Cikkek

Engel Pál: Baranya megye az országos politikában (1316-1437)

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 8.

Tanulmányok Petrovich Ede tiszteletére

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001.

ISSN 1219-4077

Szerkesztette: Font Márta – Vargha Dezső

65–75. pp.

Engel Pál

Baranya megye az országos politikában (1316-1437)

Baranya county in the history of the Nation (1316–1437)

A középkori Baranya megyéről szólva mindenek előtt arra kell emlékeztetnünk, hogy határai nem estek egybe sem a mai, sem az 1920 előtti megyével. A mai megye északi részéből egy jókora darab akkor Tolnához tartozott, a mai Somogy keleti széle – az Almás vizéig – viszont Baranyához. Ennél is fontosabb, hogy a török kor előtt a megye jócskán átnyúlt a Dráván túlra, és mélyen, egészen Pozsega határáig ékelődött be Valkó megye és Szlavónia közé.

Az eképp körülhatárolt terület a középkor végén mintegy 5718 km[1] volt, azaz jócskán meghaladta egy átlagos magyar megye kiterjedését (4000 km2). Ebből 4633 km2 azaz kereken négy ötöd rész (81%) esett a Dráván innen, és 1085 km2 a Dráván túli területekre. Az Árpád-kori megye ennél is lényegesen nagyobb volt, mert magába foglalta a hatalmas raholcai és aszúági uradalmakat, ezeket azonban a 14. század óta mindig Szlavóniához számították.

Az országos átlagból Baranya elsősorban kiugróan magas népsűrűségével tűnt ki. Jobbágy portáinak száma 1494/95-ben kereken 15000 volt, vagyis Baranya volt ekkor az ország messze legnépesebb megyéje. Egy km2-re 2,62 porta esett, ennél nagyobb népsűrűséget egyedül Pilis megyében találunk, de ott is csak a főváros, Buda beszámításával. A sorban következő, szintén kivételesen sűrűn lakott Tolna portaátlaga 2,22/km2 volt, míg az országos átlag csupán 1 porta/km2. A magas népsűrűség természetesen gazdasági fejlettséget is jelentett. Pécs, noha nem volt királyi város, az ország legjelentősebb településeinek egyike volt. Magas szintű urbanizációját illusztrálja, hogy Budán kívül egyedül itt volt kolostora mind a négy koldulórendnek.[2]

A középkor végi települések pontos számát nem tudjuk. A megyéről egyetlen részletes dikális összeírás maradt fenn 1542-ből,[3] ebből azonban hiányoznak a délkeleti és a Dráván túli részek. A települések hálózatáról az 1543 utáni török összeírások adhatnának teljes képet, ezeket viszont csak hiányosan ismerjük,[4] és az állapot, amelyet tükröznek, már távolról sem azonos az 1500 körülivel. A mohácsi csata utáni két-három évtized minden jel szerint igen súlyos pusztítással és jelentős népességcsökkenéssel járt, különösen a Dráván túl és a megye Duna menti részén. Az 1550-es években a megye korábbi területére eső helységekben mintegy 10 000 adófizetőt írtak össze, nem számítva a Dráván túli Valpovo, Harkanovci és Nasice vidékét, mert ezek összeírásai egyelőre hozzáférhetetlenek. Mármost bármilyen nagyvonalúan becsüljük fel e hiányzó adatokat, a 15 000 porta helyett 1550 táján aligha számolhatunk többel, mint 11 000 hánéval. (A hánék számítása minden jel szerint azonos volt a portákéval.) A pusztulás mértékét jelzi, hogy a mezővárosok közül Szombathelyen (Subotica) 1550 körül mindössze 6, Verőfényen (Prisunce) 2 lakott hánét találtak,[5] Csele pedig 1554-re, úgy látszik, lakatlanná vált.

Mindezek alapján csupán hozzávetőleg becsülhetjük fel a középkori végi települések számát, ezt is csak a megye Dráván inneni részén. Számításaim szerint itt Pécs városon kívül 20 mezővárossal és legalább 588 faluval számolhatunk. (Ugyanezen a területen 1910-ben már csak 312 közigazgatási egység volt.) Egy helységre eszerint 760 ha esett, ami olyasféle aprófalvas településrendszert mutat, mint amely Vas és Zala megyéket jellemezte. (Az országos átlag ekkoriban 1150 ha-ra tehető.)

Baranyán haladt keresztül a Szerbia és Bosznia felé vezető hadiút, ezért uralkodók viszonylag gyakran jártak erre, 1316 és 1526 között mintegy húsz alkalommal.[6] (Összehasonlításul érdemes megemlíteni, hogy Vas megyében mindössze háromszor: I. Ulászló 1441-ben tavaszi hadjáratán, Hunyadi ausztriai portyájáról visszatérőben 1446-ban, és Mátyás Kőszeg visszafoglalásakor, 1483-ban.)

Birtokmegoszlását tekintve Baranya nagymértékben eltért az országos átlagtól, elsősorban az egyházi birtok dominanciája miatt. Míg Magyarországon az egyház mintegy 13%-ban részesedett a földterületből, Baranyában – a megye Dráván inneni részét számítva – az arány 30,5% volt. Ebbe Pécsen kívül hat mezőváros és kb. 200 falu határa értendő. Ha a porták megoszlását is ismernénk, az egyházi vagyon aránya bizonyára még nagyobbnak mutatkoznék, mert az 1554-ben összeírt hánék közül 46%-nak volt korábban egyházi földesura. Ebben a tekintetben Baranya birtokszerkezete a Közép- és Kelet-Dunántúl megyéiéhez volt hasonló (Veszprémben például a porták 40%-a volt egyházi kézen[7]), élesen különbözött viszont az ország északkeleti megyéitől, ahol az egyház részesedése alig volt több l–5%-nál. A földterület fennmaradó részét, közel 70%-át nemesi családok birtokolták, s köztük a köznemesség dominált. A főnemességhez számítható családok kezén találjuk a földterület 22,6 és a porták 21,5%-át 11 mezővárossal és 100 faluval, míg a köznemességre a terület 47%és a porták 33%-a jutott négy mezővárossal és 270 faluval. Baranya tehát azon megyék közé tartozott, amelyekben a köznemesség igen erős volt.

