Cikkek

Márfi Attila: Egyházi színjátszás Pécsett a 18. században

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 10-11-12.

Előadások Pécs történetéből ’98, Előadások Pécs történetéből ’99 és az Előadások Pécs történetéből 2000 című konferenciák válogatott előadásai

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2002

ISSN 1219 4077

Szerkesztette:

Varga Lajos és Vonyó József

271–278. pp.


Márfi Attila


Egyházi színjátszás Pécsett a 18. században


Kirchentheater in Pécs im 18. Jahrhundert

Ecclesiastical theatrical in Pécs in the 18 th century




A hiányosan fennmaradt források már a 17. század végéről tudósítanak városunkban egyházi színjátékok megtartásáról. Ezeket a színdarabokat a Pécsett megtelepült jezsuiták adták elő, a világi színjátszás megjelenése viszont a 18. század végére tehető. Elmondható, hogy ekkorra már nem volt teljesen ismeretlen a színpad világa a korszak polgárai számára a jezsuita színjátszóknak köszönhetően. Sőt, a polgári színjátszás nagyon sok elemet vett át az akkor még fejlettebb egyházi színjátszóktól. S volt egy rövid időszak, amikor a világi színészet és az egyházi színjátszók, egymástól függetlenül működtek a városban. Majd a századfordulóra az egyháziak fokozatosan szorultak vissza, s a 19. század elejére végleg megszűnt az akkor már csak a Papnövelde épületében elszórtan jelentkező iskolajátékok előadása.[1] Színjátszásunk történetének e korai szakaszában, lett légyen az egyházi vagy világi produktum, nem nélkülözhették a rendszeres erkölcsi és anyagi támogatást, azaz a mecénások pártfogását. A késő feudális kori Magyarországon a mecenatúra rendi alapokon rétegződött, s a mecénások igyekeztek saját befolyásukat és értékrendjüket a színészetben is érvényesíteni.[2]

Az egyház hatása a szellemi életre

A 18. században különböző indíttatással és hatásfokkal mecénásként lépett fel az egyház, a magyar nemesség, s az 1780-ban szabad királyi rangra emelkedett Pécs város zömében német ajkú polgársága. Városunkban a római katolikus egyház befolyása a színi életre a 18. század végéig tartott, a város felszabadulása után megjelenő hivatásos világi színjátszás létrejöttéig. Ekkor a klérus fennhatósága alá tartozó iskolák voltak a színészet centrumai. A város vezetése által is pártfogolt világi (polgári) színi kultúra fokozatos térnyerését sokáig ellenszenvvel nézték a helyi egyházi körök. Korlátozó intézkedéseikkel, észrevételeikkel, olykor ultimátumszerű tiltó rendelkezéseikkel azonban akaratuk ellenére is hozzájárultak a pécsi színjátszás fejlődéséhez. Viszont arról az egyház által közvetített kulturális és művészeti örökségről sem szabad elfeledkeznünk, amely a polgárosodás útjára lépő Pécs értékrendjébe óhatatlanul is beépült.

A 18. század műveltségi viszonyai, kulturális keretei tradicionálisan is az egyház közvetlen környezete által meghatározottak. Ezért a kor kulturális centrumai is egyben az egyházi intézmények, templomok, s maga a dóm és a káptalan épülete, valamint a szerzetesrendek vezette iskolák. Az egyházi épületek felújítása, vagy akár az újabb építkezések is vonzották az építőmestereket vagy képzőművészeket. Az így létrejött műhelyek és iskolák a világi társadalom szellemi életére is hatottak. E korszak pécsi püspökei, gondoljunk csak Klimó Györgyre,[3] nagy gondot fordítottak az építkezésekre, az oktatás, a tudomány és a művészetek fejlesztésére, természetesen egyházi kereteken belül maradva. A kor szinte mindegyik művészeti ága egyházi befolyás alatt fejlődhetett. Különösen áll ez a barokk építő-, és képzőművészetre és a zenei életre. A színjátszás társművészetei közül a zeneművészet az a terület, ami, ha késve is, de az elvilágiasodott színházakra is nagy hatással volt, illetve a színpadi előadások része lett.[4] A táncjátékok és zenés műfajok, mint az opera, a pantomim, vagy a zenés bohózatok színrevitelénél nem nélkülözhették az akkor már méltán híres pécsi zenészek közreműködését. A 18. században a város zenei életének központját a Székesegyház liturgikus célokra megalapított együttese, a jezsuita gimnázium ének- és zenekara, illetve az 1778-ban létesített zeneiskola jelentették.[5] Jeles egyéniségekből sem volt hiány e területen. Elsősorban Lickl György nevét kell megemlítenünk, akinek ténykedése a Székesegyház zenéjének csúcspontját eredményezte. Weidinger Imre és Ammtmann Prosper előadóművészek pedig európai hírnévre tettek szert pályafutásuk során, szintén gazdagítva városunk zenekultúráját.[6] S ahol ilyen egyéniségek nevelkedtek fel, természetesen a zenei életnek is magas színvonalúnak kellett lennie. A zenei keret tehát adott volt a városi színjátszás kialakulásánál, de csak a század utolsó éveiben tapasztalható a világi színpadokon megjelenésük.

