 1620-as években a pécsi horvát katolikusok vezéralakja volt, és a páterek tanúsága szerint a pécsi polgárokkal egyetemben sokat segítette a missziót. Paulovich 1625-ben a Szentév alkalmából személyesen Rómába zarándokolt, még Vitelleschi rendfőnök is fogadta, és meghallgatta beszámolóját a pécsi helyzetről.[260] A pécsi iparosok anyagi segítségéről 1636–1637 folyamán hallunk legközelebb (és utoljára). Ekkor ugyanis igen súlyos viszály tört ki a katolikus kézművesek között, amelynek oka egy nagy összegű török büntetéspénz megfizetése körül támadt egyenetlenség volt. A vita során az egymás ellen acsarkodó iparosok késekkel támadtak egymásra, sőt (a jezsuiták beszámolója szerint) törökké is lettek volna, csakhogy büntetlenül megölhessék az ellenségükké vált honfitársaikat. A viszályt végül a páterek csillapították le; békítő buzgalmukban az évkönyv szerint is közrejátszott az a tény, hogy az iparosok tartották el őket adományaikkal, és a török hatóságok előtti perek során is ők váltották ki a jezsuitákat.[261]

A Pécsett összegyűlt adományoknál minden bizonnyal jelentősebbek lehettek a falvakban végzett plébániai teendők után járó szolgáltatások. Konkrét adatok sajnos ezzel kapcsolatban is alig állnak rendelkezésünkre, de a fennmaradt szűkszavú utalásokból mégis képet alkothatunk ezekről a bevételekről. Harangozó Bálint 1620. évi beszámolójából tudjuk, hogy a falvak népe tisztességesen gondoskodott papjairól és prédikátorairól.[262] A jezsuiták a baranyai plébániákon évtizedes harcot folytattak a licenciátusokkal, különösen a szentség-kiszolgáltatás körüli visszaélések megszüntetése és az új naptár bevezetése érdekében, amelynek során püspöki helynöki tekintélyüknél fogva olykor el is távolítottak egyes személyeket a plébániákról. Ennek a küzdelemnek a részleteiről alább még bőven lesz szó, most csak a konfliktus anyagi vonatkozásaira térek ki. A misszionáriusokat ugyanis az egyházfegyelem betartatásán túl a plébániai jövedelmek megszerzése is érdekeltté tette abban, hogy minél több plébániára tegyék rá a kezüket. A licenciátusok és a világi papok ezt szemükre is vetették: Pietro Massarecchi antivari érsek egyenesen úgy hallotta, hogy az adományok megtartása érdekében nem törekedtek a licenciátusok papokkal való felváltására.[263] Benlich Máté belgrádi püspök 1653. évi baranyai egyházlátogatása során már négy plébániát talált a jezsuiták közvetlen igazgatása alatt,[264] de ennél nyilván jóval több településről kaptak adományokat. Maguk a jezsuiták is a falusi plébániákról származó bevételeiket tekintették a legjelentősebbeknek, ezért is tartották különösen nagy érvágásnak a török hatóságok által elrendelt kijárási tilalmakat.[265]

A harmadik jövedelemforrásról, a szőlőkről csak a század közepétől kezdve beszélnek a források. Egy 1645-ben összeállított áttekintés szerint a pécsi jezsuitáknak az adományok mellett két szőlőbirtok is hoz némi bevételt.[266] Ágoston Péter fentebb idézett levelében szintén a boreladást említi egyetlen jövedelmükként.[267] Ingatlanaikról pontos összeírást csak a török kiűzése után készített Prentaller János házfőnök, ebben pontosan tájékoztat a hódoltsági birtokviszonyokról is. Eszerint kisebb-nagyobb területű szőlőkhöz jutottak hozzá (részben vétellel, részben végrendeleti úton) Üregen, Szabolcson, Berkesden, Hetényben, Szebényben és Enyeszten, ezen felül őrlési joguk volt egy malomban Hetényben. A kimutatás általában a szőlőket megszerző pátereket is megnevezi: Balogh Péter, Dorasóczy Márton, Kászonyi András, Szentpáli István. Az ő pécsi működésük idejének ismeretében egyértelmű, hogy a szőlők túlnyomó része az 1670-es és 1680-as években került a tulajdonukba.[268] A század második felében megszaporodó szőlővásárlásokat az ágazat jövedelmezőségén kívül minden bizonnyal a tezaurálási szándék is motiválta. Pénzük ugyanis a hódoltságban (mint azt az egyre súlyosbodó török zsarolások bemutatásakor látni fogjuk) nem volt biztonságban, és a királyságban való letéteiket is veszélyek fenyegették – sokszor éppen saját rendtársaik részéről. A nagyszombati és a győri kollégiumban elhelyezett tőkéjükhöz nem jutottak hozzá, és hasonlóképpen eltűnt Veszprémben a Győrbe küldött pénzük is.[269]

3) A kapcsolattartás technikái

A utánpótlás biztosítása és a finanszírozás mellett a misszió működtetésének harmadik kulcskérdése a kapcsolattartás megszervezése volt. A jezsuita rendben az elöljárók és a beosztottak közötti levélváltást pontos utasítás (formula scribendi) szabályozta. Ennek értelmében az európai tartományfőnököknek havonta, a többi elöljárónak pedig háromhavonta kellett a rendfőnököt írásban tájékoztatnia, de szükség esetén bármelyik rendtag fordulhatott a rend első emberéhez.[270] A hódoltsági missziók esetében ilyen fokú rendszeres kapcsolattartásról nem beszélhetünk. Az első két évtizedben a misszionáriusok még többé-kevésbé állandó levelezésben álltak a rendfőnökkel, de később a római vezetés a tartományfőnökön keresztül tartotta a kapcsolatot a pécsiekkel. Ennek egyik oka kétségtelenül abban keresendő, hogy a megszilárduló, ugyanakkor fejlődésképtelen pécsi állomás kikerült a rendi vezetés érdeklődésének homlokteréből. Másrészt viszont a Rómával (illetve Béccsel, Nagyszombattal, Győrrel) való kapcsolattartást a hódoltság sajátos viszonyai sokszor megnehezítették. A török hatóságok ugyanis nem nézték jó szemmel, ha a Habsburg alattvalónak számító jezsuiták az ellenséges országokba küldenek levelet. Emiatt már Vásárhelyi is kényelmetlen helyzetbe került, a későbbiekben pedig a török hatóságok rögeszméjévé vált a jezsuiták kémkedésétől való félelem. Emiatt sokszor évek teltek el úgy, hogy a pécsi páterek nem tudtak életjelt adni magukról.[271] Paradox módon sokszor egyszerűbb volt levelet küldeni Róma, mint a királyi Magyarország felé, mivel déli irányban a jezsuiták fel tudták használni a raguzai kereskedők postáját. A Pécsett működő délszláv (bosnyák és raguzai) kereskedők vitték a leveleket Belgrádba, onnét pedig a rendszeresen járó karavánok szállították a küldeményt Raguzába. A városállamból valamelyik kereskedőhajó juttatta a levelet Anconába, a kikötővárosból pedig az egyházi állam postájával került Rómába.[272] Az első látásra bonyolultnak tűnő, de valójában igen olajozottan működő raguzai „postaszolgálat” egyetlen gyengéje a lassúság volt: Pécsről Rómába a levelek két-három, olykor négy hónap alatt érkeztek meg.[273] A Rómából küldött válaszokkal sokszor még rosszabb volt a helyzet, hiszen a levelek a török területen könnyebben elkallódhattak.[274]

A jóval közelebbi királyi Magyarországra vagy Bécsbe sokkal bizonytalanabb volt a levelezés, és a forráspusztulás miatt sokkal kevesebbet is tudunk róla. Az első években Bánffy Krisróf vállalta a közvetítést, később azonban ilyen jellegű szolgálatairól nincsen tudomásunk.[275] Vásárhelyi és Jékel már 1613-ban arra kérte az elöljárókat, hogy ne írjanak nekik az osztrák provinciából.[276] A későbbiekben a pécsi misszionáriusok a királyság felé tartó kereskedőkkel küldték a tartományfőnökhöz vagy más királyságbeli főpapokhoz címzett leveleiket.[277] Ez a módszer azonban sok bizonytalansági tényezővel járt. Egy jellemző esetről Horváth János számol be: Vinkovics Benedek pécsi püspöknek küldött Zágrábba levelet, és mivel Szlavónián át erre nem volt lehetősége, kerülő úton, Magyarország felé kívánta célba juttatni a küldeményt, néhány falusi kereskedő segítségével. Az áruikkal Magyarország felé tartó parasztok azonban a rabló- és hajdúveszély miatt nem mertek továbbmenni, így már Tolnán túladtak portékáikon, és a levelet is visszahozták Pécsre.[278] Nem jártak jobban a királyi országrészből Pécsre küldött levelek sem. Horváth János nyomatékosan kérte Vinkovicsot, hogy óvatosan levelezzék, ugyanis Sopronból továbbított levele egy eretnek prédikátornál kötött ki, míg a többi egyáltalán nem érkezett meg. Ezek török kézbe jutva valamennyiük vesztét okozhatták volna.[279] Horváth Tamás Bartók István pécsváradi apát 1658. január 19-én keltezett utasítását csak július 31-én (!) kapta meg; egy boszniai török kezébe került, akitől drága pénzen kellett kiváltania, nehogy az a pécsi bégnek vagy a kanizsai pasának adja át a kompromittáló iratot. Horváth szerint a királysággal való levelezést a legbiztosabban az andocsi jezsuita misszionárius és a veszprémi nagyprépost közvetítésével lehet lebonyolítani.[280]

A levelezésnél is nagyobb akadályokba ütközött a misszionáriusok beutazása a hódoltságba. A Habsburg országrész felől érkező jezsuitát a török garanciák ellenére már az ellenséges területről való belépés ténye is veszélybe sodorhatta, amint ezt a misszionáriusok többször hangsúlyozták.[281] Pécs felé a királyságból három fontosabb útvonal állt rendelkezésre: északról Komárom vagy Gyöngyös felől, míg délnyugatról Zágráb irányából Varazsdon keresztül. Az elsőt főleg a Nagyszombatból érkező páterek vették igénybe, például Péchy Bálint, aki 1625-ben a császári követ mellett hosszabb időt töltött Komáromban.[282] A későbbi misszionáriusok inkább a Gyöngyös felé vezető kerülőutat választották, mint Derkay György is, akinek úti beszámolója szerint az alföldi utazás különösen a török és a keresztény útonállók miatt volt veszélyes. 1640 karácsonyán Fajsznál öt napot kellett várakoznia a Dunán való átkelésre, a kényszerpihenőt (igazi misszionárius módjára) a környék katolikusainak gondozására használta fel. Csak az ünnepek után tudott átkelni harmadmagával egy sajkán a még mindig zajló Dunán, a túlparton hagyva a kocsikat, ezért az út hátralevő részét gyalog és parasztszekereken tette meg Tolnától Pécsig.[283] A Zágráb–Graz irányába vezető harmadik útvonalat az állandóan úton levő Cserneky János fáradságosnak, de biztosnak tartotta.[284] Cserneky véleményét a későbbi események is igazolták: Calleli Rudolf és Gall István 1664-ben a keresztény csapatok érkezésének hírére Varazsdra menekültek.[285] A veszélyek és a kellemetlen meglepetések persze errefelé sem hiányoztak. A Zágrábból Pécsre igyekvő Horváth Jánost például a varazsdi átkelő után tizennégy muraközi katona tartóztatta fel, és miután a hódoltsági kalauzukat felismerték, az egész társaságot kémkedés gyanújával a csáktornyai vár börtönébe akarták zárni. A katonák csak hosszas könyörgés után engedték útjára a pátert és kísérőit.[286] A tapasztaltabb misszionáriusok az utánpótlás útvonalát biztonsági szempontból kulcskérdésnek tartották: Ágoston Péter szerint a pátereknek Temesvár felől kellene Pécsre jönniük, míg a falvakban dolgozó jezsuitákat Gyöngyösről küldjék, így a török területről érkezve elterelhetik a törökök gyanakvását.[287]

VI. A jezsuiták pécsi működése

1) Templom és közösség

A Budai külvárosban álló Mindenszentek templomát 1610-től kezdve az unitárius és a katolikus felekezet közösen használta, a templom belsejét középen egy fallal kettéválasztva. A jezsuiták expanzív fellépése a békés egymás mellett élést ingataggá tette, hiszen a misszionáriusok (Vásárhelyi példája is bizonyítja) szándékosan provokálták az unitáriusokat. Nem tudjuk, melyik fél unta meg előbb a közösködést, és fordult a török hatóságokhoz a másik felekezet eltávolítása érdekében, de annyi bizonyos, hogy ezúttal a katolikusok jártak sikerrel. Valamikor 1617 elején a szultán bécsi követének, Gaspar Gracianinak a támogatásával a katolikusok kiűzték az unitáriusokat az általuk használt templomrészből, megszerezve a teljes épület használati jogát. Graciani a missziószervezés történetében 1614 nyarán tűnt fel, és tevékenysége révén a misszió a nagypolitikával is kapcsolatba került.[288] A templomfoglalás időpontját illetően több, egymásnak ellentmondó értesülés maradt ránk. A jezsuita források csak 1617-ben beszélnek az esetről,[289] más forrásaink viszont a korábbi datálást valószínűsítik. Petar Katić prizreni püspök 1619-ben írott levelében úgy nyilatkozott, hogy a templomot már négy éve elvették az unitáriusoktól.[290] Antun Matić scardonai püspök pedig, aki az 1610-es évek derekán bérmált a városban, külön katolikus és külön unitárius templomról számolt be: a katolikus templom a városfalon kívül, attól mintegy fél mérföldre feküdt, míg az eretnekek az egykori domonkos templomot használták.[291]

A pécsi templomfoglalást az időközben óvatosabbá vált jezsuiták azonban nem tartották szerencsés lépésnek, mondván: jobb a fél templomot békességben, mint az egészet állandó háborúság közepette bírni. Vásárhelyi a rendfőnökön keresztül próbálta meg túlbuzgó pártfogójukat rávenni a korábbi helyzet visszaállítására, aki erre hajlandónak is mutatkozott.[292] A páter aggodalmait az események igazolták. A jezsuiták hódoltsági terjeszkedésével kezdettől fogva határozottan szembeszegülő bosnyák ferencesek 1618-ban a budai pasától szereztek parancslevelet, amelynek értelmében a ferenceseken kívül más katolikus pap nem tartózkodhatott a hódoltságban. Az akció elsősorban a belgrádi jezsuiták és az általuk támogatott misszióspüspök, Petar Katić ellen irányult, de közvetlen vesztesei a pécsi jezsuiták lettek. A ferencesek regisztráltatták az okmányt a pécsi kádinál, amivel akaratukon kívül az unitáriusok szekerét tolták, akik erre hivatkozva felléphettek a jezsuiták ellen. Amennyiben ugyanis a jezsuiták hódoltsági működése jogellenes, a templomot sem használhatják; feltehetőleg már 1619-ben vissza kellett adniuk az épületet az unitáriusoknak.[293]

A templomból való kiűzésük után a katolikusok egy fakápolnát emeltek, közvetlenül a Mindenszentek templom szomszédságában. Ez az épület 1620-ban már állott: Harangozó Bálint beszámolója szerint a szlávok kápolnája az unitárius templom falához támaszkodott.[294] Pietro Massarecchi antivari érsek 1632-ben újra megosztva találta a Mindenszentek templomot: nagyobbik fele az unitáriusoké, a kisebbik pedig a katolikusoké volt, a két részt fal választotta el egymástól.[295] Egyéb forrásaink viszont egyöntetűen különálló kápolnáról tanúskodnak.[296] Az ellentmondás magyarázata talán abban rejlik, hogy 1631/32 folyamán a jezsuiták ideiglenesen újból elfoglalták a Mindenszentek templom felét. Az sem tartható kizártnak, hogy Massarecchi a kőtemplom falához hozzáépített fakápolnát az eredeti épület részének tekintette.

A katolikusok természetesen nem érték be ezzel a szükségmegoldással; ismét nagyobb, különálló templomot akartak maguknak. A török engedélyeket már 1620-ban beszerezték, és a szükséges építőanyagot is összehordták, az építkezés megkezdésével azonban még három évtizedet kellett várni.[297] A kápolna állapota miatt 1652-ben a templomépítést már nem lehetett tovább halogatni. Az évkönyv leírása alapján a régi épület inkább csűrhöz, mint templomhoz hasonlított, a tetőt gerendákkal támasztották alá, a rések miatt egyébként is ki volt téve az időjárás viszontagságainak. Az oltárt csak néhány léc fedte, az oltáriszentséget egy gyékényből font tartóban őrizték.[298] A katolikusok a jezsuiták vezetésével 450 forintért újabb engedélyt szereztek egy kétezer (!) főt befogadó fatemplom felállításához, amelyet a temető falához akartak hozzáépíteni. A grandiózus terv azonban felkeltette ellenségeik rosszallását: kőfal beépítése miatt (amely szigorúan tilos volt) feljelentették Budán a jezsuitákat. A vád szerint a páterek erősséget akartak emelni, ahonnan éjszaka tízezer emberrel lerohanhatják a várost. A budai pasa Pécsre küldött emberei elől maguk a helyi törökök bújtatták a katolikusok vezetőit, a környékbeli falvak lakói pedig szpáhijaikon keresztül elérték, hogy a pécsi bég egy ötven forinttal nyomatékosított tanúságlevelet küldött Budára a jezsuiták ártatlanságának igazolására. A templomépítés ezután sem haladt akadálytalanul: a pécsi unitáriusok és az egyre növekvő számú református nem nézték jó szemmel a katolikusok építkezéseit, és ismét feljelentették őket Budán. Egyszer azért, mert a templom nagyobb lesz az engedélyezettnél, másszor pedig a kőalapzat miatt. A veszélybe került jezsuitát, Ágoston Pétert, mindkét esetben a pécsi és kanizsai törökök bújtatták és védték meg a budai pasa emberei előtt. Egy alkalommal az egyik helybéli török ládában rejtette el Ágostont, amelyre az utána nyomozó csausz rá is ült, mégsem fedezte fel az alatta rejtőzködő pátert.[299]

Az évkönyv hangulatos beszámolója fontos tanulságot hordoz a pécsi (és általában a hódoltsági) templomépítések szempontjából. A történtek kapcsán mindenekelőtt az tűnik fel, hogy a katolikusok vállalkozása szöges ellentétben állt az iszlám törvényekkel. Ezek ugyanis csak az oszmán hódításkor meglevő keresztény templomok változatlan formában való helyreállítását tették lehetővé, és szigorúan tiltották a templomok bővítését és újak építését.[300] Az oszmán írott jog és a magyarországi gyakorlat jelentős különbségeire (éppen a templomépítések kapcsán) az újabb kutatás hívta fel a figyelmet. Eszerint a török hatóságok a feltételezettnél jóval engedékenyebbek voltak a templomokkal kapcsolatos építkezések engedélyezésében.[301] Az alföldi falvakban és mezővárosokban rekonstruálható gyakorlathoz képest Pécsett kissé göröngyösebb út vezetett az új templom felépítéséhez, de a közösség, minden nehézség ellenére, itt is keresztülvitte akaratát. Pécsett nem a helyi török hatóságok és szpáhik állítottak akadályokat a katolikusok tervei elé, hiszen számukra (mint azt a falusi templomépítések esetében látni fogjuk) a nagyobb templom a lakosság helyben maradásának egyik zálogát jelentette. Az építkezés fő ellenzői az unitáriusok és a reformátusok voltak, akik céljaikhoz szövetségest találtak a jogvédelem címén komoly összegeket kizsaroló budai török apparátusban. A végső szót azonban a helyi hatóságok mondták ki, és a feljelentéseket eltussolva lehetővé tették a katolikus templom felépítését.

A katolikusok egyháza minden valószínűség szerint még 1653-ban tető alá került. Benlich Máté belgrádi misszióspüspök hódoltsági bérmakörútja során 1653. március 16-án járt Pécsett. Jelentésében egy új, az unitárius templomhoz hozzáépített katolikus fatemplomról emlékezik meg.[302] A katolikusok azonban nem sokáig örülhettek templomuknak: 1659. november 1-jén, Mindenszentek napján tűz ütött ki, ennek során mindkét templom leégett. Az unitáriusok a jezsuitákat vádolták a tűz okozásával, emiatt kártérítést és templomuk helyreállítását követelték. A török bíróság előtt hiába bizonygatta a jezsuita, hogy a tűz az unitáriusok templomában keletkezett, most is csak a szokásos úton szabadultak meg a nagyobb büntetéstől: pénzzel tömték be a bíró fülét.[303] Valószínűleg ebben az esetben az unitáriusok oldalán állt az igazság. 1659. november 1-je ugyanis számukra közönséges hétköznap volt, míg a katolikusoknak ünnep, sőt, ha az új templom a régi titulusát kapta, még templombúcsú napja is. A szerény lehetőségek között is nagy pompára törekvő szertartások során sokkal könnyebben keletkezhetett tűz a katolikus fa-, mint az üres unitárius kőtemplomban.

A templom pusztulása komoly csapást jelentett az egyébként is elszegényedett pécsi katolikusok számára, akik saját erejükből nem is tudták helyreállítani az egyházukat. Ezért a jezsuiták mellett dolgozó világi pap, Ivan Marniavčić 1660-ban Bécsbe ment, hogy pénzt kolduljon a templom újjáépítésére és a liturgikus felszerelés pótlására. Marniavčić korábban Lőcsön volt plébános,[304] majd az 1658-ban kinevezett Salix János pécsi püspök helynöke lett. Emellett jó kapcsolatban állt a belgrádi püspökkel, Benlich Mátéval is. Vele együtt utazott Bécsbe, és nyilván a püspök igazolásainak köszönhette, hogy a császár 100, Lipót főherceg és Lippay György esztergomi érsek 50–50 scudóval támogatta a templom felépítését. A sikereken felbuzdulva és Benlich megbízásából a következő év nyarán Rómába indult, hogy folytassa a pénzszerzést és elintézze a püspök áthelyezését a boszniai püspökségre. Az adományokat azonban nem akarta magával vinni, ezért 100 scudót egy Illés nevű budai katolikus kereskedőnek adott át, hogy őrizze meg visszatéréséig. A második részletet egy belgrádi szerb kereskedővel (Lechnek hívták) küldte le Luka Franić izsépi plébánosnak a hódoltságba, hogy az juttassa el a pécsi jezsuitákhoz.

Marniavčić egy álló esztendeig tartózkodott Rómában anélkül, hogy bármit is intézett volna. Benlich ügye nem haladt előre, és a pécsi templomépítésre sem kapott egy fillért sem. Az örök városban viszont igen jól feltalálta magát: Franjo Soimirović ochridai érsek káplánja lett, az ő házában ingyen szállást és élelmezést kapott, a miseadományokból pedig még költőpénze is maradt. Annyira közel került a tűzhöz, hogy a pápa által vezetett nagycsütörtöki szertartáson ő volt az egyik apostol; ennek emlékeként VII. Sándor egy aranymedált ajándékozott neki. A római élet megannyi öröme valószínűleg örökre elfeledtette volna hősünkkel a sanyarú hódoltsági hétköznapokat, a leégett pécsi templomot és útjának tulajdonképpeni célját is, ha 1662. szeptember 16-án nem éri egy igen kellemetlen meglepetés: reggeli órákban a San Giovanni dei Fiorentini templom mellett elfogták és letartóztatták. Időközben ugyanis Magyarországon elkezdték hiányolni Marniavčićot, különösen pedig a 200 scudót. Ezért püspöke, Salix János augusztus 11-én írt a Propaganda Kongregációnak, és kérte, hogy emlékeztessék magáról megfeledkezett helynökét: azonnal térjen vissza szolgálati helyére, és hiánytalanul adja át a pénzt, hiszen e nélkül nem tudják felépíteni a kápolnát. A kongregáció a levél kézhezvétele után habozás nélkül intézkedett a pap letartóztatásáról.

A pécsi plébánosnak továbbra sem volt szerencséje; hiába magyarázkodott a kihallgatásokon, semmilyen írást nem tudott felmutatni a Bécsben gyűjtött pénzről. A budai kereskedőben annyira megbízott, hogy elismervény nélkül adta át neki a 100 scudót, arra hivatkozva, hogy török területen csak a nagykereskedők foglalják írásba ügyleteiket. A másik 100 scudo célba érkezését tanúsító levelek pedig többi iratával együtt Bécsben, a bosnyák Christoforo Mariani császári tolmács házában maradtak. Így beigazolódni látszott a püspök gyanúja: a pécsi templomra gyűjtött adományokat felélte Rómában. Vallomása ezen felül több ponton is ellentmondásosnak, sőt gyanúsnak bizonyult. Ennek ellenére a kongregáció titkára mégis arra kérte az üggyel megbízott kamarai tisztviselőt: engedjék szabadon a szegény külföldi papot, hadd térjen haza mielőbb hazájába.[305]

Valószínűleg sohasem tudjuk meg: tényleg ügyeskedő volt-e Marniavčić, vagy pedig csak egy ügyetlen dél-baranyai pap, aki nem tudta, hogy Rómában igazolások és ajánlólevelek nélkül semmire sem megy. A templom újjáépítésének pontos évét sem ismerjük. Az 1664. évi ostromról készült ábrázolások ugyanis csak egyetlen templomot tüntetnek fel a budai külvárosban, amelyet „Jesuiter Ort” néven jelöltek meg.[306] Ez a Mindenszentek temploma lehetett, amely nyilván korántsem szenvedett akkora károkat a tűzben, mint a katolikusok fatemploma. Ez utóbbi újjáépítéséig a pécsi keresztények a régi egyházat minden bizonnyal ismét közösen használták, a német rajzoló számára pedig a jezsuita elnevezés volt a mérvadóbb. A katolikus kápolna feltehetőleg csak az évtized végére épült újjá. 1668-ban az egykori misszionárius, Ágoston Péter ismét egy szépen gondozott katolikus kápolnáról vallott Gubasóczy János püspöki processzusában;[307] az ország egyházi viszonyaiban igen jól tájékozott Szentiványi Márton 1677-ben szintén külön katolikus és unitárius templomról nyilatkozott.[308]A város visszafoglalása után készített jezsuita ingatlan-összeírás teljesen egyértelműen megkülönbözteti a Mindenszentek dombon álló jezsuita templomot, illetve a régi katolikus kőtemplomot, amelyet 1687-ben vettek vissza az unitáriusoktól.[309]

Forrásaink a pécsi misszió egyik legfontosabb feladatát a városi plébánia vezetésében jelölik meg. A plébániai lelkipásztorkodást a rendi konstitúciók csak rendkívüli körülmények között engedélyezték, ezért Pécsett is igyekeztek erre a feladatra világi papi segítőket találni. Első munkatársuk a már említett Nikolich István volt, majd 1619-től egy zágrábi egyházmegyés pap, Jerko dolgozott mellettük.[310] 1628-tól 1635-ig Vidóczi Fábián működött Pécsett és elsősorban az iskolát vezette.[311] Vidóczi távozása után Horváth János pécsi superior egy horvát nemzetiségű tanítványának felszentelését kérte a pécsi püspöktől, kifejezetten azzal a céllal, hogy a fiatal pap hét közben elláthassa a plébániai teendőket.[312] A század derekán ismét találunk Pécsett kisegítő világi papokat: 1645-ben Luzsénszky Joakim esztergomi kanonok tanúvallomásában említi, hogy a két jezsuita mellett egy világi pap is dolgozik a misszióban,[313] az 1650-es években pedig a kalandos sorsú Ivan Marniavčić segített a jezsuitáknak.[314]

A hódoltságra jellemző krónikus paphiány miatt azonban általában nélkülözniük kellett e segítséget, és egyedül birkóztak a munkával. Hét közben az egyik jezsuita a falvakat járta, míg a másik a városban működött: kiszolgáltatta a szentségeket és vezette az iskolát. Az etnikai megoszlás miatt a városi lelkipásztorkodást általában a horvát, míg a falusi missziókat a magyar anyanyelvű páter látta el.[315] Hétvégeken és ünnepeken lehetőleg mindketten Pécsett tartózkodtak, hogy a magyarok és a horvátok is anyanyelvükön hallgathassanak prédikációt. Ezt a munkamegosztást sokszor megzavarta a török hatóságok által elrendelt kijárási tilalom, ami néha évekre lehetetlenné tette a falvakba való kiszállást. A tiltás hátterében a jezsuiták kémkedésétől és lázításától való félelem állt, illetve így az egyre pénzéhesebb hatóságok időről időre drága pénzen megvásároltatták a misszionáriusokkal és a falvak lakóival a kijárási engedélyt. A bezártság következtében a páterek intenzívebben tudtak a pécsi hívekkel foglalkozni, vasárnaponként és a nagyobb ünnepeken pedig százával jöttek a pap nélküli falvak lakói a városba.[316] Jelesebb alkalmakkor általában 500–2000 hívő gyűlt össze a pécsi templomban, illetve a körülötte levő temetőben.[317] 1652/53 adventjén és nagyböjtben olyan sokan özönlöttek a városba, hogy az egyedül dolgozó Ágoston Péter kénytelen volt a szomszédos községek plébánosait is Pécsre hívni, hogy a gyóntatásban segítsenek. A Pécsre tóduló környékbeli parasztok a sokadalom kínálta lehetőségeket vásározásra is kihasználták.[318]

A katolikus kápolnát a város szláv katolikusai a magukénak tartották, mivel minden bizonnyal a tehetősebb raguzai és bosnyák kereskedők pénzén épült. Ez az istentiszteleti rendben is megnyilvánult: a horvát szentbeszéd a kápolnában, a magyar pedig a temetőben volt, és csak esős időben tartották a magyar prédikációt is a templomban. Bár a városban a délszláv katolikusok voltak többségben, az ünnepnapokon beözönlő falusiak a magyarok javára módosították az etnikai arányokat.[319] A két nemzetiség számára egyidőben tartott istentisztelet természetesen számos kényelmetlenségre és súrlódásra adott okot, amelyeket Paczoth Ferenc superior így foglalt össze 1630. november 1-jén, Vinkovics Benedekhez küldött magyar nyelvű levelében:

„A pécsi dolgot, ami illeti, most mint legyen, nem tudom, de P. Vodopia miatt eljöttömben támadott volt néminemű zendülés, melyet én azelőtt jó idején által láttam volt, és P. Visitátornak meg is írtam. Oka a zendülésnek ez volt, hogy látván közönségesen a páterekkel minemű sok egyenetlenség legyen az isteni szolgálatban vasárnapokon, mivel a kápolna előtt ugyanazon órában, mikor a magyaroknak énekelnek itt kinn, ott benn prédikálnak a tótoknak, és mikor itt kinn prédikálnak, ott benn vagy prédikálnak, ha hosszú a prédikáció, avagy misét mondanak, és így egy pap a másiknak nagy alkalmatlanságot szerez, úgyannyira, hogy azt mondja Fábián pap, hogy gyakorta a prédikációba a magyarok üvöltése miatt elfeledkezett, mivel az éneklés szinte az ajtaja előtt vagyon a kápolnának, egyébképpen sem lehet pedig, a pap is mikor prédikál az ablak mellett vagyon úgyannyira, hogy mind a prédikátorok s mind a hallgatók mind egyiknek s mind másiknak a szavát szinte ugyanazt hallják. Más alkalmatlanság is származik egyszersmind való isteni szolgálatból, mert soha azok, kik cseléd számba vannak, sem misét, sem predikációt nem hallanak, mivel gazdájuk házuktúl feljövén, maguknak otthon kell maradni. Harmadik alkalmatlanság sem kicsiny, mivel hogy oly későn kezdünk az isteni szolgálathoz és némelyek mise nélkül mennek haza, látván, hogy száz-kétszáz emberért el nem kezdik az isteni szolgálatot. Negyedik is vagyon, mert míg összegyűlnek, addig a kösség trécsel, mint valami vásárhelyen. Ötödik, mert ha a kápolnában az isteni szolgálat előbb elvégződik, a magyarokon átal-átal mennek és őket a prédikáció hallgatásban háborgatják, úgy annyira, hogy bosszúképpen sokan a magyarok közül panaszolkottanak, hogy a tótok azt az utat csak bosszúállásképpen cselekednek. Hatodik oka, mert az egyházi paramentumokkal, melyek közönségesek, nem szabad élni közönségesen, melyek közül ha böcsületesb láttatik a magyarok oltárán, azonnal a tótok felháborodnak, viszont a magyarok, ha a tótok oltárán valamennyire böcsületesb öltözet láttatik, neheztelnek, mindezekért az egyenetlenségekért rendeltük azt közakaratból, hogy a tótok miséje és prédikációja elől legyen, végződjék kilenc órakor, a magyaroké ottan kezdődjék el, es tartson tizenegyed fél óráig avagy tizenegyig, mint hogy a magyarság nagy részre külföldön lakik, lehetetlen, hogy elébb kezdődjék az ő miséjük és prédikációjuk. De alig hozhatom én elől, hogy azonnal egynéhány, talán négy, avagy öt tót ellene kezde mondani szándékunknak, és hogy ők nem akarják egyébképpen, hanem amint ekkoráig volt, úgy legyen ezután is.”[320]

A Paczoth által előszámlált „alkalmatlanságok”, tehát a magyarok és horvátok kölcsönös packázásai és az ezekből adódó visszaélések a misszionárius háborgása ellenére sem tűnnek igazán jelentős konfliktusoknak. Ha azonban a felszíni jelenségek mögé tekintünk, akkor a páter által említett problémáknál sokkal súlyosabb szembenállás körvonalait fedezhetjük fel. A jezsuiták pécsi megtelepedése óta ugyanis a két katolikus náció két különböző időszámítás szerint élt: a délszlávok a Gergely-naptárt, a magyarok pedig a régi naptárt használták. A több évtizedet átfogó pécsi naptár-vita a felekezetképződés szempontjából a hódoltsági egyháztörténet egyik legizgalmasabb fejezete, amelynek eseményeit a levelezés és az évkönyvek segítségével részletesen rekonstruálhatjuk.

