Cikkek

Timár György: Emlékeim Pécs vallási életének tudós kutatójáról. Petrovich Ede, a hittanár, a tanár, a tudós

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 8.

Tanulmányok Petrovich Ede tiszteletére

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001.

ISSN 1219-4077

Szerkesztette: Font Márta – Vargha Dezső

23–28. pp.

Timár György

Emlékeim Pécs vallási életének tudós kutatójáról. Petrovich Ede, a hittanár, a tanár, a tudós

My memories of the researcher of the religious life of Pécs. Ede Petrovich, the theological schoolmaster, the teacher, and the researcher

Petrovich Edével, de hadd nevezzem így: Ede bácsival – noha korábban is volt már némi kapcsolatom – voltaképpen az érettségim évében, nyolcadikos gimnazistaként ismerkedtem meg. Ez az 1949/50-es tanévben volt. Akkoriban, amikor a Rákosi korszak kiteljesedésnek indult. Túl voltunk az egyházi iskolák államosításán, a szerzetesrendek már ki voltak zárva a nevelésből és oktatásból. A gimnáziumunk faláról már leverték a CISZTERCI REND feliratot, helyére került az új: ÁLLAMI. Énekórákon szegény öreg Kutor Feri bácsitól olyan énekeket tanultunk, hogy Szövetségbe forrt szabad köztársaságok... (később ezt megújított, prozódiailag némileg rontott, de eszmei mondanivalójában javított szöveggel lehetett énekelni, így: Szabaddá tett népek örök szövetsége), meg azt is énekeltették velünk, hogy Van már szabadság, soha nem lesz többé rabság... A filozófia nevű tantárgyat Temesi Miska bácsi tanította. E tárgy remekbeszabott tankönyve A Szovjetunió kommunista (bolsevik) pártjának története címet viselte, és szerzője Joszip Visszarionovics (Dzsugasvili) Sztálin volt. A hitoktatás ekkor még nem volt kitiltva az iskolából, de a korábbi cisztercita hittanárunk helyébe egyházmegyés, világi pap lépett. Nohát ebben az évben volt gimnáziumi hittanárunk Petrovich Ede, aki a Nagy Lajossal ekkor egyesített volt Széchenyi gimnázium hittanáraként került hozzánk, az új Nagy Lajosba. Tankönyvünk nem volt, ezért Ede bácsi a középkori oktatási módszert alkalmazta. Vagyis mint egy középkori lektor, felolvasta, pontosabban lediktálta nekünk saját írású Apologetikáját, azaz Hitvédelemtanát. Ez lett a tankönyv. Akkor, az érettségi előtti évben természetesen nem tudtam a lediktált anyagot valamiféle megfelelő értékrendbe besorolni. Az, hogy a Petrovich-féle jegyzet milyen nagyszerűen volt megszerkesztve, csak később kezdett felderengeni előttem: tudniillik amikor már a teológián első évesen dr. Dőry László tanár úrnál hitvédelmet hallgattunk, vagyis voltaképpen ugyanazt az anyagot, amit a gimnáziumban Petrovich Ede adott le, csakhogy ott, a teológián, Dőry professzor úr főiskolai szinten megírt jegyzeteiből tanultunk. Amikor aztán a félévi vizsgán Ede bácsinál lejegyzetelt anyagból is idéztem, akkor rákérdeztek, hogy honnét veszem annak az anyagnak ezt a megfogalmazását. Én bevallottam, hogy az Ede bácsi gimnáziumi hittanórájából hoztam magammal. Persze az már nem az én érdemem, hogy a vizsgáztató tanár úr nagyon megdicsérte Petrovich anyagára való hivatkozásomat.

