Cikkek

Boda Miklós: Petrovich Ede egyetemtörténeti kutatásai

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 8.

Tanulmányok Petrovich Ede tiszteletére

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001.

ISSN 1219-4077

Szerkesztette: Font Márta – Vargha Dezső

39–45. pp.

Boda Miklós

Petrovich Ede egyetemtörténeti kutatásai

Researches of Petrovich Ede on the history of the university

Pécs középkori egyeteméről ma aligha szólhatunk másképpen, mint Petrovich Edére is emlékezve. Hogy kutatási eredményeit már negyedszázaddal ezelőtt sem lehetett úgymond megkerülni, jól illusztrálja Klaniczay Tibor akadémikus 1974-ben közzétett, a megelőző „jubileumi időszak” kutatásait áttekintő, értékelő tanulmánya. Klaniczay a leggyakrabban Petrovich Ede publikációira hivatkozik, egyetértő vagy vitázó megállapítások kíséretében.[1] Egyetemtörténészünk idézettsége egyébként ismét „feljövőben van”, miután 1993-ban végre napvilágot látott a nevétől immáron elválaszthatatlan „Pécsi egyetemi beszédek” akadémiai szövegkiadása.[2] Neve a székesegyház mögötti régészeti feltárások kapcsán is gyakran felmerül, kivált, ha az általa mondottak a feltárt épületmaradványok mondhatni „egyetemi minősítését” erősítik.[3]

Az egyetemalapítás 600. évfordulója (1967) idején éppenséggel egykarú Pécsi Tudományegyetem jogtörténész professzorának és akkori dékánjának, Csizmadia Andornak az érdeme, hogy bevonta Petrovich Edét a kitűnő hazai és külföldi erőket megmozgató kutatásokba. Csizmadia programadó írása 1965-ben jelenik meg az egyetem kiadásában,[4] s a következő évben már az első két Petrovich-tanulmányt is olvashatják az érdeklődők, A középkori egyetemmel kapcsolatos szentbeszédek kora,[5] illetve A középkori pécsi egyetem megszűnése[6] címmel. Hamarosan – már a jubileum évében – A középkori pécsi egyetem ismeretlen tanárai[7] is megjelenik, s ezzel tulajdonképpen előttünk áll az a három kérdéskör, mely kutatásainak további fő irányait is meghatározza.

A jubileumi ünnepségek (1967. október 9–14.) idejére „időzített” Jubileumi Tanulmányok első – egyetemtörténeti – kötetében Csizmadia professzorral együtt képviseli a hazai színeket Petrovich Ede, talán legtöbbet idézett, A pécsi egyetemi beszédgyűjtemény (a müncheni kódex)[8] című tanulmányával. Ez a tanulmány, már idézett hasonló tárgyú írásának úgyszólván könyvterjedelmű változata, joggal keltett figyelmet idehaza és külföldön egyaránt. A kötet illusztris hazai munkatársainak a többsége (Mezey László, Fügedi Erik, Kardos Tibor, Bónis György), miként Csizmadia Andor és Petrovich Ede, sajnos már nincsenek az élők sorában.

A tudományos program spiritusz rektorával, Csizmadia Andorral együtt az ünnepségeket megelőző országos és helyi ismeretterjesztésből is kivette a részét Petrovich. Adatok a középkori pécsi egyetem történetéhez című, úgyszólván tanulmányértékű írását a Felsőoktatási Szemle Jubileumi blokkjában” olvashatjuk,[9] s a Dunántúli Napló is az ő – hat részben közölt – cikksorozatával emlékezik meg a nagy évfordulóról.[10] Ez utóbbi írás kiváló példa arra, hogyan lehet tudományos alapossággal, és mégis közérthetően szólni nem feltétlenül egyetemtörténeti érdeklődésű olvasókhoz.