Pécs lakossága azonban már korábban is megismerkedhetett a színészet elemeivel, igaz, főként az egyházi művészet és a szertartások részeként. Az ünnepi körmenetek alkalmával és a város templomaiban, katolikus iskoláiban lehetett részese az ekkor előadott passio és misztériumjátékoknak. Sőt iskolai színjátékokat is láthatott a szerzetesek vezette tanintézményekben.

A jezsuita iskoladrámák korszaka

A szerzetesrendek által kezdeményezett iskolai színjátékok írása és előadása azt szolgálta, hogy a diákok kifogástalanul megtanuljanak latinul, valláserkölcsi nevelésben részesüljenek, s a liturgia látványosabbá tétele is cél volt. De a 16. század közepétől már létező iskolai színjátszás összetartást, nemzeti jelleget is sugallt a török hódoltság alatt.[7] Igaz, felekezetek szerint más-más sajátságra és értékrendre helyezték a hangsúlyt. A reformátusok didaktikus és szórakoztató játékokkal kísérleteztek, az evangélikusok a bibliából merített történetekkel az aktuális problémákra keresték a választ, míg az unitáriusok dialógusai a bonyolultabb társadalmi kérdéseket taglalták. A katolikus iskolajátékok szerzetesrendek szerint is elkülönültek egymástól. A ferencesek például jobbára a szenvedéstörténetre alapuló passiójátékokkal hívták fel magukra a figyelmet. A minoriták viszont tágabb értelemben merítettek a biblikus történetekből. A piarista darabokról kevesebbet tudunk, inkább a szegényebb és egyszerűbb néprétegeknek játszottak.[8] Az iskolai színjátszás legjelesebb képviselői azonban kétségkívül a jezsuiták voltak. A rend 1773-ban történt feloszlatásáig közel négyezer alkalommal adtak elő iskolajátékokat a történelmi Magyarország negyvennégy jezsuita tanintézményében. Többek közt Pozsony, Kassa, Eger, Győr, Sopron, Székesfehérvár, Pécs, Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár, Ungvár, Eperjes, Lőcse, Eszék és Buda jezsuita kollégiumaiban.[9]

A rend 16. században megalkotott Ratio Studioruma rendelkezett többek között a jezsuita paptanárok és növendékek dramaturgiai képzéséről és az iskolajátékok rendszerességéről, s feltételrendszeréről. Ezért az általában paptanár szerzőknek kerülni kellett a női szereplőket, s ha ez nem volt elkerülhető, akkor a rend kollégiumi színpadain fiúk játszották ezeket a szerepeket. De tilos volt a liturgiai öltözékeket jelmezként használni, sőt előírták azt is, hogy minden jezsuita iskolában állandó, vagy alkalmi színpadot kell állítani a darabok jobb színrevitele érdekében. Nemsokára azonban, miként Pécsett is, szűknek bizonyultak ezek a kicsiny színkörök, s az iskolajátékokkal templomokban és egyéb egyházi épületekben is megjelentek. De gyakorta volt rá példa, főleg körmenetek, búcsújárások alkalmával, hogy „Isten szabad ege alatt” nézhették végig az ájtatoskodók a misztériumjátékokat.[10]

