Cikkek

Szeberényi Gábor: „Kalán, Isten kegyelméből palliumos pécsi püspök, egész Dalmácia és Horvátország kormányzója”

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 10-11-12.

Előadások Pécs történetéből ’98, Előadások Pécs történetéből ’99 és az Előadások Pécs történetéből 2000 című konferenciák válogatott előadásai

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2002

ISSN 1219 4077

Szerkesztette:

Varga Lajos és Vonyó József

229–241. pp.


Szeberényi Gábor


„Kalán, Isten kegyelméből palliumos pécsi püspök, egész Dalmácia és Horvátország kormányzója”

(Újabb szempont a horvát-magyar perszonálunió 12. századi történetének kérdéséhez)*


„Kalán, aus Gottes Gnade Bischof zu Pécs mit Pallium, der Gubernator von ganzem Dalmatien und Kroatien.” (Neuere Aspekte zur Frage der kroatisch-ungarischen Personalunion im 12. Jahrhundert).

„Calanus, by God’s grace bishop of Pécs with pallium, the governor of whole Dalmatia and Croatia”(New aspect to the question of the history of the Croatian-Hungaian personal union in the 12 th century)




Balics Lajos, a 19. század máig sokat idézett egyháztörténésze, 1888-ban a következőket írta kétkötetes Árpád-kori egyháztörténetében: „Calanus egyike a korszak [a 12-13. század fordulója – Sz. G.] legnagyobb, legszerencsétlenebb, de mindenestre legérdemesebb férfiainak is. Igen óhajtandó volna, ha valaki életrajzát megírva, teljes megvilágításba helyezné e sajátságos főpapot és embert.[1]  Balics ezen óhaja máig nem teljesült, mivel a magyar medievisztika, bár részkérdéseket érintett, de összefoglalóan azóta sem vizsgálta Kalán pécsi püspök működését és tevékenységét. Mentségére legyen mondva, ezt a feladatot a magyar középkori történelem forrásadottságai igencsak megnehezítik: a 12. század végén még mindig oly csekély mennyiségben állnak rendelkezésre a kútfők, hogy még a politikai elithez tartozók esetében is nehéz egy-egy személyiségről kerek pályaképet alkotni. A források hiányát, az életrajz hiátusait persze nem pótolhatom, így tanulmányomban Kalán megrajzolható pályaképének felvázolása után, politikusi működésének egyik – igazgatástörténeti és a horvát-magyar perszonálunió korai történetének szempontjából is – lényeges epizódját, délvidéki guberniumának problematikáját kísérelem meg a számba vehető adatok elemzésével egy újabb, terminológiai szempont alapján megközelíteni.

Kalán politikai életrajza (Ca. 1155–1218)

Kalán azon előkelő nemzetségek egyikének sarjaként született nagyjából 1155 körül,[2] akiket Anonymus a „Szkítiából” érkezettek között tartott számon. A Névtelen a genus ősatyjának Ond vezért jelölte meg, akitől a Kalán és Colsoy nem eredt,[3] és amely Karácsonyi János szerint először Baranyában, Szekcső és Mohács között telepedett meg, kultuszközpontját pedig a Pusztaszeren épített monostor adta. A genealógiai kutatás a 13. század közepén már öt ágra bomló (Bór-) Kalán nemzetség egyik névadójának éppen a későbbi pécsi püspököt tekinti.[4]

Kalán működéséről az első – bizonytalan hitelű – adatunk 1181-ből származik. Ekkor neve Galanus alakban bukkan fel, mint a „királyi udvar kancellárjáé”, mely posztot a Lukács érseket felváltó új esztergomi főpap, Miklós notariusaként töltötte be. Elsőként Kalán nevezi magát aule regie cancellariusnak a III. Béla által ekkortájt életre hívott új királyi írószerv élén,[5] alkalmasint a kancelláriai reform keresztülvitele is az ő személyéhez köthető.[6] Ezt látszik igazolni, hogy az őt 1183-ban követő Saul kancellársága idején az udvari oklevéladásban Kalán idején tapasztalt fejlődési folyamat megtorpanni látszik.[7] Kalán kancellári működése azonban – melyre egyébként feltehetőleg Franciaországban folytatott tanulmányai képesítették[8] – csupán igen rövid ideig, 1181 és 1183 közt követhető nyomon.[9]

A kancelláriából való távozása után került Kalán a pécsi egyházmegye élére. 1183-ban egy oklevél már pécsi püspökként említi, ám ennek hitelességét tekintve komoly fenntartások vannak,[10] így valószínűbb, hogy valamikor 1186–1188 között kapta meg a főpapi stallumot, melyet 1218-ban bekövetkezett haláláig töltött be.[11] Annak a kérdésnek a megítélésében, hogy vajon püspök létére Kalán miért kapta meg a pápától a csak érsekeket megillető jogot pallium viselésére – melyre olykor maga is utalást tesz okleveleiben, mikor titulatúrájában használja a palleatus jelzőt[12] –, a szakirodalomban az az általános vélemény fogalmazódott meg, hogy a pécsi egyházfő a Velence és a Magyar Királyság között Dalmáciában viselt valamelyik – az 1180-as évek végén vagy a 90-es évek elején zajló – háborút[13] lezáró békekötésben játszott szerepéért nyerte el e megtiszteltetést.[14] Arra, hogy az érseki palást viselésének jogát a pécsi püspök valamely személyes érdeme miatt kaphatta meg, utal III. Ince 1206. évi levelének egyik kitétele is, amelyben a pápa Kalánnak már ifjú korában megmutatkozó „érettségét, erényességét és előrelátóságát” hozta fel az adomány indokaként.[15] A donatio személyhez kötött jellegére utal az is, hogy az a pécsi egyházmegyére nézve nem járt semmiféle exemptióval az esztergomi érsek joghatóságát illetően.[16] (Hasonló megtiszteltetésben pécsi főpap legközelebb 1754-ben részesült, amikor Klimó György püspök kapott pallium-viselési jogot.)

Kalán püspök horvát-dalmát kormányzósága a Velencével való konfliktusok időszakára, az 1190-es évek első felére tehető. Mivel ennek a periódusnak az értelmezési nehézségeire, illetve ezzel összefüggésben a horvát-magyar perszonálunió néhány aspektusára az alábbiakban még részletesen kitérek, itt csupán e világi pozíció betöltésének időhatárait szükséges rögzítenünk. Az okleveles említések alapján 1190–1193/94 között számolhatunk Kalán délvidéki guberniumával, ám teljes bizonyossággal ebben a minőségében csak 1193 folyamán bukkan fel a kútfőkben.[17] Legkésőbb 1194-ben azonban meg kellett válnia kormányzói tisztétől, mivel ekkortól III. Béla idősebb fia, Imre tölt be itt hercegi – más értelmezés szerint társuralkodói – pozíciót.[18]

A történeti irodalomban megjelenő töredékes és némileg leegyszerűsített Kalán-kép azt sugallja, hogy magas világi pozíciójának elvesztése – úgymond – „nem érintette kellemesen” a főpapot. A szakirodalom általános vélekedése szerint tudniillik ekkortól lenne datálható az a Kalán és az 1196-tól királyként regnáló Imre közti meglehetősen hideg, hovatovább ellenséges viszony,[19] ami az Imre és András herceg között kibontakozó trónviszályban egyértelműen az utóbbi táborába utalta volna a püspököt.[20]  Sajátos módon ezt a feltevést az Imre uralkodásának időszakából származó oklevelek nem gyámolítják. A korszak királyi okleveleinek méltóságsoraiban, 1197 és 1204 között ugyanis rendre ott találjuk Kalán nevét[21], míg András herceg diplomáiban egyszer sem szerepel. Ez vélhetőleg inkább arra utal – és ennek alátámasztására egyéb, az alábbiakban kifejtendő érvek is felsorolhatók –, hogy a pécsi püspök (legalábbis Imre uralkodásának legvégéig) nem állt a pártütő herceg oldalára.[22]

