Cikkek

Kőfalvi Tamás: A pécsváradi konvent hiteleshelyi munkaszervezése az Árpád-korban

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 8.

Tanulmányok Petrovich Ede tiszteletére

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001.

ISSN 1219-4077

Szerkesztette: Font Márta – Vargha Dezső

77–85. pp.

Kőfalvi Tamás

A pécsváradi konvent hiteleshelyi munkaszervezése az Árpád-korban

Work organization of the Pécsvárad convent during the Árpád-dinasty

A hiteleshelyek a középkori magyar joggyakorlat egyik legfontosabb színterét jelentették. Lényegében a Nyugat-Európában kialakult és elteljedt közjegyzőség feladatait látták el, és mint ilyenek, az európai jogtörténet szempontjából kuriózumnak tekinthet ők. Napjainkra számos hiteleshely működéséről, oklevéladó tevékenységéről olvasható[1] hosszabb-rövidebb tanulmány, de egy, a részkutatásokra építő, modem szintézis elkészülte egyelőre még várat magára.[2]

Bár a középkori Magyarországon hiteleshelyi feladatokat ellátó egyházi intézmények palettája igen színes, a legjelentősebb székeskáptalanoktól egészen a magánkegyuraság alatt álló konventekig terjedt, mégis közös jellemzőjük volt, hogy működésük alapját a beléjük vetett bizalom jelentette.[3] Ezt a bizalmat természetesen jelentősen befolyásolta a hiteleshely presztízse is, amely viszont természetes módon az egyházi hierarchiában elfoglalt helyükkel állt, ha nem is szükségszerű, de mindenképp szoros kapcsolatban. Minthogy a hiteleshelyi szerepet betöltő szervezetek munkavégzését, illetve e munkavégzésnek a hiteleshelyi közösség életére gyakorolt hatását alapvetően meghatározta az adott hiteleshely jellege, ezért dolgozatomban a hiteleshelyi munkának csupán a bencés regula szerint élő közösségekre gyakorolt hatását próbálom vázolni, a konkrét kérdések kapcsán pedig csak a pécsváradi konvent gyakorlatát vizsgálom.

A hiteleshelyi eljárás két alapvető területe a belső és a külső munkavégzés volt. A belső munka során minden jogi aktus a hiteleshely területén – a káptalanban vagy a kolostorban –, esetleg annak közvetlen közelében[4] zajlott. Erre általában akkor került sor, amikor az ügyfelek keresték fel a hiteleshelyet, hogy szerződést kössenek, végrendelkezzenek, esküt tegyenek, oklevelet írassanak át, letétet helyezzenek el, vagy bármi más, jogi tartalmú nyilatkozatot (fassio) tegyenek. A külső hiteleshelyi munkát ezzel szemben általában külön utasításra végezték a hiteleshelyek, melyet parancslevél (mandatum) formájában kaptak meg, leggyakrabban a királytól, a nádortól, vagy az országbírótól, ritkább esetben a bánoktól, esetleg a megyésispánoktól. A külső munka – pl. határjárás, birtokba iktatás, eltiltás, idézés, tudományvétel (nyomozás) – elvégzéséről és eredményéről a hiteleshely jelentést (relatio) készített, amelyet a felek ügyük folyamán később felhasználhattak. A külső munkavégzés során a hiteleshely által – általában az ügyben eljáró világi megbízott[5] kíséretében – kiküldött személy több napra, de akár egy hétre is kiszakadhatott a káptalan vagy konvent közösségéből. Ezek a megbízások ugyanis gyakran meglehetősen távolra[6] rendelték a kiküldöttet, ahol az eljárás helyszínén, a jogszerűség biztosításának érdekében, nem ritkán több napot is el kellett töltenie. Az oklevél megfogalmazására, leírására, hitelesítésére[7] és kiadására, valamint az eljárási díj[8] beszedésére természetesen a külső munkavégzés esetén is a hiteleshelynél került sor, mégis a külső hiteleshelyi tevékenység számos megoldandó problémát vetett fel a munka megszervezése, illetve a hiteleshelyi közösség életmódjával való összeegyeztetése, nemkülönben pedig technikai kivitelezése kapcsán.

Ha ennek a tevékenységnek a hiteleshelyi közösségre gyakorolt hatását kívánjuk vizsgálni, leginkább csak közvetett adatokra támaszkodhatunk. Ez a probléma a hiteleshelyi oklevelek jellegéből fakad. Mivel ugyanis a hiteleshelyek által kiállított oklevelek is jogi természetű iratok voltak, melyek kiadásáért ráadásul az érintett félnek kellett fizetnie, így ezekbe a dokumentumokba csak ritkán került bele közvetlen információ a munka elvégzésének módjáról, illetve az eljárás nem szorosan jogi természetű eseményeiről. A bencés konventek esetében a hiteleshelyi munkának a közösség életére gyakorolt jelentős hatásairól azonban már azáltal is képet kaphatunk, ha a bencés életet szabályozó Regulának azokat a kitételeit, amelyek a kolostor és a külvilág kapcsolatrendszerét szabályozták, összevetjük a hiteleshelyi munka által teremtett körülményekkel.