Ede bácsi ez idő tájt még a papi otthonban lakott. Amikor aztán az épületet elfoglalta a Dunántúli Napló szerkesztősége, mely újság címét időközben többször is változtatta (stílusát persze nem), akkor ő a Káptalan utca egyik házában kapott lakást. Amikor pedig e ház múzeummá avanzsált, Ede bácsi kiköltözött a Tiborc utcába, de akkorra már a gimnáziumi hittanoktatástól meg kellett válnia. Erről az időről vall a Pécs-Belvárosi templom elődjéről, a középkori Szent Bertalan templomról írt remek tanulmányának bevezetőjében. E tanulmány mindezideig csak kéziratban létezik, így csak nagyon kevesen ismerjük. A tanulmány címoldalán Ede bácsi PRO DOMO címmel önmagára alkalmazva idéz Cicero De officiis-ének Liber secundus-ából néhány sort. Az idézet eredeti cicerói szövegét Ede bácsi aktualizálta, vagyis a maga remek latin tudásával megválogatott négy szóval beleigazított. E szavakat az eredeti szöveg szavai közé zárójelbe helyezte, csereként kerültek az eredeti szavak helyébe. Lássuk tehát, mit kívánt Ede bácsi 1953-ban elmondani olvasóinak a dolgozata élén:

„Ego autem quam diu rés publica per eos gerebatur, quibus se ipsa commiserat, omnes meas curas cogitationesque in eam (=cathechesim) conferebam. Cum autem dominatu unius omnia tenerentur neque esset usquam consilio aut auctoritate locus, socios denique tuendae rei publicae (=scholae), summos viros (=discipulos) omisissem, nec me angoribus dedidi, quibus essem confectus, nisi iis restitissem, nec rursum indignis homine docto voluptatibus. ... Nihil agere autem eum animus non posset, in his studiis ab initio versatus aetatis existimat honestissime molestias posse deponi me ad philosophiam (=historiam) retulissem. ... Maximis igitur in malis hoc tamen boni assecuti videmur, ut ea litteris mandaremus, quae nec erant satis nota nostris et erant dignissima.”

Horváth J. Gyula segítségével készült fordításban lássuk tehát először Cicero szövegét magyar nyelvre ültetve:

„Én, amíg a közügyek gondját azok viselték, akikre a közösség maga bízta, minden törekvésemet és szándékomat a közügyekre áldoztam. Mikor azonban egy személy uralma alá került minden, és már nem volt helye sem az útmutatásnak, sem a hitelességnek, kizártak a közügyekből valamint a velem egyetértő barátaimnak köréből. E gyötrő helyzetben a továbbiakra nézve semmi kétségem nem maradt, hogy ellen kell állnom, nehogy egy tanult emberhez méltatlan dolgokban keressek megnyugvást. ... Mivel azonban a lélek nem bírná elviselni a semmittevést, visszatértem a filozófiához, hogy azokban a tanulmányokban előbbre jussak, amelyeket már kora fiatalságom óta, úgy vélem, érdemlegesen folytattam. ... E rosszra fordult világban azt tartottam helyesnek, hogy a rosszból jót merítsek, és hogy azokat a dolgokat, melyek korunkban már-már feledésbe merültek, és amelyek méltók arra, hogy a feledéstől megmentsük őket, irodalmilag feldolgozzam.”

És most következzék az önvallomás, a Petrovich Ede féle változat:

„Én, amíg a közügyek gondját azok viselték, akikre a közösség maga bízta, minden törekvésemet és szándékomat a hittanoktatásra áldoztam. Mikor azonban egy személy uralma alá került minden, és már nem volt helye sem az útmutatásnak, sem a hitelességnek, kizártak az iskolából valamint a tanítványaimnak köréből. E gyötrő helyzetben a továbbiakra nézve semmi kétségem nem maradt, hogy ellen kell állnom, nehogy egy tanult emberhez méltatlan dolgokban keressek megnyugvást. ... Mivel azonban a lélek nem bírná elviselni a semmittevést, visszatértem a történelem tudományhoz, hogy azokban a tanulmányokban előbbre jussak, amelyeket már kora fiatalságom óta, úgy vélem, érdemlegesen folytattam. ... E rosszra fordult világban azt tartottam helyesnek, hogy a rosszból jót merítsek, és hogy azokat a dolgokat, melyek korunkban már-már feledésbe merültek, és amelyek méltók arra, hogy a feledéstől megmentsük őket, irodalmilag feldolgozzam.”