A királlyal való ellenséges viszony indokaként szokás említeni – Imrének Kalán kormányzói posztjáról való leváltásában játszott vélt szerepe mellett – azokat a püspökkel szemben felmerült vádakat, melyek a főpapot „méregkeveréssel” és a „vérfertőzéssel” gyanúsítják. Az előbbiről Albericus Monachus krónikájában olvashatunk. A szűkszavú megjegyzés szerint, Kalán méreggel segítette volna át III. Bélát az árnyékvilágba.[23] A forrással szembeni főbb problémákat az jelenti, hogy az az 1238 körüli időkből származik,[24] tehát adata e tekintetben csak némi túlzás árán tekinthető „kortárs” beszámolónak, másrészt pedig tény az – amint arra már Balics Lajos és újabban J. R. Sweeney is rámutatott –, hogy a 13. század eleji esztergomi érsekválasztási vita kapcsán ez, a Kalán ellenfelei által egyébként potenciálisan jól felhasználható „érv” nem került elő.[25] Nem úgy, mint a „vérfertőzés” vádjáé, amely – úgy tűnik – valóban Imrétől, vagy legalábbis a király környezetéből eredhetett. III. Ince pápa 1206. július 7-i (válasz)levelének beszámolója szerint, Imre 1203-ban (vagy 1204-ben)[26] Kalán püspököt saját unokahúgával folytatott gyalázatos és vérfertőző viszonnyal vádolta meg a Szentszéknél, és kérte a főpap eltávolítását.[27] A kétségkívül a király és a pécsi püspök ellenséges viszonyára utaló „feljelentő” levél vélhető dátuma, valamint az a már említett megfigyelés, miszerint 1204-ig – tehát Imre uralkodásának utolsó időszakáig – Kalán folyamatosan a királyi oklevelek méltóságsorainak szereplője, arra mutathat, hogy a pécsi főpap királyával legfeljebb annak uralkodása végén kerülhetett szembe. Az, hogy ez András herceg 1203. évi (ismételt) pártütésével[28] kapcsolatba hozható-e, avagy sem – pozitív adat híján – nem dönthető el egyértelműen. Annyi bizonyos, hogy 1203. április 30-án Kalán még a király mellett tartózkodott „in Insula Regia”, amikor az fogadta az eretnekség gyanújába került bosnyák „keresztények” esküjét, mellyel a Szentszék felügyelete alá való tartozásukat megerősítették.[29] Az ezt megelőző időszak tekintetében az Imre és Kalán közti, legalábbis semleges viszonyra utalhat közvetve az a királytól származó levél is, amit Imre 1199 augusztusában intézett III. Incéhez.[30] Ebben ugyanis az uralkodó felsorolja a vele szemben Andrást támogató főpapokat. Bár a szöveg elvileg nem zárja ki, hogy a konkrétan említetteken – Boleszló váci, Elvinus váradi és János veszprémi püspökön – kívül Kalán is tagja lehetett a törvényes uralkodóval szembeszegülő főrangok csoportjának,[31] az hogy a lázadó püspökök név szerint kerültek felsorolásra, valószínűsíti, hogy 1199-ben a pécsi egyházfőt Imre még nem számította „ellenségei” közé.[32] Erre mutat az is, hogy a felsorolt, Imre ellenségének megalapozottan tekinthető püspökök 1199 után eltűnnek a királyi oklevelek méltóságsoraiból, szemben Kalánnal.[33]  

Kalán működéséről Imre uralkodásának idején a történeti irodalomnak – a király és a püspök (már 1194-től) ab ovo posztulált ellenséges viszonyán kívül, amit én az előbbiek alapján inkább az 1203 körüli események visszavetítésének tartok – kevés mondanivalója akadt,[34] amit a források csekély száma egyébként indokol. Tudniillik ebből az időszakból egyedül a Kalán és a dunaföldvári apát közt 1197/98–1199-ben a Szentszék előtt folyó perről van adatunk, mely az apátság megyéspüspöki joghatóság alóli mentességéről (exemptio) folyt, és melynek kapcsán úgy tűnik, a pécsi főpap hatalmaskodás gyanújába vehető.[35]

Ennél lényegesen részletesebb kép rekonstruálható viszont az 1204-1205-ben zajló esztergomi érsekválasztási vita fejleményeiről. A Jóbot 1204-ben az érseki székben felváltó Ugrin, addigi győri püspök,[36] nem sokkal felszentelése után meghalt. Az esztergomi káptalan János kalocsai főpapot jelölte az érsekségre, aki 1204. augusztus 26-án – kettős minőségében, mint kalocsai érsek, és mint esztergomi archielectus –, még apja életében megkoronázta a gyermek III. Lászlót.[37] A János érsek postulatioja ellen tiltakozó suffraganeus püspökök között ott találjuk Kalánt is.[38] András herceg, aki Imre király november 30-i halála után régensként uralkodott, eleinte a káptalan jelöltjét, azaz Jánost, s így annak Esztergomba való áthelyezését támogatta.[39] 1205 elejétől azonban az esztergomi kanonokok egy részének véleménye – talán András megváltozott álláspontjától inspirálva[40] – új jelölt, Kalán pécsi püspök felé fordult. Ekkor ellenfelei ismét felhozták ellene a „vérfertőzés” vádját, ami Kalánt hosszas szentszéki procedúrára kényszerítette.[41] Bár III. Ince sokáig egyik jelöltet sem volt hajlandó elismerni a kánoni választás jogszerűségét vitatva, 1205 nyarára az erőviszonyok jelentősen megváltoztak. Egyrészt az esztergomi suffraganeus püspökök János mellé álltak, másrészt az időközben osztrák földre kényszerült III. László 1205. májusi halálával, az új király, II. András is hajlott a kompromisszumra.[42] Noha egy 1205. augusztusi oklevélben Kalán még mint „Strigoniensi electo” szerepel,[43] érseki „karrierje” – mely tulajdonképpen el sem kezdődött – máris leáldozott: 1205. október 6-i levelével,[44] az ún. Bone memoriae dekretális kiadásával ugyanis III. Ince lezárta az érsekválasztási procedúrát, elrendelve János érsek translatioját.

Kalán politikai tevékenységéről az ezt követő időszakban ismét csak igen keveset tudunk. II. András uralkodása idején pécsi püspökként továbbra is a királyi diplomák méltóságsorainak rendszeres szereplője. Egyházfői működéséről sincs lényegesen több információnk. Feltehetőleg az ő nevéhez fűződik a pozsegai társaskáptalan megszervezése (a káptalan létrejöttének terminus ante quemje 1217),[45] illetve tudható, hogy 1211-ben, mikor III. Ince „békét teremtett” a kalocsai és esztergomi érsekségek jogvitájában, Kalán egyik prépostja által képviseltette magát Rómában.[46] Az egyetlen konkrét ügy, amelyet – szintén III. Ince intézkedése nyomán – részletesebben ismerünk Kalán működésének ebből a korszakából, az a cikádori ciszterci apátsággal folytatott perpatvar, amely a szerzeteseknek a püspökség területén folytatott szőlővásárlásai nyomán alakult ki. Kalán jelentős bortizedtől esett el ugyanis azáltal, hogy a nagy volumenű szőlőművelést folytató, exportra is termelő ciszterciták kiterjedt földvásárlásba kezdtek egyházmegyéje területén. A püspök jelzése nyomán a pápa – figyelmeztetve az apátságot, hogy a hasonló ügyek a közelgő (lateráni) zsinaton akár a ciszterci rend kiváltságainak megnyirbálásához is vezethetnek – Kalán mellé állt az ügyben, melynek további fejleményeiről azonban nincs információnk.[47]

Kalán 1214-ben keresztes hadjáratban való részvételre tett fogadalmat, ám – nyilván idős kora miatt – nem vett részt II. András szentföldi hadjáratában. Ugyanakkor az e célra létrehozott pénzalapítványt a pécsi káptalan kezelésére bízta.[48] A pécsi püspök élete 1218-ban ért véget.             

