Cikkek

Borsy Judit: A pécsi egyházmegye birtoka 1703 és 1736 között

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

A Koller József emlékkonferencia (Pécs, 2002. október 24-25.)

válogatott előadásai

Tanulmányok Pécs történetéből 13.

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2003

ISSN 1219-4077

Szerkesztette:

Font Márta és Vargha Dezső

191–200 P.

Borsy Judit

A pécsi egyházmegye birtoka 1703 és 1736 között

Das Besitztum der Fünfkirchner Diözese zwischen 1703 und 1736

The Possessions of the Diocese of Pécs between 1703 and 1736

Az egyházi birtokok visszaszerzésére 1686 után a pécsi püspökség és a káptalan külön-külön folyamodott, minthogy a püspöki és káptalani falvak mindig is meg voltak különböztetve. Török idők előtti hiteles irattal nem rendelkeztek, csak az 1550-es évekbeli adóösszeírásokra, dikális lajstromokra tudtak hivatkozni.[1] Az újszerzeményi bizottság (Neoacquistica commissio) 1697-ben terjesztette az uralkodó elé a püspökség követelését.[2] Az 1700. augusztus 3-án kiadott diploma a „pécsmegyei papság” birtokára olyan utasítást adott, hogy a falvakat a püspök, a káptalan, a székesegyház és a szeminárium között osszák fel, a befolyó tizeden pedig hárman (a szeminárium kivételével) osztozzanak.[3] A birtokokba azonban nem történt meg a beiktatás, így Radanay Mátyás pécsi püspök újra az újszerzeményi bizottsághoz fordult, és új listát állított össze.[4]

A tényleges oklevél kiadását Radanay püspök már nem érte meg, mert 1703. április 3-án meghalt, s az oklevelet 1703. április 19-én adták ki. Ez az adománylevél (nova donatio, új adomány, vagy kegyes alapítvány) lényegében tért el az előző diplomától. Az adománylevélben ugyanis a papság birtokához tartozó községek elkülönítése helyett, a birtok közös irányításáról, és az ebből származó jövedelem egyenlő részekre való osztásáról van szó, csupán az oszlopos kanonoki (kolumnáris) birtok községeit nevezte meg külön.[5] A községek közül tehát nem jelölte ki, hogy melyek tartozzanak a püspökhöz és a káptalanhoz, és erre vonatkozó utasítást sem adott. Az oklevél szerint, a birtokból származó jövedelem negyede a püspöké, negyede a káptalané, melyet tovább nyolcadoltak a hét kanonok között. A székesegyház negyedét a templom fenntartására, felújítására, valamint a püspöki palota és a kanonoki házak karbantartására szánták. A negyedik negyedből az újonnan felállítandó szeminárium költségeit, 12 papnövendék taníttatását kellett fedezni.

Az oklevél a papság birtokának rendezése helyett, komoly küzdelmek kiindulópontja lett.

Az első, kisebbik probléma az oklevélben leírt birtokok azonosításával volt, a másik sokkal jelentősebb gondot a birtok jövedelmének a papságon belüli elosztása jelentette, s ennek következménye egy több mint három évtizedes küzdelem lett.

A török kiűzése utáni birtokadományokkal a megye nagy részét már felosztották, így az oklevél által említett községek egy része már más földesúr birtokához tartozott. Az új püspöknek, báró Nesselrode Vilmos Ferencnek tehát elsősorban a többi birtokossal kellett megküzdenie. A püspökség birtokának beiktatásakor, 1703. június 15-e és július 18-a között 39 földbirtokos mondott ellent, összesen 88 község beiktatásánál. A zavaros kor zavaros birtokviszonyait jellemzi, hogy egyes községek beiktatása ellen több földesúr is felszólalt. 14 község esetében két-két földesúr protestált, Szentgál, Szentmárton, Istvándi és Apáti miatt hárman szólaltak fel, Mányok és Tótfalu beiktatását pedig 4-4 földesúr kifogásolta. A 3-4 felszólaló a gyakori helységnevű községek esetében fordult elő, néha a felszólalók hozzá is tették, hogy „amennyiben arról a községről van szó, amelyre gondol”.

