Cikkek

Fedeles Tamás: Adalékok a pécsi székesegyházi alsópapság történetéhez (1354-1400)

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

A Koller József emlékkonferencia (Pécs, 2002. október 24-25.)

válogatott előadásai

Tanulmányok Pécs történetéből 13.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2003

ISSN 1219-4077

Szerkesztette:

Font Márta és Vargha Dezső

111–131 p.

Fedeles Tamás

Adalékok a pécsi székesegyházi alsópapság történetéhez (1354-1400)

Beiträge zur Geschichte der niederen Geistlichkeit des Doms von Fünfkirchen (1354-1400)

Contribution to the History of the of the Lower Clergy in the Cathedral Chapter of Pécs (1354-1400)

A középkori egyházi társadalom – amint erről Mályusz Elemér alapvető fontosságú műve[1] óta egyre több munka született és van készülőben – a magyar medievisztika és egyháztörténet-írás egyik fontos kutatási területe. Pécs a középkorban, az urbanizáció terén jelentős eredményeket felmutató, püspöki oppidum volt, így természetesen egyházi intézményei és tagjaik is fontos szerepet játszottak mind a település, mind az ország életében.[2] Ennél fogva többen szenteltek monográfiákat, rövidebb-hosszabb terjedelmű tanulmányokat a város középkori egyházi társadalmának és intézményeinek, melyekhez e dolgozattal magunk is szeretnénk hozzájárulni.[3]

A város egyházi társadalmának élén a pécsi egyházmegye főpásztora, a püspök állt, aki egyben a település földesura is volt. Vagyoni helyzetét tekintve nemcsak a város leggazdagabb embere, hanem a 14. században az ország legnagyobb jövedelemmel rendelkező egyháznagya is volt.[4]

A püspök után a székeskáptalant irányító prépost következett. Az ő éves jövedelme szintén figyelemre méltó volt, hisz az ország 15 székeskáptalanát tekintetbe véve, csak az egri és az esztergomi prépostok tettek szert nagyobb bevételre.[5]

A hierarchia következő lépcsőfokán a Szt. Péterről nevezett székeskáptalan tagjait találjuk. Az ország legnépesebb káptalana volt, hiszen negyven személy részére biztosított javadalmat.[6] Természetesen az egyházi társadalom e középső rétege nem volt homogén, így ezen belül is megfigyelhetők főbb szintek, határvonalak, melyek az egyes csoportokat egymástól elválasztották. A középréteg elitjét a káptalan méltóságviselői (dignitarius) – akiket a káptalan oszlopos (columnaris) tagjainak is szoktak nevezni – alkották: a prépostot követően a káptalani iskolát, valamint a hiteleshelyi kancelláriát irányító olvasó- (lector), a székesegyház liturgiáját irányító éneklő- (cantor) és a székesegyház kincstárát és a káptalan magán- és hiteleshelyi levéltárát kezelő őrkanonok (custos).[7] Őket a várban működő Keresztelő Szent János társaskáptalan prépostja és az egyházmegye területén működő hét főesperes (archidiaconus) követte.[8] E réteg alján a – számban a fentebb említetteket meghaladó, gyakran mesterkanonokoknak nevezett – egyszerű javadalmas kanonokokat találjuk, számszerint 28-at. A város plébánosai is a középréteg sorába tartoztak. Előfordult, hogy egy-egy kanonok plébánosi teendőket is ellátott.[9]

A város egyházi hierarchiájának alsó régióját is – úgy egzisztenciális, mint műveltségi síkon – meglehetősen heterogén csoportok alkották, melyek „elitjét” kétségkívül a várbeli Keresztelő Szent János társaskáptalan tagjai reprezentálták. Ők az alsópapság és a középréteg határmezsgyéjén helyezkedtek el, így soraikból alkalmasint nagyobb volt a középrétegbe való emelkedés esélye, mint az alsópapság egyéb tagjai számára. Anyagi helyzetük az alsópapságéhoz hasonló szintű lehett, ám mindenképpen nagyobb preztízzsel rendelkeztek, alkalmasint magasabb műveltségük okán. Őket a székesegyház alsópapsága és a különböző városi templomokban, kápolnákban működő káplánok, oltár- és kápolnaigazgatók követték.[10]

Jelen tanulmányban az – imént nagyvonalakban felvázolt – egyházi társadalom alsó rétegéhez tartozó csoport, a dóm alsópapsága, 14. századi históriájára vonatkozó ismereteket szeretnénk néhány újabb információval bővíteni.

A pécsi székesegyház alsópapságát alkotó klerikusok látták el a nem helyben élő kanonokok feladatait elsősorban a közös liturgiavégzés terén. A 13. század folyamán a kanonokok vagyoni helyzete lehetővé tette, hogy feladataik ellátására helyettest állítsanak. Fizetésükről kezdetben a helyettesítendő kanonok gondoskodott úgy, hogy átengedte javadalma (praebenda) egy részét. Ezeket a káptalan nevezte ki és az éneklőkanonok helyettese (succentor) volt a vezetőjük.[11] Elsősorban a székesegyházban kellett kórusszolgálatot ellátniuk, a kanonokok helyett végezték a zsolozsmázást, szentmisét mutattak be. A 14. század folyamán több káptalanban intézményesült szervezetük, mert már a káptalan alkalmazta őket és gondoskodott fizetésükről.[12] A prebendárius elnevezés azonban csak a tekintélyesebbeket illette meg, a többieket karbeli papoknak (sacerdotes de choro) hívták.[13] Jövedelmük alig érte el a kanonoki jövedelmek felét, harmadát, sőt néha tizedét.[14] Az alsópapsághoz tartozó két csoport tagjai jövedelmeik kiegészítése érdekében megpróbáltak kápolna- és oltárigazgatósághoz jutni.[15]

Először a 13. század utolsó negyedében (1276) említettek Pécsett prebendáriust, majd egyre többször fordulnak elő az oklevelekben, mivel a 13–14. század fordulójától gyakrabban vettek részt a hiteleshelyi tevékenységben, így a fennmaradt oklevelek megőrizték nevüket.[16] Sajnos a pécsi székeskáptalan esetében nem tudjuk, hogy pontosan mikor szerveződött meg a prebendáriusi testület, mivel nem maradtak korunkra erre vonatkozó források.[17] Pécsett is – mint a többi káptalan esetében – 12 prebendárius tevékenykedett már a 14. század harmadik évtizedétől,[18] míg a kóruspapok számára vonatkozóan nem rendelkezünk pontos adatokkal, ám ők is minimálisan tizenketten lehettek.[19] A káptalan gondoskodott állandó elfoglaltságukról rendszeres fizetésükről, sőt alkalmasint még lakásukról is. A városban szétszórtan élő prebendáriusok saját háztartást vezettek.[20] A prebendáriusi testület a 15. század első felében már kiforrott állapotban létezett, melynek ékes bizonyítéka, hogy 1425-ben már egy prebendárius-dékán állt élükön, amely a testület bizonyos fokú önrendelkezésének és érdekvédelmi szervezetének bizonyítéka.[21] E században kezdődött meg körükben a testvérületbe (confraternitas) tömörülés. A prebendáriusok megbecsülése egyre inkább növekedett a hívek körében, hisz bennük az egyház közös imáinak végzőit látták, ennélfogva ők is – csakúgy, mint a jóval tehetősebb püspökök – szívesen bízták rájuk saját imádságaik elvégzését.[22]

A káptalan bevonta mind a prebendáriusokat, mind pedig a kórus papjait a hiteleshelyi munkába,[23] akik ezért anyagi ellenszolgáltatásban részesültek.[24] Az így szerzett bevételekre szükségük volt, hisz ők is a kanonokok életnívóját szerették volna mindinkább megközelíteni, ehhez pedig minden lehetőséget, így a várostól távol végzendő feladatok teljesítését is, meg kellett ragadniuk.