„Kalán … egész Dalmácia és Horvátország kormányzója”

Kalán fent vázolt életrajzában – és általában a 12. századi főpapi karrierek tekintetében – szokatlan jelenségre utal az a rövid időszak az 1190-es évek elején, amikor a pécsi egyház élén álló megyéspüspök magas világi tisztégben, a délvidék kormányzójaként tűnik fel az oklevelekben.[49] Két 1193. évi diplomája intitulatiójában is szerepelteti Kalán teljes, világi és egyházi titulusát: „Calanus dei gratia Quinqueecclesiensis episcopus palleatus et totius Dalmatie atque Chroatie gubernator.”[50] Ha azt próbáljuk meghatározni, hogy mit is takart Kalán „kormányzói” tevékenysége, akkor a gubernator – sajnos források híján elég kevéssé ismert – konkrét intézkedésein túl, a fenti titulatúra világi részének vizsgálatából indulhatunk ki. A közelmúltban három, e világi cím értelmezésére is közvetve választ adni próbáló elmélet született Györffy György, Kristó Gyula és Zsoldos Attila tollából.[51] Mivel mindhárom szerző a Drávántúl – tehát Horvátország, Dalmácia és a Drávától a Gvozdig terjedő terület (Szlavónia) – 12–13. századi kormányzati rendszerét vizsgálva helyezi el valamilyen módon Kalán guberniumát e struktúrán belül, célszerű röviden felvázolnunk az e tekintetben számba vehető 12. századi fejleményeket.

A horvát–magyar perszonálunió létrejötte óta – amely Szent László és Kálmán király délnyugati expanziójának eredménye volt – az újonnan meghódított tartományok a báni intézmény hatáskörében kerültek megszervezésre.[52] A horvát–dalmát bánság korai történetével kapcsolatban meglehetősen hiányosak az ismereteink. Az 1116 és 1164 között ismert négy bán működéséről valló szórványos adatok alapján úgy tűnik, e bánok kizárólag tengermelléki (horvát–dalmát) ügyekben intézkedtek, a földrajzi értelemben vett Szlavónia[53] nem tartozott illetékességi körükbe.[54] 1164–1180 között Dalmácia és Horvátország egy része bizánci fennhatóság alá került.[55] A magyar bán működéséről e periódusban semmit sem tudunk. Kristó Gyula feltevése szerint, joghatósága ekkor – az eredeti territórium részleges elvesztése folytán – „visszaszorult” az eleddig a bán által nem igazgatott szlavón területre.[56] Manuél bizánci császár halála után (1180) Dalmácia és Horvátország visszafoglalására hamar sor került. 1181–1184 között fel is tűnik Dénes comes, hol dalmát–horvát, hol tengermelléki báni címmel, egy ízben pedig a „Tengermellék kormányzója” (gubernator) titulussal.[57] 1182-ben ugyanakkor Mór comes szerepel mint „az egész tengermelléki tartomány gondos elöljárója” (totius maritime pouincie studiosus exercitator),[58] továbbá 1189-ből ismerünk egy Macharius nevű vicebanust.[59]

Ezen a ponton érkezünk el az 1190-es évekhez és ezzel Kalán kormányzóságának kérdéséhez.[60] A pécsi püspök mindössze hét oklevélben szerepel 1190–1193 között horvát–dalmát kormányzóként. Ebből 3 esetben csupán az eschatocollum méltóságsorában tűnik fel.[61] A fennmaradó négy oklevél közül kettő – Spalatóban kelt – diplomában a püspök-kormányzó az oklevél kezdősoraiban szerepel mint korjelölő méltóságviselő,[62] míg további két oklevél Kalán kormányzóként elrendelt intézkedéseiről számol be.[63] Ez utóbbiak szerint a gubernator a zágrábi püspökség ügyeiben intézkedett 1193-ban.

Az első esetben a kormányzó két várjobbágy (duos civiles), Drežislav és Draša, valamint Dominicus zágrábi püspök között Kamenic birtokért folyó perben hozott ítéletet. Kalán a birtokügy kivizsgálására két zágrábi székeskáptalani kanonokot, valamint három szlavóniai – egy vaškai, egy dubravai és egy kamenici – curialis comest rendelt ki, akik esküjükkel tanúsították a birtoknak a zágrábi egyházhoz való tartozását. A kormányzó az esküt elfogadva és a predium határait leírva a zágrábi püspök javára ítélt, a birtokba való beiktatásra pedig két poroszlóját küldte ki.[64]

A második esetben Krapina, Okić és Podgorje birtokokról – ahonnan a termést „a hercegi kamrához” gyűjtötték – tett Kalán dézsmaadományt Dominicus zágrábi püspök részére.[65] Az oklevél kapcsán felmerül a kérdés: a három birtokról származó herceg(ség)i javaknak a püspököt megillető tizede a Kalán-féle intézkedést megelőzően miért nem került a zágrábi egyházhoz? Válaszként úgy vélem két lehetséges megoldás vehető számba: 1. A fenti birtokokról a püspökségnek nem állt módjában a dézsmát közvetlenül behajtani, így azt a „hercegi kamrához” tartozó emberek szedték be és jutatták el az egyháznak. 2. A ducatus élén álló „herceg” az egyháznak járó tizedet a maga hasznára tartotta meg, csorbítva ezzel a püspökség jövedelmét. E két eshetőség közül az utóbbit tartom valószínűbbnek. A három birtok földrajzi elhelyezkedése alapján ugyanis az itteni tizedjövedelmek egyházi begyűjtése aligha ütközhetett különösebb akadályba. Mindhárom birtok Zágráb 50 km-es körzetében található: Krapina, a hasonló nevű folyó (a Száva északi mellékfolyója) mentén feküdt, míg Okić és Podgorje egymáshoz közel, Samobor térségében, a Szávától délre lokalizálhatóak.[66] A dézsma begyűjtése szempontjából az sem lényegtelen, hogy e birtokok a zágrábi püspökség legkorábbi időponttól adatolható főesperességének, a zágrábinak a területén feküdtek.[67] Magának a dézsmaadománynak a ténye, illetve az, hogy az oklevél szerint a mindenkori zágrábi püspök mostantól akként bírja a három birtok tizedeit, „amint azt a ducatus más javaiból”[68] is, szintén arra utal: az itteni tizedek felett a zágrábi egyház korábban nem rendelkezett. Értelmezésem szerint tehát a Krapina, Okić és Podgorje birtokokról származó tized eladományozásával Kalán a – meglehet: jogtalanul bírt – herceg(ség)i bevételeken ejtett csorbát.      

A fenti két oklevél alapján tehát megállapítható, hogy Kalán volt az első a Délvidéket kormányzó magyarországi tisztségviselők közül, aki vitathatatlanul saját jogán tett szlavóniai intézkedéseket, ami a horvát–dalmát báni hatalmon túlmutató jogkört jelez.[69] Az elsőként említett zágrábi peres ügyben Kalán a bánéhoz hasonló bírói funkciót[70] gyakorolt, míg zágrábi dézsmaadománya arra mutat, hogy kormányzói jogköre a hercegi funkcióval is egybevethető. Úgy vélem, Kalán gubernator címének szokatlan volta[71] is arra utal, ami a báni hatalomtól megkülönbözteti: tudniillik, hogy a hercegihez hasonló jogkörrel intézkedhet, melyről saját pecsétje alatt kiállított oklevelei tanúskodnak.[72]

Abban a kérdésben, hogy e jogkör végül is egybevethető-e a magyarországi dux titulussal leírt hatalmi képlettel, a magyar szakirodalomnak eddig viszonylag határozott elképzelése volt, mégpedig a korábban már említett, Kalán kormányzói időszakából származó spalatói oklevelekből kiindulóan. Eszerint Kalán – szokatlan ugyan, hogy nem az Árpád-ház sarjaként[73] –, tulajdonképpen mint „herceg” töltötte be pozícióját a délvidéki különkormányzat élén.[74] Az e nézet alapjául szolgáló oklevelek azonban nem értelmezhetőek a magyarországi latinság terminológiájának kontextusában, ti. nem latin nyelvű változatban, hanem – vélhetőleg a latin eredetire visszamenő – olasz fordításban maradtak fenn.[75] Ezen túlmenően Kalán feltételezett dux voltáról az is sokat mond, hogy a püspök saját világi titulatúrájában sem szerepelteti magát hercegként, amint azt zágrábi oklevelei tanúsítják.[76]

Arra a kérdésre, hogy honnan ered Kalán duca alakban írt „hercegi” címe, a dalmáciai (spalatói) oklevelezési gyakorlat, illetve a konkrét oklevelek szöveghagyományozódásának vizsgálata adhatja meg a választ.