Szent Benedek Regulájának[9] hét olyan fejezete van, amelyek közvetve vagy közvetlenül a szerzetesközösség és a külvilág kapcsolatát szabályozzák.[10] Ezekről a szabályokról általában elmondható, hogy a kolostor falait nemcsak fizikai, de igen szigorú spirituális válaszfalként is a közösség és a külvilág közé állítják. A hét említett fejezet közül kettő (50., 67.), teljes egészében azoknak a szerzeteseknek a teendőivel és fegyelmével foglalkozik, akik hosszabb időre hagyják el a monostort. Az ő számukra először is – mintegy hitbeli támaszul – igyekszik megerősíteni a szabályzat azt a lelki köteléket, amely a közösségbe fűzi az útra küldötteket.[11] Ugyanakkor azonban igyekszik elszigetelni is a visszatérőt, akinek először is hálát kell adnia szerencsés megérkezéséért, egyszersmind imádságaiban meg is kell tisztulnia a külvilág romboló hatásaitól.[12] A közösség fegyelme és életmódjának tisztasága érdekében azonban még ennél is fontosabb volt, hogy a visszatérő ne ossza meg tapasztalatait testvéreivel, ellenkező esetben ugyanis büntetéssel kell szembe néznie.[13] A monostortól – munkavégzés vagy utazás miatt – messzire távolodókkal foglalkozik az 50. fejezet is, amely az elrendelt imaórák minden körülmények közti elvégzését írja elő, bár az úton lévők esetében megengedő hangvételű az imaórák időpontjának tekintetében.[14] Rögtön a következő fejezetben (51.) szabályozza a Regula a nem messze távozók kötelezettségét, amikor megtiltja számukra a kolostor falain kívül történő étkezést, kivéve, ha arra az apát külön engedélyt ad.[15] Bár a szöveg kifejezetten csak az étkezéstől tiltja a szerzetest, de ez értelmezhető így is: még enni se egyen a kolostoron kívül. A kolostort hosszabb vagy rövidebb időre elhagyó szerzeteseken kívül a külvilággal a kapus szolgálatra beosztott testvérek tarthattak kapcsolatot. A kapus személyének kiválasztásánál is ez az egyik legfőbb szempont.[16] A kapusokról szóló (66.) fejezetben szintén nagy hangsúlyt kap az elzárkózás igénye, amit a Regula a közösség minden tagjára nézve kötelezőnek tart.[17] Szintén a külvilág betörésének lehetőségét rejtették magukban a kolostorba érkező vendégek, zarándokok. Bár a Regula a közösség számára – a Biblia egyik fontos tanítására támaszkodva – spirituális téren kiemelt szerepet tulajdonít a vendégek érkezésének,[18] a befogadásukkal foglalkozó (53.) fejezetben is érvényesül a közösség védelmének, a külvilág ártalmaitól való elszigetelésének igénye. A vendég befogadását közös imával kell kezdeni, a békecsók csak ezután következhet.[19] Természetesen a külvilág romboló hatású híreit, történeteit az érkező vendégek is behozhatták a kolostorba, épp ezért a testvéreknek tilos volt szóba elegyedni velük.[20] A Regula 54. fejezetének – amelynek bár alapvetően a magántulajdon megjelenésének megakadályozása lehetett a célja – egyik kitétele, mellyel a külvilágból érkező levelek elfogadását is tiltja, szintén a kívülről jövő információk kirekesztését, valamint a külvilághoz fűző kötelékek felszámolását célozza.[21]

Ha tehát a Regula által ideálisnak tartott életmód követelményeit – melyek egyik alappillére a külvilágtól és annak negatív hatásaitól történő elzárkózás volt – összevetjük azokkal a változásokkal, amelyeket a hiteleshelyi tevékenység ellátása okozott a szerzetesközösség tagjai számára, megállapíthatjuk, hogy a hiteleshelyi munka komoly rést ütött a közösség elzártságán, olyan csatornát nyitva meg, amelyen keresztül a szerzetesi és a világi életmód, kultúra és értékrend mindennapi, folyamatos kapcsolatba kerülhetett egymással. A hiteleshelyi feladatok ellátása alapvetően újat hozott a hiteleshelyi ügyintézésbe és oklevéladásba bekapcsolódó szerzetesek számára: megakadályozta őket abban, hogy a világtól teljesen elvonulva és elfordulva, kivonhassák magukat a világi életmód, a népi kultúra hatásai alól.

A pécsváradi konvent esetében ezek után három témát szeretnék röviden érinteni: a hiteleshelyi munka vezetésének és a hiteleshelyi kiküldötteknek a kérdését, valamint az apátnak, a hiteleshelyi tevékenységben betöltött szerepét.

A hiteleshelyi munka, minthogy a jog által szabályozott, az ország jogrendjébe szervesen illeszkedő tevékenység volt, s mivel alapját az eljáró szerv hitelességének megkérdőjelezhetetlensége jelentette, igen nagy felelősséget rótt e munka irányítójára, aki nemcsak a kiadott okiratok jogi tartalmáért volt felelős, de egyszersmind saját közösségének szavahihetőségéért is. Arra nézve, hogy kik vettek részt szorosabb értelemben a hiteleshelyi tevékenységben, ha nem is teljes körűen, de az oklevelek végén szereplő méltóságsorok adhatnak felvilágosítást. Pécsvárad esetében a dékán és a custos az, aki valamennyi méltóságsorban szerepel. Nem könnyű azonban annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy kettejük közül kié volt a vezető szerep a hiteleshelyi munka irányításában. A hiteleshelyi munka szempontjából ugyanis mindenképp kulcsszerepet kell tulajdonítanunk a custos-nak, mivel ő volt az, aki a konvent egyéb értéktárgyai, liturgikus eszközei mellett a hivatalosság legfőbb zálogát, a konventi pecsétet is őrizte, valamint a kész oklevél megpecsételését felügyelte. Az ő elsősége melletti érv lehet, hogy az 1296. szeptemberi oklevél[22] szerint még Péter által betöltött dékáni tisztségbe 1298-ra[23] Bohmylus custos került. Ez érthető is, hiszen a dékán feladatait az oklevéladói munkában szintén jártas custos is képes volt ellátni. Hasonlóképp a custos fontosságát emeli ki az a tény, hogy Hermann apátot 1299-ben még custosként említi egy oklevél.[24] Mindezek ellenére azonban a pécsváradi konvent gyakorlatában mégsem ő, hanem inkább a dékán lehetett a munka valódi szervezője és irányítója. Ezt támasztja alá a hiteleshelyi oklevelek méltóságsora, amely jól tükrözi a benne felsorolt személyek hierarchiáját. Bennük ugyanis a dékán neve mindig az első helyen szerepel, míg a custosé rendre utána következik, sőt nem egy alkalommal[25] a harmadik helyre szorul. Pécsvárad esetében valószínű tehát, még ha ez archaikus jegy is, hogy az oklevélkiadás a dékán irányítása alatt állt, míg a custos, mint a konvent pecsétjének őrzője és felelőse, az oklevelek megpecsételését, hitelesítését felügyelte.[26]