A 141 ezer ha terjedelmű egyházi birtok kétharmada, 94 ezer ha volt a pécsi egyházé, ennek is túlnyomó része a püspöké és a székeskáptalané. Ebből a püspöké volt Mohács mezőváros és 47 falu. Részesedése valamivel nagyobb volt, mint a káptalané, és kétségtelen, hogy ő volt a megye legvagyonosabb földesura, mégha eltekintünk is hatalmas, nem földesúri jellegű jövedelmeitől. A káptalan is, egyedül Baranyában 72 falu birtokosaként (beleszámítva a prépost, az őrkanonok és a kiskáptalan javait), egyike volt az ország leggazdagabb egyházi testületeinek. Ekkora földvagyonnal legfeljebb a váradi és zágrábi káptalan dicsekedhetett.

Baranyában feküdt az ország egyik legmódosabb bencés apátsága, a pécsváradi, amely 37 ezer ha-nyi hatalmas uradalmat birtokolt egy tagban két mezővárossal (Pécsvárad, Babarc) és 38 faluval, 1554-ben 689 hánéval. Igen jelentős vagyona volt a megyében a vránai johannita perjelségnek is, de ebből csak a kis szentlőrinci birtok feküdt a Dráván innen, míg tőle délre a krassói uradalomhoz 1550 körül 351 háne,[8] Nekcseszentmártonhoz (a mai Martinhoz) 72 háne[9] tartozott. A többi egyházi nagybirtok ezeknél jóval kisebb: a nyúlszigeti apácáké volt Csele mezőváros és Vajszló körül 11 faluval (12 ezer ha), a fehérvári káptalané 18 falu a Mecsekben (10 ezer ha), a szekszárdi apátságé Laskó mezőváros, a győri káptalané a szanki uradalom a Dráva déli partján, 1550 körül 210 hánéval.[10] A cikádori ciszterci és a somogyvári bencés apátságnak is volt néhány faluja a megyében. A megyében honos kisebb egyházi földesurak közül a szenttrinitási és zebegényi bencés apátságok, a pécsi apácák, valamint a bajcsi pálosok érdemelnek említést.

Az Anjou-korban a baranyai birtokszerkezet másik sajátossága a királyi birtok elenyésző súlya. I. Lajos halálakor az ország földterületének mintegy 20%-a tartozott királyi várak és honorok fennhatósága alá, I. Károly halálakor még ennél is több. Emellett mindvégig jelentős volt, és az Anjouk idején még nőtt is, a várnagyok és ispánok hatósága alól kivett, különböző fokú autonómiát élvező királyi települések – városok és mezővárosok – száma. Számos megyében a királyi földvagyon részesedése 1382-ben megközelítette vagy meg is haladta az 50%-ot.

Ha ezekhez viszonyítjuk, Baranyában a 14. század folyamán a királyi birtok sohasem volt jelentős. Viszonylag legnagyobb részesedését 1316 és 1339 között érte el. I. Károly 1316-ban visszahódította a megyét Kőszegi Jánostól, és az elfoglalt várak élére királyi várnagyokat állított.[11] Kormányzásuk kezdetben – akárcsak a királyi váraké általában – szétaprózódott: Kőszeg várnagya Garai Pál bodrogi ispán lett, Harsányé Alsáni János baranyai ispán, míg Székeső várát Gútkeled Miklós tartotta a kezén mint várnagy még azután is, hogy 1323-ban szlavón bán lett. 1320-ban a király Garait macsói bánná nevezte ki, ezáltal a bodrogi ispáni tiszt hosszú időre egyesült a báni méltósággal, és Kőszeg vár is a bán kormányzása alá került. 1328-ban Garai veje, Alsáni lett a bán, ezután a bán a baranyai ispáni tisztet is viselte, és ő nevezte ki Harsány várnagyát. Feltehető, bár adattal nem igazolható, hogy 1325-ben, amikor Gútkeled Miklós meghalt, Székes őt is a bánsághoz csatolták. Ha így volt, 1328-től kezdve a megye királyi várai a macsói bán kezén egyesültek. Bár a megye egész területéhez képest ez a vagyon nem volt igazán számottevő, az uralkodónak mégis döntő túlsúlyt biztosított, hiszen Pécset nem számítva, minden számottevő erősség királyi kézben volt.

A királyi hegemónia azonban csak rövid ideig tartott, és még Károly életében megszűnt. 1339-ben a király Kőszegi „Herceg” Péternek, az oligarcha Héder nb. Henrik bán fiának adta a szekcsői és kőszegi uradalmakat, cserében Varasd megyei váraiért. Motívuma természetesen világos: a lázadásra hajlamos főurat a határ mentéről az ország olyan részébe kívánta áttelepíteni, ahol sem ő, sem utódai nem jelenthetnek többé veszélyt a koronára nézve. Baranya, minthogy az ország belsejében feküdt, megfelelt a célnak, és a módszer is bevált, és a hatalmas Kőszegi-rokonságot ekkor sikerült végleg ártalmatlanná tenni. A királyi birtok azonban jelentéktelenre zsugorodott.

A megyét persze továbbra is a mindenkori macsói bán kormányozta, de immár csak Harsány birtokosaként. Az 1328–1385 között egymást váltó kilenc bán között egyetlen olyan sem akadt, aki baranyai származású lett volna, és egyedül Garai Miklósnak (1359–75) volt itt számottevő birtoka.[12] A bán nevezte ki saját familiárisai közül mind a harsányi várnagyot, mind a megye alispánját, s voltaképp ezek ketten képviselték a helyszínen a királyi hatalmat. A bánok vezető stábjából összesen tizennégy személynek ismerjük a nevét, de egyelőre csak nyolcnak a származása állapítható meg. Helybéli nemes kettő volt köztük, Csukmai János (1368) és Bólyi András (1382), de ők sem tartoztak a legkiemelkedőbb családokhoz. Többi familiárisukat a bánok részben a szomszédos megyékb ől hozták magukkal, mint Lekcsei Miklóst (Bodrogból), Szigeti Istvánt (Somogyból), Szentlászlói Balázst és Pestenyei Mihályt (Valkóból), néha pedig még távolabbról. Lackfi András (1353–54) kedvenc familiárisa, Gáji Mocsk Domokos éppenséggel Túróéból származott, és az északnyugati megyékben (Trencsén, Bars) szerzett birtokokat. Mielőtt baranyai alispán lett volna, nyalábi, aranyosi és huszti várnagyként helyettesítette Lackfit, aki akkor még szatmári ispán volt, Baranyából távozva pedig Erdélyben szolgálta alvajdaként 1356-tól. Horváti János (1375–81) harsányi várnagya, Gacsalkéri Balázs fia István – a neves jogász, Makrai Benedek bátyja – előkelő Zaránd megyei köznemesi családból eredt.