A dalmáciai városok – ahol igen erős volt Bizánc, illetve a részben „görög” műveltséget közvetítő Velence kulturális, egyes időszakokban politikai befolyása – a 12. században már évszázadokra visszanyúló, fejlett oklevelezési gyakorlatra tekinthettek vissza, amin azonban a szupremáciát gyakorló hatalmak terminológiai rendszere is rajta hagyta nyomát. Ez, legalábbis abban a periódusban, amikor 1164 és 1180 között a jó félévszázados magyar uralmat Dalmáciában ismét Bizáncé váltotta fel, világosan kimutatható. Az 1170-es évekből ismerjük a Dalmáciát kormányzó bizánci tisztségviselőket: 1171-1174 között a sebastos címet viselő Konstantinos,[77] 1178-1180 között pedig a dukas titulust használó Rogerios[78] igazgatta a tartományt.[79] Mindkét cím speciális bizánci titulus, ti. arról a konstantinápolyi basileios képében hatalmat gyakorló tisztségviselőről van szó, aki aktuálisan – „egész”/tota (?) – Dalmáciát és Horvátországot kormányozza. E megközelítés megegyezik azzal, amit Kalán esetében az 1193-as spalatói okleveleket kiállító notarius is követett, aki a hatalmi viszonylatok tekintetében a maga perspektívájából nem láthatott érdemi különbséget a bizánci sebastos, a valószínűleg normann eredetű, esetleg szláv, és – úgy tűnik – nyugati típusú hűbéri kötelékkel a bizánci császárhoz kötődő[80] Rogerios dukász, valamint a magyar uralmat megtestesítő Kalán posztjának értelmezésekor. Ezt látszik bizonyítani, hogy az 1178-ban Rogerios és 1193-ban Kalán titulatúráját – eredeti, nyilván latin változatában – leíró scriptor mindkét esetben ugyanaz a személy, Sabatius volt, aki 1178-ban még mint egyszerű spalatói clericus, 1193-ban pedig már mint subdiaconus és communis notarius szerkesztett okleveleket.[81] Okleveleinek olasz fordítója ugyanakkor mindkét esetben duca(s) alakban adta vissza a tartományokat kormányzó tisztségviselők hivatali címét. Ez pedig arra utal, hogy vagy a fordító alkalmazta a számára adekvát olasz kifejezést, vagy már Sabatius maga is a duca(s) címet használta Kalán posztjának meghatározására, mely utóbbi esetben épp ő mosta el a kétféle – bizánci illetőleg magyar – hatalmi képződmény közti különbségeket.[82]

E ponton azonban meg kell állnunk valamiféle „bizánci analógia” követésével, mivel a konkrét hatalmi viszonylatok tekintetében a terminológia azonossága – különösen, hogy az olasz nyelvű oklevélfordításokat készítő(k?) interpretációjával is számolnunk kell – már inkább félrevezető lehet. A fentiek alapján az mindenesetre bizonyos, hogy Kalán duca címe nem azonosítható a magyarországi latinság dux kifejezése mögötti jelentésárnyalatokkal, annak „magyar” megfelelője a ’gubernator’ volt.

Az említettek alapján ugyanakkor annak feltételezését is megkockáztathatjuk, hogy Kalán világi titulatúrájának másik eleme, a tota Dalmatia atque Chroacia kifejezés eredete is a dalmáciai okleveles gyakorlatban keresendő. Az, hogy az 1170-es évek spalatói okleveleiben mind Konstantinos sebastos, mind Rogerios dukas esetében a tota jelző következetlen használata figyelhető meg,[83] arra utal, hogy azt nem tekintették szorosan véve a titulatúra részének. Nem használta Sabatius sem Kalánhoz köthető 1193. évi diplomáiban, míg a gubernator mindkét, saját pecsétje alatt kiállított oklevelének intitulációjában szerepelteti e kifejezést.[84] Ezzel szemben Katapán fehérvári prépost és kancellár sem következetes, amikor egyik esetben kiírja, másik esetben elhagyja a tota jelzőt Kalán hivatali címének leírásakor.[85] Ezek alapján az sejthető, hogy az ’egész’ megjelölés mögött, a 12. századi délvidéki különkormányzat élén álló tisztségviselők esetében[86] nem feltétlenül kell olyan strukturális tartalmat feltételeznünk, mint ami a 13. század első harmadának végén a tota Sclavonia kifejezés kapcsán kimutatható.[87] A Kalán horvát-dalmát kormányzóságához köthető oklevelek tanulmányozása mindenesetre arra mutat, hogy a délvidéki különkormányzat vizsgálatakor számolnunk kell egyfajta „regionális” terminológiai eltéréssel, ami olykor eligazíthat a szóhasználat látszólagos zavarosságát illetően.

Rövidítések, irodalom

ÁÚO

Codex diplomaticus Arpadianus Continuatus. Árpádkori új okmánytár. I-XII. Szerk.: WENZEL G., Pest, 1860-1874.

BALICS 1885-1890

BALICS L.: A római katholikus egyház története Magyarországban. I-II. Bp., 1885-1890.

BÉKEFI 1894

BÉKEFI R.: A czikádori apátság története. Pécs, 1894.

BÓNIS

BÓNIS Gy.: Szentszéki regeszták. Iratok az egyházi bíráskodás történetéhez. Szerk.: Balogh E., (Jogtörténet Tár 1/1.) Bp., 1997.

CD

SMIČIKLAS, T. (ed.): Codex Diplomaticus Regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae. II-XV.  Zagreb, 1904-1934.

DOBRONIĆ 1951

DOBRONIĆ, L.: Topografija zemljišnih posjeda zagrebačkih biskupa prema ispravi kralja Emerika iz god. 1201. In: Rad 1951, 245–318.

FEJÉR CD

FEJÉR, G. (ed.): Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. I-XI. Budae, 1829–1844.

FERLUGA 1976A

FERLUGA, J., L’administration byzantine en Dalmatie. In: FERLUGA, J.: Byzantium on the Balkans. Studies on the Byzantine Administration and the Southern Slavs from the VIIth to the XIIth Centuries. Amsterdam, 1976. 141–150.

FERLUGA 1976B

FERLUGA, J.: La ligesse dans l' Empire Byzantin. Contribution à l’étude de la féodalité à Byzance. In: FERLUGA, J.: Byzantium on the Balkans. Studies on the Byzantine Administration and the Southern Slavs from the VIIth to the XIIth Centuries. Amsterdam, 1976. 399–426.

FONT 1997

FONT M.: Megjegyzések a horvát-magyar perszonálunió középkori történetéhez. In: HANÁK P. (főszerk.) – NAGY M. (szerk.), Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Pécs, 1997. 11-25.

FRAKNÓI 1901

FRAKNÓI V.: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szentszékkel. I. Bp., 1901.

GOMBOS

GOMBOS, A. F. (ed.): Catalogus fontium historiae Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Arpad descendentium ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI. I-III. Budapestini, 1937–1943.

