Cikkek

Fedeles Tamás: A Congregatio Missionis magyarországi története (1686–1926)

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 8.

Tanulmányok Petrovich Ede tiszteletére

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2001.

ISSN 1219-4077

Szerkesztette: Font Márta – Vargha Dezső

107–127. pp.

Fedeles Tamás

A Congregatio Missionis magyarországi története (1686–1926)*

The history of the Congregatio Missionis in Hungary (1686–1926)

A Baranya Megyei Levéltárban – Dr. Rajczi Péter segítségével – egy érdekes kéziratot találtam a lazaristák magyarországi történetével kapcsolatban. A kézirat címe: „A Missiótársaság – közönsg. Lazaristák – és a magyarok”. A kézirat tartalmilag két részre tagolódik, az első a szerzetesrend 18. századi magyarországi történetével foglalkozik, míg a második a rend 19. századi históriájáról közöl adatokat. Ezen forrás felhasználásával – és természetesen az ide vágó szakirodalom segítségével – megpróbáltam a kongregáció magyarországi történetét felvázolni az első rendház létrejöttétől (1762) a magyar rendtartomány megalakulásáig (1926). Eddig a rend magyarországi történetéről csupán egyetlen kiadvány – Janisch Mihály: A Missióspap. Székesfehérvár, 1943. – jelent meg magyar nyelven, azonban ez csak egy szűkszavú, népszerűsítő „brossúra”, amely valójában olyan ifjaknak íródott, akik potenciális jelöltek voltak a rendhez való csatlakozásban. Így nem is várható ettől a kis könyvtől, hogy részletesen tárgyalja a lazaristák magyarországi történetét. Felkerestem Tóth István lazarista atyát, a budapesti rendház (Ménesi út) házfőnökét, aki közléseivel, külföldi kapcsolataival sok segítséget nyújtott munkám során. Sajnos, a szerzetesrend magyarországi iratállománya teljesen megsemmisült, ezért sok helyen csak hipotéziseket tudtam felállítani.

A lazarista rend Magyarországon a 18. század folyamán[1]

E század a magyar katolikus egyház történetének egyik igen kiemelkedő szakasza volt. Buda felszabadulása (1686) után megindult a törökök fokozatos kiszorítása az ország területéről. A visszafoglalt részeken megindulhatott az egyházmegyék újjászervezése, az elpusztult, rombadőlt templomok, egyházi épületek újjáépítése és természetesen a vallási élet ismételt felvirágzása.[2] A katolikus klérus feladatai megnövekedtek, hisz egyrészt el kellett látnia a visszafoglalt, másrészt az ortodoxok uniójával a katolikus egyházszervezethez csatlakozott szerb (1687), kárpátukrán (1689) és román (1697, 1700) területeket is.[3] A szerzetesség – az előző évszázadban megindult – prosperitása tovább folytatódott, közülük is kiemelkedtek: a jezsuiták, a piaristák, a ferencesek és a pálosok.[4] Új szerzetesrendek is megtelepedtek az országban: szerviták, kamalduliak, irgalmasok, rabkiváltó trinitáriusok, a női rendek közül pedig a klarisszák, a Notre Dame kanonoknők, az angolkisasszonyok és az orsolyiták.[5]

III. Károly (1711–40) 1731. március 21-én kiadta a Carolina Resolutio-t, amely a protestánsok vallásügyi helyzetét szabályozta oly módon, hogy teljesen a katolikus egyház alá rendelődtek. 1733-ban felállította a lelkészpénztárt (Cassa Parochorum), amellyel az alsópapság anyagi helyzetén igyekezett javítani.[6] Az évszázad utolsó negyedében bontakozott ki fokozatosan a felvilágosult abszolutizmus azon törekvése, hogy a katolikus egyházat államegyházzá tegye. Mária Terézia (1740–80) 1758-ban felvette az „Apostoli király”-i címet, amellyel igényt formált az egyház ügyeibe való egyre közvetlenebb beavatkozásra.[7] 1767-ben kiadta a Placetumot, 1769-ben a kolostorok számát csökkentette, majd 1770-ben maximálta a koldulórendek taglétszámát, és elrendelte, hogy 25 éves kora előtt a szerzetesek ne tehessenek fogadalmat. Végül megtiltotta a rendeknek, hogy pénzt küldjenek generálisaiknak.[8]

Az államegyházi politikát radikális formában csak II. József (1780–90) valósította meg. 1780-ben felújította a királyi tetszvényjogot, a szerzetesrendeket függetlenítette Rómától, és a külföldön élő rendfőnököktől. Ez évben látott napvilágot a türelmi rendelet (Edictum Tolerantiale) is. 1782 januárjában feloszlatta a karthauzi, kamalduli, kapucinus, karmelita és klarissza, majd később a bencés, premontrei, cisztercita, pálos, ferences és domonkos rendeket.[9] Az intézkedés súlyát érzékelhetjük a következő adatokból: 1770-ben Ausztria és Magyarország területén 2163 kolostor működött, míg 1786-ban már csak 1425.[10]

A lazaristák először a török kiűzése után érkeztek Magyarország területére[11] Sobieski János lengyel király (1674–96) felszabadító hadaival, mint tábori lelkészek.[12] Ők valószínűleg a lengyel csapatokkal hagyták el az országot. Ezután csak több mint két évtized múlva tűntek fel ismét hazánkban, amikor a magyar országgyűlés (1723) befogadta a rendet a kapucinusokkal, karmelitákkal, irgalmasokkal, szervitákkal és az orsolyitákkal együtt. A recipiált rendeket kötelezték évi 12 szentmise bemutatására a király lelki üdvéért.[13]

Ezt követően hosszú pausa következett, ugyanis ezután csak 1762-ben érkeztek ismét Magyarországra a misszióspapok. Az elemzett kézirat első része ezt az időszakot tárja elénk, ezért a következőkben ennek segítségével folytatjuk vizsgálódásunkat.

A forrás tartalmilag két fő részre tagolódik, melyet írója római számokkal jelzett (I.–II.).[14]

Az első rész címe: A missiótársaságnak az Osztrák és Magyar birodalomban történt letelepedéséről 1760.[15] A cím alatt a következők állnak zárójelben: Memoires de la Congregation de la Mission. 1.413.[16] Ez minden kétséget kizáróan jelzi, hogy a kongregáció történetéről szóló francia munka a kézirat szerzőjének rendelkezésére állt.[17] A felhasznált munka címe arra enged következtetni, hogy az író bírta a francia nyelvet. A mű valószínűleg a forrás szerzőjének rendházában is megvolt, de az is elképzelhető, hogy a rend franciaországi központjában – Párizsban – akadt a kezébe. A francia művet a szerző megbízhatónak tartotta, pontos adatokkal kívánta „megrajzolni” a lazaristák betelepedését az Osztrák-Magyar birodalomba.

A teljes kézirat címe és a második rész tartalma szükségessé is tette, hogy a szerzetesrend ezen országokban való első megtelepedéséről alapvető információkat közöljön. Az a formai elem, hogy az alapul vett francia munka címe az els ő rész titulusa után szerepel, bizonyossá teszi azt, hogy csak e rész írásánál használta fel az író.

Először arról ír – a kézirat szerzője –, hogy Migazzi bécsi érsek, Mária Terézia hozzájárulásával lazarista atyákat hívott Bécsbe, a szeminárium vezetésére. Két rendtag érkezett, akik „úgy a francziában mint a német nyelvben jártas ...” emberek voltak, származásukat tekintve lengyelek, Hussárzewski Tamás és Hardelay János. Ezen adatokat a szerzetesrend generális superior-jának, De Brasnak (1747-61), 1761. január elsején kelt leveléből idézte.[18]

Jacquier 1762-ben írt körlevelét idézi, amelyben a lazaristák Magyarországra való betelepüléséről értesülünk.[19] Eszerint az esztergomi érsek a papnevelő intézetének vezetésére szintén a misszióspapokat hívta meg, és a váci püspök is rájuk bízta szemináriumának vezetését.[20] A váci püspöki méltóságot ekkor Migazzi bíboros viselte (1761–85), aki – amint láttuk, 1761-ben Bécsbe hívta a rendtagokat a papnevelés irányítására – bizonyára meg volt elégedve a rendtagok munkájával, hiszen ellenkező esetben nem invitálta volna őket Vácra.[21] Feltételezhetjük továbbá, hogy Barkóczy érsek értesült a lazaristák kiváló munkájáról, amelyet a Pazmaneumban végeztek – akár magától a bécsi érsektől és szerette volna az esztergomi papnevelő intézet képzésének színvonalát növelni. Mindenesetre az biztosan kiderül a kéziratból, hogy – Bécs után – Nagyszombatban[22] és Vácott is rendházuk létesült Mária Terézia uralkodása alatt.[23] Azok közül, akik e három házba lettek küldve, a következők neveit tárja elénk: Koczáni, Tylián, Hussárzewski Tamás és Churchocki Béla.

A váci rendházat Churchocki Béla szervezte meg, és ő vette át a püspöki szeminárium irányítását is.[24] Rövid idő alatt reformokat eszközölt a szemináriumban, amelynek következtében a papnövendékek vallási élete pozitíve változott, sőt a püspök és az egyházmegye lelkipászorai is nagyra értékelték munkáját.[25] »„A semináriumba szigorú fegyelmet hozott be és iparkodott azt a nevelés ezéljának biztosítására fenn is tartani; a magyar ifjúság nem csak a hittudományok csarnokába lett bevíve, hanem egy szersmint az ének-, szertartás- s főleg a papi erényekben is ki lett képezve. ... A növendék papság számára tartott lelki gyakorlata oly mély benyomást tett mindnyájukra, hogy a bibornok, az ő segéd püspöke, a káptalan, és az egyházmegye plébánosai szívükben (szívükben) a legbens őbb nagyrabecsüléssel teltek el iránta.”«[26]

Az első rész befejezéseként a rendházak megszűnéséről értesülünk. Arról szerzünk tudomást, hogy ezen alapítások minimum öt évig működtek, majd nyomtalanul eltűntek a forrásokból. „Ily szép jövőt igérő előzmények után nagyon is feltünő, hogy e három társház a láthatárul egyszerre s minden zaj nélkül eltűnt;...”[27].

A szöveg szerint ez nem II. József rendeletével hozható összefüggésbe, a rendházak eltűnését teljes homály fedi.[28] Valójában 1773-ban ezen rendházakból vissza lettek hívva a szerzetesek,[29] de sajnos ezen intézkedés tényleges okát nem tudjuk a szakirodalom alapján sem meghatározni, ezért kénytelenek vagyunk hipotézisekkel beérni.