Rendkívül tág műfaji keretet öleltek fel e korabeli iskolajátékok, a drámai műfajon belül is, mint tragédia, komédia, tragikomédia. Tematikájukat tekintve pedig gyakoriak voltak a liturgikus játékok, misztériumjátékok, miraculumok (csoda, csodatétel), mártírdrámák bibliai történeti drámák, és példabeszédek és hitvitázó drámák. Műfaji változatosságukra jellemző tánc- és balett-betéteket is alkalmaztak, a népi hagyományokból is merítettek, s technikai újításokat is bevezettek.[11]

Iskolajátékok Pécsett

A jezsuiták még a hódoltság idején, a 17. század derekán telepedtek meg Pécsett a Mindenszentek Temploma környéki polgárházakban. Kollégiumukat viszont csak évtizedekkel később, 1732-ben tudták felépíteni a Széchenyi tér nyugati felén.[12] A hittérítésben vakbuzgó Jézus Társaság pécsi rendjének köszönhető az első iskolajátékok népszerűsítése. De összességében is megállapítható, hogy a jezsuiták működése városunk szellemi életének nagyon fontos kulturális tényezője volt. Az első ismert jezsuita drámáról 1667-ben keletkezett forrás alapján rendelkezünk adatokkal. Ekkor nagyon költséges díszletekkel ékesített szabadtéri színpadon jelenítették meg a „Salamon et Geiza” c. iskoladrámát. Az egykori forrás kiemelte, hogy az egyik szereplő, aki Absolont alakította, „függve marad a faágon,” amely fa díszlet-hátteréül Pécs „régi képét ábrázoló jelenetek” álltak.[13] Valószínű, hogy ezt követően is sor került jezsuita darabok eljátszására, a folyamatos jezsuita színjátszásról azonban 1688-tól rendelkezünk hitelt érdemlő forrásokkal. Az eddig fellelt adatok szerint 1688 és 1771 között összesen 92 iskolajátékot adtak elő Pécsett, közel 120 alkalommal.[14] Az első három évtizedben a körmeneteken előadott jelenetekre korlátozódott a jezsuiták színjátszása. A források szerint ui. 1688 és 1716 között hét bibliai tárgyú cselekményt jelenítettek meg. Ezeket fokozatosan váltotta fel az összetettebb cselekményű passio és misztériumjátékok bemutatása, amelyek már bizonyos szintű színpadtechnikát is feltételeztek. E művek már a hangszeres és énekkíséretet sem nélkülözték.

A jezsuita rend anyakönyvei és iskolanaplói tanúskodnak arról, hogy a 92 ún. jezsuita drámának ki volt a szerzője. Nyolc olyan színmű is szerepel e nyilvántartásokban, amelyeknek sem szerzője, sem a címe nem ismert, csak az előadás ténye, s dátuma lett feltűntetve. E művekkel együtt tehát százra tehető a városban előadott iskolajátékok száma.[15] Az iskoladrámák bemutatása pedig főleg az egyházi ünnepekre, a jezsuita gimnázium tanévnyitó és záró napjaira tehetőek. De játszottak a megyegyűléseken (később ezt a „szerepet” a magyar színtársulatok vették át), templomok alapkő-letételénél, építésénél, a rend valamely hazai vagy külföldi tagjának elhunytakor és a jelesebb szentek ünnepén. Más nevezetesebb eseményeken is felléptek a rend diákjai, mint például 1752-ben a püspöki székhelyen vendégeskedő Barkóczi Ferenc egri érsek köszöntésekor, amikor a „Bardanes in Solium Expositus” c. darabot játszották el.[16]

