Cikkek

Boros László: Petrovich Ede emlékezete

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 8.

Tanulmányok Petrovich Ede tiszteletére

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001.

ISSN 1219-4077

Szerkesztette: Font Márta – Vargha Dezső

29–31. pp

Boros László

Petrovich Ede emlékezete

Memory of Ede Petrovich

Amikor életünk képzeletbeli naplójában fellapozzuk a nem is oly régmúlt idők lapjait, s felidézzük az örök nyugalomra tért barátok, kedves ismerősök emlékképeit, a halványodó távlat ködéből is élesebb kontúrral elevenednek meg, akik szívünkhöz közel álltak. Közülük ma, születésének századik évfordulóján különösen erős kontúrokkal jelenik meg főtisztelendő Petrovich Ede tanár úr szeretetre méltó alakja.

Sokan ismerték, becsülték és szerették; kit tanítványként, kit kollégaként, kit alkalmi látogatóként érintett meg emberségének, közismerten nagy tudásának szele. Mégis, hogy az ifjabb generációk, s az Őt alig ismerők számára lassan múltba vesző alakja felidézhető legyen, megkísérlem körvonalazni Petrovich Ede helyét a hazai művelődéstörténetben. Ennél nehezebb feladat felvázolni színes és példaadó egyéniségét. Ha a polihisztor megjelölés napjainkra nem devalválódott volna, azt mondanám, egyike volt az utolsó ily szerteágazó anyaghalmazzal bíró tudósoknak, aki abban az utolsó órában ténykedett, amikor a tudományok végleges szakosodása még nem szabott gátat az ilyen elméknek.

Mert Petrovich Ede nemcsak történész volt – és ezt tekintette munkássága fő területének, hanem képzett irodalomtörténész, kitűnő nyelvészeti érzékkel rendelkező filosz, jó helytörténész, egyháztörténész és nem utolsósorban mindennek, ami a régészet és művészetek köréhez tartozik, értője és támogatója volt.

Úgy adódott, hogy általában nem könnyű és nem védett körülmények között zajló élete mégis hozzásegítette mindezen képességeinek kibontakoztatásához.

1898. augusztus 7-én Hőgyészen született. Tanulmányait a pécsi tanítóképző gyakorlóiskolájában kezdte, majd a Ciszterci Rend Pécsi Nagy Lajos Gimnáziumában folytatta, ahol a hetedik osztályból 1916-ban a pécsi 19-es honvéd gyalogezredbe vonultatták. 1917-ben az isonzói front júniustól szeptemberig tartó csatáiban vett részt. Hastífusztól megbetegedve hazakerült, majd a géppuskás tanfolyam elvégzése után ismét a frontra vitték, ahol a pergőtűzben végrehajtott életmentő akciójáért kitüntették. Papi hivatására itt tett fogadalmat. A pécsi papnevelő intézet abszolválása után 1922-ben szentelték pappá. Baranya és Tolna megyei szolgálati helyein eltöltött lelkészi évek után 1931-től az iskolák államosításáig a pécsi Széchenyi István Reálgimnáziumban, majd az államosítás után a Nagy Lajos Gimnáziumban 1959-ig vallástant, illetve latin nyelvet tanított. Ez évben lépett nyugállományba, hogy a káptalan által 1945-től reá bízott levéltárvezetői feladatokat teljes odaadással elláthassa. Távoli lakhelyére történt kényszerű kiköltöztetése miatt káptalani és püspöki levéltárosi tisztét sajnálattal visszaadta, de egy-egy számára nélkülözhetetlen adatért gyakran testi épségét is kockáztatva kelt útra. Eleteleme a szakadatlan munka volt, annak ellenére, vagy éppen azért, mert a tudós kutatót sújtó legnagyobb veszedelem, a teljes vakság réme évtizedek óta fenyegette.

Az iránta érett tisztelet és nagyrabecsülés hozott egybe bennünket. Még mi is, akik közel álltunk hozzá, csak fokról-fokra fedeztük fel emberi nagyságát, tudásának kimeríthetetlen mélységét. Humanitás, bölcsesség, határozott kritikai készség, pontosság és igényesség harmonikus egysége alkotta kiegyensúlyozott egyéniségét, mélyen emberi megnyilatkozásait, amellyel időtálló példát mutatott a reá bízott ifjúságnak.

„Inter artes et naturam” lehetett volna életének jelszava, mert emberi méltósága, klasszikus kulturáltsága mellett rajongója volt mindennek, ami szép és nemes a természetben és a művészetekben. Mint lelkes természetbarát, tanítványait a természet ismeretére és szeretetére nevelte. A már meg őszült egykori diákjai egy-egy vidám mecseki kirándulás vagy nádasdi táborozás emlékeit a régmúlt évekből is felidézik, s a messze külföldre elszármazott tanítványok is érdeklődő-aggódó leveleikkel a legutóbbi időkig felkeresték.