A kéziratban szerepelt, hogy irigység és féltékenység támadt a lazaristákkal szemben.[30] Most ha egy pillantást vetünk a Jézus-Társaság nyugat-európai történetére, akkor lehet, hogy nem is járunk távol az igazságtól, ha őket véljük feltételezni az „ármánykodás” mögött. Igen súlyos intézkedéseket foganatosítottak a Jézus Társaság ellen a század második felében. 1752-ben Portugália, 1761-ben Spanyolország, 1767-ben Franciaország és a Nápolyi Királyság területéről, majd 1769-ben Málta szigetéről űzték el őket.[31] A jezsuiták távozása valószínűleg nagyobb lehetőségeket biztosított a misszióspapok számára az említett országokban. XIV. Kelemen (1769–74) 1773-ban feloszlatta a Jezsuita rendet. Ezen intézkedésével a missziókra is igen súlyos csapást mért. Ezután megkísérelték a jezsuiták helyét más misszionáriusokkal betölteni, és ekkor kerültek előtérbe a lazaristák, elsősorban Kína és Levante területén 1783-tól.[32] Az 1781-ben megalapított heidelbergi rendházban élő szerzetesekre bízta Kari Theodor választófejedelem a jezsuiták által irányított kollégiumot. Később több tanári állást is átvettek – feltehetőleg nem csak – a Német Birodalom területén a jezsuitáktól.[33]

Tehát a jezsuiták, miután kiszorultak az említett országokból, Európa többi részén igyekeztek megőrizni pozícióikat, így elsősorban a Habsburg Birodalomban – mint a régió egyik meghatározó államában – is biztosítani igyekeztek – a már fokozatosan csökkenő, ám még stabil – helyzetüket. Egyébként Mária Terézia a jezsuitákat nagyon szerette, és több gyermekét is velük neveltette. 1770-ben egy Madridból hozzáintézett kérdésre – amely a jezsuiták ügyében íródott – azt felelte, hogy neki semmiféle panasza sincs a Jézus-Társaság ellen, mivel az ő országaiban a társaság tagjai kifogástalanul végezték feladataikat, de amennyiben a pápa őszentsége úgy találja jónak, hogy megreformálja vagy eltörli a rendet, ő természetesen nem fog vele szembehelyezkedni. Mindössze ahhoz nem járult hozzá, hogy a jezsuiták vagyona felett az ő országaiban a pápa rendelkezzék.[34] Később a császárné igen megbánta, hogy hozzájárult a rend feloszlatásához. Ezt az intézkedést a Habsburg Birodalomban nem oly precizitással és keménységgel hajtották végre, mint más európai országokban, sőt megfelelő szakemberek hiányában „a volt jezsuiták” még évekig tanítottak a közép- és felsőfokú iskolákban.[35] Itt szükséges megemlítenünk Goetz írását[36], melyben – szinte kizárólag – a már említett „Memoires de la Congregation de la Mission” c. munkára támaszkodott, és – ahogy az előszóban írja – az egész kis dolgozat ezzel a munkával szó szerint megegyezik. Ez a „Memoires” a jezsuiták történetének sötét oldalairól is tartalmaz információkat, mind a kínai missziók árnyoldalairól, mind a lazaristák elleni ágálásukról. Az első vatikáni zsinat idején (1869–70) – Hohenlohe kardinális teológusaként – Rómában tartózkodó Johannes Friedrich használta az említett francia munkát, sőt ebből közölt bizonyos részeket is, amely a „Tagebuch wáhrend des Vatikanischen Konzils” c. alatt nyomtatásban is megjelent. Ez abszolút nem vetett kedvező fényt a Jézus-Társaságra, így ők megpróbálták rávenni a lazaristák generálisát – Etienne-t – e könyv, valamint a „Memoires” megsemmisítésére. Az akció sikeres volt, ugyanis a generális 1872. április 12-én elrendelte, hogy a két szóbanforgó művet a legrövidebb időn belül semmisítsék meg.[37] Ehhez még hozzávehetjük mindkét rend esetében az azonos működési területeket: a szemináriumok irányítását, a missziós tevékenységet, lelki gyakorlatok irányítását és az oktatói munkát.

Ezek csupán hipotézisek, azt, hogy valójában mi is történt, miért tűntek el nyomtalanul a rendházaik, nem tudjuk. Maradjunk itt a forrás állításánál, miszerint „E Missióházak bezáratásának és avval a missótársak eltávolításának okát mély homály borítja; erre nézve semmiféle okmányban sem találhatunk némi felvilágosítást.”[38]

A misszióspapok históriájának alakulása az Osztrák–Magyar területeken 1898-ig

Kevesebb, mint egy generációval a felvilágosodás szekularizáló intézkedései után egy ún. „restaurációs” folyamat kezdődött meg, amely a 19. századi egyháztörténet fő ismérve. A régi szerzetesrendek – kb. 20 kivételével – elkezdték újjászervezésüket, és a régiek mellett számos új kongregáció jött létre a katolicizmus életerejének tagadhatatlan jeleként.[39]

A 19. század első felében megkezdődő gazdasági prosperitás és az európai események[40] hatására egyre inkább előtérbe került a már anakronisztikus rendi struktúra felszámolása, a társadalmi és politikai rendszer megreformálása. A gazdaság és a társadalom modernizálódása, a liberalizmus eszmerendszerének begyűrűzése Magyarországon is kihívást jelentett az egyház számára.[41]

„A jozefinizmus rendszere nagymértékben felelős azért, hogy a magyar katolikus egyház erre a kihívásra nem tudott megfelelően reagálni, a modernizációs folyamatban, a polgári átalakulásban nem tudott igazán konstruktív alakító tényezőként résztvenni.”[42]

Az európai katolikus eszmeáramlatok közül csak a liberális katolicizmus hatása volt jelentős Magyarországon az 1840-es és 1870-es évek között.[43] Miután a Habsburg birodalom megkötötte a konkordátumot az egyházi állammal (1855), nagyobb mozgásteret kapott a katolikus egyház Magyarországon is.[44] Egyházmegyei reformzsinatok üléseztek, megindulhatott a papképzés reformja, a jezsuitákat visszaengedték a birodalomba, és sok új, nőneveléssel és betegápolással foglalkozó apácarendet is meghonosítottak.[45]

A reformok azonban – sajnálatos módon – a kiegyezés (1867) után megtorpantak. Ennek következtében a katolikus megújulás nálunk – a nyugat-európai országokhoz képest kb. fél évszázados késéssel – csak az 1890-es években bontakozott ki.[46] Megkezdődött a papnevelés megújítása, amelynek kezdeményezője Prohászka volt, aki az esztergomi szemináriumban kezdte a reformmunkát az 1880-as években (1882-től).[47] Fokozott figyelmet fordítottak az ifjúság nevelésére, lelki gondozására. Ebben a feladatban nagy szerepet vállaltak a megújult szerzetesrendek. A korábbi pap-tanár típust felváltotta az ifjúsági lelkipásztor korszerű típusa, aki egész életét a fiataloknak szentelte.[48]

A kézirat második részének címe: „A magyar Missiótársaság és az osztrák-német 1852–1900.”[49] Ezen rész további négy egységre tagolódik, melyet a szerző a, b, c, d, betűkkel jelölt.

Az a, egység címe A Misjótársaság másodszori bevonulása az osztrák és Magyar birodalomba és terjeszkedése.[50]

Az irgalmas nővérek[51] 1851-ben Grazban telepedtek le,[52] majd Magyarországon Franciska nővér – gróf Batthyányi Miklós özvegye, Széchenyi István nővére – honosította meg a rendet 1851-ben Pinkafőn.[53] 1852-ben a lazaristák is követték őket, végül 1853-ban létrejött az Osztrák-Stájer rendtartomány is.[54] A tartomány provinciálisa ekkor Schlick Domonkos (1853–65) volt.[55] A grazi rendházban kezdetben három szerzetes tevékenykedett, a provinciális: Schlick Döme, a szeminárium igazgatója: Frecska Antal és egy francia szerzetes, de őt nem nevezi meg a kézirat.[56]

1853-ban alapították Budapesten a Szent István kórházat, melyben Szent Vince leányai teljesítettek szolgálatot. Az alapítás igen fontos esemény volt, melyet az is bizonyít, hogy a hercegprímás celebrálta az ünnepi szentmisét.[57] Az alapítási ceremónia záróaktusaként Nogáll János – a központi szeminárium igazgatója – buzdítást intézett a papnövendékekhez, hogy lépjenek be Páli Szent Vince rendjébe, legyenek misszióspapok.[58] „Az ünnepély végén Nogáll János... felszólítja saját növendék papjait, hogy kérjék a jó Istent a Misjótársaságba való hivatás sz. (szent) kegyelméért, és úgy álljanak be misjótárspapnak, hogy egy pár év múlva meg alakuljon a magyar Misjótársaság édes hazánkban...”[59]

A kéziratíró közli az első lazaristákká lett magyar papok adatait.[60] A magyarok nemtetszését ecseteli – a kézirat – ,akik nem alapíthattak rendházat, noha már öt magyar belépett a szerzetbe. Ezzel szemben Ciliiben már három misszióspap számára engedélyezték az alapítást.[61] Azt sajnos nem tudjuk, hogy valójában hány szlovén lazarista számára alapították a házat Cilliben – valószínűleg elfogadhatjuk a forrás által közölt adatot – de azt igen, hogy 1853-ban ott valóban történt fundáció.[62] Az 1850-es években Bécsben is alapítottak rendházat, ahol Koppy és Stoffer páterek is működtek egy ideig.[63] Schlick provinciális a lengyel rendházakat is az osztrák rendtartományba kívánta betagozni, de kísérlete sikertelennek bizonyult. Így a krakkói rendházból megindulhatott a lengyel provincia megszervezése. A magyar rendtagok értesülhettek a lengyelek eredményes ellenszegüléséről, így megpróbáltak mindent megtenni annak érdekében, hogy létrehozhassák a magyar provinciát: »„Megyünk édes hazánkba megalapítani a magyar Misjótársaságot!«. Igyekezetük azonban hiábavaló volt, provinciális mereven elzárkózott a Magyarország területén történő fundációtól.[64]

1865-ben új rendfőnök került az osztrák provincia élére: a porosz Müngersdorf Vilmos.[65] Az író szerint az új provinciális teljes mértékben azonosult a korszak osztrák politikájával – ekkor járt először Ausztriában – miszerint: „Magyarország jogilag német provinczia csak, azért minden németesítési törekvés, jámbor cselekedet, ellenben mindennémű magyar mozgalom lázadás az egyedül jogos német fönnhatóság ellen. Nem csuda tehát, hogy Müngersdorf úr még mindig botránkozásának ad kifejezést a felett, hogy Magyarországon a magyarosodás és nem a német nyelv részesül előnyben.”[66]

A kézirat ezen megállapítása korrekcióra szorul, hisz 1865-ben már korántsem ez a politikai nézet jellemezte a Habsburgokat. Az idézett rész a Bach-korszak politikájára, politikai felfogására teljes mértékben jellemző volt, azonban a magyar kiegyezést megelőzően két évvel már gyökeresen megváltozott a politikai helyzet. Maga Ferenc József (1848–1916) utasítására ún. „tapogatózó” tárgyalások indultak vezető magyar liberális politikusokkal.[67]

Ezután ismét az újonnan a misszióspapok kongregációjába lépett magyarok adatait sorolja fel,[68] majd az újabb rendházalapításokat említi meg (1878: Wáhring, 1879: Laibach).