A hiteleshelyek tevékenységének általában jelentős részét tette ki azon eljárások végrehajtása, amelyek során a munkát a kolostor falain kívül, akár többnapi járóföld távolságban kellett elvégezni. Ezen megbízatások teljesítése, a szerzetesi életmód kötelmeinek lazításán túl, a hiteleshelyi munkavégzés szempontjából is jelentős következményekkel járt. Külső hiteleshelyi munkára ugyanis – melynek leggyakoribb típusa a tudomány vétel és a határjárás/birtokba iktatás volt – nemcsak a szerzetesi fogadalom szilárd megtartása miatt, hanem a jogszerűség és hitelesség által megkövetelt szempontok miatt sem lehetett akármelyik szerzetest kiküldeni. A kiküldöttnek ugyanis, amellett, hogy a világi élet csábításainak ellent tudott állni, a lezajlott jogcselekményekről feljegyzéseket kellett készítenie, amelyek alapján aztán a hiteleshely fogalmazója elkészíthette a hivatalos iratot, valamint tisztában kellett lennie a joggyakorlat egészével is, hogy az eljárás során az ügy minden fordulatát megfelelően tudja értelmezni. A hiteleshelyi tevékenység kezdeti időszakában az ilyen jellegű munkák elvégzésére valószínűleg nem volt nehéz embert találni. Később azonban, minthogy a forgalom növekedése és az elintézendő ügyek számának megszaporodása miatt a konvent nem győzte saját emberrel ellátni a külső hiteleshelyi megbízásokat, ezért a szerzetesek helyett kénytelen volt világi papok segítségét igénybe venni.[27] Valószínű, bár a tárgyalt időszak szegényes forrásadottságai miatt tételesen nem bizonyítható, de a későbbi gyakorlat ismeretében legalábbis feltételezhető, hogy külső hiteleshelyi munkával a konvent elsősorban saját falvainak papságát tudta megbízni. A konvent Árpád-korban végzett külső hiteleshelyi munkája kapcsán az alábbi táblázatot lehetett összeállítani:

Az

oklevél

dátuma

A

kiküldött

neve

A

kiküldetés

helyszíne

Az

elvégzendő

munka

A kiszállás v. munkavégzés és az oklevél kiadása közt eltelt idő

1264[28]

Beatus apát

Drauch föld

határjárás és iktatás (határleírással)

-

1273. v. e.

-

Vayzlo

iktatás

-

1280. 03. 29.

-

-

végrendelet

felvétele

-

1280. 04. 18.

-

Jeneu, Naney (Baranya m.)

határjárás és iktatás (határleírással)

-

1296. 09. 15. e.

-

Lonchuk

tudományvétel

-

1296. 11.27.

Dytricus, a Kathl-i egyház papja

 

tudományvétel

2 nap

1300. 04. 02.

István szerzetes, volt zselicszent- jakabi apát

Tulman (Valkó m.)

idézés

5 nap

Ennek alapján a kővetkezők állapíthatók meg: annak ellenére, hogy a vizsgált majdnem fél évszázadból a konvent külső hiteleshelyi működésének mindössze öt hiteles emléke maradt fenn, látható, hogy a későbbi gyakorlattal ellentétben a hiteleshely kiküldöttjének nevét az oklevelek még csak esetlegesen tartalmazzák, csakúgy, mint az eljárás időpontjának jelzését. A külső munka során egy esetben nem Baranya megyei helyszínen járt el a kiküldött, amit az eljárás hosszabb ideje is mutat. Minthogy a többi esetben egyaránt Baranya megyei, méghozzá Pécsváradhoz viszonylag közeli helyeken zajlott az eljárás, így feltételezhető, hogy a kiküldöttek mindössze néhány napot töltöttek kolostorukon kívül, sőt valószínűleg számos esetben egy nap leforgása alatt elvégezték feladatukat, így éjszakára már visszatérhettek társaikhoz. A kiküldetések okai között lényegében minden gyakoribb eset feltűnik, már az Árpád-kor gyakorlatában is. Ezek mindegyike, de különösképp a határjárás megkövetelte, hogy a hiteleshelyi kiküldött pontosan, a később kiállítandó oklevél fogalmazója számára jogilag is érthetően foglalja össze a történéseket, jegyezze fel az adatokat. Ehhez pedig, minden bizonnyal már a korai időszaktól kezdődően, helyszíni feljegyzéseket kellett készíteni.[29] A konventnek az Árpád-korban végzett külső hiteleshelyi munkájáról összefoglalóan elmondható, hogy a szerzetesi kiküldöttek – bár nevük nem szerepel következetesen az oklevelek szövegében – e munka során általában csak rövid időre és nem túl nagy távolságra[30] hagyták el kolostorukat, mellettük pedig már feltűnnek a világi papság soraiba tartozó „kisegítők”, akik azonban majd csak a 14. századtól kezdve játszanak, egyre jelentősebb szerepet a külső munkák elvégzésében.