A legtöbb község beiktatását Mária Antónia de Susa grófnő képviselője kifogásolta, az ő nevében Szentkirály, Szemely, Bisse, Üszög, Kiskozár, Egerág, Szentgál, Szentmárton, Babarcszőllős, Egerszeg, Turony, Mogyorósd, Okorág miatt szólaltak fel. A Lipót-féle adománylevélben és az 1701-ben kelt ugyancsak Lipóttól származó, Pucheim Teréziának szóló, 32 községből álló adományban 13 község neve volt azonos. Mérey Mihály szekszárdi apát Nádasd, Mányok, Széplak, Hidasd, Almás miatt, a Preiner család 9 község beiktatása: Boda, Kőhíd, Cserdi, Lórántfalva, Regenye, Gadány, Iszerő, Gyód, Szentdömötör ellen protestált.[6] A jezsuiták sem hagyták szó nélkül Görcsöny eladományozását, amelyért 1702. február 22-én 1000 forintot fizettek.[7]

A felszólalások ellenére a 88 vitatott helységből a pécsi papság birtokába került 26 község és puszta,  ebből a 16. századi dikális lajstromok szerint 7 volt püspöki tulajdonú község (Mánfa, Püspöknádasd, Püspökszenterzsébet, Szárász, Berekallya, Iszerő, Várallya), 13 káptalani tulajdonú község (Bogdása, Felsőegerszeg, Kisvarjas, Kovácsszénája, Kölked, Mecsekpölöske, Mecsekszakál, Patacs, Piskó, Geredistye, Kéthel, Mányok, Kercsenye puszta), 5 vegyesen püspöki és káptalani tulajdonú község volt (Magyarürög, Mecsekszabolcs, Somogy, Szentkirály, Szentmiklós), sőt még egy olyan község (Nagyharsány) is akadt, amely soha nem volt egyházi tulajdonban.

62 esetben viszont a papság nem tudta érvényesíteni jogait, pedig ezeknek több mint a fele (38 helység) püspöki tulajdon, negyede (16 helység) pedig káptalani tulajdon volt a 16. századi dikális lajstromok szerint.[8] 

A Lipót által adományozott 180 község között volt még 10, melyeknél ugyan nincs nyoma a birtokosok ellentmondásának, mégsem váltak egyházi birtokká.[9] Az adománylevélben szereplő községek 40%-át, 72 községet tehát soha nem vehetett birtokba a pécsi klérus.

A klérus tulajdonába került községek, puszták sem voltak probléma mentesek, a birtok kiterjedését tisztázó határviták, határperek az egész 18. századot végigkísérték. 1713 és 1754 között az egyházi birtokok miatt 36 alkalommal tiltakozott a káptalan. A tiltakozás oka az esetek többségében a határok tisztázatlansága volt. A szomszédos községekből gyakori volt a jogtalan beszántás, faizás, makkoltatás, halászat. A később benépesülő puszták esetében még az 1740-es években is tulajdonviták zajlottak.[10]   

Az 1703. évi adománylevél ugyanis nemhogy a határokat nem tisztázta, hanem még a helynevek azonosítása is lehetetlen csupán az oklevél alapján. Az oklevélben felsorolt községek száma 205, de hogy ez hány községet jelenthetett, azt ma már nem lehet pontosan tudni. Az oklevélben ugyanis egy-egy név kétszer-háromszor is előfordult, más községek viszont három-négy pusztát foglaltak magukba.[11] A gyakori helynevek esetében tehát nem lehet megállapítani, hogy ugyanazt a községet említik többször, vagy több különböző, azonos nevű községről van szó.[12] A többségében baranyai, s a néhány Somogy, Tolna megyei község azonosításában a 16. századi dikális összeírásokra támaszkodhatunk, illetve a korabeli iratokban lévő hivatkozások adhatnak eligazítást.[13]

Noha az oklevélben szereplő összes helynév meghatározása így sem sikerülhet, azokat a községeket és pusztákat, melyek a későbbi időkben említésre méltók voltak, számba tudjuk venni.

