Cikkek

Horváth J. Gyula: Petrovich Ede és a pécsi egyetemi beszédek

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 8.

Tanulmányok Petrovich Ede tiszteletére

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001.

ISSN 1219-4077

Szerkesztette Font Márta – Vargha Dezső

47–57. pp.

Horváth J. Gyula

Petrovich Ede és a pécsi egyetemi beszédek

Ede Petrovich and the Pécs University Speeches

A címből már kitűnik, hogy tárgyalandó témánk két részre oszlik: Petrovich Ede, az ember, a pap, a nevelő és Petrovich életművének csúcspontja, a Pécsi Egyetemi Beszédek néven közismertté vált forrásértékű kiadvány, a müncheni kódex később ismertetett kéziratos műnek a kritikai kiadása. A dolgozat elejére egy mottót jegyeztünk föl, ami szerintünk emberi és tudósi pályájának fő rendezési elve: „Ut magis placeat et moveat”. Petrovich fordításában ez annyit jelent, hogy: „... az előadott tétel mélyebben vésődjék az emlékezetbe, és tegye hajlékonnyá az akaratot...” Nem hiba e szavakból arra következtetni, hogy akinek a lelkéből e szavak kipattantak, a szó legnemesebb értelmében nevelő volt: Olyan egyéniség, akire bátran alkalmazhatjuk József Attila szavait: nem középiskolás fokon volt igazi nevelő szolgája a rábízott ifjúságnak, de az egész nemzetnek is. E néhány szó mögött egy matuzsálemi kort megért egyéniség rejlik, aki egész és hosszú életének minden szakaszát a nevelésnek szentelte. Szinte az egész 20. századot végigélte, de róla paptársai, tanítványai, a szorosan vett szakma művelőin kívül alig van valaki, aki tudna (tudott volna). Példátlanul szerény, magát nem mutogató ember volt.

Petrovich, az ember és nevelő

Életének állomásait sem megkeresni, sem elmondani nem nagy feladat. Az ő élete egy szokványos 20. századi papi élet volt.[1] Magam is ismertem mint paptársamat, de életemben sok találkozásunk nem lehetett. Ő is, én is hőgyészi származásúak vagyunk, de életkorban pontosan 20 év koreltolódás volt köztünk, így közelebbi barátság nem fejlődhetett ki közöttünk. Kis gimnazista voltam, amikor ő már (1931 óta) pécsi hittanár volt a Széchenyi reálgimnáziumban. Hőgyészen született 1898. augusztus 7-én. Hőgyészről sokan indultak el a papi pályán. Magam három Petrovichot ismertem, akik Hőgyészről indultak. Mindhárom rendkívüli tehetség volt. Igaz, egyikük nem pap, de talán éppen az ő életpályája ívelt a legmagasabbra: jogász, bíró lett, a Pest megyei ügyészség vezetője, majd 1945-ben Németországba menekült, és új hazájában Sackingenben megbecsült ügyvédként fejezte be hosszúra nyúlt életét. Mindig volt kapcsolata a katolikus mozgalmakkal, egy időben a budai Mária kongregációnak volt a prefektusa. Jó talaj volt tehát, ahonnan Petrovich papi hivatását hozta. Édesapja Petrovich Alajos kalapos, édesanyja Báter Paula volt. Érettségi után a pécsi papnevelő intézet és főiskola hallgatója. Itt szentelték pappá 1922-ben. Több helyen volt segédlelkész (káplán): 1922-ben Püspöknádasdon, 1923-ban Németbólyban, 1926-ban Tolnán. Ezután életpályája magasabbra emelkedett. 1927-ben hittanár Dombóváron és egyúttal a dombóvári orsolyita rend lelkésze. Legendássá vált dombóvári hittanári működéséről egy példa: a tanulókkal budapesti kirándulást szervezett, ami akkoriban nem volt mindennapi esemény. Dombóvárról Budapestre természetesen vonattal mentek. A kirándulás programját befejezvén hajón jöttek le Mohácsra, innen újra vonattal Dombóvárra. A kirándulás olyan mély nyomokat hagyott a résztvevőkben, hogy közel 70 év távlatából is pontosan fel tudták idézni az eseményeket.

1931-től Pécsett lett gimnáziumi hittanár. Itt fejlődött Petrovich ifjúsági nevelővé. Egyházi fölöttesei is értékelték, és az 1936. évi Schematizmus híradása szerint a püspök 1936-ban kinevezte a középiskolai hittanárokat képesítő bizottság tagjává. A többi 6 tag is mind nagy tudású, és nagyon megbecsült tagja, tudósa volt a pécsi teológiai főiskolának. Petrovich ekkor 38 éves, tehát aránylag fiatalon fölfigyeltek rá, mint az átlagot messze fölülmúló ifjúság-nevelőre.

Hamarosan a pécsi püspöki tanítóképző kollégiumában lett prefektus (1942). Ugyanebben az évben lett szentszéki bíró is. A tanítóképzés gondolata ekkor már érlelődött lelkében. A tanítóképzésben nagy feladatokra szánták fölöttesei: 1947–48-ban az esztergomi érseki tanítóképző intézet igazgatója lett. Ezüstmiséjét itt mondta el. Attraktív karrier! Munkavégző képességének legjava idejében, 50 évesen, lett az esztergomi praeparandia igazgatója.

Rákosi rémuralma idején egyszerre mindennek vége szakadt. Virág Ferenc püspök jobbnak látta, hogy visszahívja a pécsi egyházmegyébe. 1948-tól ismét hittanár a Széchenyi gimnáziumban. De ez sem tarthatott soká, mert a középiskolákban hamar beszüntették a hitoktatást. Az egyházüldözés legviharosabb éveiben püspöke megérezte, hogy mi az, ami neki legjobban kell, fontos feladatokkal bízta meg. Észrevette – talán már régebben – Petrovich szinte önkínzásig menő precizitását. Megbízta 1947-ben a püspöki levéltár vezetésével, később a káptalani levéltár irányítása is az ő feladata lett.