2) A naptár-vita Pécsett és környékén

Az új naptár bevezetésére először Vásárhelyi tett kísérletet 1613 tavaszán, majd a magyar lakosság és a török hatóságok ellenállását tapasztalva engedélyt szerzett a Szent Hivatal Kongregációjától, hogy a pécsi misszióban továbbra is használhassák a régi kalendáriumot. A katolikus délszlávok azonban, Drávától délre fekvő honfitársaikhoz hasonlóan, Pécsett is elfogadták az új naptárt, s nem voltak hajlandóak visszatérni a régi használatára. Ennek következtében a pécsi és baranyai katolikusok etnikai alapon kettéváltak, ez a megosztottság a következő évtizedben tovább mélyült. Vásárhelyi távozása után utóda, az 1618 és 1629 között Pécsett működő Cserneky János szintén nem erőltette a magyarok körében a naptárreformot. Horvát rendtársaival való konfliktusa, illetve a rendből való elbocsátása után pedig a maga javára fordította a naptár-vitát, illetve az ebből fakadó etnikai elkülönülést, és a régi naptárt követő magyar katolikusok és a licenciátusok támogatásával kívánta a jezsuitákat kiszorítani a pécsi misszióból.[321]

Cserneky 1629 után történt végleges visszahívása után a misszionáriusok egységesen az új naptár bevezetéséért szálltak síkra. Ezt megkönnyítette, hogy 1630–1631 folyamán kettőről öt főre nőtt a pécsi jezsuiták létszáma, és a misszió elöljárója, a magyar Paczoth Ferenc rendkívül határozottan kiállt a reform érdekében. A licenciátusok egy részét sikerült rávenniük az új időszámítás elfogadására, ügybuzgalmuknak (az évkönyv szerint) csak a reformátusok és az unitáriusok által felbújtatott szpáhik ellenállása szabott határokat.[322] A sikeresen induló reformot ezúttal a rendfőnök állította le, és az elmúlt évtizedek tapasztalatain okulva 1633-ban megtiltotta, hogy a naptár ügyében a püspök felhatalmazása és a tartományfőnök engedélye nélkül változtassanak.[323]

A római intelem ellenére a pécsi atyák a következő években sem hagytak fel az új naptár terjesztésével: 1635-ben 7 faluban vezették be a reformot.[324] A keresztényeket sanyargató Dzsáfer budai pasa halála (1635. július) után utóda, Huszein pasa, illetve az új pécsi bég, Murad jóindulatában bízva az év második felében folytatták a Gergely-naptár melletti propagandát. Pécsett a régi kalendáriumhoz hű magyar katolikusok egyelőre ellenálltak, és a karácsonyi ünnepek idején ellenük akarták uszítani a török magisztrátust, de a feljelentőül kiszemelt szpáhi végül elállt a szándékától. A helyi hatóságok semlegesítésére az egyik raguzai kereskedőt a budai pasához küldték, hogy az új naptárt engedélyező szultáni kiváltságlevelüket érvényesítse. Megbízatását a pasa orvosa, a szintén raguzai Francesco Crasso segítségével sikeresen teljesítette, és immár a hódoltság legfőbb török méltóságának engedélyével és a pécsi bég támogatásával láttak hozzá a Gergely-naptár terjesztéséhez.[325] 1636-ban a húsvéti ünnepeket a falvakban már az új időszámítás szerint tartották meg. A változtatást elsősorban három öreg licenciátus ellenezte, akik a jezsuiták sikereit látva a nyílt szakítás mellett döntöttek, és ennek jegyében újra szenteletlen ostyával áldoztattak.[326] Erre a misszionáriusok kiszálltak a szóban forgó plébániákra, hogy a híveket az Oltáriszentségről kioktassák és a szakadár licenciátusokat eltávolítsák. Az évkönyv szerint az isteni büntetés ezúttal sem maradt el: egyikük szentségek nélkül halt meg, a másik pedig sikertelenül próbálta meg jezsuitákhoz hű kollégáját börtönbe juttatni. A harmadik licenciátus, „a misszió fő ellensége” járt a legrosszabbul. Ez a személy feltehetőleg Pap Dávid bicsérdi prédikátorral azonosítható. Pap május 8-án Pécsre jött, hogy a híres pünkösdi vásárra érkező papokat és licenciátusokat a jezsuiták ellen uszítsa. Terve azonban nem sikerült: a török hatóságok nem tárgyaltak vele, hívei cserbenhagyták, később a törökök kétszer is bebörtönözték. Végül Pozsega környékén gyilkolták meg a horvát katolikusok, akiktől a szerb vladikának fizetendő adót próbálta meg behajtani.[327]

A falvakban elért sikereik a beszámolók optimizmusa ellenére igen felszíneseknek és múlékonyaknak bizonyultak. Pécsett pedig még ennyire sem haladt előre a naptár ügye: az 1637. évi beszámoló ugyanúgy panaszkodik a kettős időszámítás okozta többletmunka miatt, mint a korábbi jelentések.[328] A városi plébánián csak 1640-ben határozták el az ónaptár szerinti ünneprend elhagyását. A misszió elöljárója, Horváth János abban reménykedett, hogy Péchy Bálint halála után a magyarok is átszoknak az új naptárra, a két horvát atya ugyanis nem tudta őket anyanyelvükön és a régi naptár szerint ellátni. Döntésükben közrejátszott, hogy a veszprémi püspök szintén az új naptár bevezetésére utasította őket, és ezúttal feltehetőleg a tartományfőnök is engedélyezte az akciót.[329] A tervet azonban az új magyar páter, Derkay György érkezése 1640 decemberében teljesen szétzúzta.[330] A magyar hívek rögtön felkeresték Derkayt, és követelték: számukra a régi naptár szerint tartsa meg a karácsonyt. A szokásos fenyegetőzések a jezsuitákat nem lágyították meg; megtagadták a kérés teljesítését. Horváth János az ónaptárt követő pécsiek számát 14–15 főre becsülte, Derkay leveléből viszont tudjuk, hogy a „veteristák” elsősorban a falusiak közül kerültek ki. Bár a jezsuiták a török védlevelek birtokában fölényesen igazították el a háborgó híveiket, raguzai támogatóik mégis jobbnak látták, ha a török hatóságoknál némi kenőpénzzel biztosítják a pátereket. Félelmük nem volt alaptalan. A nagyböjt kezdetén ugyanis a Pécs környéki magyarok, összefogva a reformátusokkal és az unitáriusokkal, a jezsuiták ellen uszították a kiháját, a pécsi tiszteket és a szpáhikat. Mehmed pécsi bég a húsvéti ünnepek előtt nem akart komolyabb felfordulást, ezért némi ijesztgetés után beérte a szokásos ajándékokkal és a jezsuiták helyett állított kezesekkel, az ünnepek után azonban rögtön lecsapott a páterekre. Április 7-ére bíróság elé citálta őket, amely mindhárom jezsuitát karóba húzásra ítélte. A tárgyalás lefolyását a két jezsuita leveléből részletesen rekonstruálhatjuk. Az esemény nagy nyilvánosság előtt zajlott le, török részről a bég vezetésével részt vett a teljes pécsi apparátus, sajátosképp csak a kádiról nincs említés. A tárgyalásra megidézték a licenciátusokat, a református és unitárius prédikátorokat is. A per történetét Derkay György így adja elő: „Végül a bíróság elé léptünk. Azt mondhatnád, hogy Pilátus tanácsa volt: a pasa ült a trónon, akit a zaimok, szpáhik és a tisztviselők vettek körül. Minket balra, ellenségeinket pedig jobbra állítják. Először őket kérdezik: vajon pápisták-e? Tagadták. Másodszor azt kérdezik: hol van a püspökük? Azt válaszolták: Veresmarton. Harmadszor: a húsvétot már megünnepelték? Nemlegesen válaszoltak. Negyedszer végül azt kérdezik: azt a hitet tartják-e, amelyet a keresztények tartottak, amikor Szulejmán szultán, a törökök hatalmas császára leigázta ezeket a részeket? Igenlően válaszoltak, ahogyan előzőleg a törökök kitanították őket lelkiismeretükkel szemben. Miután valamennyi ariánus és kálvinista hitszónokot kikérdeztek, és valamennyien ugyanezt válaszolták, megnyugtatta őket és úgy ítélt, hogy az ő oldalukon áll az igazság. Miután ellenségeinket jóindulatúan meghallgatták, minket is kikérdeznek. Először János atyát kérdezik: melyik helység papja? Azt felelte, hogy pécsi. Másodszor megkérdezik: ünnepelte már a húsvétot? Igenlően válaszolt. Harmadszor: honnan jött? És miközben Hasszán pasa levelét elő akarta venni, mely által hivatva ideérkezett, elítélik, és börtönbe hurcolják. Második helyen Miklós atyát kérdezik, és mivel azt feleli, hogy nem tud magyarul, ezért engem kérdeznek: melyik helység papja vagyok? Azt feleltem: pécsi. Másodszor: Honnan jöttem? Azt feleltem: Gyöngyösről. Harmadszor: Ünnepeltem-e a húsvétot, és ha igen, mikor? Amikor azt válaszoltam, hogy nyolc nappal ezelőtt ünnepeltem, negyedszerre ezt kérdezik: miért nem azon a hiten vagyok, amelyen Szulejmán szultán találta itt a keresztényeket? Erre azt feleltem, hogy én vagyok azon a hiten és nem az ellenségeim. És amikor ezt be akartam bizonyítani, Miklós atyával együtt megragadnak, és börtönbe vetnek. Míg ezek történnek, maguk a katolikusok, akik néhány nappal ezelőtt barátságosan fogadtak a falvakban, az eretnekek […], és velük együtt teli pofával azt ordították: az új hit terjesztői, a béke megzavarói, hitszegők, lázadók, karóra méltók vagyunk, továbbá hogy a római pápának és nem a török császárnak engedelmeskedünk, a haza elárulói és a hajdúk támogatói vagyunk, […] éveket kémkedünk itt, majd megismerve ezen részeket mindent elárulunk a királynak, a nádornak és másoknak, tudásban kiemelkedünk, és emiatt ennek a hazának a szülöttei, noha ezen részekre elegendő tudással rendelkeznek, mégis, mivel nálunk képzetlenebbek, elvesztik a megélhetésüket. Miután ezeket és ezekhez hasonló számos hazugságot kiokádtak ellenünk, a törökök örvendezése közepette győzedelmeskedtek és boldogan tértek haza.”[331]

Az események ezt követően is a szokásos koreográfia szerint zajlottak: a jezsuitákat börtönbe csukták, és megkezdték a karók előkészítését. A nagyobb nyomaték kedvéért nem győzték hangsúlyozni: ezúttal tényleg végrehajtják az ítéletet. Az eredmény nem is maradt el: fenyegetések hatására a pécsi délszláv katolikusok és a raguzai kereskedők hajlandónak mutatkoztak áldozatot hozni papjaik szabadulásáért. A tényleges szabadulást az ilyenkor kötelező színjátékok előzték meg: a bégnél a jezsuiták érdekében (nyilván nem ingyen) szót emelt saját felesége, a sógora, a páterek Ibrahim nevű szomszédja, sőt még a mohácsi bég is. Erre bírájuk hajlandónak mutatkozott 3000 forintért szabadon bocsátani a misszionáriusokat. Ezt a hallatlanul magas összeget ugyan sikerült lealkudniuk 1000 forintra (ellenségeik állítólag ennyit ígértek a páterek elemésztéséért), amelyet „jóindulatú” törökök rögtön ki is fizettek, természetesen megfelelő kamatra felvett kölcsönként. A jezsuiták és a keresztények az uzsorát minden bizonnyal csak hosszú idő alatt és óriási erőfeszítések árán tudták visszafizetni.

1641 tavaszán egyszer és mindenkorra világossá vált: az új naptárt a hívek és a helyi egyháziak támogatása nélkül, sőt akarata ellenére a hódoltságban nem lehet bevezetni. A naptárreform ügyét a jezsuiták ellenfelei ügyesen kapcsolták össze a királysági intézményekkel való kapcsolattartás (főleg a lázítás és a kémkedés) vádjával, ez pedig ismételten kiváló lehetőséget nyújtott a török hatóságoknak, hogy egyre növekvő pénzbüntetéseket szabjanak ki a helyi (elsősorban raguzai és bosnyák) katolikusokra. A várható eredmény tehát valóban nem állt arányban a veszteségekkel, ezért 1641 után a jezsuiták hosszú időre letettek az új naptár bevezetéséről. Ilyen irányú tevékenységükről csak az 1670-es évekből vannak ismét adataink: 1670-ben két „oppidum”, 1671-ben pedig a hetényi plébánia fogadta el a Gergely-naptárt.[332] A bírósági hercehurca ezúttal sem maradt el: 1674-ben a baranyai unitáriusok újból török bíróság elé vitték az ügyet, de az évkönyv szerint most ők jártak pórul. Hiába vádolták ugyanis a jezsuitákat az új hit terjesztésével, a hetényi katolikusok bebizonyították (nyilván pénzzel), hogy ők az új naptár bevezetése előtt is a régi katolikus hitet követték, így végül a török a vádlókat ítélte pénzbüntetésre.[333] A meg-megújuló erőfeszítések és a váltakozó eredmények ellenére a naptárreform ügyében is a török kiűzése és az azt követő ellenreformáció mondta ki a végső szót.[334]

A misszó történetét végigkísérő naptár-vita a hódoltsági egyház- és társadalomtörténet több izgalmas kérdésére is rávilágít. Az okok megértéséhez a gazdasági-etnikai, illetve a felekezeti tényezőt kell figyelembe vennünk. A hódoltságtörténeti kutatások és az egyházi forrásanyag is azt bizonyítják, hogy a Drávától északra fekvő területeken a hosszú török háború pusztításainak eredményeként a 17. század elejére alakult ki a délszláv túlsúly.[335] Az újonnan beköltöző horvát és bosnyák katolikusok, illetve a háború pusztításait átvészelő magyarság között igen komoly gazdasági, kulturális és mentalitásbeli feszültségek lehettek, amelyek (mint azt éppen a naptár-vita bizonyítja) erősebbeknek bizonyultak a felekezeti összetartozásnál. A sajátos hódoltsági feltételek között kialakult polarizálódás tehát etnikai kritériumok alapján tompította a katolikus és protestáns felekezetek közötti ellentéteket, és a katolikus felekezeten belül húzott választóvonalat. A régi naptárhoz ragaszkodó magyarok a vásárok rendjének felborulására hivatkoztak, és ezen a címen üldözték az új naptárt a török hatóságok is. Így joggal következtethetünk arra, hogy a magyar és délszláv kereskedők vásárrendje sem kapcsolódott egymáshoz.

Másrészt azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a majd hetven éve török uralom alatt élő, a protestantizmus egymást követő hullámainak következetesen ellenálló gyülekezetek számára a megmaradás egyetlen esélye a minden újítástól való elzárkózás volt. Az elkülönülés nemcsak az ünneprendben, hanem az elnevezésben is megnyilvánult: a magyar katolikusokat óhitűeknek, a szlávokat latin- vagy olaszhitűeknek nevezték, ami a jezsuiták szerint is annak a tanújele volt, hogy a magyar hívek a naptármódosítást a hitújítás újabb stádiumaként értelmezték.[336] A naptár ügye emellett állandóan előrántható fegyvert adott mindazok kezébe, akik a jezsuiták működését nem nézték jó szemmel. Erre jó példa a licenciátusok magatartása: 1613-ban az ellenük fellépő Vásárhelyit a magyaroknak tett engedmények miatt támadták, a következő évtizedekben viszont a licenciátusok bizonyultak a reform legádázabb ellenségének.

Szintén magyarázatot igényel a jezsuiták magatartása is. A misszionáriusok a régi naptár használatát az inkvizíció engedélye és a rendfőnök óvatosságra intő levelei ellenére is csak ideiglenesen megtűrhető visszaélésnek tartották, és 1630 után minden erejükkel az új naptár bevezetésére törekedtek. Erőfeszítéseik hátterében a 16–17. századi felekezetképződési folyamat törvényszerűségei álltak, amelynek egyik legfontosabb alapelemét a másik felekezettől való elhatárolódás, és ennek érdekében (többek között) a rítusok egységesítése és a felekezeti azonosság-tudat kialakítása jelentette.[337] A misszionáriusok a fentiek jegyében próbálták meg felszámolni a katolikus felekezeten belüli megoszlást és a naptár kérdésében keletkezett felekezetek alatti összefogást. A régi naptár hódoltsági használata és ennek következményei ugyanis komoly akadályt jelentettek a katolikus közösség homogenizációjában és a felekezeti határok kijelölésében, így nagyban gátolták a katolikus felekezetképződési folyamatot.

3) A felekezetek egymáshoz való viszonya

A katolikusok és protestánsok viszonylag békés együttélését a jezsuiták megjelenése alaposan megzavarta. A misszió egyik alapvető célkitűzése, a protestáns-térítés azonban a hódoltságban igen komoly akadályokba ütközött. Egyrészt a felekezeti határok megszilárdulása (1580-as évek) után hiányoztak azok a feltételek, amelyek a királyi országrészben elősegítették a katolicizmus térhódítását. Ezen túl a hódoltságban a török hatóságok minden eszközzel igyekeztek a fennálló viszonyokat változatlanul megőrizni, és ez által a népesség adózóképességét megtartani, emiatt kíméletlenül üldöztek minden újítást és rendzavarást. Ezen a jogcímen léptek fel a naptárreform ellen, és ez a szemléletmód akadályozta a vallási egyensúly megbontásával járó áttéréseket is.

A fenti megállapításokat a pécsi misszionáriusok térítéseit bemutató számadatok is megerősítik.[338] Az adatsor, hiányosságai miatt, számszerű következtetésekre ugyan nem alkalmas, tanulságok levonására viszont annál inkább. Mindenekelőtt figyelemre méltó a megtérések nagy száma a misszió első évtizedeiben, illetve drasztikus csökkenésük az 1630-as évek végétől kezdve. A feltűnő különbségre viszonylag egyszerű a magyarázat. A jezsuiták pécsi megtelepedésük után több olyan falut találtak, amelyek a paphiány miatt protestáns prédikátort alkalmaztak, és így lassanként elhagyták a katolikus vallásgyakorlatot. Ezekbe a falvakba a misszionáriusok igyekeztek katolikus prédikátorokat küldeni, hogy így visszaterelgessék őket régi egyházukba. A beszámolók az ilyen, megszilárdult protestáns felekezeti tudattal semmi esetre sem rendelkező településeket is büszkén sorolták a valódi térítések közé.[339] Ezt a csúsztatást egyébként már a kortársak is átlátták. A hódoltsági egyházi viszonyok egyik legjobb ismerője, Pietro Massarecchi apostoli vizitátor 1624-ben összeállított jelentésében kifejezetten hangsúlyozta: a baranyai reformátusok és unitáriusok térítésére igen kis remény van, a jezsuiták csak azokat tudják visszatéríteni, „akik tudatlanul a kálvinista vagy ariánus szektához csatlakoztak.”[340]

Az adatsor másik szembetűnő sajátossága a református és unitárius áttérők aránya: az unitáriusok közül minden évben sokkal kevesebben lettek hűtlenek a vallásukhoz, mint a reformátusok közül. Ezt a tényt nem lehet a két felekezet híveinek számával és földrajzi megoszlásával magyarázni, hiszen Pécsett és közvetlen környékén éppen az unitáriusok voltak többségben. Nagyon kecsegtető az a feltevés, hogy az unitáriusoknak azért volt szilárdabb felekezeti tudatuk, mivel felkészültebb lelkipásztorokkal, színvonalasabb iskolákkal és hatékonyabban működő egyházszervezettel rendelkeztek, mint a reformátusok. Másrészt nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy a református és a katolikus tanítás között nagyobb az átjárhatóság, mint az unitárius és a katolikus között. Az áttérített unitáriusok csekély száma azt is feltételezi, hogy a misszionáriusok inkább a vidéki lakosság között értek el sikereket. Az évkönyvek külön megemlítik, ha a pécsi unitárius polgárság köréből sikerült egyeseket megnyerni a katolikus egyháznak. 1634-ben a város egyik unitárius vezetője pestist kapott, a szenvedések hatására megátkozta a felekezetét. Az ő példájának tulajdonította az évkönyvíró, hogy abban az évben 66 unitárius tért át.[341] A járványok idején előforduló hitbeli megingások igencsak viszonylagos értékével persze nyilván a jezsuiták is tisztában voltak. Nagyobb öntudatra adhatott okot három évvel később két előkelő pécsi polgár megtérése, akiket a városi prédikátor és hitsorsosaik hiába próbáltak meg visszatartani ettől a lépéstől.[342] Ezek az események azonban teljesen elszigetelt jelenségek maradtak, többször nem találkozunk hasonló adatokkal. Az áttérések arányának alakulásában kétségtelenül fontos szerepet játszott az is, hogy a reformátusoknak Pécsett nem volt templomuk, ezért a katolikusok kápolnáját látogatták, kiváló alkalmat kínálva a jezsuitáknak térítő buzgalmuk gyakorlására.[343]

Korántsem véletlen, hogy az évkönyvek csak egyetlen szerbet említenek a katolizáltak között. Az ortodoxok térítését a tapasztalt misszionáriusok a két felekezet egymás iránti gyűlölete miatt eleve reménytelennek tartották.[344] Baranyában szerbeket (a horvátoktól, bosnyákoktól és raguzaiaktól eltérően) forrásaink igen ritkán említenek. Pietro Massarecchi antivari érsek 1633-ban összeállított jelentése szerint a szerbek „nemrég jöttek terméketlen területekről, hogy ezeket a gazdag és termékeny földeket lakják.”[345] Az 1630-as években Baranyában is megjelentek a szerb vladikák, hogy a boszniaiakhoz és a szlavóniaiakhoz hasonlóan a baranyai katolikusokat is megadóztassák, de ilyen irányú próbálkozásaikról forrásaink a későbbiekben hallgatnak.[346]

A szerbekhez hasonlóan a muzulmánok térítése is teljesen lehetetlen volt: ezt az iszlám törvények halálbüntetés terhe mellett tiltották.[347] A veszélyekkel már az első jezsuita misszionáriusok is tisztában voltak, az 1612. évi rendfőnöki utasítás kifejezetten tiltotta a törökökkel való vallási vitákat.[348] Az évkönyvekben mindössze egyszer találkozunk renegátok visszatérítésével, külön megemlékezve ennek kockázatos voltáról.[349] A misszionáriusok a hódoltság sokszor átláthatatlanul zavaros viszonyai között néha mégis nagyon kellemetlen helyzetbe kerültek. 1639-ben a jezsuita misszionárius megkeresztelte az egyik katolikus pécsi molnár fiát. A molnár másfél év múlva renegát lett, és törökké tette a fiát is. Később családját Pécsett hagyva Kanizsára, onnan pedig Budára távozott, az egyedül maradt asszony pedig katolikusként élt tovább a gyerekkel együtt. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a cseperedő fiút egy szpáhira bízza, aki viszont felfedezte védence „kettős identitását”, és 1645 tavaszán feljelentette a jezsuitákat a pécsi bégnél, hogy egy muzulmán fiát megkeresztelték. A vád ilyenformán persze nem volt igaz, a pénzéhes elöljárót azonban ez nem zavarta, és rögtön lecsapott a jezsuitákra. A megrémült páterek néhány török hivatalnok lefizetésével megpróbálták az ügyet a kádinál tartani, de sikertelenül. A bég elfogatási parancsa elől egy ideig Pécsett bujkáltak, végül kénytelenek voltak mindketten elmenekülni a városból: az egyik páter Andocson, a másik pedig a környékbeli hegyekben várta ki az üldözés végét.[350]

A jezsuiták Vásárhelyi kudarcaiból okulva 1614 után sokkal óvatosabban tevékenykedtek. Ennek tudható be, hogy forrásaink általában hallgatnak a felekezetközi konfliktusokról. Pécsett az önálló katolikus kápolna felépítése után mindkét felekezet külön élte a maga vallási életét, misszióik során pedig a jezsuiták kizárólag olyan településeket kerestek fel, amelyek katolikus lakói hívták őket.[351] A felekezeti béke azonban csak látszólagos volt, hiszen az unitáriusok egyetlen lehetőséget sem hagytak ki, hogy a pátereket a török segítségével zaklassák. Erre kitűnő alkalmat adott a naptár-vita, a katolikus templom újjáépítése, és főleg a királyi országrész egyházi és katonai intézményeivel való kapcsolattartás állandóan előrángatható vádja. Az egyre gyakoribb bírósági hercehurcák hátterében sokszor valóban az unitáriusok álltak, de a század második felében a török hatóságok számtalan esetben maguktól léptek fel a katolikus papok ellen. A kifejezetten felekezeti viszály ügyében tett feljelentés ritkaságszámba ment. Az 1630-as évek elején az unitáriusok és a reformátusok azért panaszolták be a misszionáriusokat a török elöljáróknál, mert azok eretneknek bélyegezték őket, és megtiltották a katolikus keresztelőkön való részvételüket – nyilván a szubkonfesszionális vallásgyakorlat felszámolása érdekében. Ugyanebben az időben a katolikusok úrnapi körmenetüket sem tarthatták meg Pécsett, ezért egy közeli faluban rendezték meg a szertartást, előtte ajándékokkal puhítva meg a helyi szpáhit.[352]

1639 tavaszán az új pécsi bég, Ibrahim pasa rendkívül ellenségesen lépett fel a jezsuiták ellen: arra hivatkozva kívánta elűzni őket, hogy a pécsi magyaroknak van már papjuk az unitárius prédikátor személyében, a jezsuitákra tehát semmi szükség. Péchy és Horváth bizonygatták ugyan, hogy a két vallás nem ugyanaz, és az unitárius lelkész is idegen, mivel Erdélyből érkezett, de a bég hajthatatlan maradt. Az unitárius és a katolikus felekezet ilyen fokú egybemosása egyedülálló a misszió történetében, joggal gyanakodott Horváth a háttérben az unitáriusok akciójára.[353] Az unitáriusok kísérletei végső soron egyszer sem érték el céljukat, hiszen a török hatóságokat csak a felekezeti viszályokból húzható anyagi haszon érdekelte, a katolikus vallású adózó népesség megtartása miatt sohasem egyeztek volna bele a jezsuiták végleges eltávozásába. Az anyagi veszteségek mérséklése érdekében tehát mindkét félnek a békés egymás mellett élés állt érdekében. A két felekezet hét évtizedes viszályára a török kiűzése és a baranyai unitarizmus megsemmisítése tett pontot.

Pécs vallási viszonyaiban mindössze egyetlen fontos változást regisztrálhatunk a vizsgált korszakban, ez pedig a reformátusok számának jelentős megnövekedése. 1620-ban mindössze 60 református élt a városban, akik nem rendelkeztek a vallásgyakorlat jogával, ezért a katolikusok istentiszteletét látogatták.[354] A század derekára a reformátusok betelepülése révén pécsi gyülekezetük megerősödött, és egy Toldi Pál nevű helyi polgárban agilis vezetőjük is akadt. Toldi 1648-ban nagy költséggel református prédikátort hivatott Pécsre és bevezette a református vallásgyakorlatot a városba. Ezzel a lépéssel maga ellen haragította a hegemóniájukat féltő unitáriusokat és a felekezeti egyensúlyra kínosan ügyelő török hatóságokat is. A következő évben a díván előtt a helyi és kanizsai török hivatalnokok nem tudtak semmi érdemlegeset rábizonyítani, ezért elengedték.[355] Sorsa azonban már ekkor megpecsételődött. Szeptember 19-én kora reggel négy kanizsai katona azzal a paranccsal érkezett Pécsre, hogy Toldit, aki annyi zavart okozott a városban a református prédikátor bevezetésével, öljék meg. Pécstől két mérföldre találtak rá az úton, megkötözték, és még aznap este a város mellett meggyilkolták.[356] Egy négy évvel későbbi beszámolóból az is kiderül, hogy a reformátusok elfoglalták a Mindenszentek templom felét, amelyet az unitáriusok csak Toldi meggyilkolása és a prédikátor kiűzése után tudtak visszaszerezni.[357]

A reformátusok vezetőjük halála miatt bosszút esküdtek. Toldi testvére egyenesen Zrínyi Miklós horvát bánhoz fordult igazságtételért, aki hajdúival elfogatott egy unitárius prédikátort, és csak azzal a feltétellel volt hajlandó elengedni, hogy a vétkesek a meggyilkolt teljes kárát megtérítik. Az unitáriusok a kanizsai törökkel arra kényszerítették páter Ágoston Pétert, hogy érje el Zrínyinél a büntetés csökkentését. A misszionárius csak nehezen tudott kibújni a feladat alól. Mindenekelőtt arra hivatkozott, hogy a Zrínyivel való kapcsolatfelvétel komoly bajba sodorhatja, emellett nem is ismeri a bánt. Ha mégis sikerülne a küldetése, ezután valamennyi rác és török fogoly érdekében neki kellene közvetítenie. Ágoston ügyes taktikázással végül semleges tudott maradni a pécsi protestánsokat megosztó viszályban: gesztusokat tett az unitárius püspök felé, de a reformátusok jóindulatát is megőrizte, hiszen ez utóbbiak a Mindenszentek templomból való kiűzésük után ismét a katolikus templomot látogatták.[358]

A pécsi és baranyai felekezeti viszonyokra vonatkozó adatok legfontosabb tanulsága, hogy a török hódoltság második évszázadában a felekezeti arányok többé-kevésbé változatlanok maradtak. Akárhogyan is számoljuk ki a jezsuiták által áttérített személyek számát, abban biztosak lehetünk, hogy a misszió működése a felekezeti arányokat nem módosította jelentős mértékben. Izgalmas feladat lenne a török hódítók 17. századi valláspolitikájának összevetése az előző században követett gyakorlattal. Míg a helyi és központi hatóságok 16. századi döntései kifejezetten a felekezetek szaporodásának kedveztek, addig a 17. században (gondoljunk csak az új hitnek beállított naptárreform vagy a pécsi reformátusok sorsára) minden eszközzel akadályozták a további megoszlást. Ennek következtében egyik felekezet sem terjeszkedhetett a másik rovására, a fennálló helyzetet mindhárom egyháznak el kellett fogadnia. Ez a felismerés a jezsuiták térítő buzgalmát is jelentős mértékben gátolta, tevékenységüket pedig a katolikusok lelkipásztori ellátására és az iskola fenntartására korlátozta.

4) A jezsuiták pécsi háza és iskolája

A jezsuita missziós lelkipásztorkodásnak szerte a világon szerves részét képezte a tanítás, ez Pécsett sem volt másképp.[359] Az iskolájuknak és lakhelyüknek is helyet biztosító, megfelelő épületet csak 1632-ben tudtak vásárolni. Vásárhelyi ugyan már 1613-ban kinézett egy házat, de valószínűleg nem vette meg, legalábbis 1620-ban még a néhai Ibrahim bég házát bérelték igen olcsón, 10 forintért.[360] Az albérlet azonban lakóhelynek és iskolának szűknek bizonyult, ezért Cserneky 1622 tavaszán egy olasz stílusú házat építtetett a templom mellett álló üres telken. Bár rendtársai és a pécsi katolikusok a tervet túl hivalkodónak tartották, és a szomszéd janicsár is megfenyegette, Cserneky nem volt hajlandó alább adni. Elbizakodottságának meg is lett az eredménye. Alighogy beköltöztek új otthonukba, a szomszéd törökök mindjárt az első éjszaka többször is megrohamozták az épületet. Másnap a jezsuiták panaszra mentek a bíróságra, de jogorvoslat helyett elvették tőlük házukat, ahonnan négy nap alatt ki kellett költözködniük. Cserneky ezek után többször is próbálkozott az ingatlan visszaszerzésével, de hiába.[361] A kudarcot követően a házvétel egy évtizedig lekerült a napirendről. 1631/1632 folyamán a jezsuiták száma kettőről öt főre duzzadt, ezért a misszió kinőtte a régi épületet. Az új elöljáró, Paczoth Ferenc 1632-ben 210 forintért megvette a szomszéd unitárius házát, amelyben egészen a török hódítás végéig laktak.[362] Az épület a Tettye patak partján állt,[363] pontos helyét Fricsy Ádám és Madas József a Mindenszentek temető déli végénél lokalizálta.[364]

Az új ingatlan a levelek tanúsága szerint igen jó vétel volt, a páterek Cserneky kálváriájából okulva féltek is a környékbeli törökök irigységétől.[365] Erre minden alapjuk megvolt, a szomszédságukban lakó török tobakok (tímárok) ugyanis szemet vetettek a házra, és az 1630-as években többször is megpróbálkoztak a megszerzésével. 1635-ben belekötöttek egy papba, aki a jezsuitáknál lelkigyakorlatozott, karóba való kutyának nevezték, és más szidalmakkal illették. A pap (az évkönyv szerint legalábbis) szelíden védekezett, de a szomszédok vérszemet kaptak, és azzal vádolták, hogy az igazhitűeket gyalázta, ezért a halál vagy a körülmetélkedés között választhat. A jezsuiták egy ideig házukban bújtatták a bajbajutottat, de miután a szomszédaik házuk lerombolásával fenyegetőztek, a környékbeli falvakban kerestek menedéket. Mivel az üresen hagyott házat féltették a török fosztogatóktól, az egyik páter az éj leple alatt visszalopódzott körülnézni. A tobakok már várták, és a kelepcébe jutott misszionárius alig tudott az unitáriusok házain keresztül elmenekülni. A szomszédok közötti vitára a helyi bíróság tett pontot: megalapozatlannak találta a török tímárok panaszát, ezért a jezsuitákat felmentették a vádak alól.[366] A páterekre acsarkodó szomszédok nem nyugodtak bele a vereségbe, és 1639-ben rávették a pécsi béget: utasítsa ki a misszionáriusokat a városból, és adja nekik a jezsuiták házát. A bég a szokásos huzavona után ismét a jezsuitáknak adott igazat, a szomszédok pedig ezek után felhagytak a ház megszerzésére irányuló próbálkozásokkal.[367]

Az önálló ingatlan birtoklása más kellemetlenségekkel is járt: a jezsuiták kötelesek voltak az átutazó törököket vendégül látni. Ez a jogszokás az 1630-as évek második felétől kezdve vált igazán terhessé. „A végbeli török katonák, kereskedők, csavargók, rablók betörése házunkba egyre gyakoribbá válik, és sokkal veszélyesebb is. Emiatt a házban nem tarthatunk biztonságban élelmet. Nincs nyugtunk tőlük, mert amikor a vad, fegyveres lovasok és gyalogosok jönnek, senkivel sem törődnek, sem a bégekkel, sem a pasákkal, idegen házakon keresztül hajtanak bennünket, hogy élelmet keressünk számukra és lovaik számára, mivel házunkban nem tudunk adni nekik. Gyakran idegen házakban bújunk el, rejtőzködünk, ők pedig a gyerekeket és a házőrzőket verik, kínozzák, a ház ajtait feltörik, amint már többször megtették, és a talált dolgokkal kényük-kedvük szerint bánnak. Azelőtt a magyar és szláv polgárok hoztak az ilyeneknek enni- és innivalót, szénát és zabot, abrakot. De már megunták a dolgot, maguk sem jönnek, és nem is küldenek” – panaszkodott Horváth János 1640-ben.[368]

Különösen rosszul jártak a páterek 1635-ben, amikor a perzsák feletti győzelem alkalmából rendezett ünnepségek során a részeg török katonák feltörték a pincéjüket és megitták két hordó borukat. Ezután megparancsolták a megrémült misszionáriusoknak, hogy a következő napra is gondoskodjanak számukra italról. A bég nem mert fellépni az elszabadult katonák ellen, és végül úgy vetett véget a tobzódásnak, hogy bebörtönözte a jezsuitákat, és így védte meg őket a további zsarolásoktól.[369] Az évkönyvek szerint különösen a kanizsai katonák vették igénybe a jezsuiták kényszerű vendégszeretetét. Nem egy török tiszttel kifejezetten jó kapcsolatot alakítottak ki, és a náluk megszálló agák többször megvédték őket a helyi hatóságok túlkapásai ellen. Erre hivatkozva viszont egyre gyakrabban jelentek meg hívatlan vendégek, általában 5-10 fős csoportokban, és sokszor teljesen felforgatták a házat. Az ilyen „vendégjárások” miatt a páterek olykor kénytelenek voltak elhagyni házukat; a szomszédoknál vagy a falvakban kerestek menedéket.[370]

A jezsuiták valószínűleg kezdettől fogva foglalkoztak tanítással, de az iskola csak 1616 után szilárdult meg. 1617/1618 folyamán a tanulók létszáma 45 főre nőtt, három grammatikai osztályban világi iskolamesterek oktatták őket.[371] 1620-ban Szini páter egykori belgrádi iskolamesterének, Mihálynak a vezetésével mintegy 40 diák tanult a jezsuitáknál.[372] Két évet tanított Pécsett a szláv Don Giovanni, aki 1623-ban a szlavóniai Cernán plébánoskodott, és Massarecchi apostoli vizitátor az ő beszámolója alapján tájékoztatta Rómát a pécsi viszonyokról.[373] 1632-ben az iskolának csak 30 diákja volt, de ekkor már Mohácson is működött egy katolikus iskola, Don Simone Matkovich vezetésével és 15 tanulóval.[374] A pécsi iskola vezetője mindig a misszió egyik tagja volt (Svetich György, Péchy Bálint, Magdalenich Tamás, majd a világi pap Vidóczi Fábián), aki szükség esetén besegített a világi tanítóknak.[375]