GULDESCU 1964

GULDESCU, S.: History of Medieval Croatia to 1526. The Hague, 1964.

GYÖRFFY 1970

GYÖRFFY Gy.: Szlavónia kialakulásának oklevélkritikai vizsgálata. Levéltári Közlemények 1970, 223-240.

HORVÁTH 1941

Ifj. HORVÁTH J.: Calanus püspök és a Vita Attilae. Bp., 1941.

HÓMAN 1935

HÓMAN B. – SZEKFŰ Gy.: Magyar történet. I.  Bp., 1935.²

KARÁCSONYI 1897

KARÁCSONYI J.: A puszta-szeri monostor kegyurai. Bp., 1897.

KARÁCSONYI 1900–1901

KARÁCSONYI J.: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I-III. Bp., 1900–1901.

KAZHDAN 1991A

KAZHDAN, A.: ’Sebastos’. In: KAZHDAN A. (ed.), The Oxford Dictionary of Byzantium. I-III. New York–Oxford, 1991. III. 1862–1863.

KAZHDAN 1991B

KAZHDAN, A.: ’Rogerios’. In: KAZHDAN, A. (ed.): The Oxford Dictionary of Byzantium, I–III. New York – Oxford 1991. III. 1802.

KLAIĆ, N. 1982

KLAIĆ, N.: Povijest Zagreba. I. Zagreb u srednjem vijeku, Zagreb. 1982.

KLAIĆ, VJ. 1982

KLAIĆ, Vj.: Povijest Hrvata od najstarijih vremena do svršetka XIX. stoljeća. (Knjiga prva 641–1301), Zagreb, 1982.

KOLLER 1782

KOLLER, J. Historia Episcopatus Quinqueecclesiarum. I. Complecitus res gestas ab anno M. ad MCCXIX et appendices IV. diversi argumenti. Posonii, 1782.

KOSZTA 1991

KOSZTA L.: A pozsegai káptalan tagjai a XIV. század közepéig. Aetas 1991/3–4. 40–58.

KOSZTA 1998

KOSZTA L.: A pécsi székeskáptalan hiteleshelyi tevékenysége (1214–1353). (Tanulmányok Pécs történetéből 4.) Pécs, 1998.

KOSZTOLNYIK 1987

KOSZTOLNYIK, Z., From Coloman the Learned to Béla III. (1095–1196). Hungarian Domestic Policies and Their Impact upon Foreign Affairs. New York, 1987.

KRISTÓ 1979

KRISTÓ Gy.: A feudális széttagolódás Magyarországon. Bp., 1979.

KRISTÓ 1983

KRISTÓ Gy.: Különkormányzat az Árpád-kori Drávántúlon és Erdélyben. In: KRISTÓ Gy., Tanulmányok az Árpád-korról. Bp., 1983. 208-240.

KRISTÓ 1984

KRISTÓ Gy.: A korai feudalizmus (1116–1241). In: SZÉKELY Gy. (főszerk.) – BARTHA A. (szerk.): Magyarország története I./1-2. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Bp., 1984. I/2., 1007–1416.

LANG 1999

LANG Á.: A boszniai „eretnekség” felbukkanásának körülményei. In: BEBESI Gy. (szerk.): Az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola Társadalomtudományi Tanszékének Közleményei I., Szekszárd, 1999. 52–63.

MAKK 1982

MAKK F.: III. Béla és Bizánc. Századok 1982. 33-61.

MAKK 1993

MAKK F.: Magyar külpolitika (896–1196). (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 2.) Szeged, 1993.

MAKK 1994A

MAKK F.: ’Kalán’. In: Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Főszerk.: KRISTÓ Gy., szerk.: ENGEL P. és MAKK F., Bp., 1994. 312–313.

MAKK 1994B

MAKK F., ’Dénes (1.)’. In: Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Főszerk.: KRISTÓ Gy., szerk.: ENGEL P. és MAKK F., Bp., 1994. 165.

MAKKAI-MEZEY 1960

MAKKAI L. – MEZEY L. (szerk.): Árpád-kori és Anjou-kori levelek XI-XIV. század. Bp., 1960.

MARCZALI 1898

MARCZALI H.: Az Árpádok és Dalmácia. Bp., 1898.

MES

KNAUZ, F. – DEDEK, L. C. (red.): Monumenta ecclesiae Strigoniensis I–III. Strigonii, 1874–1924.

MEZ

TKALČIĆ, I. B. (ed.): Monumenta historiae episcopatus Zagrabiensis saec. XII. et XIII. I–II. Zagrabiae, 1873–1874.

NÉVSOR

A pécsi egyházmegye püspökeinek névsora. Baranya 1991/1-2., 287–289.

NOGÁLL 1892

NOGÁLL L.: I. János esztergomi érsek. 1205–1223. In: Magyar Sion. Új sorozat 6. (1892), 8-31.

PAULER 1899

PAULER Gy.: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. I–II. Bp., 1899.²

RA

SZENTPÉTERY I. – BORSA I. (szerk.): Regesta regnum stirpis Arpadianae critico-diplomatica. Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. I–II/ 1–4. Bp., 1923–1987.

SOKCSEVITS 1994

SOKCSEVITS D. – SZILÁGYI I. – SZILÁGYI K.: Déli szomszédaink története. H.n. é.n. [Bp., 1994.]

SRH

SZENTPÉTERY, E. (ed.): Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Budapestini, 1937–1938.

SWEENEY 1993

SWEENEY, J. R.: III. Ince és az esztergomi érsekválasztási vita. Aetas 1993/1., 147–170.

SWEENEY 1999

SWEENEY, J. R.: Summa potestas post Deum – Papal Dilectio and Hungarian Devotio in the Reign of Innocent III. In: NAGY, B. – SEBŐK, M. (ed.): „...The Man of Many Devices, Who Wandered Full Many Ways.” Festschrift in Honor of János M. Bak. Bp., 1999. 492–498.

SZABADOS 1999

SZABADOS Gy.: Imre és András. Századok 1999/1. 85-111.

SZEBERÉNYI 1999

SZEBERÉNYI G.: A zágrábi püspökség Szlavónia megszervezésében játszott szerepének egyházszervezeti vonatkozásai. In: BEBESI Gy. (szerk.): Az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola Társadalomtudományi Tanszékének Közleményei I., Szekszárd, 1999. 39–51.

SZOVÁK 1996

SZOVÁK K., Pápai-magyar kapcsolatok a 12. században. In: ZOMBORI I. (szerk.): Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve. Bp., 1996. 21–46.

THALLÓCZY 1897

THALLÓCZY L. – BARABÁS S. (szerk.): Codex diplomaticus comitum de Blagay. A Blagay-család okleváltára. Bevezető tanulmánnyal a család történetéhez. Bp., 1897.

TROGMAYER 1996

TROGMAYER O.: ...de diruto quondam monasterio... (Szer és Szermonostor). In: KRISTÓ Gy. – MAKK F. (szerk.): Árpád előtt és után. Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről. Szeged, 1996. 117–131.

VARGHA 1893

VARGHA D.: III. Ince és kora. Bp., 1893.

ZSOLDOS MS

ZSOLDOS A.: Horvátország és Szlavónia az Árpádok királyságában. (Kézirat, Bp., [1997]) [A kézirat lezárása óta nyomtatásban is megjelent. ZSOLDOS A.: Egész Szlavónia bánja. In: Neumann T. (szerk.): Analecta mediaevalia I. Tanulmányok a középkorról. [Piliscsaba], 2001. 269-281.]

Jegyzetek


*Ezúton köszönöm meg a dolgozat lektorainak, Font Mártának, Kiss Gergelynek és Zsoldos Attilának szíves segítségüket.

[1]BALICS 1885–1890. I. 170. 2. jegyz.

[2] A kánonjog 30 év minimális életkort írt elő a püspöki cím elnyerésének feltételeként, így Kalán születésének időpontját az 1156–1158 előtti időre tehetjük.