A harsányi uradalom ekkoriban már nem volt olyan nagy kiterjedésű, mint az Árpádok idején. Eladomány ozásakor, 1388-ban Baranyavár, Nagyfalu és további hat helység tartozott csak hozzá. Volt rajta kívül egy még kisebb királyi uradalom is a megyében, Monostor (Pélmonostor) a vele járó három-négy faluval és Karancs mezőváros, amelyeket 1357-ben Besenyő Gergely, mint külön királyi tiszttartó igazgatott.[13]

A 14. századi megye törzsökös főúri családai, akárcsak a Károly által ide telepített szekcsői Hercegek, Árpád-kori bárók utódai voltak, és vagyonuk is a 13. századra nyúlt vissza. Közéjük sorolhatók az Aba nb. Nekcseiek, a Kórógyiakkal közös eredetű Szeglakiak, a Kemény fia Lőrinc nádortól származó Matucsinaiak és Cseményiek, valamint a Kán nb. Siklósiak. Társadalmilag ehhez a csoporthoz számíthatók a Győr nemzetség legelőkelőbb ágából származó Óvári Konrád utódai is, ők azonban 1330-ban két ágra, a későbbi Gyulai és Kéméndi családokra váltak szét, és egyre inkább a megyei nemesség második vonalába szorultak. Az ide vonható családok származását és sorsát jóval kevésbé ismerjük, de kétségtelenül közéjük kell sorolnunk a Hermán nb. Bakonyaiakat,[14] a Kán nb. Beremenieket, a Németi nb. Kisasszonyfalviakat (az Istvánfiak őseit),[15] a Mekcseieket,[16] a Nekcseiekkel közös eredetű radványi Kecereket, továbbá a Vékieket, akik – vagy akiknek jogutódai – a század végén Bodolyai néven bukkannak fel.[17]

A hatalomból való részesedés az udvari kapcsolatokon múlt, ezért merőben esetleges volt, hogy egy előkelő nemesnek jut-e vagy sem politikai szerep. Nekcsei Demeter tárnokmester (megh. 1338) közismerten I. Károly egyik legnagyobb hatalmú bárója volt 1316 óta, de fia nem maradt. Unokaöccse, Denk még udvari lovag volt (1351), de az ő fiát már nem találjuk meg az Anjou-udvar tagjai között. Szeglaki László 1315-től haláláig, 1346-ig pécsi püspök volt, és unokaöccsét, Fülöpöt (Fülpe) udvari lovagként még bejuttatta az udvarba (1337–49), de halála után a Szeglakiak kiszorultak a politikából, és helyettük atyafiaik, a Baranyában ekkor még nem birtokos Kórógyiak jutottak ott egyre nagyobb szerephez. A Matucsinaiak cseményi ágából Szilveszterrel szintén udvari lovagként találkozunk 1365-ben, nincs ellenben adatunk sem a család másik ága, sem a Siklósiak közszerepléséről, noha Matucsinai Lőrinc Nekcsei Demeter veje volt. A Gyulaiak talán a Lackfiakkal álltak szerviensi kapcsolatban, mert 1363-ban Lackfi Imre lovászmester relációjára kaptak pallosjogot baranyai birtokaikra.[18] A kevésbé előkelő családok közül egyedül a Bakonyaiak egyik ágával találkozunk az udvar tagjai között, velük viszont két nemzedéken át. Mind „Nagy” Rénold (1326–29), mind egyik fia, Imre (1351) bírósági ülnökként fordul elő, beosztásuk talán udvari ifjú volt. Hasonló státust ért el Imre testvére, Rénold is, aki Ákos Mikes bán fiának volt a zalai alispánja (1357–58).

Az udvari kapcsolat – beleértve az országbárók mellett vállalt familiaritást is – azért volt fontos, mert a családi vagyont ekkoriban csak általa lehetett gyarapítani. Baranyában az Anjouk idején számosán jutottak kisebb uradalmak birtokába, de valamiképp mind az udvarhoz kapcsolódtak. Lackfi István erdélyi vajda – vagy fiai – Bozsokot (Palotabozsok) és tartozékait szerezték meg, Ákos Mikes bán fiai ismeretlen időben Harkányt,[19] Becsei Imre barsi ispán (megh. 1333) és fiai Máj sót, Bezedeket és a környékükön még egy-két falut, Péc nb. Őri Tamás csejtei várnagy, az Apponyiak őse 1335-ben Görcsönyt,[20] Berzéte Miklós királynéi pohárnokmester (1327–47) úgy látszik, Kopácsot. Az apróbb adományok is rendre udvari embereknek jutottak.[21] Szeglaki László püspök is kétségtelenül pozíciójának köszönhette, hogy I. Lajostól 1343-ban sikerült visszakapnia a családi vagyon egykor elvesztett részét, a kórógyi (Valkó m.) és nádasdi (Tolna m.) uradalmakat. Talán I. Lajos idején alapította meg – háramlóit vagy elkobzott jószágból – Bika Miklós nádori ítél őmester (1346–55) a teremhegyi Bika család néhány falunyi vagyonának alapjait. Ösztyént (Majs mellett), amely királynéi „város” lehetett, és 1342-ben 30 márka kamarahasznát fizetett,[22] a jelek szerint az idősebb Erzsébet adta oda örökbe valamikor 1380 előtt bárói egyikének, Pekri Miklósnak és családjának.

Zsigmond uralkodása, akárcsak az országban mindenütt, Baranyában is gyökeres változást hozott. 1387 után teljesen átalakultak a megye birtokviszonyai, és ennek nyomán megváltozott a nemesi társadalom szerkezete is. A csekély királyi birtok már 1388-ban, a régi nagy családok zöme 1403-ra eltűnt, a megmaradtak társadalmi rangja pedig az új viszonyok között leértékelődött. A változások nyomán olyan új, hatalmas, addig ismeretlen méretű főúri vagyonok születtek, amelyekhez képest a régiek, bármekkorák voltak is, már csupán köznemesi szintűnek számítottak. Mindeme fejlemények folytán a 15. század elejétől Baranya megye birtokos hierarchiája merőben másképp festett, mint egy-két évtizeddel korábban, s a fordulat társadalmi következményei sem maradtak el.