A pécsi tanintézményt a jezsuiták a hódoltsági katolikus iskolaügy központjának szánták,[376] de az első évtizedekben világossá vált, hogy egyrészt a helyi katolikusok nem tudtak gondoskodni az intézmény fenntartásáról, másrészt pedig a katonai és közigazgatási központnak számító Pécsett az állandó török zaklatások miatt az iskola kiegyensúlyozott működéséről szó sem lehetett. Mivel a jezsuiták nem adták fel a hódoltsági katolikus oktatás megszervezésére vonatkozó elképzeléseiket,[377] 1633-ban Pécsről kiindulva új missziós központokat hoztak létre Kecskeméten és Gyöngyösön. A két település minden szempontból alkalmasabbnak bizonyult az iskolaalapításra. Mindenekelőtt egyik városban sem működött török hivatal, és nem volt bennük török katonai és polgári lakosság, a magyar katolikus polgárság pedig hajlandónak mutatkozott anyagilag is támogatni az iskolát.[378] A kecskeméti vállalkozás végül kudarcba fulladt: a helyi reformátusok ellenállása, és különösen az iskolának kiszemelt épület leégése miatt a páterek két év után, 1635 májusában elhagyták a várost, átengedve a helyet a ferenceseknek.[379] Sokkal sikeresebben alakult a gyöngyösi alapítás sorsa. A helyi polgárság szinte kierőszakolta Forró György tartományfőnöktől a jezsuita iskolát, amelynek alapjait Paczoth Ferenc pécsi superior 1633/1634 folyamán vetette meg. A gyöngyösi jezsuita tanintézmény az elkövetkező félszázadban a hódoltsági katolikus oktatás központja lett.[380]

A gyöngyösi iskola megalapítása után a pécsi sokat vesztett ugyan jelentőségéből, de a lehetőségekhez képest továbbra is folytatta működését. A legnagyobb gondot a megfelelő tanerő hiánya jelentette. A jezsuiták a missziós munka mellett nem tudtak a tanítással is foglalkozni, ezért Nagyszombatból vagy más királysági kollégiumból kértek világi tanítókat; emberhiány miatt jezsuita magiszterről nem is álmodhattak. A pécsi tanítóskodás persze nem számított vonzó állásnak. Horváth János így írt erről 1640-ben: „Nehezen tudunk [iskolamestert] szerezni, és még nehezebben tudjuk őket házunkban és asztalunknál megtartani, ők világiak, szabadok és függetlenek akarnak lenni. Miután rövid ideig nálunk voltak, és valami kis pénzt és ruhát szereztek maguknak, elbízzák magukat és elmennek.”[381] Soraiban az előző évek rossz tapasztalatai tükröződnek. 1639-ben a felújított pécsi iskolába királyi országrészből érkezett tanítónak egy jezsuita diák. Az új iskolamester hamarosan megérezte a szabadság ízét és ahelyett, hogy a tanítással foglalkozott volna, unitárius kollégájával részegeskedett és a lányok után járt. A jezsuiták szidalmai elől a szomszédban lakó török tabakokhoz szökött, akik egy átmulatott éjszaka után körülmetélték. Az újdonsült muzulmán a jezsuitákra fenekedő tímárok felbujtására feljelentette egykori munkaadóit a bégnél azzal, hogy meg akarták akadályozni az áttérését. A misszió elöljárója, Horváth János öt hetet töltött a bég palotájában, házi őrizetben, mígnem a délszláv katolikusok 160 forintért kiváltották, a volt tanítónak pedig 16 forintot és egy karasia posztó ruhát adtak kárpótlásként. A törökké lett ifjú ezután sem nyugodott le: megpróbált betörni a jezsuiták házába, de annyira részeg volt, hogy a kert alatt csordogáló Tettye-patakba zuhant. A zaklatások miatt most a jezsuiták fordultak a török magisztrátushoz, hogy szabadítsa meg őket egykori munkatársuktól, akit erre a bég emberei egy éjszakára bezárták és jól elvertek. A renegát tanító ezután elhagyta Pécset és a kanizsai pasa magyar írnoka lett.[382]

A tanító aposztáziája miatt a pécsi katolikusok 1639 után nem voltak hajlandóak áldozni az iskola fenntartására. A tanítás majd két évig szünetelt, emiatt a folyamatosan működő és színvonalas iskolával rendelkező unitáriusok sokat gúnyolták katolikus polgártársaikat.[383] Az elkövetkező években a pécsi iskola a gyöngyösi gimnáziumra támaszkodva indult újra, mintegy annak fiókintézeteként. A gyöngyösi diákok közül hívtak magisztert, a tehetségesebb tanulókat pedig a mátraalji mezővárosba küldték felsőbb tanulmányokra. A diákok továbbtanulásának megszervezése nem volt veszélytelen feladat, mivel a fiatal munkaerők elvándorlása miatt a szpáhik megorroltak a jezsuitákra. 1649-ben például két fiút küldtek Gyöngyösre, de a török földesúr addig zaklatta a pátereket, hogy az egyik diák kénytelen volt az iskolát odahagyva visszatérni falujába. A környezetéből kitörni vágyó tehetséges fiú végül özvegy anyjával együtt menekült el Baranyából, hogy tanulmányait folytathassa.[384]

A pécsi iskola elsődleges feladata a baranyai pap- és licenciátus-utánpótlás biztosítása volt, ellensúlyozandó az unitárius és református iskolák hatását, amelyek nagy számban bocsátották ki a prédikátor-jelölteket.[385] Vinkovics Benedek püspöksége idején folyamatosan érkeztek pécsi diákok a zágrábi szemináriumba. Név szerint is ismerjük a szerémségi származású Fülöpöt és Kőrösi Miklóst, akiket Vidóczi tanított, és néhány év zágrábi tanulás után visszatértek a hódoltságba.[386] Sokszor akkora volt a paphiány, hogy a szemináriumi tanulmányok is elmaradtak, és csupán a jezsuiták tanítottak meg néhány alapvető dolgot a papjelölteknek, akiket aztán valamelyik arra járó misszióspüspökkel felszenteltettek. 1635-ben Vidóczi egyik tanítványát a Szerémségben szentelte fel Massarecchi érsek. Őt a jezsuiták az egyik baranyai plébániára szánták, hogy megakadályozzák a protestáns prédikátor felfogadását. „Faragatlan ugyan, Zágrábban még principistának se lenne jó, de dicsérik, és 14 falut lát el, jó életű, érett és megfontolt, […] bárcsak sok ilyen emberünk lenne…” – írta róla Horváth Vinkovics Benedek pécsi püspöknek.[387] A püspök megpróbált némi minőségi igényt érvényesíteni a papi utánpótlás biztosításában, és ugyanebben az évben megtagadta egy hasonlóan „alulképzett” fiatal felszentelését.[388] 1637-ben négy tanítványuk lépett be a lelkipásztori munkába: három magyar fiút licenciátusként küldtek ki a magyar falvakba, egy szláv diákjukat pedig Jeronim Lučić drivastói püspök szentelte pappá.[389]

A pécsi iskola diákjai közük néhányat név szerint is ismerünk. Mohácsy György pozsonyi kanonokról fentebb már megemlékeztünk. Hozzá hasonlóan a római Collegium Germanicum et Hungaricumban végzett Pécsi András sem igyekezett vissza a hódoltságba, hanem szintén a pozsonyi káptalan tagjaként plébánoskodott Nyitraegerszegen.[390] A bécsi Pázmáneumban mindössze három baranyai fiatal tanult: Paulovics Gergely Mohácsról (1627), Nagyharsányi Barovius István (1631) és Sántosi András (1656).[391] Nyilván sokkal többen kerültek a nagyszombati egyetemre: az anyakönyvben előbukkanó öt Pécsi és a három Baranyai vezetéknevű hallgatót nagy valószínűséggel a pécsi jezsuiták indították el az értelmiséggé válás útján.[392] Az iskola hatásfokát a pécsi származású jezsuiták viszonylag nagy száma dicséri. A katalógusok alapján kilenc rendtagról állapítható meg minden kétséget kizáróan, hogy Pécsről és környékéről származtak, esetükben a helyi jezsuita indíttatás minden kétségen felül áll.[393] Ugyancsak valószínűsíthető, hogy a pécsi előnevű bosnyák ferencesek is jezsuita diákok voltak.[394]

VII) A püspöki helynöki megbízás és a vidéki lelkipásztorkodás

1) A helynöki megbízás és következményei

A jezsuita misszió alapításától kezdve szorosan összefonódott a királysági egyházi struktúrákkal: a misszió elöljárói a pécsi és veszprémi püspökök, illetve a kalocsai érsek helynökei voltak.[395] Ez a megbízás nemcsak a püspökök hódoltsági képviseletét oldotta meg, hanem a jezsuiták számára is előnyökkel járt, hiszen ordináriusi joghatósággal léphettek fel a három egyházmegye papjaival, licenciátusaival és híveivel szemben. Vásárhelyi tevékenysége és kudarcai ugyanakkor a vikáriusság valamennyi ellentmondására rávilágítottak: a királyságban élő püspök tekintélye a hódoltságban nem sokat segített, sőt komoly veszélybe sodorhatta a missziót. Cserneky működése alatt ezek a problémák még élesebben vetődtek fel, ugyanis a rendből való elbocsátása után öt évig viselte világi papként a helynöki tisztséget. Erre hivatkozva zsarolta jezsuitákat, és egymás ellen uszította a baranyai szláv és magyar katolikusokat. A magyar papok hiányát jelzi, hogy a római figyelmeztetések ellenére Balásfy Tamás és Dávid Pál püspökök ragaszkodtak a személyéhez, és Draskovich György is csak akkor vált meg tőle, amikor Péchy Bálint személyében újból magyar páter került Pécsre.[396]

A jezsuiták és a pécsi püspök kapcsolataira vonatkozó ismereteink nagy része Vinkovics Benedek kormányzásának idejéből (1630–1637) származik, hála a püspök fennmaradt levelezésének. Vinkovics a Pázmány által támogatott új főpap-generáció tipikus tagja volt, püspöki kinevezését is az érsek közbenjárásának köszönhette.[397] Az ismert körülmények miatt ő sem járt Pécsett, ennek ellenére legjobb tudása szerint igyekezett gondoskodni egyházmegyéjéről. Ebben a munkában különösen nagy szerep jutott jezsuita helynökeinek: Paczoth Ferencnek és Horváth Jánosnak.[398] A vikáriusok legfontosabb feladata az egyházmegye lelkipásztori munkájának irányítása és az egyházi utánpótlás biztosítása volt. A jezsuita vikáriusok közvetítették a püspök akaratát az egyházmegye papsága és licenciátusai felé. Horváth János 1634. április 24-én Szenterzsébeten papi gyűlést tartott, ahol a püspök utasítására kihirdette az 1633. évi nagyszombati tartományi zsinat határozatait.[399] 1636. október 25-én a jubileumi búcsú és a kanonizálatlan szentek tiszteletét tiltó pápai bulla kihirdetésére kaptak megbízást.[400] A pécsi püspök 1635-ben, a veszprémi 1639-ben és 1642-ben kötelezte a jezsuitákat, hogy az új naptár használatát vezessék be.[401] A helynöki feladatkör legnehezebb részét az egyházi fegyelem betartatása jelentette. A jezsuiták panaszai szerint a licenciátusok leszoktatták a híveket a szentségek vételéről, mondván: elég a prédikáció. Máskor pedig szenteletlen ostyával áldoztattak, ez a gyakorlat még az 1630-as években is előfordult.[402] Hiába adott utasítást a püspök, hogy a helynök függessze fel az ágyasságban élő licenciátusokat, azok mindig hathatós védelmet találtak a helyi szpáhiknál. A török földesurak a licenciátusokban látták a lakosság helyben maradásának zálogát, ezért a legritkább esetben tűrték el, hogy a jezsuiták a püspöki parancs értelmében elmozdítsák őket.[403] A jezsuita helynökök idővel belátták, hogy a siker érdekében nekik is alkalmazkodniuk kell a hódoltsági feltételekhez, és ennek jegyében ők is a török segítségét vették igénybe, ha egy-egy engedetlen licenciátustól meg akartak szabadulni.[404]

A helynökök nemcsak a szpáhik ellenállása, hanem az utánpótlás megoldatlansága miatt sem léphettek fel határozottabban a fegyelmezetlen prédikátorok ellen. „A hitszónokok nagy része rossz, botrányos és iszákos életvitelt folytat, húsvét után hármat elfogtak és börtönbe zártak egy időre, ágyasságért 100 forintra büntették, majd kiengedték őket. Tanácstalan vagyok velük kapcsolatban: nem büntethetünk, szpáhijaik miatt el sem bocsáthatjuk őket, hiszen nem tudunk senkit sem küldeni helyettük. Ha lenne néhány papunk, rögtön a plébániákra helyeznénk azokat, és minden rendben lenne” – írta Horváth 1635-ben.[405] Horváth egyébként is nehezebben találta meg a hangot a világi prédikátorokkal és a helyi papsággal, mint elődei: nem csak a licenciátusok nem szerették, hanem még Vidóczival is összezörrent, végül a püspöknek kellett önmérsékletre inteni.[406] A jezsuiták az öreg licenciátus-nemzedék leváltásában látták a megoldást. Ennek érdekében az 1610-es évektől kezdve képezték iskolájukban a fiatalokat, közülük a gyengébbek licenciátusok, az értelmesebbek néhány év zágrábi tanulás után papok lettek. A kádercsere eredményei már 1620-ban megmutatkoztak: 15 baranyai licenciátusból 9 fiatal volt.[407] Az öreg licenciátus-gárda utolsó képviselői az 1630-as évek végére haltak ki. Az utánpótlás megszervezésében – kisebb-nagyobb mértékben – a püspökök is részt vállaltak, bár ezzel kapcsolatban is csak Vinkovics működéséről vannak konkrét ismereteink. A püspök anyagilag is támogatta a pécsi iskolát, és állta a pécsi növendékek zágrábi tanulmányainak költségeit.[408] Emellett két-két alapítványi helyet akart szerezni egyházmegyéje számára Bécsben és Grazban, illetve egyházi javadalmat kért az uralkodótól, hogy annak jövedelmeit a papnevelés céljaira fordíthassa.[409] Egyik elgondolása sem vált valóra: egyrészt Rómában a nem rezideáló püspök terveit nem vették komolyan, másrészt pedig a király 1637-ben a zágrábi püspökségre helyezte át.[410]

A jezsuiták helynöki munkájuk részeként folyamatosan gondoskodtak a falusi templomok helyreállításáról. A templomokkal kapcsolatos építkezések jogi buktatóira a pécsi templommal kapcsolatban már utaltam, az ott elmondottakat a falusi plébániákon regisztrálható nagyszámú építkezés is megerősíti. Az 1630-as évektől kezdve az évkönyvek rendszeresen beszámoltak a templomépítkezésekről, és ami még meglepőbb: ez volt a jezsuiták egyetlen olyan tevékenysége, amelyet a törökök egyértelműen támogattak. 1634-ben két templomot építettek újjá a hívek adományaiból és a török földesurak kifejezett biztatására;[411] 1636-ban ugyancsak két, a hosszú török háború idején lerombolt templomot restauráltak; 1637-ben négy, 1638-ban három, 1639-ben két újabb templom felújításáról értesülünk, az egyik Pécstől egy mérföldre az unitárius falvak között, a másik pedig a veszprémi egyházmegyében, református környezetben állt.[412] Az utolsó két adatunkat negyven év választja el egymástól: 1640-ben egyetlen templom helyreállításáról, majd 1680-ban az észak-baranyai Citó község Szent Jakab templomának felújításáról számol be az évkönyv.[413] A nagyarányú templomépítési program természetesen nem valósulhatott volna meg a helyi török földesurak aktív támogatása nélkül, ennek hátterében a templomok népességmegtartó ereje állt. A jezsuita források rendszeresen megemlékeznek a lakosság nagyarányú elvándorlásáról, amelynek okait az egyre gyakoribbá váló hajdúbetörésekben és a növekvő török adóterhekben jelölik meg.[414] Ezeket az adatokat a településtörténeti kutatások eredményei teljes mértékben alátámasztják.[415] A jobbágyok megtartásán fáradozó szpáhik a templomok helyeállításában a falvak megmaradásának zálogát látták. Az 1637. évi beszámoló szerint a török birtokosok egyenesen könyörögtek a misszionáriusoknak: az ő falvaikban is gondoskodjanak a templomok felújításáról, hogy ezzel  gátat vessenek a falvak elszéledésének.[416]

A jezsuiták elsősorban a pécsi püspökök helynökeiként tevékenykedtek, de időről időre a veszprémi püspökök és a kalocsai érsekek is megbízták őket hódoltsági képviseletükkel. Az 1640-es évektől kezdve a vidéki feladataik annyira felszaporodtak, hogy Pécsről kiindulva egyre nehezebben tudták ellátni azokat. Missziós körútjaikat sokszor a törökök által elrendelt kijárási tilalom is akadályozta.[417] A hatékonyabb munka kedvéért az 1650-es évektől kezdve az egyik jezsuita állandó jelleggel Szebénybe költözött, innen kiindulva gondozta a Mohács környéki katolikusokat.[418] 1667-ben saját kezükbe vették a hetényi plébánia vezetését, 1670-ben pedig házat vásároltak a faluban és visszaszerezték az elidegenített egyházi javakat, megteremtve ezzel a letelepedés feltételeit. Az önállósuló hetényi misszió a Pécstől északra fekvő katolikus falvak lelkipásztori központja lett.[419]

A távolságok miatt komoly gondot jelentett a veszprémi püspökség katolikusainak a gondozása, ezért 1635-ben a somogyi részeket hűséges munkatársukra, Vidóczi Fábiánra bízták, aki Buzsák központtal szervezte meg a somogyi lelkipásztorkodást.[420]  Távozása után Horváth 1641-ben úgy határozott, hogy a somogyi katolikusok számára önálló missziót alapít Koppányon.[421] Az új állomás rövid idő múlva a nyugalmasabb Andocsra költözött át, ettől kezdve teljesen átvette pécsi társától a veszprémi egyházmegye katolikusainak ellátását: Andocs 1684-ig a Balaton–Fehérvár–Simontornya közötti terület katolikus lelkipásztori központja lett, elöljárói pedig a veszprémi püspökök hódoltsági helynökeiként tevékenykedtek.[422] Sokkal nehezebb volt a kalocsai egyházmegye ellátásának a megszervezése. A Bácskában a délszláv bevándorlás következtében már a 16. század második felében megjelentek a bosnyák ferencesek, a 17. században pedig számos plébániát alapítottak az egyházmegye déli területein, amelyek a boszniai Olovo kolostorának fennhatósága alatt álltak.[423] A kalocsai egyházmegye magyar katolikussága afféle lelkipásztori senkiföldje volt, hozzájuk a pécsi misszionáriusok és a szegedi barátok is csak ritkán látogattak el. A jezsuiták elsősorban a Moháccsal átellenben fekvő, licenciátusok által gondozott falvak katolikusait keresték fel.[424] Néha elmerészkedtek Kalocsára is, hogy a kisszámú magyar hívő számára a szentségeket kiszolgáltassák. Ilyenkor azonban számolniuk kellett a bosnyák ferencesek ellenállásával, akik nem örültek a betolakodó papoknak. 1674-ben egy ferences barát egyszerűen kizárta a jezsuitát a kalocsai katolikus kápolnából, így az egy református házában volt kénytelen misézni.[425]

A helynöki megbízás nem csak a lelkipásztori munka megszervezését, hanem a pécsi püspök (és rajta keresztül a magyarországi katolikus hierarchia) jogainak védelmét is jelentette a déli irányból terjeszkedő bosnyák ferencesek, misszionáriusok és püspökök joghatósági törekvéseivel szemben.[426] A hódoltsági jezsuita misszió megalapítása utáni két évtized a jezsuiták és a bosnyák ferencesek közötti elkeseredett küzdelem jegyében telt, ennek tétje a hódoltság déli, gazdag plébániáinak birtoklása és a belgrádi kápolna feletti joghatóság megszerzése volt. Az egyháziak csetepatéja rövidesen a bosnyák és raguzai kereskedők közötti élet-halál harccá szélesedett ki, amely ekkor már a hódoltsági kereskedelemben elfoglalt pozíciókért folyt.[427] A küzdelem hullámai Pécsre is elértek. A bosnyák ferencesek a belgrádi jezsuiták elűzése érdekében megpróbálkoztak a pécsi misszió ellehetetlenítésével. Ennek érdekében az 1620-as évektől kezdve szilárdan megvetették a lábukat a Dunántúlon, terjeszkedésüket a boszniai püspökök joghatósági igényei követték. Toma Ivković boszniai apostoli adminisztrátor 1625-ben kísérletet tett, hogy joghatóságát a pécsi jezsuitákkal is elismertesse, a következő évben pedig ferences plébánosokat küldött Szigetre és a Balaton mellé.[428] A Pécs környékén működő ferenceseket különösen a magyar egyház jogait megalkuvás nélkül képviselő Cserneky bőszítette, és többször megpróbálták a török bíróság segítségével eltávolítani. A magyarországi terjeszkedés hatékonysága érdekében fiataljaikat a gyöngyösi ferences kolostorba küldték tanulni.[429] A jezsuiták és a ferencesek között különösen a somogyi plébániákért folyt kemény küzdelem. A ferencesek a szultántól és a budai pasától kiváltságleveleket szereztek, amelynek értelmében csak ők működhetnek a hódoltságban. Erre hivatkozva az 1620-as évek végén Pécsett és Koppányban is felléptek a jezsuiták ellen, a misszionáriust befogadó koppányi Szűcs Pétert pedig 600 forintra büntettették a pécsi béggel.[430] A ferencesek visszaszorítása érdekében Paczoth Ferenc 1630-ban azzal a javaslattal állt elő, hogy Pázmány kérje a pápától a hódoltság feletti joghatóságot, és helynökök révén kormányozza a török alatti területeket.[431]

A bosnyák ferencesekkel való viszályok az 1630-as évek második felében alábbhagytak, az utolsó erre vonatkozó adat 1638-ból ismert.[432] A barátok ugyanis 1632-ben elérték céljukat és elűzték a jezsuitákat Belgrádból, majd egy évtized múlva kibékültek a raguzai kereskedőkkel.[433] A jezsuiták az 1650-es évek elején Temesvárról is eltűntek, ezzel gyakorlatilag megtörtént a hódolt Dél-Magyarország lelkipásztori szempontból való felosztása: a pécsi jezsuiták dolgoztak a dunántúli (elsősorban baranyai és somogyi) magyarlakta plébániákon, míg a délszláv bevándorlók által megszállt dunántúli, bácskai és temesközi falvakban a bosnyák ferencesek és néhány horvát világi pap működött.[434] Pécs és környéke ezzel egyidőben egy másik konfliktus-sorozat színtere lett. Az 1610-es évektől kezdve a pécsi püspökök fokozott érdeklődést mutattak egyházmegyéjük (elsősorban persze anyagi) helyzete iránt, és pontosan ezekben az években fordult a Szentszék érdeklődése is a magyarországi hódoltság felé. A Dráva bal partján megjelentek az első apostoli misszionáriusok és misszióspüspökök, akik igyekeztek joghatóságukat a baranyai papsággal is elismertetni. Tevékenységük komoly joghatósági vitákhoz vezetett, amelyek kereszttüzében a pécsi püspököt képviselő jezsuiták álltak.

A misszió fennállásának első negyedszázadában a római törekvések fő képviselője, Don Simone Matkovich keserítette folyamatosan az életüket. Matkovich kezdettől fogva úgy érezte, hogy a belgrádi misszióval ellentétben a pécsi irányítása kicsúszott a kezei közül, mivel az itteni páterek a királysági egyházi intézményeket képviselték. Ezért megpróbálta elérni, hogy a misszió csak a római elöljáróktól és a Szentszéktől függjön. Törekvései nem vezettek eredményre, így az 1620-as évektől kezdve állandóan áskálódott a misszionáriusok ellen. Még 1638-ban, közvetlenül a halála előtt is azon mesterkedett, hogy a mohácsi bég segítségével kiebrudalja a jezsuitákat Pécsről.[435] Az első belgrádi székhelyű misszióspüspök, Petar Katić 1620-ban megpróbálta a baranyai plébániákon elismertetni a joghatóságát, és pénzt követelt a Dráván túli református templomok visszavételére. A jezsuiták a pécsi püspök jogaira hivatkozva kifejezetten ellenezték tevékenységét az egyházmegyében, Katić viszont nem ismerte el a jezsuiták helynöki megbízatását.[436] A viták Vinkovics kinevezése után újult erővel lángoltak fel. Az elődeinél lelkiismeretesebb püspök mindenekelőtt törvényes felmentést akart szerezni a rezidencia-kötelezettség alól, ennek érdekében teológiai szakvéleményeket is szerzett. Emellett kétségbevonta a Szentszék által kinevezett apostoli adminisztrátor, Pietro Massarecchi antivari érsek joghatóságát egyházmegyéje területén.[437] A Propaganda Kongregáció természetesen megvédte saját álláspontját és emberét, kijelentve: a Szentszék továbbra is ragaszkodik a püspök rezidencia-kötelezettségéhez, ellenkező esetben Massarecchi apostoli delegátusi jogkörrel működik az egyházmegyében.[438]

A viták Vinkovics utódai alatt sem szűntek meg. 1638-ban Pietro Sabbatini, a szerémségi világi papok helynöke, és Jeronim Lučić boszniai apostoli adminisztrátor tett kísérletet néhány pécsegyházmegyei plébánia megszerzésére, kétségbe vonva a jezsuiták helynöki jogait. Sabbatini a Propaganda Kongregáció felhatalmazásaival, Lučić pedig török parancslevelekkel lépett fel a páterek ellen, akik „hazai pályán” viszonylag könnyen visszaverték a két délszláv pap jogigényeit.[439] A Szentszék ugyanakkor továbbra is teljesen következetesen védte a missziós hierarchia hódoltsági hadállásait. 1642-ben szinte olvasatlanul dobták félre Bosnyák István pécsi püspök levelét, amelyben a Propaganda által küldött papokra panaszkodott.[440] A rendkívül aktív belgrádi püspök, Benlich Máté hosszúra nyúlt egyházkormányzata (1651–1674) idején számos alkalommal összeütközött a jezsuitákkal. Először 1653/54 folyamán került szembe Ágoston Péterrel és Blaskovich Miklóssal, akik nem ismerték el joghatóságát, nem fogadták el az általa küldött búcsút, megakadályozták a Szigetre rendelt ferences működését, és a tudta nélkül neveztek ki Lőcsre plébánost.[441] A püspök panaszai nagy port kavartak Rómában. A Propaganda Kongregáció a jezsuita rendfőnöktől kért magyarázatot az esetre, aki ingerült hangú levélben kérte számon a történteket az osztrák tartományfőnöktől. A rendfőnök szemmel láthatólag nem tudott a helynöki megbízásról, sőt egyenesen elképzelhetetlennek tartotta, hogy a misszionáriusok ezt a fogadalmukkal teljesen ellenkező megbízatást elvállalták. A tartományfőnöknek sikerült kimagyaráznia a kínos helyzetet,[442] és Ágoston visszahívása után a pécsi jezsuiták hosszú ideig jól megfértek a belgrádi püspökkel, sőt aktívan támogatták a Petar Jurjević szerémi és Marian Maravić boszniai püspökökkel való viszályaiban.[443]

A következő évtized végén a misszióspüspök és a jezsuiták viszonya ismét megromlott. Rokochich Mihály 1668-ban felbujtotta az izsépi katolikusokat, hogy zavarják el a Benlich által küldött plébánost, majd a saját emberét ültette a gazdag drávaszögi plébániára. A túlbuzgó misszionárius eljárása nem találkozott a rendi elöljárók helyeslésével, ezért 1669-ben visszahívták Pécsről.[444] A viták 1673-ban újultak ki, amikor az elhunyt pécsi plébános utódát a jezsuiták a püspök megkérdezése nélkül nevezték ki. Ez a Miklós nevű pap állítólag olyan botrányosan viselkedett, hogy a hívek Benlichtől kértek segítséget. Benlich megpróbálta jobb belátásra bírni, de Miklós pap a jezsuitákra hivatkozva nem engedelmeskedett neki.[445]

A gyakori joghatósági viták ellenére a jezsuiták mégis rá voltak utalva a boszniai és belgrádi püspökökre. A missziós főpásztorok időről időre megfordultak Pécsett, kiszolgáltatták a bérmálás szentségét és pappá szentelték a jezsuita diákokat. Ismereteink szerint Antun Matić scardonai püspök az 1610-es évek derekán,[446] Petar Katić prizreni püspök 1619-ben,[447] Albert Rengjić szendrői püspök 1627-ben,[448] Pietro Massarecchi antivari érsek 1632-ben,[449] Marin Ibrišimović belgrádi püspök 1649 táján,[450] Benlich Máté pedig 1653-ban (és utána feltehetőleg még többször is) jártak a városban.[451] A jezsuiták helynöki működésének következtében Pécs és Baranya, a misszióspüspökök jogigényei ellenére, a magyar egyházi intézményrendszer része maradt, és Szegeddel együtt (ahol az alsóvárosi ferences kolostor gvardiánjai hasonló módon őrizték a csanádi püspökök joghatóságát)[452] a délszláv egyházi intézmények behatolásának és a szentszéki missziószervezés hatósugarának északi határpontját jelentette.[453]

A helynöki kinevezés a püspökök lelki ügyekben történő képviseletére (vicarius generalis in spiritualibus) szorítkozott,[454] a jezsuiták a veszélyekre és a misszió eredeti célkitűzéseire hivatkozva nem kívántak részt vállalni a birtokjogi harcokban és az adószedésben. A fennmaradt levelezés tanúsága szerint a püspökök általában tiszteletben tartották ezt a kérést, és valóban nem vették igénybe a jezsuiták szolgálatait.[455] Az adókat a kiskomáromi vagy a légrádi kapitányok és tisztek bérelték,[456] nekik pedig nem volt szükségük a jezsuiták segítségére. Az árenda összege 200-300 magyar forint körül mozgott, az 1650-es években elérte az 500 forintot is. Ehhez járultak még a kisebb ajándékok, általában török szőnyegek.[457] Ez a summa a ténylegesen behajtott jövedelemnek csak kis részét tette ki, és a püspökök sokszor még ehhez sem jutottak hozzá.[458] Emiatt Pyber Jánostól kezdve a püspökök megpróbálták kiiktatni a végváriak közreműködését, és saját kézbe venni az adóztatást.[459] Törekvéseik csak a hódoltság utolsó évtizedében jártak sikerrel: Széchenyi Pál volt az első, aki maga gondoskodott az adók behajtásáról, így mintegy évi 1000 forintra emelte a püspökség jövedelmeit.[460]

Az adatok hiánya ugyanakkor nem feltétlenül jelenti, hogy a jezsuitáknak sikerült teljesen kivonniuk magukat az ilyen jellegű feladatok alól. Nyilván a rossz tapasztalatok miatt kérte Horváth János 1640-ben, hogy „[a püspökök] egyáltalán semmit se írjanak vagy üzenjenek világi dolgokról, adóról, behajtásokról, az alattvalók ajándékairól vagy büntetésekről. Vannak hadnagyaik és katonáik, akikkel ilyen dogokat nélkülünk is elintézhetnek.”[461] Horváth aggodalmainak hátterében az állt, hogy a pécsi török hatóságok gyakran vádolták a jezsuitákat a püspökök részére történő adószedéssel.[462] Ugyanakkor a végváriak fokozottabb jelenléte miatt a pécsi püspökök feltehetőleg kevésbé vonták be anyagi ügyeik intézésébe a jezsuitákat, mint a csanádi püspökök a szegedi gvardiánokat.[463]

Nem mondhatjuk el ugyanezt a kisebb egyházi birtokosokról, akiknek nagyobb szükségük volt a jezsuiták ingyenmunkájára. Bartók István pécsváradi apát és a pécsi jezsuiták levélváltása alapján azonban a jezsuitákat mégsem nevezhetjük adóbehajtóknak, hiszen világi ügyekben végső soron semmilyen joghatóságuk sem volt, legfeljebb csak segítettek az adók felküldésében és a kapcsolattartás megszervezésében. A levelekből sokkal inkább jobbágyvédő tevékenységük körvonalazódik. Horváth János 1635-ben a németi jobbágyok panaszait közvetítette a püspök felé: a kiskomáromi katonák elrabolták a gyermekeiket, állandóan rájuk törnek, míg a gazdagabb református falvakat békén hagyják.[464] Horváth Tamás szerint Bartók jobbágyai szívesen felvinnék uruknak a járandóságát, ha ezt biztonságosan megtehetnék, ráadásul a pápai, kiskomáromi és légrádi katonák is pénzt követelnek tőlük.[465] Mucsei István szintén mentegette a szebényi jobbágyokat, akik a mohácsi bég tilalma miatt nem küldték eddig az adót. Különben is meg kell várniuk a régi naptár szerinti pünkösdöt, írta a misszionárius, hogy a pécsi vásáron megfelelő szőnyeget vehessenek az apátnak. A patacsiak csak négy forintot tudtak küldeni, mert annyira elszegényedtek a légrádi hajdúk rablásai miatt. Mucsei szerint a végváriak rablásaitól Bartóknak kellene megvédenie jobbágyait.[466] Az apát feltehetőleg semmit sem tett ez ügyben: két év elteltével Mucsei páter még keserűbben panaszolta fel a szebényi, fejéregyházi és szűri jobbágyok szenvedéseit.[467]

A helynöki joghatóság kevés előnye semmiképp sem állt arányban a belőle fakadó hátrányokkal. Már Vásárhelyi esetében is láttuk, hogy a királysági egyházi intézményekkel való kapcsolattartás igen komoly veszélyekbe sodorta a misszionáriusokat. A hanyatló, egyre bizonytalanabbá váló török tartományi vezetés és a kiszolgáltatott polgári lakosság forrásaink tanúsága szerint az 1630-as évektől kezdve – joggal – szinte paranoiás módon rettegett a hajdúktól és a végvári katonáktól.[468] A feszült légkörben a jezsuiták egyre gyűlöletesebbé váltak, a közhiedelem szerint ugyanis a páterek nem csak kémkedtek, hanem állandó kapcsolatban álltak a hajdúkkal, nekik élelmet és szállást nyújtottak, házukban egész arzenált rejtegettek, missziós körútjaikon a török elleni összefogásra buzdítottak.[469] 1637-ben egyik tehetősebb török szomszédjukat a hajdúk elfogták, és Nagyszombatba vitték, ahol 600 forintban állapították meg a sarcát, majd kibocsátották. A török rab visszatért Pécsre, hogy a váltságdíját összegyűjtse, és rögtön a jezsuitákra támadt, mondván: csak ők árulhatták el a portyázó végváriaknak.[470]