Amikor elérkezik a „fordulat éve”, ő már rendkívül szorgos tudományos kutató. Virág püspök visszahívó rendelkezése nyilván indokolt volt és jókor jött, Mindszenty perével és elítélésével az egész esztergomi érsekséget megpróbálták szétzülleszteni. Ennek lett áldozata – sok más társával együtt – Petrovich is. Kívülről irányítottan indult meg az egyházüldözés, de nem csupán kívülről, mert belülről is bőséges ideológiai hadsereggel rendelkező milícia vette át az irányítást. Petrovich is kénytelen a legnagyobb szegénységgel küzdeni. A híres pap-tanárok rendkívüli szaktudását egyelőre nem tudják nélkülözni, és Petrovich egészen rendkívüli latin tudását hasznosítják a Széchenyi gimnázium tanári karában. Ez is csak ideig-óráig sikerülhetett, mert az akkori kultúrkormányzat mindinkább kiszorítja őket a pedagógiai pálya szélére, például a neves cisztercita tanárt, Losonci Istvánt Sellyére, az újonnan létesített gimnáziumba helyezték. Petrovich – sok más üldözött társával együtt – nyugdíjba vonult, amikor elérte a nyugdíj-korhatárt (1959). Összegezésül: szorgos munkával, nem közepes tehetséggel, sok nyelvet tanulva töltötte ifjúsága éveit. Aztán következett egy átlagos, de az átlagosnál műveltebb, kulturált fiatal papi élet. Majd, mint annyi más tehetséges pap, ő is az ifjúság, a középiskolás fiatalok nevelésének akarta életét szentelni. Láttuk, ehhez meg is volt a szervezőképessége. Pécsi hittanárkodása idején cserkészcsapata is volt, ami annakidején ugyancsak kedvelt ifjúságnevelő eszköz volt. Egyik nyári cserkésztáborának emléke még ma is eleven emlékként él a résztvevő cserkészek lelkében. Az egész magyar cserkészmozgalmat Sík Sándor Vág-dunai tutajos táborozása alapozta meg. Ezen az úton indult Petrovich is, nem kevés sikerrel.

Petrovichot karrierje, férfikora derekán, ötvenévesen érte a félreállítás csapása, amikor sok tapasztalata, óriási eruditiója gyűlt össze, ami képessé tette volna nagy és fontos feladatok elvégzésére. Körülötte egy egész világ omlott össze, de a benne munkálkodó ambíció és céltudatosság is törést szenvedett. Petrovich azonban nagyobb formátumú ember volt annál, hogy bármi letörte volna, vagy a belülről fakadó alkotó energiáját kiolthatta volna. Petrovich tehetsége éppen akkor szökkent szárba, és lett belőle sikeres pedagógus helyett nagyformátumú tudományos kutató. Életének delén érte a visszafordíthatatlannak látszó kudarc. Ekkor kezdhették volna egyházi felettesei kitüntető címekkel, esetleg valami jól jövedelmező szinekurával jutalmazni. Akkor, amikor ennek be kellett volna következnie, még nagyon sokat adtak az ilyen kitüntetésekre. Neki addig feladatot adtak felettesei. Csupán egyetlen olyan címe volt, a szentszéki bírói hivatal, ami a „piros cingulus” (papi textilöv) viselésére jogosította. Ez persze sokkal inkább volt munkával járó hivatal, mint kitüntetés. Az akkori egyházban (sokszor még ma is) vágyva várt apáti, préposti, kanonoki cím megszerzése volt a cél. Ezeket a címeket azonban csak az állami egyházügyi hivatal engedélyével lehetett adományozni, azt pedig a jó nevű volt hittanár soha nem kaphatta meg. Az ő munkásságát nem ezek a motívumok fűtötték, hanem a belső tűz, a többet tudni és többet tanítani akaró vágy: „... ut veritas magis pateat et moveat...” Ez a jelszónak választott mondat csupán része egy hosszabb eszmélkedésnek, ami életének főműve, a müncheni kódex elemzése közben fakad ki belőle. Arról elmélkedek, hogy az egyházi beszédek legfőbb kelléke a meggyőző erő, a jobbító szándék: „... mégis azt kell mondanunk, hogy az IGAZ ruhája nem mindig a SZÉP. És ha mégis olykor ebbe öltözködik, az csak azért történik, hogy veritas magis pateat et moveat. Egyházi beszédekben a gyönyörködtetés mindig másodrangú, és arra szolgál, hogy az előadott tétel mélyebben vésődjék az emlékezetbe, és tegye hajlékonnyá az akaratot...” Egy igazi nevelő célkitűzései lehetnek csak ilyen egyértelműen építők.

A kutatás életének nemcsak értelmét és a maga nemében egyszerű életvitelét, de egész élete folyását megváltoztatta. Még a lakhelyéről is kiűzték. A pécsi papi otthonban levő nagyon szerény lakhelyétől fosztották meg. Ezt az intézményt jó emlékű Virág Ferenc püspök hozta létre, hogy a lakóhelyet kereső, aktívan munkálkodó papok (tanárok, hitoktatók, tábori lelkészek, vagy nyugdíjas papok) ne legyenek kénytelenek bérlakásokat – esetleg albérletet – keresni, hanem az akkori kor kényelmi igényeinek megfelelő lakóhelyet kapjanak, méltányos ellenszolgáltatás (lakbér) fejében. Az új rezsimnek egyik első dolga az volt, hogy ezt is elvette, a benne lakó papokat az utcára tette, és az egész épületet a Dunántúli Napló című kommunista napilapnak adományozza szerkesztőségül. Ekkor a Káptalan utca egyik kanonoki házában kapott otthont. Nem sokáig, mert ezt is elvették, amikor az egész Káptalan utcából „Múzeum Utca” lett. Ekkor Petrovich a Tiborc utcában kapott egy bérlakást. A Tiborc utca felé autóbusz közlekedés még nem volt, messze kellett naponta gyalogolnia a bazilika közelében lévő munkahelyére. Sokszor lehetett látni a városban, különösen a Bazilika terén, de igen sokszor az egyetemi könyvtár környékén is. Könnyen észre lehetett venni tétova járásáról, hogy valami baj van vele. Mindjobban kiderült, hogy szeme állapota megromlott, és rohamosan rosszabbodott. Lehet-e nagyobb csapás annál, mintha egy tudományos kutató, aki állandóan az olvashatatlan kódexeket bújja, éppen a legfontosabb kutató szervét: a szemét veszti el?

De ő továbbra is emyedetlen szorgalommal dolgozott, közben betegsége majdnem a teljes vakságig fokozódott. Igaz, hogy ekkor már öreg volt, de szelleme friss maradt, és dolgozott addig, amíg a majdnem teljes vakság ki nem verte kezéből a tollat. Élete utolsó éveit szülőhelyén, Hőgyészen töltötte, és ott is halt meg 1987. január 12-én, és 17-én temették a hőgyészi temetőben lévő családi kriptába. Ekkor élete főműve még befejezetlen volt!