1878. szeptember 4-én új generális került a kongregáció élére, Antoine Fiat (1878–1914) személyében. Ez a személyi változás bizakodással tölthette el a rendtagokat a Magyarországon kívánt házalapítást illetően. 1883-ban a generális Bécsben tartózkodott, és ez alkalmat nyújtott arra, hogy a magyar szerzetesek felvessék neki az új rendház alapításának gondolatát. Minden erőfeszítés ellenére ez a megbeszélés is sikertelenül zárult.[69]

A b, egység az 1885 és 1900 között a rendbe lépett magyarok adataival kezdődik.[70] Ezt követően megtudjuk, hogy összesen 46 lazarista papról tud az író 1900-ig.[71] Az bizonyosnak látszik, hogy a forrás szerzője a magyar rendtagok adatainak rögzítésénél vagy nem támaszkodott írott dokumentációra, – mivel több nevet tévesen, hiányosan írt le vagy kéziratot használt fel, és rosszul olvasta a neveket.[72] Ez az alapul vett irat lehetett egy rendház Historia Domus-a, de természetesen más munka is.

A c, egység arról tudósít, hogy a lazaristákat Magyarországra invitálták főpapjaink, sőt József főherceg[73] rendházat akart számukra alapítani hazánkban.[74] „...társunk elmondta a szent püspöknek (t. i. Nogáll János) József főherceg elhatározását... továbbá mutatá Bodó társ a fenséges úr egyik-másik megható levelét, Pilis-Csaba térrajzát, a mit Ő fensége maga rajzolt le.[75]

Megtudjuk, hogy Nogáll János püspök a grazi rendházba látogatott, és igen el volt keseredve a magyar rendtagok helyzete végett.[76] Azt sajnos nem tudjuk, hogy pontosan melyik évben zajlott le ez a látogatás, de az biztos, hogy 1885-ben vagy azután történt. Ezt onnan tudjuk, hogy a kéziratban a következő szerepel: „Bodó társunk felkereste Méltóságát szobájában ...”.[77] Azt pedig már korábban közölte az író, hogy Bodó János 1885-ben lépett be a lazarista rendbe.[78]

Dr. Nogáll János pergamói fölszentelt püspök volt, Lipovniczky István nagyváradi püspök helynöke, a magyar missiótársaság elnöke, a római Aquinói Szent Tamás Akadémiának és a budapesti Magyar Királyi Tudományegyetem Hit- és Bölcsészettudományi karának tanára, ő alapította Nagyváradon a Szt. Vince Intézetet.[79] Ezen intézetre vonatkozó információkat nem találtam a szakirodalomban. A forrásból csak az válik világossá, hogy ez egy fiúnevelő intézet volt. Azonban azt, hogy ez valójában egy papnevelő intézet vagy csak egy intemátus volt-e, nem tudjuk. Jelenlegi tartományfőnök sem tudott többet ezen intézetről, csak azt, hogy ott Szent Vince szellemében neveltek fiúkat.

Az egri érsek – Bartakovics Béla[80] – 1870-ben a lazaristák rendelkezésére bocsájtott egy fiúnevelő intézetet, azonban az osztrák provinciális nem engedte a magyar szerzeteseket Egerbe.[81] A városban egyébként rendelkezésükre bocsájtottak két telket házzal a Fő utcán, továbbá a püspök a szerviták templomát is a misszióspapokra kívánta bízni, mert valami oknál fogva nem volt megelégedve előbbiek tevékenységével. „A bold.. (boldogult) érsek a fájdalmas Anya bucsús templomát is reánk óhajtá bízni, a serviták helyében, mert...?”, tehát a konkrét okot a forrásból sem tudjuk meg.[82]

A rozsnyói püspök egy templomot és két házat építtetett a számukra, de Müngersdorf oda sem engedte a magyarokat.[83] Simor hercegprímás és Trefort kultuszminiszter kérését, miszerint: „adjon a főváros iskolái számára 12 katekétát a magyarok közül...” sem teljesítette a provinciális.[84] Zalka János győri püspök Sopronban kívánt rendházat építeni a lazaristáknak, míg a csanádi püspök Temesvárra hívta őket.[85] Azonban a provinciális ezen ajánlatokat is elutasította a következő indoklással: »„A centrumban, Budapesten nyitok házat, azért ezt nem fogadhatom el.”«.[86]

Hívták a lazaristákat Kalocsára, Kassára, Fiumébe, Erdélybe és Budapestre is, de Müngersdorf a korábbiakhoz hasonlóan reagált.[87] Ezen dolgoknál is szembetűnőbb, hogy József főheceg azon javaslatát, miszerint piliscsabai birtokán telepedjenek le a misszióspapok, is elutasította a rendtartomány feje.[88] „A fenséges urral, úgy a cultur német, mint a franczia, igen műveletlenül bánt. Azért ők csak maradjanak otthon magukat civilizálni, mert elég sajnos, hogy már ötven éve czivilizáljuk mi itt magyarok, őket, az osztrák, sőt franczia urakat, és még is csak a régiek.[89]

József főherceg a többszöri elutasítást megelégelve a pápához fordult, aki a rend generálisát Rómába idézte, és úgy rendelkezett, hogy: »„Pilis-Csabát azonnal el kell fogadniok, és hogy azt akarja XIII. Leó, hogy Magyarországban ki kell terjeszkednie a Misj ótársaságnak...”«.[90]

Teljes joggal feltételezhetjük, hogy XIII. Leó pápa (1878–1903) valóban támogatta a lazaristák Magyarországra történő letelepedését, hisz tudjuk, hogy igen fontosnak tartotta a missziós ügyet. Sőt a szerzetesrendek megújítására is nagy hangsúlyt helyezett, a székhelyükről elűzött közösségeket a letelepedésben és újjászervezésben támogatta.[91] XIII. Leó pontifikátusának különös ismérve volt a szerzetesrendek és kongregációk Rómába koncentrálása, ugyanis a legtöbb vallásos társaságot arra késztette, hogy központi vezetésüket Rómába helyezzék.[92]

A második rész utolsó egysége – d –, az Irgalmas Nővérek magyarországi helyzetét tárja elénk. Magyarországon 2000 – irgalmas néne létét tételezi fel, akik az osztrák provincia iurisdictio-ja alá tartoztak. Nem levelezhettek és beszélhettek magyarul, adót kellett fizetniük az osztrák provinciának.[93] „...német nénék küldetnek ki évrül-évre Grazból, hogy Magyarországban az adót beszedjék. A főnöknők németek, csak elvétve találkozik itt-ott egy-egy magyar.”[94]

Már korábban láttuk, hogy az Irgalmas Nővérek lelki vezetése és igazgatása a lazaristák feladata volt, így érthető a szerző panasza. Sok magyar lazarista működött az osztrák provinciában, akik számára szükséges és lehetséges lett volna egy rendház alapítása Magyarországon. Ez megoldotta volna az irgalmas nénék igazgatásának kérdését, és enyhítette volna a feszült viszonyt – melyet a forrás is közvetít – a magyar és az osztrák rendtagok, ill. a magyar szerzetesek és a provinciális között.

A lazaristák első magyar rendházának létrejöttétől a magyar rendtartomány megalakulásáig

1898-ban megalapították az első magyar missziósházat a lazaristák számára Piliscsabán.[95] József főherceg (1833–1905) építtette, vadászkastélyát alakíttatta át, és mellé egy kis templomot is emeltetett.[96] 1898. szeptember 22-én az egyházmegyei hatóság hozzájárult a lazaristák letelepedéséhez.[97] 1903. szeptember 27-én nyílt meg rendházuk Budapesten, a Gát utcában.[98] Ezt a házat 1919-ben az esztergomi főegyházmegye vette át, és ehelyett a vallásalap új házat és birtokot adott Lakócsán.[99] 1909-ben Budapesten a Nagyboldogasszony út 26. szám alatt missziósházuk, és a Ménesi út 18-ban rendházuk nyílt.[100]

A forrás írója igen erőteljesen hangsúlyozza, hogy a piliscsabai rendház nem osztrák alapítás, ezért nem is tartozik az osztrák rendtartomány joghatósága alá, mivel azt a rend párizsi központjából és – XIII. Leó által – Rómából alapították.[101] A forrás e közlése – véleményem szerint – nem egészen helytálló. A szerzetesrend szervezeti felépítése nem tette lehetővé, hogy házaik teljesen függetlenek legyenek, azaz ne tartozzanak valamely rendtartományhoz. Esetleg feltételezhetnénk, hogy ezen alapításnál Róma a teljes exemptiot alkalmazta – tehát az új ház élén egy nullius abbas, nullius prelatus áll –, azonban ez, tudomásom szerint, a rend történetében azelőtt sem került alkalmazásra és a piliscsabai rendház további története is valószínűtlenné teszi ezen elgondolást. A rend élén a Generalis Superior áll, aki egyben az Irgalmas Nővérek legmagasabb vezetője. A Congregatio Missionis legfelsőbb hatalma a generális nagygyűlés. Az egyes provinciák élén a tartományfőnök, a vizitátor áll, míg az egyes rendházakat a házfőnök (superior) irányítja.[102]

1919-ben az Osztrák–magyar provincia három részre szakadt, és ekkor a három magyar missziósház – és a Jugoszláviában lévő házak – közvetlenül a generális kormányzata alá került.[103] A Német-Ausztriában lévő házak alkották az osztrák provinciát.[104] Így valószínűleg a magyar provincia létrehozásáig (1926) a hazánkban működő lazarista rendházak az Osztrák-Stájer rendtartományhoz tartoztak, de mivel a Tanácsköztársaság okozta felfordulás közepette a magyar szerzetesek nehezen tudták tartani a kapcsolatot a Grazban élő tartományfőnökkel, ezért a magyar házak számára vicevizitátort nevezett ki.[105] Ezt a tisztséget Áronffy Ferenc viselte 1926-ig, akkor ő lett a már önálló magyar rendtartomány provinciálisa.[106]

A forrás terjedelmesen közli az osztrákok germanizáló törekvéseit.[107] Az iskolákban uralkodó magyarellenes nézetet hangoztatja, a német tanárok többsége Magyarországot »„Ausztria Orientalis«-nak nevezte.[108] A piliscsabai rendház főnöke – Medits Nándor[109] írta egy levelében egyik rendtársának, hogy csak németül levelezhetnek és beszélhetnek egymásssal a továbbiakban, mert Müngersdorf megtiltotta a magyar nyelv használatát.[110] A forrás tanúsága szerint az osztrák rendtagok lenézték a magyarokat és országukat: »„Megyünk civilizálni a magyarokat! Barbár misjó vidék számba megy Magyarország. ... Magyarország német Misjótelep ...”«.[111]

1899. december 17-én Bodó János az osztrák rendtartomány provinciálisához intézett iratában „elvileg” megalapította a magyar provinciát, közli a forrás.[112] Ez azonban csak jóval később realizálódott, láttuk már korábban, hogy csak 1919-ben szerveződött meg a magyar viceprovincia, és 1926-ban a magyar rendtartomány.[113] A kézirat ezután a Magyarországon alapítandó rendházakra, ill. az alapítási körülményekre vonatkozóan ad instrukciókat.