Az apát szerepe a pécsváradi konvent hiteleshelyi tevékenységében általános megfogalmazásban nem nevezhető jelentősnek. Ez érthető is, hiszen feladata elsősorban a monostor életének irányítása, valamint egyházkormányzati,[31] és földesúri teendőinek ellátása volt. Fennmaradt viszont három érdekes eset, melyek tanulmányozása nemcsak árnyalhatja az előbbi megállapítást, hanem a helyi gyakorlat egy érdekes elemét is felvillantja. E három eset a következő:

1. 1259.[32]

Beatus [pécs]váradi (Waradiensis) apát és konventje tudtul adja: mivel Nadaycha ~ Naydaycha falubeli János fia: Joanka, ínségtől szorongattatva, engedélyüket kérte, hogy a nevezett falu fölött, Jakabbal, Egyeddel és Bozouch-kal szomszédos szőlejét eladhassa, és miután ezen engedélyt – az egyház összes jobbágyának tanácsára – meg is kapta, ismét megjelenve a konvent előtt kinyilvánítja, hogy a szóban forgó szőlőt, az apát és a konvent színe előtt átvett 4,75 márka ezüstért, örök jogon eladja Symianus Zekchu-i polgárnak. Erről az apát és a konvent chirographált és pecsétjükkel megerősített oklevelet adnak ki Symianus számára. Anno Domini M° CC° quinquagesimo nono. Ádám lévén a dékán, Macharias a custos, Renerius a cantor, Farcasius a cellarius, Romanya a nagyobbik (maior), György a kisebbik (minor) comes. [A.][33]

2. 1280. április 26.[34]

István, a [pécs]váradi (Waradiensis) monostor apátja és konventje előtt, egyik részről Sémién ~ Semianus, egykori Zekchu-i villicus, fiával, Bok-kal együtt, és másik fiát, Pétert is képviselve, a másik részről Kis- (de Minori) Kemud-i Syke fia: Golomb megjelenvén, előbbiek kinyilvánítják, hogy a pécsváradi monostor Nadaycha nevű faluja határában fekvő szőlőrészüket, amelyet dél felől a maguk és Telas szoléi, nyugatról Gyok-i Andrásé, északról pedig Jánosé határolnak, az említett Péter beleegyezésével, örök jogon eladják, a Golomb-tól megkapott három márka dénár ellenében. Erről az apát és a konvent, pecsétjükkel megerősített oklevelet adnak ki. Dátum VI0 Kalendas Maii, anno Domini M° CC° octogesimo. Péter lévén a dékán, Bonifác a custos, András a kulcsár (claviger).

3. 1295. március[35]

Symon [pécs]váradi (Waradyensis) apát és konventje előtt Conrardus mester jobbágya, a Bodun falubeli Vörös (rufus) János (gén.: Jhonnis) fia: Péter, a maga és camalis fráterei József és Mour nevében megjelenvén kinyilvánítja, hogy Nadoycha falu határában fekvő, vásárolt szőlejüket, – amelynek keletről Macha mester fia: Mihály, délről Kyskemud-i Golomb comes fiai: Jakab, Byrtolom, Kelemen és Pál, nyugatról az ugyancsak Kyskemud-i Dala, északról pedig Bodun-i Jakab fia: Sebestyén a szomszédai – örök jogon eladták Golomb comes említett fiainak, a tőlük átvett egy márka dénárért. Erről az apát és a konvent, pecsétjükkel megerősített oklevelet adnak ki. Dátum anno Domini M° CC° nonagesimo quinto, in mense Marcio. Péter lévén a dékán, Mátyás a custos, Miklós a nagyobb (maior), Vilmos a kisebb (minor) comes.

Az itt említett három adásvétel, illetve a róluk kiállított oklevél jónéhány közös vonást mutat. Mindegyik oklevél apáti intitulatioval[36] kezdődik, a corroboratioba[37] a ’sigillo nostro' alak helyett a 'sigillorum nostrorum’ kifejezést írták, az oklevelekre pedig ennek megfelelően nemcsak a konvent, hanem az apát pecsétje is rákerült. Ezek alapján megállapítható, hogy a fenti esetekben az apát bizonyos fokig tevőlegesen is részt vett a hiteleshelyi munkában, minthogy a fenti három adásvétel írásba foglalásánál jelen volt,[38] a kiállított okleveleket pedig hivatalos pecsétjével is megerősítette. A hiteleshelyi ügymenetbe történő bekapcsolódása azért is különösen érdekes, mert ezeken az ügyeken kívül személye a hiteleshely kiadványaiban szinte alig érhető tetten. Arra kell tehát gyanakodnunk, hogy e fenti három ügynek valamiért kiemelkedő szerepe lehetett. Szintén nem hagyható figyelmen kívül, hogy az adásvételek időpontjai elég távol esnek egymástól, így az oklevelekben tükröződő eljárásmód valószínűleg hosszú időn át következetesen érvényesülhetett a konvent gyakorlatában. Miért vett részt tehát a mindenkori apát a konvent hiteleshelyi munkájában e három szőlő adásvételnél? A választ talán ezen adásvételek tárgya adhatja meg. Mindhárom alkalommal ugyanis az apátság egyik legjelentősebb bortermő vidékén lévő szőlő – mely ráadásul az apátság Nadica nevű falujához tartozott – kerül eladásra. Ezen ügyekben tehát, minthogy az apátság sem csak hiteleshelyként, hasonlóképp az apát sem elsősorban csak a hiteleshelyi munka legfőbb – bár legtöbbször csak névleges – vezetőjeként, hanem a szóban forgó terület, és a rajta élők földesuraként is érdekelve volt. Személye tehát apáti és földesúri funkciója miatt kerülhetett az ügybe.[39] Az elsőként és a harmadikként említett esetben, az adásvételről kiállított oklevél méltóságsorában egyaránt szerepel a maior comes' és a ’minor comes' tisztsége. Comes címzésükből ítélhetően valószínűleg világi személyek lehettek, akik azonban két alkalommal mégis szerepet kaptak a hiteleshelyi munkában. Minthogy személyük csak az említett két, a konvent előtt zajlott ügyek közt sajátos szerepet játszó esetben tűnik fel, elképzelhető, hogy talán a konvent gazdasági ügyintézői lehettek az említett területen, akik a helyi viszonyok naprakész ismeretének köszönhetően kaphattak szerepet az adásvételek megkötésénél.[40]