A jezsuita színjátékok több mint 80 esztendeje alatt a színjátszás tartalmilag, s formailag is fontos változásokat élt meg. A 18. század derekától kialakult klasszikus jezsuita drámák több remekét Pécsett is előadták. Eleinte azonban a barokkos témaválasztás elsősorban a keresztény világképet követte. S ezek a liturgikus játékok az egyházi szertartások szerves részei voltak, de a misztériumjátékok lassan kiszorultak a templomok szűk méretei miatt a liturgiából. Pécsett az első misztériumjáték e korszakban kevéssel a hódoltság utáni időkből származik. 1688-ban az Úrnapján tartott körmeneten Krisztus szenvedéstörténetét elevenítették fel több jelenetben is a jezsuita rendtagok. Külön érdekessége, s figyelemre méltó eseménye volt ennek a szertartásnak, hogy e jeleneteket nem latinul, hanem a város három meghatározó etnikumának nyelvén, magyarul, németül és horvátul adták elő.[17] Ezt követően még három esetben, 1690-ben, 1716-ban és 1749-ben került sor olyan ünnepi körmenetre, ahol a latint elhagyva, a már említett három nyelven, egymást váltva szólaltak meg a korabeli jezsuita színjátszók. Pécs horvátjai ezen kívül 1712-ben és 1713-ban önállóan adtak elő anyanyelvükön liturgikus jeleneteket.[18] Ami azért is figyelemre méltó, mert Zágráb és Varasd városok kivételével sehol máshol nem szólaltak meg horvátul iskoladrámák előadásánál.[19] Az első, magyar nyelven adaptált színdarab is a jezsuiták nevéhez fűződik: 1749-ben három színjátékot láthattak a pécsiek, külön a horvátoktól, a németektől és a magyaroktól. Egészen eddig ugyanis egyházi jelenetek szólaltak csak meg magyarul. Ekkor azonban egy történeti témájú darabot játszottak el a jezsuita diákok, „Második András Magyarország királya” címmel.[20] De az iskolajátékok zömét latin nyelven tolmácsolták a növendékek.

Mint említettük, az iskolajátékok nagyon változatos műfajokban jelentek meg a színpadokon. Változatosabban, mint amit az eredeti mű stílusa megkívánt volna. Karácsonykor például Betlehemes játékokat is beiktattak az egyes jelenetekbe. Ha nem is világiasodott el a jezsuita színjátszás, a világi játékok több elemét vették át e nyolc évtized alatt. Sokszínű volt Pécsett is az iskolajátékok műfaja, a bibliai témájú darabok, a hitvitázó drámák és a klasszikus történelmi színdarabok, az ókor mondavilágából kölcsönvett epizódok mellett már bohózatokat, ún. Isten-paródiákat, sőt szerelmi drámákat is színre vittek. S ez a műfajbeli változatosság már a század derekán tapasztalható. Ez összefüggésben lehet azzal a ténnyel is, hogy a jezsuiták önálló épületegyüttessel rendelkeztek már ekkor. Figyelmet igényel az is, hogy egyre több olyan jezsuitadrámát játszottak ebben az időben, amelyek témaválasztása a magyar történelem eseményeit örökítette meg. A már említett 1749-es előadáson kívül ilyen mű volt például a „Salamon és Géza” (1760), a „Báthori István” (1717) és a „Hun veszedelem”, amit 1771-ben adtak elő. A források szerint ez volt az utolsó jezsuiták által bemutatott színdarab.[21] Nem gyakran (legalább is az adatok tanúsága szerint), de még a város polgárainak ünnepein is szerepeltek a jezsuita növendékek. Rendelkezünk olyan feljegyzéssel 1727-ből, amely tanúsítja, hogy farsang idején, két különböző bohózatot játszottak ekkor „Aloysius Sanctus” és „Cyrus Pastor” címmel.[22]

Összességében elmondható, hogy a jezsuiták iskolai színjátszása magában hordozta a színi kultúra alapjait és fontos állomást jelentett, kölcsönhatásai révén a világi színjátszás fejlődésében. A rend 1773-ban történt feloszlatásakor a rendszeres színi előadások is megszűntek a Mecsekalján. Igaz, a Papnevelde szeminaristái többször is megpróbálták a nemes hagyományokat feléleszteni. Ugyanakkor az iskolajátékok szokását többen, feltételezhetően Pozsonyból a seminarium generaléból hozták magukkal.[23] Az akkori egyházi vezetés azonban nem nézte jó szemmel a fokozatosan világiasodó színjátékok eljátszását. De bármennyire is őrizte a püspöki szentszék az egyházi színjátszás vallási és liturgikus értékrendjét, mégsem kerülhették el az elvilágiasodást jelző hatásokat.[24] Sokáig emlékezetes maradt például az a skandalum, ami Pécs új megyéspüspöke, gróf Eszterházy Pál László ünnepélyes beiktatásakor történt 1781. május 29-én. A szemináriumi kispapok ekkor a püspök tiszteletére a papnevelő intézet prefektusának, Agyich Istvánnak egy pásztorjátékát adták elő „Bucolicon” címmel.[25] Talán éppen ezért ellenezte mindvégig az 1799-ig hivatalában lévő Eszterházy a szeminaristák színpadi játékait. Mégsem tudta megakadályozni, hogy 1792-ben a farsang három utolsó napján világi darabokat adjanak elő, egyházi és világi előkelőségek jelenlétében. A polgári vigasságon a „Tornyos Péter bált indít”, a „Telhetetlen kalmár” és a „Cigányok vajdaválasztása” című iskolajátékok voltak láthatók.[26] S ez utóbbi darabnál a kispapok, a látványosság növeléséért görög tűzijátékot is alkalmaztak. A korabeli források szerint a püspök annyira felháborodott a hír hallatán, hogy a szeminárium vezetését kiközösítéssel fenyegette meg.[27] Ezekben az években azonban már a világi színészet első követei is megjelentek a városban. Az egyház fennhatósága alól fokozatosan kicsúszott a színművészet, s a polgári körök befolyása alá került. De ez a folyamat is több évtizedes múltra tekint vissza.