Napjainkban hiába várnánk, hogy bizonytalanná vált járásával feltűnjön a Káptalan utcai gesztenyesor árnyai közt, avagy a Dóm téri verőfényben hunyorogva, úgyszintén hasztalan lesnénk, hogy kitárja a levéltár zsalugáteres ablakait. Szenvedélyes dohányos lévén engedményt tett magának, hogy vigyázva, e tiltott helyen is elszívhasson egy-egy cigarettát, ám gondosan ügyelt arra – többnyire csekély sikerrel –, hogy az ablakon át a térre lopakodó füst a titkos műveletnek nehogy árulója legyen. A tudatos gyermekcsínynek ítélhető tettét eredeti humorral fűszerezett megjegyzéssel kísérte, amelyet Ő maga is huncut derültséggel nyugtázott. Mindig mértékletes maradt a percekig tartó vidámságban is, ahogy sikereinek is csendben, befelé örült. Magában koronázta meg eredményeit, és kritikával szemlélt titkolt erényeit, mert öntudatlanul is a saját mércéjét érezte leghitelesebbnek. Önirónia és következetes munka, tudományos érdeklődés és határozott szellemi ambíció párosult benne, de lelke mélyén sohasem feledve a játékosság csodás adományát. Mindennapjaiban megnyilvánult szerénységét csak az olyan köztudottan nagy szellemek tulajdonságai között találjuk, akik másokat intellektuális fölényükkel elismerésre, hódolatra ösztönöznek.

Művelődéstörténeti munkásságát az a különös érdeklődés hatotta át, amelyet Pécs város történeti múltja iránt tanúsított. E vonzalom a helytörténet fel nem tárt kérdéseit vizsgáló nyugtalan kíváncsiságban nyilvánult meg. Sopianae régészeti hagyatéka éppúgy izgalomba hozta, mint a székesegyház korai és kés őbbi építéstörténetének addig ismeretlen részletei, a pécsi középkori egyetem helye körüli viták, vagy Janus Pannonius költészetének elemzése, Klimó és Szepesy püspököknek a közművelődés érdekében hozott intézkedései, építkezései, avagy napjaink aktuális kutatási feladatai.

Tudományos kutatói tevékenységének súlyát azon a nagyszámú tudományos dolgozaton mérhetjük le, amelyeknek nemcsak témája érdekfeszítő, hanem a feldolgozás módja tükrözi a szívós és pontos levéltári munkát, a magas szakmai műveltséget, a biztos nyelvtudást, amelyre helytálló következtetéseinek logikai rendjét építette. A bécsi, salzburgi, innsbrucki, müncheni, karlsruhei, vatikáni és bolzanoi, valamint a hazai levéltárakban, könyvtárakban végzett kutatásai, illetve azok eredményei több összefüggést állapítottak meg, és ellentmondást oldottak fel a helytörténet, a régészet, a művészettörténet és Janus Pannoniusszal kapcsolatos irodalomtörténeti búvárkodás számára. Az általa feltárt és közzétett rendkívüli jelentőségű adattömeg bő forrásanyagot nyújt Pécs város történetének kutatói munkájához.

A város római kori emlékeinek, falmaradványainak funkcionális értelmezésében, ugyanúgy a középkori vagy az újkorban visszatelepült szerzetesrendek tevékenységének kutatásában felszínre került adatokat a mindenkori zsinati és egyházjogi háttér ismeretének birtokában magyarázta. Az Ő megállapításai a legtöbb művészettörténeti, régészeti kérdésben, napjainkban is iránymutatóak.

A középkori pécsi egyetem alapításának körülményei, fennállásának időtartama, nemkülönben oktatói karának, diákságának számbavétele a legtöbb energiát igényi ő kutatásai között is központi helyet foglalt el. E témakörhöz szorosan kapcsolódik a középkori egyetemen elhangzott beszédek, előadások tartalmi részét ismertető és értelmező nagyszerű munkája, szorgos életének fő műve, amelynek megjelenését – a MTA Irodalomtudományi Intézetéhez a halála előtt tíz évvel leadott kézirata ellenére – nem érhette meg.

Petrovich Ede tudós búvárkodó szellemisége nemcsak a könyvtárak és a levéltárak falai között élt. Felbecsülhetetlen értékű tudományos örökség az az ismeretanyag, amelyet számos, az egyetemes vagy helyi kultúrtörténet különböző szakterületein tevékenykedő kutató általa magáénak mondhat. Káptalan utcai, majd Tiborc utcai lakása valóságos szellemi központja volt a tudományért tenni vágyók vagy alkalmi érdeklődők sokaságának. A kisiskolás gyermek kíváncsiságát éppoly komolysággal és szeretettel fogadta, mint amilyen igyekezettel az elhivatott kutató számára szolgált alapos felvilágosítással. Szellemi csemegézésre vágyó vendégeit betegágya mellett is fogadta, akik az Ő sugárzó szellemi aurájától termékenyülve, értékes tanácsokkal, gondolatokkal gazdagodva távozhattak.