A pécsváradi konvent hiteleshelyi munkaszervezéséről összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy bár a hiteleshelyi munka ellátása kapcsán felvetődő problémák esetében is jelentkeztek, és azokat általában a többi hiteleshelyhez hasonlóan oldotta meg, tevékenysége során azonban kialakultak munkavégzésének, munkaszervezésének sajátos jegyei is. Az Árpád-kor időszaka azonban – bár a fennmaradt forrásanyag szűkössége a tényleges hiteleshelyi forgalomnak szinte még felbecslését sem teszi lehetővé – valószínűleg közel sem jelentette a konvent ilyen jellegű tevékenységének már teljesen kiérlelt szakaszát. A hiteleshelyi munkavégzést tekintve ugyanis az igazi áttörést, mennyiségi növekedést Pécsvárad esetében is a 14. század hozza meg, amikor az ügyek sokasága és sokszínűsége által kikényszerítve a konvent munkaszervezése is tovább csiszolódik, még gyakorlatiasabbá válik majd.

Jegyzetek



[1] A teljesség igénye nélkül: Balló István: A hiteleshelyek néhány kérdése hazánk okleveles gyakorlatában (XIII–XIV. század). In: Turul 67 (1994) 117–123. Bilkei Irén: Hiteles helyek Zalában. XIII–XIV. század. In: A Dunántúl településtörténete VII. Szerk.: Somfai Balázs. Veszprém, 1989. 343–350. Bónis György: A közhitelesség szervei Magyarországon és a magyar hiteleshelyi levéltárak. In: Levéltári Szemle (a továbbiakban: LSz) 14 (1964) 125–142. Borsa Iván: A hiteleshelyi eljárás színhelyén készült feljegyzés. In: Levéltári Közlemények (a továbbiakban: LK) 58 (1987) 39–44. Dreska Gábor: A pannonhalmi konvent hiteleshelyének 14. századi oklevélátírásai. In: Mons Sacer 996–1996. Pannonhalma 1000 éve I–III. Szerk.: Takács Imre. Pannonhalma, 1996. I. [a továbbiakban: Mons Sacer] 463–470. Eckhart Ferenc: Hiteles helyeink oklevélkritikája. In: Turul 31 (1913) 158–163. E. Kovács Péter: Az egri káptalan hiteleshelyi és oklevélkiadói tevékenysége az Árpád-korban. In: Archívum. A Heves Megyei Levéltár Közleményei 12. Eger, 1990. 5–43. Gerics József: A királyi kápolna tagjai által folytatott hiteleshelyi tevékenység történetéhez. In: LK 27 (1956) 31–34. Hunyadi Zsolt: A székesfehérvári johannita konvent hiteleshelyi tevékenysége az Árpád-korban. In: Capitulum I. Tanulmányok a középkori magyar egyház történetéből. Szerk.: Koszta László. Szeged, 1998. 33–65. Jáger Márta: Adatok a Somogy megyei hiteleshelyek történetéhez. In: Somogy 1993. 54–59. Juhász Kálmán: Egy dél-alföldi hiteleshely kiadványai. Aradi regeszták. In: A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai 31–32. Gyula, 1962. Koszta László: A pécsi székeskáptalan hiteleshelyi pecséthasználata a XIV. század közepéig. In: LK 67 (1996) 51–60. Uő.: A pécsi székeskáptalan hiteleshelyi tevékenysége 1353-ig. Szeged, 1997. (PhD disszertáció) Uő.: A pozsegai káptalan hiteleshelyi tevékenysége 1353-ig. In: Századok 1998. 3–46. Köblös József: A fehérvári káptalan vonzáskörzete a középkor végén. In: A Dunántúl településtörténete VII. Szerk.: Somfai Balázs. Veszprém, 1989. 351–370. Kumorovitz L. Bemát: A leleszi konvent oklevéladó működése 1569-ig. In: Turul 42 (1928) 1–39. Uő.: A leleszi konvent országos levéltára. In: LK 10 (1932) 223–255. Mezey László: A hiteleshely a közhitelüség fejlődésében és III. Béla szerepe. In: Középkori kútfőink kritikus kérdései. Szerk.: Horváth János és Székely György. Bp., 1974. 315–332. Miklósi Zoltán: Hiteleshely és iskola a középkorban. In: LK 18–19 (1940–41) 170–178. Parlagi Márton: A bácsi káptalan hiteleshelyi tevékenysége az Árpád-korban. Szeged, 1998. (Kézirat) Sill Ferenc: A vasvár-szombathelyi káptalan hiteleshelyi tevékenysége. In: Vas megye múltjából. Levéltári évkönyv 1. Szerk.: Horváth Ferenc. 1976. 20–60. Sipos Gábor: A kolozsmonostori konvent hiteleshelyi tevékenysége. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. Szerk.: Csetri Elek, Jakó Zsigmond, Tónk Sándor. Bukarest, 1979. 33–50., 215–219. Solymosi László: A bencés konventek hiteleshelyi oklevéladásának kezdetei. In: Mons Sacer 481–498. Uő.: A hiteleshelyi pecséthasználat kezdeteihez. In: Magyar Herold Nr. 1. Szerk.: Kállay István. Bp., 1984. 91–140. Szakály Ferenc: A szekszárdi konvent hiteleshelyi és oklevéladó működése 1526-ig. In: Tanulmányok Tolna megye történetéből. 1 (1969) 9–60. Tóth Ildikó Éva: A boszniai káptalan hiteleshelyi tevékenysége 1353-ig. Szeged, 1997. (Kézirat) Tóth Szabó Pál: A jászói konvent mint hiteleshely a középkorban. Turul 21 (1903) 110–119. Trostovszky Gabriella: Az esztergomi káptalan XIII–XIV. századi oklevelei az Országos Levéltár Diplomatikai Levéltárában. In.: LK 60 (1989) 57–81. Turbók Anita: A kalocsai székeskáptalan rövid története és hiteleshelyi tevékenysége az Árpád-korban. Szeged, 1998. (Kézirat)