Az évfordulós rendezvények közül – tudományos szempontból – a pécsi egyetemtörténeti konferencia (1967. október 12.) volt a legfontosabb. Ennek anyagából a „Studia Iurídica” tematikus kötete közölt válogatást; Petrovich Ede tudományos apparátussal kiegészített előadását is ebben olvashatjuk, A középkori egyetemre vonatkozó források[11] címmel. A cím forrásközlésre látszik utalni, a valóságban olyan – forráskritikára alapozott – megállapítások sorozatáról van szó, melyeknek summázata a szerző szavai szerint: „1. Az egyetemet nemcsak megalapították, hanem az tényleg működött is. 2. Okmányszerűleg az egyetem léte a XIV. század végéig igazolható. 3. A XV. század folyamán működött Pécsett egy felnőtt ifjakat oktató iskola.”[12] E kötet egyébként már a jubileumot követő évben, 1968-ban látott napvilágot, miként – immáron az Irodalomtörténeti Közleményekben – Petrovich Ede Veresmarthy Ipoly pécsi kódexe című tanulmánya is. Ez az írás a szerző azon munkálatainak a sorába illeszkedik, melyeknek eredményeképp megpróbál kapaszkodókat keresni annak igazolására, hogy az 1367-ben alapított egyetem „valamilyen szinten” továbbélt a 15. században is. Ehhez ugye „nem kellett mást tenni”, mint elolvasni egy közel 400 oldalas, négy középkori szerző egy-egy tanulmányát tartalmazó kódexet, melyet 1431–32-ben másolt le Veresmarthy Ipoly Pécsett „in schola praedictae civitatis”.[13]

Ugyancsak 1968-ban adja közre egyetemtörténészünk, kissé már a közelgő Janus Pannonius-évforduló (1972) jegyében, azt a – későbbi történések fényében kiváltképp érdekes és értékes – írását, mely Az egyetemalapító Vilmos pécsi püspök és Janus Pannonius sírhelye címmel olvasható a Baranya Megyei Levéltár évkönyvében.[14] Ebben az írásban Vilmos püspök feltételezhető sírhelye, a 18. században megtalált, s azóta ismét elveszett gyűrűje lelőhelyén (valahol a székesegyház mögött), inkább csak ürügy arra, hogy felhívja a figyelmet az északkeleti torony mögötti, régészetileg feltáratlan területre. Úgy véli Petrovich Ede, hogy ezen a helyen, mely a vár legmagasabb pontja, állhatott a Miklós püspök által 1355-ben alapított Aranyos Mária kápolna, mely – feltételezése szerint – sírhelye lehetett nem csupán Vilmos püspöknek, de Janus Pannoniusnak is. Hogy elpusztult, érthető, hiszen az ostromlók, 1664-ben és 1686-ban egyaránt, ide, a legkevésbé védhető pontra céloztak elsőként. Bizonyítják ezt az egykorú rajzok, az itt – látszólag érthetetlenül – megszakadó belső várfal, és a feltöltésszerű, feltehetőleg romokat is rejtő emelkedés a székesegyház, illetve az északkeleti torony mögötti területen. Ráadásul Németh Bélát idézi, aki szerint Zrínyiék az 1664. évi ostromkor „a vár északkeleti részén két nagy rést 1őttek a várfalba.” Mint írja Petrovich: „Feltevésünket csak a helyszínen ásott kutatóárok tudná igazolni.”[15]

Jóllehet a szerző e javaslatára – tanulmányának ismertetésével – magunk is igyekeztünk felhívni a figyelmet, a Dunántúli Napló 1969. február 6-i számában,[16] a szakmai és „hivatalos” visszhang, és persze a remélt folytatás, elmaradt. (Pedig ásatási segéderők is jelentkeztek szép számban.) Így aztán még kereken egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a felszínre kerüljenek, ha nem is mindjárt az Aranyos Mária kápolna, hanem ezt megelőzően annak az épületnek a maradványai, mely – a feltáró G. Sándor Mária megállapítása[17] szerint – „székháza” lehetett az első hazai egyetemnek.

Petrovich Ede egyéniségére jellemző, hogy amikor 1982-ben úgymond „széljegyzeteket” fűzött helyi lapban a székesegyház mögött feltárt épületmaradványokhoz,[18] tartózkodik az önigazoló visszapillantástól, a „Mi lett volna, ha” és hasonló megjegyzésektől. Ellenkezőleg! Általa már többször is idézett adatok alapján lehetségesnek tartja, hogy 1459-ben, és talán 1495-ben is, iskola működött a G. Sándor Mária által feltárt épületben, éspedig a székesegyházi (káptalani) iskola, melyet ő maga, korábban, máshova helyezett. Azt ugyan nem mondja ki, hogy ugyanezen épület „székháza” lehetett már az 1367-ben alapított egyetemnek is, de közvetve sugallja ezt az összefüggést! Az 1495-ös forrás szóhasználatából (schola maior) kiindulva ugyanis, miként korábbi írásaiban, egyfajta főiskolának, mondhatni ilyen szinten továbbélő egyetemnek tekinti, tulajdonképpen visszamenőlegesen is, az immáron a székesegyház északi oldalára lokalizált iskolát. Erről tanúskodnak írásának záró sorai: „...nem azt akarjuk mondani, hogy a pécsi schola egyetem volt 1459-ben, de nem állíthatjuk az ellenkezőt sem. Őszintén bevalljuk, hogy okmányszerűleg nem tudjuk igazolni az egyetem létezését a mohácsi vész idejéig, de több apróbb adat hatására azt hisszük, nem légből kapott az a helyi hagyomány, hogy a mohácsi csatatérre kivonult 300 pécsi egyetemi hallgató.”