Ede bácsi a belvárosi templom középkori elődjéről készült dolgozat bevezetéseként felhasznált, és önmagára applikált cicerói szöveget a PRO DOMO címmel látta el. Így kivánta jelezni, hogy ezzel inkább csak közvetlen ismeretségi köréhez szól. Ezért szellemes e címnek Horváth J. Gyula által készített magyarítása imigyen: „Magunk között”. Aki vissza tud emlékezni azokra az időkre, nagyon jól tudhatja, hogy egy ilyen megnyilatkozás nyilvánosságra hozatala nem kis veszélyt jelenthetett volna Ede bácsira. Még szerencse, hogy akkoriban, 1953-ban, azok közül, akik egy ilyen szöveg alapján eljárást kezdeményeztek volna, még roppant kevesen ismerték Cicero nyelvének rejtelmeit (később valószínűleg még kevesebben voltak ilyenek).

Visszatérve Ede bácsi PRO DOMO-jához, benne említi, hogy korábban is törekedett történelmi tanulmányokat folytatni, és már igyekezett a feledés elől kimenteni néhány, a történelem folyamán elfelejtődött tényt. Meg kell azonban vallanom, kéziratban maradt, 1953 előtt készült dolgozatai közül nem került még kezembe egyik sem. Így nem láttam még az 1949-ből való két írását a pécsi Székesegyházról. Mentségemül szolgáljon, hogy akkor, amikor ezek készültek, én még gimnazista voltam. Viszont elképesztő szorgalmának bizonysága, hogy az iskolai hitoktatásból való kizárása után 13 évvel, vagyis 1964-ben kiadott Csekey-féle Pécs-Baranya bibliográfiában kézirattal (ez kb. 2000 oldal), és két kiadvánnyal szerepel. Nem is tudom, hogy mint érdekességet, vagy mint a korra jellemző tényt említsem-e, hogy mindkét kiadott mű 1956-ban jelent meg. Ez azt is jelenti, hogy Petrovich Edének a Csekey-bibliográfiában jelzett írásaiból (kézirati oldalszámokkal mérve) kb. 8-9 százalékot méltattak az 1949–1964 közötti évek sajtóhatalmasságai kiadásra alkalmasnak.

Nem szabad elsiklanunk ama tény felett, hogy az itt említett 15 év (1949–64) terméseként jelzett kb. 2000 kézirati oldal egyesek szemében látszólag kevésnek tűnhet. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hagy ez a másfél évtized a sokat kutató tudós kezdeti korszakának terméke. Amikor ugyanis hatalmas anyagokat kellett végigolvasnia ahhoz, hogy az őt érdeklő, és a múltból megőrzésre érdemlegesnek tartott adatanyaghoz juthasson. Másrészt azt a hatalmas ismeretanyagot, amely ezekben az időkben – és természetesen a későbbiekben is – felgyülemlett benne, sokszor csak a későbbi írásaiban gyümölcsöztethette. Nem lehet célom itt a Petrovich féle hagyaték összegyűjtése és ismertetése. Ezt a munkát – gondolom legalábbis nagyrészt – már elvégezték, másrészt meg kell vallanom, odakint falusi magányomban nem igen áll módomban ehhez a nagybecsű anyaghoz hozzáférnem. Így kézírásban levő hagyatékának csak csekély töredékét tanulmányozhattam fénymásolt példányból, de meg nem jelent írásai némelyikéről vannak személyes emlékeim még azokból az időkből, amikor egyik-másik kéziratát még életében láthattam. Ede bácsi írásaival az ő személyén keresztül történt találkozások olykor többet jelentettek, mint hacsak elolvastam volna azokat.