»„Azért a provincia alapításról senkinek sem szóljunk semmit most idő előtt, hanem mindenekelőtt két házat alapítsunk: legcélszerűbb volna Nagyváradon és Budapesten, de ha ezt az illető főpapok nem pártolják, akkor másutt, Rozsnyón s Erdélyben, ...”«.[114] A kézirat a leendő nagyváradi ház alapítására ad tanácsokat, és ezzel fejeződik be.[115] Ami ezt az alapítást illeti, csak 1940-ben (!) realizálódott.[116]

1926-ban a magyar rendtartományban 15 misszióspap, 17 világi testvér 15 novícius, illetve papnövendék, 19 gimnazista fiú és 5 teológus működött. A budapesti, Ménesi úti rendházban működött Áronffy Ferenc tartományfőnök. A ház superiorja Guszich Lajos volt, a következő szerzetesek működtek itt. Név szerint: Heindl Vilmos, Puskásy Pál, Horváth Lajos, Barát János, Grőne Lajos, Turcsok Simon, Gazdik László, valamint három segítőtestvér és öt teológus. Piliscsabán Köhler Ferenc volt a házfőnök. Tutz György és Janisch Mihály szerzeteseken kívül 15 szeminarista és három segítőtestvér élt ott.[117] Lakócsán Rebik Izidor házfőnök, Lösch István és nyolc segítőtestvér tevékenykedett.

A kézirat forrásértéke igen jó, hisz a vizsgált időszakot tekintve igen kevés információval rendelkeztünk a szerzetesrendre vonatkozóan. A szerző némely részeknél igen szubjektiven fogalmazott, de ez természetes is egy magyar szerzetes részéről, aki – valószínűleg – a lazaristák grazi rendházában élt, és nap mint nap tapasztalhatta az osztrákok elsősorban a provinciális – ellenszenvét a magyarok iránt.

Sajnos nem tudjuk, hogy ki készítette a kéziratot, és azt sem, hogy mikor írta, így csupán a szövegből tudunk erre következtetni. Az író valószínűleg lazarista pap volt. Ezt egyrészt sejthetjük abból, hogy igen részletesen tudósít egy olyan időszakról, amelyről úgyszólván semmiféle adattal és információval nem rendelkezünk a magyar lazaristákról. Másrészt a forrásból világosan kiderül az a tény, mivel a kézirat folyamán a szerzeteseket úgy említi, hogy „társunk”, a provinciálisról pedig úgy szól, hogy „főurunk”. A harmadik íven pedig arról értesülünk, hogy a szerző magyar illetőségű volt: „Most pedig még azt is kérdezzük meg, hogy hát hívott e minket, magyar misjópapokat valaki, hogy telepedjünk le édes hazánkba...”[118] Az illető a grazi rendházban lakott, amelyet bizonyít a többszöri utalás, pl. „aminek híre ide Graczba is eljutott...”[119] stb.

A szöveg keletkezésének időpontját sem tudjuk pontosan megállapítani. A kéziratban az utolsó dátum 1899 karácsonyára[120] vonatkozik, tehát biztosan ez után keletkezett. Sőt talán tovább is mehetünk, és nyugodtan állíthatjuk, hogy 1900. január elseje után. Az író még nem tudott a budapesti rendház alapításáról – a kézirat tanúsága szerint, amely 1903-ban történt, tehát – véleményem szerint – 1900. jan. 1-e és 1903. szept. 27-e közti intervallumban írta azt. További pontosítási lehetőséget nyújthat a szerző egyik közlése. 1853-ban megalapították a Szent István kórházat – mint láttuk. Ezen ünnepélyes eseményen hangzott el Nogáll János buzdító beszéde a központi szeminárium papnövendékeihez, ti., hogy lépjenek be a misszióspapokhoz. Nem kell attól tartaniuk – vélekedett Nogáll –, hogy osztrák rendházakban kell működniük, hiszen egy-két év múlva úgyis megalakul majd a magyar provincia. Ezután a következő áll a kéziratban, mint egy keserű ténymegállapítás: „Mi azonban fájdalom! noha 50 éve sürgetik, nem teljesült”.[121] A szerző ezen megállapítását, ha szó szerint értelmezzük, s beillesztjük a lazaristák magyarországi történetébe, 1903-ra tehetjük, de mindenképp a Gát utcai ház alapítása előttre.

A kézirat a következőképpen kerülhetett Pécsre. A budapesti rendházak megalapítása (1903, 1909) után a kéziratot – valószínűleg – írója hozta Magyarországra, majd amikor a Budapest, Gát utcai missziósház helyett, Lakócsán kaptak birtokot (1923), és ott missziósházat hoztak létre, a kézirat Somogy megyébe kerülhetett. A lakócsai missziósház valószínűleg a Rákosi-éra alatti államosítások „áldozata” lett, majd a kézirat „enyészettől megmenekülve” került a Baranya Megyei Levéltárba.

FÜGGELÉK

Páli Szent Vince élete és az általa alapított szerzetesrendek megalakulása

Páli[122] Szent Vince 1581. április 24-én született a dél-franciaországi Pouy faluban.[123] 1595-ben apja a daxi kollégiumba adta, ahol a ferencesek irányították nevelését.[124] 1597-ben beiratkozott a toulousei egyetemre, ahol teológiai tanulmányokat folytatott hét éven át.[125] 1598. december 19-én diákónussá, majd 1600. szeptember 23-án Périgeuxben – az ottani püspök nyaralójának kápolnájában – pappá szentelték.[126] 1604 októberében baccalaureátust, majd később – Párizsban – kánonjogi licenciátust szerzett.[127] 1605-ben a Földközi-tengeren török kalózhajók támadták meg azt a hajót, amelyen Vince utazott, Tuniszba hurcolták rabszolgának. Két év múltán megszökött, és visszatért Franciaországba. 1608-ban Rómában élt – Mantorio Péter pápai alkövet házában és folytatta tanulmányait.[128]

1610 tavaszán IV. Henrik (1589–1610) király volt hitvese, Margit királyné lelkészévé nevezte ki, mely tisztséget 1612 májusáig viselte. Ezután Párizs egyik külvárosának – Clichy plébánosa lett.[129] 1613 és 1625 között de Gondi gróf – a francia gályahad admirálisa – gyermekeinek nevelőjeként tevékenykedett, közben 1617-től ellátta Chatillon-les-Dombes plébánosi feladatait is.[130]

De Gondi grófné 16.000 livre összeget helyezett letétbe azon kongregációk számára, melyet a grófi falvakban öt évenként missziót tartanak. 1617 elején sem a jezsuiták, sem az oratoriánusok nem vállalták e feladatot, így a grófné végrendeletében Vincére hagyta az összeget, azzal a kikötéssel, hogy amikor jónak látja, alapítsa meg a misszióspapok társaságát.[131]

1619. február 8-án XIII. Lajos (1610–43) kinevezte a franciaországi gályarabok tábori lelkészévé, ő lett a tábori lelkészek elöljárója. Vince a raboknak kb. egy hónapos missziót tartott, amely biztosan ígéretesnek látszott, hisz Bordeaux érseke 20 szerzetest bocsájtott Vince rendelkezésére a további pasztorációhoz.[132]

1625. április 17-én kelt a Congregatio Missionis alapító oklevele.[133] „Az említett egyházi féfiak nevezett Depaul úr és halála után törvényesen választott utódai alatt az el őírt módon közösségben missióspapok vagy missiós atyák neve alatt élnek”[134]

Párizs érseke 1626. április 24-én jóváhagyta a társaságot,[135] majd XIII. Lajos 1627- ben felhatalmazó levelet írt a kongregáció megalapítására, amelyet a francia parlament 1631. április 4-én cikkelyezett be.[136] A társulat szabályzatát VIII. Orbán pápa (1623–44) 1633. január 12-én erősítette meg a „Salvatoris nostri” bullával.[137]

A de Gondi család 100.000 frankot bocsájtott a kongregáció rendelkezésére. „Az említett gróf és grófné felhatalmazzák Depaul urat, hogy egy éven belül hat vagy több, amint a jelenlegi alapítvány jövedelme engedni fogja, egyházi férfiút keressen és vegyen maga mellé, kiknek tudománya, jámborsága, erkölcsös élete és feddhetetlen jelleme ismeretes...”[138] A következő célokat kellett a társaságnak megvalósítania: "Az említett egyházi férfiak teljes szívvel és lélekkel a falusi nép gondozására szentelik magukat... az egyesület tagjai kötelesek ötévenként bejárni a de Gondi birtokokat, kötelesek gyóntatni, prédikálni...”[139]

A szerzetesrend általánosan használt neve – lazarista – az 1632-ben alapított első párizsi rendházukra utal, ugyanis e háznak Szent Lázár volt a védőszentje.[140] A rend feladatai közé tartozott a pogányok közötti térítőmunka, népmissziók tartása a falvakban, szegénygondozó szeretetegyesületek szervezése és irányítása, papi szemináriumok vezetése, az Irgalmas Nővérek kongregációjának igazgatása, és a nővérek lelki gondozása.[141] VII. Sándor pápa (1655–67) exemptio-ban részesítette a társaságot.[142] A rend tagjai az első időkben nem tettek fogadalmat, nem végeztek közös karimát, ruházatuk alig tért el a világi papok viseletétől.