Mindez azért meglepő kissé, mert cikke bevezető részében Petrovich Ede maga figyelmeztet arra, hogy 1459-ből idézett forrásban a „nagyobb egyház”, vagyis a székesegyház iskolájáról (prope scholam maioris ecclesiae) esik szó, magyarán a káptalani iskoláról, s az 1495. évi forrásban is – meglehet – csupán a székesegyház „nagyobb” jelzője „csúszott át” ugyanerre az iskolára (scholaribus scholae maioris Quinqueecclesiensis). Ez utóbbi forrással kapcsolatban azért nem árt, ha megjegyezzük: az olyan püspöki, káptalani városban, mint Pécs, ahol lényegében városi iskolaként is működött a káptalani iskola, a 15. század végére természetes fejlődési folyamat eredményeképp is kialakulhatott az immáron káptalani-városi iskola felső, ún. schola maior tagozata, függetlenül tehát az egyetemi előzményektől. Az „egyetemi hagyomány”, kivált az Artes fakultás egykori léte, nyilván jótékony hatást gyakorolt a káptalani iskola oktatási színvonalára a 15. század folyamán, miként ezt Klaniczay Tibor is hangsúlyozza, már idézett munkájában.[19]

Petrovich Ede 1982-ben publikált cikkének idézésével közel másfél évtizedet ugrottunk előre az időben. Műveinek „eredeti” kronológiájához visszatérve egy érdekes tanulmány következik a sorban, melyet a Filológiai Közlöny 1970. évfolyamában olvashatunk, Új magyar vonatkozású adatok a XV. századból egy római levéltárban címmel.[20] Ez a levéltár az Ágoston-rendi remeték központi levéltára, ahol egy – nagykáptalani és rendfőnöki határozatokat tartalmazó – kéziratos könyvből gyűjtött ki Petrovich Ede magyar vonatkozású adatokat, éspedig az 1472–1481. évekből. Munkáját olvasva egyrészt örülhetünk annak, hogy egyetemtörténészünk a koldulórendek közül ezúttal nem a dominikánusok házatáján „kereskedik”. Gyanítható ugyanis, hogy az ágostonos remetéknek, akiknek teológiai tudományosságát oly nagyra becsülte Lajos királyunk, így vagy úgy, de sokkal több közük lehet a pécsi egyetemalapításhoz, mint gondolnánk.[21] Ugyanakkor erősen vitatható Petrovich Ede azon „rekonstrukciója”, mellyel ismét csak az egyetem 15. századi továbbélését igyekszik bizonyítani. így ír: „Ha igaz ez a rekonstrukció, akkor ez annyit jelent, hogy a pécsi egyetem működött még 1477-ben is. Tehát az iratokban máskor schola maior néven emlegetett pécsi iskola valóságos egyetem volt, mert ott egyetemi fokozatokat osztogattak.”[22]

Őszintén szólva, ez a „túlélési elmélet” erőssége és egyszersmind gyengesége is Petrovich Ede egyetemtörténeti munkásságának. Erőssége, mert az által, hogy nem csupán az egyetemalapítást követő egy-két évtizedben gondolkodik, számos olyan probléma, illetve forrás is a látókörébe kerül (például Veresmarthy Ipoly pécsi vonatkozású kódexe), mely korábban elkerülte a kutatók figyelmét. Gyengesége, mert – meglehet igaz, de jelenleg nem igazolható – elképzelésétől, mondhatni meggyőződésétől vezéreltetve, esetenként túlzottan ingoványos talajra téved. Hitelességéhez tulajdonképpen ilyenkor sem fér kétség, mert a véleményének ellentmondó adatokat, illetve nézeteket is minden esetben gondosan regisztrálja.[23]