Az egyes oltárokhoz, kápolnákhoz tartozó javadalmak – melyeket, mint fentebb említettük, ők is igyekeztek megszerezni – különböző mértékben voltak dotálva, így mind preztízsbéli, mind anyagi téren más–más lehetőséget kínáltak „igazgatójuknak”.

XII. Gergely pápa (1406–1415), Zsigmond király (1387–1437) kérésére, Bálint pécsi egyházmegyés klerikusnak adományozta a baranyai főesperességet, melynek éves jövedelme a 16 finom ezüst márkát nem haladta meg, noha ekkor már az övé volt a pécsi székesegyházban lévő Szent Balázs oltár évi 8 márkás, azaz 32 aranyforintos éves jövedelemmel.[25]

Az a György nevű személy is az alsópapság soraiba tartozott – jóllehet a lentebb vizsgált kiadványokban nem találkozunk nevével ―, aki a pápától egy megüresedett kanonokságot kapott a hozzá tartozó javadalommal (1394), mely éves jövedelme 50 aranyforintra rúgott. Ekkor már a székesegyházban lévő Mindenszentek kápolna rektorátusát is magáénak tudhatta, mely évente mintegy 30 arannyal tette gazdagabbá.[26]

A püspöki várban lévő Aranyos Mária kápolna Szt. István király oltára ennél alacsonyabban volt dotálva, hisz éves jövedelme nem haladta meg a 20 aranyforintot.[27]

A székesegyházi Szent Egyed oltár igazgatójának éves jövedelme 10 aranyforint körül mozgott.[28]

A jelen dolgozatban vizsgált személyek kivétel nélkül hiteleshelyi oklevelekben szerepelnek, mint hites tanúbizonyságok (testimonium). Ők tehát – az esetenként feltételezhető kötelező jellegen túl –[29] önként vállalták a káptalan székvárosától távolabb ellátandó feladatok végzését, nyilván az ebben rejlő anyagi lehetőségeket is tekintetbe véve. Az egyes közhitelű oklevelekben követhetjük nyomon egy-egy megbízásukat, melyeket az uralkodó vagy valamely országos főméltóság által kijelölt ember (homo regius, homo palatinalis) az ő jelenlétükben teljesített. Ezek lehettek határjárások (reambulatio), iktatások (statutio), különböző ügyekben elrendelt vizsgálatok (inquisitio) stb. A káptalan székhelyén kívül történő munkavégzés alkalmával tanúbizonyságként vettek részt és alkalmasint ők készítették el a helyszínen azokat a feljegyzéseket, melyek alapján a jegyző (notarius) és az aljegyzők (subnotarius)[30] pedig írásba foglalták az adott ügyről tett jelentést (relatio). E feljegyzések elkészítéséhez elengedhetetlen volt a káptalan által kiküldött személyek megfelelő iskolázottsága, hisz érteniük kellett a betűvetéshez, valamint birtokában kellett lenniük az ügyhöz szükséges alapvető jogi terminusok és geometriai fogalmak ismeretének.

Az ő elméjüket is a pécsi káptalani iskolában pallérozták, mely meglehetősen jó hírnek örvendett és széles körű műveltséget biztosított hallgatóinak. A székesegyházi iskola már vélhetőleg a 11. század első felében működött, hisz nagy valószínűség szerint Bonipert – a város első püspöke (1009–1036) – ezen intézmény számára kérte Fulbert chartres-i püspöktől, aki korábban az ott működő igen híres dómiskolának volt a vezetője,[31] Priscianus grammatikai munkáját, amelyet akkor a legteljesebb latin tudást nyújtó nyelvkönyvként tartottak számon.[32] Az 1290-es években Pozsegán a pécsi olvasókanonoki méltóság mintájára szervezték meg a lectori hivatalt és az iskolát is, mely intézkedés hátterében – a két település földrajzi elhelyezkedésén kívül – vélhetőleg a pécsi székesegyházi iskola tekintélye és magas színvonala is meghúzódott.[33] A 14. század második felében az iskola nívója emelkedett, hisz a városban alapított egyetem (1367) bizonyára hatással volt az intézményben zajló oktatására is. Az iskolát az olvasókanonok vezette, de helyettese a sublector, valamint a cantor és segítője a succentor is tanított. A növendékek elsajátították az olvasás, betűvetés, számtan, gregorián ének, latin nyelv, geometria és a vallás alapismereteit és ezzel a tudással a vidéki lelkészkedő papság többségénél nagyobb műveltséget mondhattak magukénak.[34] Igen fontos részét képezte a tananyagnak a retorika keretében oktatott ars dictandi, amely a levél-, oklevélszerkesztés szabályainak elsajátítását foglalta magába.[35] A dómiskolában tanuló növendékek számára quasi tankönyvként szolgáltak a formuláriumok, melyeket az oklevélforgalom tömegessé válásával állították össze.[36] A különböző típusú oklevelek alapvető formuláit így csak a konkrét ügyhöz kellett igazítani, ezáltal lényegesen gyorsabbá vált egy-egy kiadvány elkészítése. Közvetlen a mohácsi tragédia előtt állították össze azt a formuláskönyvet (1521-1526), amely 41 pécsi káptalani és püspöki, valamint 20 bácsi káptalani kiadványt tartalmaz.[37] Az általunk vizsgált korszakból nem maradt fenn helyi formuláskönyv, azonban ez nem zárja ki, hogy már a 14. században, amikor Pécsett is megsokszorozódott a hiteleshely oklevélkibocsátása, is létezett volna egy ilyen gyűjtemény.[38]

A jelen dolgozatban górcső alá vett oklevelekben 32 személyt találunk, akik a város egyházi társadalmának alsó rétegéhez sorolandók. Közülük tizenhatan a prebendáriusok és szintén ugyanennyien a karbéli papok csoportjához tartoznak. Négy személy kivételével valamennyien rendelkeztek egy-egy oltárjavadalommal is. Benedek prebendárius, István, Benedek és Péter karpapok – az analizált diplomák tanúsága alapján – úgy látszik, nem tudtak a jövedelem-kiegészítés e forrásához jutni.

A vizsgált személyek közül 18 (56%), több alkalommal vállalt feladatokat a káptalan hiteleshelyi megbízásai során.