Az első nagy változást a nápolyi párt 1386. évi felkelése vonta maga után. A gyermek László király oldalán foglaltak állást a megye előkelői közül mindazok, akik az Anjouk idején mellőzve érezték magukat, és most egy esetleges rendszerváltozástól remélték sorsuk jobbra fordulását. Matucsinai Demeter fiai és Siklósi Miklós 1387. április első napjaiban Horváti János seregében részt vettek Pécs kifosztásában, és amint ennek híre jött, a király összes birtokukat - Matucsina várat, a tardai (Dárda) és gyarmati (Szatmár m.) jószágokat, illetve Siklós várát – elkobozta.[23] Valószínűleg ugyanez történt Szeglaki Lászlóval, Fülpe udvari lovag fiával is, aki Horváti egyik alvezére volt, és szlavóniai veresége után Boszniába is követte. Ő 1388 március táján, amikor a legendás Hédervári „Kont” Istvánnal és más felkelőkkel együtt a Bázaközbe nyomult, Zsigmond híveinek fogságába esett, és társaival együtt fejezték le Budán. Terjedelmes jószágait – Baranyában Kosvárt, Szeglakot, Szombathelyt és Valpót, Tolnában Nádasdot – Garai Miklós bán foglalta le a király nevében.[24] A nagyurakkal együtt jutottak tönkre természetesen familiárisaik is, de közülük Baranyából csak a Viszlai Áronfiak neve ismert.[25]

A Horváti-felkelés végére a boszniai Dobor bevétele tett pontot 1394 július vége felé. Thuróczy közel száz év múlva úgy tudta, hogy maga a fővezér, Horváti János bán is ekkor esett fogságba.[26] Ez az esemény annyiban kapcsolódik a megye történetéhez, hogy a bánt – mint Thuróczy leírásából tudjuk – Pécsett végezték ki. A kivégzés kegyetlen módja arra utal, hogy Mária királynő személyes bosszúja volt ez anyja meggyilkolásáért.[27] A helyszín aligha kérdéses, de az időpont igen, mert Zsigmond nem tért vissza Pécsre a boszniai hadjárat után, Mária pedig augusztus 7-én Leleszen, az ország másik végében volt. 1395. március 21-én azonban, amikor férje Erdélyben volt, őt magát Pécsett találjuk, ezért Horváti kivégzése talán akkorra tehető. Elképzelhető, hogy nem is Dobor elfoglalásakor, hanem csak ekkoriban került ellenségei kezére.[28]

A következő bárói mozgalom, amelyet a Lackfiak és Mikcsfi „Ördög” István vezetett 1397 tavaszán, korlátozott kiterjedésű volt, és így Baranyát aránylag kevéssé érintette. Egyedül a kis bozsoki (Palotabozsok) uradalom szállt a Lackfiakról a királyra,[29] Mikes bán dédunokája pedig kénytelen volt eladni harkányi birtokát, hogy még nagyobb bajokat elkerüljön.[30] Annál fontosabbnak bizonyult következményeit tekintve a „bárók” 1403. évi felkelése. Ebben most nem az Anjouk idején mellőzött urak vettek részt, hanem épp ellenkezőleg azok, akik 1382-ig meglevő, de azóta elvesztett presztízsüket és befolyásukat kívánták visszaszerezni. Baranyában a lázadás vezető személyisége a dúsgazdag Nekcsei Zsigmond volt, aki Nekcse és Lipóc (Sáros m.) várakon kívül még számos kisebb-nagyobb birtokot mondhatott a magáénak szerte az országban, így Pellérdet és Aranyost Baranyában, Patát és Pélyt Hevesben, Patajt (Dunapataj) és Kiskőröst Fejérben, Vöröstót Somogyban és Terebest (Krasznaterebes) Szatmárban.[31] Nekcsei előbb az egyik fővezér, Bebek Imre vránai perjel seregéhez csatlakozott,[32] majd boszniai segítséggel nekcsei várába zárkózott, és ott körömszakadtáig ellenállt, úgyhogy csak évek múlva, 1407-ben sikerült kiostromolni. Hogy mi lett a sorsa ezután, nem tudjuk. Birtokait persze már 1403 őszén elkobozták. Nekcsét ekkor az új erdélyi vajda, Szántói Lack Jakab kapta meg, de miután „csak a tartozékait” tudta birtokba venni, magát a várat nem, a király 1406-ban a bihari Sólyomkő uradalmával kárpótolta.[33]

Nekcseivel együtt vált földönfutóvá többek közt a Pekriek egyik ága,[34] Matucsinai Domokos a cseményi ágból,[35] továbbá Vásári Miklós érseknek – Nagy Lajos egykori kancellárjának – unokaöccsei, a Rupolújváriak is, a mai Kaposvár földesurai, akiknek Baranyában is – főleg Szigetvár körül – volt néhány apró falujuk.[36] A vezetők nyilván magukkal sodorták a romlásba kisebb vagyonú familiárisaik egész hadát, Nekcsei bizonyára nem kevés baranyai kisnemest is, róluk azonban csak elvétve tudunk meg valamit.[37]

A régi nagy famíliák közül a Siklósiak, Szeglakiak és Nekcseiek ilyenformán végleg letűntek, a Matucsinaiak pedig vagyonuknak csak a romjait – úgy tűnik, mintegy a felét-harmadát – tudták megmenteni. Egyedül a szekcsői Hercegek fejének, (II) Péternek sikerült épségben átvészelnie a viharos éveket, bár nem tudni, hogyan, mert politikai szerepéről semmit sem hallunk. A régiek helyébe új famíliák: a Garaiak, Kórógyiak és Marótiak lépnek, és az 1470-es évekig ők maradnak a megye tényleges irányítói. Zsigmond idején mindhárom család a monarchia megingathatatlan támaszának bizonyult.