Szabályzatukat 1658-ban hagyta jóvá a pápa.[143] A tisztaság, szegénység, engedelmesség hármas fogadalma mellett kötelezték magukat a falusi emberek lelkipásztori szolgálatára.[144] A misszióspapok kongregációjának eredetisége elsősorban abban nyilvánult meg – írja Bogaud –, hogy ez volt az egyházban az első és egyedüli papok alkotta társaság, amely teljesen és kizárólagosan a szegények szolgálatára szentelte magát.[145]

Az Irgalmas Nővérek (Szeretet Leányai) kongregációját Vince és Marillac Szent Lujza alapította 1634-ben.[146] A közösség célja a szegény betegek, elhagyott gyermekek, foglyok, öregek, elmebetegek szolgálata volt, amely kés őbb leányneveléssel egészült ki.[147]

A nővérek feladata elsősorban a betegápolás volt: „Különösen annak elsajátítására törekedjenek, hogyan kell gyógyítani az egyes betegségeket, ... tanulják meg a különféle betegségeknek sajátos gyógyszerét,[148] s hogy mikor kell azokat a betegeknek adni...

Ruházatuk: szürkés színű köntös, alatta hosszú ujjú ing, fehér gyolcsból készült kis fejkötő, amely eltakarta a hajat, a fejkötő felett egy fehér vászonból készült ún. szárnyas fejdísz (cornette).[149] Általános főnöknőjük Párizsban székel, és a lazaristák általános rendfőnökének iurisdictio-ja alatt áll.[150] „Szabályaiknak első pontja szerint a társulat özvegyekből s leányokból fog alakulni, kik maguk közül választanak főnöknőt három évre; ugyanazon nővér még a következő három évre is megválasztható, de azontúl e tisztet nem viselheti...[151]

Páli Szent Vince 1660. szeptember 27-én hunyt el. 1729. július 14-én XIII. Benedek pápa (1724–30) boldoggá, majd XII. Kelemen (1730–40) 1737. június 16-án szentté avatta.[152] Vince halálakor a közösség 25 házában 227 szerzetes élt. Franciaországon kívül Itáliában (1642), Írországban (1646), Tunéziában és Algériában (1645–46), Madagaszkáron (1648), Skóciában és Lengyelországban (1651) működtek rendházak.[153] Jolly generális (1673–97)[154] 40 új missziósházat alapított, többek között Kína területén is, ahol 1677-től működtek rendtagok.[155]

A kongregáció szervezete, működése, feladatai

A szerzetesrend szabályzatát maga az alapító foglalta írásba 1658-ban. Ez a regula több, mint 30 évig változatlan és jól funkcionáló volt. Az egyes rendházak élén a superiorok, a provinciák élén a vizitátorok, a kongregáció élén pedig az élethossziglan választott generalsuperior áll négy asszisztensével. A legfelsőbb törvényhozó hatalom a generálisgyűlés, amely minden 12 évben – és természetesen a generális halála esetén – ülésezik. E gyűlés tagjai: a generális és asszisztensei, az egyes provinciák vizitátorai valamint 2-2 képviselő az egyes rendtartományokból. Ezen gyűlések között ül össze az ún. „6-os gyűlés” (Sexennalversammlung), minden hatodik évben.[156] A Congregatio Missionis éppolyan centralizált társaság volt, mint a Societas Jesu. A generális nagy hatalommal rendelkezett, gondoskodott a hivatalok gyakori cseréjéről, hogy viselőik ne tudjanak visszaélni a velejáró hatalommal. Támogatta a denuntiatio („kémkedés”) rendszerét is, mivel így első kézből értesült az egyes provinciák, a rendházak, sőt rendtagok állapotáról.[157]

A rendbe történő felvételt megelőzte egy kb. 14 napos lelkigyakorlat, amely azt volt hivatva megvizsgálni, hogy az illető személyek döntése – ti. hogy lazaristák legyenek – helyes volt-e. A belépést követte a két évig tartó novíciátus, melyet „belső szeminárium”-nak neveztek. Ezen időszakban a jelöltek gyakorlati-vallásos képzésben részesültek.[158] A novíciátust követően a jelöltek letették a szerzetesi fogadalmat, majd ezután hat évig tartó teológiai és filozófiai tanulmányok következtek, amelyek közt a következő studiumok szerepeltek: filozófia, homiletika, dogmatika, morális, egyházjog, patrológia, hermeneutika, liturgika, exegetika, egyháztörténet, francia, német és görög. A tanulmányok abszolválása után a klerikusokat felszentelték, és vagy a missziókban tevékenykedtek, vagy teológia professzorok lettek.[159]

Természetesen a rendtagok életét a regula határozta meg javarészt. A szabályzat különösen a következőkre helyezte a hangsúlyt: napi egy óra csendes ima hajnalban, napi misemondás vagy misén való részvétel – aszerint, hogy az illető felszentelt pap-e –, az Új testamentum és egy másik lelkikönyv olvasása, napi kétszeri lelkiismeretvizsgálat, a breviáriumi imák végzése, hetenkénti gyónás, háromhavonta beszámoló a lelki állapotról, péntekenként önmegtartóztatás, évente lelkigyakorlaton való részvétel.[160] A lazaristák feltétlen engedelmességet tanúsítottak a pápával szemben, a pápaság „védőbástyái” voltak. A rend igen fontos feladata volt mind a protestantizmussal, mind a katolikus egyházon belül fellépő téves irányzatokkal szembeni harc.[161]

A misszióspapok munkaterülete elsősorban a vidék volt, és nem a város. Tekintettel a vidéki lakosság vallási szükségleteire, Vince előírta papjainak, hogy mindennemű mesterkéltség, frázisok és bonyolult filozófiai traktátusok mellőzésével prédikáljanak. Szent Vince utóda Almeras generális röviden összefoglalta a legfontosabb támpontokat a prédikációkhoz, és ez segédkönyvként a rendtagok rendelkezésére állt.[162]

Az egyes országok területén végzett ún. belső missziók októbertől júniusig tartottak (elsősorban az aratás miatt) 2–5 hétig. Naponta három prédikációt és katekézist tartottak az atyák. Egy-egy misszió közös körmenettel és istentisztelettel zárult. A missziók nemcsak a vidéki népesség hitének növelését szolgálta, hanem a klérus (vidéki plébánosok, káplánok) „reformálását” is. A missziók végzéséért sem pénzt, sem ajándékot nem volt szabad elfogadni.[163] Az ún. vasárnapi konferenciákat minden héten megtartották, és ezeken az általános keresztény erényekről, különösen a lelki alaperényekről és a hivatástudatról volt szó. Ezeken a konferenciákon elsősorban klerikusok vettek részt, akik átvettek olyan munkákat, amelyeket a lazaristák közvetlenül nem tudtak végezni (pl. városi missziók).[164]

A klérus reformját segítette elő az is, hogy a lazaristák a szemináriumok teljes teológiai képzését átvették. Ők nem a jezsuiták vagy az egyetemek tudományos tevékenységét kívánták folytatni, hanem a gyakorlati vallásosságra kívánták a hangsúlyt helyezni (prédikáció, katekétika és a szervezés). Franciaországban és számos más országban, ahol a püspökök beleegyezésével átvették a klerikusok nevelését és képzését, szigorú egyházi szellemben zajló, korrekt teológiai nevelést próbáltak megvalósítani.[165]

A kéziratban felsorolt magyar lazaristák adatai

Név

Belépés éve

Honnan

Koppy Lajos

1854

Központi szeminárium

Stoffer Márton

1854

Központi szeminárium

Kovalik Antal

1856

Pazmaneum

Frecska Lajos

1856

Pécsi szeminárium, spirituális

Erdélyi Ignác

1859

Esztergomi főegyházmegye, coadjutor

Medits Nándor

1864

Pannonhalma

Öllé Lajos

1866

Pécsi egyházmegye

Ürge Ignác

1869

Esztergomi fő egyházmegye

Kajdy János

1871

Veszprémi egyházmegye

Dr. Riesner Fidelis

1878

Besztercebánya, teológiai tanár

Lemák Sándor

1879

___

Galambos Kálmán

1881

Esztergomi plébános

Honheizer Gusztáv

1884

Németújvár

Bodó János

1885

Eger

Szabari Mihály

1886

Jászapáti

Mikuláska Kálmán

1886

Nyitrai egyházmegye

Láng Antal

1886

Esztergom

Fischer Jakab

1886

Csanádi egyházmegye

Erthál József

1887

Temesvári szemináriumi aligazgató

Hajdusek József

1887

Esztergom

Pécs Béla

1887

Csanád

Báthora József

1889

Nyitrai egyházmegye

Lollok József

1890

Esztergomi kanonok

Dr. Gröccsel János

1890

Győri egyházmegye

Wilfinger József

1891

Szombathelyi egyházmegye

Misuny József

1892

Nyitrai egyházmegye

Dr. Kovács István

1892

Nagyvárad

Csukovics János

1892

Győri egyházmegye, káplán

Toronyi István

1892

Nagyvárad

Makay Ödön

1892

Kassai egyházmegye

Deuts (v.Dents) Imre

1894

Budapest

Hrebik Izór (Hrebik Izidor)

1894

Nagyszombat

Szűcs Imre

1894

Érsekújvár

Lukasch Oszkár

1896

Temesvár

Puskássy Pál (Puskásy)

1897

Budapest

Schilber Ferenc

1897

Szombathely

Tudsz György (Tutz)

1898

Nagyszombat

Danielik (v. Damélik) József

1899

Esztergom

Szabó N.

1900

Nagyvárad

D.Aronfi N. (Aronffy Ferenc)

1901

Nagyvárad

1854-ben két kispap lépett be a kongregációba a központi papnevelő intézetből. Koppy Lajos, aki a grazi rendházban tevékenykedett, majd klasszika-filológiát tanított Franciaországban: a lillei katolikus egyetemen, majd Nizzában.[166] 1902. augusztus 21-én Grazban hunyt el. A másik illető Stoffer Márton, akiről csak annyit sikerült megtudnom, hogy 1900. július 20-án hunyt el Cilliben.[167]

A laikus testvérek adatai

Név

Honnan

Foglalkozás

Francz Jakab

Eger

csizmadia

Rezek János

Szombathely

asztalos

Lőrincz Vince

Szatmár

csizmadia

Kurucz Jakab

Kassa

cipész

Hallay András

Esztergom

kertész

N. Albert

Pápa

csizmadia

Drobecz István

Szombathely

szabó

Urbán Tamás

Esztergom

szabó

1856-ban két új magyar rendtaggal gyarapodott a kongregáció. Kovalik Antal a bécsi Pazmaneumból lett lazaristává, és egészen 1902. augusztusában bekövetkezett haláláig működött Cilliben. Frecska Antal a pécsi egyházmegyei szemináriumból – ahol hét éven keresztül a papnövendékek spirituálisa volt – került a grazi rendházba. Grazból Franciaországba ment 1877-ben, ahol Meaux-ben – a lazaristák rendi főiskoláján – 1891. március 31-i haláláig teológia morálist adott elő.