Különösen azokat a helyneveket nehéz azonosítani, melyeket sem az általunk ismert dikális összeírásokban, sem a korabeli források felsorolásai között nem találtunk meg. Pillanatnyilag úgy látjuk, hogy az 1703. évi adománylevélben 180 község szerepel, de ezen kívül van még 13 község, mely az adománylevélben nincs ugyan feltüntetve, mégis az egyház birtokába került. E 13 községből 8 később települt be, Vejti, Szék és Szelcsány a dikajegyzékek szerint káptalani, illetve püspöki birtok volt, és ezt később sem vitatta senki. Nagyváty és Nagyharsány esete viszont érdekes, hiszen sem a dikajegyzékek szerint, sem az oklevél szerint nem tartoztak az egyházi birtokhoz. Nagyváty a Preiner család birtoka volt, és az is maradt, mégis a káptalan „kétségtelenül káptalani birtokként” említi, amely más kezén van, s 1714-ben pedig a megyei közgyűlésen is a papság birtokaként sorolják fel. A megyei adóösszeírások szerint Nagyharsány 1715 és 1721 között a püspöki uradalom községe volt.

A pécsi papság kapott tehát egy adománylevelet, mely adományt nem lehetett teljesen birtokba venni, és ez az adománylevél olyan birtokviszonyokat tükröző összeíráson alapult, amelyet nem lehetett követni úgy, hogy valamelyik fél joga ne csorbuljon. 

A megyei közgyűlések jegyzőkönyveiben 1703 előtt az uradalmak között még nem szerepelt az egyháziak (a klérus) birtoka, a községek részben a kamarai igazgatású pécsi, részben a mohácsi provizorátusban voltak feltüntetve, Pécs és Mohács pedig külön szerepelt.[14]

Az 1703. augusztus 17-én tartott közgyűlésen az adófelosztás kapcsán említik először a klérus birtokait: „Bona Venerabilis Cleri Quinque Ecclesiensis”. Pécs és Mohács városa külön szerepel, de mindkettőnél jelezték, hogy egyházi birtok.[15] Ettől kezdve a papság birtokának elnevezése felváltva: „klérusé”, „püspöki”, „püspöki és káptalani” „egyházi”. A közgyűlési jegyzőkönyvben először 1708-ban sorolták fel azokat a községeket, amelyek az egyes uradalmakhoz tartoztak. 1715. augusztusáig a birtok közösként szerepelt, a közgyűléseken a papság birtokát általában a kanonokok képviselték, ritkábban az uradalom praefectusa, illetve a provizora. Az 1698. szeptember 2-e és 1710. augusztus 29-e közötti 28 közgyűlésen 5 kanonok összesen 37-szer, 5 praefectus, illetve provizor pedig csupán 10-szer vett részt.

1710-től bár a birtokot továbbra is közösként (papságénak) említik, azonban azt külön jelzik, hogy a kanonok a káptalan részéről, a praefectus pedig a püspök részéről és nevében volt jelen.

Ez az apróság jelzi már, hogy a birtok megosztására irányuló küzdelem a püspök és a káptalan között megkezdődött.

1713-ban a káptalan nyíltan követelte a birtokai elkülönítését, ugyanis az előző időszak közös kezeléséről rossz tapasztalatai voltak. 1713-tól kezdve sorra készültek a jegyzékek, melyek továbbra is a 16. századi dikális összeírásokban lévő birtokviszonyokon alapultak.  A kérdésben a püspök és a káptalan nem tudott megegyezni, így 1714. április 17-én az esztergomi érsek elnökletével Győrött bizottság döntött, hogy mely községek alkossák a püspöki és melyek a káptalani uradalmakat (1. sz. táblázat).