Ennél a pontnál valamire választ keresek. Mégpedig arra az emberi problémára, hogyan élte meg életpályájának derékbetörését. Szerencsénkre, erre ő maga adja meg a választ. Életének erről a szakaszáról és életcéljának kudarcáról egy sztoikus bölcshöz illő méltósággal emlékszik meg. Mint a klasszika filológiában jártas ember, aki föl van vértezve a latin nyelv szinte félelmes birtoklásával, latin bölcselőtől kölcsönzi a fogalmakat, amikből a nagy életcsapás következtetéseit levonja. A pécsi Belvárosi templom elődjéről, a középkori Szent Bertalan templomról írt egy számomra csak kéziratban ismert tanulmányt.[2] Ennek az értekezésnek előszavául Ciceró: De officiis című művéből idéz néhány sort. Címül ezt adja: PRO DOMO, amit én így fordítottam magyarra: MAGUNK KÖZÖTT. Ebben Cicero már említett néhány sorát szeretnénk látni. Íme:

„Ego autem quam diu res publica per eos gerebatur, quibus se ipsa commiserat, omnes meas curas cogitationesque in eam (=cathechesim) conferebam. Cum autem dominatu unius omnia tenerentur neque esset usquam consilio aut auctoritate locus, socios denique tuendae rei publicae (=scholae), summos viros (=discipulos) omisissem, nec me angoribus dedidi, quibus essem confectus, nisi iis restitissem, nec rursum indignis homine docto voluptatibus. ... Nihil agere autem eum animus non posset, in his studiis ab initio versatus aetatis existimat honestissime molestias posse deponi me ad philosophiam (=historiam) retulissem. ... Maximis igitur in malis hoc tamen boni assecuti videmur, ut ea litteris mandaremus, quae nec erant satis nóta nostris et erant dignissima.”

Mielőtt magyarra fordítanánk a szöveget, néhány megjegyzést kell tennünk, hogy az önvallomást helyesen értelmezhessük: A Petrovich által adott szöveg, nem szolgai másolása a cicerói szövegnek, hanem néhány jel mutatja, hogy Petrovich „belejavított” az eredeti szövegbe. A kipontozott helyen az eredeti szöveg hosszabb, ebből Petrovich kiemelte az őt érdeklő részt. Még furcsább jelzést is látunk zárójelben, majd következik egy, az eredeti szövegtől idegen szó. Ezek Petrovich szavai. Arra szolgálnak, hogy Petrovich célját, saját életére történő célzást, a szöveg aktualizálását fogalmazza meg. A magyarra fordított szövegrész így hangzik:

„Én, amíg a közügyek gondját azok viselték, akikre a közösség maga bízta, minden jobbító törekvésemmel, minden gondolatomat arra fordítottam, hogy azok a célok, amelyekre magam is törekedtem: a köz érdeke (= a hitoktatás) győzedelmeskedjen. Mikor azonban egy személy uralma alá került minden, amikor láttam, hogy hatást nem gyakorolhatok semmire, látnom kellett azt is, hegy itt már nincs helye semmi halogatásnak, semmi további megfontolásnak Végül, amikor kitiltottak a közügyekből (= az iskolából) valamint kizártak a velem egyetértő barátaimnak (= a tanítványaimnak) a köréből, semmi kétségem nem maradt, mint az, hogy ennek mindenképpen ellent kell állnom. Nem szabad ugyanis még egyszer olyan dolgokba bonyolódnom, ami méltatlan egy művelt ember törekvéseihez. Nem volt szabad ilyen áron megnyugvást keresnem. Mivel azonban az emberi lélek huzamosan nem képes a semmittevésbe elmerülni, nem akarhattam semmi mást tenni, mint további előhaladást tenni azokban a tanulmányokban, amelyeket már a kezdetektől fogva - azt hiszem nem méltatlanul – sikeresen folytattam. Ezek helyett tehát most a filozófiát (= a történelmet) fogom művelni. E rosszra fordult világban azt tartottam helyesnek, hogy a rosszból jót merítsek Azokat a dolgokat, amelyek korunkban már-már feledésbe mentek, fogom irodalmilag földolgozni, amelyek méltók arra, hogy a feledésből megmentsük őket.[3]

Hogy mennyire hasonló Petrovich gondolkodása a sztoikus bölcselők gondolataihoz, azt nemcsak ez az egy Ciceró-idézet bizonyítja, hanem több, a sztoával rokon gondolat is. A sztoicizmus mindig a forradalmi változásokkal, a régi – tán stabilnak hitt – életrend dekadenciájával szemben fölvett emberi magatartás. Amióta Zénón. Kr. e. 300-ban Athénban megkezdte a sztoa tanainak hirdetését, minden korban, minden dekadens életforma a sztoicizmusba menekült. Zénón idejében a görög életforma is már elindult a hanyatlás útján. A sztoicizmust mindig arról ismerjük meg, hogy akkor lép az emberi gondolkodás előterébe, amikor elbukott, elhasznált eszmerendszerek romjait kell eltakarítani. Ciceró és Seneca is akkor lesznek vigasztaló és élet értékmentő bölcsek, amikor a római birodalom mind gyorsabb léptekkel halad az elmúlás felé. Ezért választotta Petrovich is egyik életrendező elvének, ezért választotta Cicerót mecénásul, akinek bőrébe bújt, amikor a maga igazolását kereste. A sztoikusok igazi bölcselők, bölcs emberek voltak. Ugyanis a hibát nem – és nemcsak a korok hanyatlásában látták, hanem elsősorban magukra, saját felfogásukra és magatartásukra irányították, saját – és esetleges – olvasóik figyelmét. Ezért választottam a Pro Domo magyarra fordításában a Magunk között mondatot. Ez már az utolsó klasszikus értelemben vett sztoikus bölcselőnek Marcus Aurelius császárnak az önvallomása. Őt, a még érintetlen birodalom császárát ugyancsak a pusztulás előszele vezette erre a gondolatra. Marcus Aurelius görögül írt, és feljegyzéseinek ez volt a mottója „Eis heauton”. Ez szó szerint így hangzik: Magamhoz. Úgy is lehet ezt, értelmezni, hogy „magammal folytatott beszélgetés”.