Pál prebendárius, a Szt. János apostol és evangélista oltár igazgatója, mutatkozott a legaktívabbnak, hiszen összesen hét alkalommal teljesített hiteleshelyi feladatokat az 1365 és 1378 közti intervallumban. Négy alkalommal másodmagával látta el a tanúbizonyság feladatait, ebből háromszor az egyházi középréteghez tartozó kanonokok mellett, míg egyszer egy – a szintén az alsópapság tagjai közül kikerülő – altarista oldalán.[39] Hiteleshelyi feladatai okán két ízben kellett átlépnie Baranya vármegye határát. Mindkét alkalommal a szomszédos Bodrog megyében vett részt egy–egy ügy kivizsgálásán. Ebből, továbbá hogy mindkét alkalommal a Bátmonostori Töttösfi László ügyében folyt vizsgálatokon vett részt, alkalmasint megfelelő helyismeretére is következtethetünk.[40] Szintén kétszer működött közre a Margit–szigeti apácák egy–egy ügyének kivizsgálásánál.[41]

Miklós prebendárius, a Szt. Kereszt oltár mestere, két évtizeden át (1364–1383) működött közre a káptalan közhitelű tevékenységében. Ezen időszak alatt öt alkalommal tudjuk nyomon követni tevékenységét a hiteleshelyi kiadványokban. Egyetlen alkalommal kellett a káptalan megyéjét elhagynia: 1364-ben Töttösfi László mester megidézése alkalmával szállt ki Bodrogba.[42] Hét esztendővel később az előbb említett ügy úgy látszik még nem zárult le, ugyanis ekkor azt a Saag-i Egyedet idézték meg Töttösfi László kérésére a nádor ítélőszéke elé, aki korábban Töttösfi ellen nyújtott be „keresetet”.[43] Miklós e két megbízásában – a véletlen egybeesést természetesen nem kizárva – szerepet játszhatott, hogy ő ismerhette az ügy egész folyamatát, így a persekedő feleket is. Egy alkalommal fordult elő, hogy egy másik testimoniummal látott el hiteleshelyi megbízást. A Baranya megyében fekvő Pálosfalva birtok felosztása alkalmával Chepth-i János kanonokkal látta el a tanúbizonyság feladatkörét.[44]

Mihály kóruspap, a Szt. Miklós hitvalló oltárának mestere, szintén öt alkalommal vállalt szerepet a káptalan székhelyén kívül történő feladatok ellátásánál (1373–1378). Először egy vizsgálat alkalmával találjuk a káptalan székvárosán kívül, mely igazolta, hogy Bakouth baranyai nemes a Margit-szigeti apácák birtokain több ízben hatalmaskodott.[45] 1376 júliusában, két ízben is résztvett, Ormándi János királyi ember oldalán, egy–egy vizsgálaton.[46] E két külső munkavégzést, Mihály aktivitásán túl, az is indokolta, hogy a két helyszín egymáshoz relatíve közel helyezkedett el. Elsőként Bátmonostori László mester Boya-i (Baranya) birtokán tartottak vizsgálatot, majd két nap múlva a fehérvári káptalant Bor (Baranya) nevű birtokán idézték meg. A két település – légvonalban kb. – 26 km távolságra feküdt egymástól, így racionálisan összekapcsolták a két eljárást, hiszen ez által közel 30 km-el kevesebbet kellett utazniuk, ugyanis csak a Pécs–Boya–Bor–Pécs útvonalat kellett abszolválniuk.[47] A kor utazási szokásait és főként sebességét figyelembe véve az így nyert távolság által minimum fél nappal kevesebbet kellett utazással tölteniük.[48]

Lukács kóruspap, a Szt. Ambrus oltár mestere, négy alkalommal látott el ilyen jellegű feladatokat (1391–1396). Egyetlen alkalommal sem kellett e munkák kapcsán átlépnie Baranya vármegye határait. 1392 februárjában – három egymást követő napon Ugali György pécsi várnagy részére – Németi Mihály homo regius az ő jelenlétében idézte meg Töttösfi Lászlót.[49]

Hat személyt találunk, akik 3 alkalommal vettek részt hiteleshelyi munkában. Közéjük tartozott János kóruspap a Szt. Gergely pápa oltár igazgatója, aki közel három évtizeden át (1374–1400) állt a káptalan rendelkezésére a külső munkák során.[50] A most vizsgált személyek közül, az adatok alapján, az ő működése tartott a leghosszabb ideig. 1398-ban ő volt az egyik káptalani kiküldött, amikor a Monostoriak ötvened magukkal a váron kívüli Szt. István király kápolnában esküt tettek.[51]

Heten egyaránt két-két alkalommal láttak el külső feladatokat a káptalan megbízásából.

A vizsgált személyek 44%-a, 14 fő, mindössze egyetlen alkalommal vállalta a külső feladatokkal járó esetleges kellemetlenségeket.

A hiteleshelyi munka e részét vállaló személyek legtöbbször (26) Baranya vármegye területén tevékenykedtek tanúbizonyságként. Ez pedig megfelel a hiteleshely korábbi gyakorlatának, hisz a káptalan székhelyének comitatusa volt közhitelű praxisának törzsterülete.[52] Baranya mellett a vizsgált személyek megfordultak még Tolna (10) Bodrog (4), Körös (4), Somogy (3), Valkó (2) és Verőce (1) megyékben is. [53]

A munkavégzés területi megoszlása vármegyénként (1354–1400)

Amennyiben azt kívánjuk vizsgálni, hogy mely napokon teljesítették ezeket a feladatokat, úgy azt kell mondanunk, hogy az ebbéli gyakorlatban nem találunk rendszerességet. A hét bármely napján készek voltak elhagyni székhelyüket. Jól példázza ezt a mobilitást Lukács karpap, aki csütörtök kivételével a hét mindegyik napján részt vett egy-egy külső feladat ellátásában. Leggyakrabban szombaton (12) végeztek ilyen feladatokat, de szinte majdnem ilyen gyakorisággal fordul elő a szerda (11) is. Hétfőn és vasárnap (9-9), valamint csütörtökön (8) is gyakran szálltak ki, míg kedden (5) és pénteken (4) relatíve kevesebbszer.

Ezek a feladatvállalások nem voltak minden kockázattól mentesek, hisz a különféle „gaztetteket” elkövetők ügyében folytatott vizsgálatok alkalmával nem lehettek biztosak a hatósági képviselők afelől, hogy személyük ellen nem történnek-e atrocitások. Egy ilyen sajnálatos eset szenvedő alanya volt Tamás karpap, a Szt. Márton oltár mestere. Az ő jelenlétében Ferenc literatus királyi ember 1391 szeptemberében, Töttösfi László mestert – Bebek Imre országbíró ítélete alapján – Belcz és Hodos tolna megyei birtokokba beiktatta, azonban Iván fia: Dezső officiálisa Konya, László embereivel együtt a birtokokról elkergette őket.[54]

A külső feladatok ellátása során voltak olyan ügyek, melyek teljesítése során több tanúbizonyság is jelen volt.[55] A dolgozatunkban vizsgált esetek közül 13 alkalommal fordult elő, hogy két személyt küldött ki a hiteleshely. Hét alkalommal az egyházi társadalom alsó rétegéhez tartozó személyek (ebből 4 alkalommal prebendáriusok 1 esetben pedig karpap) kanonokokkal, míg ugyancsak 6 esetben karpapok prebendáriusokkal láttak el ilyen feladatokat. Egy-egy ízben János baranyai és János regölyi archidiaconus, egyszer-egyszer pedig Pál succentor és Demeter subcustos oldalán szállt ki 2 karpap és egy prebendárius.[56]  Egy alkalommal a hiteleshely három személyt küldött ki tanúbizonyságként Zámbó Miklós özvegye kérésére. Erzsébet asszony Körös megyei birtokait örökül adta testvérének és az ő fiainak. A rendelkezés Rendew-i János és Thyteus-i Benedek kanonok, Benedek oltármester és Gál szakályi plébános jelenlétében történt.[57] Végrendeletek felvételekor két kanonoknak és az illetékes plébánosnak jelen kellett lennie, hogy a testamentum érvényes legyen.[58] Ez esetben Benedek altaristának alkalmasint az volt a feladata, hogy helyszínen jegyzetet készítsen, mely alapján Pécsett a hiteleshelyi kancellárián kiállították az oklevelet.

Egy esetben névszerint kérték Márton karpapot, a holtak oltárának mesterét egy Lipow-ban (Baranya) fekvő peres földterület meghatárolásán való közreműködésre.[59] Ennek vélhetőleg az lehet a magyárazata, hogy jól ismerte a környéket (talán onnan származott), vagy Kulath-i Domokost, aki az ő kiküldését kérte a káptalantól, ismerte már régebb óta (esetleg rokona volt).