A káptalan kárára létrehozott felosztás után a káptalan beadványában csoportokba szedte a községeket, illetve pusztákat, amelyek a 16. századi dikális összeírások szerint őt illetnék, és amelyeken a tisztázatlan tulajdon miatt meg kellene osztozni, jelölve, hogy melyik éppen kinek a tulajdonában volt.[16] A káptalan kérelmében az 1557., 1559. és 1564. évi adóösszeírásokra hivatkozott. Ezeket ellenőrizve és kiegészítve az 1542. és 1551. évi adóösszeírásokkal, azt látjuk, hogy a káptalan magának kért, és tulajdonított összesen 80 községet és pusztát, és 7 községet tartott megosztandónak. Ebből a 87 községből 68 vitathatatlanul káptalani volt, 13 vegyesen volt káptalaninak és püspökinek említve, kettő nem szerepelt a dikális összeírásokban, 3 pedig idegen tulajdonúnak volt feltüntetve. Csupán egy puszta szerepelt a püspök tulajdonaként, Iszerő.[17] Nem állja meg tehát a helyét Németh Béla megállapítása, mely szerint a nova donatio kijátszása lett volna a szándéka a káptalannak, hiszen a 78 %-ban káptalani tulajdon visszaköveteléséért nem hibáztatható a testület, a nova donatio intézkedései pedig semmiképp sem érvényesülhettek, ha a birtok már felosztásra került.[18]      

Ezzel az első egyezséggel a másik fél sem volt elégedett, és 1716-ban már újabb elosztás történt királyi biztos vezetésével.  Ez a felosztás, ha lehetséges még sérelmesebb volt a káptalan számára (2. sz. táblázat).

1714-ben 62 adóztatható községből a püspök tulajdonába került az összes püspöki, a 12 tisztázatlan tulajdonúból 9, és a 34 káptalani tulajdonúból 8, így a káptalannak 29, a püspöknek 33 községből állt az uradalma. Az 1716-os felosztás után a káptalani birtokokból további 9 község került a püspöki uradalomhoz, tehát a 34 káptalani községnek majdnem a fele a püspöki uradalomba került, amely így, a községek száma szerint a káptalaninak kétszerese lett. Ráadásul ez a 9 község Pécshez közeli, gazdagon termő község volt, s Bánfa kivételével mind káptalani eredetű.[19] Ezen a ponton a püspök és káptalan harca elfajult, Kasó István nagyprépostot Nesselrode püspök fegyveresekkel elfogta, bebörtönözte, a nála őrzött iratokat lefoglalta. A községek elvesztésébe nem nyugodhatott bele a káptalan, 1720-ban ismét a győri bizottság elé került az ügy, amely a püspök és a káptalan megegyezésével zárult. Ekkor egy kivételével (Bánfa) visszakerültek a káptalan birtokába a sérelmezett községek, de a béke most sem tartott sokáig. Az elosztás alapja ekkor már igen távol állt a Lipót-féle oklevél szellemétől. A káptalan a birtokokból körülbelül negyedrészt kapott, ám a birtok többi része a püspök kezelésében maradt, tehát a püspök jövedelméből kellett volna a szemináriumot létrehozni, és a székesegyház kiadásait fedezni.  Már ekkor készült olyan tervezet, amely a székesegyház és a szeminárium birtokát is elkülönítette volna (2. sz. táblázat). Eszerint a birtok fele került volna a püspök tulajdonába, negyede a káptalanéba, a negyede illette volna a székesegyházat és szemináriumot.

A tervezet szerint a püspök birtokába került volna 19 község és 13 puszta, melyből a 16. századi dikális összeírások szerint 13 volt püspöki tulajdonú, 10 káptalani.