A világi színészet első (meghiúsult) kísérlete

Pécs egykori polgárainak külön is meg kellett küzdeniük a klérus helyi képviselőivel, hogy a tradíciók és szigorú dogmák szabályozta egyházi világkép mellett saját életérzéseit is viszontláthassa a játékszínekben. Igaz, a 18. század utolsó évtizedeiben egyre több olyan iskolajátékot láthattak, ahol – ha részleteiben is – megjelenhettek ezek a kívánalmak. De a klérus „cenzúrája” szigorúan őrködött e színjátszás felett. Természetesen a fent vázolt misztérium-, passio- és iskolajátékok megtartásánál az egyház érvényesíthette befolyását, s lenyesegethette az általa károsnak, erkölcsrombolónak vélt hajtásokat. A világi színjátszás fejlődésébe már kevesebb beleszólása volt, főleg az 1780-ban elnyert szabad királyi ranggal járó szabad önigazgatás kiépülésével. De ekkor is megtett minden tőle telhetőt, hogy úgymond a katolikus város erkölcseit és vallásos érzületét megóvja. Ezért óhatatlanul is konfrontálódott a püspöki és városi vezetés a 18. századtól, szinte folyamatosan a reformkor végéig. Az első időszakban ez összefüggésbe hozható a szabad királyi rang elnyeréséért folytatott küzdelemmel is. A polgárság minden olyan törekvése, ami az egyház hatalmi és ideológiai egyeduralmát veszélyeztette, élénk ellenállásba ütközött. Ennek a sajátságos, évtizedekig elhúzódó küzdelemnek egyik ékes bizonyítéka, egy városunkba érkező osztrák teátrista könyörgő, panaszos levele, amelyet 1730 őszén fogalmazott meg Sauska János Antal királyi biztosnak.[28] Fontos azonban megjegyeznünk, hogy a világi színjátszásról rendelkezünk ennél korábbi adattal is. 1727-ben már volt itt egy német színtársulat, de túl sok örömét nem lelhette bennük a városi közönség, mert összes felszerelésüket ellopták.[29] Ezért nemhogy fellépési lehetőséget nem kaptak, de jelmez- és díszlettáruk értékét sem térítette meg a város szűkkeblű vezetése.[30]

Nem mondható sokkal szerencsésebbnek Peter Berger sem, akinek megmaradtak ugyan színpadi felszerelései, de annak értékét saját maga élte fel kényszerű várakozása alatt, amíg kérelme kedvező elbírálását várta. Berger 1730. július 29-én jelentkezett a városatyáknál, azok meghívására, s kérte a játékengedély kiadását.[31] A végső szót azonban, lévén akkor még a város püspöki fennhatóság alatt, az egyházi elöljáróság mondhatta ki. Közvetlenül Fonyó Sándor belvárosi plébánosra hárult ennek joga, de ő attól félvén, hogy „az előadások a közönséget vallásos jámborságából kizökkentik”, vonakodott kiadni az engedélyt. Több mint három hónap telt el kényszerű veszteglésben, s a direktor végső elkeseredésében panaszos levéllel fordult a királyi biztoshoz. Nem ismert Sauska János Antal válasza, avagy intézkedése, de nagy a valószínűsége, hogy a komédiás érdekében ő maga sem tudott eljárni. Ebből az időszakból eddig csak ez a forrás ismert. Viszont nagyon értékes ez az egykori levél, mert azt is bizonyítja, hogy Pécsett ekkor még meglehetősen idegen, még nem ismert a polgári színjátszás. Bár a mulatságoknak és táncvigalmaknak nagy keletje volt, különösen szüret és farsang idején. Azonban a világi színészet még nem volt elfogadott, s nem is lehetett az egyház merev ellenkezése miatt. Pécs ekkor még nem kapcsolódhatott be abba az európai kultúrkörbe (melynek a fejlődőben lévő polgári színjátszás is része volt), ahonnan Berger érkezett. Az egykori, s mindenképpen úttörőnek számító komédiás, jól elsajátított, alapos színi tudományára is hivatkozott, de leveléből már érződik egyfajta művészöntudat is.