A hiteleshelyi munkával kapcsolatosan vessünk egy pillantást a tanúbizonyságok egyházi társadalmon belüli státusára! A vizsgált 47 esztendő hiteleshelyi kiadványaiban, 120 esetben szerepeltek testimoniumként a székesegyház alsópapságának tagjai és a székeskáptalan kanonokjai: 66 esetben (55%) az alsópapság, míg 54 alkalommal (45%) a káptalan tagjai.[60] A 14. század korábbi időszakában (1301–1353) ez a következőképp alakult: 101 esetből 53 alkalommal (52,5%) kanonokok, míg 48 esetben (47,5%) a székesegyházi alsópapság tagjai működtek közre a hiteleshelyi feladatok ellátásában.[61] A század második felében tehát a dóm alsópapsága nagyobb arányban vette ki részét a hiteleshelyi munkából, mint az egyházi középréteghez tartozó kanonokok. Az 1353-ig terjedő intervallumban a kanonokok 5%-al többször vállaltak feladatokat az alsópapságnál, míg az ezt követő időszakban ez az arány, 10%-os különbséggel, az utóbbiak javára változott.

Amennyiben az alsópapság összetételét vizsgáljuk, úgy a következőket állapíthatjuk meg: a korábbi időszakban az oltár- és kápolnajavadalom nélküli prebendáriusok és kóruspapok a hiteleshelyi feladatok közel 73%-, míg oltár- és kápolnaigazgató társaik csak 27%-t teljesítették,[62] ezzel szemben a most vizsgált közel fél évszázadban az oltárjavadalommal rendelkezők aránya 89%-ra emelkedett. E gyökeres változás hátterében minden bizonnyal az 1351-es törvény áll, mely a pécsi székeskáptalan esetében érvényesülni látszott.[63]

Hiteleshelyi munka megoszlása a székesegyházi alsópapság csoportjai között

Csoportok

Évek

1301–1353

1354–1400

Prebendárius

23

2

Oltáros prebendárius

8

34

Karpap

12

5

Oltáros karpap

5

25

Összesen

48

66

Az alsópapság egyházi társadalmon belüli megítélése tükröződik a közhitelű kiadványokban is. A tanúbizonyságként külső feladatok ellátásán résztvevő személyeket az eljárásról készült oklevelek megnevezik, továbbá javadalmaikat, egyházi állásukat is feltüntetik, sőt gyakran különböző megtisztelő titulusok is nevük elé kerültek. Az alsópapság most vizsgált tagjai esetében a nevük elől a „megszólítás” elmaradását konstatálhatjuk. Szemléletes példáját láthatjuk e gyakorlatnak a káptalan egy határjáró oklevelében, mely szerint a Margit-szigeti apácák Kazsok és Szili Demeter fiai: István és György Nogfalufeulde nevű birtokai közt a határokat Doboka-i Pál királyi ember és Pozsegainak mondott Demeter kanonok az apácák oldalán, illetve Wzd-i Jakab királyi ember és Balázs karpap a Szt. Kereszt oltár mestere a Sziliek oldalán megállapították.[64] Az alsópapság soraiba tartozó Balázs karpap neve előtt nem szerepel semmilyen titulus, ellenben Pozsegai Demeter kanonok neve elől – quasi a rangbeli és társadalmi különbséget is érzékeltetendő – nem maradt el a „kiváló férfiú” (discretus vir) és a „mester” (magister) jelző. Hasonlóképp Balázs karpap működött közre egy bodrog megyei határjárás alkalmával, amikor Töttös fiai: László és Miklós mester oldalán vett részt a munkában, míg a fehérvári káptalan oldalán Bereck kanonok volt a hiteleshelyi testimonium. Balázs neve előtt ebben az oklevélben sem szerepel megkülönböztető jelző, míg az egyházi társadalom középső rétegét képviselő kanonok neve előtt ugyanazok a megtisztelő titulusok szerepelnek, mint a fentebb említett Pozsegai esetében.[65] Antal oltármester 1376-ban egy sikertelenül végződött iktatáson működött közre és neve előtt nem találunk megtisztelő címeket.[66] Hat esztendővel később, már a pécsi várban lévő Keresztelő Szt. János társaskáptalan kanonokjaként vett részt egy vizsgálaton és az erről kiállított diplomában a discretus vir és a magister titulusokat írta neve elé az oklevél kiállítója.[67] Antal esetében jól megfogható az a differencia, amely a város egyházi társadalmának alsó rétegében az egyes szintek közt fennállt. A kiskáptalan kanonokjai anyagi helyzetük alapján az alsópapsághoz tartoztak, ám – alkalmasint magasabb műveltségük okán – megítélésük mindenképpen e réteg fölé emelte őket.[68] Meg kell említenünk, hogy – a székesegyházi alsópapság most vizsgált tagjai közt – három személy esetében találkozunk még megtisztelő titulusokkal. János prebendárius egy iktatásról (1357), Miklós prebendárius és altarista pedig egy birtokosztályról (1380) készített hiteleshelyi kiadványban úrként (dominus) szerepelnek, míg Simon oltármestert ugyancsak egy iktatásról készített jelentésben (1387) tisztelte meg a diploma kiállítója a discretus vir címmel.[69] Ezen esetek elszigeteltségét és kivételes jellegét mi sem igazolja jobban, mint egy 1389-ben kelt diploma, melyben ugyanaz a Simon már csak sacerdos és altarista, titulusok nélkül.[70] A székesegyház alsópapságának tagjai, egy oklevél tanúsága szerint, egy szinten álltak a vidéki plébánosokkal, noha előbbiek kétség kívül nagyobb műveltséggel rendelkeztek. A fentebb már citált végrendelet felvételéről kiállított oklevélben ugyanúgy csak a nevét és javadalmát adják meg Benedek oltármesternek és Gál plébánosnak ezzel is szemléltetve a jelenlévő két kanonok, mester címmel is jelzett, magasabb társadalmi grádusát.

Az oklevelekben – egy kivételtől eltekintve – feltüntették az illető személyek egyházi jogállását is, mely szerint 28 személy (87,5%) miséspap volt.[71] A legtöbb esetben (26) a sacerdos terminussal jelölték egyházi rendjüket, míg három alkalommal a presbiter szót alkalmazták.[72] Miklós prebendárius (1380) és Demeter kápolnaigazgató (1398) neve mellett nem szerepel egyházi státusukra vonatkozó utalás.[73] Benedek és Péter kóruspap, akik javadalommal nem rendelkeztek, neve mellett a – a korábbi időszaktól eltérően –[74] a klerikus (clericus chori) megjelölés áll, mely azt jelöli, hogy ugyan megfelelő ismeretekkel rendelkezhettek, de még nem szentelték pappá őket.