Petrovich Edét, mint történészt, legelőször főiskolás koromban, 1954-ben hallottam, amikor a pécsi Szent Ágoston templomban a névadó szent születésének 1600 éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepi nyolcadon előadás, ill. szentbeszéd sorozat hangzott el. Úgy adódott, hogy e sorozatból több előadást is meghallgathattam, köztük Ede bácsiét is a pécsi Szent Ágoston rend történetéről. Előadásában a két évvel korábban már elkészült („természetesen” kéziratban maradt) A Pécs budai-külvárosi Szent Ágostonról nevezett plébánia története című, több mint 300 oldalas dolgozatából az ide vonatkozó részek rövid összefoglalását adta. Nem is Ede bácsi lett volna az előadó, ha 1954-ben az előadásban nem hangzott volna el a következő: „... A barátok klastroma ma diákotthon, a jezsuiták egykori mindkét háza a Széchenyi téren ma iskola, a domonkosok hajdani rendháza üzlethelyiség, a pálosok épülete (nyilván a Király utca végén lévő házról van itt szó) ugyancsak iskola. Egyedül az ágostonrendiek kolostora szolgál ma is eredeti céljának: a Szent Ágoston egyházközség lelkipásztorainak otthonául...” Manapság egy ilyen típusú megállapítás mellett elmegy az ember, talán észre sem veszi. De akkoriban azért nem kis merészség kellett ahhoz, hogy a történelem folyamán végbement szekularizálások tényét így kikiáltsa. Ugyanis „pro domo”, vagyis egymás között még csak szóba jöhettek ilyesmik, de nyilvánosság előtt a népi demokrácia országában ezekről ajánlatosabb volt hallgatni.

Tíz esztendeig tartó káplánkodásom ideje alatt, megvallom, szinte semmi kapcsolatom nem volt Ede bácsival. Ez az 1956–66-os évek statisztikája. 1966-ban aztán önállósítottam magamat, plébános lettem Ibafán. Igen Ibafán, ahol a papnak fapipája van. Az ilyen elnéptelenedő vidék papja, ha történetesen ibafai pap volt, papi elfoglaltságai mellé kerülő mind több és több szabad idejének ésszerű felhasználása érdekében gyakran választhatott az édes semmittevés, vagy valami hobbivá kijelölt elfoglaltság között. Ibafán semmiképpen sem kívántam éltemet elpipálni. Végül is az azóta már jó barátommá lett almamelléki szomszédom, Horváth J. Gyula hatására kezdtem helytörténettel foglalkozni.

Petrovich Ede és a latin nyelv

A plébániai anyakönyvek, a Historia Parochiae, a múlt század első feléig kiadott egyházi rendelkezések stb. mind-mind latin nyelven íródtak. Már az ezekkel való szórakoztató elfoglaltságaim alatt is rá kellett jönnöm a nyelvi nehézségekre, ugyanis az iratokat, melyeket kézbe kellett vennem – jól tudjuk – már nem a klasszikus latin nyelven írták, hanem a jóval későbbi, részben az egyházi, de még inkább a középkori, az újkori hivatali, sőt gyakran vulgáris latin nyelven készítették. Gyakran igénybe kellett vennem Ede bácsi segítségét. Főleg kezdetben, amikor még nem jelent meg a könyvpiacon reprint kiadásban Bartal glosszáriuma, vagyis a középkori latinitás szótára. Nem is tudom, mi lepett meg ilyen alkalmakkor jobban: Ede bácsi elképesztő latin tudása-e, vagy az a közvetlen tanáros kedvessége, amellyel kérdéseimre megkaptam a felejthetetlen válaszokat.

Egyszer például az Educillum, Educillatio magyar megfelelője után érdeklődtem. Mosolyogva mondta, nem szabad e szó eredetét keresve az educo, educere (kivinni, átvezetni) szóra gondolni. De ugye az educo, educare elsődleges értelme is megzavarhatja az embert (nevelni, felnevelni). Ugyancsak a Quintilianusnál használt értelmezést (formálni, tanítani) milyen szép lehetne tovább fejleszteni: e szerint az educillum valami nevelt, tanító hely vagy intézmény lenne, az educillatio pedig maga a nevelés. Hát kérem – mondta végül Ede bácsi – educillum az a csapszék, kocsma, educillacio pedig az, hogy a kocsmáros kiméri a mások által megtermelt bort.