Petrovich gondolata rokon azzal, amit Szent Ágoston mondott, midőn a germánok Róma falai alatt állnak: Abominatio desolationis. (A pusztulás utálatossága.) Petrovichban is megvolt a sztoikus bölcselet értelmezése, de benne – mint Szent Ágostonban – ezt átszínezte a keresztény életvágy. Tudta, hogy ami a jelenben van, az ugyan valami múló világ kataklizmája, de az emberiség ezt is túl fogja élni, és ebből is valami új és jó fakad. Ezért írt és folytatta tevékenységét, és elévülhetetlen életművet hagyott ránk.

Éppen ilyen a kor, amikor Petrovich életének vélt romjain elmélkedik Cicero életfilozófiájáról. Elmúlott és romokban hevert egy egész világ. És ezek a romok, Petrovichnak – vélhetőleg nagyon sikeres és elismert – életútját félbeszakították, maguk alá temették. Gondolatai és további – átalakult – életműve akkor született meg, amikor egy világégés szörnyű haláltáncában világosan látta, hogy ez nem egy elvesztett háború, hanem egy vadidegen, ordas eszme meghonosodása, ebben benne van a minden új iránt érzéketlen, megváltozni nem tudó, nem is akaró, európai értékrendszer összeomlása. Ezért más irányban fáradhatatlanul folytatta tevékenységét, és maradandó tudósi életművet hagyott ránk. Írásainak összegyűjtése eddig nem történt meg, munkáinak csak töredéke az, ami nyomtatásban megjelent. Petrovich hagyatékát Várnagy Antal leltározta föl. Óriási anyaggyűjtése a pécsi káptalani levéltárban 30–40 dossziéban várja földolgozóját. Tanulmányainak csupán néhány darabja jelent meg nyomtatásban, zömében a Janus Pannonius Múzeum évkönyveiben.[4]

Petrovich kéziratos hagyatékában található például Radanay Mátyás okleveleiről, Klimó György egyetemi könyvtáráról, a pécsi plébániákról írt tanulmányok. A középkori Szent Bertalan (a mai Pécs belvárosi) templom és plébánia, pécsi szerzetesrendek története, Koller József regesztái, pécsi gimnáziumok, reáliskola stb. történetei, amit a kéziratokat gondozó Várnagy érdemesnek tart megemlíteni.

A kisebb dolgozatokat lapozva és átolvasva, világosan látszik Petrovichnak az a célkitűzése, hogy amint Cicero a filozófiát, úgy ő a történelmet választja kutatásainak tárgyául. Ez nem is volt olyan könnyű feladat, mint ahogy ő maga elgondolta. Látszik a műveken, hogy keres és kutat, mi lehetne kutatásainak fő csapása. Nemcsak kereste, de meg is találta.

Sermones Compilati in Studio Generali Quinqueecclesiensi in Regno Ungarie.

A müncheni kódex pécsi vonatkozású anyagának feldolgozása Petrovich életének igazi, fő műve volt, amely csak a halála után jelent meg, a fent olvasható címen. Mint mondottuk, Petrovich nem készült történésznek, csupán életének körülményei és lehetőségei „kényszerítették” arra, hogy nagy felkészültségű kódexkutató, kézíráskutató, a művek tudományos elemzője legyen. Amint kiderült, erre a mindenből kizártak magánya késztette. Hogy ezt a késztetést fölvállalta, és a lehető tökéletességig fejlesztette, ez egyéni és tudományos lelkiismeretességén múlott. Amikor az 1953-as évben nevezetes önvallomását tette,[5] már nem volt fiatal, elmúlott 50 éves. Ilyen korban már nem valami újat szokás kezdeni, hanem a jól megérdemelt életmunkának gyümölcsét szokás megszedni. Neki most kellett kezdeni, és szinte egyetemi hallgató szintjén keresni a kutatási területet, ami egy rendezett tudományos munkateret kijelöl számára. Ezt megtalálta akkor, amikor alapvetően a középkori pécsi egyetem létesítésének, megszűnésének problémakörére bukkant.

A középkori pécsi egyetemet – mint ismeretes – Nagy Lajos királyunk alapította 1367-ben. Ma már abban a helyzetben vagyunk, hogy az egyetem alapításának sok körülményére – a tudósok szorgos kutatásának nyomán – fényt tudunk deríteni. Hermann Egyedet, a magyar egyháztörténet óriási felkészültségű tudósát lehetne említenünk, akinek a Katolikus egyház története Magyarországon című munkájában, az egyik fejezet a középkor egyetemeiről szól.[6] Ebben bő terjedelemben esik szó a középkori pécsi egyetemről is. A XIV. század második fele az egyetem-alapítások évei egész Európában. Az őspélda a párizsi Sorbonne után sorban alakultak az olasz és spanyol egyetemek. Majd a XIV. században megindult az ultramontán országok egyetemeinek alakulásai: Németországban a heidelbergi, kölni, erfurti, már a XV, században a lipcsei, a sor végén pedig (1502-ben) a wittenbergi (würzburgi) egyetem. De megalakult 1365-ben a bécsi, 1364-ben a krakkói, majd 1367-ben a pécsi egyetem is. V. Orbán pápa oklevelében az olvasható, hogy a pécsi egyetem alapítását azért hagyja jóvá, mert népeiknek és a szomszédos területek műveltségének akartak ezzel szolgálni.

Az egyetemek létesítésében és főként működésében óriási szerepe volt az újabb és újabb eretnek tanok elleni küzdelemnek. Talán járatlan úton járunk, ha ilyenek létesítésében az ilyen eretnek-mozgalmak elleni működésnek alapvető fontosságot tulajdonítunk. Meggyőződésem szerint a Balkánról induló és terjedő bogumil eretnekség elleni küzdelem egyik fő oka lehetett a pécsi egyetem létrehozásának. Nagy Lajos király és főpapja, Vilmos pécsi püspök szerintem azért buzgólkodtak az egyetem létrehozásában, hogy a kor eretnekségei: a katar, a patarenus, de legfőképpen a balkáni bogumil eretnekség elleni küzdelem szellemi támasza legyen. A pécsi egyetem szervezésének stádiumában a pécsi püspök az ország egyik legnagyobb jövedelmű püspöksége volt. Ez azonban nem sokkal később, a török előnyomulása következtében illúzióvá vált. A török harcok nyomán pusztulás, sőt nyomor lett úrrá. A török veszedelem a Balkán megszállásává fokozódott, maga Dél-Magyarország és a pécsi püspökség területének nagy része a védekező háború költségeit, emberi és erkölcsi veszteségét volt kénytelen viselni. A bajokat minden török támadás csak növelte, és a bogumil eretnekség a török hódítás árnyékában mind nagyobb teret nyert. Nagyon sok okmány említi a magyar királynak azt a kötelességét, hogy a bogumil eretnekséget a magyar állam határáról űzze el. V. Orbán pápa a pécsi egyháznak címzett 1428-ban kelt levelében[7] elrendeli, hogy a pécsi püspök és a pécsi székeskáptalan szigorúan köteles a magistereket és baccalaureusokat kijelölni prédikációk tartására. Az egyetem működtetéséhez a pécsi püspök már nem rendelkezett megfelelő anyagi bázissal.