A Kórógyiak az Árpád-kor arisztokráciájából eredtek, és 1296-ban birtokosztállyal váltak külön unokatestvéreiktől, a Szeglakiak őseitől, mégpedig nagyjából úgy, hogy a valkói uradalmak jutottak a Kórógyiaknak, a baranyaiak pedig a Szeglakiaknak. Kórógyi István Zsigmond személyes kegyeltje volt. Noha már Nagy Lajos idején macsói bán lett, nem volt tagja az 1386. évi főúri ligának, amely a királyt súlyos feltételekkel trónra emelte, mert egész idő alatt az ellenpárt fogságában sínylődött. Kiszabadulása után krassói és kevei ispán (1389), később ismét macsói bán (1394–96), és ő alapozta meg családja Baranya megyei uralmát. 1388-ban adományul kapta Harsány várát, 1389-ben a kihalt Kán nb. Beremeniek birtokait (Beremendet és négy falut),[38] 1392-ben kivégzett rokona, Szeglaki László szeglaki, szombathelyi és kosvári uradalmait, 1390-ben pedig ítéletileg visszakapta Karancsot, amelyet Lajos király egykor apjának adott, de aztán visszavette.[39] Mindezek dédunokája, Kórógyi Gáspár magtalan haláláig, 1472-ig rövid megszakítással a család birtokában maradtak.[40] Hatalmas, valóban főúri vagyonról volt szó, mert egyedül a Dráván inneni birtokokra (Harsány, Bárány avár, Beremend és Karancs) 1554-ben 437 háne esett, holott a család igazán jelentős uradalmai – köztük Eszék és maga Kórógy vár – a Drávától délre terültek el.

Még a Kórógyiaknál is jelentősebb vagyont szerzett a megyében Garai Miklós (megh. 1433), Zsigmond egyik kedvence, első macsói bánja (1387–90), később nádora (1402-től), és felesége, Cillei Anna révén 1405-től a sógora is. Garai még macsói bánként tette rá a kezét a siklósi uradalomra, hihetőleg nyomban a Siklósiak bukásakor, 1387-ben, és noha a király eredetileg a Pásztóiaknak adta, talán soha nem is léptek birtokba. Úgy tűnik, Garai nem engedte ki többé a kezéből, és legkésőbb 1395-ben jog szerint is megszerezte. Nyomban ezután székhelyévé tette, és 1401-ben ide hozta királyát, amidőn sikerült kiváltania a bárók fogságából. Közben az uradalmat apróbb szerzeményekkel tovább kerekítette, 1397-ben Harkányt szerezve meg vétellel, 1408 előtt Bóját és Felfalut (Beremend mellett) ismeretlen úton. 1407-ben, amikor már nádor volt, megostromolta a nekcsei várat, és adományt szerzett rá, cserébe adva érte a királynak Liptó megyét három várával. Minthogy Ebres 10 faluval már régóta a Garaiaké volt, a család lett immár a megye legnagyobb földesura. 1478-ban, amikor a siklósi uradalmat felbecsülték, 42 helységben 730 jobbágyot – és 770 puszta telket – találtak,[41] pedig ebben az 1395 után hozzácsatolt néhány birtok nem foglaltatott benne. Meglepően hasonló számot, 754 hánét kapunk különben az 1554. évi defterből is Siklós városra és 46 tartozékára.[42] Nem lehetett kicsi a nekcsei uradalom sem, amelynek a szomszédos podgoracsi birtoktest is része volt, mert 1407-ben Nekcse mez ővároson kívül 93 falu, puszta és prediális birtok tartozott hozzá. Garai János 1418-ban 10 ezer aranyért megvásárolta a cseményi ág utolsó sarjának, Matucsinai „Salaph” Istvánnak egész vagyonát (Cseményt 10 faluval és Dejtét tartozékaival Nyitra megyében),[43] de ez később nem maradt a Garaiak birtokában.

Szemben a Kórógyiakkal és Garaiakkal, a Marótiak parvenük voltak, legalább is a mágnások között. A Gútkeled nemzetség egyik vagyonos valkói ágából származtak, és Marót (Morovic) körül jó néhány falujuk volt, de a birtok Nagy Lajos idején szétaprózódott a család három ága között. A voltaképpeni Maróti-vagyont a legifjabb ág feje, János (megh. 1434) alapította meg. Már két nagybátyja, Mihály (1319–28) és István (1348) udvari szolgálatban állt, és ő maga is a királyi aulában, vagy a Garaiak oldalán kezdte meg a szolgálatát még 1386 előtt.[44] Legkésőbb 1393-ban elérte az udvari lovag rangját, 1397-ben pedig a király macsói bánná nevezte ki, és neki adta Baranyában a valpói uradalmat. (A Szeglakitól elkobzott Valpó, valamint Lippó a Nikápolynál elesett S oly ági Dancsról és Jánosról szállt vissza a koronára.)[45] Maróti ettől fogva 1410-ig majdnem megszakítás nélkül, majd 1427–28-ban még egyszer viselte a macsói báni méltóságot, és múlhatatlan érdemeket szerzett az 1403. évi felkelés leverésében. Főleg ekkor, de már 1391-től kezdve és később is, számos más megyében kapott óriási jószágokat (Gyula, Atya stb.), amelyek terjedelme bízvást többezer jobbágytelekre tehető. Ennek ellenére Valpó maradt családjának székhelye kihalásáig, 1476-ig. Az itteni várat ugyan 1439-ben említik először, de alig kétséges, hogy ő emeltette. 1403-ban megkapta hozzá a lázadó Pekriektől elkobzott, óriási kiterjedésű aszúági kerületet (Szlavóniában),[46] később pedig (1422-ben zálogul, majd 1424-ben örökbe) a hűtlenségért elítélt Bodolyai Péter összes birtokát, Bodolyát és tartozékait.[47] Valpó eképpen Baranya legjelentősebb uradalmává nőtte ki magát, hiszen 1500 táján egyedül Aszuághoz 750 jobbágyot számítottak, úgyhogy az egész uradalom jobbágycsaládait 1200-ra, vagy akár ennél is többre becsülhetjük. A Marótiaké volt emellett 1469-ig, igaz, csak zálogjogon a királytól, a Matucsinai-vagyon (Matucsina, Tárda és Csemény „kerületek”) elkobzott része is.