A helyi hatóságok a közhangulatot kihasználva a jezsuitákat tették meg bűnbaknak, ezzel egyrészt kanalizálták a feszültségeket, másrészt pedig az állandó bírósági hercehurcák révén tisztes anyagi haszonhoz jutottak. 1649-ben a kanizsai pasa általános vizsgálatot rendelt el Pécsett a hajdúk helyi támogatóinak felkutatására: vizsgálóbiztosokat küldött a városba, az ő elnökletük alatt többször összehívták a dívánt, a jezsuiták mellett valamennyi keresztény egyházit kihallgattak. A misszió elöljáróját, Blaskovich Miklóst a beszámoló szerint a reggeli mellől rángatták el, hogy számot adjon a hajdúkkal való kapcsolatairól. A tárgyalást az évkönyv így ismerteti: „Megáll tehát a díván előtt Miklós atya, a körülálló törökök üvöltése közepette, akik mintegy kétezren voltak jelen. Fedetlen fővel, fejét meghajtva derűs arccal üdvözöl mindenkit. Ekkor mindenki elcsöndesedik, és a kanizsai aga megkérdezi: miért evett, ivott és tárgyalt a hajdúkkal? Erre a páter a többiek helyeslése mellett így felelt: Nagyságos uraim! Tizedik éve immár, hogy a hatalmas császár földjén szolgálom a keresztényeket, és amennyiben nem hogy török, hanem akár egy cigánygyerek […] tanusítja is, hogy ez alatt bármi dolgom volt a hajdúkkal, ne kard vagy karó általi halálra […] ítéljetek, hanem találjátok ki számomra a lehető legkegyetlenebb halálnemet, és azzal pusztítsatok el, hiszen itt állok előttetek, és nem tudok elmenekülni a kezeitek közül. A kanizsai aga a tagadás hallatán így szólt: hol vagytok hát, akik ezt az embert hazaárulással és a hajdúkkal való kivételes barátsággal vádoltátok, gyertek elő és beszéljetek! De még csak meg se nyikkant senki sem. Ezután az aga ismét az atyához fordult: de akkor miért tartasz összejöveteleket a falvakban? Ősi szokás szerint cselekedtem, felelt a páter, amelyet a néhai hatalmas Szulejmán ideje óta megőriztek a keresztények, és a hatalmas császárok (így a jelenlegi is) engedélyükkel és tekintélyükkel megerősítettek. Ekkor a páter térdet hajtva elővette a császár levelét, megcsókolta és a fő kádinak, vagyis az egész pécsi tartomány bírájának adta át. A kádi tiszteletteljesen felemelkedett, átvette és elolvasta a levelet, és megerősítette a hitelességét. Erre mindenki elámult […], a kanizsai aga pedig, kétségkívül a pécsiek szavától felindulva, súlyosan megfenyegette: vigyázz, mondta, nehogy a falvakba betedd a lábad, ne szaladgálj ide-oda, hacsak nem akarsz halállal bűnhődni. Egyébként menj békével.”[471]

Az egész vizsgálat folyamán kitapintható a két török hatóság, a kanizsai agák és a pécsi bég közötti feszültség. Ez utóbbi nem nyugodott bele a felmentő ítéletbe, és bezáratta a misszionáriust, végül csak az aga kifejezett parancsára engedte szabadon. A török hatóságok kiszámíthatatlan indulatait jelzi, hogy mindez a református Toldi Pál meggyilkolásának napján történt, a Toldit felkoncoló katona pedig a jezsuiták ügyének legbuzgóbb szószólói közé tartozott.[472]

Az 1649. év eseményei a következő esztendőkben megismétlődtek. 1652-ben a közbiztonság romlása miatt szabályos hajtóvadászat indult a hajdúk hódoltsági támogatói ellen, ennek során számos magyar katolikust fogságba vetettek; egyes előkelő pécsi polgárok, a jezsuitákkal együtt, a falvakban bujkáltak. A hajdúk segítésének vádjával 17 polgárt húztak karóba Pécsett a város négy pontján. Ugyanígy jártak a Szigetre vitt foglyok is, míg Kanizsán a határ közelsége miatt nem merték az ítéleteket végrehajtani. Az évkönyv szerint a kétségbeesett bosszú nem javított a törökök helyzetén: a portyák még gyakoribbá váltak, egy török főembert a magyar végváriak a pécsi városkapu előtt kaszaboltak le. Ezek az események a jezsuita misszionáriusok életét is megkeserítették. A rejtekéből visszatérő Ágoston Pétert komoly veszély fenyegette, amikor egy nem várt pártfogó jelent meg a színen: a pécsi imám, akit az évkönyv a jezsuita barátjának nevez. A török papok elöljárója meggyőzte a jezsuita ártatlanságáról a kádit, aki ezután kijelentette: a katolikus papok sérthetetlenségét kimondó szulejmáni privilégium értelmében sohasem fog beleegyezni a jezsuita kivégzésébe.[473] 1658-ban a végváriakkal való levelezés vádjával Horváth Tamást kiutasították Pécsről, sőt törvényen kívül helyezték és bárki büntetlenül megölhette.[474] 1674-ben a budai pasa akarta bebörtönözni a hetényi misszionáriust, hogy pénzt csikarjon ki a szabadulásáért, de a jobbágyai helyben maradása miatt aggódó szpáhi erőszakkal akadályozta meg a jezsuita Budára vitelét. Ugyanígy zsarolta a szebényi jezsuitát a mohácsi bég is.[475] A török hatóságok ilyen jellegű akciói a misszió történetének utolsó évtizedében sem szűntek meg, csupán a forrásaink válnak egyre szűkszavúbbá.[476]

A misszió egész történetét végigkísérő üldözések mindenekelőtt két kérdést vetnek fel: vajon tényleg kapcsolatban álltak-e a jezsuiták a végvári katonasággal és folytattak-e valamiféle kémtevékenységet, illetve mi a magyarázata annak, hogy a hódoltsági missziók történetében egyetlen jezsuita sem szenvedett mártíromságot? Az első kérdésre végleges választ adatok hiányában nem tudok adni. A török hatóságok és a helyi lakosság által hangoztatott vádakat (végváriakkal folytatott rendszeres levelezés, hajdúk rejtegetése, parasztok felfegyverzése) teljes bizonyossággal elvethetjük, hiszen a hadi cselekményekben való közvetlen részvétel valóban öngyilkosság lett volna, és ezt egyetlen adatunk sem támasztja alá. Másfelől a jezsuita misszionáriusok kezdettől fogva elhatárolódtak az aktív törökellenes politizálástól, sőt beadványaikban éppen a törökkel való jó viszony fontosságát hangsúlyozták.[477] Ennek ellenére a jezsuiták tiszta szívükből kívánták a török kiűzését, és ha alkalmuk adódott rá, nyilván mindent megtettek ennek érdekében. Az elszórt adatforgácsokból kiderül, hogy leveleikben vagy a levélhordókon keresztül szóban tájékoztatták a királysági címzetteket (általában főpapokat és jezsuitákat) a hadi helyzetről és a csapatmozgásokról.[478] A királyságba való visszatérésük után pedig a térség szakértőinek számítottak, akiknek értesüléseit magas politikai szinten is nagyra becsülték.[479] Mindezzel együtt rendszeres kémtevékenységről aligha lehetett szó.

A töröknek a jezsuitákkal szemben tanúsított „kíméletére” viszonylag egyszerűbb a magyarázat. A misszionáriusok pécsi működésének magas szintű jogi biztosítékai voltak. Az 1615. évi bécsi béke hetedik pontja szabad működést biztosított a katolikus papoknak és a jezsuitáknak az Oszmán Birodalom területén, az 1642. évi szőnyi béke és ennek 1650. évi meghosszabbítása pedig már kifejezetten a pécsi jezsuiták háborgatását tiltotta.[480] A páterek nem érték be ennyivel, hanem rendszeresen gondoskodtak szultáni védőlevelekről is. Ennek érdekében utazott Vásárhelyi Graciani kíséretében Konstantinápolyba, a későbbiekben pedig feltehetőleg a császári követek révén szerezték be a szükséges védleveleket.[481] A többoldalú jogi garanciák (mint azt fentebb láttuk) az állandó zaklatásoktól, elzárásoktól, bírósági komédiáktól nem mentesítették ugyan a jezsuitákat, de kivégzésüket egyetlen pasa vagy bég sem kockáztatta meg.[482] Másrészt egy ilyen radikális megoldásból semmi hasznuk sem származott volna. Kivétel nélkül valamennyi feljelentésnek és pernek a célja a váltságdíj kicsikarása volt, tehát a jogi eljárásokat egyszerű jövedelem-kiegészítésnek tekintették. Ennek persze mindig megvolt a maga koreográfiája: a látványos bírósági tárgyalások, a bég vagy a pasa haragja és a halálos ítélet, a siralomház, a karók megfaragása és felállítása, majd a jóindulatú pártfogók megjelenése és az ítélethozó váratlan megenyhülése, a váltságdíj kialkudása és keserves összegyűjtése. A török tisztviselők minden esetben biztosak lehettek, hogy értékes foglyaikat valaki kiváltja: ha nem a helyi polgárok, akkor majd gazdag rendtársaik a királyi Magyarországról vagy Bécsből.[483] Ezt szem előtt tartva a tisztviselők nem kicsinyeskedtek a váltságdíjak megállapításakor, amelyek néha a több száz vagy ezer forintot is elérték.[484] Talán nem járunk messze az igazságtól, ha ezeket a bírósági hercehurcákat inkább a magyar-török rabtartás és rabkereskedelem szokásrendszeréhez, mint a tényleges bíráskodási gyakorlathoz érezzük közelállónak.[485]

A jezsuita misszionáriusok segítségét egyébként nemcsak a királyságban élő egyházi birtokosok akarták igénybe venni, hanem maguk a török hatóságok is. Az egyre csikorgóbban működő török adminisztráció tehetetlenségében egészen odáig elment, hogy az ellenséges országból érkezett jezsuiták munkáját kívánta felhasználni saját hatékonyságának növelésére – a jelenség illeszkedik ugyan a török közigazgatás és bíráskodás hanyatlásáról alkotott képbe,[486] de a megbízás mégis példa nélküli a magyarországi hódoltság történetében. 1635-ben a budai és kanizsai pasák az elvándorlás megakadályozása érdekében összeírást rendeltek el a hódoltságban, a pécsi török hivatal a katolikusok számbavételét a jezsuitákra akarta bízni. A jezsuita azzal mentette ki magát a kényelmetlen megbízatás alól, hogy a Pécsre érkező katolikusok közül sokan török házakban szállnak meg, ahová ő nem léphet be, a pécsi kereskedők egy része pedig nem rendelkezik ingatlannal a városban, és évente csak egyszer-kétszer tűnik fel; nem is beszélve arról, hogy az esetleges szökések és hamis adatok miatt ezután neki kellene vállalni a felelősséget. „Sokkal könnyebben és jobban eleget tehet ennek a feladatnak a császári adók összegyűjtésével megbízott török hivatal” – vonta le a következtetést a páter, amit a pécsi török hatóságok is kénytelenek voltak elfogadni.[487] 1668-ban az új pécsi kádi a kanizsai pasa hagyaték-összeírási parancsát akarta a jezsuitákra testálni. Az új rendelet értelmében az elhunyt családfők utáni örökség tíz százalékát a kincstár számára kellett lefoglalni, ennek érdekében a jezsuitáknak jelenteniük kellett volna a haláleseteket. A páterek természetesen nem vállalkozhattak erre a felettébb népszerűtlen feladatra, amely teljesen diszkreditálta volna őket a híveik előtt, így viszont magukra vonták a kádi haragját, és jókora pénzbüntetést fizettek engedetlenségükért.[488]

2) A jezsuita missziós lelkipásztorkodás hódoltsági sajátosságai

A fentiekben a pécsi misszió lelkipásztori munkájának számos olyan jellegzetességéről esett szó, amelyek szorosan kötődtek a hódoltság sajátos viszonyaihoz, elég legyen itt csak a térítések igen kis számára, a naptár-vitára és az ebből fakadó etnikai megosztottságra, vagy a helynöki megbízásból adódó feladatokra utalni. Az alábbiakban néhány további egyedi vonás megrajzolására törekszem, elsősorban az évkönyvekben sorakozó kisepikai elemek alapján. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy a jezsuita missziós beszámolók elmaradhatatlan kellékét jelentő mirákulum-történetek és topikus elbeszélések feldolgozása sokkal inkább az irodalomtörténész vagy a történeti néprajzos feladata, az alábbiakban tehát csak néhány relevánsnak tetsző, a hódoltság viszonyaira utaló tanulság levonására vállalkozom.

A misszió bevallottan legfontosabb feladata a baranyai katolikus falvak lelkipásztori ellátása volt. A kiszállásokat jól bejáratott módszer alapján tartották. A páter általában este érkezett a faluba, ahová a környező falvak lakosságát is összehívták. Csengettyűszó jelezte a szertartás kezdetét, majd a misszionárius az alapvető hitigazságokra tanította a népet és igyekezett bűnbánatra hangolni a hallgatóságot. Ennek érdekében közösen imádkoztak és anyanyelvű egyházi énekeket énekeltek. Az éneklés a magyar közösségek számára egyébként is nagyon fontos volt, emiatt ragaszkodtak az énekeiket tudó licenciátusokhoz. Az előkészület után (sokszor még éjszaka) megkezdte a gyóntatást, ez nemritkán másnap estig is eltartott. Ezt követően misét celebrált, ennek csúcspontját az egész közösség szentáldozása jelentette, majd rövid buzdítás után elköszönt és indult a következő faluba.[489] A misszióskörutak legfontosabb célja a helyes szentségi gyakorlat bevezetése volt, ami a licenciátusokkal való állandó konfliktusok miatt korántsem volt egyszerű feladat. Ez utóbbiak vagy maguk gyóntattak és áldoztattak, vagy pedig arra tanították híveiket, hogy az üdvösséghez elegendő a szentbeszéd hallgatása.[490] A jezsuitákat konkurenciának tekintő öreg licenciátusok kihalása után, az 1630-as évek végétől kezdve szívós munkával sikerült a tridenti zsinat által előírt szentségi normákat bevezetniük: Ágoston Péter 1653-ban már arról számolt be, hogy a misszióhoz tartozó plébániákon általánossá vált az adventi és nagyböjti gyónás, illetve a havi áldozás.[491]

A lelkipásztori munka egyik legfontosabb segédeszköze a csoda volt. A jezsuiták minden más szerzetesrendnél hatékonyabban építették be missziós tevékenységükbe a koraújkori ember csodavárását. A gyógyításokról szóló nagyszámú történet valójában egyetlen sémára épül: a betegek az esetek döntő többségében idegrendszeri eredetű betegségekben (epileptikus panaszok, rémálmok, látomások, üldözési mánia) szenvedtek, amelyeket sokszor valamely bűnnel vagy az eretnekséggel magyaráztak. A testi gyógyulást ilyen esetekben meg kellett előznie megtérésnek vagy a bűnbánatnak, ezután következett a betegség ördögűzéssel, imákkal, szentelt vízzel, jezsuita szentek érméivel vagy az Isten bárányát ábrázoló viaszmedálokkal történő meggyógyítása.

A pécsi történetek elsődleges tanulsága, hogy a páterek gyógyító szolgálatait a katolikusokon és a protestánsokon kívül a törökök is rendszeresen igénybe vették. Az évkönyvek minden esetben hangsúlyozzák, hogy az orvosló tevékenység jelentős mértékben növelte a misszionáriusok tekintélyét a muszlim lakosság, sőt a helyi török hatóságok előtt is. A törökök különösen a viaszmedálokat kedvelték, amelyek a jezsuiták szerint sokkal hatékonyabbak voltak a hodzsák és a kalugyerek amulettjeinél.[492] Ezekre a „varázsszerekre” még a magasabb rangú hivatalnokok is vevők voltak. 1662-ben egy megháborodott vajda és egy gazdasági tisztviselő (perchar seu oeconomus) gyógyult meg a medálok hatására.[493] 1669-ben a török mészárosok vezetője (lanionum praefectus) a török temető mellett elesett és lebénult, sőt az elméje is elborult. A komplex betegség kezelésére a páter szentelt vizet, szentelt viaszt és Szent János evangéliumát is bevetette.[494] A török asszonyok különösen Szent Ignácot tisztelték, és katolikus sorstársaikhoz hasonlóan hozzá fohászkodtak a nehéz szülés esetén. Más szükséghelyzetben is többször fordultak a jezsuitákhoz: egyiküknek a szenteltvíz a békát távolította el a hasából, a másiknak pedig a száján keresztül bemászott egeret pusztította el.[495] Ezek a ma már megmosolyogtató történetek a kor gyógyászati elképzelésein kívül a török-keresztény együttélés békésebb oldalait is bemutatják. Bár nem valószínű, hogy a törökök követelték papjaiktól, hogy Szent Ignác ünnepét vezessék be a mohamedán naptárba, amint azt az 1653. évi jelentés állítja,[496] de a beszámolókból kibontakozó összképet nincs okunk kétségbe vonni. Más forrásokból is ismert a balkáni muszlimok és keresztények összefonódó hitvilága, elég legyen itt csak a boszniai muszlimok Mária-tiszteletére vagy a keresztény ünnepek megülésére utalni.[497] Adataink tehát a balkáni népi kultúra és egy sajátos, felekezetek alatti népi vallásosság pécsi jelenlétére utalnak.

Teljesen más funkciója volt a büntető csodáknak, amelyek elsősorban az ünnepeket elhanyagoló és a hitehagyott katolikusokat sújtották. Az unitárius és református környezetben nem volt könnyű betartatni nagyszámú katolikus ünnep megülését és az ilyenkor kötelező munkaszünetet, s ezt a törökök sem nézték jó szemmel. Nem véletlen tehát, hogy a legtöbb isteni büntetés az ebben vétkezőkre sújtott le. 1635-ben egy Péter-Pál napján arató férfit vágott agyon a villám, társának méhek csipdesték halálra a lovait; Szent Jakab apostol napján a terményeit begyűjtő paraszt egy romos kereszt mellett kapott szélütést; volt, akit Szent Barnabás ünnepén hatalmas szúnyoghad támadt meg; egy asszony véres belű kenyeret sütött, mások az ökreiket vesztették el; egy Aprószentek napi házszentelőről elmaradó parasztra fa dőlt rá.[498] 1677-ből szintén egy csokorra való hasonló történetet ismerünk: a vasárnapi szentbeszéd helyett a vásárra igyekvő parasztokat kígyók és békák hada támadta meg, amelyektől csak úgy szabadultak, hogy megfogadták: többé nem mulasztják el a jezsuita prédikációját. Az ünnepnapon rakott szénaboglyákat elverte a vihar vagy leégtek a villámcsapástól; az ünnepeken dolgozókat rendszeresen balesetek érték: lezuhantak a lépcsőn, kiszúrták a szemüket vagy éppen rájuk dőlt egy fa; egy házaspár gyermeke Szent Magdolna napján a kocsi alá zuhant és szörnyethalt; egy református prédikátor feleségének Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén a rokkája gyulladt meg; egy licenciátus pedig jégszoborrá vált, mivel Szeplőtelen Fogantatás ünnepén a malomkövéről letisztította a jeget.[499]

Nem jártak jobban a hitehagyott katolikusok sem. Egy János nevű unitáriussá lett pécsi katolikus Sziget mellett telepedett le, sőt nem átallotta egykori hitsorsosait gúnyolni. Egyszer a szomszédos Jenőn asztali áldást mondó és keresztet vető rokonát gyalázta, de ekkor utolérte Isten haragja és rögtön szörnyethalt. A büntető Isten azonban nem érte be ennyivel: a halott nyelve arasznyira kibújt a szájából, a feje megdagadt, a hasa felfúvódott és szétdurrant; az elviselhetetlenül bűzös, gennyes váladék mindent ellepett, végül még eltemetni is alig tudták.[500] 1682-ben egy katolizált unitárius nő, hitvese halála után, új férje kedvéért visszatért az unitárius hitre, büntetésből Isten fájdalommal emésztette el.[501] Ezek a történetek persze inkább csak színesítik a jezsuita misszió forrásanyagát, és nem annyira hódolt Pécs mindennapjairól árulkodnak, mint a misszionáriusok (vagy rosszabb esetben a bécsi kollégium évkönyvíróinak) exemplum-használatáról. Segítségükkel viszont mégiscsak közelebb kerülünk a korabeli ember világképéhez, mindennapi félelmeihez, a missziós munka nehézségeihez.

A török–keresztény együttélés számos olyan lelkipásztori problémát okozott, amelyeket a misszionáriusok nem tudtak megoldani. Az évkönyvek rendszeresen panaszkodnak a katolikusok házasodási szokásai miatt: a jezsuiták mindenekelőtt az endogám falusi közösségek körében gyakori rokonházasság, illetve a válás és újraházasodás ellen hadakoztak.[502] 1637-ben az egyik páter megtagadta, hogy elvált katolikusokat új feleségükkel összeeskessen. A feldühödött „vőlegények” a török bíróság révén akarták esketésre kényszeríteni a jezsuitát, aki végül úgy bújt ki a vállalhatatlan feladat alól, hogy a muftitól egy fetvát vásárolt, amely szerint a jövőben az újraházasodó katolikust nem a pécsi pap, hanem a kádi adja össze.[503] 1639-ben egy vasasi paraszt jelentette fel Horváth Jánost, mivel az megtagadta, hogy a rokonával összeadja. Azzal fenyegetőzött, hogy házassága megakadályozása miatt odahagyja a hódoltságot, mire a jezsuitáknak 300 forinttal kellett érte kezességet vállalniuk.[504] A beszámolók szinte minden évben kiemelik, hogy a misszionáriusok a veszekedő vagy különélő házaspárok között békítettek, ennek a hódoltságban azért volt nagy jelentősége, mivel a válások és az új élet kezdése gyakran hitcserével, sőt iszlamizációval járt.[505]

Az iszlám felvétele és a muszlimokkal való együttélésből fakadó bűnök jelenléte egyébként is meglehetős gyakorisággal fordultak elő Pécsett. Az évkönyvek gyakran említik eredményeik között az iszlamizáció megakadályozását, forrásainkban találkozunk gyerektolvajjal és aposztata szerzetessel is.[506] A pécsi és dunántúli török várakban a muszlim és ortodoxvallású zsoldosok mellett számos katolikus is szolgált. A jezsuiták kezdetben megtagadták a feloldozásukat, ezzel azonban magukra haragították a katonákat és a felségsértés vádját is kockáztatták. A nagyobb baj elkerülése végett Svetich György 1625-ben feloldozási felhatalmazást kért és kapott Rómából a török zsoldosok számára.[507] Ez a probléma az elkövetkező években is felbukkan forrásainkban: 1634-ben öt katolikus férfit tudtak rábeszélni, hogy hagyják ott a török szolgálatát, 1667-ben pedig egy török zsoldban álló férfi meggyógyításának előfeltétele a „munkaviszony” azonnali megszüntetése volt.[508]

VIII) Összegzés

A pécsi jezsuita misszió története számos olyan problémakört érint, amelyek továbbgondolása nem a jelen dolgozat feladata. A tanulmány megállapításainak számbavétele helyett zárásként mindössze két, köztörténeti érdekű tanulságra utalok. A hódolt Baranyába a magyar feudalizmus intézményrendszere (leszámítva az adószedő és fosztogató végváriakat) már alig ért el. A magyar intézmények hatásából itt csak a pusztítás érződött. Pécs és Baranya a balkáni berendezkedési formák és a magyar feudalizmus ütközőpontja volt, a „kondomínium” más vidékeken olajozottan működő rendszere errefelé akadozott. Ez magyarázza a módszerek eldurvulását, ami viszont a lakosság tömeges elvándorlásához vezetett. A magyar és horvát jezsuiták felelősségtudatát mutatja, hogy felismerték a rájuk váró feladatot, és lelkipásztori munkájuk mellett, minden nehézség ellenére, vállalták a magyarországi katolikus egyház, és ezen keresztül a magyarországi intézményrendszer képviseletét a hódoltság eme távoli és nehéz őrhelyén. Tevékenységükkel nemcsak a hódoltságban élő legnagyobb magyar katolikus tömb lelki gondozását, hanem a magyar egyház dél-dunántúli jelenlétét is biztosították.

A fentiekből következik a második tanulság. A magyarországi hódoltságról alkotott képünk elsősorban az alföldi és a királysági határhoz közel eső települések forrásanyagán alapul. Ezek a dokumentumok a magyar települések autonómiájáról, illetve a magyar közigazgatás, a vármegyék jelentős hódoltsági befolyásáról tanúskodnak. Pécsett egyiknek sem találjuk nyomát: forrásaink 1613-ban említik először és utoljára a keresztény városi tanácsot, a vármegye működéséről pedig semmit sem tudunk. Itt tehát egy „másik hódoltság” körvonalai sejlenek fel: a keresztény lakosság minden peres ügyében a török bírósághoz fordult; életüket a bégek, kádik, vajdák és más török tisztviselők irányították; keresztények és törökök (pontosabban iszlamizált délszlávok) a mindennapokban is állandó érintkezésben álltak egymással. Minderről persze eddig is tudtunk: ismertük a hódoltsági közigazgatási és katonai székhelyek „eltörökösödését”, illetve a délszláv lakosság dominanciáját. Ugyanakkor ezeknek a településeknek a mindennapjairól, az együttélés részleteiről dokumentumok híján igen töredékes és élettelen képünk volt. A pécsi misszió forrásai ezt a távoli képet hozzák közelebb és varázsolják életszerűvé.

A PÉCSI JEZSUITA MISSZIÓ TAGJAI

Az alábbiakban közlöm a pécsi jezsuita misszióban dolgozó rendtagok névsorát időrendben, majd alfabetikus sorrendben. A katalógusok adatait[509] szükség esetén a levelezésanyag és a triennális katalógusok alapján korrigáltam. A misszionáriusok életrajza a Lukács László által összeállított rendi névtárakban nyomtatásban is hozzáférhető, így ezek ismertetésétől itt eltekintek. A név utáni évszám a pécsi misszióban töltött éveket jelöli, az ezt követő zárójelben a curriculum vitae lelőhelyét adom meg.[510] Ugyancsak közlöm az egyes rendtagok halála után összeállított életrajzok, az ún. elogiumok jelzeteit, majd zárójelben az összeállító nevét és a nekrológ dátumát.

1) A misszió tagjai időrendben

1612:        Vásárhelyi Gergely sup.

     Jékel Zakariás soc.

1613:        Vásárhelyi Gergely sup.

     Jékel Zakariás soc.

1614:        Vásárhelyi Gergely sup.

     Jékel Zakariás soc.

1615:        Vásárhelyi Gergely sup.

     Vodopia Máté

1616:        Vásárhelyi Gergely sup.

     Vodopia Máté

1617:        Vásárhelyi Gergely sup.

     Vodopia Máté

1618:        Cserneky János sup.

     Vodopia Máté

1619:        Cserneky János sup.

     Vodopia Máté

1620:        Cserneky János sup.

     Vodopia Máté

1621:        Cserneky János sup.

     Vodopia Máté

1622:        Cserneky János sup.

     Vodopia Máté

     Svetich György

1623:        Cserneky János sup.

     Vodopia Máté

     Svetich György

1624:        Cserneky János sup.

     Vodopia Máté

     Svetich György

1625:        Vodopia Máté sup.

     Svetich György

     Péchy Bálint

1626:        Vodopia Máté sup.

     Svetich György

     Péchy Bálint

1627:        Vodopia Máté sup.

     Svetich György

     Péchy Bálint

1628:        Vodopia Máté sup.

     Péchy Bálint

1629:        Vodopia Máté sup.

     Péchy Bálint

1630:        Vodopia Máté sup.

     Péchy Bálint

1631:        Paczoth Ferenc sup.

     Péchy Bálint

     Stankovich János

     Vodopia Máté

1632:        Paczoth Ferenc sup.

     Péchy Bálint

     Stankovich János

     Magdalenich Tamás

     Vodopia Máté

1633:        Paczoth Ferenc sup.

     Péchy Bálint

     Stankovich János

     Magdalenich Tamás

1634:        Paczoth Ferenc sup.

     Péchy Bálint

     Stankovich János

     Magdalenich Tamás

     Horváth János

1635:        Horváth János sup.

     Péchy Bálint

1636:        Horváth János sup.

     Péchy Bálint

1637:        Horváth János sup.

     Péchy Bálint

     Velikay Mihály

1638:        Horváth János sup.

     Péchy Bálint

1639:        Horváth János sup.

     Péchy Bálint

1640:        Horváth János sup.

     Péchy Bálint

1641:        Horváth János sup.

     Blaskovich Miklós

     Derkay György

1642:        Horváth János sup.

     Blaskovich Miklós

     Derkay György

1643:        Derkay György sup.

     Blaskovich Miklós

1644:        Derkay György sup.

     Blaskovich Miklós

1645:        Derkay György sup.

     Blaskovich Miklós

1646:        Derkay György sup.

     Blaskovich Miklós

1647:        Blaskovich Miklós sup.

     Welcznovski László

1648:        Blaskovich Miklós sup.

     Welcznovski László

     Káldi Ignác

1649:        Blaskovich Miklós sup.

     Welcznovski László

     Káldi Ignác

1650:        Blaskovich Miklós sup.

     Káldi Ignác

1651:        Blaskovich Miklós sup.

     Ágoston Péter

1652:        Blaskovich Miklós sup.

     Ágoston Péter

1653:        Blaskovich Miklós sup.

     Ágoston Péter

1654:        Blaskovich Miklós sup.

     Lindvay János

     Mraz Miklós

1655:        Blaskovich Miklós sup.

     Lindvay János

1656:        Lindvay János

1657.        Horváth Tamás

     Lindvay János

1658:        Calleli Rudolf

     Lindvay János

     Horváth Tamás (Szebény)

1659:        Calleli Rudolf

     Horváth Tamás (Szebény)

1660:        Calleli Rudolf

     Mucsei István (Szebény)

1661:        Calleli Rudolf

     Mucsei István

1662:        Calleli Rudolf

     Mucsei István

1663:        Calleli Rudolf

     Mucsei István

1664:        Calleli Rudolf

     Mucsei István

     Gall István

1665:        Gall István

1666:        Gall István

     Rokochich Mihály

1667:        Rokochich Mihály

     Simándi György

1668:        Rokochich Mihály

     Simándi György

1669:        Rokochich Mihály vicesup.

     Simándi György

1670:        Kászonyi András vicesup.

     Dukovacky János

1671:        Kászonyi András vicesup.

     Dukovacky János

1672:        Kászonyi András sup.

     Dukovacky János

1673:        Kászonyi András sup.

     Dukovacky János

1674:        Kászonyi András sup.

     Dukovacky János

     Szentpáli István

1675:        Kászonyi András sup.

     Dukovacky János

     Szentpáli István

1676:        Kászonyi András sup.

     Dukovacky János

     Szentpáli István

1677:        Kászonyi András sup.

     Dukovacky János

     Szentpáli István

1678:        Kászonyi András sup.

     Dukovacky János

     Szentpáli István

1679:        Kászonyi András sup.

     Szentpáli István

     Dukovacky János

1680:        Balogh Péter

     Szentpáli István

     Dukovacky János

1681:        Horváth György sup.

     Balogh Péter

     Bona István

1682:        Horváth György sup.

     Balogh Péter (Hetény)

     Bona István (Szebény)

1683:        Horváth György sup.

     Balogh Péter (Hetény)

     Dorasóczy Márton (Szebény)

1684:        Horváth György sup.

     Balogh Péter (Hetény)

     Dorasóczy Márton (Szebény)

1685:        Horváth György sup.

     Balogh Péter (Hetény)

     Dorasóczy Márton (Szebény)

1686:        Horváth György sup.

     Balogh Péter (Hetény)

     Dorasóczy Márton (Szebény)

2) A misszionáriusok névsora

Ágoston Péter (magyar): 1651–1653 (Cat. II., 534.)

     ARSI Austr. vol. 149., fol. 9rv.

Balogh Péter (magyar): 1680–1687 (Cat. Gen. I., 56.)

     ELTE EKK Ab vol. 140., pag. 346–347.

     (Johann Ingram, Varasd, 1687. június 14.)

Blaskovich Miklós (horvát): 1641–1655 (Cat. II., 551.)

     MOL E 152 Irreg. Coll. Tyrnaviense 6. t., n. 39.

     ELTE EKK Ab vol. 137., pag. 206–207.

     PBFK vol. 120b. A. 7., pag. 93–94.

     (Juraj Habdelić, Zágráb, 1656. január 8.)

Bona István (magyar): 1681–1682 (Cat. Gen. I., 113–114.)

     ELTE EKK  Ab vol. 140., 49–50., 51–52.

     (Engelbert Schweigt, Győr, 1695. június 19.)

Calleli Rudolf (olasz): 1658–1664 (Cat. II, 557.)

     ELTE EKK Ab vol. 141., pag. 11–12 közötti lapon (ex annuis)

Cserneky János (magyar): 1618–1624(-1629) (Cat. II., 566.)

Derkay György (magyar): 1641–1646 (Cat. II., 572.)

     ELTE EKK Ab vol. 145., pag. 405–406.

     PBFK vol. 118. D. 16., pag. 469–470.

     (Szarka Gáspár, Nagyszombat, 1678. november 27.)

Dorasóczy Márton (magyar): 1683–1686 (Cat. Gen. I., 253.)

     ARSI Austr. vol. 167., pag. 48.

Dukovacky János (horvát): 1670–1680 (Cat. Gen. I., 263.)

     ELTE EKK Ab vol. 139., pag. 289.; vol. Ab 140., pag. 272.

     PBFK vol. 120b. A. 7., pag. 180–181.

     (Skerlecz Mihály, Zágráb, 1685. május 19.)

Gall István (magyar): 1664–1666 (Cat. Gen. I., 389.)

     MOL E 152 Irreg. Coll. Tyrnaviense 6. t., n. 98.

     ELTE EKK Ab vol. 145., pag. 241–242.

     PBFK vol. 118. D. 16., pag. 66–67.

     (Leopold Rott, Győr, 1666. december 2.)

Horváth György (magyar): 1681–1688 (Cat. Gen. I., 603.)

     ELTE EKK Ab vol. 138., pag. 77–78.

     (Maximilian Scherhäkl, Győr, 1696. április 1.)

Horváth János (szlovén): 1634–1642 (Cat. II., 625.)

     MOL E 152 Irreg. Coll. Tyrnaviense 6. t., n. 165.

     ELTE EKK Ab vol. 137., pag. 258–259.

     PBFK vol. 120b. A. 7., pag. 94–95.

     (Juraj Habdelić, Zágráb, 1656. január 28.)

Horváth Tamás (magyar): 1657–1659 (Cat. II., 625.)

     ELTE EKK Ab vol. 137., pag. 71–72.

     PBFK vol. 120b. A. 7., pag. 190–191.

     (Daniel Camel, Győr, 1660. január 28.)

Jékel Zakariás (erdélyi szász): 1613–1614 (Cat. II.., 630.)

Káldi Ignác (magyar): 1648–1650 (Cat. II.., 633–634.)

     MOL E 152 Irreg. Coll. Tyrnaviense 6. t., n. 183.

     ELTE EKK Ab vol. 138., pag. 509–512.

     PBFK vol. 118. D. 17., pag. 58v–59r.

     (Tarnóczy István, Győr, 1672. február 29.)

Kászonyi András (magyar): 1670–1679 (Cat. Gen. II., 688.)

     ELTE EKK Ab vol. 137., pag. 19–20.

     (Ferdinand Elwanger, Győr, 1680. március 6.)

Lindvay János (magyar): 1654–1658 (Cat. II., 659.)

     MOL E 152 Irreg. Coll. Tyrnaviense 6. t., n. 224.

     ELTE EKK Ab vol. 139., pag. 470–471.

     (Daniel Camel, Győr, 1658. április 17.)

Magdalenich Tamás (horvát): 1632–1634 (Cat. II., 664–665.)

     ELTE EKK Ab vol. 147., pag. 202.

     (Thuróczi Illés, Lébény, 1644. november 21.)

Mraz Miklós (horvát): 1654 (Cat. Gen. II., 1060.)

Mucsei István: 1660–1664 (Cat. Gen. II., 1061.)

     ELTE EKK Ab vol. 146., pag. 135–136.

     PBFK vol. 118. D. 16., pag. 336–337.

     (Kiss Imre, Sárospatak, 1675. november 21.)

Paczoth Ferenc (magyar): 1631–1634 (Cat. II., 696.)

     ELTE EKK Ab vol. 144., pag. 106–107.

     (Palkovich Márton, Nagyszombat, 1649. augusztus 16.)

Péchy Bálint (magyar): 1625–1639 (Cat. II., 699.)

MOL E 152 Irreg. Coll. Tyrnaviense 6. t., n. 306.