Ede bácsi emberi sorsa szorosan összefonódott lankadatlan (de eléggé meg nem becsült) tudományos munkásságával, amely életét betöltő örömforrás is volt egyben. Utolsó idejében szavai már nem csak a tanítás eszmeiségéről tanúskodtak, hanem a lázongás nélkül és alázattal vállalt szenvedéseiből előtűnő példás emberi magatartás lélektisztító élményéről is. Kimagasló munkásságának, tiszta jellemének, és szeretetre méltó emberi egyéniségének példáját felidézve mély tisztelet, nagyrabecsülés és szeretet tölt el bennünket, nem halványuló emlékezéssel.

TPT_08_full_Page_031.jpg

A Széchenyi Gimnázium (1930-as évek)

Részlet Róbert László: Zsidónak születni. (Bp., 1994, 71–73) c. művéből*

Az írásbeli érettségi történéseiből az égvilágon semmire sem emlékszem. A szóbeliből is csak a latinra. Tacitust húztam. Felmutattam.

Bemardin atya – aki persze latinos is volt – szemöldökét felhúzva, mint egy motozó börtönőr néz Petrovics Edére, aki mintha szemüvegének rejteke mögül somolyogva pislogna rám. Én első elemista korom óta irtóztam a feleléstől. Tacitust viszont – ki tudja, miért – szerettem.

Mintha megtáltosodtam volna. Eltűnt a királyi főigazgató, eltűnt Markó és a gettó réme. Maradt a Földközi-tengeri helyzet pár évtizeddel Krisztus után. Úgy fordítottam és elemeztem, mint aki „csak” a megvilágosodás csillagát viseli. És azt is a homlokán.

Rohantam le a lépcsőn. Mintha a sittről szabadulnék. Szabad vagyok!?

A Király utcán és a Flórián utca sarkán, az iskola kapujával szemben a röhögtető nevű Postpisil órástól jött ki éppen egy fekete nyakkendős, zöld inges, bilgericsizmás, testes férfi. Ismertem. A Ferenciek temploma és a zsinagóga között volt a műterme. Csehi volt, a fényképész, s egyben a pécsi főnyilas. Csehi kifejezetten jó esküvői portrékat exponált. Egyszer Miksa bácsi mintha említette volna: vele is együtt járt iskolába.

Egy pillanatra találkozott a szemünk lencséje. Szerintem jól mutattam volna a kirakatában: a fekete teazakón azzal a sárga micsodával. De nem volt nála masina. Akkor még géppisztoly sem. (Október 16-án ő lett Szálasi pécsi városparancsnoka.)

A bilgericsizma tovább kopogott. Nem történt semmi. Én meg csak álltam tétován az iskola kapujában. Ekkor egy kéz nehezedett a vállamra:

– Miért nem sietsz már, fiam? Édesanyád biztos tűkön ül a boltban. Na gyere, egy darabig egy az utunk. A Papnöveldéig.

Petrovics Ede magányos pap volt. Nem emlékszem, hogy nyolc gimnáziumi évem alatt egyetlenegyszer is együtt mentünk volna hazafelé.

– Örülsz Tacitusnak? Ha lesz rá módod és kedved, olvasd majd tovább.

– Véletlenül – folytatta latintanárom, ahogy elindultunk a Király utcán – a germánokat kaptad. De a rómaiak közül, Josephus Flavius mellett Tacitus írt először egy vándorprédikátorról is, aki éppúgy zsidónak született, mint te. Igaz, ő maga nem nagyon szimpatizált vele. De hát pogány volt az istenadta. Mint a germánok...

A Király utca járókelői nemigen vetettek ügyet a furcsa párra. De hát én eléggé lesütött szemmel ballagtam a fekete reverenda oldalán.

Szépen, áldón sütött ránk a nap. Ede atya megállt a sarkon, a Hammerli kesztyűsüzlete előtt. Pedig kesztyűt télen sem viselt.

A kirakat előtt két katona állt. Két német katona. Meg mi ketten. Az egyik felnézett a glaszék meg a szarvasbőrök dús kínálatából. Végigmért bennünket, felhúzta szőke szemöldökét, és megbökte baj társát:

– Was sagst Du dazu, Heinz?

– Was moss ich sagen? – kérdezte a társa.

– Grüsz Gott! – köszönt rájuk Ede atya mosolyogva.

Az a Wehrmacht-baka, aki nem tudta, mit kell mondania – felemelte a kezét. A sapkájához. Szalutált. A papnak. Majd rám nézett, és keresztet vetett.

Szótlanul haladtunk tovább. Behívott a kapu alá, és megölelt.

– Köszöntöm édesanyádat, fiam. Ugye ti megtartjátok a pászka ünnepét?

– Azt nagyjából meg, tanár úr.

– Hát akkor jó, békés ünnepet. A Jó Isten áldjon meg bennetek!

Jegyzetek



* A közölt részletet betűhíven közöljük (pl.: Hammerli, Petrovics).