Nagy Lajos király és Vilmos pécsi püspök előtt ez a többszörös veszély bizonyára nem volt ismeretlen. Tehát a pécsi egyetem létesítésének fő okát feltétlenül abban látom, egy ez az egy egyetem legyen a szellemi háttere a magyar királyságot fenyegető török-bogumil veszedelem elleni küzdelemnek. Ez persze egy ilyen rövid lélegzetű, és egyáltalán nem erről a problémakörről szóló írásműben nem lehet megvitatandó kérdés, de megfontolásra érdemes szempont. Egy adalék még ehhez a szemponthoz: a pécsi egyetem gyors megszűnése is ehhez a kapcsolható. Amikor világossá vált, hogy a pécsi püspök már korántsem rendelkezik akkora jövedelemmel – éppen a török hódítás, az annak nyomában járó elszegényedés, és az állandó katonai fenyegetettség miatt – le kellett vonni a konzekvenciát, és a pécsi egyetemet sorsára kellett hagyni. Hogy a pécsi egyetem mikor szűnt meg, ez már Petrovichnak is megoldandó kérdés volt.[8] Persze minden kérdést megválaszolva ő sem tudott erre válaszolni, de ő nem olyan semmivel alá nem támasztott megoldásokat keres, amik semmivel nem viszik előbbre az ügyet, hanem szolid és pontos adatokat közöl, amik közelebb vihetnek a kérdés megválaszolásához. Visszatérve a pécsi egyetem alapításához, Nagy Lajos már előzetesen tárgyalásokat folytatott alkalmas és jóhírű tanárok meghívásáról. (Meghívta a páduai egyetemről Bartolomeo Piacentinit, korának híres professzorát) 1360-ban az alapító szándék még nem valósulhatott meg, de 1365-ben már működött a bécsi egyetem. Ebbéli munkájának – amint mondottuk – lelkes segítője volt Vilmos pécsi püspök. Vilmos már 1357-ben titkára, majd legbizalmasabb embere volt Lajos királynak. Pfalzból származott, és a világegyházban is jóhírű, befolyásos főpap, akinek az avignoni pápák udvarában is voltak összeköttetései. Az egyetem fönntartásában a király jelentékeny részt vállalt, de jelentős anyagi kötelezettségek hárultak a pécsi püspökre is. A tervezet 1360-ban, amikor Vilmos pécsi püspök lett, már készen állhatott. Végülis az óhajtott alapítóbulla is megszületett 1367-ben.

A pécsi egyetem szervezeti fölépítéséről sok ismeretünk nincs, csupán azt tudjuk a pápai jóváhagyó oklevélből, hogy a teológiai fakultást – akárcsak Krakkóban és Bécsben – egyenesen kizárja. Ebben a korban csupán öt egyetemnek volt teológiai fakultása. Amikor a pápák Rómába költöztek, és megszabadultak a francia befolyástól, már minden egyetemnek megadták a teológiai kar létesítésének jogosítványát. Ekkor azonban a pécsi egyetem már végnapjait élte.

Az biztos, hogy bölcseleti és jogi kara volt a pécsi egyetemnek. Hogy orvosi fakultása volt-e, azt talán vitatni is lehetne. Ennek ellenkezőjét pedig éppen Petrovich tette nagyon valószínűvé egy elég korai tanulmányában, amit Pécs középkori kórházáról írt.[9] Találkozásom Petrovich Ede irodalmi hagyatékával éppen a pécsi kórház történetével függ össze. 1996-ban az Orvostudományi Egyetem felkérésére készítettem fordítást, valamint egy bevezetőt, a jelzett beszédrészletek előtt tanulmánnyal, amely a müncheni kódexben található orvostörténeti érdekességekről számol be.[10] Addig nem sokat tudtam Petrovich Ede tudományos munkásságáról, ekkor kezdtem elmélyedni a Petrovich életműben, és ismerkedtem meg a Sermones Compilati, a pécsi egyetemi beszédek érdekes és csodálatos világával.

Hermann Egyed[11] felfogása szerint a pécsi egyetem talán két évtizedet sem ért meg. Idézi Hóman Bálint érvelését, „a pécsi egyetem létrejöttét még nem igazi szükségletnek, hanem Lajos király és Vilmos püspök személyes erőfeszítésének köszönhette.” Elmúlásuk tehát művük halálát is jelentette. Igaz, hogy ekkor szűnt meg a krakkói és a bécsi egyetem is, de ezek csakhamar újjáéledtek. A pécsi nem éledt föl újra. Nyilván azt a koncepciót, ami az egyetemet létrehozta a későbbi időkben már nem vállalta fel senki.

A pécsi egyetem megszűnése, amint arra már céloztunk, még mindig nem megoldott kérdés. A régi írók, Koller, majd Kardos Alajos, a Mohács okozta országromlásban látják a pécsi egyetem megszűnésének okát. (Meg kell jegyezni, hogy Mohács környéki falvakban (Székelyszabar) még ma is él egy ilyen népi emlékezet, hogy egy Vaskapu földrajzi név azt a helyet jelzi: „itt állott 1526-ban 300 pécsi diák őrt a török ellen”. (Ezt az adatot Pestinél találhatjuk.[12]) Ete János, a mohácsi múzeum volt igazgatója így tudja: „a hagyomány szerint Vaskapu neve onnan származik, hogy 1526-ban a pécsi egyetem hallgatói itt, mint egy vaskapu álltak ellent a töröknek.” Igaz, hogy ez olyan egyéneknek az adatszolgáltatása, akik a történelemben jártasak, de valahonnan ők is merítették a mai néphagyománynak feltüntetett elnevezést. Olvasható ez más Mohács környéki falu határrész megjelölésével kapcsolatban. Lehet, hogy azonos forrásból.) Hermann Egyednek ez a véleménye a pécsi egyetem megszűnéséről: „A mesék birodalmába tartozik, amit Timon Sámuel után, 1715 óta jóformán minden régebbi művelődéstörténetben megtalálunk, hogy a pécsi egyetem még a XVI. században is működött, s a mohácsi csatában háromszáz hallgatója esett el.”[13]

Petrovich Békefi Rémig 1909-ben írt értekezésében,[14] amelyet a pécsi egyetemről írt, találkozott a müncheni kódexszel. Ez a munka lett Petrovich sorsa, végzete, boldogsága és halála.