Erdélyi Ignácról már több információt sikerült szereznem, hisz róla már a történeti irodalomban is találhattam adatokat. 1828-ban született. Miután elvégezte a szemináriumot, 1854-ben Nagyszombatban pappá szentelték. Négy éven át káplánként szolgálta híveit Ersekvadkerten. 1859-ben tagja lett a kongregációnak. A noviciátus éveit Párizsban töltötte, majd 1861-ben Kínába utazott, ahol 1885. augusztus 15-ei haláláig működött.[168]

Medits Nándor 1864-ben lépett be a misszióspapok társaságába Pannonhalmáról.[169] Ő nem csak Magyarországon volt ismert és tiszteletnek örvendő férfiú, hanem Európa-szerte. Igen jó barátja volt Amold Janssennek, a verbiták alapítójának (1875). Medits generálisának Eugene Boré (1874–78) – engedélyével Isteni Ige Társaságának első novíciusmestere.[170] Az első magyar rendház – Piliscsaba (1898) – házfőnöke, majd az Irgalmas Nővérek igazgatója lett. 1912-ben felépíttette az Apostoli Iskolát Budapesten.

Ürge Ignác 1840-ben látta meg a napvilágot. 1865-ben Esztergomban felvette az egyházi rendet, majd 1869-ben a lazaristák rendjébe lépett. 1880-tól Kínában tevékenykedett, egészen az 1898 júliusában bekövetkezett haláláig.[171]

Öllé Lajos a pécsi egyházmegye területéről csatlakozott a lazaristákhoz 1866-ban. Tevékenységei közül kiemelkednek: a párizsi rendi főiskolán tartott latin előadásai, valamint szemináriumi igazgatósága Krakkóban.[172]

Kajdy János 1871-ben lett rendtag, előzőleg a veszprémi egyházmegyében teljesített szolgálatot. Majd később Törökországban tevékenykedett, részt vett abban a magyar küldöttségben, amely hazahozta II. Rákóczi Ferenc hamvait.[173]

Bodó János 1885-ben lett misszióspap. Kilépett a rendből – azt sajnos nem tudjuk, hogy mikor –, és mint pálos szerzetes tevékenykedett egy ideig. Világi papként végezte be életét Esztergomban.

Wilfinger József 1874-ben született. Igen fiatalon – 17 évesen – lépett a lazaristák közé 1891-ben. Grazban töltötte újoncéveit, majd ott végezte teológiai tanulmányait is. 1898-ban pappá szentelték, majd még ebben az évben Kínába utazott. 1900-ban – a boxerlázadás során – megsebesült. Ezután – sérülése folytán – sokat betegeskedett, szenvedései 1906. január 2.-i halálával véget értek.[174]

A Közép- és Kelet-Európa területén a 19. században alapított rendházak[175]

Osztrák-magyar provincia:

1852 Graz, a vizitátor székhelye

1852 Cilli (Stájerország), Szent József missziósház

1854 Bécs, missziós és lelkigyakorlatos ház, amelyhez egy templom is tartozik, amely patrocíniuma a Szeplőtelenül Fogant Mária

1854 Bécsújhely, női javító-nevelőintézet lelkigondozása

1878 Bécs, missziósház, Szent Szeverin templom és a Szent József plébánia vezetése

1879 Laibach (Szlovénia), Jézus Szíve missziósház és a kórház lelki gondozása

1882 Salzburg, központi ház az Irgalmas Nővérek vezetésével

1887 Schermberg (salzburgi érsekség), „Mi kedves Asszonyunk” papház vezetése

1893 Bécs, fiú szeminárium és a Szent Antal-menedékház lelkigondozása

1894 Schwarzach (salzburgi érsekség), a fejedelmi kór- és szeretetház kápolnájának vezetése 1894 Algersdorf (Graz elővárosa), Páli Szent Vince missziósház

1897 Marburg (Stájerország), missziósház Jézus- Mária - József tiszteletére

1898 Piliscsaba

1903 Budapest (Gát utca)

1909 Budapest (Nagyboldogasszony és Ménesi út)

Lengyel provincia (Galíciában):

1861 Krakkó, Páli Szent Vince anyaház és novíciátus

1867 Lemberg, Szent Kázmér missziósház és fiúszeminárium

1889 Jezierzany (lembergi érsekség)

1898 Witków Nowy (lembergi érsekség)

1903 Bialykamien

1906 Nowa Wies Narodowa (krakkói egyházmegye)

? Tamow

? Kaczyka (Bukovina, lembergi érsékség)

? Odporyszów (tamowi egyházmegye)

A Congregatio Missionis generálisai: 1625–1933[176]

Név

Megválasztás

Mandátum

megszűnése

Megszűnés oka

Páli Szt.Vince

1625. ápr. 17.

1660. szept. 27.

Elhunyt

René Alnéras

1661. jan. 17.

1672. szept. 2.

Elhunyt

Edme Jolly

1673. jan. 5.

1697. márc. 3.

Elhunyt

Nicolas Pierron

1697. aug. 7.

1703. aug. 8.

Lemondott

Francois Watel

1703. aug. 11.

1710. okt. 3.

Elhunyt

Jean B onnét

1711. máj. 10.

1735. szept. 3.

Elhunyt

Jean Couty

1736. márc. 11.

1746. aug. 4.

Elhunyt

Louis De Bras

1747. febr. 11.

1761. aug. 21.

Elhunyt

Antoine Jacquier

1762. febr. 24.

1787. nov. 6.

Elhunyt

Jean Félix Cayla

1788. jún. 2.

1800. febr. 12.

Elhunyt

Pierre J.De Wailly

1827. jan. 16.

1828. okt. 23.

Elhunyt

Dominique Salhorgne

1829. máj. 18.

1835. aug. 17.

Lemondott

Jean-Baptiste Nozo[177]

1835. aug. 20.

1842. aug. 2.

Lemondott

Jean Baptiste Etienne

1843. aug. 4.

1874. márc. 12.

Elhunyt

Eugene Boré

1874. szept. 11.

1878. máj. 3.

Elhunyt

Antoine Fiat

1878. szept. 4.

1914. júl. 29.

Lemondott

Emilé Vilette

1914. júl. 31.

1916. nov. 7.

Elhunyt

Francois Verdier

1919. szept. 30.

1933. jan. 26.

Elhunyt

Jegyzetek

 



* A kutatást támogatta a Pro Cultura Renovanda Hungariae „Osztrák–magyar közös múlt” szakalapítványa

[1] A rend megalapításának körülményeit, feladatait, szervezeti felépítését ld. a Függelékben.

[2] Katus László: A magyar katolicizmus a XVIII. és XIX. században. 60. In: A katolikus egyház Magyarországon. (Szerk.: Somorjai Ádám és Zombori István) Budapest, 1991. 59–73.

[3] Magyarország története 1686-1790. (Főszerk.: Ember Győző, Heckenast Gusztáv) Budapest, 1989. IV/1. 309.

[4] Katus. i.m. 62.

[5] Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1974. 319.

[6] Magyarország története IV/1. 412–14.

[7] Katus. i.m. 63.

[8] Hermann. i.m. 334. és Marczali Henrik: Mária Terézia és kora. Budapest, 1996. (Reprint) 348.

[9] Magyarország története IV/2. 1045–50.

[10] Braunsberger, Ottó: Rückblick auf das katolische Ordenswesen im 19. Jahrhundert. Freiburg, 1901. 25.

[11] A lazaristák a 18. század folyamán megtelepedtek a Pireneusi félszigeten. 1704-ben alakult meg a spanyol rendtartomány, majd 1714-ben a portugál provincia. 1781-ben megalakult az első német missziósház, Heidelbergben. Franciaországban a forradalom alatt a Szent Lázár házat állami tulajdonba vették, majd fegyházként funkcionált. Amikor 1789-ben megalakult Párizsban a forradalmi nemzetgyűlés, a párizsi papság a lazaristák generálisát, Jean Félix Cayla (1788–1800) atyát választotta meg nemzetgyűlési képviselőjévé, ld. Janisch. i.m. 14. Karcsú Antal így írja le ezen időszakot: „A lazaristák 1792-ben a többi gyülekezetek és szerzetesrendekkel együtt elnyomattak, de a cultus visszaállítás után gyülekezetöknek életretámadását erősen remélték ...” ld. Karcsú Antal Arzén: A szerzetesrendek egyetemes történelme különös tekintettel a Magyar- és Erdélyországi szerzetesség létállapotára. Pest, 1867. IV. 36.

[12] Janisch. i.m. 18.

[13] Hermann. i.m. 319.

[14] Szükségesnek tartom, hogy röviden ismertessem a kézirat külső jegyeit. Az irat terjedelme összesen tizenegy, egyenként 33cm x 41,5cm nagyságú ív, melyek közül kilenc folyamatosan (1–9), kettő pedig külön számozott (1–2). A kilenc említett ív magyar nyelven íródott, a másik kettő pedig latinul. Az ívek félbe vannak hajtva és az így kapott négy oldalon található szöveg. A félbehajtott ívek első oldalán, a felső lapszél közepén található a számozás (arab számok egytől kilencig). A forrást tartalmazó papírlapok felülete sima, anyagminősége finom, vízjel nem látható 108 rajtuk. A latin szöveget tartalmazó papírívek a magyar nyelvű tartalmát közlik „elegáns latinsággal”. A latin szöveg valószínűleg hiányos. Az oldalakon kb.15 cm széles sávban, átlagosan 40 sor terjedelemben olvasható tinta folyóírás. A magyar nyelven írt ívek oldalain kb.13 cm széles sávban, átlagosan 40 sor terjedelemben látható tinta folyóírás. Az oldalak bal margóján rövid tartalmi kivonatok találhatóak. Az írás minősége a magyar nyelven írt második ív második oldalától kezdve romlik. Valószínűleg nem a forrás írójának személye változott meg, hanem csak az írás tempója lett gyorsabb, és ez okozhatta a külalak jelentős romlását. Az író személyének azonosságát valószínűsíti a betüformázás hasonlósága is pl. M, N, m, n, E, e, S, stb. A latin szöveget is valószínűleg ugyanaz a személy írta, mint a magyar nyelvüt, azonban az írószer minősége megváltozott: vastagabban fogott. A magyar szöveget tartalmazó első íven rongálódás érzékelhető: a lap felső szélétől kezdődően 11,7 cm hosszú, ill. a lap alsó szélétől felfelé 5,4 cm hosszú függőleges szakadás, a lap jobb oldali szélétől 10,2 cm távolságra. A szakadás azonban nem okozott szövegromlást.