[3] SRH I. 41.: „[...] Ound pater Ete, a quo genus Calan et Colsoy descendit...

[4] KARÁCSONYI 1897. 11.; KOSZTA 1998. 11. A nemzetség birtokaira: KARÁCSONYI 1900–1901. 169. Lásd még: TROGMAYER 1996. 124.

[5] RA 133. sz. (1181), HORVÁTH 1941. 10.; KRISTÓ 1984. 1249.; KOSZTA 1998. 11.

[6] KRISTÓ 1984. 1250.

[7] KOSZTA 1998. 11.; ill. 131. 33. jegyz.

[8] KRISTÓ 1984. 1250.

[9] ÁÚO XI. 30. sz. (1183)

[10] ÁÚO VI. 96. sz.; RA 138. sz.; PAULER 1899. II. 484.; HORVÁTH 1941. 10.

[11] KOSZTA 1998. 11.; HORVTÁTH 1941. 11.; KARÁCSONYI 1897. 12.; 16.; NÉVSOR 287.

[12] KOLLER 1782. I.  303. (1190.; hamis, vö. RA 151. sz.); MEZ I. 5. sz.; MEZ I. 6. sz.

[13] Az 1187–88-as vagy az 1192–93-as, Zára birtoklásáért folyó velencei–magyar konfliktusok jöhetnek számításba, mivel 1188-tól – 1190-ben (és talán 1192-ben is) megújított – fegyverszünet állt fenn a két hatalom között.  MAKK 1982. 54–55.; MAKK 1993. 185.

[14] Abban azonban, hogy ezt a püspök már horvát–dalmát kormányzói minőségében, „hadvezérként”, avagy a pápai közvetítő politika aktív támogatójaként tette, megoszlanak a vélemények. KOLLER 1782. I. 223–241.; BALICS 1885–1890. I. 163.; KARÁCSONYI 1897. 12.; PAULER 1899. II. 7.; MAKKAI–MEZEY 1960. 323. 194. jegyz.; GYÖRFFY 1970. 229.; SZOVÁK 1996. 39.

[15] FEJÉR CD III/1. 38.: „[...] in iuuentute sua venerabilis frater noster C(alanus) Quinqueecclesiensis episcopus adeo se maturum, et honestum, et prouidum exhibuerit, vt propter suauem sue probitatis odorem, ab ecclesia Romana meruerit ornamento pallii decorari...

[16] BALICS 1885–1890. II. 2. 13-15.

[17] 1190: KOLLER 1782. I. 303. (hamis), 1193: MEZ I. 5. sz.; CD II. 247. sz.; 248. sz.; 249. sz.; MEZ I. 6. sz.; MES I. 127. sz.

[18] CD II.  252. sz.; 253. sz.; KARÁCSONYI 1897. 14.; KOSZTOLNYIK 1987. 217.; SZABADOS 1999. 90–91. Balics L. szerint III. Béla Imre megkoronázásakor adta fiának Horvátországot és Dalmáciát, és fia mellé nevezte ki e tartományok kormányzójának Kalánt. BALICS 1885–1890. II. 162.

[19] KARÁCSONYI 1897. 14–15.; HORVÁTH 1941. 12.; MAKK 1994a. 312–313.; SZABADOS 1999. 89., 104.

[20] SZABADOS 1999. 89.; KOSZTA 1998. 12.

[21] 1197: RA 169. sz.; 1198: RA 172. sz.; ÁÚO V. 124. sz.; MES I. 140. sz.; 1199: MES I. 148. sz.; RA 183. sz.; 185. sz.; MEZ I. 8. sz.; 1200: MEZ I. 10. sz.; CD II. 331. sz.; 1201: MEZ I. 13. sz.; RA 194. sz.; 195. sz.; 196. sz. (hamis); 1202: RA 197. sz.; 198. sz.; 199. sz. (hamis); 1203: CD III. 19. sz.; CD III. 31. sz.; RA 205. sz.; ÁÚO I. 55. sz. , 1204: ÁÚO I. 50. sz.

[22] Hóman Bálint is akként vélekedett, hogy Kalán – a prelatusok többségével egyetemben – kitartott Imre pártján. HÓMAN 1935. 426. Vargha Dezső szintén nem tartotta András herceg hívének Kalánt. VARGHA 1893. 334.

[23] Albericus monachus Trium Fontium – Chronicon: „Rex Hungaria Bela moritur in cena Domini, de cuius potionatione contra quendam episcopum Calanum orta fuit suspicio.GOMBOS 1937–1943. I. 29.

[24] KARÁCSONYI 1897. 14.

[25] BALICS 1885-1890. II. 1. 170.; SWEENEY 1993. 152.

[26] 1203: SWEENEY 1993. 153.; 1204: RA 211. sz.

[27] FEJÉR CD I. 38.: „[...] Quis preterea de facili crederet, quod vir preditus scientia litterarum [scilicet Calanus – Sz.G.], proprie salutis oblitus, ad eam passionis ignominiam se conuerteret, vt cum propria nepte, abominabilem perpetraret incestum; quum etiam secundum sententiam ethnicorum naturale fedus inter tales personas nihil permittat seni criminis suspicari? Licet igitur illustris memoriae rex Henricus eundem episcopus nobis interdum per nuncios, et litteras de tali crimine detulisset, supliciter postulans, et instanter, vt malum huiusmodi perniciosum extemplo de Hungarica ecclesia tolleremus...” Vö. SWEENEY 1993. 153.; KARÁCSONYI 1897. 15.

[28] SZABADOS 1999. 109. Szabados György szerint Kalán „András feltétlen hívének számított.” Uo. 111.

[29] CD III. 19. sz.; LANG 1999. 60.

[30] ÁÚO VI. 127. sz.

[31] Uo. „[...] Quoniam penes sanctitatem vestram summa potestas post Deum est et auctoritas, et vestrum est spiritualium filiorum causas affectu paterno discutere, iniurias maiestati nostre a falsis principibus nostris et precipue a prelatis ecclesiarum illatas vestre discretioni detegimus. Sane quidam episcoporum regni nostri, inter ceteras adversitatis causas, fratrem nostrum, ex ultimo patris sui mandato, contra inimicos crucis armatum, super nos reducentes, eundem multa latenter data pecunia, manu etiam propinquorum, necnon aliorum regni proditorum, adversum nos confoverunt, inter quos Bagiclaus, Elvinus et Johannes Vespremiensis, perfidia notabiliores ceteris, atrocius et apercius in nos sevierunt.

[32] Imre levelének értelmezésére a pápai–magyar kapcsolatok viszonylatában: SWEENEY 1999. 492-498.

[33] 1199-ben Kalán, Boleszló és Elvinus egy diplomában még együtt szerepelnek (RA 182. sz.), ám ettől kezdve (már 1199-től ld. RA 183. sz.; 184. sz.; 185. sz.) a váci, a váradi és a veszprémi püspökségek élén álló főpapok eltűnnek az oklevelekből, ill. amikor újra felbukkannak, már más ül posztjukon. (1202-ben már Simon a váradi püspök. Ld. RA 197. sz.; 198. sz.; illetve 1203-ban Kalenda a veszprémi egyházfő. Ld. RA 204. sz.. 205. sz.)

[34] Jellemző a pécsi püspök működésének sommás „leírására” Karácsonyi János megfogalmazása: „[Kalán] abbeli szép reményének, hogy az egyházi pályán még magasabbra fog emelkedni, véget vetett III-ik Béla halála. Imre királlyal ugyanis Kalán csakhamar annyira összeveszett, hogy az ő idejében haladásáról szó sem lehetett.KARÁCSONYI 1897. 14.

[35] III. Ince levele: KOLLER 1782. I. 306-309.; BALICS 1885–1890. II.1. 185.; KARÁCSONYI 1897. 14.; KOSZTA 1991. 53. 27. jegyz.