Ide kívánkozik még egy, a székesegyház mögötti ásatásokat is érintő megjegyzés. Petrovich Ede fentebb idézett „széljegyzetéb ől”[24] is kitűnik, hogy „túlélési elméletének” egyfajta igazolását látja a G. Sándor Mária által feltárt épületmaradványokban. Ha ugyanis valóban arról az épületről van szó, melyet még Vilmos püspök építtetett az egyetem elhelyezésére, akkor majdhogynem bizonyosra vehető, hogy az ő pécsi scholája (schola maioris ecclesiae, schola maior), melyet immáron maga is ide, a vár északkeleti sarkába lokalizál, egyfajta főiskola volt, valamiféle „csökkent funkciójú” változata a Nagy Lajos- korabeli egyetemnek. Vagyis, úgy véli, hogy az épületbeli azonosság a szellemi jogfolytonosságot is megerősíti. Ugyanakkor G. Sándor Mária is joggal érezhetni úgy, hogy Petrovich Ede schola maior (=főiskola) koncepciója és újabb, immáron nem a Szatmári-féle épület középkori elődjében gondolkodó lokalizációja[25] mondhatni visszamenőlegesen is hitelesíti az általa feltárt épületmaradványok „egyetemi minősítését”. Petrovich „széljegyzetére” reagálva így ír a Dunántúli Napló 1982. március 3-i számában: „Petrovich Edének azon korábbi megállapítását, mely szerint a „schola maior pedig arról tanúskodik, hogy a régi egyetem nem szűnt meg, hanem módosított formában tovább él,” alátámasztják régészeti megfigyeléseink is. Az okleveles adatok és a feltárás eredményeinek együttes értékelése arra a megállapításra vezetett, hogy az 1367-ben alapított egyetem épülete adott helyet a későbbi schola maiornak, mely ugyancsak főiskola volt.”[26] Az igazat megvallva igen nagy szükség lenne arra, hogy további adatokkal kövezzük ki az egyetem „elhallgatását” követő másfél évszázadot, minekutána valóban a helyükre kerülhetnének a török előtti Pécs jeles iskolájának emlékét idéző 16–17. századi megnyilatkozások.[27]

Petrovich Ede egyetlen, kifejezetten az egyetem elhelyezésével foglalkozó írása 1972-ben, tehát évekkel a székesegyház mögötti ásatások publikussá válása előtt látott napvilágot a Janus Pannonius Múzeum évkönyvében. A középkori pécsi egyetem épülete és címere[28] mindenekelőtt összefoglalja és kritikai elemzés tárgyává teszi – a 18. század közepéig visszamenően – azokat a nézeteket, melyek többé-kevésbé egymásra következ ően a város négy különböző helyére lokalizálták a középkori egyetem épületét. Külön fejezetben foglalkozik a szerző az ismert csillagos-liliomos címertöredékkel, melyet felfedezése (1883) után a helyi „városszeretők” mindjárt a középkori egyetemmel hoztak kapcsolatba. Petrovich maga sem zárja ki ezt a lehetőséget, mert a 15. század végénél aligha korábbi faragványban újabb lehetőséget lát az egyetem schola maiorként való továbbélésének igazolására.[29] Egyébként az Evlia Cselebire hivatkozó Békefi Remiggel egyetért abban, hogy a középkori egyetem épülete a belső várban lehetett, a székesegyház közelében,[30] ám ő pontosabb lokalizációra törekszik. Határozottan állítja, hogy Evlia „medresze” leírásának a „modellje” a székesegyház délkeleti tornyához csatlakozó Szatmári-féle épület volt, mely minden bizonnyal középkori előzményekre épült. Az északkeleti torony mögötti területtel, mint már utaltunk rá, ekkoriban még nem számol, mert itt az Aranyos Mária kápolnát sejti.[31] Persze korántsem gondolja azt, hogy az Evlia által leírt épület lokalizálásával mondhatni végképp megoldotta az egyetem elhelyezésének problémáját. Mint írja: „... az eddigi kutatók mind abban a tévedésben éltek, hogy a középkori egyetemek helységet tekintve is olyan egységben működtek, mint amilyen egységes volt szervezetük. A legtöbb nyugati egyetemen az előadások nem egy központban folytak, hanem több helyen, olykor bérelt helyiségekben, a teológiai kar néha egyes kápolnákban. Pécsett sem kereshetünk egyetlen épületet, mely otthona lett volna az egész egyetemnek.”[32] Az 1970-es évek közepétől, az idézett „széljegyzettől” (1982) eltekintve, már nem publikál. Szellemi ereje, vállalkozó kedve ugyan töretlen, bár már közel van a 80-hoz, „csupán” a szeme világát veszti el fokozatosan. Rendezgeti, javítgatja – immáron külső segítséggel – kiadatlan kéziratait; közülük nagy örömére 1983-ban megjelenik a múzeum kiadásában a pécsi káptalani házakról írott, könyv terjedelmű tanulmánya.[33] Legfőbb gondja a „müncheni kódexből” általa még az 1960-as években átírt „pécsi egyetemi beszédek” sorsa, melynek kiadására az MTA Irodalomtudományi Intézete vállalkozott. Kéziratát 1977-ben kénytelen volt kiadni a kezéből, hogy elvégezhessék a még szükséges pótlásokat, kiegészítéseket és korrekciókat, illetve az akadémiai szabványnak megfelelő szerkesztést és nyomdai előkészítést. Másfél évtized elteltével, 1993-ban, végre a kutatók asztalára kerülhetett a közel félezer oldalas, egészen pontosan: 43,4 A/5 ív teijedelmű, szövegkiadás, méltó emléket állítva ezzel Petrovich Edének, akinek „úttörése” nélkül ezt a fontos beszédgyűjteményt most nem olvashatnánk. És persze az időközben ugyancsak elhalálozott Timkovics László Pálnak, aki tehetségével, szakértelmével jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy végül is tető alá került a kiadás.[34]