A változás, amit az új mágnásdinasztiák születése jelentett, nem hangsúlyozható eléggé. Ekkora vagyonok, mint a Marótiaké vagy Garaiaké, az Anjouk idején nem léteztek, még az akkor dúsgazdagnak számító Lackfiaké sem volt hozzájuk mérhető. Néhány tucat helység, néhányszáz jobbágycsalád 1350 táján még kiemelkedő vagyonnak számított; ezentúl már épp csak számottevőnek. Baranyában, miután a régi nagy családok eltűntek, ez a folyamat egyedül a székesői Hercegeket érintette, akik Lajos idején még az arisztokrácia krémjéhez sorolhatták magukat, most viszont a maguk legfeljebb 7-800 jobbágyával egyszeriben a második vonalban találták magukat.

Kifejezetten előnyösnek bizonyult viszont a birtokviszonyok megváltozása, legalább is Baranyában, a megye vezető köznemesi családai számára. Az ő szerepük és befolyásuk korábban elhanyagolható volt, hiszen az udvarral, láttuk, csak el-elvétve kerülhettek kapcsolatba. Most az új mágnásdinasztiák éppen ebben a rétegben találták meg fő támaszukat. Ennek két, voltaképp egyszerű oka volt. Egyfelől ahhoz, hogy a szolgálat vállalása ne legyen lealázó, a familiárist urától igen nagy távolságnak – elsősorban vagyoni különbségnek – kellett elválasztania. Ez a szempont felülről jelölte ki azon nemesek körét, akik számára egy Garai, Maróti vagy Kórógyi szolgálata még elfogadható volt; a székes ői Hercegek például aligha vállalhatták volna ezt, rangjuk feladása nélkül. Másfel ől az úr befolyását és tekintélyét éppen az emelte, ha kíséretében a megye minél tekintélyesebb famíliái vannak képviselve, és familiárisait közülük toborozhatja. A két ellentétes szempont elég világosan kijelölte ama tíz-húsz helybéli család körét, amely vagyonánál fogva arra volt hivatott, hogy a főúri dinasztiák vezető tisztségviselőit – várnagyait és hivatali helyetteseit – szolgáltassa.[48]

A Garaiak – az ifjabb Miklós, testvére, János és fia, László – legfőbb emberei között találjuk Béllyei Domokos kosvári várnagyot (1388), az Istvánfiak névadó ősét: Kisasszonyfalvi István cseszneki és szepesvári várnagyot, szepesi alispánt (1401-08), akinek felesége különben Kusalyi Jakcs-leány volt, sógora pedig Macedóniai Frank;[49] Kozári János és Bertalan borsodi és hevesi alispánokat (1407–08), teremhegyi Bika János alnádort (1412), Gyulai Patfi Kelement[50] és fiát, János barkaszádi várnagyot (1428), később Füzesdi Péter szaploncai várnagyot (1446). Valószínűleg Garai János ozorai vajda szolgálatában állt a vára feladásáért elítélt Bodolyai Péter toricani várnagy is (1414). Balai Domokos, a nádor árvái, cseszneki és somlói várnagya (1408–19) talán szintén Baranya megyei nemes volt.

A Marótiak – János bán és fia, László – familiárisai részben más családokból, de jórészt ugyanebből a körből származtak. Köztük volt Matucsinai Ferenc és testvére, Miklós, mindketten baranyai alispánok (1397–1400), Frank velikei várnagy (1455, úgy látszik a cseményi ágból),Gyulai Frank és unokatestvére, István baranyai alispánok (1400-09), Bakonyai Fülöp tolnai (1407–09) és Miklós bodrogi (1406) alispán, Monostori László macsói vicebán (1400) és székely ispán (valójában nyilván alispán, 1404), Bólyi Miklós bodolyai várnagy (1449). Némelyek a megyei nemességnek inkább a második vonalába sorolhatók, mint Németi János baranyai és valkói (1404–05), Bodméri Benedek[51] és János tolnai (1401–06) vagy Hernádfalvi Antal bodrogi (1427) alispán.

Kórógyi István bán alispánja lehetett Kecer Miklós (1395–96). Voltak előkelő nemesek, akik nem a helybeli mágnásdinasztiák, hanem más nagyurak szolgálatában próbáltak érvényesülni. Bakony ai István horvát vicebán volt a pécsi püspök testvére, ifjabb Albeni János oldalán (1418), Bólyi Gergely (1423) és Görcsönyi (Apponyi) László (1429) Albeni Henrik püspök pécsi várnagyai voltak. Szántói Lack Dávid szlavón vicebánja Füzesdi Péter deák volt (1416–18). Kisasszonyfalvi István fia László Perényi Miklós lovászmestert szolgálta (1427).[52] A legváltozatosabb karriert Mekcsei Imre futotta be; először Lack Jakab erdélyi vajdát szolgálta bálványosi és küküllővári várnagyként (1405–07), később átlépett Ozorai Pipo kíséretébe, és a nevében Krassó, majd Temes megyét kormányozta mint alispán (1421–15). Ezekben a távoli országrészekben, ahol a Mekcseiekről senki sem hallott, többnyire csak „Baranyai” Imrének nevezték.

A nagyurak szolgálata nemcsak hatalommal és tekintéllyel járt, hanem hosszabb távon is kifizetődő volt. Birtokot és kiváltságokat ebben az időben főként ezen az úton, a dominus ajánlására lehetett szerezni, a nagyúri familiaritás volt tehát a társadalmi emelkedés legfőbb útja, de mindenképp első lépcsője. Sajnos egyik baranyai család történetét sem ismerjük eléggé ahhoz, hogy ezt a jelenséget sokoldalúan illusztráljuk, úgyhogy egyelőre be kell érnünk néhány adattal. Ezek azonban azt mutatják, hogy egy nagyúr kegyeltjének lenni igen komoly előnyökkel járt.