[36] Ugrin, győri püspök Imre egyik legfőbb egyházi támogatójának számított, amint arra 1199. évi levelében maga a király is utal. (ÁÚO VI. 127. sz.) Vö. SWEENEY 1993. 148.; SZABADOS 1999. 105.; SWEENEY 1999. 497. 11. jegyz. Ez egyébként újabb kételyt támaszt a már elmondottakon túl az Imre–Kalán ellentétben a főpapot András herceg pártján feltételező véleményekkel szemben, ti. az 1203-as „vérfertőzési”-vád kapcsán, az ügy „körültekintő és óvatos” kivizsgálásával megbízott magyar prelatus éppen Ugrin volt (III. Ince 1206. július 7-i levelében is utal rá: FEJÉR CD I. 38-39.), aki öt püspöktársával Kalán feddhetetlen élete mellett vallott. Erről III. Ince levélben értesítette a pécsi püspököt (III. Ince 1204 januári levele Kalánhoz: BÓNIS 59. sz.), ám intette: ne adjon alapot a vádaskodásra. A pápa levele azonban a pécsi egyházfő ellenségeinek kezébe került, akik azt kijátszották ellene, miszerint Kalánt már Rómában is gyanúsnak találják. Vö. VARGHA 1893. 334.; KARÁCSONYI 1897. 15.; SWEENEY 1993. 153.

[37] SRH I. 463.; SWEENEY 1993. 151.; SZABADOS 1999. 111.

[38] NOGÁLL 1892. 12–13.; SWEENEY 1993. 149–150.

[39] NOGÁLL 1892. 13.; SWEENEY 1993. 151.

[40] FRAKNÓI 1901. 43.; SWEENEY 1993. 152.

[41] FEJÉR CD III/1. 39-41. Kalán megbízott útján kérte Rómában, hogy kánoni purgatioval tisztázzák a vádak alól, aminek végrehajtásával III. Ince a csanádi püspököt és a cikádori apátot bízta meg, ám végül – részben II. András közbenjárására – a purgálás elmaradt. Vö. VARGHA 1893. 335–336.; SWEENEY 1993. 153. 

[42] NOGÁLL 1892. 14.; SWEENEY 1993. 154.: „Mivel László halála miatt Andrásnak már nem volt legitim ellenzéke, és Ince elutasította Kalán jelölését, az új király megbékélt János érsek jelölésével.” A belpolitikai események részleteire: KRISTÓ 1984. 1271–1272.  

[43] CD III. 26. sz. Sweeney szerint András álláspontja az esztergomi jelölés kérdésében csak augusztus után változott meg és fordult Kalántól ismét János felé. SWEENEY 1993. 166. 56. jegyz. Ugyanakkor, mivel András koronázását 1205. május 29-én János kalocsai érsek celebrálta, vélhetőleg – már csak koronázása legitimitásának erősítése végett is – már ekkor elállt Kalán támogatásáról. 

[44] FEJÉR CD III/1. 23.

[45] KOSZTA 1991. 40–45. A székeskáptalan és a püspök viszonyát jellemzi, hogy 1217-ben a kanonokok „Domino ac patre nostro”-ként utalnak Kalánra. ÁÚO XI. 98. sz.

[46] MES I. 193. sz.

[47] FEJÉR CD I. 142–143.; BÉKEFI 1894. 36.; BALICS 1885–1890. II. 2.  232.

[48] KARÁCSONYI 1897. 16.

[49] A Kalán működését taglaló összes szakíró rámutatott annak sajátos voltára, hogy egy prelátus tölt be ilyen magas világi méltóságot a 12. század végén. Sajnos, arra a hiányos forrásanyag alapján nemigen tudunk választ adni, hogy mi vezette III. Bélát a pécsi püspök délvidéki kinevezésére, így a felvetett lehetőségek megmaradnak a hipotézis szintjén. Minden bizonnyal kimagasló műveltsége – III. Ince szerint Kalán „vir preditus scientia litterarum” volt (FEJÉR CD I. 38.) – és az államigazgatásban játszott korábbi (kancellári) szerepe alapján került a kormányzói posztra. J. R. Sweeney „megfelelő képzettséggel rendelkező karrierista”-ként jellemzi a pécsi egyházfőt. SWEENEY 1993. 152.

[50] MEZ I. 5. sz.; 6. sz.

[51] GYÖRFFY 1970. passim.; KRISTÓ 1979. 84–93.; ZSOLDOS ms. (Az előbbi két elmélet összefoglalásával.) [Ezúton köszönöm meg Zsoldos Attilának, hogy – egy 1997-ben Zágrábban elhangzott konferenciaanyag alapjául szolgáló – kéziratát rendelkezésemre bocsátotta.]

[52] Összefoglalóan: FONT 1997. 12–14.

[53] A „geográfiai” és „politikai” értelemben vett Szlavónia megfeleltethetőségének értelmezési problémáira: SOKCSEVITS 1994. 94.; KLAIĆ N. 1982. 250–251.; SZEBERÉNYI 1999. 41. 8. jegyz. Györffy György szerint a Sclavonia kifejezés az 1190-es évekig a horvát–dalmát területet jelölte, amit Kristó Gyula és Zsoldos Attila is vitat. GYÖRFFY 1970. 228.; KRISTÓ 1979. 92.; ZSOLDOS ms. [5.]

[54] KRISTÓ 1979. 86–88.; FONT 1997. 15.: „[...] A jelenség mögött részben Szlavónia és Horvátország különállását és eltérő jogi státusát kell látnunk, részben pedig e körülmény arra a következtetésre sarkall, hogy a báni méltóság kialakulását a horvát államiság korábbi szakaszával hozzuk összefüggésbe.

[55] KLAIĆ Vj. 1982. 189–200.; MAKK 1993. 170–180.

[56] KRISTÓ 1979. 89.

[57] CD II. 175. sz. (1181); CD II. 181. sz. (1183, Zára ?): „[...]ordine dominus meus Dyonisius illustrissimus vir Dalmacie et Chroacie banus”; ÁÚO XI. 30. sz. Zsoldos Attila szerint Dénes bán gubernator címe lehet Kalán hasonló titulusának előzménye. ZSOLDOS ms. [8. 28. jegyz.]; ÁÚO VI. 96. sz.; CD II. 185. sz. (1184, Zára): „[...]ad curiam ... illustris viri Dyonisiii maritime prouincie bani.”  Dénes bán szerepére: MAKK 1994b. 165.  

[58] CD II. 178. sz. (1182, Zára)

[59] CD II. 217. sz. (1189, Zára): „[...] temporibus equidem domini nostri Bele ...; et Macharii curialis comitis eius vicebani ...” Az 1180-as évek adataira összefoglalóan: KRISTÓ 1979. 89–90. 

[60] Koller egészen részletes „periodizációt” ad Kalán délvidéki működéséről, melyet hiteles adatok kevéssé igazolnak: „Calanus statim in exordio Episcopatus sui praecipuos in Republica Magistratus gessit. An. 1189. Banus Sclavoniae, An. 1190. Dalmatiae, et Croatiae Procurator, An. 1193 et 1195. earundem Provinciarum Gubernator fuit.KOLLER 1782. I. 223.

[61] KOLLER 1782. I. 303. (1190, hamis), CD II. 247. sz. (1193): „...Kalano Quinqueecclesiensi episcopo et eodem Dalmatie atque Chroatie gubernatore...”, MES I. 127. sz. (1193): „...Calano Quinqueecclesiensi Episcopo, et eodem tocius dalmacie atque Croacie Gubenatore...

[62] 1193, Spalato: CD II. 248. sz.; 249. sz.

[63] MEZ I. 5. sz.; 6. sz. Koszta L. szerint Kalán „ekkor kiadott okleveleinek fejlett szerkezete szinte bizonyossá teszi, hogy kormányzósága idején valóságos kis »kancelláriát« szervezett maga körül.” KOSZTA 1998. 12.

[64] MEZ I. 6. sz. 