A káptalannak 16 községet és 10 pusztát szántak, ebből a 16. századi dikális összeírások szerint 18 volt káptalani tulajdonú, és csak Iszterág (Eszterág) puszta volt eredetileg a püspök tulajdonában. A székesegyházi és a szemináriumi uradalomnak szánt 25 községből és 8 pusztából 11 püspöki, 13 pedig káptalani eredetű volt. A birtoknak ez a felosztása kifejezetten előnyős lett volna a püspöknek, hiszen az ő birtokában maradtak volna azok a Pécshez közeli jól jövedelmező káptalani eredetű falvak, amelyekért annyi vita folyt, ugyanakkor elkülönítette volna azt a birtokrészt, melynek jövedelméből létrehozhatták volna a szemináriumot, valamint a székesegyház költségeit fedezhették volna. Ez azonban csak az 1727. évben hozott döntés után történt meg. [20]

Az 1723-ban kötött újabb szerződés volt talán a káptalanra nézve a legelőnytelenebb (ld. számszerűen: 1. sz. táblázat; a birtokok felsorolása szerint ld.: 2. sz. táblázat). E felosztás hátrányossága nem is annyira a községek számában mutatkozik meg, inkább a birtokok minőségében és milyenségében. 

A káptalani uradalom 21, a püspöki uradalom 46 községből állt. A 16. századi dikális összeírások szerinti káptalani községek fele (18) püspöki tulajdonba került. A következő döntés 1727. szeptember 13-án elkülönítette a székesegyházi uradalom községeit, s nem lehet véletlen, hogy míg az eredetileg püspöki községekből 15 került át, a káptalan által folyamatosan visszakövetelt községeket a püspök továbbra is saját uradalmában tartotta meg. (1. sz. táblázat)

Ezt a felosztást sem tartották véglegesnek, az 1733. évi összeírás készítésénél a káptalan azért tiltakozott, mivel attól tartott, hogy az összeírás egy számára méltánytalan helyzetet rögzít.[21] (1. sz. táblázat)

1736 decemberében készült el az a birtok elosztás, amely már többé nem változott (3. sz. táblázat). Igaz, Cienfuegos püspök már 1737-ben panasszal élt, melyben 6 pontba szedve sorolta fel, milyen előnytelen a birtoka. 1737 áprilisában az uralkodó ismét bizottságot küldött, hogy vizsgálják meg a helyzetet, ennek során a káptalan bebizonyította, hogy sem a káptalani, sem a székesegyházi és a szemináriumi uradalom nemhogy nincs jobb helyzetben, mint a püspöké, hanem ha lehet fokozni, az ő birtokaik még nála is előnytelenebb adottságúak.[22]  

A püspök a távoli hegyháti községek miatt panaszkodott, valamint, hogy csak Nagyárpád és Püspökbogád van Pécstől elérhető távolságban. A káptalan válaszában kimutatta, hogy míg a püspöknek csak 8 faluja esik igazán távol Pécstől, a székesegyházi és szemináriumi uradalomnak 12 olyan községe van, amely nagyon nehezen megközelíthető. A káptalan birtokában pedig igen hátrányos fekvésűek és adottságúak voltak a Dráva-menti községek, melyek jövedelme teljesen bizonytalan volt.

Ez a felosztás a püspöki uradalomra nézve csak az előző felosztásokhoz képest tűnhetett hátrányosnak, valójában az összes birtok fele őt illette, amit nemcsak a községek száma, hanem az adózásra képes lakosságszám és a birtok kiterjedése is igazolt. 

Egy 1707. évi telekösszeírás szerint, a 16. századi dikális összeírásokban káptalani tulajdonú 32 községben 184 telek, a 14 püspökiben 62 telek volt. A 6 püspöki és káptalani vegyes tulajdonúban 37 telket írtak össze. Úgy tűnik, hogy a káptalani községek kevésbé pusztultak el, a községenkénti 5,7 telek átlag a püspöki községek 4,4 telek-átlagával szemben legalábbis erre enged következtetni.