Gyulai Frank 1404-ben Bartányi Peres György elkobzott Bodrog megyei jószágait kapta, 1405-ben Bodméri Benedek is birtokadományban részesült.[53] Gyulai István testvére, Mihály 1400 táján nőül vette egy jómódú Bodrog megyei nemes leányát, Geszti Annát, akit a király valószínűleg fiúsított, mert a vagyonát fia, „Geszti” László – a később sokat szereplő Gesztiek őse – örökölte.[54] Kisasszonyfalvi István és Bika János, mindketten Garai vezető emberei, az 1403. évi felkelés leverése után Nekcsei Zsigmond javaiból részesültek, meglehetősen gazdagon. Az adománylevél ugyan nem maradt fenn, de a két nemesúr leszármazol még a 16. században is közösen birtokolták Nekcsei birtokai közül Pellérdet, Aranyost és a Somogy megyei Vöröstót, összesen 'mintegy 50 portával.[55] Kisasszonyfalvi emellett 1410-ben új adományt kapott ősi birtokaira is, 16 helységben.[56] A somogyi Antimus János, szintén Garai híve és később alnádora, ugyancsak 1403-ban alapozta meg a Rupolújváriak elkobzott birtokaiból a majdani szigetvári uradalmat Baranya és Somogy határvidékén.[57] Nem kizárt, hogy a tekintélyes Bakonyai-vagyon egy része is ezekben az években született.

Zsigmond halála új korszakba, a rendi állam korába vezet át bennünket. Ennek tárgyalására itt nem térhetünk ki, elsősorban megfelelő kutatások híján. Úgy sejtjük, hogy a megyei társadalomnak Zsigmond idején kialakult és fent leírt szerkezete nem módosult alapvetően, ezt a feltevést azonban beható vizsgálatnak kell még igazolnia. Igaz, Mátyás idején a megyei arisztokrácia kicserélődött: a Kórógyiak 1472-ben, a Marótiak 1476-ban, a Garaiak 1481-ben kihaltak, és a helyükre új urak kerültek: Siklósra Corvin János (1482-94), bajnai Bot András (1494–1507), végül a Perényiek (1507-től), Valpóra a vingárti Gerébek (1481–1503), majd szintén a Perényiek (1504-től), Nekcsére Újlaki Lőrinc (1500-tól). Megnőtt a pécsi püspök súlya is azáltal, hogy megkapta a megye örökös főispánságát.[58] A köznemesség vezető családai között azonban többé-kevésbé ugyanazokat találjuk évtizedek múlva is, mint 1400 körül, és amennyire látszik, a felemelkedés útjai is hasonlók maradtak.

Rövidítések

A. = Anjou-kori okmánytár. Szerk. Nagy Imre, Tasnádi Nagy Gyula. I–VII. Bp. 1878–1920. Df = Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai fényképgyűjtemény Dl.= Magyar Országos Levéltár, Mohács előtti gyűjtemény

Engel 1997 = Engel Pál: A Drávántúl középkori topográfiája: a történeti rekonstrukció problémája. Történelmi Szemle 39 (1997) 297-312

GYÖRFFY 1963 = Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Bp. 1963.

Tapu = Başbakanlık Osmanli Arşivi, Tapu defteri

Thuróczy = Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum. I. Textus. Edd. Elisabeth Galántai et Julius Kristó. II. 1-2. Commentarii. Composuit Elemér Mályusz adiuvante Julio Kristó. Bp. 1985–1988.

VMMK = A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei

Z. = A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára. I–XII. Pest, Bp. 1871–1931.

Zs. = Mályusz Elemér – Borsa Iván: Zsigmondkori oklevéltár. I–V. Bp. 1951–1997.

Jegyzetek



[1] Vö. Kubinyi András: A Magyar Királyság népessége a 15. század végén. Történelmi Szemle 38 (1996) 157–159.

[2] A szempontra Fügedi Erik hívta fel a figyelmet, aki azonban Pécsett csak három kolostorral számolt (Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Bp. 1981. 87.)

[3] Horváth J. Gyula – Tímár György: XVI. századi dikális konskripciók Baranya megyéről (1542, 1551, 1564). Baranyai Helytörténetírás 1972. 24–63.

[4] Baranya megyéről egyelőre csak az 1554. évi és későbbi dzsizje deftereket ismerjük. Káldy-Nagy Gyula: Baranya megye XVI. századi török adóösszeírásai. Bp. 1960. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai. 103.) Az eszéki kazáról, amely a Dráván túli Baranya keleti szélére is kiterjedt, egy 1550 körüli kiadatlan defter áll rendelkezésre (Tapu No. 1000), vö. Engel 1997, 309. Fodor Pál és Hegyi Klára szívességéből használhattam továbbá a garai kaza 1565. évi összeírásának (Tapu No. 351) azt a részét, amely Podgorac és Martin (a középkori Nekcseszentmárton) vidékét is felöleli. Az alábbi számításokat ezek alapján végeztem.

[5] Tapu No. 1000. 73, 74.

[6] I. Károly (1316), I. Lajos (1359, 1368), Mária (1385), Zsigmond (1389, 1391, 1394, 1397, 1405, 1408, 1409, 1410), Hunyadi János (1447, 1448), I. Mátyás (1465), II. Ulászló (1495, 1496), II. Lajos (1521, 1526). E 19 eseten kívül lehettek olyanok is, amikor az uralkodó átvonulásának nem maradt írott nyoma.

[7] Solymosi László: Veszprém megye 1488. évi adólajstroma és az Emuszt-féle megyei adószámadások. VMMK 3 (1984) 142.

[8] Engel 1997, 307, 310.

[9] A garai kaza krstusijai náhijéje, Tapu No. 351, p. 381–385. Az uradalom tartozékainak 1495. évi felsorolása: Df. 233 315.

[10] Engel 1997. 308, 310.

[11] Engel Pál: Az ország újraegyesítése. Századok 122 (1988) 112–113. Az alább említened személyekre, méltóságokra és várakra ugyanő: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I–II. Bp. 1996, a megfelelő neveknél, ill. helyeken.

[12] 1340-től anyai örökségként a Dráván túli Ebres, amelyhez a 15. században tíz falu tartozott, köztük Bogdása. Alsáni 1320-ban Szavát szerezte (GYÖRFFY 1963, 381), de valószínűleg nem sokáig volt a családjáé, mert később a somogyvári apátság kezén találjuk.

[13] A. VI. 588. 1363-ban azonban Monostort egy nemesi rokonság (nobiles de Monustor) birtokának mondják (Dl. 5105, 6483), és 1390-től egy hozzájuk nem kapcsolható család kezén találjuk (Zs. I. 1660).

[14] Címerük, a „sárkánykígyó” alapján származtathatók a Hermán nemből, Z. V. 606.