Szintén rongálódás tapasztalható a magyar nyelven íródott kilencedik íven. A lap felső szélétől kezdődően 1 cm hosszú és 2,3 cm széles darab hiányzik, a bal oldali lapszéltől 9,5 cm távolságra. A hiányzó rész a lap felső margóján található, ezért ez sem okozott szövegromlást. Ugyancsak rongálódás figyelhet) meg a lap felső szélétől 10,5 cm és a lap bal oldali szélétől 9,8 cm távolságra. A hiányzó rész szövegromlást okozott, mert két egymás alatt álló szóból több betű is hiányzik. Azonban ez a tartalmat nem érinti, mivel a sértetlen betűkből és a szövegkörnyezetből a két szó pontosan meghatározható. A legnagyobb mértékű rongálódás szintén ezen az íven található. A lap felső szélétől kezdődően, és a jobb oldali szélétől 6,5 cm távolságra egy körülbelül 3 cm hosszú és körülbelül 4 cm széles papírdarab (szabálytalan alakú) hiányzik. Ezen hiányzó rész okozta a legnagyobb mértékű szövegkárosodást: egy szó teljesen hiányzik, és további három szó hiányosan szerepel. A tartalmat azonban nem befolyásolja, mert a szövegkörnyezetből kikövetkeztethetőek a hiányok.

További rongálódás tapasztalható - szintén a kilencedik íven - a lap felső szélétől 3,2 cm ill. a lap jobb oldali szélétől 10 cm távolságra. A papír hiányos, körülbelül 10 cm hosszúságban és 0,2–1 cm között változó szélességben. A szövegromlás itt érinti a legtöbb szót (körülbelül tizenhármat), de a tartalmat nem befolyásolja.

[15] A Missiótársaság – közönsg. lazaristák – és a magyarok. 1/1. A kézirat nem szerepel a Baranya Megyei Levéltár fondjegyzékében, ezért – dr. Rajczi Péter tanácsára – a fenti jelölést alkalmazom. A római szám a papírívet jelöli, az arab szám pedig az íven található oldal számát.

[16] uo.

[17] A Memoires de la congregation de la Mission c. 9 kötetes munkát Párizsban adták ki 1863 és 1866 között.

[18] A Missiótársaság. 1/1. ill. Vincentiana. Commentarium officiale prodiens Mensibus. Roma, 1980. VI. 399. A forrás a generális nevét Debras-nak írja.

[19] uo., Jacquier gén. sup. (1762–87) ld. Vincentiana. 399.

[20] Akkor Barkóczy Ferenc (1761–65) volt az esztergomi érsek. ld. Hermann. 366.

[21] A Missiótársaság 1/2. Migazzi 1762-ben hívta őket Vácra.

[22] A török uralom alatt az esztergomi érsek Nagyszombatba tette át székhelyét. Ott működött a szeminárium is, a székeskáptalan is átköltözött. Csak Rudnay Sándor (1819–31) esztergomi érsek helyezte vissza székhelyét, ld. Hermann. 393.

[23] A Missiótársaság. 1/2. vö. Katolikus Lexikon, (szerk.: Bangha Béla) Budapest, 1932. III. 167. Lazaristák. 1762-ben vették át a két város (Vác és Nagyszombat) papnevelő intézetének irányítását, ld. Max Heimbucher: Die Orden und Kongregationen der katolischen Kirche. München – Paderbom – Wien, 1965. II./577.

[24] A Missiótársaság. 1/2.

[25] uo.

[26] uo.

[27] A Missiótársaság I/3.

[28] A Missiótársaság 1/2.

[29] Heimbucher i.m. II./577.

[30] A Missiótársaság. 1/1.

[31] Bangha Béla: Képek a Jézustársaság történetéből. Budapest, 1940. 187–88.

[32] Wolkenberg Alajos: A katholikus világmisszió könyve. Budapest, 1928. 364.

[33] Heimbucher. i.m. II./577.

[34] Bangha. i.m. 241–42.

[35] Bangha. i.m. 241–42.

[36] Goetz, Leopold Kari: Lazaristen und Jesuiten. Gotha, 1898. IV-4.

[37] uo.

[38] A Missiótársaság 1/3.

[39] Handbuch dér Kirchengeschichte. (Hrsg.: Jedin, Hubert). Freiburg–Basel–Wien, 1973. VI./l. 248–50.

[40] Polgári forradalmak.

[41] Katus. i.m. 66–67.

[42] Katus. i.m. 67.

[43] Katus. i.m. 68–69. Ez szoros kapcsolatban volt a katolikus autonómia ügyével, amelynek legjelentősebb képviselője báró Eötvös József volt. Először 1848-ban merült fel az autonómia gondolata. Az 1. katolikus autonómia kongresszust 1870–71-ben tartották, a másodikat pedig 1897–1902-ben, azonban ezek a „próbálkozások” eredménytelenek maradtak.

[44] A magyar katolikus püspöki kar a kiegyezést követően érvénytelennek tartotta ezt a magyar katolikus egyházra vonatkozóan.

[45] Katus. i.m. 70.

[46] uo. 1894-ben megtartották az első katolikus nagygyűlést, majd 1895-ben megalakult a katolikus politikai párt, a Néppárt. Az 1890-es években Magyarországon is megjelent a szociális katolicizmus Prohászka Ottokár és Gieswein Sándor irányításával.

[47] Katus. i.m. 72.

[48] uo.

[49] Napóleon 1804-ben, VII. Pius pápa (1800–23) kívánságára visszaállította a Misszióspapok Társaságát, és elvett vagyonuk kompenzálására évi 15.000 frankot biztosított számukra. Néhány házat is átadott a rendnek, hogy újra berendezkedhessenek francia földön. 1809-ben azonban, amikor a pápával való viszonyában krízis következett be, a fenti rendelkezéseket visszavonta. Csak a Bourbonok visszatérése után változott meg a helyzet, XVIII. Lajos (1814– 30) 1816. február 3.-án kelt rendeletével visszaállította régi jogaiba a kongregációt. Új anyaházat is kapott a rend – Párizsban –, amelyet kegyeletből a régi iránt Szent Lázárról neveztek el. ld. Janisch. i.m. 15. A 19. század második felében létrejött a német rendtartomány. Élénk missziós tevékenységet fejtettek ki elsősorban a Rajna-vidéken és

Wesztfáliában. 1873-ban azonban a jezsuitákkal rokon rendnek nyilvánították, és szánűzték őket a birodalomból. Ezek után a szomszédos Belgiumban és Hollandiában új rendházakat létesítettek, és innen indulva alapították misszióikat a Szentföldön, Közép-Amerikában, Argentínában és Hondurasban. ld. Janisch. i.m. 17. Brazíliában az első lazarista rendházat 1810-ben alapították. Itt gyors fejlődésnek indult a rend, átvették az egyházmegyei szemináriumok vezetését, és ezzel a világi papság vezetését. Észak-Amerikában 1815-ben telepedtek le a misszióspapok. 1872-ben alapították meg Spanyolországból a Fíilöp-szigetek rendtartományát, ahol szintén népmissziókkal, lelkigyakorlatok tartásával foglalkoztak, ezen kívül a világi papságot nevelték a szemináriumokban, ld. Janisch. i.m. 18. A rend második alapítójának Jean Baptiste Etienne (1843–74) generálist tekintik, aki számos új területen alapított rendházakat, szervezett tartományokat. A lazaristák száma 1853-ban már meghaladta az ezer főt, 18 rendtartományuk és 112 rendházuk volt. 1874-ben a tartományok száma már 33-ra, a rendházaké 133-ra, a szerzeteseké körülbelül 1800 főre emelkedett. Az első világháború kitörése előtt 400 rendházban majd 4000 szerzetes szolgált, ld. Puskely Mária: Keresztény szerzetesség. Budapest, 1995. II./586.

[50] A Missiótársaság. II/1.

[51] A forrásban – a századelő szóhasználatának megfelelően az irgalmas nénék megnevezés áll.

[52] 1832-ben I. Ferenc (1792–1835) meghívta a rendet Bécsbe. 1820-ban Tirolban, majd 1838-ban Innsbruckban alapítottak zárdát, ld. Pauli Szent Vince leányai meghonosítva Esztergomban Nagykéri Scitovszky János bíbomokérsek, Magyarország hercegprímása által 1865. évben. Esztergom, 1865.

[53] Pauli Szent Vince leányai. 140. vö. Balogh Margit–Gergely Jenő. Egyházak az újkori Magyarországon 1790–1992. Budapest, 1993. 68. szerint: az Irgalmas Nővérek első zárdája – Magyarországon – 1852-ben létesült Pinkafőn.

[54] A 19. században az Osztrák-Magyar Monarchia területén alapított rendházak adatai a függelékben találhatóak.

[55] A Missiótársaság. II/1. vö. Szöllőssy Károly. Az Osztrák-Magyar monarchia összes szerzetesrendjeinek történeti és statisztikai rajza, különös tekintettel azok irodalmi és tanügyi működésére. Arad, 1878. II. 37. Schlick Domonkos az első provinciálisa volt a tartománynak, ld. A Katholikus Magyarország 1001–1901. (szerk.: Kiss János, Sziklay János) Budapest, 1902. II. 1108.

[56] A Missiótársaság II/l.

[57] A Missiótársaság. II/1. Scitovszky János (1849–66) esztergomi érsek. ld. Balogh Margit-Gergely Jenő: Egyházak az újkori Magyarországon 1790–1992. Budapest, 1996. 40.

[58] A Missiótársaság. II/1.

[59] uo.

[60] A forrásban szereplő magyar szerzetesek adatait (név, származás, rendbelépés éve) a jobb áttekinthetőség kedvéért táblázatba foglalva a függelékben közöljük.

[61] A Missiótársaság. II/2.

[62] Janisch. i.m. 19.

[63] Missiótársaság. II/2.

[64] uo.