Az 1714. évi első elosztáskor a püspök tulajdonában lévő 33 községben 644 adózó, a 29 káptalaniban 360 adózó volt, tehát az egy községre jutó adózók átlaga 20 illetve 12 volt. Ezek a számok alátámasztják tehát, hogy a püspöki uradalom ekkor sokkal gazdagabb birtokból állt, mint a káptalani.

Az 1736. évi elosztáskor az 1733. évi adózók adatait (4. sz. táblázat) felhasználva az derül ki, hogy a legkevesebb adózó átlag a szemináriumi uradalomban, a legmagasabb a püspöki uradalomban volt.

A püspöki községek tehát továbbra is nagyobb gazdasági erőt képviseltek, mint a többi uradalom községei.

A püspök panaszában azt is megemlítette, hogy az uradalmának nagyobb része volt későbbi telepítésű, s emiatt kevesebb volt az örökös jobbágy a községeiben. Az 1737-ben készült kimutatás számításai szerint a papság összes uradalmában lévő 506 szabad költözésű betelepült telkes közül 471 a püspöki uradalomban volt, míg az örökös jobbágyoknak csak a harmada.

A káptalan válaszában viszont kiemelte, hogy a szabad költözésű, szerződéses jobbágyok, vagyis a betelepülők a kezdeti adómentes éveik alatt módosabbak lettek, s nagyobb szorgalommal, igyekezettel gazdálkodtak, ami nyilvánvalóan az uradalomnak is több hasznot hozott. 

Az 1736-os felosztás során négy uradalmat alakítottak ki, a püspöki uradalomnak 26, a káptalaninak 23, a székesegyházinak 11, végül a szemináriumi uradalomnak 19 községe volt. A községek sorsa igen változatos, többségük tulajdonosa 2-3-szor is változott, de akad olyan is, amely minden lehetséges változásnál gazdát cserélt (Németi, Kisdér). Az így kialakított uradalmak községeinek több mint fele a 16. századi dikális összeírások birtokosaihoz került vissza. A püspöki uradalom 26 községe közül 13 volt püspöki, 2 volt káptalani, 3 volt vegyes, idegen tulajdonban volt 2, és nem szerepelt az összeírásokban 6. Ezek közül csupán 4 volt mindvégig püspöki tulajdonú: Geresd, Lánycsók, Mohács és Püspöknádasd. A káptalani uradalom 23 községéből 18 volt káptalani, 2 volt vegyes (Bánfa, Magyarürög), 1 volt püspöki (Sumony), 1 nem szerepelt, illetve 1 idegen tulajdonban volt. Hat község volt csak mindvégig káptalani tulajdonú: Bakonya, Bogdása, Hirics, Varjas, Luzsok és Zók. A székesegyház uradalmának 11 községe közül 6 a püspöki, 5 a káptalani uradalomból került ki. A szemináriumi uradalom 19 községe (Keszüt és Kisdért kivéve) mind a káptalani uradalomból származtak, igaz némelyik kanyargós utat tett meg előzőleg. Bános a káptalané, majd 1708-1727-ig a püspöké volt, ezután a szemináriumé lett. Az 1736-ban kialakult uradalmak minden megelőző felosztásnál jobban közelítették meg a kiindulópontot, a 16. századi dikális összeírások által rögzített birtokviszonyokat.