A müncheni kódex ismertetése

Az egyetemi beszédgyűjtemény (a müncheni kódex) ma a Bayerische Staatsbibliothek tulajdonában van. Előzőleg Windbergben (Württenberg), a premontrei rend birtokában volt, a napóleoni háborúk alatt került a bajor fővárosba. A művel csupán Békefi foglalkozott.[15] Petrovich idézi Békefit, akinek leírása szerint: „Alakja ívrét, nagysága 30 x 21 cm. A tükör: 21 x 15 cm. Mindegyik lapon két hasáb van. Ezek mérete külön-külön 21 x 6,5 cm. A kódex anyaga papiros. A kódex kötése egészen új: fatábla barna bőrrel bevonva. Valamikor csak egyszerű hártyába volt foglalva, Ez ma is megvan, a kemény kötés alatt, azon belül. A kódex tartalmi szempontból két részre oszlik. Az első rész, 1–112 számozott levél Nicolaus de Lyra Postilláit tartalmazza, a XV. századra valló írással. A kódex második részének terjedelme 1–156 számozott levél, több kéz írása. Az írás a XIV. század végére, a XV. század elejére vall. A szöveg nem eredeti fogalmazvány, hanem másolat. Közel egykorú kéz a lapszélre jegyzeteket tett, melyek az egészen végighúzódnak. A szöveget a leírók nem egy tintával írták. Ezért a szöveg egy részének betűi feketék, a másiké halványak, sőt fakók. A nagy kezdőbetűk jórésze pirosra van festve; a többi helyen meg a nagy kezdőbetűknek a helye üres. A legelső betű valamennyi között a legdíszesebb, piros és fekete festéssel. A leíró a jeligét és a hivatkozásul felemlített írók nevét, és források címét igen sokszor pirossal, máskor meg fekete tintával aláhúzta. A kézirat vége felé haladva az aláhúzás és a színes kezdőbetűk mindinkább gyérülnek. A kódex összesen 268 fóliót, azaz 536 paginát, tehát 1072 kolumnát tartalmaz.”[16]

A pécsi beszédek szövege 156 levél, azaz 312 oldal, vagy is 623 hasáb. Az egyes oldalakon háromféle írás tűnik elénk: 1. a beszédek szövege. 2. a beszédek címe a felső margón és 3. a széljegyzetek a szövegtükör külső oldalán, még pedig mind a hármon. Nyilván a legrégibb a szöveg, később írták föl a címet, de nem a beszédek elé (mert annak ott helye nem volt), hanem a hasábok fölé. Használatkor keletkeztek a széljegyzetek, amelyekben sokszor ideírják a szövegben idézett auktorok nevét. Úgy a legősibb szövegrészek, mint a későbbi széljegyzetek a középkori paleográfiával, sajátos betűformákkal és rövidítésekkel íródtak.

A szövegben különálló – de a szövegtől is független – bejegyzésben a legfontosabb a főcím, ami így is olvasható: Sermones Compilate (sic!) in Studio Generali Quinqueecclesiensi in Regno Ungarie. Már a cím is nagyon sok problémát vet fel, amelyek szerepet játszanak a kódexszel kapcsolatos egyéb kérdések megválaszolásában. Vajon mi az oka, hogy az egész kódexben egyetlen magyar szó sem olvasható? – kérdezi Békefi és Petrovich is. Ugyanis a cím(ek) és a szöveg írása közt különbség van, tehát nem egykorúak a szöveggel. A főcím kétségtelenül későbbi betoldás. A főcím szövegezésének egész megfogalmazása azt sugallja, hogy az akkor keletkezett, amikor a pécsi egyetem már nem működött. Amikor a kódex eredeti szövege keletkezett, akkor még nyilván működött a pécsi egyetem, mert ha nem így lett volna, akkor a főcímben elmondott szavaknak semmi igazságtartalma nem lett volna. A főcím magyarra fordítása sem egyszerű: elkerülhetetlen, hogy a fordító ne fűzze a magyar szöveghez saját szubjektív magyarázatát. Talán így fordítanánk helyesen: A Magyarországon fekvő Pécs egyeteme számára készült beszédválogatások gyűjteménye. A főcímen kívül a beszédek címei is más írásmód szerint, más kéztől eredően, tehát később kerültek a kódexbe.

Erre vonatkozóan Petrovich egy igen érdekes észrevételt tett. A Szent Imre napi beszéd címe: De Sancto Hainrico Imperatore. A szöveg – tartalmánál fogva – vonatkoztatható lenne Henrik német császárra is, de a beszéd helye az egyházi naptárban kétségtelenné teszi, hogy a magyar Szent Imre hercegről van szó. Ugyanis a beszéd Halottak napja (nov. 2.) és Szent Márton napja (nov. 11.) között, nov. 5-én ünneplendő magyar Szent Imre hercegről szól. (Neki ugyanis mindig nov. 5-én volt az ünnepe.) Ezt különben maga a másoló is észrevette. Ugyanis a Szent Erzsébetről szóló beszédben így szól: „Ut dictum est plenius in sermone Sancti Hainrici” (Amint ezt bővebben elmondottuk a Szent Imréről szóló beszédben.) Amikor tehát a közismerten magyar Szent Erzsébetről szól, eszébe jut, hogy nem a Sanctus Hainricus, az imperator, a szent német császár, hanem Szent Imre herceg, Szent István fiáról van szó. A legfőbb kétség persze akkor merül föl, amikor azt olvassuk, hogy Pécs in regni Ungarie, Magyarországon van. Ha a beszédéket magyar ember írta volna, fölöslegesnek tartotta volna megjegyezni, hogy Pécs városa Magyarországon található, mert ez magyar ember számára magától értető volna.