[65] Müngersdorfról igen keveset sikerült megtudnom. Az Osztrák-Stájer kongregáció rendionöke, a grazi püspök tanácsosa, általános helynök és a grazi rendház fónöke volt. ld. Szöllőssy. II. 37.

[66] A Missiótársaság. II/3.

[67] Elsősorban Deák Ferenccel, ld.: Somogyi Éva: Ferenc József. Budapest, 1989. 132–142.

[68] A Missiótársaság. II/3–4.

[69] A Missiótársaság. III/1.

[70] A Missiótársaság. III/l–2.

[71] A Missiótársaság. III/2.

[72] Hrebik Izór = Hrebik Izidor, Tudsz György = Tutz György, Szabó N., D. Áronfi = Áronffy Ferenc, N. Albert

[73] József főherceg (1833–1905) ld. Katolikus Lexikon. II. 459. József föhercegek.

[74] A Missiótársaság. III/3–V/2.

[75] A Missiótársaság. III/3.

[76] Ti. hogy még nincs magyar rendház.

[77] A Missiótársaság. III/3.

[78] A Missiótársaság. III/1.

[79] Magyar Katolikus Almanach, (szerk.: Gerevich Tibor, Lepold Antal, Zsemberi István) Budapest, 1927. (I. évf.) 81–82. Lipovniczky püspök (1868–86). ld. Balogh–Gergely. 1996. 28. és A magyarországi római katholikus papság egyetemes névtára 1891-re. (szerk.: Tokody Ödön) Temesvár, 1891. 665.

[80] (1851–73) ld. Katolikus Lexikon. I. 456. Eger.

[81] A Missiótársaság. IV/4.

[82] A Missiótársaság. IV/2.

[83] uo., Schopper György rozsnyói püspök (1872–95). ld. Katolikus Lexikon. IV. 115. Rozsnyó.

[84] A Missiótársaság. IV/3. Simor János esztergomi érsek (1867–91). ld. Balogh-Gergely. 1996. 41. p. Trefort Ágoston kultuszminiszter (1872–88). ld. Balogh–Gergely. 1996.28.p.

[85] Zalka János győri püspök (1867-1901). ld. Balogh–Gergely. 1996. 43. Dessewffy Sándor csanádi püspök (1890–1907). ld. Katolikus Lexikon. I. 366. Csanádi püspökség.

[86] A Missiótársaság. IV/4.

[87] A Missiótársaság. IV/4–V/l.

[88] A Missiótársaság. V/l-2.

[89] A Missiótársaság. V/2.

[90] A Missiótársaság. V/2.

[91] Szántó Konrád: A katolikus egyház története. Budapest, 1988. II. 443.

[92] Handbuch. VI./2. 291–92.

[93] A Missiótársaság. V/3–4.

[94] A Missiótársaság. V/3.

[95] A Missiótársaság. VII/1. A házat már április 24-én megnyitották, ld. A katholikus Magyarország. II. 1108.

[96] 1898. április 24-én nyitotta meg a rendházat Steiner Fülöp, székesfehérvári püspök, ld. A katholikus Magyarország. i.m. 1108.

[97] Balogh–Gergely. 1993. 129.

[98] Tóth Mike: Szerzetesrendek és társulatok Magyarországon. Kalocsa, 1913. 70.

[99] Gecse i. m. 164. és Janish i.m. 18.

[100] ld. Almanach 247.

[101] A Missiótársaság. VII/2.

[102] Lexikon für Theologie und Kirche. (Herausg. Hoffman Konrad) Freiburg, 1934.VI.430–31. Lazaristen

[103] Sajnos nincs pontos adat arra vonatkozóan, hogy valójában mikor szakadt ketté a provincia. A rend élén ekkor Francois Verdier (1919–33) állt, ld.Vincentiana.399.p.

[104] Janisch. 17.p.

[105] Almanach. 248.

[106] uo.

[107] A Missiótársaság. VII/3–VIII/2.

[108] A Missiótársaság. VII/4.

[109] P. Medits országosan ismert és nagyrabecsült misszióspap volt, sőt az egész Európában nagyra tartották. Amold Janssen jóbarátja – az Isteni Ige Társasága (Verbiták) alapítója – volt, sőt ő volt a verbiták első novícius magisztere is. A missziós papok társulata magyar tartományának is Medits vetette meg az alapját. 1912-ben felépíttette az apostoli iskola épületét Budapesten, ld. Janisch. 19.

[110] uo.

[111] A Misjótársaság. VIII./1.

[112] A Missiótársaság. VIII/3.

[113] ld. Katolikus Lexikon. III. 167. 'Lazaristák.'

[114] A Missiótársaság. VIII/3.

[115] A Missiótársaság. IX/1–3.

[116] Janisch. 20.

[117] Almanach. 248.

[118] A Missiótársaság. III/3.

[119] A Missiótársaság. III/4.

[120] A Missiótársaság. VII/1.

[121] A Missiótársaság. II/2. 118

[122] A magyar szakirodalomban használják csak így Szent Vince családi nevét. Vince szülei, sőt ő maga is mindig Depault írt, és így szerepel a neve a családi okmányokban is. ld. Bogaud Emil: Szent Vince élete és a missiós papok kongregációjának megalapítása. Budapest, 1906–7. 1. 3.

[123] Rónay György: Az irgalmas szeretet szentje. In: Vigilia. (Szerk.: Sík Sándor) 1950/1. 7–20.

[124] Bogaud. i.m. I. 20. és Rónay i.m.

[125] Rónay. i.m.

[126] Bogaud. i.m. I. 26–7. ill. Rónay i.m. Itt szükséges megemlíteni, hogy Vince pappá szentelése szabályellenes volt. Ugyanis a Tridentinum (1545–63) az egyházi rend felvételének alsó korhatárát a 24. életévben állapította meg, azonban Vince szentelésekor csak 19 és fél éves volt. Franciaországban ez nem volt egyedülálló eset, hisz ott a zsinat fegyelmi határozatait hivatalosan csak 1615-ben fogadták el. Sok olyan pap volt, akiket hamis elbocsájtó irat alapján a kánoni idő előtt szenteltek pappá. Ezen szabálytalanság okozta a történeti irodalomban azt a kettősséget, hogy Vince születési dátuma kétféleképpen szerepel. A szent tisztelői mindenképpen el akarták hárítani a szabálytalan szentelés vádját, így születési évét 1576-ra datálták, így vésték sírlapjára is. Vince valahányszor életkoráról nyilatkozott, mindig 1581-re tette születési idejét, ld. Rónay. i.m.

[127] Rónay. i.m.

[128] Bogaud. i.m. I. 35–43.

[129] Bogaud. i.m. I. 59–60.

[130] Bogaud. i.m. I. 71–88.

[131] Bogaud i. m. 85.

[132] Bogaud. i.m. I. 133–145.

[133] Bogaud. i.m. I. 155.

[134] Bogaud. i.m. I. 158-59.

[135] Puskely i.m. II. 585.

[136] Bogaud. i.m. I. 471.

[137] Angeli, Joseph Maria: Der heilige Vinzenz von Paul. Einsiedeln-Waldshut-Köln, 1911. 118.

[138] Bogaud i. m. 157.

[139] Bogaud i. m. I. 157–9

[140] 1632. január 7-én a párizsi Saint Lazare kolostort Saint Victor kanonokjai átengedték a misszióspapoknak a pápa, a párizsi érsek, a francia király és a francia parlament hozzájárulásával, ld. Tóth Mike: Szerzetesrendek és társulatok Magyarországon. Kalocsa, 1913. 68. és Bogaud. i.m. I. 186.

[141] Katolikus Lexikon. III. 167. Lazaristák.

[142] Gecse. i.m. 163. A szerző az 1653-as évet adta meg a kiváltság adományozása éveként. Ezzel a dátummal csak az a „baj”, hogy ekkor még X. Ince pápa (1644–55) állt az egyházi állam élén, nem pedig VII. Sándor.

[143] Puskely. i.m. 585.

[144] uo. VII. Sándor pápa ezt a – quasi negyedik – fogadalmat 1655-ben engedélyezte.

[145] Bogaud. i.m. I. 444.

[146] Tóth. i.m. 143.

[147] Gecse. i.m. 171.

[148] Bogaud. i.m. I. 390-91.

[149] Bogaud. i.m. I. 430–31.

[150] Katolikus lexikon. II. 369. Irgalmas Nővérek.

1655. január 28-án Párizs érseke jóváhagyta, hogy az Irgalmas Nővérek igazgatása mindig a misszióspapok kongregációja generálisának legyen fenntartva. 1657-ben XIV. Lajos francia király (1643–1715), majd 1668-ban IX. Kelemen pápa (1667-69) is jóváhagyta, ld. Bogaud. i.m. 181.

[151] Bogaud i. m. II. 184–185.

[152] Bogaud. i.m. II. 295–96.

[153] Puskely. i.m. 585.

[154] Vincentiana. VI. 399.

[155] Janisch. i.m. 14.

[156] Heimbucher. i.m. II/585. és Goetz. i.m. 8.

[157] Goetz. i.m. 21–22.

[158] Goetz. i.m. 13–14.

[159] Goetz. i.m. 14-15.

[160] Goetz. i.m. 18.

[161] Goetz. i.m. 21–22.

[162] Goetz. i.m. 23–25.

[163] Goetz. i. m 24–26.

[164] Goetz. i.m. 28.

[165] Goetz. i. m 28-29. 122

[166] A Missiótársaság. II/4.

[167]         Tóth atyától kértem információkat a kéziratban felsorolt rendtagokról. Ő közölte velem a birtokában lévő adatokat, de sajnos igen keveset tudott mondani, mivel a háború és az államosítások során igen sok dokumentum – szinte az összes anyag – megsemmisült.

[168] Miklósi László: Katolikus magyar hithirdetők a honalapítástól napjainkig. Budapest, 1934. 68. és a Katolikus hittérítés története, (szerk.: Lévay Mihály) Budapest, é. n. II. 496.

[169] Lehetséges, hogy bencés szerzetes volt.

[170] Janisch. i.m. 19. ,

[171] Miklósi, i.m. 68-69. és A katolikus hittérítés. 496–97.

[172] A Missiótársaság. II/4.

[173] Tóth István közlése.

[174] Miklósi, i.m. 71-72. és A katolikus hittérítés. 498.

[175] Zak, Alfons: Österreichisches Klosterbuch. Statistisches Handbuch dér Orden und Kongregationen Österreich. Wien-Leipzig. 1911. 247–49.

[176] Vincentiana. 399.

[177] Ő volt az egyetlen Generális Superior, akit nem a generális közgyűlés választott, hanem a pápa nevezte ki. ld. Vincentiana, 400.