Az első, nyugatról jött színésztársulat számára azonban még nem érett meg az idő, hogy városunkban befogadják ezt az új értékrendet. Több mint egy emberöltőnek kellett eltelnie, mire lezajlottak azok a változások, s azok a kezdeti polgárosodási folyamatok, amelyek már lehetővé tehették a távolról érkezett vándorkomédiások befogadását. S ez be is következett pár esztendővel a királyi diploma elnyerését követően.[32] Az egyház közvetlen befolyása a színészetre a századfordulóra csökkent, de még a reformkorban is folyamatosan reagáltak miden olyan lépésre, amely szerintük méltánytalan a város keresztény erkölcse szempontjából. Számos ilyen esemény történt, s a klérus rögtön reflektált is tiltó rendelkezésekkel, tiltakozással, s volt olyan eset is (1817-ben), amikor kiközösítéssel fenyegették meg a város szenátusát.[33] De éppen ilyen hevességgel reagáltak a város színházépítési kezdeményezéseire is. Ugyanis ezek az átalakításra kiszemelt, vagy újonnan felépítendő épületek vagy egykori egyházi intézmények, vagy még működő és katolikus érdekeltségű épület közelében álltak.

Az egyházi körök ellenvetései tehát következetesen végigkísérték a városi színészet szinte minden jelentősebb eseményét egészen az első kőszínház felépítéséig (1839-1840).[34] Mégsem jelentettek minden esetben gátat, hiszen e reflektálásoknak köszönhetően mindkét fél részéről olyan kompromisszumok születtek, amelyek következtében előbbre léphetett a helyi színjátszás ügye.

Rövidítések, irodalom

BML. Pvt. kgy. jkv.

Baranya Megyei Levéltár, Pécs város tanácsa közgyűlési jegyzőkönyve

ÁGH 1896

ÁGH T.: Középiskolák. In: Várady Ferenc (szerk.), Baranya múltja és jelenje. I. köt. Pécs, 1896. 364-379.

BÁRDOS 1976

BÁRDOS K.: Pécs zenéje a 18. században. Bp., 1976.

BRÜSZTLE 1874

BRÜSZTLE, J.: Recensio universi cleri Diocesis Quinque-Ecclesiensis. I. Pécs, 1874.

KERÉNYI 1995

KERÉNYI F. (szerk): A magyar dráma gyöngyszemei. Iskoladrámák. Bp., 1995.

KILIÁN–SZÉKELY  1990

KILIÁN I. – SZÉKELY Gy.: Iskolai színjátékok Magyarországon. In: SZÉKELY György (főszerk.): Magyar Színháztörténet 1790-1873. Bp., 1990. 21-27.

KOSÁRY 1980

KOSÁRY D.: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., 1980.

MÁRFI 1990

MÁRFI A.: Pécsi színházalapítási törekvések a reformkorban. Baranya 1990/2., Pécs, 1990. 47-60.

MÁRFI 1992

MÁRFI A.: Pécs szabad királyi város német és magyar színjátszásának forrásai a Baranya Megyei Levéltárban (1727–1848). Bp., 1992.

MÁRFI 1995

MÁRFI A.: Német és magyar teátristák Pécsett a reformkorban. In: Baranyai Történetírás 1992/1995. Pécs, 1995. 421-454.

MÁRFI 1998

MÁRFI A.: Thália papjai Pécsett. Pécs, 1998.

MÁRFI 2001

MÁRFI A.: Színjátszás Magyarországon, 1848-ig. In: BANA József és MÁRFI Attila (szerk.): Győri Múzsa Melléklete. Győr, 2001. 1-26.