Több hasonló esetem volt Ede bácsival. Amikor egy pesti antikváriumban, valamikor a hetvenes években sikerült 120 forintért megszereznem a nagyszerű, 1818-ban nyomtatott, két kötetes Márton-féle szótárt, és ezzel eldicsekedtem Ede bácsinak, elmondta, hogy szerinte ez a legjobban használható szótár. Akkor már nem is csodálkoztam, hogy ennek glosszáriumában ezekre a nem klasszikus latin szavakra nagyjából ugyanazokat a magyar megfelelőket találtam, mint amit Ede bácsi kiselőadás formájában, ismeretes mosolyával elmondott.

Szorgalmának és latin tudásának emléke a Sermones compilati... stb. címmel, jóval Ede bácsi halála után kiadott, a középkori pécsi egyetemi beszédeket tartalmazó kötet. Amikor az ebbéli munkájáról néhány szóval megemlékezett, már igen gyönge volt a látása. A kéziratát leadta – mondta –, de a kiadáshoz még sok minden hátra volt. Némi kesernyés mosollyal kérdezte csak úgy önmagától: vajon meg fog-e jelenni, és ha megjelenik, kinek a neve szerepel majd a köteten. Már nem érte meg a kiadást.

Volt olyan esetem is, amikor Ede bácsi hosszasan eltöprengett bizonyos latin kifejezés értelmén. Akkor éppen az 1542–43. évi rovásadó jegyzékekkel voltam elfoglalva. A kivetett adót lefizető, ill. ezek alól mentesült falusi plébánosok és papok sorában olvasható Vásárosdombó akkori papjairól a következő: (csak a problémás részt idézem latinul): A vásárosdombói pap, aki egyben kerületi esperes (vicearchidiaconus) minden évi jövedelme után lajstromba véve 2 forinttal. ... Ugyanott egy igen elszegényedett oltárigazgató... de lássuk tovább latinul: Rector altaris unus, valde pauper, quum sit exsiccator magnorum cantharorum vini. Noshát ez az exsiccator bizonyára valamiféle foglalkozást jelöl – töprengett Ede bácsi –, de mi is lehet: exsiccare ez kb. kiszáradni. Exsiccator = kiszárító. De van ilyen értelme is, hogy exsiccare = kiinni, vagy mint Horatiusnál: kiüríteni, fenékig kiinni. Na látja, itt ez az exsiccator azt jelenti, hogy: „magnorum cantharorum vini” vagyis „nagy boros kancsók” kiszárítgatója. Írja csak nyugodtan azt – fejezte be a töprengést Ede bácsi –, hogy az az illető oltárigazgató azért olyan nagyon szegény, mert részeges. Valahogy ilyen módon magyarázgatott meg egyes, számomra nehezebben értelmezhető latin szavakat.

Ezzel el is érkeztem mondandómnak ahhoz a részéhez, amelyben legalább röviden arról szeretnék szólni, hogy Petrovich Ede személyiségén összefort a történész, pap és tanár, vagyis a történelem valóságának közléséhez való hűség benne azonosult a papi, tanári hivatásához való hűséggel. Az imént felidézett két mosolyt keltő példában épp ezért ne csak a sztorit értékeljük, hanem azt, hogy mint jó tanár, úgy tudta az ismeretre rávezetni hallgatóját, hogy az ne csak szívesen hallgassa őt, hanem meg is tudja jegyezni, amit hallott. Ugyanakkor akár írásaiban, akár élőszóban csak olyasmit állított, amiről kutatásai során meggyőződött, de erről az utóbbiról a cicerói „pro domo” szövegnél „magunk között” már megemlékeztünk.

Petrovich Ede történelmi igazság-szeretete

Egy kis történettel kezdem. Ede bácsi mesélte egyszer, talán azidőtájt, amikor nagyon divat volt Pécsett a középkori egyetemmel foglalkozni, és arról mindenféléket írni, állítani. Itt most nem nevezem meg a történet hősét, ezért nevezhetnénk voltaképpen bárminek, de talán nevezhetjük akár Márknak, vagy akár Mátyásnak is. A történet szerint Ede bácsi összetalálkozván a tudós kollégával, beszélgetésközben a beszélgető partner indítvánnyal állt elő: „Te Ede, végre egyezzünk meg, mit mondjunk arról, hogy mikor szűnt meg a pécsi egyetem?” Ede bácsi válasza ez volt: „De Marci, hát az nem tőlünk függ, az történelmi tény, és ha nem tudunk a kérdésre választ adni, azt be kell vallanunk”. És amikor Ede bácsi befejezte elbeszélését, szokása szerint elmosolyodott.