     (Horváth János, Pécs, 1640. január 22.)

Rokochich Mihály (horvát): 1666–1669 (Cat. Gen. III., 1396.)

Simándi György (magyar): 1667–1669 (Cat. Gen. III., 1545.)

     ELTE EKK Ab vol. 139., pag. 305–306.

     (Johann Häffel, Sopron, 1687. április 24.)

Stankovich János (magyar): 1631–1634 (Cat. II., 757.)

     ELTE EKK Ab vol. 148., fol. 147r–148v.

     PBFK vol. 118. D. 16., pag. 268–271.

     PBFK vol. 118. D. 17., fol. 92r–93v.

     (Georg Posch, Győr, 1674. január 11.)

Svetich György (horvát): 1622–1627 (Cat. II., 763.)

Szentpáli István (magyar): 1674–1680 (Cat. Gen. III., 1660.)

     ELTE EKK Ab vol. 139., pag. 336–339.

     (Ferdinand Elwanger, Győr, 1680. augusztus 14.)

Vásárhelyi Gergely (magyar): 1613–1617 (Cat. I., 807.)

Velikay Mihály (magyar): 1637 (Cat. II., 779.)

Vodopia Máté (horvát): 1615–1632 (Cat. II., 781.)

     ELTE EKK Ab vol. 148, fol. 89r. (ex annuis)

Welcznovsky László (morva): 1647–1649 (Cat. II., 787.)

     PBFK vol. 118. D. 16., pag. 303.

     (Viszocsányi Ferenc, Lőcse, 1675. április 17.)

Jegyzetek


[1] Levéltári rövidítések:

ACDF=Archivio della Congregazione per la Dottrina della Fede (Città del Vaticano): Decreta S. O.=Decreta Sancti Officii; St. St.=Stanza Storica; APA SJ=Archivum Provinciae Austriae Societatis Jesu (Wien); APF=Archivio storico della Sacra Congregazione per l’Evangelizzazione dei Popoli o de „Propaganda Fide” (Roma): Acta=Acta Sacrae Congregationis; SOCG=Scritture Originali riferite nelle Congregazioni Generali; SC=Scritture riferite nei Congressi; Lettere=Lettere e Decreti della Sacra Congregazione; Misc. Div.=Miscellanee Diverse; Misc. Var.=Miscellanee Varie; APK=Arkiv Prvostolnoga Kaptola (Zagreb): ACA=Acta Capituli Antiqua; ARSI=Archivum Romanum Societatis Iesu (Roma): Rom.=Romana; Germ.=Germania; Austr.=Austria; FG=Fondo Gesuitico; HS=Historia Societatis; ASV=Archivio Segreto Vaticano (Città del Vaticano): A.A. Arm. I–XVIII=Archivum Arcis, Armaria I–XVIII; P. Dat.=Dataria Apostolica, Processus Datariae; Sec. Brev., Reg.=Segreteria dei Brevi, Registra Brevium; P. Cons.=Archivum Concistoriale, Processus Consistoriales; P. Vien.=Archivio della Nunziatura in Vienna, Processi dei vescovi e degli abbati; BAV=Biblioteca Apostolica Vaticana (Città del Vaticano): Barb. lat.=Barberiniani latini; Fondo Boncompagni–Ludovisi; EFL=Esztergomi Főkáptalani Levéltár; ELTE EKK=Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtára, Kézirattár (Budapest): Ab=Historia ecclesiastica; G=Historia; Coll. Kapr.=Collectio Kaprinayana; Coll. Pray.=Collectio Prayana; EPL=Esztegomi Prímási Levéltár: AS=Archivum Saeculare; MOL=Magyar Országos Levéltár (Budapest): E 152=Magyar kincstári levéltárak, Magyar Kamara Archívuma, Acta Jesuitica; P 1314=A herceg Batthyány család levéltára, Missiles; MS=Matica Slovenská (Martin); ÖNB=Österreichische Nationalbibliothek (Wien); PBFK=Pannonhalmi Bencés Főapátsági Könyvtár.

Egyéb rövidítések:

EHJM=Balázs Mihály – Fricsy Ádám – Lukács László – Monok István: Erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók I/1–2. (1609–1625). Szeged, 1990. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez XXVI/1–2.); LA=Litterae Annuae Provinciae Austriae Societatis Jesu

Szakály Ferenc: Baranya megye hódoltsági történetének kutatási feladatairól. In: Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. (A szigetvári történész konferencia előadásai a város és a vár felszabadításának 300. évfordulóján). Szerk.: Szita László. Pécs, 1993. 11–23. (itt: 20–21.)

[2] Franciscus Kazy: Historia Regni Hungariae ab anno seculi decimi septimi primo ad annum ejusdem seculi trigesimum septimum. Tyrnaviae, 1737. 104–105. és Uő.: Historia Regni Hungariae ab anno seculi decimi septimi trigesimo septimo ad annum ejusdem seculi sexagesimum tertium. Tyrnaviae, 1741. 23–24., 36–40. és Uő.: Historia Universitatis Tyrnaviensis Societatis Jesu. Tyrnaviae, 1738. 252–255.

[3] Antonius Socher: Historia Societatis Iesu Provinciae Austriae. Pars secunda. Ab anno 1591 in annum 1619. Kézirat. PBFK Cod. 118 C 28., pag. 385–388., 410–417., 553–558., 580–583.

[4] Josephus Koller: Historia episcopatus Quinqueecclesiarum VII. (1628–1781). Pestini, 1812. 53–56. (Horváth Tamás SJ Bartók István pécsváradi apátnak, Szebény, 1658. aug. 3.), 61–64. (Mucsei István SJ Bartók Istvánnak, Pécs, 1662. ápr. 22.), 64–65. (Ugyanő ugyanannak, Pécs, 1662. máj. 27.)

[5] Jankovich Miklós: A’ Veteristákról, vagy is a’ Római Catholicusok között volt üldözésről az Új Kalendáriom béhozatásakor Magyar Országban. Tudományos Gyűjtemény 17 (1833) 2. 5–25. A levél eredetije: ARSI Austr. vol. 229., fol. 260r–261v. Vö. még: Knau Nándor: A veteristák. Századok 3 (1869) 17–37.

[6] Paulus Aigl: Historia brevis venerabilis Capituli Cathedralis Ecclesiae Quinque-Ecclesiensis a prima ejusdem origine usque finem anni 1838. Quinque-Ecclesiis, 1838. 168–169., 187., 227–229.; Josephus Brüsztle: Recensio Universi Cleri Dioecesis Quinque-Ecclesiensis I. Quinque-Ecclesiis, 1874. 91.; Haas Mihály: Baranya. Emlékirat. Pécsett, 1845. 264.; Várady Ferencz (szerk.): Baranya multja és jelene I. Pécs, 1896. 461–466. (a történeti fejezeteket Németh Béla írta); Velics László: Vázlatok a magyar jezsuiták multjából II. Budapest, 1913. 132–136.; Gyenis András: Régi magyar jezsuita rendházak. Rákospalota, 1941. (Isten nagyobb dicsőségére 4.) 42.; Pinzger Ferenc: Emlékezzünk régiekről. Pécs, 1934. 4–16.; Szabó Pál Zoltán – Rúzsás Lajos: A török Pécs. Pécs, 1958. 53–55.

[7] Miroslav Vanino: Kašićevo izvješće o Don Šimunu Matkoviću (1613). Vrela i prinosi 1 (1932) 80–99.; Uő.: Leksikograf Jakov Mikalja S.I. (1601–1654). Vrela i prinosi 2 (1933) 1–43.; Uő.: Predlozi Bartola Kašića Svetoj Stolici za spas i procvat katoličanstva u Turskoj (1613. i 1614.) Croatia Sacra 4 (1934) 8. 217–254.; Uő.: Isusovci u Beogradu u XVII. i XVIII. stoljeću. Vrela i prinosi 4 (1934) 1–47.; Uő.: Bartol Sfondrati u Temešvaru g. 1582. Vrela i prinosi 4 (1934) 150–153.; Uő.: Le P. Barthélemy Kašić S. I., écrivain croate (1575–1650). Étude bio-bibliographique. Archivum Historicum Societatis Iesu 6 (1937) 216–258.; Uő.: Le P. Barthélémy Kašić (1575–1650). Données nouvelles et travaux récents. Archivum Historicum Societatis Iesu 11 (1942) 83–97.; Uő.: Autobiografija Bartola Kašića. Građa za povijest knjižnevnosti hrvatske 15 (1940) 1–144.

[8] Galambos Ferenc: A pécsi jezsuiták működése 1687–1728. Budapest, 1942. (Kiadványok Jézus Társasága Magyarországi Történetéhez. Tanulmányok 8.) 12–28.

[9] László Szilas: Inventar der die Jesuitenmission im Türkischen Ungarn betreffenden Dokumente im Band Austr. 20. des Römischen Archivs der Gesellschaft Jesu. In: Südosteuropa unter dem Halbmond. Untersuchungen über Geschichte und Kultur der südosteuropäischen Völker während der Türkenzeit Prof. Georg Stadtmüller zum 65. Geburtstag gewidmet. München, 1975. 255–267.

[10] Fricsy Ádám: Levelek a hódoltsági Pécsről 1613–1629. Inm: Baranyai Helytörténetírás 1981. Szerk.: Szita László. Pécs, 1982. 57–105.; Uő.: Egyházmegyénk a török hódoltság alatt. In: A pécsi egyházmegye schematizmusa 1981. Pécs, 1981. 67–100. Újra közölve: Tanulmányok a pécsi egyházmegye történetéből I. Szerk. Fricsy Ádám. Pécs, 1993. 75–114.; Uő.: Katolikus iskolák a hódoltságban. In: Pázmány Péter emlékezete. Szerk.: Lukács László – Szabó Ferenc. Róma, 1987. 361–388.; Uő.: A pécsi jezsuita misszió történetéből (1612–1686). Baranya 4 (1990) 1. 143–151.

[11] Holl Béla: Vásárhelyi Gergely pályája (1560–1623). Irodalomtörténeti Közlemények 87 (1983) 150–162.

[12] Holovics Flórián: Baranya a XVII. század elején. (Dallos Miklós pécsi püspök jegyzete 1620-ban.) A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 11 (1966) 171–178.; Uő.: A mohácsi vész kihatása Pécs városára. Vigília 41 (1976) 519–522.; Fricsy Ádám: Pécs a XVII. század derekán. (Vinkovics Benedek pécsi püspök 1639-es relációja). A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 29 (1984) 197–200.

[13] Balázs Mihály – Ficsy Ádám – Lukács László – Monok István: Erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók I/1–2. (1609–1625). Szeged, 1990. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez XXVI/1–2).

[14] Lukács, Ladislaus: Catalogi personarum et officiorum Provincae Austriae Societatis Iesu I–XI. (1551–1773). Romae, 1978–1995. és Uő.: Catalogus generalis seu Nomenclator biographicus personarum Provinciae Austriae Societatis Iesu I–III. (1551–1773). Romae, 1987–1988.

[15] Itt mondok köszönetet Szilas László jezsuita történésznek (Róma), aki a hódoltsági jezsuita misszionáriusok általa összeállított jegyzékét rendelkezésemre bocsátotta.

[16] EHJM I/1. 7–24.

[17] A Pécsről küldött levelek az ARSI Austr. 20., 21. és 229. kötetekben találhatóak. A rendfőnök 1625 utáni válaszleveleit az ARSI Austr. 3–8. és a Rom. 19–21. kötetek őrzik. Ezt az anyagot részben összegyűjtötte néhai Lukács László jezsuita történész (Róma) és Balázs Mihály egyetemi tanár (Szeged), akik forrásmásolataikat önzetlenül a rendelkezésemre bocsátották.

[18] A legrészletesebb beszámolók a pécsi jezsuita misszióról: 1629–1633. LA 1633. ÖNB Cod. 12218. pag. 101–105.; 1634. LA 1634. ÖNB Cod. 12218., pag. 56–58., 61–64.; 1635–1636. LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 49–58.; 1637. LA 1637. ÖNB Cod. 12034., pag. 25–37.; 1638. LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 58–61.; 1639. LA 1639. ARSI Austr. vol. 137., pag. 385–390.; 1640. LA 1640. ÖNB Cod. 12218., pag. 170–175.; 1645. LA 1645. ARSI Austr. vol. 139., pag. 333–336.; 1649. LA 1649. ÖNB Cod. 12046., pag. 160–168.; 1651–1653. LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 85–91.; 1658. LA 1658. ARSI Austr. vol. 142., fol. 52v–54v.; 1659. LA 1659. ARSI Austr. vol. 142., fol. 98v–99r.; 1662. LA 1662. ARSI Austr. vol. 142., fol. 153v–154r.; 1674. LA 1674. ÖNB Cod. 12071., pag. 44–46.

[19] Institutum Societatis Jesu III. Florentiae, 1893. 43–45.; Veress Endre: Jézus Társasága évkönyveinek jelentései a Báthoryak korabeli erdélyi ügyekről (1579–1613). Veszprém, 1912. V–XIV.; Staud Géza: A magyarországi jezsuita iskolai színjátékok forrásai I. 1561–1773. Budapest, 1984. 26–31., 41–53.; László Szilas: Quellen der ungarischen Kirchengeschichte aus ehemaligen Jesuitenarchiven. Ungarn-Jahrbuch 4 (1972) 173–174.; Tüskés Gábor: A XVII. századi elbeszélő egyházi irodalom európai kapcsolatai (Nádasi János). Budapest, 1997. (Historia Litteraria 3.) 191–192.

[20] A három sorozat lelőhelye: ARSI Austr. vol. 132–223.; ÖNB Cod. 11960, 12031–12279, 13561–13565.; PBFK Cod. 118 E 8, 10–13, 15–17, 118 G 13. Az évkönyvek pontos jegyzéke: L. Szilas: Quellen i. m. 184–188. Az évkönyvek bécsi sorozatát a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának (MTAK) Mikrofilmtárában a 6990–7016 jelzeten található mikrofilmeken használtam. Az évkönyvek mellett esetenként fontos kiegészítésül szolgál a nagyszombati kollégium és a hozzá tartozó missziók működéséről készített évkönyv-jellegű (és sokszor az évkönyvek szövegével szó szerint megegyező szövegű) háztörténet: Acta Jesuitarum in Hungaria Pars I, ab anno 1599 usque 1647. MS Ms. BA C 86. (MTAK Mikrofilmtár 6653).

[21] Tüskés G.: A XVII. századi elbeszélő egyházi irodalom… i. m. 140–146.

[22] Az ilyen típusú, a történeti és áhitati művek exemplum-anyagának kölcsönhatásait vizsgáló feldolgozásra Tüskés Gábor nyújtott követésre méltó példát Nádasi János irodalmi munkásságának elemzésével.

[23] A pécsi beszámoló az egész akkor ismert világon működő jezsuiták tevékenységét bemutató 789 oldalból 35 oldalt foglal el! Litterae Societatis Iesu annorum duorum 1613 et 1614, ad Patres et Fratres eiusdem Societatis. Lugduni, 1619. (a továbbiakban: Litterae 1613–1614) 45–79. Ennek az évkönyvi beszámolónak a forrása is megállapítható. Vásárhelyi Gergelyt a rendfőnök 1614. máj. 18-án részletes jelentés megírására szólította fel.  (EHJM I/1. 197–198.) A beszámoló ugyan elveszett vagy lappang, de a Litterae Annuae, adatainak pontossága és feltűnő részletessége miatt, minden kétséget kizáróan ez alapján készült. Egy részletes eredeti beszámoló meglétére egyébként maga az évkönyv összeállítója is utal a bevezetőben. Litterae 1613–1614. 47.

[24] A tengerentúli, pogány missziók és az európai missziók kölcsönhatásaira, illetve a jezsuita rend ezzel kapcsolatos stratégiájára: Adriano Prosperi: „Otras Indias”: missionari della controriforma tra contadini e selvaggi. In: Scienze, credenze, occulte. Livelli di cultura. Convegno Internazionale di Studi. Firenze, 1982. 205–234. és Uő.: Tribunali della coscienza. (Inquisitori, confessori, missionari). Torino, 1996. 551–599. A jezsuiták missziós tevékenységét a Szentszéktől nyert széleskörű kiváltságaik is elősegítették. Vö.: David J. Kay: De Societatis Jesu exemptione. Periodica de Re Canonica 80 (1991) 311–333.; Estanislao Olivares: Privilegia pro Societate Jesu a S. Ignatio obtenta. Periodica de Re Canonica 80 (1991) 335–391. Az európai missziók (népmissziók) az elmúlt évtizedekben a kora újkori egyháztörténeti kutatás előterében állnak, az egyes rendek missziós tevékenységét alapvető tanulmányokban és monográfiákban dolgozták fel. Ezekre lásd: Luigi Mezzadri: Storiografia delle missioni. In: La predicazione in Italia dopo il Concilio di Trento tra Cinquecento e Settecento. Atti del X Convegno di Studio dell’Associazione Italiana dei Professori di Storia della Chiesa. A cura di Giacomo Martina – Ugo Dovere. Roma, 1996. 457–489.; Giuseppe Orlandi: La missione popolare: strutture e contenuti. I. m. 503–535.

[25] Josef Metzler: Francesco Ingoli, der erste Sekretär der Kongregation. In: Sacrae Congregationis de Propaganda Fide Memoria Rerum. (350 anni a servizio delle missioni 1622–1972) I/1. (1622–1700). Dir. Josef Metzler. Rom–Freiburg–Wien, 1971. 226–229.

[26] Ezekről e kérdésekről részletesen: Molnár Antal: A hódoltsági missziószervezés és a Szentszék (1572–1635). PhD-értekezés. Szeged, 1998.

[27] A jegyzőkönyvek a Vatikáni Titkos Levéltár három különböző fondjában találhatóak: a Rómába küldött tisztázatok:  ASV P. Cons.; a Rómában lefolytatott vizsgálatok fogalmazványai: ASV P. Dat.; a bécsi nunciatúrán lefolytatott vizsgálatok fogalmazványai: ASV P. Vien. Vö.: Remigius Ritzler: Die bischöflichen Informativprozesse in den „Processus Consistoriales” im Archiv des Kardinalkollegs bis 1907. Römische Historische Mitteilungen 2 (1957/58) 204–220. és Uő.: Bischöfliche Informativprozesse im Archiv der Datarie. Römische Quartalschrift 50 (1955) 95–101. A bécsi nunciatúrán őrzött jegyzőkönyvek jegyzéke 1667-ig: Patritius Gauchat: Hierarchia Catholica medii et recentioris aevi IV. (1592–1667). Monasterii, 1935. 377–382. Az első sorozatban található magyar vonatkozású jegyzőkönyveket felsorolja: Galla Ferenc: A püspökjelöltek kánoni kivizsgálásának jegyzőkönyvei a Vatikáni Levéltárban. A magyar katolikus megújhodás korának püspökei. Levéltári Közlemények 20–23 (1942–1945) 163–186.

[28] A pécsi püspökjelöltek kivizsgálásának jegyzőkönyvei a 17. századból: Pyber János 1612. (ASV P. Cons. vol. 12., fol. 579r–597v.); Dallos Miklós 1619. (ASV P. Vien. No 6.); Balásfy Tamás 1622. (ASV P. Vien. N 9.); Dávid Pál 1625. (ASV P. Cons. vol. 26., fol. 539r–549v., ASV P. Vien. N 20A.); Draskovics György 1629. (ASV P. Cons. vol. 26., fol. 480r–495v., ASV P. Vien. No 29.); Vinkovics Benedek 1631–1632. (ASV P. Vien. No 36.); Cseh János 1637. (ASV P. Cons. vol. 47., fol. 171r–206v., ASV P. Vien. No 63.); Czeglédy Albert 1642–1643. (ASV P. Cons. vol. 41., fol. 356r–371v., ASV P. Vien. No 76., ASV P. Dat. vol. 22., fol. 382r–387v.); Széchenyi György 1645–1646. (ASV P. Cons. vol. 41., fol. 372r–397v., ASV P. Vien. No 83.); Hoffmann Pál 1649. (ASV P. Cons. vol. 41., fol. 398r–423v., ASV P. Vien. No 96.); Salix János 1660. (ASV P. Dat. vol. 39., fol. 121r–126v., ASV P. Vien. No 116.); Gubasóczy János 1668. (ASV P. Cons. vol. 70., fol. 941r–952v., ASV P. Vien. No 160.); Széchenyi Pál 1677. (ASV P. Cons. vol. 77., fol. 485r–498v., ASV P. Vien. No 194.); Radanay Ignác Mátyás 1687–1688. (ASV P. Vien. No 238., 242.); Dolny István 1696. (ASV P. Vien. No 274.)

[29] Koller, J.: Historia Episcopatus… i. m. VI. 375., 378., i. m. VII. 3., 5., 10., 23., 46., 52., 81., 88. Péterffy Károly 18. századi jezsuita történész másolatában szintén rendelkezésünkre áll egy összeállítás a 17. századi magyar (köztük a pécsi) püspökök életrajzáról a bécsi nunciatúra levéltárában őrzött jegyzőkönyvek alapján: ELTE EKK Coll. Kapr. A vol. 24. (18 számozatlan oldal).

[30] Galla Ferenc: A Pázmáneum alapítása és a Szentszék. Vác, 1935. (Olaszországi Magyar Oklevéltár). 61. és Uő.: Marnavics Tomkó János boszniai püspök magyar vonatkozásai. Budapest, 1940. 242–246.; Taksonyi József: Adatok Baranya megye és Pécs XVI–XVII. sz. történetéhez. A „Pécsi Memoriale”. Baranyai Helytörténetírás 1972. Szerk.: Szita László. Pécs, 1973. 130–134.

[31] A pécsi misszió (később rezidencia) háztörténete csak 1687-ben kezdődik: Annuae Missionis Quinque Ecclesiensis 1687–1728. ELTE EKK Ab vol. 250/XXXIV. Maximilian Klinkowströmnek, a kalocsai jezsuita kollégium miniszterének bejegyzése szerint a kéziratot, hosszú lappangás után, 1866-ban ajándékozta a jezsuitáknak Troll Ferenc pécsi kanonok. 1950-ig Kalocsán őrizték, majd a rendház levéltárának szétszóródásakor ez a kötet is eltűnt egy időre. Végül 1963-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtárának tulajdonába került több, a kalocsai kollégiumból származó kézirattal együtt.

[32] A pécsi rendház 1773 előtti levéltári anyaga a többi jezsuita levéltárral együtt a rend feloszlatása után a Magyar Kamara Archívumába került. MOL E 152 Regestrata, Collegium Quinqueecclesiense, fasc. 1–9.; MOL E 152 Irregestrata, Collegium Quinqueecclesiense, 1–8. tétel. A levéltári anyag a török uralom alóli felszabadulás után kezdődik.

[33] MOL E 152 Regestrata, Collegium Jauriense, fasc. 2., No 37., fol. 45r–57v.

[34] Tüskés G.: A XVII. századi elbeszélő egyházi irodalom… i. m. 191.

[35] A magyar jezsuitákról készült elogiumok kiadásait felsorolja: Ladislaus Polgár: Bibliographia de historia Societatis Iesu in regnis olim corona hungarica unitis (1560–1773). (Subsidia ad historiam S.I. 2.) Romae, 1957. 90–93. Nyilván nem véletlenül intette Giovanni Bucelleni tartományfőnök 1651-ben az elogiumok összeállítóit, hogy az életrajzokban kerüljék az igazságtól elrugaszkodott túlzásokat, és csak a bizonyosan megtörtént eseményeket írják meg. Memorialia Reverendorum Patrum Provincialium post Congregationem Provincialem data (1603–1751). APA SJ No 2111910., fol. 10v.

[36] MOL E 152 Irregestrata, Collegium Tyrnaviense, 6. tétel; ELTE EKK Ab vol. 137–148.; PBFK Cod. 118 D 10., 16., 17., Cod. 120b A7–8., Cod. 120b B 5.

[37] APK ACA fasc. 99. No 1. A levéltárban személyesen nem volt lehetőségem kutatni, a pécsi misszióra vonatkozó iratok fénymásolataiért néhai Fricsy Ádám jezsuita helytörténésznek és Tímár György történésznek tartozom köszönettel. A zágrábi káptalan levéltára (feltehetőleg a többi káptalani levéltárhoz hasonlóan) további fontos hódoltsági dokumentumokat is őrizhet. A levéltár anyagáról jó ismertetés: Josip Buturac: Kaptolski Arhiv u Zagrebu. Vjesnik Hrvatskog državnog arhiva 11 (1945) 59–80. A zágrábi püspöki és káptalani levéltár anyagának horvát nyelvű, hódoltsági vonatkozású dokumentumaiból több is napvilágot látott. Tade Smičiklas: Dvijestogodišnjica oslobodjenja Slavonije II. Spomenici o Slavoniji u XVII. vijeku. Zagreb, 1891. 1–4. (Vidóczi Fábián hódoltsági plébános Vinkovics Benedek zágrábi püspöknek, Turbék, 1640. máj. 10.), 4–5. (vaskaszentmártoni hívek ugyanannak, Vaska, 1642. jún. 10.); Franjo Bučar: Prilozi protestantizmu u Hrvatskoj u nadbiskupskom arhivu u Zagrebu. Vjestnik Kr. Hrvatsko-Slavonsko-Dalmatinskog zemaljskog arkiva 6 (1904) 195–198. (Vidóczi fenti levelének újraközlése), 199–200. (Krisán András licenciátus ugyanannak, Szentborbás, 1653. júl. 15.) A kiadott horvát nyelvű leveleket egyház- és településtörténeti szempontból kiaknázta: Boros Gyevi László: A pécsi egyházmegye horvátjai a XVII. század végéig. In: A pécsi egyházmegye schematizmusa 1981. Pécs, 1981. 128–151. Újra közölve: Tanulmányok a pécsi egyházmegye történetéből I. Szerk. Fricsy Ádám. Pécs, 1993. 131–158. és Uő.: Két baranyai horvát plébánia múltjából. i. m. 211–235.

[38] Cándido de Dalmases y Jordana: Loyolai Szent Ignác. Budapest, 1995. („ANIMA UNA”–könyvek 9.) 193–216.

[39] Ladislaus Lukács: Monumenta Antiquae Hungariae II. (1580–1586). Romae, 1976. (Monumenta Historica Societatis Jesu 112.)  397., 414–415., 453.; M. Vanino: Bartol Sfondrati i. m. 150–153.; Tóth István György: Raguzai Bonifác, a hódoltság első pápai vizitátora (1581–1582). Történelmi Szemle 39 (1997) 447–472.; Josip Jurić: Pokušaj „Zbora za širenje vjere” god. 1627. da kod južnih Slavena uvede zajedničko pismo. Croatia Sacra 4 (1934) 8. 155–158.

[40] A jezsuita missziós koncepció változására: Bernard Dompnier: La Compagnie de Jésus et les missions de l’intérieur. In: Les Jésuites à l’āge baroque (1540–1640). Ed. Luce Giard – Louis de Vaucelles. Grenoble, 1996. 155–179. (különösen: 165–171.); Acquaviva körlevelei: Epistolae Praepositorum Generalium ad patres et fratres Societatis Iesu I. Gandavi, 1847. 223–247., 270–275.

[41] Lukács László – Molnár Antal: A homonnai jezsuita kollégium (1615–1619). In: Művelődési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére. Szerk.: Balázs Mihály – Font Zsuzsa – Keserű Gizella – Ötvös Péter. Szeged, 1997. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez XXXV.) 357–358.

[42] Ivan Škafar: Jezuitski misijoni v krajini med Muro in Rabo za časa katoliške obnove (1609–1730). Acta Ecclesiastica Sloveniae 1 (1979) 150.; Vragović személyére: L. Lukács: Catalogi i. m. I. 821–822.

[43] A misszió történetére vonatkozó források: EHJM I/1. 29–46. A misszió 1614-ig működött: i. m. 229.; I. Škafar, I.: Jezuitski misijoni… i. m. 150–161. Vö. még: Holl B.: Vásárhelyi Gergely… i. m. 154–155.

[44] EHJM I/1. 29–30., 32., 37. A levelezésanyagból és a beszámolókból ennek az orvosló tevékenységnek néhány részletére is fény derül. Gyógyításra elsősorban a bezoárt (indiai eredetű, foszfortartalmú gyógyító kő), a theriacát (növényi eredetű, viperamérget is tartalmazó gyógyszer) és aranyvizet (aqua auri) használt. Az isteni kegyelmet közvetítő jelek a különféle medálok (különösen az Agnus Dei: az Isten bárányát ábrázoló viaszmedál, amelyet a lateráni bazilika pápai áldással ellátott húsvéti gyertyájából készítettek), a szenteltvíz és az evangéliumos könyv. Vö.: Holl B.: Vásárhelyi Gergely… i. m. 154–155.

[45] „Canisia, militaris est munitio, in Croatiae Ungariaeque confinio, Turcica vi duodecimo fere ab anno christianis extorta, qua ex arce Alsolindvam tributorum cogendorum gratia, cum ad Dynastam Bamffium, nostrorum hospitem, Turcae frequentes ventitarent, quae Canisiae audierant de nostris, ea praesentes diligentius percontabantur.” Litterae 1613–1614. 47–48. A királysági török adószedésre: Hegyi Klára: „Aranyásó szpáhik” a királyi Magyarországon. In: A tudomány szolgálatában. Emlékkönyv Benda Kálmán 80. születésnapjára. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest, 1993. 103–111.

[46] EHJM I/1. 32–34.

[47] Litterae 1613–1614. 49.

[48] EHJM I/1. 41–42., 45.

[49] Don Simone életútját kortársaihoz képest igen részletesen ismerjük, mindenekelőtt későbbi misszionárius-társa, a jezsuita Bartol Kašić által 1613-ban összeállított életrajzból, illetve saját és ellenfelei által Rómába küldött leveleiből. Az életrajz: M. Vanino: Kašićevo izvješče… i. m. 84–99.; EHJM I/1. 174–185. Leveleiből és beszámolóiból egy csokorra valót közzétett Tóth István György: A mohácsi plébános, a budai pasa, és a kálvinista konstantinápolyi pátriárka. Don Simone Matkovics levelei a Hitterjesztés Szent Kongregációjához (1622–1635). Ráday Gyűjtemény Évkönyve 8 (1997) 185–252. Életrajza: Molnár Antal: Egy katolikus misszionárius a hódolt Dél-Magyarországon: Don Simone Matkovich. In: R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Szerk. Tusor Péter. Budapest, 1998. 232–250.

[50] A fermán olasz fordítása: EHJM I/1. 177.

[51] Molnár A.: Egy katolikus misszionárius… i. m. 233–235.

[52] Szini páter gyulafehérvári református családból származott, az erdélyi jezsuiták térítették meg. 1602-ben Rómában lépett be a rendbe, ahol teológiát tanult. 1608-tól a maceratai kollégium ministere volt. Vö.: L. Lukács: Catalogi… i. m. II. 766.

[53] EHJM I/1. 47–48., 60–61.

[54] EHJM I/1. 55–57.

[55] EHJM I/1. 46–47.

[56] ACDF Decreta S. O. vol. 1612., pag. 342. A kongregáció Don Simone ismételt kérésére sem változtatta meg korábbi döntését: Uo. pag 353. (1612. aug. 2.) Matkovich ezügyben összeállított (elveszett vagy lappangó) beadványai a kongregáció legfontosabb forrásai voltak a hódoltsági katolikusok helyzetével és szükségleteivel kapcsolatban. Vö.: ACDF Decreta S. O. vol. 1614., pag, 568., vol. 1615., pag. 229., vol. 1616., pag. 79.

[57] EHJM I/1. 46–47., 53., 59–60., 79–80. Keresztessy a századforduló újjáéledő katolicizmusának érdekes figurája volt. Forgách környezetében működve jelentős szerepet játszott Veresmarti Mihály református prédikátor áttérítésében. Pécsi püspöksége 1612 után lekerült ugyan a napirendről, de 1630-ban mégis a hódoltságba, Gyöngyösre ment plébánosnak, a következő évben pedig kanonoki javadalmáról is lemondott. Gyöngyösi plébánosként 1630-ban Pázmány megbízásából vizitált az Alföldön és Belgrádban. Erről készült jelentése: APF SOCG vol. 72., fol. 252r–253r. Életére és nyitrai működésére lásd: Vagner József: Adalékok a nyitrai székes-káptalan történetéhez. Nyitra, 1896. 175–177. A forrásokban egykori germanikusként fordul elő, ugyanakkor a Collegium Germanicum et Hungaricum anyakönyvében nem szerepel. Vö.: Veress Endre: A római Collegium Germanicum et Hungaricum magyarországi tanulóinak anyakönyve és iratai I. Anyakönyv (1559–1917). Budapest, 1917.

[58] EHJM I/1. 49., 58.

[59] Utazásaikról készült beszámolók: ARSI FG vol. 538., pag. 19–21., vol. 540., fol. 273r–275v.; EHJM I/1. 63–67.; M. Vanino: Autobiografija Bartola Kašića… i. m. 36–42.

[60] Litterae 1613–1614. 49–51.

[61] Szakály Ferenc: A két „pécsi” Schreiber Farkas. In: Uő.: Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Budapest, 1995. (Humanizmus és reformáció 23.) 33–43.

[62] Szakály Ferenc: Pécs török uralom alá kerülésének történetéhez. In: In memoriam Barta Gábor. Tanulmányok Barta Gábor emlékére. Szerk. Lengvári István. Pécs, 1996. 149–163. A baranyai egyházi intézmények pusztulására: Fricsy Á.: Egyházmegyénk… i. m. 67–70.

[63] A baranyai reformáció első szakaszáról legújabban: Botta István: Sztárai Mihály baranyai püspöksége. Theológiai Szemle 32 (1989) 150–154. A helvét irány dél-dunántúli elterjedésére: Kathona Géza: Fejezetek a török hódoltsági reformáció történetéből. Budapest, 1974. (Humanizmus és reformáció 4.) passim; Szakály Ferenc: Szegedi Kis István és Skaricza Máté életéhez és működéséhez. In: Mezőváros és reformáció. i. m. 92–171.

[64] Koller, J.: Historia Episcopatus… i. m. VI. 49., 223.

[65] Esze Tamás: A Debreceni Disputa. In: A Második Helvét Hitvallás Magyarországon és Méliusz életműve. Budapest, 1967. (Studia et Acta Ecclesiastica II.) 455–460.; Szakály Ferenc: Volt-e református-unitárius hitvita 1574-ben Nagyharsányban? A Ráday Gyűjtemény Évkönyve 7 (1994) 14–31. (különösen 18–20.); Uő: Egy hódoltsági parasztpogár, aki beleavatkozott a nagypolitikába. Nagymarosi, majd nagyszombati Trombitás János, 1559–1692. In: Mezőváros és reformáció i. m. 290–296.; Balázs Mihály: Teológia és irodalom. Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei. Budapest, 1998. (Humanizmus és reformáció 25.) 45–74. (különösen 49.)

[66] Holovics F.: Baranya… i. m. 174.; Litterae 1613–1614. 51., 56. A szövegben említett lutheránusok minden bizonnyal ekkor már nem éltek Pécsett, viszont az ő említésük szinte minden jezsuita beszámoló elmaradhatatlan része, nélkülük az egykori katolikus olvasóközönség nem érezte volna teljesnek az eretnek-repertoárt.

[67] Erre a már idézett 1565. évi adaton túl utal Válaszúti György is Pécsi Disputa című művében. Vö.: Dán Róbert: A „Pécsi Disputa”. Irodalomtörténeti Közlemények 80 (1976) 4.

[68] A mű szövegkiadása: Válaszúti György: Pécsi Disputa. Bev.: Dán Róbert. S. a. r. Németh S. Katalin. Budapest, 1981. (Régi Magyar prózai Emlékek 5.)

[69] Erről a Belgrádban működő Bartol Kašić írt 1613-ban: EHJM I/1. 123., 187.