[2] A múltban elkészült szintézisek közül megemlíthető: Jemey János: A magyarországi káptalanok és konventek mint hielmes és hiteles helyek története. In: Magyar Történelmi Tár II. Pest, 1855. Érdújhelyi Menyhért: A közjegyzSség és hiteles helyek története Magyarországon. Bp., 1899. Stolcz Alfonz: A hiteles helyek és azok jelentősége a középkorban Magyarországon. Újvidék, 1912. Ezek azonban mára lényegében elavultnak tekinthetők. Ma is használatos alapmű azonban: Ferenc Eckhart: Die glaubwürdigen Orte in Ungam im Mittelalter. In: Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtforschung IX. (1914) 395–558., mely azonban magyar fordításban, alapvető volta ellenére sem látott mindmáig napvilágot, leszámítva azon kis töredékét, melyet a szerző a Magyar Tudományos Akadémia 1913. nov. 10-ei ülésén mutatott be, és amely megjelent: Századok 47 (1913) 641–655. Bár nem törekszik teljességre, meg kell még említeni: György Bónis: Les autorités de foi publique et les archives des ’loci credibiles’ en Hongrie. In: Archívum XII. Paris, 1961. 87–104.

[3] Jól bizonyítja ezt, hogy a hiteleshelyi tevékenység első ismert törvényi szabályozása épp a korábbi visszaéléseknek kívánja elejét venni a hiteleshelyi embereknek az ügymenetbe történő bevonása révén. Az Aranybulla 1231. évi megújításának 21. cikkelye ugyanis kimondja, hogy „...mivel az országban sokan szenvednek sérelmet a hamis poroszlók miatt, ezek idézései vagy tanúbizonyságai ne legyenek érvényesek, csak a megyés püspök vagy a káptalan tanúbizonysága által (...), s a meggyanúsított poroszló is csak ezek tanúbizonysága által tisztázhassa magát...” In: Történelmünk a jogalkotás tükrében. Bp., 1966. 97. A könnyen befolyásolható – általában kis létszámú - konventek hiteleshelyi működését pedig, amikor a beléjük vetett bizalom megingott, Nagy Lajos 1351. évi törvénye 3. cikkelye betiltja: „A kisebb konventek is álljanak el a birtokok öröksége tárgyában készítendő leveleiknek kibocsátásától, és pecsétjüknek ne legyen semminemű ereje.” Corpus Juris Hungarici – Magyar Törvénytár 1000–1526. Bp. 1899. (a továbbiakban: CJH) 171.

[4] Biztosan így volt ez azokban az esetekben, amikor olyan nagyszámú tanút felvonultató tudományvételek, eskük felvételéről volt szó, hogy a kolostor falain belül nem lehetett az eljárást végrehajtani. Ilyen történt Pécsváradon valamikor 1294 és 1296 között, mikoris Zenthgal-i Ambrus fia: Jakabnak és társainak, Bolosey fiai: Máté, Péter és Bolosey, Fyzesth nevű faluja ellen elkövetett hatalmaskodását a konvent előtt egyszerre megjelenő 131 tanú bizonyította. (Dl. 47743)

[5] A jogcselekményt szorosan vett értelemben mindig a világi kiküldött végezte – miként azt az oklevelek szövege nyelvtanilag is tükrözi, hisz’ az E/3. személyű cselekvő mindig ő mindazonáltal az eljárás jogszerűségéhez elengedhetetlen volt a hiteleshelyi kiküldött jelenléte, illetve a kettejük által, a hiteleshely előtt tett, egybehangzó beszámoló is.

[6] Pécsváradról az Árpád-korból fennmaradt esetekben a legtávolabbi kiküldetésre 1300. ápr. 2-án került sor, amikor a konventi embernek, a király parancsára, a Valkó megyei Tulman birtokon történő idézésnél kellett tanúskodnia. (Df. 265822)

[7] Minthogy a hiteleshelyek által kiadott oklevelek hitelesítésének legfontosabb eljárása a pecsételés volt, a pecsét valódisága, ereje, hitelessége (autenticitása) jelentette a hiteleshelyi működés alapját. Nem véletlen tehát, hogy Nagy Lajos említett rendelkezése a hiteleshelyi tevékenység végzésétől eltiltani kívánt konventek esetében épp pecsétjük hiteltelenségét mondja ki.

[8] A káptalanok és konventek, hiteleshelyi munkájukért pénzt kaptak. Az egyes eljárásokért, illetve a róluk készült oklevelekért fizetendő összeget már III. András 1298. évi törvényének 75–79., valamint Nagy Lajos 1351. évi törvényének 21. cikkelye is szabályozta. A leleszi konvent esetében lsd.: Kumorovitz L. Bemát: A leleszi konvent pecsételési és oklevéltaxa-lajstromai. In: LK 7 (1929) 312–325.

[9] Az idézetekhez a következő fordítást használom: Szent Benedek regulája. Ford.: Dr. Söveges Dávid OSB. Pannonhalma, 1992. (a továbbiakban: R.). Az egyes fejezetek értelmezéséhez kiváló segítséget nyújt: Söveges Dávid: Magyarázatok Szent Benedek regulájához. Pannonhalma, 1996. (a továbbiakban: Komm.).