Szeretik a Petrovich-féle írásokra azt mondani, hogy gyakori bennük a bizonytalan megfogalmazás. Pontosabban, hogy sok mindent nem mond ki határozottan, hanem csak annyit mond például, hogy valami elgondolkoztató, így is lehetett, meg hogy úgy is lehetett. Vagy hogy olyasmit állít, hogy valami valószínűleg hogyan is volt. Sajnos el kell mondanunk, hogy a ma élő történészek némelyikénél gyakran találunk valamiféle „ex cathedra” kijelentéseket. Mintha hiányoznának a tudományos nyelvből a „véleményem szerint” vagy a „valószínűleg”, illetve ezek szinonimái. Nos, hát Ede bácsi nagyon is használta ezeket. Ha valamit állított, akkor arról korrekt, mindenre kiterjedő bizonyítéka is volt. De ha valamiről azt írta, hogy feltehetőleg, vagy hogy valószínűleg, akkor már arra is úgy tekinthettünk, mint történelmi tényre, csak Ede bácsi a bizonyítékai között némi hézagot érzett. Gondolhatunk például a Janus Pannonius sírjáról, vagy az Ágoston-rendiek várfalon kívüli, haj dán-volt kolostoráról írtakra. Ezeknél Ede bácsi feltételezéseit mindenben alátámasztják a későbbi ásatások, ezekről a régész Kárpáti Gábor többet tud.

A tudós egyéniségétől mindenképpen távol állt az a mindenkori hatalmat kiszolgáló egyoldalúság, ami igen gyakori volt például a pártállami sajtócenzúra és az irányított újságírás fénykorában. Ilyesmivel nem tudta azonosítani magát. Így érthető, hogy írásainak jelentős része kéziratban maradt. Amikor pedig felkérték bizonyos témakörben írásra, akkor is szigorúan tartotta magát elveihez. Így 1970 körül, Janus Pannonius halálának 500. évfordulójára készülődve felkérték egy dolgozat írására, az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelenő tanulmánykötet részére. Ede bácsi akkoriban elmondta, hogy azzal a feltétellel vállalta el a megbízatást, ha ígéretet kap, hogy nem lesz a kötetben holmiféle gyalázkodó írás a püspökről. Ugyanis úgynevezett irodalmáraink között akadtak, akik Janus Pannoniusról írva, az akkori divat szerint, a humanista költőt pajzán epigrammái ürügyén szerették mindenféle ocsmánysággal bemocskolni. Tették ezt nem ritkán azzal a kimondott vagy kimondatlan kiegészítéssel, hogy lám-lám, ilyen volt egy püspök! A Kardos Tibor és V. Kovács Sándor szerkesztésével készült kötetben meg is jelenhetett Petrovich Ede írása. Nem tudni, hogy vajon Petrovich Ede nyomán-e, vagy mivel a szerkesztők már maguk is ódzkodtak az Ede bácsi által is kifogásolt írások közlésétől, az 1975-ben megjelent Janus Pannonius tanulmányok című kötetben nem találunk afféle, püspököt, egyházat bepiszkoló írásokat. Ugyanakkor a magyar nyelvű történeti irodalomban Petrovich Ede dolgozatával legelsőül jelent meg olyan ismertetés Janusról, amely korrekt módon mutatja be a költő Péccsel való kapcsolatát, vallásosságát, püspöki tevékenységét. Sajnos, Petrovich Ede e dolgozatát kevesen ismerik.

Mint ahogyan életművének nem jelentéktelen része ugyancsak ismeretlen, és ma is levéltárban porosodik.

TPT_08_full_Page_028.jpg

A Székesegyház és a Püspöki Palota látképe (1910)