[70] Szász János: Az Erdélyen kívüli unitárius egyháztörténet forrásai és problémái a XVI. és XVII. században. In: Egyházak a változó világban. (A nemzetközi egyháztörténeti konferencia előadásai). Szerk. Bárdos István – Beke Margit. Esztergom, 1991. 258. Ugyanakkor Kanyaró Ferenc szerint középiskola volt, amelyből a diákok Kolozsvárra mentek továbbtanulni. Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon tekintettel az unitárizmus általános történetére. Kolozsvár, 1891. 193–194. A helytörténetírás némely képviselői egyenesen a középkori pécsi egyetem közvetlen utódaként beszélnek az „unitárius főiskoláról”, természetesen minden alap nélkül: Kopasz Gábor: A pécsi unitáriusok és főiskolájuk a XVI–XVII. században. In: A 600 éves jogi felsőoktatás történetéből 1367–1967. Szerk. Csizmadia Andor. Pécs, 1968. 69–73.

[71] „Arianis, ut tenebrarum fere filii res suas non infeliciter constitutas habent, suus erat episcopus; is annis abhinc sex supra quadraginta cum quindecim suae sectae sequacibus e Transylvania se ejecerat, locumque vacuum nactus miseris catholicis, pastore destitutis, ut sitientes nempe vel paludem hauriunt, non paucos sibi, designatis ubivis sacerdotibus auctorarat. Atque hic episcopus, prae senio oculorum quidem usu destitutus, at lynceus in iis, quibus suas blasphemias stabiliret, plurimum nostris negotii facessivit. Neque sui sacerdotes illis, qui ab Ecclesiae communione avulsi erant, deerant.” Socher, A.: Historia Societatis… i. m., pag. 387.

[72] Fricsy Á.: Egyházmegyénk… i. m. 73.

[73] Szakály F.: Református-unitárius hitvita… i. m. 20.; Balázs M.: Teológia és irodalom… i. m. 68.

[74] „Arianismus toto illo tractu sua sponte nuper interibat, hominum damnatas eius stirpes propagantium penuria, cum exstitit nescio quis ex Orco capularis senex, qui Arianae procurationis assumptis infulis, nemine refragrante, permultis novitatis studio applaudentibus, tribunal et tautomnon regiam Ario iis finibus statueret. Congruenter autem eius perniciabili instituto cum res fluere in stolidissimo populo coepissent, ut sui dogmatis studiosos propagatores posteritati sufficeret, arcessitos nuper inde ab extremis Getis seu Transsilvanis quindenos adolescentes Arianos, sua cuique regione in amplissimae gentis finibus attributa, ad Arianismi emortuas radices suscitandas, ac propaginibus disseminandas allegavit.” Litterae 1613–1614. 55.

[75] „Huius hominis consuetudine amicitiaque nuper usus alter patrum, adeundum sibi putavit, ac pro veteris amicitiae iure fiduciaque familiariter libereque admonendum, uti se patetur foedam haeresim dedoceri, ac eo maxime, quod effeto iam viribus corpore, orboque luminibus, haud procul abesset ultima vitae clausula, quam inire iis implexum erroribus funestum ipsi plane futurum esset. Sed eius animi caecitatem haud paullo tenebricosiorem, quam corporis deprehendit, ac in errorum caligine tuenda pertinaciam incredibili caecitate maiorem, cuius duritiae non modica ratio peti ex eo videbatur, quod abdicando Arianismo, de sublimi dignitatis ac gloriae fastigio exturbari se putaret, qui ab adepta antistitis Ariani praerogativa, suis auspiciis quadragenum millium capitum Ario conflatum gregem videret.” Litterae 1613–1614. 55–56. Sochernek, a püspök vakságára, illetve az 1566. évi Pécsre jövetelére vonatkozó adatai valóban az évkönyvből származnak. Uo. 57–58.

[76] Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Budapest, 1977. 49. és Uő: A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig. Budapest, 1977. (Humanizmus és reformáció 6.) 133.

[77] Balázs M.: Teológia és irodalom… i. m. 68–69.

[78] Miklós Ödön: A magyar protestáns egyházalkotmány kialakulása a reformáció századában. Pápa, 1942. 122–140.; Zoványi Jenő: Ismeretlen püspöke a baranyai református egyházkerületnek. Egyháztörténet 3 (1945) 94–95.; Esze Tamás: Kolozsvári könyvek Baranyában. Acta Historiae Litterarum Hungaricarum 10–11. Szeged, 1971. 137–138.

[79] ARSI Austr. vol. 141., pag. 89.

[80] ARSI Fondo Gesuitico vol. 720/A, No II. 3a, fol. 1r.: „...in tantum iam per gratiam deventum est, ut pagi duo, in quibus vel maxime malignas radices suas ariana fixerat haeresis, illorumque pseudo residebat episcopus, iam vix duo reperibiles sunt, qui perversam Arii doctrinam profiterentur.” A községek azonosítására: Galambos F.: A pécsi jezsuiták működése… i. m. 67.

[81] Kanyaró Ferenc szerint Válaszúti 1608 előtt távozott az élők sorából, mivel a kéziratait 1608-ban lemásoló Pécsi Szabó (Sartorius) János nem említi kifejezetten, hogy a szerző még él. Ez azonban véleményem szerint önmagában semmit sem bizonyít. Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon… i. m. 192.; Esze T.: A debreceni disputa. i. m. 459–460.; Zoványi J.: Egyháztörténeti lexikon. i. m. 672.

[82] Válaszúti tiszteletet parancsoló toleranciájára jó példával szolgál a budai hitvitával kapcsolatos magatartása. Vö.: Szakály F: Egy hódoltsági parasztpolgár… i. m. 307–310. Vásárhelyivel minden bizonnyal Erdélyben találkoztak: a jezsuita 1591-től 1601-ig a fejedelemségben működött, és a pécsi unitárius püspök is megfordulhatott egykori hazájában, például az említett lelkész-utánpótlás megszervezésének ügyében.

[83] Kathona Géza: A baranyai unitárizmus a XVII. sz. végén. Theológiai Szemle 6 (1963) 346.

[84] Esze T.: Kolozsvári könyvek… i. m. 138–139.; Szász J.: Az Erdélyen kívüli unitárius egyháztörténet… i. m. 257.

[85] Az erdélyi unitárius egyház baranyai kapcsolataira további példák: Kanyaró F.: Unitáriusok Magyarországon… i. m. 196. A hódolt baranyai reformátusság hasonló jellegű erdélyi kapcsolataira éppen Esze Tamás hozott számos példát fentebb idézett tanulmányában.

[86] Válaszúti Gy.: Pécsi Disputa. i. m. 51–146 passim (különösen a katolikus Racziai János kereskedőre vonatkozó adatok).

[87] EHJM I/1. 123.

[88] Holovics F.: Baranya… i. m. 173.

[89] ASV P. Cons. vol. 26., fol. 484r.

[90] ASV P. Cons. vol. 41., fol. 360v. Szentgyörgyi ugyanakkor nem volt biztos benne, hogy valamennyien pécsiek-e.

[91] ASV P. Cons. vol. 41., fol. 379r.

[92] ASV P. Cons. vol. 70., fol. 944v., 948r.

[93] Molnár Antal: Scardonai püspökök „ad limina” jelentései (1624–1648). Fons 1 (1994) 299.

[94] Molnár Antal: Pietro Massarecchi antivari érsek és szendrői apostoli adminisztrátor egyházlátogatási jelentése a hódolt Dél-Magyarországról (1633). Fons 2 (1995) 210.

[95] A raguzai kereskedőkolóniákról írott legjobb, számos alapvető új megállapítást tartalmazó áttekintés egy eldugott szerb helytörténeti kiadványban látott napvilágot, ezért eredményei máig nem épültek be megfelelőképpen a szakirodalomba: Sergije Dimitrijević: Dubrovačka trgovina u Leskovcu i okolini i uloga dubrovačke kolonije u Prokuplju. Naše Stvaranje, Leskovac, 1955. 31–82. (itt: 32–48.) Az ő nyomán halad: Zdenko Zlatar: Dubrovnik’s Investments in Its Balkan Colonies, 1594–1623: a Quantitative Analysis. Balcanica 7 (1976) 103–118., és Uő.: Our Kingdom come. The Counter-Reformation, the Republic of Dubrovnik, and the Liberation of the Balkan Slavs. New York, 1992. 115–137. Dimitrijević és Zlatar a 16–17. század folyamán mindössze öt településnek (Belgrád, Szófia, Prokuplje, Novi Pazar és Provadija) tulajdonít kolónia-jogállást.

[96] Nicolas H. Biegman: The Turco-Ragusan Relationship according to the Firmans of Murad III (1575–1595) extant in the State Archives of Dubrovnik. The Hague–Paris, 1967. 52–53.

[97] Molnár A.: A hódoltsági missziószervezés… i. m. 70–76.

[98] Bogumil Hrabak: Dubrovački trgovci u osmanlijskom delu Panonije do 1570. godine. Zbornik Matice Srpske za istoriju 30 (1984) 13–14., 18–19.; Jorjo Tadić – Toma Popović: Dubrovačka arhivska građa o Beogradu II. (1572–1593.) Beograd, 1976. 211.

[99] Ilyen vonatkozású adataink maradtak fel Tolnáról és Pestről is: Kathona G.: Fejezetek i. m. 50., 105.

[100] A levél kiadásai: Koller, J.: Historia Episcopatus… i. m. VI. 336–339.; Augustinus Theiner: Annales ecclesiastici III. Romae, 1856. 273–274.; Eusebius Fermendžin: Acta Bosnae potissimum ecclesiastica cum insertis editorum documentorum regestis ab anno 925 usque ad annum 1752. Zagrabiae, 1892. (Monumenta spectantia historiam Slavorum meridionalium 23.) 316–317.

[101] Tóth I. GY.: Raguzai Bonifác… i. m. 447–472.; Molnár A.: A hódoltsági missziószervezés… i. m. 38–47.

[102] Koller, J.: Historia Episcopatus… i. m. VI. 326–327.

[103] Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szent-székkel III. Budapest, 1903. 216. (Tévesen Miklóst említ István helyett).

[104] Fricsy Á.: Egyházmegyénk… i. m. 74–75.

[105] Tóth I. GY.: Raguzai Bonifác… i. m. 456.

[106] APF Misc. Var. vol. 1/a, fol. 277rv. Kiadta: Tóth I. Gy.: Raguzai Bonifác… i. m. 470–471.

[107] A baranyai világi katolikus prédikátorok működésére az alábbiakban még részletesen visszatérek.

[108] Wadasch Jankovich Miklós: A sociniánusok eredetéről. Magyar országban volt Ecclesájokról: Különössen Pétsi Prédicatorjok’ Válaszúti Györgynek Skaricza Máthéval 1588. eszt. tartott Disputatiojáról értekezik. Pesten, 1829.  38.

[109] Kanyaró F.: Unitáriusok Magyarországon… i. m. 154., 159., 162–163., 184–185.

[110] Szabó Gyula: Szabadgondolkodó társadalmi rétegek a török alatti Pécsett és Baranyában. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1964. Pécs, 1965. 249–250. Hasonlóan kritikátlan megközelítés: Szabó P. Z. – Rúzsás L.: A török Pécs. i. m. 52–53.

[111] Dán R.: A „Pécsi Disputa”. i. m. 4.; Válaszúti Gy.: Pécsi Disputa. i. m. 18., 770.

[112] Szakály F.: Egy hódoltsági parasztpolgár… i. m. 281–282.

[113] Válaszúti Gy.: Pécsi Disputa. i. m. 74.

[114] Uo. 75., 84.

[115] Uo. 90–93., 106.

[116] Uo. 143.

[117] EHJM I/1. 84–85., 123.; Litterae 1613–1614. 52. Radobilját a jezsuiták 1613 tavaszán Rómába küldték, hogy a Collegium Germanicum et Hungaricumban kazuisztikát hallgasson, és legalább latinul tanuljon meg. 1613 végén már biztosan Rómában volt (EHJM I/1. 183.), de a kollégium tanulóinak névsorában nem szerepel, és később sem találtam nyomát. Veress: A római Collegium Germanicum et Hungaricum i. m.

[118] EHJM I/1. 179–180.

[119] A térítésre vonatkozó adatok a pécsi jezsuita rezidencia háztörténetében találhatóak. Az áttérített községeket ez alapján felsorolja: Galambos F.: A pécsi jezsuiták működése… i. m. 64–74. A teljesség kedvéért említem meg, hogy a háztörténeten kívül maradtak fenn a pécsi jezsuitáktól származó, eddig nem hasznosított levelek (1687–1690), amelyekben a páterek a misszió eredményeiről számolnak be. Ezek a források ugyanazokat a faluneveket tartalmazzák, mint a historia domus. Vö.: ELTE EKK G vol. 521., fol. 143r–146v. (P. Bittevi Mihály levelei, Pécs, 1689. aug. 19., szept. 10.); ARSI Austr. vol. 229., fol. 308r–309v. (P. Johann Prentaller levele, Pécs, 1690. jan. 29.); ARSI Fondo Gesuitico vol. 720/A, n. II. 3a. (Két Pécsről érkezett levél kivonata, 1687. dec. 22., 1688. jan. 19. és az 1688. évi jelentés); Fazekas István: Prentaller János jezsuita „intő levele” Kazsok falu lakóihoz. Ráday Gyűjtemény Évkönyve 8 (1997) 314–318.

[120] Tímár György: A pécsi provizorátus faluösszeírásainak a török időkre vonatkozó feljegyzései (1695, 1696). Baranyai Helytörténetírás 1982. Szerk. Szita László. Pécs, 1983. 47–104.

[121] Kathona G.: A baranyai unitárizmus… i. m. 341–347.

[122] Benda Kálmán: Unitáriusok a hódoltság-kori Dél-Baranyában. Baranya 4 (1991) 1–2. 87–97.

[123] Frid. Adolph Lampe [–Debreceni Ember Pál]: Historia Ecclesiae Reformatae in Hungaria et Transylvania. Trajecti ad Rhenum, 1728. 676–677.

[124] Taba István: Baranya népessége a XVII. század végén. Pécs, 1941. 22–27.

[125] Holovics F.: Baranya… i. m. 175–177.

[126] Ehhez a munkához nélkülözhetetlen segítséget nyújt: Káldy-Nagy Gyula: Baranya megye XVI. századi török adóösszeírásai. Budapest, 1960. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 103.)

[127] A délszláv betelepülésre: Tímár György: A Duna-Drávaszög népesedéstörténete. Baranyai Helytörténetírás 1987/1988. Szerk.: Szita László. Pécs, 1988. 343–372.; Boros Gyevi L.: A pécsi egyházmegye horvátjai i. m., 139–154. A Dallos-féle összeírásban nem szereplő délszlávok lakta plébániák: Lőcs, Izsép, Márok, Darázs, Hercegszőlős, Mohács.

[128] Az egyházi forrásanyag ilyen irányú hasznosítására Kathona Géza hívta fel a figyelmet fentebb idézett tanulmányában: A baranyai unitarizmus… i. m. 346.

[129] Franjo Emanuel Hoško: Djelovanje franjevaca Bosne Srebrene u Slavoniji, Srijemu, Ugarskoj i Transilvaniji tijekom XVI. i XVII. stoljeća. In: Povijesno-teološki simpozij u povodu 500. obljetnice smrti bosanske kraljice Katerine. Sarajevo, 1979. 104–109.; Srećko M. Džaja: Konfessionalität und Nationalität Bosniens und der Herzegowina. Voremanzipatorische Phase 1463–1804. München, 1984. (Südosteuropäische Arbeiten 80.) 190–194. Balkáni missziós tevékenységükre összefoglalóan: Basilius Pandžić: Historia Missionum Ordinis fratrum Minorum. IV. Regiones Proximi Orientis et Paeninsulae Balcanicae. Romae, 1974. 109–127.

[130] APF SC Dalmazia Miscellanea vol. 3., fol. 191v–192r. A velikai kolostor újjáépítése a Szentszék anyagi támogatásával történt: APF Misc. Var. vol. 1/a., fol. 319r.

[131] Hodinka Antal: Tanulmányok a bosnyák-djakovári püspökség történetéből. Budapest, 1898. (Értekezések a Történeti Tudományok Köréből XVII/3.) 103–114. Ugyanezt a jelentést egy másik kéziratról kiadta: Karlo Horvat: Novi historijski spomenici za povjest Bosne i susjednih zemalja. Glasnik Zemaljskog muzeja Bosne i Hercegovine 21 (1909) 68–75.

[132] „In oltre, per la bontà del Signore, essi frati fanno gran profitto nei Luterani, riducendoli alla santa fede, sicome fece fra Gasparo di Piombo, et fa, che dall’80 in qua ha convertito et converte gran numero d’anime in un luogo chiamato Colluto, appresso l’Ungheria, et quelli che hanno apostatato dalla fede, più tosto che malitia, l’hanno fatto per non havere chi gli ammaestri nella fede.” A jelentés szerzője fra Toma bosnyák ferences. ASV A.A. Arm. I–XVIII, No 4760., fol. 42rv.

[133] Fermendžin, E.: Acta Bosnae i. m. 317.

[134] Összefoglalóan: Szakály Ferenc: Katolikus hierarchia a török hódoltságban. In: Egyházak a változó világban. i. m. 245–249.

[135] Epistola paraenetica, quam Georgius Drascovitius electus episcopus Quinque Ecclesiarum ac laudatissimi Caesaris Ferdinandi in Ungaria consiliarius ad dioecesanos suos dedit. Viennae Austriae in aedibus Collegii Caesarei Societatis nominis Iesu. Anno Domini MDLIX. (RMK III. 465.) Hiányos példány után közölte: Koller, J.: Historia Episcopatus… i. m. VI. 50–54.

[136] A levél modern kiadása: Andreas Dudithius: Epistulae I (1554–1567). Ed.: Lechus Szczucki – Tiburtius Szepessy. Budapest, 1992. (Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum. Series Nova XIII/1.) 147–148.

[137] ASV Sec. Brev., Reg. vol. 47., fol. 188r., vol. 58., fol. 158r., vol. 60., fol. 204rv., vol. 315., fol. 214r.; ACDF Decreta S. O. vol. 1589., fol. 80rv.

[138] ASV Sec. Brev., Reg. vol. 58., fol. 169r.

[139] EHJM I/1. 123.

[140] Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban. Budapest, 1981. 122–123., 215., 313., 464–465.

[141] ASV P. Cons. vol. 12., fol. 583v. Ugyanilyen értelemben nyilatkozott a császári udvarban szolgáló Dömölky Gergely is. Uo. fol. 584v.

[142] ASV P. Vien. No 6. (oldalszámozás nélkül). A tanúk: Sennyey István, Novák Miklós, Duboczky György, Kerpchich András, Kapronczi Farkas, Balásfi Tamás.

[143] Vö. a 28. jegyzetben felsorolt jegyzőkönyvek. Az adóztatás kérdésére az alábbiakban még visszatérek.

[144] Erre utal az első jezsuita becslések nagyságrendje: Kašić a Pécs környéki falvakban harmincezerre becsülte az ellátatlan keresztények számát (EHJM I/1. 123.), míg a jezsuita évkönyv százezer főre rúgó katolikus népességről számolt be. (Litterae 1613–1614. 52.)

[145] „Cum ab annis quatuor in vinea Domini annis quinquaginta derelicta coeperimus laborare sub tyrannide turcica in Hungaria, ab ipso Turca invitati missique a superioribus nostris archiepiscopisque Strigoniensi et Colociensi, ordinariis locorum et episcopo Quinquecclesiensi plenaria auctoritate concessa circa populum christianum concionatoresque disponendi statuendique, quae ad cultum divinum pertinent, prout privilegia pluribus explicant.” BAV Barb. lat. vol. 6928., fol. 282r. Ezt és az alábbi adatot Tusor Péternek köszönöm.

[146] „...quantum quidem per Turcarum immanitatem licet, curae quoque subditorum bonorumque episcopalium recuperandorum studio, quam possum, diligenter invigilo.” BAV Fondo Boncompagni–Ludovisi vol. E 19., fol. 183rv.

[147] EHJM I/1. 78–198.

[148] Litterae 1613–1614. 45–79. A misszióról megemlékezik az 1612. évi jelentés is, de a következő évi, sokkal részletesebb beszámolóhoz képest nem tartalmaz új információt, ugyanis az itt felhasznált levelet a misszionáriusok érkezésük után tizenkét nappal írták. Annuae Litterae Societatis Iesu anni 1612 ad Patres et Fratres eisdem Societatis. Lugduni, 1618. (a továbbiakban: Annuae Litterae 1612.) 189–193.

[149] Annuae Litterae 1612. 191.

[150] A munkamegosztásra az évkönyvi beszámoló is utal, hiszen a pécsi események elbeszélésekor mindig csak egy páterről beszél, míg a másikat (akit a páter sociusának nevez) csak akkor említi, amikor az betegsége miatt elhagyta a missziót. Vö.: Litterae 1613–1614. 55–60., 68. Vásárhelyi maga is írta, hogy Jékelt a falvakba küldte gyóntatni: EHJM I/1. 84.

[151] EHJM I/1. 81–85.

[152] Litterae 1613–1614. 55.

[153] EHJM I/1. 82–83. A ház tényleges megvételéről nem tudunk.

[154] Litterae 1613–1614. 55–56.

[155] „Quem [ti. Az unitárius püspököt] igitur nullis rationibus, nulla humanitate ab nefario consilio demoveri animadvertunt, adversus eum, ipsiusque coniuratas partes iusto pioque duello grassari quovis loco ac tempore decernunt, et quidem tanto liberius atque alacrius, quod ab Calvinianis et Lutheranis erat maior quies, quibus scilicet in Petsziensi ditione non licet sui ritus usum, aut rituum curatores habere publice, cum tamen Arianis caeterisque nominis graeci haereticis eius rei faciant potestatem Turcae.” Litterae 1613–1614. 56.

[156] „Concionum certe ipso etiam principio frequentia tanta fuit, eo confluentibus numerosissimis non modo catholicorum agminibus, sed quorumlibet etiam sectariorum catervis, ut ex eo concursu apud illum arianum antistitem, nuper suae factionis auditoribus celebratissimum, desertissima sequeretur solitudo. Atque tametsi, ut est omnibus mortalibus novarum rerum noscendarum ingenita cupiditas, ille ardor nostras conciones frequentandi plus quiddam stolidae curiositatis, quam consilii ac utilis studii praeferre potuit forsitan videri. Constantia tamen audiendi, etiam post iterata praesidum interdicta, facile probavit, consentientis cum recta ratione doctrinae initio captos aequitate soliditateque, lubentes postea concionanti adhaesisse, ac audire perseverasse.” Uo. 57. Vásárhelyinek a város unitáriusaival való vitatkozásairól Bartol Kašić is megemlékezik önéletrajzában: Vanino: Autobiografija Bartola Kašića… i. m. 51–52. 

[157] Litterae 1613–1614. 57–58.

[158] Uo. 58.

[159] Uo. 58–60.

[160] Uo. 60–61.

[161] Az antitrinitarizmus dogmatikai és egyházszervezeti megszilárdulásáról Erdélyben a század végén: Balázs Mihály: Bevezetés. In: Enyedi György válogatott művei. Vál. Balázs Mihály – Káldos János. Kolozsvár, [1997]. 5–27.

[162] Ez utóbbira: Holovics F.: Baranya… i. m. 173.

[163] Uo. 171–172.

[164] Juhász Kálmán: A licenciátusi intézmény Magyarországon. Budapest, 1921. és Uő.: Laien im Dienst der Seelsorge während der Türkenherrschaft in Ungarn. (Ein Beitrag zur Geschichte der Seelsorge.) Münster, 1960. (Missionswissentschaftliche Abhandlungen und Texte 24.); Sávai János: La partecipazione dei laici al lavoro pastorale in Ungheria nei secoli XVI–XVII. Roma, 1982. és Uő.: Missziók, mesterek, licenciátusok. Szeged, 1997. (Documenta missionaria Hungariam et regionem sub ditione Turcica existentem spectantia II/I.)

[165] C. Juhász: Laien… i. m. 75–77.; Sávai J.: Missziók… i. m. 90–92. A lelkipásztori szolgálatot ellátó katolikus világiakat voltaképpen csak a jogi helyzetüket legalizáló 1628. évi nagyszombati püspöki tanácskozás után jogosult licenciátusnak nevezni.

[166] A misszionáriusok megbotránkozását az évkönyv plasztikus leírása is jól jellemzi: „Utque nihil deesset ad afflictissimam gentem quovis genere infortunii obruendam, omnium flagitiorum foeda labe inquinatissimi et, ut uno dicam verbo, scelere ipso sceleratiores homines decem de plebe, quos incertum est, an inita cum daemone pactio, an dirum numinis odium, an insita peccandi libido accenderat ad immanitatem teterrimi criminis, quo huius innocentis populi salutem nefarie pessumdarent. Idiotae omnes erant, eoque ad audendum proiectiores, nulla vel infirmorum ordinum umbra etiam initiati, qui non sacerdotum ac curionum modo, sed antistitum paene munere defungerentur in hac gente universa, cogendis coetibus, concionibus habendis, administrandis sacramentis omnibus, ipsoque adeo altaris simulando per summum nefas sacrificio, quos quidem adumbratos ritus sacrorum, ut rudi populo imponerent splendidius, eumque facinorosius dementarent, vel superstitionum inusitatis umbris, vel veneficiorum prodigiis, quasi mysteriorum recondita varietate quadam distinguebant. Vitam eos multa impuritate inquinatissimam vivere populi magna pars noverat, sed, quod religionis studium praeferre videbantur, conducibilius sibi esse putabant minime mali homines, vel his contaminatissimis popis auctoribus ac magistris, sacrorum nonnullam sibi copiam fieri, quam eis exauctoratis in perpetua rerum divinarum orbitate ac solitudine consenescere.” Litterae 1613–1614. 52–53.

[167] Litterae 1613–1614. 54.; EHJM I/1. 94., 120.

[168] EHJM I/1. 223. Ez a levél a tíz prédikátor nevét is megadja: Jelkóczi György, Nagyszombati István, Horvát Márk, Kőrősi Benedek, Szőlősi Dávid (=Pap Dávid), Stephanus Genticensis (?), Chiabi Márton, Vaszari János, Szentgróti István, Pécsi Mátyás. Közülük négyet (Pap, Pécsi, Jelkoczi, Vaszari) még 1620-ban is a helyén találunk. Ebből a beszámolóból az is kiderül, hogy az idősebb prédikátorok mind nősek voltak. Holovics F.: Baranya… i. m. 175–177.

[169] EHJM I/1. 88–90.

[170] Litterae 1613–1614. 62–63.

[171] Uo. 63.

[172] Fra Toma bosnyák ferences már 1584-ben az új naptár bevezetése miatti nehézségeikről tájékoztatta a Szentszéket. ASV AA Arm. I–XVIII, No 4760., fol. 42v. Ilyen értelemben írt az új naptár elfogadásáról Toma Ivkovię scardonai püspök is 1631-ben. Dominik Mandić: Hercegovački spomenici franjevačkog Reda iz turskoga doba I (1463–1699). Mostar, 1934. (Monumenta Franciscana Iugoslavica II.) 110.

[173] A vizsgálati jegyzőkönyv: APF SC Dalmazia Miscellanea vol. 3., fol. 182r–199v. Vö. még: APF SOCG vol. 147., fol. 78r., 79r.; APF Acta vol. 6., fol. 91v–92r.; APF Lettere vol. 7., fol. 79rv.; APF Misc. Var. vol. 18., fol. 90r.

[174] EHJM I/1. 175.

[175] EHJM I/1. 94., 122–123., 148.

[176] Ez persze korántsem jelentette azt, hogy a két etnikai-gazdasági csoport között nem voltak üzleti kapcsolatok. Erre példák: Vuk Vinaver: Jedna dubrovačka trgovačka likvidacija u Budimu. Istoriski Časopis 4 (1952–1953) 83–94.; B. Hrabak: Dubrovački trgovci… i. m. passim.

[177] Litterae 1613–1614. 64–65.; EHJM I/1. 88.

[178] ARSI FG vol. 540., fol. 274r.; EHJM I/1. 64.

[179] EHJM I/1. 143.

[180] Bethlen 1613. április 25-én már Budáról írt Thurzó György nádornak: Veress Endre: Bethlen Gábor fejedelem ifjúsága. Erdélyi Múzeum 31 (1914) 308–309, 330. Az április eleji datálás egybevág a jezsuita levelek alapján kikövetkeztetett időponttal.

[181] EHJM I/1. 91., 186.; Litterae 1613–1614. 65–66. Szkender pécsi tartózkodását Batthyány Ferenchez küldött négy levele is alátámasztja: MOL P 1314 No 21085., 21088., 21089., 21160. Ezek ugyan egy kivétellel nem tartalmaznak évmegjelölést, csak hónapot és napot, de tartalmukból nagy valószínűséggel kikövetkeztethető keltezésük is. Az egyetlen teljes keltezést tartalmazó levélben (Belgrád, 1613. júl. 1.) a Kanizsa környéki falvak török részre adózása érdekében írt a dunántúli főúrnak, ismételve a Pécsről április 13-án és május 22-én írottakat, tehát ezek évszáma is minden bizonnyal 1613. Alátámasztja ezt a negyedik levél, amely szintén Pécsett kelt január 12-én, és Erdélyből való visszaérkezéséről, illetve boszniai pasává történt kinevezéséről tudósítja Batthyányt, amely események csak 1614-ben történhettek, így viszont az előző levelek 1613-as keltezése még bizonyosabbá válik.

[182] Csetri Elek: Bethlen Gábor életútja. Bukarest, 1992. 46–52.

[183] Bethlen hívására 1616-ban Szini, 1618-ban Vásárhelyi is Erdélybe ment misszionáriusnak, és főleg ez utóbbi diplomáciai feladatokat is vállalt a fejedelem megbízásából. Holl B.: Vásárhelyi Gergely… i. m. 158–160.

[184] S. M. Džaja: Konfessionalität und Nationalität… i. m. 167–168., 187.

[185] Litterae 1613–1614. 65–66.; EHJMI/1. 94.

[186] A vele való konfliktusokról az évkönyv természetesen mélységesen hallgat, nem úgy a levelek, amelyekből valamennyi érdekelt fél álláspontja megismerhető. EHJM I/1. 91–114. passim.

[187] EHJM I/1. 89–90., 96–100., 120–122.

[188] Erre jó példa Don Simone keltezetlen levele Vásárhelyihez, amelyben szemére veti, hogy nem ismeri el a pápa által küldött misszionáriusokat: EHJM I/2. 551.

[189] EHJM I/1. 83., 88., 106–108.

[190] Vö. 200. jegyzet és Litterae 1613–1614. 66–68. Don Simonénak komoly tekintélye volt a licenciátusok előtt, hiszen egyik hangadójukat, Csáki György egykori református prédikátort ő térítette át. Molnár A.: Egy katolikus misszionárius i. m. 235.

[191] Szűcs magyar nyelvű panaszos levele: EHJM I/1. 104–105.

[192] EHJM I/1. 131., 136–137. A pápának benyújtott kérvény: „Beatissimo Padre. Li religiosi della Compagnia di Giesù che fruttificano nel vescovato delle Cinque Chiese d’Ungaria sott’il dominio de Turchi, supplicano Vostra Santità si degni dispensare con quei christiani, che possano seguitare il calendario vecchio conforme al rito loro, che senza questa dispensa saranno forzati a ritirarsi dall’impresa, abandonando l’aiuto di molte migliaia d’anime bisognosissime per le cause significate dal Generale della medesima Compagnia a Vostra Beatitudine, che Dio Santissimo Nostro conservi lungamente felice etc.” ACDF St. St. vol. QQ3–c, fol. 36r. A pécsi jezsuiták beadványát tartalmazó kötet mindenesetre arról tanúskodik, hogy a régi naptár nem csak a magyarországi hódoltságban, hanem más missziókban (így Konstantinápolyban, Athénban, a görög szigetvilágban, Erdélyben, Havasalföldön, sőt az itáliai Valtellinában) is komoly gondot okozott. A döntés: ACDF Decreta S. O. vol. 1613., pag. 347.

[193] Ezekről az eseményekről és a szereplők álláspontjáról az érintettek 1613-ban kelt nagyszámú levele tájékoztat: EHJM I/1. 88–172 passim.

[194] Litterae 1613–1614. 69–70.

[195] Uo. 70–72. Batthyány Ferenc nem szerepel név szerint a beszámolóban, őt Vásárhelyi Pyber levelei alapján azonosítottam: EHJM I/1. 103.

[196] MOL P 1314 No 38927–38931. Batthyány 731 magyar forinttal, paplanokkal és szőnyegekkel tartozott Pybernek, aki egyébként ezután saját maga kívánt gondoskodni a tizedek behajtásáról: „Ezutan magam akarom birnia, mert ez ideigis az Teőreőktűl eleg panaz volt ellenem, hogy kigdnek arendaltam volt.” Uo. No 38927.

[197] A tervezetek nagy részének kiadása: M. Vanino: Predlozi Bartola Kašića… i. m. 217–254. Kašić és Don Simone római tevékenysége: M. Vanino: Autobiografija Bartola Kašića… i. m. 62–69.

[198] Basilius Pandžić: Relatio de Provincia Bosnae Argentinae O.F.M. an. 1623 S. Congregationi de Propaganda Fide exhibita. In: Mandićev zbornik u čast o. dra. Dominika Mandića prigodom njegove 75-godišnjice života. Rim, 1965. (Radovi Hrvatskog povijesnog instituta u Rimu 1–2.) 215.

[199] Erre csupán Kašić utal önéletrajzában: M. Vanino: Autobiografija Bartola Kašića… i. m. 51.

[200] EHJM I/1. 149., 155., 167., 170., 220. Kašić-csal együtt utazott Raguzából Rómába, majd Bolognában pihent egy ideig. Feltehetőleg ezután elhagyta a rendet és világi papként dolgozott tovább, ugyanis 1616. márc. 7-én a Szent Hivatal Kongregációjától mint a zágrábi egyházmegye papja kapott feloldozási felhatalmazásokat. ACDF Decreta S. O. vol. 1616., pag. 121.

[201] Litterae 1613–1614. 68.

[202] A levelezésanyag szól a gyógyfürdőbe távozásáról és a kalocsai misszióról is, de a kettőt külön említve a kiadók arra gondoltak, hogy először a közelebbi Harkányba ment. Vö.: EHJM I/1. 146–148. Az évkönyv azonban egyértelművé teszi, hogy a fürdő Kalocsa mellett volt: „Coloca, nobile olim oppidum, Archiepiscopi sedes fuit, quod bellorum iniuria iam rediit ad quadragena non amplius domicilia, quibus in oppidi ruinis sunt catholicorum quaedam pastore destitutae reliquiae, ac veteres thermae. Illo igitur venit noster sacerdos per causam valetudinis usu balneorum instaurandae, sed maiore studio catholici nominis affirmandi, ubi res ei cessit ex sententia.” Litterae 1613–1614. 73.

[203] EHJM I/1. 147–148.

[204] Litterae 1613–1614. 73–74.

[205] Litterae 1613–1614. 74–76.

[206] Az évkönyv ennek kapcsán beszámol a kalocsai reformátusokkal való súrlódásairól, amelyek során a törökök és a rácok védték meg a katolikusokat. Litterae 1613–1614. 76.

[207] EHJM I/1. 147–148.

[208] EHJM I/1. 138–140.

[209] EHJM I/1. 81–85., 94–95., 103.,  137., 139., 163., 195.

[210] EHJM I/1. 156., 163.

[211] Litterae 1613–1614. 76–77.

[212] Ápr. 1-jén már a stájer fővárosból jelentkezett: EHJM I/1. 196.