[10] Ezek közül az egyik (55. fejezet) az útra küldött testvérek ruházatáról rendelkezik, így, mivel a jelenlegi témához szorosan nem kapcsolódik, nem térek ki rá. (R. 61.)

[11] „Az útra küldött testvérek ajánlják magukat az összes testvérnek és az apátnak imádságába. Az istenszolgálat végén egy imádsággal mindig emlékezzenek meg a távollevőkről. ...” (R. 73.)

[12] „...Visszatérve az útjukról a testvérek azon a napon, amikor visszajöttek, minden imaóra végén boruljanak le az imaterem padlóján, és kérjék mindnyájuk imádságát azokért a hibákért, amelyekbe esetleg útközben rossz dolgok látása és hiábavaló beszédek hallása által beleeshettek. ...” (Uo.)

[13] „...Senki ne merészelje a másiknak elmondani, amit a monostoron kívül látott vagy hallott, mert az a legtöbbször romboló. Ha valaki ezt mégis meg merné tenni, azt a Regula szerint büntessék meg. ...” (Uo.)

[14] „Azok a testvérek, akik nagyobb távolságban dolgoznak, és így nem tudnak a megfelelő imaórára az imateremben megjelenni, és az apát is úgy ítéli meg, hogy ez a helyzet, azok ott a munkahelyen végezzék az istenszolgálatot, és szent félelemmel hajtsák meg térdüket. Hasonlóképpen azok se hagyják el az elrendelt imaórákat, akiket útra küldtek, hanem amint lehet, végezzék el magukban, és köteles szolgálatuk teljesítését ne mulasszák el.” (R. 57–58.)

[15] „Az a testvér, akit bármilyen ügyben küldenek ki, és előreláthatóan még aznap visszatérhet a monostorba, ne merjen ott kint enni, bármennyire is kínálná valaki, hacsak az apát ezt meg nem engedi neki. Ha másként cselekszik, közösítsék ki.” (R. 58.)

[16] „A monostor kapujához rendeljenek egy idősebb okos testvért, aki értelmesen tud szót váltani, és akit éltes kora nem enged elcsatangolni. ...” (R. 72.) Az elcsatangolni (vagari) kifejezést néhányan szövegromlásnak tartják, a tétlenkedni (vacari) alak helyett (ti. a kapus, ha épp nincs semmi dolga, akkor se tétlenkedjék), amelyet azonban szerintem értelmileg meglehetősen erőltetett a kapus „éltes” korához és készenlétet igénylő feladatköréhez kapcsolni, arról nem is beszélve, hogy ez utóbbi alakot tartalmazó kézirat nem is maradt fenn. Vö. ezzel kapcsolatban: Komm. 263.

[17] „...A monostort, ha lehetséges, úgy kell építeni, hogy minden szükséges dolog, mint a víz, malom, kert és különféle műhelyek a monostoron belül legyenek, hogy a szerzeteseknek ne kelljen kint csatangolniuk, ami lelkűknek éppen nem válik üdvére. ...” (R. 72.) Ezt a részt egyébként még hangsúlyosabbá teszi a fejezet záró rendelkezése: „...Azt akarjuk, hogy ezt a Regulát [valószínűleg a szabályzatnak ezzel a fejezettel záruló, egy kisebb részét – K. T.] a közösségben gyakrabban olvassák föl, hogy senki a testvérek közül ne menthesse magát azzal, hogy nem ismeri.” E rendelkezés értelmezése kapcsán vö.: Komm. 265. Itt ismét meg kell említeni a már idézett 67. fejezet záró rendelkezését, mely nemcsak a külvilági tapasztalatairól beszámoló testvérek számára helyez büntetést kilátásba, hanem azok számára is, akik az apát engedélye nélkül hagyják el a monostort.

[18] „Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust, mert ő maga mondja majd egykor: „Idegen voltam és befogadtatok engem.” (Mt 25,35).” (R. 59.)

[19] „...Mihelyt tehát vendéget jelentettek, szolgálatkész szeretettel siessenek elébe az elöljáró és a testvérek. EBször együtt imádkozzanak, és csak azután egyesüljenek a békecsókban. Ezt a békecsókot tehát ne adják eBbb, hanem csak az előrebocsátott imádság után, az ördög cselvetései miatt. ...” (Uo.)

[20] „...A vendégekhez pedig, aki arra parancsot nem kap, semmiképpen se csatlakozzék, és velük beszédbe ne elegyedjék, hanem ha találkozik velük, vagy meglátja őket, alázatosan köszönjön, amint mondottuk, és áldáskérés után menjen tovább azzal a megjegyzéssel, hogy neki nem szabad a vendéggel beszélgetnie.” (R. 60.)

[21] „Semmiképpen se legyen szabad a szerzetesnek sem szüleitől, sem bárki mástól, de egymástól sem akár levelet, akár eulógiát vagy bármi csekély ajándékot elfogadnia vagy adnia az apát engedélye nélkül. ...” (Uo.)

[22] DL 86881

[23] DL 76178

[24] DL 76181 Meg kell jegyeznünk azonban, hogy Hermann apáti méltóságáról először 1314-ből értesülünk (Anjou-kori Oklevéltár [a továbbiakban: AOkl.] III. 1311–1314. Szerk.: Kristó Gyula. Bp.-Szeged, 1994. 804.), sőt egy 1302-ben kiadott konventi oklevél kulcsárként (claviger) említi (AOkl. I. 1301–1305. 334.). Bizonyos tehát, hogy apáttá választását nemcsak custosként szerzett befolyásának és tekintélyének köszönhette.