Petrovich fogalmazta meg azt a kérdést, hogyan lehet, hogy sok idézett auktor között egyszer sem szerepel Aquinói Szent Tamás. Sőt a neve nincs is megemlítve. Petrovich különös figyelmet fordított erre a megmagyarázhatatlan problémára, de ő sem tudja megoldani a kérdést, a válaszadást prolongálja arra az időre, amikor az „összefüggő kérdések is vizsgálat alá kerülnek”.[17] Véleményét így fejti ki: „... Aquinói Tamás ünnepének elejtése rejtély, sőt az egész gyűjteménynek legizgatóbb, a beszédek keletkezési idejének megállapításánál perdöntő rejtélye. Nemcsak az a meglepő, hogy a szerző nem ismeri Aquinói Tamás ünnepét, hanem még ennél is figyelemreméltóbb, hogy az a sorozat, melynek szerkesztője nyilvánvalóan domonkosrendi, 108 auktort idéz 1484 esetben, nem idézi rendtársa és az egyház legtekintélyesebb hittudósának egyetlen mondatát sem. Pedig Aquinói Tamás bölcseletét a rend már 1270 körül kötelezővé tette, és Aquinói Tamást az egyház már 1323-ban szentté avatta.”

Megoldási kísérletek Petrovich halála után is születtek. Munkájának folytatója, Timkovics Pál ugyancsak foglalkozik ezzel a sarkalatos kérdéssel. A kérdést ő sem tudja egyértelműen megoldani, de egy lépéssel közelebb jutott a megoldáshoz. Klaniczay Tibor véleményére támaszkodva,[18] aki a kérdés sok részletében egy véleményen van Petrovich-csal, a kompiláció kérdését helyezi a középpontba. Egyik lehetséges válasz az, hogy a kompilátor különböző időkben keletkezett beszédeket, tanulmányokat használt a válogatás forrásául, mígnem egésszé állt össze a könyv. Azt kétségtelenül mutatják a szövegrészietek, hogy a kompilátor domonkosrendi szerzetes volt. Szent Domonkosról, a rendalapítóról két ünnepén hét beszéd szól. E számbeli aránytalansághoz járul a szövegben ilyen szövegrészlet: „... ad imitationem Patris nostri...” és „...Exemplum autem Patris nostri...”[19] – azaz: Atyánkról szól, amit csak domonkosrendi szerzetes mondhat el magáról. A végső formába öntő munkatárs nem magyar ember volt. Egyetlen magyar szó sincs a szövegben, és Magyarországról, vagy a magyar történelemről semmit sem közöl, és nem is tud. Viszont az egészen biztos, hogy az a munkatárs, aki a beszédek rendjét összeállította, vagy magyar ember volt, vagy jól tudta azt, hogy a mű valóban egy magyar intézmény számára készül. Hogy mást ne mondjunk, maga a főcím is ezt involválja. A magyar szentekről szóló szentbeszédek száma és hangja is föltétlenül ezt indokolja: Szent Istvánról öt beszéd, Szent Erzsébetről öt beszéd, Szent László királyról két beszéd, és Szent Imre hercegről egy beszéd található a műben.

Összefoglalva: Aquinói Szent Tamás hiánya csak abban lelheti magyarázatát, hogy a beszédei forrásait több szerző műveiből válogatta a kompilátor. Amikor e részletek már egy művé álltak össze, a beszédek forrásául szolgáló művek még abban a korban születtek, amikor Szent Tamás kultusza még korántsem volt kialakulva. Klaniczay megállapítása tehát nagyon helytálló, mert szerinte nem sikerült még mindmáig egyetlen olyan auktort sem találni, akinek műve – vagy annak nagyobb része – egy név szerint megnevezhető szerzőhöz lenne köthető. Nem ismerjük a Sermones kompilátorának nevét, de az biztos, hogy az egyes szerzők gondolatát, műveltségük elemeit, egyéni fölfogásukat egyaránt közvetítette, amikor összeállította a gyűjteményt.

A Sermones Compilati kritikai kiadásának története

Pirnát Antal, a tudós paleográfus, akit Petrovich felkért a készülő mű paleográfiai lektorálásával, úgy tudja, hogy Petrovich már 1972-ben gondolkodott arról, hogy elkészíti a pécsi egyetemi beszédgyűjtemény kritikai kiadását.[20] Petrovich irodalmi hagyatékát olvasva kiderül, hogy a gondolat már sokkal régebben érlelődött benne. Ugyanis amikor a müncheni kódexről írt tanulmányt elkészítette,[21] 1967-et írtak. Ekkor minden előtanulmány készen állt a nagy mű kiadásához. 1972-ben Petrovich már 74 éves volt. Ki gondolta volna, hogy életéből ekkor még 15 esztendő van vissza, és annak legnagyobb része még szellemének szinte teljes birtokában fog eltelni? Kitartóan dolgozott, de a kódex szövegének olvasása nem használt már erősen romló látásának. Pirnát Antal ezért írta ezeket: „Editionem ad finem perducere non potuit aetate provectus, et impeditus valetudine oculorum”. (A kiadást véghez vinni nem tudta haladott kora és szemének betegsége által akadályozva.) Küzdött élete fő művéért. Petrovich beleegyezésével – és az ő támogató segítségével – átvette a munkát tőle Timkovics Pál, a budapesti egyetemi könyvtár vezető munkatársa. A legfőbb ideje volt, hogy a közvetlen szerzői munkát átadja egy fiatalabb – és főként jól látó szemekkel rendelkező tudóstársnak, ez kitűnik Timkovics munkájából: „A pécsi egyetemi beszédek háttere”.[22] Korrekt tudósi magatartása megmutatkozik abban a mottóban, amit írásának elejére illesztett, Szent Bemát (Chertresi) gondolatát idézve: „... mi törpék az óriások vállára telepszünk, hogy többet és messzebbre lássunk nálunk.” Tudóshoz illő szerénység, hogy Petrovichnak nem vitathatatlan értékét akarja kétségbe vonni, hanem a meglevő hibákat akarta meglelni, és a tudományos igazságot földeríteni.