Végezetül arra – a jogosan felmerülő kérdésre – kellene választ keresnünk, hogy milyen mértékben volt a székesegyházi alsópapság felülről zárt réteg, magyarán az alsópapság tagjai bejuthattak-e a – az egyházi középréteg tagjai által kézben tartott – székeskáptalan kanonoki stallumaiba? A vizsgált hiteleshelyi oklevelekben előforduló személyek egyikénél sem tudjuk adatolni, hogy javadalomhoz jutott volna a székeskáptalanban. Egy – fentebb már említett – pápai adományozás folytán jutott a székeskáptalanban kanonoki javadalomhoz János fia: György, aki székesegyház Mindenszentek kápolnájának volt a rektora. Az eset elszigeteltsége arra enged következtetni, hogy igen ritkán fordult elő ehhez hasonló előrelépés. Az alsópapságon belüli felemelkedés lehetőségét követhetjük nyomon, a fentebb már említett, Antal esetében, aki először (1376) egyszerű oltármesterként szerepel egy oklevélben, majd később (1382) már a várbéli kiskáptalan kanonokjaként áll előttünk. Valószínűleg a társaskáptalan tagjai számára elérhetőbbek voltak a nagykáptalan javadalmai, mint a prebendáriusok, karpapok számára.[75] A kar papjai közül, a korábbi időszak tanúsága szerint,[76] lehetőség nyílott a prebendáriusok közé kerülésre, jóllehet az általunk vizsgált időszakban erre nem találtunk példát.

Mostani vizsgálódásaink – csakúgy, mint a korábbi kutatások – is arról győznek meg bennünket, hogy e két réteg között oly nagy választóvonal húzódott, hogy alkalmasint igen ritkán fordulhatott elő, hogy az alsópapság e képviselői közül egyesek a középréteg sorai közé jutottak.[77] Timár György szavaival élve „valószínű, hogy sokkal nagyobb volt [...] a kanonokok és a prebendáriusok között a válaszvonal, mintsem hogy a prebendáriusok státusza egyszerű lépcsőfok lett volna a felsőbb osztályok felé”.[78]

A székesegyház alsópapságának ismert tagjai 1354–1400[79]

ANTAL a Szt. Balázs mártír oltár mestere, majd kiskáptalani kanonok, (sacerdos)

1376, [80] 1382[81]

BALÁZS karpap, a Szt. Kereszt oltár mestere, (sacerdos chori ecclesie nostre)

1358,[82] 1359,[83] 1360[84]

BENEDEK karbéli klerikus (clericus chori ecclesie nostre)

1391,[85] 1398,[86] 1400[87]

BENEDEK a Szt. Miklós hitvalló oltár mestere, (sacerdos)

1395,[88] 1398,[89]

BENEDEK prebendárius, (sacerdos)

1364,[90] 1368[91]

BENEDEK prebendárius, a Szt. János apostol és evangélista oltár mestere, (sacerdos)

1357[92]

DEMETER  a Szt. Fülöp és Jakab apostolok oltárának mestere, (sacerdos)

1371,[93] 1374[94]

DEMETER prebendárius, a Szt. István király kápolna igazgatója

1398[95]

DÉNES karpap, (sacerdos chori ecclesie nostre)

1398[96]

ISTVÁN karpap, (presbiter chori ecclesie nostre)

1400[97]

ISTVÁN prebendárius, a Szt. Imre herceg és hitvalló oltár mestere, (sacerdos)

1363,[98] 1370[99]

JÁNOS a Szt. Gergely pápa oltár mestere, (sacerdos)

1374,[100] 1400[101]

JÁNOS prebendárius, a Szt. Ambrus oltár mestere, (presbiter, sacerdos )

1355,[102] 1357[103]

KELEMEN prebendárius, a Szt. Balázs oltár mestere, (sacerdos)

1358[104]

LŐRINC prebendárius, a Szt. Egyed oltár mestere, (sacerdos)

1376[105]

LUKÁCS a Szt. Ambrus oltár mestere, (sacerdos)

1391,[106] 1392,[107] 1394,[108] 1396[109]

LUKÁCS prebendárius, a Szt. István kápolna mestere, (sacerdos)

1369,[110] 1377[111]

MÁRTON a megholtak kápolnájának mestere, (sacerdos)

1370[112]

MIHÁLY a Szt. Margit oltár mestere, (sacerdos)

1385[113]

MIHÁLY a Szt. Miklós hitvalló oltár mestere, (sacerdos)

1373,[114] 1374,[115] 1376,[116] 1378[117]

MIHÁLY prebendárius, a Szt. Kereszt oltár mestere, (presbiter )

1354[118]

MIKLÓS prebendárius, a Szt. Ambrus oltár mestere, (sacerdos)

1374[119]

MIKLÓS prebendárius, a Szt. Dániel oltár mestere, (sacerdos)

1365,[120] 1367,[121] 1379[122]

MIKLÓS prebendárius, a Szt. Demeter oltár mestere

1380[123]

MIKLÓS prebendárius, a Szt. Kereszt oltár mestere, (sacerdos)

1364,[124] 1368,[125] 1371,[126] 1373,[127] 1383[128]

PÁL a Szt. Imre herceg oltár mestere, (sacerdos)

1357[129]

PÁL prebendárius, a Szt. János apostol és evangélista oltárának mestere, (sacerdos)

1365,[130] 1368,[131] 1369,[132] 1370,[133] 1373,[134] 1375,[135] 1378[136]

PÉTER karbéli klerikus (clericus chori ecclesie nostre)

1400[137]

SIMON a Szt. Fülöp és Jakab apostolok oltár mestere, (sacerdos)

1387,[138]1389[139]

TAMÁS a Szt. Márton oltár mestere, (sacerdos)

1391[140]

TAMÁS prebendárius, a Szt. László király oltár mestere, (sacerdos)

1369,[141] 1372,[142] 1374[143]

TAMÁS prebendárius, a Szt. Márton püspök és hitvalló oltár mestere, (sacerdos)

1374,[144] 1376,[145] 1384[146]

Jegyzetek:



[1] MÁLYUSZ Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Bp., 1971. (a továbbiakban: MÁLYUSZ 1971)

[2] Ezt erősítették meg a Pécs szerepe a Mohács előtti Magyarországon címmel megrendezett konferencia (Pécs, 2000. 10. 20-21.) előadásai is, amelyek egy része írott változatban is napvilágot látott. FONT Márta (szerk.): Pécs szerepe a Mohács előtti Magyarországon. (Tanulmányok Pécs történetéből 9.) Pécs, 2001.

[3] Természetesen a teljesség igénye nélkül egy-két nevet had említsek itt meg: Koller József, Brüsztle József, Aigl Pál, Békefi Remig, Pór Antal, Petrovich Ede, Kubinyi András, Timár György, Koszta László, stb.

[4] Éves jövedelme 10200 firenzei aranyra tehető. Ld. KOSZTA László: Püspöki székhely és városfejlődés. (Pécs központi funkciói és vonzáskörzete a 14. század közepéig) In: KOSZTA László (Szerk.) Kelet és Nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szeged, 1995. (a továbbiakban: KOSZTA 1995) 233-272., 259; MÁLYUSZ 1971. 180-181; TIMÁR György: Pécs egyházi társadalma Károly Róbert korában. Baranyai Helytörténetírás 1981. Pécs, 1982. (a továbbiakban: TIMÁR 1981) 13-56., 19.

[5] Az egri préposti stallum 480, az esztergomi 400 aranyforintot jövedelmezett. A pécsi prépostság 300 aranyforintos évi jövedelme egy szinten állt a két királyi alapítású társaskáptalan (Fehérvár, Buda) préposti javadalmával. MÁLYUSZ 1971. 85.

[6] KOSZTA 1995. 259; MÁLYUSZ 1971. 116; TIMÁR 1981. 32.

[7] ‘Kanonok’ szócikk. In: Korai Magyar Történeti Lexikon (9–14. század). Főszerk.: KRISTÓ Gyula, szerk.: ENGEL Pál, MAKK Ferenc, Bp., 1994. (a továbbiakban: KMTL) 323-324.