[15] Ősük Németi nb. Herbord fia Hektor volt, aki 1296–1330 között szerepel: T. Smiciklas: Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae ac Slavoniae. II–XVIII, Zagrabiae, 1904–1990. VII. 242. A család genealógiájához alapvelő: Dl. 101 881. Vö. még Holub József: A kisasszonyfalvi Istvánffy-család. Turul 27 (1909) 112–123.

[16] Származásuk egy 1300 táján élt Károlyig vezethető vissza: Dl. 101 881.

[17] A Vékiek leszármazása 1347-ig (A. V. 87) világos, de az 1392-ben feltűnő Bodolyai Péter mestert (Zs. I. 2604), aki a vagyont elítéléséig birtokolta, nem tudom hozzájuk kapcsolni.

[18] Df. 259 862.

[19] 1397-ben adnak túl rajta, Zs. I. 5019.

[20] A Pécz nemzetség Apponyi ágának az Apponyi grófok családi levéltárában őrizett oklevelei. I. Bp. 1906. 86.

[21] GYÖRFFY 1963, 259.

[22] civitas, Decreta regni Hungariae 1301–1457. Bp. 1976. 112.

[23] Zs. I. 10 (a Matucsinaiak szatmári birtokainak elkobzása); Siklósra Békefi Rémig: A pásztói apátság oklevéltára

1342–1812. Bp. 1902. 266.

[24] Valpóról 1397-ben tudjuk meg, hogy egykor Szeglakié volt, Zs. I. 4727.

[25] Zs. II. 2679.

[26] Zsigmond július 20-án Dobor vár alatt keltez (in descensu nostro campestri sub castro Dobro [!], Df. 219406).

[27] Thuróczy I. 209. A bosszú motívumára ő is utal (prout reginalis exposcebat furor), de a kivégzést szerinte Zsigmond rendelte el. Akármint volt is, arra semmiképp sincs okunk, hogy Thuróczy elbeszélését, mint Mályusz Elemér tette (Zsigmond király uralma Magyarországon. Bp. 1984. 279, 50. jegyzet; Thuróczy II/2. 234), mindenestül merő kitalálásnak tekintsük. A leírás ehhez eleve túlságosan konkrét és precíz.

[28] Leleszre Géresi Kálmán: A nagykárolyi gróf Károlyi-család oklevéltára. I. Bp. 1882. 470; Mária pécsi tartózkodására Zs. I. 3893.

[29] Zs. I. 4653.

[30] Zs. I. 5019.

[31] Ezeket sorolja fel birtokaiként a Treutel Miklóssal 1396-ban kötött örökösödési szerződésben: Zs. I. 4284. A legtöbbhöz azonban kisebb-nagyobb uradalom is tartozott, Vöröstóhoz például – mint a 16. században kiderül – a mai Tótújfalu területe négy helységgel.

[32] Zs. II. 2806.

[33] Oklevél 1403-ból csak Nekcse, Pata és Pély eladományozásáról maradt fenn: Zs. II. 2757, 2806. Nekcsei hosszú ellenállását a király 1407. évi adománylevele beszéli el, Zs. II. 5593.

[34] Birtokaikat, köztük Osztyént Maróti János kapta, Zs. II. 2917, 3067.

[35] Zs. II. 2730.

[36] Baranyai birtokaikra Zs. II. 2679, 2761.

[37] Mindössze egy baranyai, egy valkói és egy pozsegai familiárisa jószágvesztéséiöl van adat: Zs. II. 2682, 2743, 2765. A jobban adatolt északkeleti megyék példája azonban mutatja, hogy az efféle birtokelkobzások tömegesek voltak.

[38] Zs. I. 1193.

[39] Zs. I. 1660, 2705.

[40] Mátyás 1467-ben elkobozta vagyonát, és a Rozgonyiaknak adta, de legkésőbb 1471-ben visszaadta Kórógyinak.

[41] Kubinyi András: A nagybirtok és jobbágyai a középkor végén az 1478-as Garai–Szécsi birtokfelosztás alapján. VMMK 18 (1986) 203.

[42] Kovácshida nélkül, amelyet 1500 táján a pécsi káptalan kapott meg, de az ebresi uradalom hozzá csatolt falvaival.

[43] Dl. 10 678.

[44] 1386-ban a garai csatában a Horvátiak fogságába esett, és 1387-ben Garai seregében harcolt ellenük, Veress Endre: Gyula város oklevéltára (1313–1800). Bp. 1938. 4.

[45] 1398: privilégium, Dl. 8201, vö. Zs. I. 4654, 4727.

[46] Adomány: Zs. II. 2714; iktatás: uo. 3083, 3236; ítélet, uo. 3697.

[47] 1422. máj 8: az Orbonaiak (Kőrös m.) birtokaival együtt zálogul 15 000 aranyft-ért, Dl. 11 210; 1425. nov. 14: a nádor Maródnak ítéli a szomszédokkal szemben Zsigmond 1424. júl. 22-i adománylevele alapján, Dl. 49 043.

[48] A problémakört részletesen világította meg Kubinyi András úttörő tanulmányában: A kaposújvári uradalom és a Somogy megyei familiárisok szerepe Újlaki Miklós birtokpolitikájában. Somogy Megye Múltjából 4 (1973) 3–44.

[49] 1418: Jakcs András leánya, Df. 253 823, föl. 9b; 1429: Dl. 92776.

[50] 1415-ben Hervoja fogságába esett, bizonyára Garai Jánossal együtt, Z. VI. 387; 1428-ban özvegyének familiárisa Tolna megyében, feltehetően simontomyai várnagy, Df. 259969.

[51] Később, 1410 előtt Maróti nevében a kalocsai érsekség birtokait igazgatta mint Csanádi (Érsekcsanád, Bodrog m.) tiszttartó, Z. VI. 77.

[52] Dl. 11 932.

[53] Zs. II. 3244, 3734.

[54] Vö. 1416: Z. VI. 400, és Z. VII/2. index.

[55] A Baranya megyei birtokokra ld. az 1542. évi dikát; Vöröstóra 1513: Df. 233337.

[56] Zs. II. 7974. Ezek zömét a 16. században is az Istvánffyak kezén találjuk.

[57] Borsa Iván: Egy középnemesi család a középkori Somogyban. Az Antimus család, elődei és rokonai. Somogy Megye Múltjából 11 (1980) 21.

[58] Kubinyi András: A megyésispánságok 1490-ben és Corvin János trónörökösödésének problémái. VMMK 16 (1982) 169.