[25] DL 76152, DL 86837, DL 860

[26] Solymosi László a bencés konventek hiteleshelyi oklevéladásának kezdeteit vizsgálva állapította meg: „...az adatok az oklevelekben felsorolt tanúkkal, tisztségviselőkkel és a többi szerzetessel együtt nem igazolják, hogy a custosnak különösebb szerepe lett volna a bencés konventek kezdeti oklevéladásában, hogy a formálódó hiteleshelyi működés aktív vezetője lett volna. Az apátnak, még inkább a perjelnek vagy dékánnak és az iskolamesternek (magister) volt meghatározó része a hiteleshelyi tevékenység kibontakoztatásában.” (Solymosi i. m. 490. és kiváltképp 75. lábjegyzete.)

[27] Ez a folyamat a 15. századra oda vezetett, hogy Mátyás királynak törvényben kellett kimondania: „...a káptalanból egyedül csak kanonokot, a konventből pedig csakis papi hivatalt viselő szerzetest, és senki mást nem szabad a végrehajtásokra kiküldeni.” 1486. évi 10. törvénycikk. In: CJH 413–415. Hasonló céllal született egyébként már Zsigmond 1435. évi 2. dekrétumának 8. cikkelye is.

[28] Ezt az eljárást csak egy IV. Béla által kiadott oklevél őrizte meg, említés formájában, melyet azonban 1399-ben hamisnak nyilvánítottak, így valószínűleg a benne említett pécsváradi oklevél is koholmány. Vö.: Karácsonyi János: A hamis, hibáskeltü és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig. Bp., 1902. 22.

[29] Ilyen feljegyzések a pécsváradi konvent gyakorlatából sajnos nem maradtak ránk, készítésük és használatuk azonban ennek ellenére is valószínűsíthető. Ezen irattípust elemzi, a leleszi és a kolozsmonostori konvent tizenhat, 1374/1379 és 1524 között készült emléke alapián: Borsa Iván: A hiteleshelyi eljárás színhelyén készült feljegyzés. In: LK 58 (1987) 39–44.

[30] A nem túl távoli kiküldetésekre a 14. századtól majd az is magyarázatul szolgál, hogy törvény mondta ki: külső hiteleshelyi munkára mindig az adott területhez legközelebb fekvő hiteleshely emberét kell kiküldeni. I. Lajos 1351. évi törvényének 22. cikkelye. In: CJH 179.

[31] E téren betöltött szerepének jelentőségét jól bizonyítja, a XIII. század első felében többször is jelentős pápai megbízásokat kapott, így például 1215-ben (A pannonhalmi Szent Benedek Rend története I–XII. Szerk.: Erdélyi László, Sörös Pongrácz. Bp., 1902–1916.) I. 632–633. (46. sz.), 1218-ban (Uo. 644. 56. sz.), 1225-ben (Uo. 663–667. 76. sz.), 1225. március 10-én (Uo. 677. 77. sz.) és 1227-ben (Uo. 683–684.).

[32] Eredetije: SÚA Bratislava (Pozsony) Révay cs. lt. Sirmium 1. 3. (DF 259485) Chirographuma: AB CD. A chirographum és a kezdő B betű, valamint a betüszárak szépen díszítettek. Alján a konvent kerek pecsétje ép, az apát mandorla alakú pecsétjének alsó harmada és jobb széle hiányzik. Mindkettő hártyaszalagon függ. Kiadása: Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius. Kiadják Nagy Imre, Paur István, Ráth Károly és Véghely Dezső I–V. Győrött 1865–1873, Ipolyi Amold, Nagy Imre és Véghely Dezső VI–VIII. Bp., 1876–1891. I–VII. Bp., 1878–1920. (a továbbiakban: HO.) VI. 99–100. (64. sz.).

[33] A pécsváradi konvent Árpád-korból fennmaradt hiteleshelyi oklevelei közül ez az egyetlen, mely arengat tartalmaz.

[34] Eredetije: SÚA Bratislava (Pozsony), Révay cs. Gyulay lt. 201. (DF 259737). Wenzel XII. szerint két, hártyaszalagon függött pecsétje elveszett. Kiadása.: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. Közzé teszi: Wenzel Gusztáv I–XII. Pest-Bp., 1860–1874. XII. 316–317. (263. sz.).

[35] Eredetije: SÚA Bratislava (Pozsony), Révay cs. Gyulay lt. 2. 22. (DF 259760). HO. VII. szerint két, hártyaszalagon függött pecsét nyomaival. Kiadása: HO. VII. 240. (194. sz.).

[36] Az oklevél kiadójának önmegnevezése.

[37] Az oklevél szövegének azon formulás része, mely az oklevél hitelesítésének módját tartalmazza.

[38] Jelenlétét az első esetben még inkább kihangsúlyozza, hogy az eladó nemcsak a konvent, de kifejezetten az apát engedélyét is kérte.

[39] A pécsváradi konvent gyakorlatában sem érvényesült tehát az az elv, hogy a hiteleshelyek, saját ügyben hitelt érdemlő oklevelet nem adhattak ki. Vö.: Szakály Ferenc i. m. 13.

[40] Sajnos, e két tisztség előfordulására a későbbi időkből sincs több példa, pedig 1336 szeptembere és 1337 márciusa között három olyan adásvételről is tudunk (1336. 06. 12. – DL 87059, 1336. 09. 02. – DL 87061 és 1337. 03. 22. – DL 87065), melyek során a váradi egyház területén, a Mytharimal nevű helyen, sőt egyik esetben az apát kifejezett beleegyezése mellett, szőlő eladására került sor. Az is igaz azonban, hogy az ezekről fennmaradt oklevelek mindegyike pátens formájú, tehát nemcsak a kérdéses két tisztség előfordulásáról, de az adásvételekről esetlegesen később kiállított privilégiumok egyéb jegyeiről (intitulatio, corroboratio, megpecsételés) sem adhatnak felvilágosítást.