[213] A levél másolatát Vásárhelyi Rómába is megküldte: EHJM I/1. 197.  Sajnos a dokumentum egyik példánya sem maradt fenn, de tartalmát az évkönyv közli: Litterae 1613–1614. 77–78.

[214] EHJM I/1. 197–198. Mint fentebb említettem, ez a jelentés elveszett vagy lappang, de tartalmát a számtalanszor idézett 1613–1614. évi Litterae Annuae híven megőrizte.

[215] EHJM I/1. 196.

[216] EHJM I/1. 197–198., 205–206.

[217] EHJM I/1. 217–219.

[218] L. Lukács: Catalogi… i. m. II. 557.; MOL E 152 Irregestrata, Collegium Tyrnaviense 6. t., n. 98.

[219] Az alábbi fejtegetés a függelékben felsorolt források (katalógusok, elogiumok) adatain alapul. A katalógusok néhány esetben olyan pátereket is a pécsi misszió tagjaiként említenek, akik csak a diszpozíciójukat kapták meg, de nem mentek a misszióba, illetve néha összekeverik az andocsi és pécsi misszionáriusokat. Ennek figyelembevételével nem vettem fel a névsorba a következőket: Leonardo Bagni, Daniel Bastel, Daniel Berlich, Gorian Gáspár (a pécsi misszióhoz sorolva, de Belgrádban és Temesvárott működött), Jaszkay Mátyás (Andocson működött), Tóth György (Andocson működött).

[220] Holl B.: Vásárhelyi Gergely… i. m. 156–157.

[221] A rendtagok nyelvtudása nem szerepel a nyomtatott katalógusokban, az erre vonatkozó adatok a triennális katalógusokból származnak. Ágoston: magyarul, latinul, kicsit románul (ARSI Austr. vol., 28., fol. 56v.); Balogh: magyarul, latinul (uo. vol. 39., fol. 72v.); Blaskovich: horvátul, latinul, németül és magyarul közepesen (ou. vol. 30., fol. 140v.); Bona: magyarul, latinul (vol. 35., fol. 140v.); Derkay: magyarul, latinul, később „szlavónul” is (ou. vol. 27., fol. 29r., vol. 30., fol. 145r.); Dorasóczy: „szlavónul”, latinul, lengyelül, magyarul (ou. vol. 33., fol. 55v.); Dukovacky: horvátul, latinul, magyarul (uo. vol. 42., fol. 170v.); Gall: magyarul, latinul, „szlavónul” (uo. vol. 30., fol. 122r.); Horváth Gy.: magyarul, latinul, horvátul, németül (uo. vol. 33., fol. 160r.); Horváth J.: „szlavónul”, latinul,  magyarul, németül (uo. vol. 28., fol. 65r.); Horváth T.: magyarul, latinul, „szlavónul”, németül (uo. vol. 28., fol. 68r.); Káldi: magyarul, latinul, „szlavónul”, németül (uo. vol. 28., fol. 177v.); Kászonyi: magyarul, latinul, kicsit románul (uo. vol. 28., fol. 238r.); Lindvay: magyarul, latinul, kicsit „szlavónul” (uo. vol. 29., fol. 144r.); Magdalenich: horvátul, latinul, kicsit németül és magyarul (uo. vol. 27., fol. 65v.); Mraz: horvátul, latinul, németül (uo. vol. 30., fol. 46r.); Mucsei: magyarul, latinul, közepesen dalmátul (uo. vol. 29., fol. 144r.); Paczoth: magyarul, latinul, olaszul, közepesen németül (uo. vol. 27., fol. 15v.); Péchy: magyarul, latinul, horvátul (uo. vol. 26., fol. 373r.); Rokochich: horvátul, latinul, magyarul, németül, „szlavónul” (vol. 34., fol. 72v.); Simándi: magyarul, latinul (uo. vol. 34., fol. 72v.); Stankovich: magyarul, latinul, „szlavónul”, kicsit németül (uo. vol. 26., fol. 176r.); Szentpáli: magyarul, latinul, „szlavónul” (uo. vol. 37., fol. 86r.); Velikay: horvátul, latinul, magyarul, „szlavónul” (uo. vol. 26., fol. 373r.); Vodopia: „szlavónul”, latinul, magyarul (uo. vol. 26., fol. 388r.); Welcznovszky: morvául, latinul, közepesen magyarul (uo. vol. 28., fol. 178r.) Nincs adatunk: Cserneky, Jékel, Svetich, Vásárhelyi.

[222] Műveikre lásd: Ioannes Stöger: Scriptores Provinciae Austriae Societatis Iesu. Viennae, 1855. Vásárhelyi műveinek felsorolása: Holl B.: Vásárhelyi Gergely… i. m. 150.

[223] A függelékeben felsorolt életrajzok közül a legjellemzőbbek Balogh Péter, Dukovacky János, Gall István, Horváth Tamás, Kászonyi András, Lindvay János és Szentpáli István elogiumai.

[224] ARSI Austr. vol. 4 I., pag. 243., 286.,

[225] EHJM I/2. 218–219., 253., 276., 285., 372., 429.; ARSI Austr. vol. 3 II., pag. 677., 1030., 1034., vol. 4 I., pag. 26., 174., 243., 286., 317–318., vol. 5 I., pag. 149.; ARSI Rom. vol. 18 II., fol. 392r., vol. 21., fol. 88r.,  178v., 216v., 287r., vol. 21., fol. 39r., 96v., 107r., vol. 22., fol. 7r.

[226] Erre a tényre csak néhány példát idézek: a rendi vezetés elzárkózott Dobronoki György és Forró György Pécsre küldésétől a királysági munkára hivatkozva. Dobronoki a rend magyarországi expanziójának egyik kulcsembere, Forró pedig a nagyszombati kollégium rektora és tartományfőnök lett. EHJM I/2. 394–397., 417. L. Lukács: Catalogi… i. m. I. 668., i. m. II. 575. Ugyanígy nem küldték a belgrádi misszióba az eredetileg oda szánt raguzai patrícius Marin Gondolát sem, aki később több itáliai kollégium rektora és a raguzai kollégium alapítója lett. ARSI Rom. vol. 21., fol. 126r. Személyére lásd: Frano Kesterčanek: Portret o. Marina Gundulića. Vrela i Prinosi 11 (1940) 1–11.; Miroslav Vanino: Marin Gundulić–utemeljitelj Kolegija. In: Religioni et bonis artibus. Građa za spomen-knjigu Biskupskoga sjemeništa (1850.–1991.) i Klasične gimnazije Ruđera Boškovięa u Dubrovniku (1948.–1996.) Prir. Krešimir Vukić. Dubrovnik–Zagreb, 1996. 159–162.

[227] M. Vanino: Autobiografija Bartola Kašića… i. m. 54.

[228] EHJM I/1. 224–225.

[229] Ez a tény magát a rendfőnököt is meglepte: „Miratus sum, quod Reverentia Vestra scribit in provincia austriaca multos minus recte sentire de iis, qui se superioribus suis pro missionibus in regionibus istis obeundis offerunt. Hoc enim ad hunc diem nunquam audivi. Imo semper existimavi pium illorum zelum ab omnibus suspici et laudari solere. Hoc saltem a me semper factum fuit, et ab aliis etiam superioribus factum fuisse ac deinceps etiam faciendum confido. Si qui sint minoris animi, qui in aliis contemnunt, quod sibi deesse sentiunt, non tanti illorum iudicium faciendum est, ut ideo quenquam suae vitrtutis pudeat aut pigeat...”  ARSI Austr. vol. 3 II., pag. 746.

[230] ARSI Austr. vol. 6., fol. 241v–242r.

[231] EHJM I/1. 311., 472.; ARSI Austr. vol. 3 II., pag. 677., 735., 957., vol. 4 I., pag. 212., 317–318., 392–393., 510.; ARSI Rom. vol. 20., fol. 94r.

[232] A zágrábi kollégiumba való visszatéréséről 1632. szept. 25-én értesítette a rendfőnököt. ARSI Austr. vol. 21., fol. 164r. A páter a kollégiumi életbe a másfél évtizednyi missziós élet után nehezen illeszkedett be: ARSI Austr. vol. 4 II., pag. 702., 911.

[233] EHJM I/2. 396., 400–403., 406., 442–449., 462–465.; ARSI Austr. vol. 3 II., pag. 744–746., L. Lukács: Catalogi… i. m. II. 763.

[234] ARSI Austr. vol. 3 II., pag. 870., 873., 897., vol. 20., fol. 214r.; ARSI Rom. vol. 20., fol. 102v.

[235] ARSI Austr. vol. 5 I., pag. 379–380., 389. Feltehetőleg Velikay állt a pécsi atyák viszályainak hátterében 1637 elején: uo. pag. 253.

[236] EHJM I/2. 276., 282., 285., 311.

[237] L. Lukács: Catalogi… i. m. II.566.

[238] EHJM I/1. 135., 151.

[239] EHJM I/2. 403–404., 406–407., 417., 424.; ARSI Rom. vol. 18 II., fol. 441v. A belgrádi superior joghatóságának kiterjesztése már 1622. július 16-án megtörtént, de a rendfőnök válaszleveleinek tanúsága szerint ezt a határozatot 1624-ben újra meg kellett ismételni.

[240] Az 1625. évi eseményekre vonatkozó forrásanyag: EHJM I/2. 442–488 passim (a somogyi eseményekre: 462–465.)

[241] ARSI Austr. vol. 3 II., pag. 957., 959., 1029., 1034., vol. 4 I., pag 26., 111., 174., vol. 20., fol. 202v., 214r., 231r., 234r., 236v.; ARSI Germ. vol. 113 I., pag. 213–214., 401.; ARSI Rom. vol. 21., fol. 88r.

[242] EHJM I/1. 215., 397., 399.; ARSI Austr. vol. 4 I., pag. 401., 444.

[243] EHJM I/2. 395. Gradit (talán a pécsi misszió megerősítésének szándékával) a rendfőnök a raguzai rezidenciába küldte, de néhány hónapos raguzai tartózkodás után, 34 éves korában, 1623. január 29-én elhunyt (vö.: ARSI Rom. vol. 172., fol. 135v., vol. 80., fol. 64r.; ARSI HS vol. 42., fol. 13v.)

[244] MOL E 152 Irregestrata, Collegium Tyrnaviense 6. t., fol. 422r. A levelet magyar fordításban közli: Holovics F.: A mohácsi vész… i. m. 520.

[245] EHJM I/1. 170–171., 212., 214., 248., I/2. 369., 377.

[246] Az 1651. évi Litterae Annuae erről így írt: „Has nobis Indias, Patres Fratresque a Deo electi, aperit Ungaria, Transylvania, Turcia caelestibus praedivites thesauris. Certi, si quid uspiam est sive barbaras inter Brasiliae Virginiaeque gentes, seu ad extremas Orientis oras sperandae messis, hic domestico in agro usquequaque obvium. Si quid vero etiam pati adversum aut arduum Christi urget amor, si alienae salutis commiseratione tangimur, hic Japon, hic India nostra. Igitur in cuiusque nostrum potestate iam situm, ni animus desit martyrem fieri. En quanta undequaque martyriorum seges: ibi locus, ubi animus, ibi arena, ubi aerumna, ibi certamen, ubi experimentum, ibi mors, ubi victoria. Hic demum victor sui animus martyrii lauream de morte reportat...” ARSI Austr. vol. 141., fol. 17v.

[247] EHJM I/2. 450–451. Vitelleschi rendfőnök a Bécsben tanuló Beregszászi Jánosnak kertelés nélkül megírta: annyian szeretnének a tengeren túlra menni, hogy nem tud annyi missziót alapítani. Beregszászi azonban mégis szerencsésnek tarthatja magát, hiszen számára ott a török hódoltság, amely teljesen egyenértékű munkatér, és ráadásul még a nyelvet is ismeri. ARSI Austr. vol. 5 I., pag. 247.

[248] 1641-ben Rumer János tartományfőnök a missziót a nehézségekre hivatkozva fel akarta oszlatni, amit Vitelleschi rendfőnök kifejezetten ellenzett: ARSI Austr. vol. 5 I., pag. 484–485., 498., vol. 5 II., pag. 653., 656.

[249] 1646-ban a rendfőnök kérésére a pápa megengedte, hogy a hódoltsági misszió elöljárói három évnél tovább maradhassanak a hivatalukban (ARSI Austr. vol. 5 II., pag. 1059–1060., 1068., 1100.); 1659-ben a rendfőnök a tartományfőnök figyelmébe ajánlotta a pécsi missziót (ARSI Austr. vol. 7., fol. 169r., 170v.); 1669-ben a rendfőnök beleegyezett, hogy a pécsi misszió sajátos helyzete miatt a tartományfőnök ne cserélje le háromévente a misszionáriusokat, viszont igyekezzen olyan személyeket találni, akik nem világiasodnak el a hosszú távollét alatt (ARSI Austr. vol. 8 I., pag. 515.); 1670-ben a tartományfőnök visszahívta a hódoltsági misszionáriusokat lelkigyakorlatra (ARSI Austr. vol. 8 II., pag. 540.)

[250] A függelmi viszonyokra a legfontosabb forrásaink a katalógusok, bár a 17. század második felében az egyes rendházakat nem szervezeti rendben, hanem rendház-típusonként sorolják fel, így az egyes missziók hovatartozásáról nem tájékoztatnak. A belgrádi superior pécsi joghatóságára: EHJM I/2. 406–407., 424., 472. A győri kollégium hódoltsági joghatóságára vö.: ARSI Austr. vol. 7., fol. 120r., 276r.; LA 1674. ÖNB Cod. 12071., pag. 44.

[251] Wiktor Gramatowski: Glossario gesuitico. Guida all’intelligenza dei documenti. Roma, 1992. 15–16., 23., 35–36., 49.

[252] EHJM I/1. 195., 200., 215–216.

[253] EHJM I/1. 162–163., 215–216.

[254] Az 1610-es évek második felétől kezdve már a belgrádi misszionáriusok is folyamatos anyagi gondokkal küszködtek: ARSI Austr. vol. 20., fol. 204r.; ARSI Rom. vol. 19 II., fol. 273v–274r., vol. 21., fol. 15r.

[255] ARSI Austr. vol. 3 II., pag. 744–746.

[256] ARSI Austr. vol. 6., fol. 241v–242r. A rendfőnököt erre a lépésre Ágoston Péter beszámolója késztette.

[257] ARSI Austr. vol. 7., fol. 132v–133r.

[258] ARSI Austr. vol. 7., fol. 120v., 276r. A győri kollégium osztrák vezetése részéről elkövetett visszaélések nyilván összefüggésben álltak a kollégium osztrák és magyar atyái közötti konfliktusokkal. Vö.: ARSI Austr. vol. 8., pag. 5., 70.

[259] Erre Kašić is utal 1613-ban írott jelentésében: EHJM I/1. 123.

[260] EHJM I/2. 444–448., 452., 460., 470.; ARSI Austr. vol. 20., fol. 231r.

[261] „Dissensiones complures compositae, altera opificum eorum scilicet, qui nos oblata stipe sustentant, ac e Turcarum vinculis, cum fert casus, mulcta deposita liberant. Inter hos cincitata lis, ex iurgiis ad verbera, cultros et arma prosiliit, eoque periculi devenit, ut nervo subiacerent rei perpetuo, quae poena a Turcis irrogari solet; hos nostri nunc singulos, nunc plures hortando, rogando, magno labore in consensionem et mutuam satisfactionem revocarunt.” LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 58.; LA 1637. ÖNB Cod. 12034., pag. 55. A források egyszer sem említik, hogy a jezsuiták Pécsett (Temesvárhoz hasonlóan) a raguzaiak által felfogadott káplánok lettek volna, nyilván azért, mivel a Pécsett működő raguzaiak száma igen kevés volt.

[262] Pécsi Mátyás szekcsői licenciátus például „minden egyes személytől, aki beszédeit látogatja, „kap évi 10 dénárt. A házasságkötés után 12 dénárt és minden vendégtől egy dénárt. Az avatás után 2 vagy három dénárt. A keresztség után kenyeret és tyúkot. A temetéskor semmit, hacsak nem leány hal meg. A leány temetésekor a keresztre zsebkendőt kötnek, amely ezután a hitszónoké vagy a papé.” Holovics F.: Baranya… i. m. 175.

[263] Molnár A.: Pietro Massarecchi… i. m. 211.

[264] Borsa Iván – Tóth István György: Benlich Máté belgrádi püspök jelentése a török hódoltság katolikusairól 1651–1658. Levéltári Közlemények 60 (1989) 101–103.

[265] MOL E 152. Regestrata, Collegium Jauriense fasc. 2., fol. 52r. (Ágoston Péter Horváth János győri rektornak, Pécs, 1652. jún. 18.)

[266] ARSI Austr. vol. 20., fol. 294ar–295r.

[267] MOL E 152. Regestrata, Collegium Jauriense fasc. 2., fol. 52r.

[268] ELTE EKK Ab vol. 250/XXXIV., pag. 28–29., 173–180. A historia domus alapján a birtokokat felsorolja: Pinzger F.: Emlékezzünk régiekről. i. m. 9–12.

[269] ARSI Austr. vol. 6., fol. 241v–242r., vol. 7., fol. 276r.; MOL E 152. Regestrata, Collegium Jauriense fasc. 2., fol. 52v–53r.

[270] L. Szilas: Quellen… i. m. 173–174.

[271] EHJM I/2. 387., 446.; ARSI Austr. vol. 20., fol. 219r. (Vodopia Vitelleschi rendfőnöknek, Pécs, 1627. nov. 6.); APK ACA fasc. 99. No 1/11. (Magdalenich Tamás Vinkovics Benedeknek, Pécs, 1633. okt. 13.)

[272] EHJM I/1. 82., 106. ARSI Austr. vol. 20., fol. 234r. (Vodopia Vitelleschi rendfőnöknek, Pécs, 1629. febr. 2.) A Belgrád–Róma útvonalról és a raguzai kereskedők postájáról lásd: Antonio Di Vittorio: Un grande nodo postale fra Oriente e Occidente in età moderna: la Repubblica di Ragusa. In: Di Vittorio Antonio – Anselmi Sergio – Pierucci Paola: Ragusa (Dubrovnik). Una repubblica Adriatica. (Saggi di storia economica e finanziaria). Bologna, 1994. 57–83. A jezsuiták emellett minden Rómába induló pap vagy zarándok által nyújtott lehetőséget is megragadtak: EHJM I/2. 452.; ARSI Austr. vol. 3 II., pag. 1029., vol. 4 I., pag. 317.

[273] EHJM I/2. 384., 397., 406., 452., 455.; ARSI Austr. vol. 3 II., pag. 957., 870., 1029., vol. 4 I., pag. 111., 317., 392., vol. 4 II., pag. 707., vol. 5 II., pag. 653., vol. 7., fol. 131v. A hír terjedési sebessége a 16. század végén a mediterrán térség jelentősebb városai között: Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában II. Budapest, 1996. 403.

[274] ARSI Austr. vol., 20., fol. 231r. (Vodopia Vitelleschi rendfőnöknek, Pécs, 1628. jún. 10.)

[275] EHJM I/1. 137.

[276] EHJM I/1. 94.

[277] Erről Ivan Maravić lőcsi plébános beszélt később ismertetendő vallomásában. APF SOCG vol. 310., fol. 377v.

[278] Horváth János Vinkovics Benedeknek, Turbék, 1635. aug. 17. APK ACA fasc. 99. No 1/18.

[279] Uo.

[280] Horváth javaslatának életképességét bizonyítja, hogy az ő levele huszonnégy nap alatt Nagyszombatban volt. Koller, J.: Historia Episcopatus… i. m. VII. 53–56.

[281] Don Simone szerint a korábban az eretnek prédikátorok ellen felhasználható vád (ellenséges országból származás) a pécsi misszió miatt most a katolikus ellen fordítható: APF Misc. Div. vol. 22., fol. 180r. Ugyanezt állította Paczoth Ferenc is a rendfőnökhöz írott levelében (Pécs, 1632. augusztus 2.): ARSI Austr. vol. 21., fol. 140v.

[282] L. Lukács: Catalogi… i. m. II. 292.

[283] Derkay György Vitelleschi rendfőnöknek, Pécs, 1641. ápr. 9. ARSI Austr. vol. 229., fol. 264r.

[284] EHJM I/1. 395.

[285] L. Lukács: Catalogi… i. m. II. 557.; MOL E 152 Irregestrata, Collegium Tyrnaviense 6. t., n. 98.

[286] APK ACA fasc. 99. No 1/18.

[287] MOL E 152 Regestrata, Collegium Jauriense fasc. 2., fol. 52rv.

[288] Modern életrajza: Manfred Stoy: Das Wirken Gaspar Gracianis (Gratianis) bis zur seiner Ernennung zum Fürsten der Moldau am 4. Februar 1619. Südost-Forschungen 43 (1984) 49–122. Az új támogatót a jezsuita vezetés örömmel fogadta, politikai aspirációitól azonban kezdettől fogva elzárkózott. EHJM I/1. 207–215.

[289] EHJM I/1. 74. Ezt, az aláírás és dátum nélküli jelentést a kötet sajtó alá rendezői Bartol Kašićnak tulajdonították és 1613. január 31-re keltezték. Ugyanakkor tartalmi jegyek (feltűnő hasonlóság Marin de Bonis későbbi jelentéseivel, illetve a Graciani által visszaszerzett pécsi templom említése), továbbá az íráskép egyértelművé teszik, hogy a beszámoló Marin de Bonis tollából származik, és 1617 után íródott. Vö. még: EHJM I/2. 272., 283–284., 312.

[290] EHJM I/2. 343.

[291] Molnár A.: Scardonai püspökök… i. m. 299. Ez az adat azért is figyelemreméltó, mivel egybevág a helytörténetírás azon állításával, hogy a pécsi unitárius kollégium az egykori domonkos apácakolostor falai között működött. Ebben az esetben érthető, hogy az unitáriusok templomuk elvesztése után iskolájukban tartották az istentiszteletet. Vö.: Szabó Gy.: Szabadgondolkodó társadalmi rétegek… i. m. 247. Matić pécsi látogatását pontosan nem tudjuk datálni, mivel Boszniát, Dalmáciát, Szlavóniát és Baranyát átfogó vizitációs körútjának idejéről csak annyit tudunk, hogy 1613-tól számítva öt éven át tartott. A jelentés által követett sorrendből mégis inkább 1615/1616-ra valószínűsíthető a pécsi tartózkodás időpontja.

[292] EHJM I/2. 272., 283., 305., 312.

[293] Az eseményekről Petar Katić tájékoztat (sajnos igen szűkszavúan) 1619. febr. 7-én írott levelében: EHJM I/2. 343. Az eset akkora port vert fel, hogy még a következő évtizedekben is visszatértek rá a ferencesek ellenfelei. APF SOCG vol. 72., fol. 247r. (Jakov Tugolin belgrádi jezsuita misszionárius jelentése Pázmány Péterhez 1630-ban), APF SOCG vol. 320., fol. 27r. (Don Simone Matkovich jelentése 1630-ból).

[294] Holovics F.: Baranya… i. m. 174–175. A jelentéstevő Harangozó Bálint következetesen Boldogságos Szűz temploma néven említi az unitárius templomot, nyilván tévesen.

[295] Molnár A.: Pietro Massarecchi… i. m. 210. Hasonlóképp számolt be a pécsi helyzetről a jezsuita Daniel Bastel is 1631-ben, a Vinkovics Benedek pécsi püspöki megerősítése előtt felvett kivizsgálási jegyzőkönyvben. ASV P. Vien. No 6. (oldalszámozás nélkül).

[296] 1629-ben a pécsi viszonyokat már zágrábi prépostként is jól ismerő Vinkovics külön templomról nyilatkozott. ASV P. Cons. vol. 26., fol. 487v–488r. A pécsi püspök szolgálatában álló és a pécsi papokkal kapcsolatot tartó Petretich Péter zágrábi kanonok 1637-ben arról vallott, hogy a katolikusok fatemplomában misézhet minden pap: „Iam omnia sunt confusa et nihil scio esse, nisi unam capellam ligneam, in qua permittitur omnibus sacerdotibus celebrare…” ASV P. Cons. vol. 47., fol. 180r. Luzsénszky Joakim esztergomi kanonok szintén kis katolikus templomról vallott: „…praediti sacerdotes habent parvum templum, in quo exercent curam animarum, et hoc ipsum scio ab iisdem sacerdotibus, a quibus audivi.” ASV P. Cons. vol. 41., fol. 379v. A legérdekesebb Mohácsy György pozsonyi őrkanonoknak, a pécsi jezsuiták egykori tanítványának a vallomása. Mohácsy megemlékezik (a többi tanúhoz hasonlóan) a mecsetté alakított középkori székesegyházról, beszél a jezsuiták jól felszerelt templomáról, és említi az egykori püspöki palotában található török kolostort, amelynek szerzetesei között pécsi diákévei alatt maga is megfordult: „Scio in civitate Quinqueecclesiensi adesse ecclesiam cathedralem structurae et qualitatis prout est ecclesia Sancti Stephani Viennae, nescio sub qua invocatione, conversa est modo in ecclesiam Turcarum, quam vocant messec […] In illa ecclesia cathedrali, quae est penes Turcas, non exercetur cura animarum, sed cura praedicta exercetur in alia ecclesia, quae est in suburbio. De causa scientiae, quia vidi utramque ecclesiam, et exercui officium diaconatus […] Ecclesia catedralis ipsamet, cum sit penes Turcas, nihil habet praedictorum [ti. egyházi felszerelések], sed illa alia, quae est in suburbio, habet casulas, calices, missale et similia necessaria pro celebrando sacro, non habet campanile, quod Turcae non permittunt, habet tamen coemeterium antiquum […] Aderat domus valde pulchra pro episcopi habitatione, et nunc etiam extat simul cum suo horto, sed habitatur a monacis ipsorum Turcarum. De causa scientiae, quia vidi et interdum fui inter illos […] Non est ibi seminarium, sed tamen patres Societatis docent aliqualiter pueros christianorum. De causa scientiae, quia fui in ipsis scholis.” ASV P. Cons. vol. 41. fol. 407r–408r. 1636-ban az évkönyv arról számolt be, hogy a jezsuiták templomukhoz, amely esős időben nehezen megközelíthető, kőlépcsőt építettek. LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 58.

[297] Holovics F.: Baranya… i. m. 175.

[298] „Erat ante hac locus, in quo divina peragebantur, horreo quam ecclesiae similior (quamquam nec horrei omnimodam spem haberet) tectum trabibus sustentatum, caetera pervium omnibusque aeris iniuriis expositum, adeo, ut hyeme intempesta non raro, qui divinis intererant, altis in genibus ingenicularentur. Aram duntaxat asseres aliquot tegebant. Servandae vero Sanctissimae Eucharistiae e viminibus contexae storeae receptaculo deserviebant.” LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 85–86.

[299] Uo. pag. 86., 88.

[300] Antoine Fattal: Le statut légal des non-musulmans en pays d’Islam. Beyrouth, 1958. (Recherches publiées sous la direction de l’Institut de Lettres Orientales de Beyrouth 10.) 174–203.; Karl Binswanger: Untersuchungen zum Status der Nichtmuslime im Osmanischen Reich des 16. Jahrhunderts. Mit einer Neudefinition des Begriffes „Dimma”. München, 1977. (Beiträge zur Kentniss Südosteuropas und des Nahen Orients 23.) 64–127.

[301] Szakály Ferenc: Templom és hitélet a 17. századi váci egyházmegyében. In: R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv i. m. 223–231.

[302] Borsa I. – Tóth I. Gy.: Benlich Máté… i. m. 101. Vö. még az alábbi jegyzetben hivatkozott forrás.

[303] LA 1659. ARSI Austr. vol. 142., fol. 98v.

[304] 1658-ban lőcsi plébánosként írta alá a pécsi egyházmegye papjainak Benlich Máté belgrádi püspök érdekében Rómába írott levelét: APF SOCG vol. 310., fol. 92v.

[305] Marniavčić beadványai és az ügyével kapcsolatos iratok: APF SOCG vol. 310., fol. 298rv., 350r., 373r–388r.

[306] Kiss Farkas Gábor: Pécs város 1664. évi ostromának kéziratos térképe. Baranya 7–8 (1994–1995) 155., 157.

[307] „Sunt quinque ecclesiae cathedrales in ista civitate, ex quibus denominatur episcopus Quinque Ecclesiarum, sed hae omnes nunc possidentur a Turcis, et sunt moscheae, christiani autem habent unicam ecclesiam in suburbiis, in qua ego servivi, et concionatus fui cum maximo fidelium concursu, non tantum ex civitate, quantum ex pagis vicinis, et duo millia fidelium saepe habui […] In illa ecclesia supradicta exercetur cura animarum per missionarios, et est fons baptismalis In illa ecclesia supradicta exercetur cura animarum per missionarios, et est fons baptismalis […] In dicta ecclesia sunt omnia sufficienter necessaria ad divinum cultum. Est caemeterium, sed nec campanile nec campanae, cum a Turcis haec non permittantur […] Sunt aliquae reliquiae, quas missionarii secum deferunt, alias nullae, at asservantur in capsulis valde decentibus.” ASV P. Cons. vol. 70., fol. 944v–945r.

[308] ASV P. Cons. vol. 77., fol. 487v.

[309] „Templum suburbanum, in colle Omnium Sanctorum, antiquitus ab annis fere 80 per nostros administratum usque huc cum adiacente quondam catholica, dein ariana, ac rursus 1687 anno a catholicis per nos recepta murata ecclesia. Et amplus locus sepulturae. Ad hanc ecclesiam utramque pertinet superior et inferior immediate coniuncta domus scholaris antea, una cum duabus areis.” ELTE EKK Ab vol. 250/XXXIV., pag 167.

[310] Holovics F.: Baranya… i. m. 173.

[311] Fricsy Á.: Levelek… i. m. 104.; APK ACA fasc. 99. No 1/18., No 1/40. (Vinkovics Horváthnak, Varasd, 1635. augusztus 31.) Feltehetőleg ő volt az a világi pap, akire Peter Lubitz és Daniel Bastel jezsuiták utaltak Vinkovics Benedek pécsi püspöki processzusának jegyzőkönyvében: ASV P. Vien. No 36. (oldalszámozás nélkül).

[312] APK ACA fasc. 99. No 1/23. Mivel a fiú mindössze egy évet járt a jezsuiták iskolájába, ezért Vinkovics Benedek csak alaposabb képzés után volt hajlandó pappá szentelni: uo. No 1/24.

[313] ASV P. Cons. vol. 41., fol. 379v.

[314] APF SOCG vol. 310., fol. 298rv.

[315] A katalógusok adatain kívül lásd: Jankovich M.: A’ Veteristákról… i. m. 12–13.; LA 1637. ÖNB Cod. 12218., pag. 53–54.; LA 1645. ARSI Austr. vol. 139., pag. 333.; LA 1658. ARSI Austr. vol. 142., fol. 53v–54r.

[316] EHJM I/1. 255., I/2. 446.; MOL E 152. Regestrata, Collegium Jauriense fasc. 2., fol. 52rv.; ARSI Austr. vol. 229., fol. 263rv.; LA 1639. ARSI Austr. vol. 137., pag. 385–386.; LA 1640. ÖNB Cod. 12218., pag. 172–175.; LA 1649. ÖNB Cod. 12046., pag. 166.; LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 91.; LA 1658. ARSI Austr. vol. 142., fol. 54r.

[317] Vö. a pécsi katolikusok lélekszámáról elmondottakat.

[318] LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 89–90.

[319] Holovics F.: Baranya… i. m. 174.

[320] APK ACA fasc. 99. No 1.

[321] Ezekre az eseményekre lásd az előző fejezetekben idézett forrásokat.

[322] Az egyik licenciátust a szpáhija bezárta, de 25 forint ellenében kiengedte és az új naptár használatát is engedélyezte. LA 1633. ÖNB Cod. 12218., pag. 105.

[323] ARSI Austr. vol. 4 II., pag. 841.

[324] LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 54.

[325] LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 55–56. Crasso neve nem szerepel az évkönyvben, de azonosítása minden kétséget kizár, ugyanis ezekben az években többször segítette a missziót. Vö.: Molnár A.: Egy katolikus misszionárius… i. m. 249.; APF SOCG vol. 58., 135r–136r.

[326] A három szóban forgó licenciátus nyilván azonos azzal a három személlyel, akikre 1633-ban Magdalenich Tamás panaszkodott Vinkovics Benedekhez írott levelében: „Insuper, calendario veteri affixi sunt adeo, ut multi dicant se malle Turcas fieri, quam communi Ecclesiae ritui in festis servandis accommodari. Auctor huius erroris est quidam inveteratus dierum malorum senex, Dawid nomine concionator Biczirdiensis. Sequuntur eum Saziensis [margón: Stephanus concionator Szaziniensis] senex etiam eiusdem farinae et Stephanus Hetiniensis [margón: Stephanus Lyndvai concionator Hozwhetiniensis] et plures. Huic malo remedium quod applicari debeat, prudentissime cogitandum est. Nos partibus nostris non desumus, sed concionatoribus imparare non possumus, qui Turcas episcopos et superiores suos esse agnoscunt.” APK ACA fasc. 99. No 1/11.

[327] LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 56–57.

[328] LA. 1637. ÖNB Cod. 12108., pag. 53.

[329] Holovics F.: A mohácsi vész... i. m. 521. A veszprémi püspök 1642-ben kelt ilyen irányú utasítása: EPL AS Acta Radicalia, Classis X, No 196., fasc. 11., pag. 124., 138.

[330] Az 1641. évi eseményeket Horváth János és Derkay György leveleiből ismerjük. Jankovich: A’ Veteristákról… i. m. 5–25.; ARSI Austr. vol. 229., fol. 264r–265v. A történtekről megemlékezik az évkönyv is: LA 1640. ÖNB Cod. 12218., pag. 172.

[331] ARSI Austr. vol. 229., fol. 264v–265r. Horváth beszámolójában még további vádakat is elősorolt: „Hogy három istenünk van, hogy fából, kőből, ezüstből isteneket csinálunk magunknak. A munkák alatt, az aratás, kaszálás, szántás, szüret idején sok ünnepet hirdetünk a népnek, ezek miatt sem uraiknak, sem pedig a maguk részére nem tudnak dolgozni, és azért maguk is szegények és az adókat, a török császárnak járó szolgáltatásokat nem tudják megadni uraiknak.” Jankovich M.: A’ Veteristákról… i. m. 10.

[332] LA 1670. ÖNB Cod. 12067., pag. 146.; LA 1671. ÖNB Cod. 12068., pag. 83.

[333] LA 1674. ÖNB Cod. 12071., pag. 44–45.

[334] Erre utal a pécsi historia domus is: ELTE EKK Ab vol. 250/XXXIV., pag. 9.

[335] Szakály Ferenc: Szerb bevándorlás a török kori Magyarországra. In: Szomszédaink között Kelet-Európában. Emlékkönyv Niederhauser Emil 70. születésnapjára. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest, 1993. 75–88. Hasonló népmozgás a Drávától délre is megfigyelhető: a háború során települtek meg Belgrádban a bosnyák kereskedők, akik az 1620-as évektől kezdve megpróbálták kiszorítani a raguzaiakat a hódoltsági kereskedelemből. Vö. Molnár A.: A hódoltsági missziószervezés… i. m. passim.

[336] EHJM I/1. 74–75.

[337] A bőséges szakirodalomból csak egy programadó tanulmányt idézek: Reinhardt, Wolfgang: Gegenreformation als Modernisierung. Prolegomena zu einer Theorie des konfessionellen Zeitalters. Archiv für Reformationsgeschichte 68 (1977) 226–252.