[8] A pécsi egyházmegye valójában nyolc archidiconatusra tagolódott, azonban a pozsegai kerület élén álló főesperes nem volt a pécsi székeskáptalan tagja, hanem prépostként ő irányította a pozsegai társaskáptalant. KOSZTA László: A pozsegai társaskáptalan tagjai a XIV. század közepéig. Aetas 1991/3-4. 40-57. (a továbbiakban: KOSZTA 1991.) 41; KOSZTA László: A pozsegai káptalan hiteleshelyi tevékenysége 1353-ig. Századok 132 (1998), 3-46., 3. (a továbbiakban: KOSZTA 1998a); KRISTÓ Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Bp., 1988. 296; TIMÁR 1981. 38-39.

[9] 1382-ben András kanonok látta el a Szent Bertalan templom plébánosi teendőit is. MÁLYUSZ Elemér: A szlavóniai és horvátországi középkori pálos kolostorok oklevelei az Országos Levéltárban. Levéltári Közlemények 1931/3–4., 92–123., III. 95.

[10] A városban működő szerzetesrendek vizsgálódásainkon kívül esnek.

[11] Korszakunkból két succentort ismerünk, akik kanonoki javadalommal is rendelkeztek a káptalanban. Pál mester 1363-ban (Magyar Országos Levéltár, Mohács Előtti Gyűjtemény. Diplomatikai Levéltár /a továbbiakban: DL/ 5199) és 1380-ban (DL 6753) látott el hiteleshelyi feladatokat. Péter mesterről 1400-ból vannak adataink. BÉKEFI Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Bp., 1910. 139.

[12] BÉKEFI Remig: A magyarországi káptalanok megalakulása és Szent Chrodegang regulája. Bp., 1910. 48-49 (a továbbiakban: BÉKEFI 1910); MÁLYUSZ 1971. 72., 158–167.

[13] ‘Praebendarius’ In: KMTL 556.

[14] A pécsi mesterkanonoki stallumok 32–64 aranyforintot jövedelmezett évente. LUKCSICS Pál: XV. századi pápák oklevelei. I–II., Bp., 1931-1938. passim.

[15] KOSZTA László: Adalékok a székesegyházi alsópapság XIII–XIV. századi történetéhez. Acta Universitatis de Attila József nominatae. Acta Historica. LXXXVI (1988), (a továbbiakban: KOSZTA 1988), 15–26., 20; TIMÁR 1981. 47–49.

[16] KOSZTA 1988. 19.

[17] Zágráb (1334) és Várad (1374) esetében rendelkezünk a káptalan statútumaival. Esztergomban pedig az 1397-ben lezajlott canonica visitatio tájékoztat a káptalan alsópapságának feladatairól, helyzetéről. A szepesi társaskáptalan 1348-ban szervezte meg a prebendáriusok testületét. MÁLYUSZ 1971. 72–79.

[18] KOSZTA 1988. 22. A 15. századból már több adat maradt korunkra az említett csoportokról. 1433-ban János zágrábi püspök, aki korábban (1410–1421) a pécsi egyházmegye élén állt, alapítványt tett a prebendáriusok javára, miszerint akik konfraternitásba tömörültek minden újhold csütörtökjén egy szentmisét mutassanak be érte, akik pedig kívül maradtak e szervezeten végezzék el a gyászzsolozsmát. Ennek javadalmazására 26 ill. 24 forintot hagyott. Vö.: KOLLER, Josephus: Historia episcopatus Quinqueecclesiarum. I–VII., Posonii-Pesthini, 1782–1812. (a továbbiakban: KOLLER) III/ 349; TIMÁR György: A középkor az írásos források alapján. In: FÜZES Miklós (szerk.): Sásd. Sásd, 1982. 101–152. (a továbbiakban: TIMÁR 1982) 115; MÁLYUSZ 1971. 168. IV. Sixtus pápa (1471–1484) 1475-ben kelt okleveléből értesülünk arról, hogy Miklós pécsi püspök (1456–1459) utolsó akarata szerint saját javaiból 1500 magyar aranyforintot helyezett letétbe Nürnberg város magisztrátusánál. A város kötelezte magát, hogy bankárai által ennek kamataként évi 100 rajnai forintot fizet le Szt. Márton napján. Gosztonyi Tamás őrkanonok, Sáfár Gergely pécsi polgár és a néhai Pesti Márton pécsi kanonok lett a kamatösszeg kezelője. A püspök testvérei és rokonai lelki üdvösségéért gondoskodniuk kellet naponta egy istentisztelet bemutatásáról. Az említettek halála után, pedig a még életükben erre a feladatra választott, 12 prebendarius gondoskodjon a szentmise bemutatásáról. János püspök idejében problémák adódtak a letéttel, így új megoldást kellett találniuk. A püspök és a káptalan tagjai megbeszélték a teendőket, majd a püspök átvette az 1500 forintot és a Valkó megyei Ivánkaszentgyörgyön bizonyos birtokokat vásárolt rajta. Ennek jövedelmeit a püspöki javadalom részére kötötte le, a Miklós püspök által tett alapítvány fedezetére pedig átadta a prebendáriusoknak az oklevélben felsorolt Tolna és Baranya megyei falvak tizedeit örökös javadalomként. Vö.: KOLLER IV/400–403; MÁLYUSZ 1971. 79; TIMÁR 1982. 114; TIMÁR György: A szenttisztelet Pécsett a középkorban (patrocinium, titulus ecclesiae). In: FONT Márta (szerk.): Pécs szerepe a Mohács előtti Magyarországon. (Tanulmányok Pécs történetéből 9.) Pécs, 2001. 69–101. (a továbbiakban: TIMÁR 2001) 76.

[19] KOSZTA László: A pécsi székeskáptalan hiteleshelyi tevékenysége (1214–1353). (Tanulmányok Pécs történetéből 4.) Pécs, 1998. (a továbbiakban: KOSZTA 1998) 111.

[20] TIMÁR 1982. 115.

[21] MÁLYUSZ 1971. 168.

[22] Vö.: 18. jz.!

[23] Az 1351: XXI. tc. tilalmazta a javadalommal nem rendelkező személyek tanúbizonyságként való részvételét, ám ez a gyakorlatban nem valósult meg, ezért többször meg kellett ismételni a rendelkezést: 1397-ben (XLIII. tc.) és 1435-ben (VIII. tc.). DÖRY, F. ― BÓNIS, G. ― BÁCSKAI, V. (szerk.): Decreta Regni Hungariae 1301–1457. Bp., 1976. 137., 166., 266-267. Az esztergomi székeskáptalanban ― az 1397-es vistatio alapján ― a prebendáriusok kötelessége volt a hiteleshelyi munka ellátása. KÖRMENDY Kinga: Literátusok, magiszterek, doktorok az esztergomi káptalanban. In: FÜGEDI Erik (szerk.): Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Bp., 1986. 176–202., 184.

[24] Az 1351-es törvény értelmében a testimonium amennyiben saját lován ment a helyszínre úgy 2 garast, ha pedig szállításáról az érdekelt fél gondoskodott 1 garast kapott naponként.

[25] 1407. 08. 16.: Zsigmond-kori oklevéltár. I–VII., összeállította: MÁLYUSZ Elemér és BORSA Iván, Bp., 1951–2001. (a továbbiakban: ZSO) II/2. 5679. sz.

[26] 1394. 04. 25.: Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia. Ser. I. Tom. I–VI., Budapestini, 1885–1898. (a továbbiakban: Mon. Vat.) I/3. 250–251; ZSO. I. 3389. sz., TIMÁR 2001. 81.

[27] Mon. Vat. I/4. 307.

[28] 1404. 11. 11.: ZSO II/1. 3490. sz.

[29] KOSZTA 1988. 20.