Az előzményekről érdemes idézni Kulcsár Péter recenziójának idevonatkozó részét, melyben mintha kissé „feloldódnának” Petrovich Ede tudományos érdemei. Íme az idézet:

„A kiadás munkálataihoz Petrovich Ede pécsi kanonok fogott hozzá 1972-ben, azonban csak az első, hevenyészett olvasatig jutott el, mert szeme világát elvesztette. A feladatot 1977-ben Timkovics Pál örökölte, aki természetesen elölről kezdte böngészni a kéziratot, Münchenbe is kiutazott, és eljutott odáig, hogy a műről, forrásairól, eszmevilágáról, keletkezési körülményeiről kialakult benyomásait összefoglalhatta... A szövegkiadás azonban nem készült el, Timkovics is csak a saját első-második olvasatáig jutott, mire 1982-ben itthagyott bennünket. A munka ismét félbemaradt, az anyag egy része eltűnt. Petrovich 1983-ban még érdeklődött az ügy állása felől, nemsokára azonban ő is elhunyt. A hiányzó rész pár év múlva került elő (egy festés alkalmával), az Egyetemi Könyvtár egyik segítőkész, ámde időközben külföldre költözött munkatársának íróasztala alól. Ekkor megint akadt néhány vállalkozó, aki a maga dolga mellett a másét csak fél kézzel mozgathatta. Állt is az 1989-ig, amikor Pajorin Klára és Szovák Kornél vette a gondjába, és az ő jóvoltukból valamivel több mint 20 évi hányattatás után a mű most megjelent.”[35]

Az „utókor”, ezúttal a kitűnő Kulcsár Péter személyében, mintha nem értékelné jelentőségének megfelelően „a pécsi kanonok” tudományos teljesítményét. Egyrészt Kulcsár elfelejti, hogy Petrovich Ede „első, hevenyészett olvasata”, mely nyilván nem volt mentes az értelmezési, névazonosítási és egyéb hibáktól, nem támaszkodhatott egyetlen megelőző „olvasatra” sem. A terjedelmes alapanyag, a (Kulcsár Pétert idézve) „szokottnál is nehezebben olvasható, agyonrövidített, tartalmilag sem könnyen emészthető szöveg” az ő munkája révén vált elsőként áttekinthetővé, s nem csupán részleteiben értékelhetővé. S aligha a lokálpatrióta elfogultság mondatja velünk, hogy az egyetemalapítási jubileum időszakában közzétett idevonatkozó írásaiban Petrovich olyan alapvető következtetésekre jutott a beszédek jellegével, keletkezési idejével, a beszédekben szereplő auktorokkal, témákkal stb. kapcsolatban, melyeknek többsége megállja a helyét az újabb kutatások fényében is. De ha időközben mások újabb és helytállóbb következtetésekre jutottak is, például a beszédek keletkezési idejét illetően, azért legyünk igazságosak. Kulcsár Péter például joggal emeli ki, hogy Timkovics szerint a beszédek 1255 és 1275 között keletkeztek, de igazságtalan, amikor minden distinkció nélkül hozzáteszi: „a feltételezettnél kerek száz évvel korábbi időszakban”.[36] Itt talán méltányos lett volna kiemelnie, amit nyilván ő maga is tud: éppenséggel Petrovich Ede volt az a kutató, aki elsőként mondta ki, hogy az „egyetemi beszédek” a pécsi egyetemalapításnál jóval korábban, feltehetőleg 1274-után, de 1323 előtt keletkeztek.[37] Akárhogy is nézzük, Timkovics „terminus ante quem”-je és Petrovich „post quem”-je „összeérnek”, így a százévnyi korrekciónak legalább a fele Petrovich Ede javára írandó.