[65] MEZ I. 5. sz.: „[...] de omnibus victualibus, que vulgo cazun nuncupantur, et de omnibus eorum pertinentiis, tam in bobus quam ovibus, cum agnis et gallinis et panibus et aliis si qua sunt, que ex diversis locis scilicet: Krapina, Okich et Pogoria ad ducatus cellaria congregantur, decimas dari venerabili Dominico zagrabiensi episcopo et eius successoribus sine omni cunctatione et mutilatione, quemadmodum per totum episcopatum suum de aliis ducatus reditibus decimas habet, precipio.” (Kiemelés – Sz. G.) Dominicus zágrábi püspökre, akihez a Szlavónia nagy részét lefedő zágrábi egyházmegye birtokainak és a püspöki joghatóságnak az első nagymértékű kiszélesítése köthető: KLAIĆ N. 1982. 327.

[66] THALLÓCZY 1897. „A Blagay-oklevéltár helyrajzi adatai” c. térkép; Podgorje birtokot Lelja Dobronić valamivel délebbre, a Kupához közelebb helyezi.  DOBRONIĆ 1951. 281–284., ill. 7. térkép.

[67] KLAIĆ N. 1982. 302. (térkép); SZEBERÉNYI 1999. 44. Podgorje esetében azt sem zárhatjuk ki, hogy itt már 1193-ban is rendelkezett a zágrábi püspökség azzal a kisebb birtokkal, amit Imre király 1201-es „összeíró” oklevele – villa Potogoria alakban – említ. MEZ I. 13. sz. Vö. DOBRONIĆ 1951. 281–284.; KLAIĆ N. 1982. 309.

[68] Ld. 65. sz. jegyzet.

[69] Mindössze két olyan korábbi esetet ismerünk a 12. századból, amikor a bán – 1163-ban Beloš és 1181-ben Dénes – szlavóniai, pontosabban szintén zágrábi ügyben intézkedik. MEZ I. 2. sz.; MEZ I. 4. sz. Amint azonban arra mind Györffy, mind Kristó rámutatott, ezek az intézkedések külön királyi megbízással történtek, alkalmilag, területi illetékesség nélkül. KRISTÓ 1979. 88.; GYÖRFFY 1970. 227–228.; Stanko Guldescu is akként vélekedett, hogy Kalán kormányzóságában a Délvidék szorosabb Magyarországhoz kötésének jelét kell látnunk. GULDESCU 1964. 198.

[70] A bán bírói funkciójára: KRISTÓ 1983. 214–215.

[71] Zsoldos Attila szerint Kalán gubernator címe valamiféle működési zavarra utal a Drávántúl igazgatásában. A szerző úgy véli, a horvát–dalmát bán területi illetékességének Száva-vidéki kiterjesztése sértette az eredetileg – Zsoldos szerint – a területet igazgató zalai és somogyi ispánok joghatóságát. Ez olyan zavart okozott Szlavónia igazgatásában, amit előbb egy kormányzó kinevezésével próbáltak áthidalni, majd pedig a zalai/somogyi ispáni, ill. a báni poszt egy kézben való összevonásával. ZSOLDOS ms. [8–9.] Kristó Gyula szerint „Dénes és Kalán kormányzói címe annak a jele, hogy egyetlen fő, a gubernator fennhatósága alatt egyesítették a Bizánctól visszanyert tengermelléket, illetve a horvát bánság magyar uralom alatt maradt és a Száva-vidékkel már 1165 és 1180 között megnagyobbodott területét.KRISTÓ 1979. 90.

[72] Egy 1209. évi oklevél Kalán horvát-dalmát báni működését említi (MEZ I. 17.sz.), ám a diploma hamis (Vö. RA 250. sz.), valamint más forrás nem említi bánként a pécsi püspököt.

[73] Ez a nagyhatalmú Beloš bán esetében előfordult már a 12. században. SZABADOS 1999. 89–90. 34. jegyz.

[74] KRISTÓ 1979. 47. 178. jegyz.; 48. 180. jegyz.; KOSZTA 1998. 12.; MAKK 1994a. 312–313.

[75] CD II. 248. sz.: „[...]regnante Bela re d' Ungheria, procurando anco il ducato di Dalmatia et Croatia Calano...”; CD II. 249. sz.:„[...]L' anno del verbo incarnato 1193.; nell'inditione X.; regnando Bela re degli Ungari, duca Calano presidente alla Dalmatia et Croatia...” Szabados Görgy is felhívta a figyelemet e nyelvi divergenciára, ám az okleveleket – tévesen – egy neolatin (dalmát) dialektushoz kötötte, holott a kiadó Smičiklas kommentárjai szerint (CD II. 264.) azok a „Documenti di san Stefano di Spalato” címmel összeállított, olasz nyelvű fordításkötetben őrződtek meg. SZABADOS 1999. 89–90.

[76] MEZ I. 5. sz.; 6. sz.

[77] CD II. 125. sz. (1171, Spalato): „Dominantis Constantini ducis ducatus anno primo”; CD II. 126. sz. (1171, Spalato): „[...]sub tempore magnifici imperatoris nostri Manuelis, in ciuitate nostra Spalatina et in toto regno Dalmacie et Chroacie (Kiemelés – Sz. G.) imperante Constantino sebasto...”; CD II. 135. sz. (1174, Spalato): „[...]in ciuitate nostra Spalatina preminente Constantino seuasto” Vö. KAZHDAN 1991a. 1862–1863.

[78] CD II. 153. sz. (1178, Spalato): „[...] al tempo di Emanuele magnifico et   piissimo imperatore, (Rogerio) duce in Spalato et in tutto l' regno di Croatia et Damatia il filocale...”; CD II. 163. sz. (1180); CD II. 165. sz. (1180, Spalato): „[...]regnante domino nostro Manuele sanctissimo imperatore et in ducatu Dalmatie et Croatie existente domino Rogerio Sclauone duca”  (Kiemelések – Sz. G.) KAZHDAN 1991b. 1802.; MARCZALI 1898. 79–80.

[79] FERLUGA 1976a. 147–148.

[80] Manuél császár 1180-ban Rogeriosnak „ligiae imperii mei”-ként címzi levelét. CD II. 163. sz. Vö. FERLUGA 1976b. 420.

[81] 1178: CD II. 153. sz.: „[...]Et io Sabatio clerico ho scritto.”; 1193: CD II. 248. sz.: „[...]Et io Sabatio subdiacono nodaro giurato del commune fui presente alla predetta vendita et pregato dalle parti ho scritto.” Sabatius scriptori működése egyébként meglehetősen jól adatolható, az, a nevéhez köthető diplomák alapján 1178 és 1223 közt folyamatosan nyomon követhető. (CD II. 151. sz.; 153. sz.; 168. sz.; 191. sz.; 204. sz.; 205. sz.; 208. sz.; 216. sz.; 232. sz.; 236. sz.; 241. sz.; 248. sz.; 249. sz.; 258. sz.; 263. sz.; 267. sz.; 276. sz.; 288. sz.; CD III. 6. sz.; 9. sz.; 10. sz.; 30. sz.; 48. sz.; 60. sz.; 70. sz.; 78. sz.; 90. sz.; 108. sz.; 111. sz.; 164. sz.; 184. sz.; 200. sz. Kurziválással jelöltem az olasz nyelvű okleveleket.).

[82] Ezzel szemben a Rogerios-hoz kötehető 1180. évi oklevél spalatói scriptora, Gualterius magister konzekvensen a teljesen pontos görög ducas titulussal illeti a bizánci tisztségviselőt, dacára annak, hogy a diploma latin nyelven készült. CD II. 165. sz.

[83] Ld. 77–78. jegyz.

[84] MEZ I. 5. sz.; 6. sz.

[85] CD II. 247. sz.; MES I. 127. sz.

[86] KRISTÓ 1979. 92. 54. jegyz.

[87] KRISTÓ 1979. 92-93.