Az első korrigálandó, hogy a Petrovich szerinti (a műben idézett) 108 auktor számát szűkíteni kell. Petrovich szerint az idézett auktorok közül a legkés őbbiek Ince pápa és Szent Bonaventúra. Utóbbi említése a beszédek keletkezési idejét illetően fontos. E megjegyzés a Szent István napi beszéd kapcsán kerül elő, amikor a törvényhozó királyról beszél. A kulcsszó a lex és Szent István, mint legislator. Ezt a hibát Petrovich valószínűleg Békefitől vette át. A kritikus szövegrész egy mellékmondatában a törvényt és az evangéliumot állítja szembe egymással: „quia lex inducit timorem, evangelium amorem”. („A törvény félelmet szül, az evangélium szeretetet” – az értelem szerint a szöveg így világos.) Békefi az evangélium szó rövidítését rosszul oldotta fel, így lett a szövegátírás: „quia lex inducit timorem – Bonaventúránál: gratiam et amorem”. A rövidítések feloldásának nehézségeire maga Petrovich is felhívja figyelmünket. E félreolvasás korrigálása azért jelentős, mert így vezet félre a datálást illetően. Petrovich valóban félreolvasott néhány dolgot, ezt Timkovics föl is sorolja. Az egyetlen idézettel szereplő auktorok között említ egy bizonyos „Colonust”. Ez nem más, mint Ptolemeus, vagy görögös kiejtésben Ptolemaiosz. A középkorban gyakran mondották és írták így: Tolomeus vagy Tholomeus. Ez könnyen olvasható „Colonus”-nak. Az idézeteket – ahol lehetett – ugyancsak az eredeti szövegekkel vetette össze Timkovics. Eszerint egy Lucretius idézetet Lucanusnál talált meg. Itt is a rövidítés feloldása volt a hibás. Hasonlóképpen a Maxianus és Maxius valószínűleg Maximust takar. Valerius Flaccus sem szerző. Itt a szónok Cicerónak Valerius Flaccus érdekében mondott beszédéből idéz. „Erricus abbas” esetében is hibás az olvasat: Guericcus Ignatiensistől, Bemar dús Claravalliensis kortársától való az idézet.

Így az idézett auktorok száma pontosan nem állapítható meg. Timkovics szerint az idézett auktorok száma valószínűleg nem több száznál, de ez is igen tekintélyes szám, és még így is maradtak megfejthetetlen olvasatok. Habent sua fata libelli! Petrovichot munka közben, 1987-ben elragadta a halál. A már befejezéshez közeledő munkálatokat Kulcsár Péter vette kézbe. Természetesen rendelkezésre állott az előmunkálat minden részlete. A kódex eredeti szövegével való összevetést Pajorin Klára és Szovák Kornél végezték el. A munkacsoport tagja volt még Mayer Erika és az indexet összeállító Ványai Katalin. Végre 1993-ban, az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent a mű. Petrovich ekkor már hat éve nyugodott a hőgyészi temetőben. Timkovics Pál pedig még Petrovichot is 11 évvel megelőzte a halálban. Remélhetőleg a magyar tudományos irodalomban méltó helyére kerül e becses mű, amelynek kiadására két tudós is évtizedeket szentelt életéből, de a kötet megjelenésekor már kereszttel jelölve kellett feltüntetni nevüket:

Editionem ab

† Eduardo Petrovich

inchoatam curavit

† Paulus Ladislaus Timkovics.

TPT_08_full_Page_058.jpg

A káptalani levéltár épülete (1930-as évek)

Jegyzetek



[1] Életrajzát: Várnagy Antal: Hőgyész. Községtörténeti monográfia. Hőgyész 1998, 324–355, és a Pécs Egyházmegyei Papi Névtárak (Schematizmusok) következő években kiadott köteteiből vettük: 1950, 1963, 1972, 1981. és 1991.

[2] Adalékok a pécsi Szent Bertalan templom történetéhez. Pécs 1953. Kézirat.

[3] Lásd Tímár György tanulmányát jelen kötetben – a szerk

[4] Felsorolásukat l. jelen kötetben Boros Lászlótól – a szerk.

[5] Adalékok a pécsi Szent Bertalan templom történetéhez. Pécs 1953. Kézirat.

[6] Hermann Egyed: A Katolikus Egyház története Magyarországon 1914-ig. München 1973, 154–160.

[7] Timkovics Pál: A pécsi egyetemi beszédek szellemi háttere. Irodalomtörténeti Közlemények 83, 1979, 3.

[8] A középkori pécsi egyetem megszűnése. JPMÉ 1966, 153–170.

[9] Pécs középkori kórháza. JPMÉ 1960, 271–274.

[10] Horváth J. Gyula: A pécsi egyetemi beszédekről. A müncheni kódex. In: A 800 éves magyar orvosképzés. Szerk. Benke József. Pécs 1996, 120.

[11] Hermann i.m. 155–156.

[12] Pesti János (szerk.): Baranya megye földrajzi nevei II. Pécs, 1982.

[13] Hermann i.m.

[14] A pécsi egyetemi beszédgyűjtemény (a müncheni kódex). In: Jubileumi tanulmányok I. A pécsi egyetem történetéből. Pécs, 1967, 163–220.

[15] Békefi Rémig: A Pécsi Egyetem. Bp., 1909.

[16] A müncheni kódex néhány kolumnája – múzeumi kiállításra elkészítve – sokszoros nagyításban látható a PTE ÁOK orvostörténeti gyűjteményében. Nevezetesen: 1. a müncheni kódex néhány kolumnája nagyítva, fotókópiában, a 2. Petrovich kritikai kiadásának ugyanolyan léptékű kinagyított példánya nyomtatott fényképmásolatban, 3. a szöveg magyar fordítása.

[17] A pécsi egyetemi beszédgyüjtemény (a müncheni kódex). In: Jubileumi tanulmányok I. A pécsi egyetem történetéből. Pécs, 1967, 163–220.

[18] Klaniczay Tibor: Megoldott és megoldatlan kérdések az első magyar egyetem körül. In: Hagyományok ébresztése. Bp., 1976, 146.p.

[19] A pécsi egyetemi beszédgyűjtemény (a müncheni kódex). In: Jubileumi tanulmányok I. A pécsi egyetem történetéből. Pécs, 1967, 167.p.

[20] Sermones Compilati in Studio Generali Quinqueecclesiensi in Regno Ungarie. Bp., 1993.13.p.

[21] A pécsi egyetemi beszédgyűjtemény (a müncheni kódex). In: Jubileumi tanulmányok I. A pécsi egyetem történetéből. Pécs, 1967, 163–220.

[22] Timkovics Pál: A pécsi egyetemi beszédek szellemi háttere. Irodalomtörténeti Közlemények 83, 1979.