Jó tudni, hogy Madas Edit, aki Vizkelety András akadémiai „műhelyében” szinte észrevétlenül vált az „egyetemi beszédekéhez hasonló sermonariumok tekintélyes kutatójává, érdemének megfelelően értékeli egyetemtörténészünk teljesítményét. Csupán azt veti a szemére, hogy a beszédgyűjtemény összeállítását illetően „nem akart lemondani a gyűjtemény pécsi származtatásáról”.[38] Ehhez csak annyit: ha a „pécsi egyetemi beszédek” mondhatni eredeti szerzőségüket és keletkezési idejüket tekintve nem is köthetők Pécs középkori egyeteméhez, később még fény derülhet (a keletkezéstől a másolatig, a „müncheni kódexig” vezető út felderítése nyomán) valamiféle „pécsi kapcsolatra”. Hogy ne csak a sokat idézett „cím” (Sermones compilati in studio generali Quinqueecclesiensi in regno Ungarie) legyen szépszerével az egyetlen bizonyíték erre a kapcsolatra.[39]

Különös „gesztusa” a sorsnak, hogy bár Petrovich Ede számos nagyon fontos területen gyarapította a középkori egyetemmel kapcsolatos ismereteinket, talán a legmesszebbre vezető kutatásainak tárgya éppen azok az „egyetemi beszédek”, melyeknek pécsi voltát, legyünk őszinték, maga is megkérdőjelezi.[40] Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy úgy volt képes elérni nem csupán helyi jelentőségű eredményeket, hogy csaknem 70 éves volt, amikor megkezdte – megkezdhette – egyetemtörténeti kutatásait. Tudjuk, amíg szeme világa engedte, példamutató szorgalommal írta és adta közre publikációit. Közben minduntalan szembe kellett néznie a bölcsészkart akkoriban még nélkülözni kénytelen egyetem könyvtárában az alapvető kézikönyvek, forrásgyűjtemények hiányával. Nagyon tudott örülni, ha könyvtárosként sikerült előbányásznunk számára valamiféle „segítséget” az egykori püspöki könyvtár állományából.

Íráskészsége, stílusa kiváló; ahogy egy-egy tanulmányát elkezdi, tanítani kellene. A legbonyolultabb témákról is az élőbeszéd természetességével ír, ugyanakkor tudományosság (de nem a tudóskodás!) követelménye sem szenved csorbát: jegyzetek, hivatkozások, idézetek, ahol kell – minden a helyén van munkáiban.

Petrovich tudós-portréjának lényegi vonásait ragadja meg Kovács Endre, amikor a pécsi Jubileumi tanulmányok – és az „egyetemi beszédek” – kapcsán így ír: „A kor kitűnő ismerete párosul nála a szövegkritika fejlett alkalmazásával. Állásfoglalása Kardosénál szkeptikusabb; úgy igyekszik a kézirat körüli homályt eloszlatni, hogy a hipotézisekben is megőrzi tartózkodását. A bonyolult probléma által rárótt szerénységgel, arányérzékkel sorakoztatja egymás mellé kérdőjeleit. S ha Kardos merész és lelkesült előadásmódja az olvasó fantáziáját megmozgatja, hasonló eredménnyel járnak Petrovich kétségei is.”[41] Klaniczay pedig (mint már említettük) kiemeli, hogy „Petrovich példamutató módon a következtetéseinek ellentmondó adatokat is mindig regisztrálja.”[42]

Nemcsak írásaiban, ilyen volt az életben is. Kifejezetten szerette, ha megfelelő érvekkel felfegyverkezve vitatják egyes megállapításait. „így lehet kiegyenesíteni a kérdőjeleket” – hallhattuk tőle gyakran. Napjaink egyetemtörténeti kérdések iránt érdeklődő kutatói jól teszik, ha odafigyelnek Petrovich Ede kérdőjeleire, és persze mindarra, amivel a kiváló kutató hozzájárult középkori művelődésünk és az első hazai egyetem megismeréséhez.

Jegyzetek



[1] Klaniczay Tibor: Megoldott és megoldatlan kérdések az első magyar egyetem körül. In: Irodalomtörténeti Közlemények. 1974. 161–178.