[30] Pécsett 1375-ből ismerjük az első aljegyzőt Lőrinc mester személyében: DL 6256.

[31] ‘Schule’ In: Lexikon des Mittelalters VII. Bd. Zürich–München, 1995. 1582–1591.

[32] HOLUB József: Bonipertus. A pécsi Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1959. Pécs, 1960. 97–102., 98; KOSZTA 1995. 240; MEZEY László: Deákság és Európa. Bp., 1979. 105–106. Legújabban: NEMERKÉNYI Előd: Latin Nyelvtan a székesegyházi iskolában. Fulbert, Bonipert és egy elveszett Priscianus-kézirat. Aetas 12 (2002/4), 77–88.

[33] KOSZTA 1991. 44; KOSZTA 1998a. 27.

[34] Az 1382-es esztergomi zsinaton fogalmazták meg a papokkal szemben támasztott műveltségi követelmények alsó szintjét, amely nem kívánta meg az írás ismeretét. MÁLYUSZ 1971. 138; BÉKEFI 1910. 246–272.

[35] KÖRMENDY 1986. 183.

[36] BÓNIS György: Magyi János formuláskönyve és a gyakorlati jogtanítás. In: CSIZMADIA Andor (szerk.): Jubileumi tanulmányok a pécsi egyetem történetéből. Pécs, 1967. 225–260., 244–258.

[37] IVÁNYI Béla: Egy 1526 előtti ismeretlen kéziratos formuláskönyv. Történelmi Tár 1904, 481–538., Megemlítendő egy szintén a 16. század elejéről származő formuláskönyv, melyet Mihály pécsi kanonok és püspöki vikárius állított össze pécsi szentszéki oklevelekből. ERDŐ Péter: Egyházjog a középkori Magyarországon. Bp., 2001. 80., 95.

[38] A hiteleshely által használt regisztrum sem maradt korunkra, azonban egy 1364-ben kelt oklevélben említették annak használatát. Ld. FEDELES Tamás: A pécsi székeskáptalan hiteles helyi levéltára a középkorban. In: WEISZ Boglárka–BALOGH László–SZARKA József (szerk.): Tanulmányok a középkorról. A II. Medievisztikai PhD–konferencia előadásai. Szeged, 2001. 39–53., 51–52.

[39] 1365 júliusában Domokos kanonokkal egy baranyai birtok határjárásán vett részt. 1369 áprilisában szintén Domokos, míg 1370 áprilisában Devecheri Miklós kanonokkal szállt ki Bodrog vármegyébe. 1378 júniusában Mihály oltármesterrel vett részt egy birtokvita vizsgálatán. DF 61964, DL 84737, NAGY Imre – NAGY Iván – VÉGHELY Dezső – KAMMERRER Ernő – LUKCSICS Pál: Codex diplomaticus domus senioris comitum Zichy de Zich et Vasonkeő. A zichy és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára. I-XII., Bp., 1871-1931. (a továbbiakban: Z) III/394–396; DL 6547

[40] Ld.: 37. j.!

[41] 1373 augusztusában: DL 6135, 1378 júniusában: DL 6547.

[42] 1364. 10. 14.: DL 87406.

[43] 1371. 07. 22.: Z. III/428–429.

[44] 1383. 08. 08.: DL 87552, Magyar Országos Levéltár, Mohács előtti gyűjtemény, Diplomatikai fényképtár (a továbbiakban: DF) 251770.

[45] 1373. 08. 01.: DL 6124.

[46] 1373. 07. 31.: DL 6124, 1376. 07. 03.: Z. III/645-646., 1376. 07. 05.: Z. III/644.

[47] Így kb. 80 km-t teljesítettek. A Pécs–Boya–Pécs és a Pécs–Bor–Pécs útvonal megtétele összesen kb. 108 km-t jelentett volna. Vö.: GYÖRFFY György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I., Bp., 1963. térképmelléklet.

[48] Az átlagos utazási sebesség 25–60 km közt mozgott naponta és ez gyakorlatilag a 18. század végéig nem változott. Vö.: BORST, Arno: Lebensformen im Mittelalter. Berlin, 19992. 161.

[49] Február 13.: pécsváradi vásáron, február 14.: a nádasdi piacon, február. 15.: a siklósi sokadalmon Vö.: Z. IV/565., Regeszta: ZSO I. 3643. sz.

[50] 1374. 09. 19.: Z. III/577–579., 1398. 05. 01.: ZSO II/1. 2096. sz., 1400. 10. 07.: Z. V/212–213.

[51] A másik testimonium Demeter a kápolna igazgatója volt. Mályusznál tévesen János prebendáriusként van említve. ZSO II/1. 2096. sz.

[52] FEDELES Tamás: A pécsi székeskáptalani hiteleshely. A pécsi székeskáptalan hiteleshelyi feladatokat ellátó tagjai és munkájuk színterei (1354-1363). Pécsi Szemle 2001/tavasz, 13-21., 21; KOSZTA 1998. 94.

[53] C. Tóth Norbert tanulmányában megállapította, hogy az ország területén K-Ny-i irányban haladva a hiteleshelyek számának növekedésével párhuzamosan csökken illetékességi körük. E megállapítás teljesen magától értetődő, azonban ebből még nem következik az, hogy „a pécsi káptalan és a pécsváradi konvent pedig kizárólag Baranya megyében látott el hiteleshelyi feladatokat.” Valóban Baranya megye területén végezte a hiteleshely feladatainak túlnyomó többségét, ám ― amint a térkép is szemlélteti ― nem kizárólagosan e megyében tevékenykedtek a hiteleshelyi „alkalmazottak”. Szerencsésebb talán úgy fogalmazni, ahogy a korábbi időszak vizsgálata során Koszta László és magam is tettük, hogy Baranya megye volt a káptalan hiteleshelyi tevékenységének törzsterülete. Vö.: C. TÓTH Norbert: Adatok a megyék és a hiteleshelyek közötti viszonyra a 14. és 15. században. Századok 136 (2002) 351–364., 362; FEDELES 2001. 21; KOSZTA 1998. 94. 79–95.

[54] 1391. 09. 18.: Z. IV/479–480.

[55] Pereskedések során végzett vizsgálatok végrehajtásán egy-egy királyi, vagy nádori ember és hiteleshelyi kiküldött a felperes (actor), míg egy-egy az alperes (in causam attractus) oldalán vett részt. BÉLI Gábor: Magyar jogtörténet az államalapítástól 1848-ig. Pécs, 1995. 132.

[56] 1365. 07. 29.: János baranyai főesperes és Pál prebendárius, oltármester; 1391. 00. 00.: DF 209218: János regölyi főesperes, Benedek karpap; 1380. 10. 08.: DL 6753: Pál succentor, Miklós prebendárius és oltármester; 1400. 10. 07.: Z. V/212-213.: Demeter subcustos János karpap és altarista.

[57] 1395. 11. 04.: DL 100268.

[58] A szokásjognak megfelelően két székeskáptalani kanonoknak jelen kellett lennie a végrendelet felvételénél. KOSZTA 1998. 107.

[59] 1370. 05. 08.: DL 5361.: „homine nostrum nomine postulante”.

[60] Ez alkalommal nem vesszük figyelembe, hogy a kanonok méltóságviselő, vagy annak helyettese volt-e, ill. főesperesi hivatalt viselt-e. Ugyanígy nem vizsgáljuk a káptalan által kiküldött ― e két csoprton kívül található ― személyeket sem.

[61] Az adatokat Ld. KOSZTA 1998. 106. és 109.

[62] KOSZTA 1998. 106.

[63] Ld.: 23. j. !