[338] Megtérések a pécsi misszióban: 1624: 47 ref., 24 unit. (EHJM I/2. 487.); 1625: 86 ref., 15 unit., 1 rác (uo. 488.); 1628: 800-nál több ref. (LA 1628. ARSI Austr. vol. 135., pag. 591.); 1629–1633: 228 áttérés, 43 unit. (LA 1633. ÖNB Cod. 12218., pag. 102.); 1634: 600-nál több ref., 66 unit. (LA 1634. ÖNB Cod. 12218., pag. 63.); 1635: 83 ref., 61 unit. (LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 52.); 1636: 78 ref., 17 unit. (LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 57–58.); 1637: 23 ref., 12 unit. (ÖNB Cod. 12218., pag. 54.); 1638: 20 ref. (ebből két prédikátor), 12 unit. (LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 60.); 1639: 58 ref., 39 unit., néhány renegát is (LA 1639. ARSI Austr. vol. 137., pag. 386.); 1640: 27 ref., 14 unit. (LA 1640. ÖNB Cod. 12218., pag. 175.); 1653: 14 ref., 9 unit. (LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 91.); 1658: 20 megtérés (LA 1658. ARSI Austr. vol. 142., fol. 54r.); 1661: 7 ref., 2 unit. (LA 1661. ARSI Austr. vol. 142., fol. 115r.); 1662: 14 megtérés (LA 1662. ARSI Austr. vol. 142., fol. 169v.); 1663: 3 megtérés (LA 1663. ARSI Austr. vol. 142., fol. 182v.); 1666: 34 megtérés (LA 1663. ARSI Austr. vol. 142., 229rv.); 1667: 14 unit. (LA 1667. ÖNB Cod. 12064., pag. 33.); 1668: 14 ref., 10 unit. (LA 1668. ÖNB Cod. 12065., pag. 59.); 1669: 13 ref., 7 unit. (LA 1669. ÖNB Cod. 12066., pag. 24.); 1670: 15 ref., 10 unit. (LA 1671. ÖNB Cod. 12067., pag. 99.); 1671: 10 ref., 6 unit. (LA 1671. ÖNB Cod. 12068., pag. 82.); 1672: 19 ref., 8 unit. (LA 1672. ÖNB Cod. 12069., pag. 20.); 1674: 11 ref., 3 unit. (LA 1674. ÖNB Cod. 12071., pag. 46.); 1676: 14 ref., 7 unit. (LA 1676. ÖNB Cod. 12073., pag. 49.); 1677: 15 ref., 2 unit. (LA 1677. ÖNB Cod. 12074., pag. 22.); 1679: 5 ref., 3 unit. (LA 1679. ÖNB Cod. 12076., pag. 122.); 1680: 24 megtérés (LA 1680. ÖNB Cod. 12077., pag. 60.); 1681: 5 ref. (LA 1681. ÖNB Cod. 12078., pag. 92.); 1682: 4 ref., 2 unit. (LA 1682. ÖNB Cod. 12079., fol. 18v.)

[339] Ilyen értelemben számolt be 1625-ben Svetich György egy, 1632-ben Paczoth Ferenc tíz, 1635-ben Horváth János öt falu visszahódításáról: EHJM I/2. 448–449.; ARSI Austr. vol. 21., fol. 140r.; APK ACA fasc. 99. No 1/18.

[340] Krunoslav Draganović: Izvješće apostolskog vizitatora Petra Masarechija o prilikama katol. naroda u Bugarskoj, Srbiji, Srijemu, Slavoniji i Bosni g. 1623. i 1624. Starine JAZU 39 (1938) 41.

[341] LA 1634. ÖNB Cod. 12218., pag. 63.

[342] LA 1637. ÖNB Cod. 12218., pag. 54.

[343] Holovics F.: Baranya i. m. 174.

[344] K. Draganović: Izvješće apostolskog… i. m.11.

[345] Molnár A.: Pietro Massarecchi… i. m. 210.

[346] LA 1635. ÖNB Cod. 12218., pag. 50–51.; LA 1636. ÖNB Cod. 12218., pag. 57.; LA 1639. ARSI Austr. vol. 137., pag. 388–389. A század második felében néha ismét feltűnnek a szerbek az évkönyvek lapjain: LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 88.; LA 1679. ÖNB Cod. 12076., pag. 129–130.

[347] A. Fattal: Le statut légal… i. m. 163–168.

[348] EHJM I/1. 55–56.

[349] LA 1639. ARSI Austr. vol. 137., pag. 386.

[350] LA 1645. ARSI Austr. vol. 139., pag. 334–336.

[351] Az unitáriusokkal kialakított modus vivendiről Matej Vodopia többször is megemlékezett leveleiben: EHJM I/2. 387.; ARSI Austr. vol. 21., fol. 162r.

[352] LA 1633. ÖNB Cod. 12218., pag. 103.

[353] A pécsi katolikusok az alajbéggel, a cseribasával és a szpáhikkal levelet írattak Mehmed kanizsai pasának a jezsuiták érdekében, de Horváth szerint az unitáriusok már megelőzték őket, és 300 forintot adtak a pasának a jezsuiták elűzéséért. Horváth János Stankovich Jánosnak Gyöngyösre, Pécs, 1639. máj. 9. ARSI Austr. vol. 137., pag. 299–300.

[354] Holovics F.: Baranya… i. m. 174.

[355] LA 1649. ÖNB Cod. 12046., pag. 165.

[356] Uo. pag. 166–167.

[357] LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 88–89.

[358] Uo. pag. 89.

[359] A pécsi jezsuita iskola történetét összefoglalja: Fricsy Á.: Katolikus iskolák… i. m. 370–378.

[360] Holovics F.: Baranya… i. m. 173.

[361] EHJM I/2. 400–401.; ARSI Rom. vol. 131 I., fol. 235r. (Marin Drago Giovanni Negrinek, Belgrád, 1622. júl. 2.) A bíróság ítélete ezúttal minden bizonnyal teljesen jogszerű volt, ugyanis az iszlám törvények szerint a keresztények nem építhettek magasabb házat a környező muszlim házaknál. Vö.: K. Binswanger: Untersuchungen… i. m. 28.

[362] „Arianorum quidam e vicino nostro excessit, et domum suam pro ducentis decem florenis nobis tradidit.” ARSI Austr. vol. 21, fol. 140r. Minden bizonnyal erről az épületről emlékezett meg a török kiűzése után készült jezsuita ingatlan-összeírás. Vö. még a 309. jegyzetben idézett szövegrész.

[363] „Et cum hactenus Quinqueecclesiis in tugurio vix uni sat commodo degeremus, vicina aedes 210 est florenis comparata, quae hortuli adjuncti et aquae per canales praeterfluentes copia usibus nostris optatam exhibet opportunitatem.” LA 1633. ÖNB Cod. 12218., pag. 103.

[364] Madas József: Pécs régi temetkezési helyei. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 32 (1987) 66.

[365] ARSI Austr. vol. 21., fol. 140v.

[366] LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 49–50. Horváth szerint a törökök azért akarták elvenni a házukat, hogy az új mecset hodzsáinak adják át. APK ACA fasc. 99. No 1/18.

[367] LA 1639. ARSI Austr. vol. 137., pag. 389–390. A jezsuiták 1635-ben restaurálták, 1669-ben pedig megnagyobbították az épületet: LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 55.; LA 1669. ÖNB Cod. 12066., pag. 135.

[368] Jankovich M.: A’ Veteristákról… i. m. 12.

[369] LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 52.

[370] LA 1649. ÖNB Cod. 12046., pag. 166–168.; LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 85.

[371] EHJM I/2. 292., 338.

[372] Holovics F.: Baranya… i. m. 174.

[373] K. Draganović: Izvješće apostolskog… i. m. 37, 41.

[374] Molnár A.: Pietro Massarecchi… i. m. 210–211.

[375] EHJM I/2. 401–402.; Ficsy: Levelek… i. m. 104.

[376] Vö. ezzel kapcsolatban Szini István és Bartol Kašić beadványait: EHJM I/1. 114., 130.

[377] Lásd erre Paczoth Ferenc sokat idézett levelét: ARSI Austr. vol. 21., fol. 140v.

[378] Hornyik János: Kecskemét város története oklevéltárral II. Kecskemét, 1861. 101–138.; Szakály Ferenc: Gyöngyös gazdasági és társadalmi változásai a török korban. In: Tanulmányok Gyöngyösről. Szerk. Havassy Péter – Kecskés Péter. Gyöngyös, 1984. 147–178.

[379] A jezsuiták kecskeméti működésére lásd: Acta Jesuitarum in Hungaria I. MS Ms. BA C 86. pag. 187–190. 203–206.; LA 1634. ÖNB Cod. 12218., pag. 56–58. Összefoglalóan: Fricsy Á.: Katolikus iskolák… i. m. 378–379. A ferencesek megtelepedésére: Fenyvesi László: Kecskemét katolikus egyházának, a ferenceseknek a szerepe a hitélet, az anyanyelvi kultúra, a szellemiség formálásában a török időkben. Cumania 11 (1989) 155–205.

[380] Fricsy Á.: Katolikus iskolák… i. m. 379–380. A gyöngyösi alapítás fontosságát jelzi, hogy a szervezőmunka a rendfőnök közvetlen felügyelete alatt zajlott: ARSI Austr. vol. 4 II., pag. 707., 815., 817., 845–846., 886.

[381] Holovics F.: A mohácsi vész… i. m. 520. Vö. még: LA 1634. ÖNB Cod. 12218., pag. 62.; LA 1645. ARSI Austr. vol. 139., pag. 334.

[382] A történetet részletesen előadja Horváth Stankovich Jánoshoz írott leveleiben: ARSI Austr. vol. 137., pag. 297–299.; LA 1639. Uo. pag. 387–388.

[383] Jankovich M.: A’ Veteristákról… i. m. 13–14.; ARSI Austr. vol. 229., fol. 263r.

[384] LA 1645. ARSI Austr. vol. 139., pag. 334.; LA 1649. ÖNB Cod. 12046., pag. 163.

[385] Holovics F.: A mohácsi vész… i. m. 521.

[386] APK ACA fasc. 99. No 1/18., 1/19., 1/23., 1/24. 1/40. (Vinkovics és Horváth levélváltása 1635-ben).

[387] APK ACA fasc. 99. No 1/18.

[388] APK ACA fasc. 99. No 1/24.

[389] LA 1637. ÖNB Cod. 12034., pag. 54.

[390] Veress E: A római Collegium Germanicum et Hungaricum… i. m. 32–33.

[391] Juramenta, nomina item alumnorum Collegii Pazmaniani ab anno 1624 [–1743]. Archivum Collegii Pazmaniani (Wien) vol. R/a. Itt mondok köszönetet Fezekas István bécsi levéltári delegátusnak, aki készülő forráskiadványa adatait a rendelkezésemre bocsátotta.

[392] Zsoldos Attila: Matricula Universitatis Tyrnaviensis 1635–1701. Budapest, 1990. (Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történetéből 11.) 292., 341.

[393] Bittevi Mihály (Pécs, 1655), Ermenovich Miklós (Pécs, 1656), Fokli Marián (Pécs, 1634), Gall István (Pécs, 1632), Marton Mihály (Baranya, 1628), Mucsei István (Mucse, 1625), Péchy Bálint (Pécs, 1597), Szelendi János (Hetény, 1655), Szochich Ignác (Pécs, 1648). Valószínűleg a pécsi jezsuiták tanítványa volt még Markovich György (Posavje, 1670), Stankó Péter (Kalocsa, 1638) és Thomich István (Szerémség, 1627). A zárójelben a születési helyet és évet adom meg. Életrajzi adataikat lásd a 14. jegyzetben idézett katalógusokban.

[394] Johannes Quinqueecclesiensis, aki srebrenicai gvardián volt 1645-ben (APF SOCG vol. 90., fol. 129rv.), Bonaventura de Quinqueecclesiis és Nikola Bielanin gradovári barátok 1667-ben (APF SOCG vol. 419., fol. 433r., 434r.)

[395] Az egyetlen kivétel Salix János pécsi püspök (1658–1668) helynöke, a világi pap Ivan Mariavčić. APF SOCG vol. 310., fol. 373rv.

[396] Bár Svetich már 1627-ben említette Péchy helynökségét, de Csernekyt csak 1629-ben távolították el véglegesen. ARSI Austr. vol. 20., fol. 214r.; ARSI Germ. vol. 113 I., pag. 213–214., 401. Az 1639. évi triennális katalógus szerint Péchy nyolc évig volt a pécsi püspök helynöke: ARSI Austr. vol. 27., fol. 45r.

[397] Tusor Péter: Petri Pázmány epistulae, acta notationesque inedita. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok – Regnum 9 (1997) 121–122.

[398] Vinkovics a pécsi jezsuitákat 1631. febr. 2-án tudósította püspöki kinevezéséről, és március 16-án nevezte ki Paczoth Ferencet általános helynökének. APK ACA fasc. 99. No 1/31–32. A triennális katalógus szerint Paczoth négy évig viselte a helynöki megbízást, tehát Horváth 1634 folyamán vette át tőle: ARSI Austr. vol. 26., fol. 375v.

[399] APK ACA fasc. 99. No 1/18. Horváth működéséről és a szenterzsébeti „zsinatról” Vinkovics Pázmánynak is beszámolt (Varasd, 1635. szeptember 5.): „Et quae sua dioecesis plures per gratiam Dei habeat adhuc catholicos, quorum numerus in dies ex conversione haereticorum tam in civitate Quinque Ecclesiensi, quam [in] pagis excrescit, ut reverendus dominus Joannes Horvat, venerandae Societatis Jesu missionariorum Quinque Ecclesiis degentium superior, ac meus generalis in spiritualibus ibidem vicarius, per suas ad me datas, refert. In quibus etiam inter reliqua significat, se anno proxime praeterito conventum sive synodum apud ecclesiam certam nomine Sanctae Elysabetae denotatam celebrasse, et in ea statuta provincialis synodi Tyrnaviae anno Domini 1633 per Vestram Eminentiam celebrata promulgasse, cunctosque tam presbyteros, quam etiam licentiatos ita se morigeros exhibuisse, ut omnia quiete et pacifice peracta sint. Quam promulgationem tam ex officio, quam ex debito et praecepto Vestrae Eminentiae significandam duxi.” EPL AS Acta radicalia, Classis X, No 196., fasc. 7., pag. 50–51.

[400] APK ACA fasc. 99. No 1.

[401] APK ACA fasc. 99. No 1/18.; Holovics: A mohácsi vész… i. m. 521.; EPL AS Acta Radicalia, Classis X, No 196., fasc. 11., pag. 124., 138.

[402] APK ACA fasc. 99. No 1/11. LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 56–57. 1663-ban a jezsuiták a licenciátusok olajszentelése ellen hadakoztak: LA 1663. ÖNB Cod. 12060., pag. 14.

[403] APK ACA fasc. 99. No 1/40. Vö. még: LA 1633. ÖNB Cod. 12218., pag. 101.

[404] 1638-ban a helyi törökök megvesztegetésével sikerült két rosszéletű licenciátust eltávolítani a plébániákról: LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 60. 1667-ben szintén török segítséggel űzték el a hetényi licenciátust és vették saját kezükbe a plébániát: LA 1667. ÖNB Cod. 12064., pag. 93.

[405] APK ACA fasc. 99. No 1/18.

[406] Krizsán András szentborbási licenciátus hosszú levélben panaszkodott a püspöknek Horváth túlkapásaira, amelyek miatt kénytelen elhagyni az egyházmegyét. (Györkén, 1635. okt. 9.) Vinkovics az egyes licenciátusok kihágásaival szemben elnézőbbnek mutatkozott a jezsuitáknál, és visszaküldte az egyházmegyébe az összeférhetetlen természete miatt korábban elbocsátott Viniczay Andrást. (Varasd, 1635. aug. 31.) APK ACA fasc. 99. No 1.

[407] Holovics: Baranya… i. m. 174–177.

[408] Az ide vonatkozó adatokat lásd a pécsi iskola történeténél.

[409] Ezzel kapcsolatban írt a királynak, Pázmánynak, a pápának, a Propaganda Fide Kongregációnak, Malatesta Baglioni bécsi nunciusnak, Antonio Barberini bíborosnak és Francesco Gonzaga római császári követnek is. Kérését minden esetben azzal indokolta, hogy egyházmegyéjében mindössze 7 pap és 30 licenciátus található, a püspöki jövedelmei pedig nem elegendőek a papnevelés megszervezésére. A levelek fogalmazványai Vinkovics sokat idézett zágrábi levelezésében találhatóak. A Rómába küldött levelek: APF SOCG vol. 78., fol. 98r., vol. 79., fol. 189r., vol. 152., fol. 239rv., vol. 396., fol. 72r.

[410] APF Acta vol. 8., fol. 191rv., vol. 10., fol. 315r., vol. 12., fol. 25rv., 182v., 217v., 279v.

[411] LA 1634. ÖNB Cod. 12218., pag. 62.; APK ACA fasc. 99. No 1/18.

[412] LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 57.; LA 1637. uo., pag. 54.; LA 1638. uo., pag. 60.; LA 1639. ARSI Austr. vol. 137., pag. 386.

[413] LA 1640. ÖNB Cod. 12218., pag. 175.; LA 1680. ÖNB Cod. 12077., pag. 100.

[414] Koller, J.: Historia Episcopatus… i. m. VII. 55.; Jankovich M.: A’ Veteristákról… i. m. 11.; LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 51–52.

[415] Iványosi-Szabó Tibor: Baranyai-somogyi szökött jobbágyok Kecskeméten 1677-ben. Baranyai Helytörténetírás 1981. Szerk.: Szita László. Pécs, 1982. 107–113. és Uő: Délkelet-Dunántúl szerepe Kecskemét 17. század végi migrációjában. Baranyai Helytörténetírás 1983–1984. Szerk.: Szita László. Pécs, 1985. 13–24.

[416] LA 1637. Cod. 12218., pag. 54.

[417] Ezekről a gondokról összefoglalóan Horváth levelei tájékoztatnak: Jankovich M.: A’ Veteristákról… i. m. 11–14.; Holovics F.: A mohácsi vész… i. m. 520.

[418] LA 1649. ÖNB Cod. 12046., pag. 166.; LA 1674. Cod. 12071., pag. 45.; Koller, J.: Historia Episcopatus… i. m. VII. 62.

[419] LA 1667. ÖNB Cod. 12064., pag. 93.; LA 1670. ÖNB Cod. 12067., pag. 158. Az 1660-as évektől kezdve a katalógusok is egyre gyakrabban külön emlegetik a pécsi, szebényi és hetényi missziót, bár ez utóbbi kettő a pécsi superior fennhatósága alatt maradt.

[420] APK ACA fasc. 99. No 1. (Vidóczi Vinkovicsnak, Buzsák, 1637. jún. 3.)

[421] ARSI Austr. vol. 229., fol. 263r.

[422] Molnár Antal: A veszprémi egyházmegye a török hódoltság idején. In: Veszprém a török korban. Felolvasóülés Veszprém török kori emlékeiről. Szerk. Tóth G: Péter. Veszprém, 1998. (Veszprémi Múzeumi Konferenciák 9.) 80–81.

[423] ASV AA Arm. I–XVIII., No 4760., fol. 42rv.; Vanyó Tihamér: Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól 1649–1673. Levéltári Közlemények 42 (1971) 327–329., 333–337.; Borsa I. – Tóth I. Gy.: Benlich Máté… i. m. 106–109.; Tóth István György: Relationes missionariorum de Hungaria et Transilvania (1627–1707). Roma–Budapest, 1994. (Bibliotheca Academiae Hungariae in Roma. Fontes 1.) 178–180.

[424] LA 1667. ÖNB Cod. 12064., pag. 93.; LA 1668. ÖNB Cod. 12065., pag. 133. A kalocsai érsekség törökkori helyzetéről készült ritka beszámolók egyikét is egy pécsi jezsuitának, Ágoston Péternek köszönhetjük: ASV P. Cons. vol. 70., fol. 202r–203v.

[425] LA 1674. ÖNB Cod. 12071., pag. 45–46.

[426] Holovics F.: A mohácsi vész… i. m. 520.

[427] A viták részletes bemutatása: Molnár A.: A hódoltsági missziószervezés.. i. m. passim.

[428] Fermendžin, E.: Acta Bosnae i. m. 377–378.; APF SOCG vol. 56., fol. 212r., 248r., vol. 67., fol. 279rv.

[429] EHJM I/2. 387., 445.; ARSI Austr. vol. 20., fol. 236rv. (Marin Drago Viteleschinek, Belgrád, 1628. ápr. 15.), vol. 131 I., fol. 235r. Fricsy: Levelek… i. m. 104.

[430] APF SOCG vol. 72., fol. 248rv.

[431] APK ACA fasc. 99. No 1.

[432] LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 59.

[433] Molnár A.: Pietro Massarecchi… i. m. 187–188.; Fermendžin, E.: Acta Bosnae i. m. 445.

[434] Vö. pl. Benlich Máté belgrádi püspök jelentéseit: Borsa I. – Tóth I. Gy.: Benlich Máté… i. m. passim.

[435] Don Simone tevékenységére: Molnár A.: Egy katolikus misszionárius… i. m. 239–250. 1638-ban végrehajtott akciójáról a jezsuita évkönyv számol be Matkovich nevének említése nélkül, de Rafael Levaković 1638. jún. 16-án írott levele, amelyben a jezsuiták Don Simone elleni panaszairól ír, kétségtelenné teszik az azonosítást. LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 59–60.; APF SOCG vol. 80., fol. 215v–216r. Az évkönyv szerint ellenfelük Ali mohácsi bég előtt azzal vádolta őket, hogy 600 faluból évi 5000 forintot gyűjtenek össze a magyar király számára, és csak a Mohács környéki keresztények kezessége mentette meg őket a büntetéstől.

[436] Holovics F.: Baranya… i. m. 172.

[437] APF SOCG vol. 75., fol. 207r., 209r–210v., 211v. (Zágráb, 1632. márc. 20.)

[438] APF Acta vol. 8., fol. 191rv.; APF Lettere vol. 13., fol. 23v–24r.

[439] LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 59.; APF SOCG vol. 157., fol. 255v.

[440] Fermendžin, E.: Acta Bosnae i. m. 438–439.

[441] APF SOCG vol. 218., fol. 451rv., 635r.

[442] ARSI Austr. vol. 6., fol. 224v–225r., 238rv., 239v.

[443] Fermendžin, E.: Acta Bosnae i. m. 485.; APF SOCG vol. 305., fol. 135rv.; ARSI Austr. vol. 7., fol. 131v.

[444] APF SOCG vol. 419., fol. 326r., 327v. vol. 433., fol. 611r.; APF SC Ungheria e Transilvania vol. 1., fol. 252r.

[445] APF SOCG vol. 439., fol. 172r.

[446] Molnár A.: Scardonai püspökök… i. m. 299.

[447] Pécsi útjáról így számolt be a Szent Hivatal Kongregációjának: „Doppo il ritorno mio da Servia sono stato in Cinquechiese dal bassa di Canisa a presentarli un novo emre venutomi da Constantinopoli per la total recuperatione delle chiese di Podravie, quale doppo haverlo letto et visto, le altre scritture ha fatto ordine, che possiamo pigliare le dette chiese et cacciare via li heretici, il che si metterà in essecutione fatte le feste.” ACDF St. St. vol. TT1–a (oldalszámozás nélküli kötet, Belgrád, 1619. december 30.)

[448] APF SOCG vol. 67., fol. 279r.

[449] Molnár A.: Pietro Massarecchi… i. m. 210–211.

[450] Ibrišimović vizitációs jelentéseiben Pécs nem szerepel, de egy pécsi származású bosnyák ferences, Nikola Bielanin igazolólevele említi, hogy Ibrišimović bérmálta a pécsi Mindenszentek templomban. APF SOCG vol. 419., fol. 433r., 434r., 437v.

[451] Borsa I. – Tóth I. Gy.: Benlich Máté… i. m.100–101.

[452] Szakály Ferenc: Török megszállás alatt (1543–1686). In: Szeged története I. (A kezdetektől 1686-ig). Szerk.: Kristó Gyula. Szeged, 1983. 727–728.

[453] A bosnyák ferencesek természetesen a Pécs–Szeged vonaltól északra is jelen voltak a magyarországi hódoltságban (így például Pesten és Budán), de a belgrádi székhelyű misszióspüspökök csupán a ferences plébániák felett gyakoroltak joghatóságot, a többi településen csak bérmáltak.

[454] A két ismert kinevező okirat csak a lelki képviseletet bízza a jezsuitákra, Vinkovics pedig külön levélben nyugtatta meg Paczoth Ferencet, hogy kérésére az anyagi ügyek intézésébe nem fogja bevonni. APK ACA fasc. 99. No 1. (Vinkovics levelei Paczothoz, Zágráb, 1631. márc. 16., máj. 12.) MOL E 152 Irregestrata, Collegium Tyrnaviense 5. tétel, n. 14. (Hoffmann Pál pécsi püspök általános helynökévé nevezi ki Horváth Tamást, Nagyszombat, 1656. ápr. 12.)

[455] Vinkovics és helynökei levelezésében nincs nyoma annak, hogy a jezsuiták belefolytak volna az adószedésbe és a püspök (egyébként igen aktív) birtokmegőrző tevékenységébe. 

[456] Ezzel kapcsolatban lásd Tímár György tanulmányát a jelen kötetben.

[457] Vö. a 28. jegyzetben idézett jegyzőkönyvek. Ágoston Péter így vallott a bevételek változásairól (1668): „Ante ultimum bellum turcicum fuerunt quingenti annui imperiales pro episcopo, nunc vix centum, et isti proventus solvuntur a rusticis, qui habitant in confiniis, propter metum incursionum Hungarorum, et cum permissione Turcarum, ut in pace manere possint.” ASV P. Cons. vol. 70., fol. 945r.

[458] Vinkovics Benedek 1631 és 1637 között a kialkudott 1105 forint bérletösszegből csak 781 forintot tudott behajtani. APK ACA fasc. 99. No 1/34.

[459] Pyberre lásd a fentebb elmondottakat, illetve Salamon Ferenc: Két magyar diplomata a tizenhetedik századból. Budapest, 1884. 278. Vinkovich hasonló erőfeszítéseire lásd a jobbágyaihoz írott levelét (Zágráb, 1631. febr. 2.) APK ACA fasc. 99. No 1.

[460] ASV P. Cons. vol. 77., fol. 488r., 489v., 493r.

[461] Holovics F.: A mohácsi vész… i. m. 520.

[462] Litterae 1613–1614. pag. 70–72.; LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 50–51., 59–60.; LA 1639. ARSI Austr. vol. 137., pag. 387.

[463] Szakály F.: Török megszállás… i. m. 726–727.; Szántó Konrád: A szegedi gvardiánok mint a csanádi megyéspüspökök helynökei és az alsóvárosi ferences kolostor elöljárói. Magyar Egyháztörténeti Évkönyv 2 (1996) 217–266.

[464] APK ACA fasc. 99. No 1/23.

[465] Koller, J.: Historia Episcopatus… i. m. VII. 53–56.

[466] EFK Capsa Ecclesiastica, Capsa 14., fasc. 4., No 28. (Mucsei István Bartók Istvánnak, Pécs, 1660. máj. 11.)  Ezt az adatot Tusor Péternek köszönöm.

[467] Koller, J.: Historia Episcopatus… i. m. VII. 61–64. Mucsei különösen Szeben Gyurka és egy volt licenciátus, Keresztesi Deák Pál zsarolásaira panaszkodott, akiket a veszprémi és kiskomáromi kapitányok révén akart megfékezni.

[468] Horváth János szerint „a mi törökjeink nagyon félnek minden kereszténytől és arról beszélnek, hogy biztosan nemsokára elpusztulnak.” APK ACA fasc. 99. No 1/18.

[469] LA 1640. Cod. 12218., pag. 170–171.; LA 1649. ÖNB Cod. 12046., pag. 161.

[470] LA 1637. ÖNB Cod. 12218., pag. 56.

[471] LA 1649. ÖNB Cod. 12046., pag. 165–166.

[472] Uo. 166–167.

[473] Az 1652. évi eseményeket bőségesen ismerteti: LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 86–88.

[474] LA 1658. ARSI Austr. vol. 142., fol. 53v.; Koller, J.: Historia Episcopatus… i. m. VII. 56.

[475] LA 1674. ÖNB Cod. 12071., pag. 45.

[476] A jezsuiták bebörtönzésének említései: LA 1677. ÖNB Cod. 12074., pag. 109.; LA 1682. ÖNB Cod. 12079., fol. 43v–44r. (itt a jezsuitát Pécs átadására való készületért ítélték 60 forintra); ELTE EKK Ab vol. 140., pag. 346–347.

[477] Itt elsősorban Bartol Kašić memoriáléira gondolok: M. Vanino: Predlozi Bartola Kašića… i. m.

[478] APK ACA fasc. 99. No 1/18.; Koller, J.: Historia Episcopatus… i. m. VII. 63. Dobronoki György nagyszombati rektor 1636. márc. 19-én ezt jegyezte fel naplójába: „Hodie per quendam captivum nunciavit P. Horvat Quinqueecclesiis, ut hic dominis significarem, Turcas de nocte omnia tormenta e praesidiis Budam vehere eosdemque etiam in illud idem praesidium congregari. Forte Stephano Betlen ad Turcas profugo apparant auxilia contra principem Transylvaniae.” Ephemerides seu diarii eventus Collegii et Academii (Tyrnaviensis) 1636–1640. ELTE EKK Coll. Pray. vol. 30., fol. 15v.

[479] Vásárhelyi 1618-ban a gráci nunciatúrán adta elő értesüléseit: EHJM I/2. 323.

[480] Salamon: Két magyar diplomata… i. m. 269.; Majláth Béla: A szőnyi béke okmánytára. Budapest, 1885. 230., 369., 391., 400.; Szilágyi Sándor: Rozsnyay Dávid, az utolsó török deák, történeti maradványai. Pest, 1867. (Monumenta Hungariae Historica II. 8.) 175.

[481] Az 1665. évi kiváltságlevél latin szövege: Miroslav Vanino: Misijska izvješća XVII. i XVIII. vijeka. Vrela i Prinosi 1 (1932) 181–182.

[482] A török alattvalónak számító katolikus papokkal (pl. a bosnyák ferencesekkel) korántsem bántak ilyen kesztyűs kézzel: az 1660-ban Pécsett karóba húzták a kátolyi ferences plébánost, aki együttműködött magyar hajdúkkal, és ezzel a tevékenységével Benlich püspök figyelmeztetésére sem hagyott fel. APF SOCG vol. 305., fol. 135rv.

[483] Az osztrák rendtartomány pontosan ilyen megfontolásból nem helyeselte a végvárakban alapítandó missziók gondolatát. Vö.: Molnár Antal: A veszprémi jezsuita misszió (1649–1677). Magyar Egyháztörténeti Vázlatok – Regnum 11 (1999) 1–2. 11–32.

[484] „A büntetések mindig nagyobbak és nagyobbak lesznek. Amiért azelőtt 5-6 forintra büntettek, most 50–60–80 forint alig elegendő. A keresztények rendkívüli szegénységük miatt nem tudnak értünk fizetni közös adakozás útján, mint azelőtt tették” – panaszkodott Horváth János 1640-ben. Jankovich M.: A’ Veteristákról… i. m. 12.

[485] Pálffy Géza: A rabkereskedelem és rabtartás gyakorlata és szokásai a XVI–XVII. századi török-magyar határ mentén. (Az oszmán-magyar végvári szokásjog történetéhez). Fons 4 (1997) 30–46.

[486] Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. Budapest, 1995. 118–145.

[487] LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 51.

[488] LA 1668. ÖNB Cod. 12065., pag. 132–133.

[489] LA 1634. ÖNB Cod. 12218., pag. 62–63.; LA 1637. ÖNB Cod. 12218., pag. 54.; LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 91.; LA 1658. ARSI Austr. vol. 142., fol. 54r. A magyar katolikusok ragaszkodását az egyházi énekekhez Pietro Massarecchi is leírta vizitációs jelentésében, és protestáns hatásnak tartotta. Vö.: Molnár A.: Pietro Massarecchi… i. m. 191.

[490] APK ACA fasc. 99. No 1/11.

[491] LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 89–90.

[492] LA 1636. ÖNB Cod. 12218., pag. 58.

[493] LA 1662. ARSI Austr. vol. 142., fol. 153v.

[494] LA 1669. ÖNB Cod. 12066., pag. 123.

[495] LA 1649. ÖNB Cod. 12046., pag. 168.; LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 90–91.

[496] A jelentés szerint Szent György és Szent Márton ünnepét a török papok is kihirdették, nyilván részben gazdasági megfontolásokból. LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 91.

[497] A boszniai muszlimok (különösen a nők) előszeretettel látogatták a Balkán egyik legismertebb Mária-kegyhelyét, az olovói kolostort. Az erről készült nagyszámú beszámoló közül a legismertebb Athanasio Georgiceo császári követ jelentése 1626-ból: M.[ijo] V.[jenceslav] Batinić: Njekoliko priloga k bosanskoj crkvenoj poviesti. Starine JAZU 17 (1885) 116–150. (itt: 117–122); Tóth I. Gy.: Raguzai Bonifác… i. m. 468–469.

[498] LA 1638. ÖNB Cod. 12218., pag. 52–54.

[499] LA 1677. ÖNB Cod. 12074., pag. 45–46.

[500] LA 1662. ARSI Austr. vol. 142., fol. 153v–154r.

[501] LA 1682. ÖNB Cod. 12079., fol. 18v.

[502] EHJM I/2. 487.

[503] A pereskedők a protestánsok és a licenciátusok esketési gyakorlatára hivatkozva az új hit behozásával és a birodalom rendjének megzavarásával vádolták a kérésüket megtagadó jezsuitát, míg a fetva azzal indokolta a döntést, hogy Szulejmán törvényei szerint a török uralkodók nem sérthetik meg a katolikus vallást. LA 1637. ÖNB Cod. 12218., pag. 55–56. Ugyanakkor 1651-ben egy elvált férfi esketésének megtagadása miatt a török házassági törvények megszegésének vádjával léptek fel ellenük. LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 85.

[504] ARSI Austr. vol. 137., pag. 299.

[505] EHJM I/2. 487.; LA 1633. ÖNB Cod. 12218., pag. 102.; LA 1637. ÖNB Cod. 12218., pag. 58.; LA 1637. ÖNB Cod. 12218., pag. 55.

[506] LA 1634. ÖNB Cod. 12218., pag. 63.; LA 1639. ARSI Austr. vol. 137., pag. 386–387.; LA 1653. ARSI Austr. vol. 141., pag. 91.

[507] EHJM I/2. 448–450., 488–489.

[508] LA 1634. ÖNB Cod. 12218., pag. 63.; LA 1667. ÖNB Cod. 12064., pag. 33.

[509] A pécsi misszióra vonatkozó adatok a katalógusokban: Lukács: Catalogi i. m. II. 139., 152., 162., 195., 210., 225., 246., 260., 274., 292., 300., 312., 331., 345., 353., 372., 390., 408., 427., 445., 464., 481., 499., Lukács: Catalogi i. m. III. 23., 47., 75., 99., 161., 189., 215., 233., 262., 292., 321., 351., 394., 438., 475., 513., 552., 592., 633., 676., 719., 763., 806., 852., Lukács: Catalogi… i. m. IV. 44., 90., 138., 185., 234., 286., 336., 389., 438., 488., 540., 592–593., 638., 686., 737., 784., 830., Lukács: Catalogi… i. m. V. 39., 84., 133.

[510] A rövidítések feloldása: Cat. I–II = Lukács, Ladislaus: Catalogi personarum et officiorum Provincae Austriae Societatis Iesu I–II (1551–1640). Romae, 1978–1982.; Cat. Gen. I–III = Lukács, Ladislaus: Catalogus generalis seu Nomenclator biographicus personarum Provinciae Austriae Societatis Iesu I–III (1551–1773). Romae, 1987–1988.