[2] Sermones compilati in studio generali Quinqueecclesiensi in regno Ungarie. Ed. Eduardus Petrovich, Paulus Ladislaus Timkovics. Bp.: Akadémiai K. Argumentum, 1993. (Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum. Series nova 14.)

[3] Ld. legutóbb: Sándor Mária: A középkori pécsi egyetem helye és épülete. In: Pécsi Szemle. 1998. ősz-tél. 12.

[4] Csizmadia Andor: A pécsi egyetem a középkorban. Bp. 1965. (Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs publicata 40.)

[5] Petrovich Ede: A középkori egyetemmel kapcsolatos szentbeszédek kora. In: Irodalomtörténeti Közlemények. 1966. 142–146.

[6] Petrovich Ede: A középkori pécsi egyetem megszűnése. In: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve. 1966. 153–170.

[7] Petrovich Ede: A középkori pécsi egyetem ismeretlen tanárai. In: Irodalomtörténeti Közlemények. 1967. 290–296.

[8] Petrovich Ede: A pécsi egyetemi beszédgyűjtemény (a müncheni kódex). In: Jubileumi tanulmányok. 1. A pécsi egyetem történetéből. Szerk. Csizmadia Andor. Pécs, 1967. 163–223.

[9] Petrovich Ede: Adatok a középkori egyetem történetéhez. In: Felsőoktatási Szemle. 1967. 518–522.

[10] Petrovich Ede: A középkori pécsi egyetem. 1–6. In: Dunántúli Napló, 1967.okt. 1., okt. 3–5., okt. 7–8.

[11] Petrovich Ede: A középkori egyetemre vonatkozó források. In: A 600 éves jogi felsőoktatás történetéből, 1367–1967. A pécsi egyetemtörténeti konferencia anyagából (1967. október 12.) Pécs. 1968. (Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata 60.) 89–108.

[12] uo. 106.

[13] Petrovich Ede: Veresmarthy Ipoly pécsi kódexe. In: Irodalomtörténeti Közlemények. 1968. 672–676.

[14] Petrovich Ede: Az egyetemalapító Vilmos pécsi püspök és Janus Pannonius sírhelye. In: Baranyai Helytörténetírás. 1968. 161–176.

[15] uo. 171.

[16] Boda Miklós: Janus Pannonius sírhelye. In: Dunántúli Napló 1969. február 6.

[17] A felfedezésről már 1978. júliusában tudomást szerezhet a helyi közvélemény. G. Sándor Mária nyilatkozatát eképpen foglalja össze az újságíró: „Mivel a megújultan pompázó Székesegyház, valamint a Szathmáry püspök reneszánsz palotájának helye ismert, „kizárásos” alapon feltételezhető, hogy a földtakaró alól kibújó épületsor azonos a Nagy Lajos alapította első magyar egyetem eredeti épületével.” In: Dunántúli Napló, 1978. július 28. – Ezen épülettől nyugatra az Aranyos Mária-kápolna, a falai közti a nevezetes Miklós, ill. Vilmos püspök idejéből származó „szoborleletet” rejtő sírgödör felfedezése az 1982-es és 1983-as régészeti idény nagy eseménye: A következő évben hírt kapunk az újabb szenzáció, az ún. „egyetemi címer” előkerüléséről is, ld:. H(ársfai) I(stván): Előkerült a pécsi egyetem címere: Anjou-liliomok, kereszt és kulcsok. In: Dunántúli Napló 1984. október 1.

[18] Petrovich Ede: Széljegyzet a székesegyház mögött feltárt épületmaradványhoz. In: Dunántúli Naplói 1982. febr. 3. A cikkben feltehetőleg elírás az 1459-es dátum: másutt 1460 szerepel. Vö. Petrovich 11. sz. jegyzetben i. m. 103.

[19] Klaniczay 1. sz. jegyzetben i. m. 170–173.

[20] Petrovich Ede: Új magyar vonatkozású adatok a XV. századból egy római levéltárban. In: Filológiai Közlöny. 1970. 158–163. Klny.: Bp. 1970.

[21] Boda Miklós: A középkori pécsi egyetem alapításának előzményei: In: Baranya. 1991/1–2. 75–79. Ebben az írásban megkockáztatjuk azt a feltevést is, hogy a nevezetes egyetemi beszédek címében szereplő pécsi studium generale rendi studium is lehet, és a beszédek domonkos szerzősége ellenére: sem feltétlenül domonkos rendi studium. I. m. 83. Az ágostonosok pécsi stúdiumának létét egy 1309. augusztus 26-án kelt oklevél bizonyítja, melynek egyik címzettje Miklós, a pécsi ágostonos remeték lectora. Vö.: Anjou-kori oklevéltár. Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia. II. 1306–1310. Bp.-Szeged, 1992. 724. sz. oklevél.