1. sz. táblázat. A pécsi egyházmegyei birtok községeinek megosztása a 16. századi dikális összeírásokban lévő tulajdonosok szerint 1714 és 1736 között

 

 

16. századi tulajdonos

Év

Felosztások szerinti tulajdonos

Püspök

Káptalan

Püspök és káptalan

Egyéb

Összes

1714

Összesen

16

34

6

6

62

ebből a püspöké

16

8

5

4

33

ebből a káptalané

-

26

1

2

29

1716

Összesen

14

34

6

6

60

ebből a püspöké

14

15

6

5

40

ebből a káptalané

-

19

-

1

20

1723

Összesen

18

36

7

6

67

ebből a püspöké

17

18

6

5

46

ebből a káptalané

1

18

1

1

21

1727

Összesen

17

35

7

7

66

ebből a püspöké

8

10

4

1

23

ebből a káptalané

-

18

1

1

20

ebből a székesegyházé

9

7

2

5

23

1733

Összesen

19

39

7

9

74

ebből a püspöké

10

9

4

4

27

ebből a káptalané

2

20

2

2

26

ebből a székesegyházé

7

10

2

2

21

1736

Összesen

21

42

5

11

79

ebből a püspöké

13

2

3

8

26

ebből a káptalané

1

18

2

2

23

ebből a székesegyházé

6

5

-

-

11

ebből a szemináriumé

1

17

-

1

19

2. sz. táblázat. Az egyházi birtok megosztására vonatkozó tervezet 1723-ban

Püspöki

Káptalani

Székesegyház-Szemináriumi

Községek

Puszták

Községek

Puszták

Községek

Puszták

Mohács

Himesháza

Bicsérd

Körcsönye

Kátoly

Kövesd

Kölked

Szellő

Bakonya

Örzi

Püspök-szenterzsébet

Ethény

Kővágótőttős

Monyoród

Zók

Erszek

Nagypall

Abaliget

Püspöklak

Gatha

Bogdása

Félfalu

Várallya

Husztót

Lánycsók

Püspökmárok

Szőke

Csőszi

Máza

Zapugir

Szilvás

Enyest

Szalánta

Szelcsán

Császta

Tekeres

Geresd

Tottjób

Barátúr

Szentdamján

Vékény

Bükkösd

Püspöknádasd

Füzes

Kovácsszénája

Isztrák

Szászvár

Korpád

Hosszúhetény

Berekallya

Hirics

Zehi

Kárász

 

Somogy

Györe

Kisszentmárton

Hertelend

Magyaregregy

 

Mecsekszabolcs

Lipóc

Málom

 

Martonfa

 

Patacs

Szentmiklós

Magyarszék

 

Sumony

 

Magyarürög

Nyáras

Bodolya

 

Mánfa

 

Pogány

 

Luzsok

 

Bánfa

 

Kökény

 

Vejti

 

Budafa

 

Keszü

 

Püspökbogád

 

Bános

 

Cserkút

 

 

 

Kisdér

 

Kővágószőllős

 

 

 

Németi

 

Nagyárpád

 

 

 

Mecsekpölöske

 

 

 

 

 

Mecsekszakál

 

 

 

 

 

Mecsekrákos

 

 

 

 

 

Felsőegerszeg

 

 

 

 

 

Kemse

 

 

 

 

 

Keresztúr

 

 

 

 

 

Magyarsarlós

 

3. sz. táblázat. A négy uradalom községei az 1736. évi felosztás után járások szerint

Püspöki

Káptalani

Székesegyházi

Szemináriumi

Pécsi járás

Hosszúhetény

Magyarürög

Somogy

Szilvás

Nagyárpád

Patacs

Mecsekszabolcs

Kökény

Püspökbogád

Cserkút

Pogány

Keszü

Martonfa

Kővágószőllős

Málom

Bosta

Kátoly

Kővágótőttős

Szalánta

Szőke

 

Zók

Magyarsarlós

Kisdér

 

Bicsérd

Németi

 

 

Bakonya

 

 

 

Sumony

 

 

 

Bánfa

 

 

 

Garé

 

 

 

Kisvarjas

 

 

 

Velény

 

 