[64] 1358. 08. 06.: Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. Anjoukori okmánytár. I-VI., szerk.: NAGY Imre, Bp., 1878-1891, VII., szerk: TASNÁDI NAGY Gyula, Bp., 1920. (a továbbiakban: AO) VII/315-318.

[65] DL 87343.

[66] Z. III/629-630.

[67] KOLLER. III/191-193.

[68] TIMÁR 1981. 33., 51.

[69] AO. VI/587-591., DL 6753, Hazai okmánytár. Codex diplomaticus patrius. Kiadják: NAGY Imre, PAÚR Iván, RÁTH Károly és VÉGHELY Dezső, I-V., Győrött, 1865-1873; IPOLYI Arnold, NAGY Imre és VÉGHELY Dezső, VI-VIII., Bp., 1876-1891. (a továbbiakban: HO) V/172–176.

[70] Z. IV/409-410.

[71] A prebendáriusoknak Váradon és Zágrábban is felszentelt papoknak kellett lenniük, míg Esztergomban is minimális követelmény volt velük szemben, hogy közvetlen a szentelés előtt kellett állniuk. MÁLYUSZ 1971. 78–79.

[72] János prebendárius 1355-ben presbiter-, míg 1357-ben sacerdosként szerepel. Vö. DL 87305 és AO. VI/587–591.

[73] Demeter pap volt, azonban közelebbi meghatározás nem szerepel a Zsigmond-kori okmánytárban. Vö. ZSO II/1. 2096. sz.

[74] KOSZTA 1988. 21.

[75] KOSZTA 1988. 22. és TIMÁR 1981. 49. A váradi székeskáptalanban Polánkai Bereck a 15. sz. második felében személyes kapcsolata révén egészen az őrkanonoki méltóságig emelkedett. Vitéz János könyvmásolójaként vélhetőleg kiváló munkát végzett, hisz patrónusa révén először a székesegyház alsópapságának lett tagja, majd kanonoki stallumot végül a custosi méltóságot kapta. KRISTÓF Ilona: Személyes kapcsolatok Váradon (1440–1526). Fons VIII. (2001/1), 67–84., 72.

[76] Koszta 1988. 22.

[77] Ez más káptalanok esetében és a későbbi korszakokban is így volt. KÖBLÖS József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. Bp., 1994.

[78] TIMÁR 1981. 49.

[79] A lábjegyzetekben az oklevelek kiállításának dátumát adom meg.

[80] 1376. 05. 05.: Z. III/629-630.

[81] 1382. 07. 21.: KOLLER. III/191–193., Codex diplomaticus Regni Hungariae ecclesiasticus ac civilis. I–XI., ed. FEJÉR, G. Budae, 1828–1844. IX/5. 612–614; TIMÁR 2001. 84.

[82] 1358. 08. 06.: AO. VII/315–318.

[83] 1359. 01. 22.: DL 87343

[84] 1360. 07. 20.: DL 4902

[85] 1391. 00. 00.: DF 209218

[86] 1398. 12. 17.: DL 8370

[87] 1400. 01. 22.: Z. V/147–148.

[88] 1395. 11. 04.: DL 100268

[89] 1398. 06. 30.: Z. V/70–72., TIMÁR 2001. 84.

[90] 1364. 11. 30.: DL 91710

[91] 1368. 02. 20.: Z. III/346–347.

[92] 1357. 06. 22.: DL 87323

[93] 1371. 10. 16.: Z. III/438–440; TIMÁR 2001. 85.

[94] 1374. 05. 10.: DL 5195.

[95] 1398. 05. 01.: ZSO II/1. 2096. sz.

[96] 1398. 00. 00.: DL 82863.

[97] 1400. 01. 21.: DL 8613, regeszta: ZSO II/1. 38. sz.

[98] 1363. 11. 17.: DL 5262.

[99] 1370. 03. 10.: Z. III/394–396; TIMÁR 2001. 85.

[100] 1374. 09. 19.: Z. III/577–579.

[101] 1400. 10. 07: Z. V/212–213.

[102] 1355. 02. 09.: DL 87305.

[103] 1357. 05. 13.: AO. VI/587–591.

[104] 1358. 03. 05.: AO. VII/64–65; TIMÁR 2001. 84.

[105] 1376. 06. 20.: DF 261808, Ez az oltár első okleveles említése.

[106] 1391. 04. 01.: DL 7678., reg.: ZSO I/1933. sz. Sajnos az oklevél csonka, így a név hiányzik, de valószínűleg ― a későbbi adatokat figyelembe véve ― Lukács szerepelt benne. DL 7678, regesztája: ZSO I. 1933. sz.

[107] 1392. 03. 15.: Z. IV/493–494; TIMÁR 2001. 86.

[108] 1394. 10. 04.: Z. IV/565; TIMÁR 2001. 86.

[109] 1396. 09. 25.: DL 8174.

[110] 1369. 08. 01.: DF 207453.

[111] 1377. 04. 02.: DF 259873.

[112] 1370. 05. 08.: DL 5361., „sacerdos mortuorum”. Eddig csak a 15. századból (1412, 1415) voltak a kápolnára adatok. Vö.: TIMÁR 2001. 80.

[113] 1385. 03. 10.: Z. IV/298; TIMÁR 2001. 85.

[114] 1373. 08. 01.: DL 6124.

[115] 1374. 08. 28.: DF 209196

[116] 1376. 07. 07.: Z. III/645–646. és 1376. 07. 07.: uo. 644; TIMÁR 2001. 84.

[117] 1378. 06. 23.: DL 6547.

[118] 1354. 05. 26.: DF 264676.

[119] 1374. 05. 10.: DL 5195.

[120] 1365. 08. 06.: DL 5407., Ez a legkorábbi adat az oltárra. Vö. TIMÁR 2001. 87.

[121] 1367. 03. 20.: DL 5543.

[122] 1379. 04. 25.: DL 6605.

[123] 1380. 10. 08.: DL 6753., Az oltár első említése.

[124] 1364. 10. 14.: DL 87406.

[125] 1368. 05. 12.: DF 230521.

[126] 1371. 07. 22.: Z. III/428–429.

[127] 1373. 04. 20.: DF 218578.

[128] 1383. 03. 08.: DL 87552, DF 251770.

[129] 1357. 06. 22.: DL 87323.

[130] 1365. 07. 29.: DF 261964.

[131] 1368. 03. 10.: DL 5649.

[132] 1369. 04. 09.: DL 87437.

[133] 1370. 04. 04.: Z. III/394–396.

[134] 1373. 08. 15.: Z. III/546; TIMÁR 2001. 85.

[135] 1375. 10. 17.: DF 208549.

[136] 1378. 06. 23.: DL 6547.

[137] 1400. 04. 08.: DL 78350.

[138] 1387. 11. 07.: HO V/172–176.

[139] 1389. 11. 30.: Z. IV/409–410; TIMÁR 2001.85.

[140] 1391. 09. 18.: Z. IV/479–480; TIMÁR 2001. 84.

[141] 1369. 07. 24.: DL 94434., A székesegyházban lévő Szt. László oltárra ez az első adat. A Szent Bertalan plébániatemplomban és a várban lévő Aranyos Mária kápolnában is volt ilyen titulusú oltár. Vö.: TIMÁR 2001. 88., 91.

[142] 1372. 05. 08.: DL 25139.

[143] 1374. 08. 28.: DF 209196.

[144] 1374. 03. 27.: DL 77600.

[145] 1376. 05. 05.: Z. III/629–630.

[146] 1384. 01. 17.: Z. IV/273–274; TIMÁR 2001. 84.