[22] Petrovich 20. sz. jegyzetben i. m. 163.

[23] Klaniczay 1. sz. jegyzetben i. m. 172.

[24] Petrovich 18. sz. jegyzetben i. m.

[25] Petrovich Ede már egyik első tanulmányában is a Szatmári-féle épülettel, illetve annak elődjével hozza kapcsolatba a pécsi „főiskolát”. Petrovich Ede: A pécsi káptalani levéltár épületének története. In: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve. 1963. 184, 186.

[26] G. Sándor Mária: A középkori pécsi egyetem helye. In: Dunántúli Napló. 1982. március 3. Az Evlia Cselebi által leírt várbeli iskola lokalizációs lehetőségeit magunk is számba vettük néhány évvel ezelőtt. Vö. Boda Miklós: A középkori pécsi egyetem lokalizációjáról. In: Baranya. 1992–93/1–2. 5–34.

[27] A középkori pécsi egyetem utóélete szempontjából is értékelhető forrásokat a legteljesebben Petrovich Ede veszi számba: Petrovich 6., 11. sz. jegyzetekben i. m.: passim.

[28] Petrovich Ede: A középkori pécsi egyetem épülete és címere. In: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 1971. 151–166. Klny: Pécs, 1972.

[29] uo. 164.

[30] uo. 157.

[31] Petrovich 25. sz. jegyzetben i. m. 184, 186.

[32] A tanulmány bevezetésében (i. m. 151.) még így fogalmaz: „Bármily rövid életű volt az első magyar egyetem, kellett egy helyiségnek is lennie, melyben az előadások folytak.”

[33] Petrovich Ede: A pécsi káptalani házak. Sajtó alá rend. Nagy Lajos. Pécs, 1983. (Dunántúli Dolgozatok. (C) Történettudományi Sorozat 1.)

[34] A 2. sz. jegyzetben idézett mü: Sermones etc. A szövegkiadáshoz Pirnát Antal írt előszót, a bevezetés és a kritikai apparátus Timkovics Pál László munkája alapján készült. Vö. Timkovics Pál: A „Pécsi egyetemi beszédek” szellemi háttere. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1979. 1–14. A szövegkiadás bibliográfiájában Petrovich Ede két alapvető írása is szerepel: Petrovich 5. és 8. sz. jegyzetben i. m.

[35] Kulcsár Péter: Sermones compilati in studio generali Quinqueecclesiensi in regno Ungarie. (Bp. 1993.) In: Irodalomtörténeti Közlemények. 1994. 126–128.

[36] uo. 127.

[37] Petrovich 5. sz; jegyzetben i.m. 143. Más kérdés, hogy az általa megjelölt időhatárokon (1274–1323) belül ő maga e „korszak” második felét részesítené előnyben. I. m. 146.

[38] Madas Edit: A „Pécsi egyetemi beszédek”. In: BUKSZ. Budapesti Könyvszemle, 1996. 4. sz. 415–419.

[39] Kulcsár Péter is figyelmeztet arra, hogy nem helytálló az a feltételezés, miszerint a budai domonkos studium generale szellemi terméke lehet a „Pécsi egyetemi beszédek”. A Timkovics által meghatározott keletkezési időben (1255–1275) ugyanis Budán nem volt ilyen studiuma a rendnek. Ld. Kulcsár 35. sz. jegyzetben i. m. 127.

[40] Klaniczay Tibor miközben kritizálja Petrovich Ede egyes megállapításait az egyetem „utóéletével” kapcsolatban, rendkívül nagyra értékeli azon kutatásait, melyekkel az ismert tanárok és diákok számát igyekszik gyarapítani. Ekkoriban (1974) még egyetért Petrovich azon törekvésével is, hogy a beszédek (vagy egyes beszédek) korai keletkezését elválasszák a „Pécsi egyetemi beszédek” gyűjteményének, illetve kódexének későbbi keletkezésétől. Mi több, ő maga megkísérli a Pécsett 1428-ban létrehozott hitszónoki státuszhoz kapcsolni a kódex összeállítását, és a magyar szentekkel kapcsolatos beszédek megírását. Ld. Klaniczay 1. sz. jegyzetben i. m. 169. Vö. Madas i. m. 416.

[41] Kovács Endre: A pécsi egyetem történetéből. Századok 1969, 802.

[42] Klaniczay, 1. j. i.m. 172.