Hegyháti járás

Püspöknádasd

Hetvehely

Mecsekpölöske

Barátúr

Magyaregregy

Mecsekrákos

Mánfa

Egyházbér

Kárász

 

Budafa

Kisbodolya

Vékény

 

Magyarszék

Németszék

Szászvár

 

 

Kovácsszénája

Császta

 

 

Bános

 

 

 

Mecsekszakál

 

 

 

Husztót

 

 

 

Felsőegerszeg

Siklósi járás

 

Luzsok

 

 

 

Hirics

 

 

 

Vejti

 

 

 

Bogdása

 

 

 

Kemse

 

 

 

Piskó

 

 

Mohácsi járás

Mohács

 

 

 

Kölked

 

 

 

Himesháza

 

 

 

Lánycsók

 

 

 

Püspökmárok

 

 

 

Geresd

 

 

 

Püspöklak

 

 

 

Szellő

 

 

 

Nagypall

 

 

 

Püspökszenterzsébet

 

 

 

4. sz. táblázat. A püspöki, káptalani székesegyházi, szemináriumi uradalmak adózóinak községenkénti átlaga

1733

Püspöki

Káptalani

Székesegyház

Szeminárium

Község szám

22

20

11

17

Adózó

765

366

204

216

Átlag

34,7

18,3

18,5

12,7

Jegyzetek:



[1] NÉMETH Béla: Baranya Szent Istvántól a jelenkorig. (Baranya multja és jelenje. 1. Szerk. VÁRADY Ferenc) Pécs, 1897. (a továbbiakban NÉMETH 1897) 517. A dikális jegyzékek Szombathelyi György, Ebeczky Imre és Ordódy Gáspár 1632. évi másolatában maradtak fenn.

[2] NÉMETH 1897. 518.

[3] Királyi könyvek 25. 324.: NÉMETH 1897. 519.

[4] NÉMETH 1897. 518.p. (Urb. et Conscr. f. 90. N. 32.

[5] Cserdi és Boda a nagyprépostnak, Varjas és Turony a kisprépostnak Gyód az olvasó-, Mányok az éneklő kanonoknak, Velin az őrkanonoknak, Garé pedig a vikáriusnak lett rendelve.

[6] PPL. K. 95; NÉMETH 1897. 528.

[7] NÉMETH 1897. 515.

[8] PPL. 4/1711

[9] Ebből 5 Batthyány birtok volt, 3 kamarai, egy tartozott a  Pálfi, illetve egy a Preiner birtokhoz. 

[10] PKML. CDLXXVII. 98.

[11] Monoszló, Geredistye és tartozékai.

[12] Szentmárton, Kövesd, Diós és Viszló stb.

[13] HORVÁTH J. Gyula ― TIMÁR György: XVI. századi dikális konskripciók Baranya megyéről (1542, 1551, 1564). Baranyai Helytörténetírás 1972, Pécs, 1973. 7-127;  PKML. CCVI. 45, XL.5, XL.37, CDLXXVII.100.

[14] BML. IV.1.a. 1. kötet 99., 205. sz.

[15] BML. IV.1.a. 1. kötet 110., 245. sz.

[16] PKML. XL. 37.

[17] A helységnevek lehetőség szerint a Baranya vármegye 1904. évi helységnévtára szerint szerepelnek. Az olyan, főképp puszta neveket, melyeknek nincs egységes írásmódja, dőlt betűvel írtuk, általában a leggyakoribb előfordulás szerint.

[18] NÉMETH 1897. 538.

[19] A 9 község Bánfán kívül: Bicsérd, Cserkút, Garé, Kisdér, Kovácsszénája, Kővágószőllős, Kővágótőttős, és Németi volt.

[20] PPL 10/1723.

[21] FRICSY Ádám: A pécsi klérus birtokainak telepítésügyi összeírása 1733-ban. Baranyai Helytörténetírás 1978, Pécs, 1979. 151-205.

[22] PKML.X.1, 4.