MÁRKI 1914

MÁRKI S.: Kresznerics Ferenc Leveleskönyve. Bp., 1914.

MÓRÓ–ÓDOR 1996

MÓRÓ M. A. – ÓDOR I.: A felszabadult város 1686-1867. In: MÁRFI Attila (főszerk.): Pécs ezer éve. Pécs, 1996. 109-156.

NÁDOR 1995

NÁDOR T., Pécs zenei krónikája. Pécs, 1995.

PETROVITS 2000

PETROVITS E.: A 200 éves Klimó-könyvtár történetéhez. In: BODA Miklós, KALÁNYOS Katalin, SURJÁN Miklós, TÜSKÉS Tibor (szerk.), A könyv és könyvtárkultúra ezer éve Baranyában. Pécs, 2000. 95-100.

STAUD 1988

STAUD G.: A magyarországi jezsuita iskolai színjátékok forrásai.. III. köt. 1561–1773. Bp., 1994.

 STAUD 1994

STAUD G.: A magyarországi jezsuita iskolai színjátékok forrásai. IV. köt. Mutatók. Bp., 1994.

SZKLADÁNYI 1981

SZKLADÁNYI P.: Fejezetek Pécs világi zenéjéből a 19. század első felében, in: SZITA László (szerk.) Baranyai Helytörténetírás 1980. Pécs, 1981. 81-151.

VÁLI 1887

VÁLI B.: A magyar színészet története. Bp., 1887.

VARGA 1992

Varga I. (szerk.): A magyarországi katolikus tanintézmények színjátszásának forrásai és irodalma 1800-ig. Bp., 1992.

Jegyzetek


[1] MÁRFI 1998. 28.

[2] KOSÁRY 1980. 675–680.

[3] PETROVITS 2000. 95-100.

[4] BÁRDOS 1976. 91–96.

[5] SZKLADÁNYI 1981. 81.   

[6] NÁDOR 1995. 13.

[7] MÁRFI 2001. 2.

[8] KILIÁN–SZÉKELY 1990. 21-22. 

[9] Uo. A katolikus iskolákban, így a jezsuitáknál is a 17. században terjedt el az iskolai színjátszás gyakorlata. A protestáns iskoláknál viszont már a 16. századtól számíthatjuk az iskoladarabok megjelenését.

[10] Uo. 26–27.

[11] Uo. 23.

[12] ÁGH 1896. 365.

[13] VÁLI 1887. 29.; KERÉNYI 1995. 466–472.

[14] STAUD 1994. 215-229.

[15] Uo.

[16] Uo. 43.

[17] KERÉNYI 1995. 225-229.

[18] STAUD 1994. IV: 226. Mindkét évben a körmenet előtt eljátszott jeleneteket két ízben is láthatták az ájtatoskodók.

[19] STAUD 1988. III: 211-273. Zágrábban például 1607 és 1772 között 293 alkalommal tartottak előadást.

[20] STAUD 1994. IV: 226.   

[21] Uo. 106.

[22] Uo. 25., 67., A „Cyrus Pastor” c. művet 1752-ben és 1763-ban is eljátszották, de nem ismert, hogy konkrétan hol és milyen nézőközönség számára.

[23] VARGA 1992. 232.

[24] Uo. 232–233.

[25] Uo. Az ünnepélyes beiktatásról az alábbi munka tájékoztat részletesen: BRÜSZTLE 1874. I. 505–506. Agyich István (1730–1789) Nagyszombaton végezte teológiai tanulmányait a pécsi egyházmegye világi papnövendékeként, majd 1761-ben nemci, 1763-ban pedig továrniki plébános. Pécsi kanonokká 1776-ban nevezték ki, s egyben a papnevelő intézet prefectusává is.

[26] Uo. 233.  Valószínű, hogy Illei János: „Tornyos Péter” c. vígjátékáról van szó, amely 1789-ben jelent meg. Ehhez az előadáshoz kapcsolható még egy mű, a kézdivásárhelyi minorita Jantsó Ferenc: „Kincses Naso bált rendez” címmel.

[27] Uo. Az ominózus 1792. évi farsangról Kresznerics Imre leveleskönyve tudósít, s ebben Rákos János írta le Kresznerics Ferencnek 1792. március 12-én a fenti esetet. MÁRKI 1914.

[28] Az eredeti, német nyelven írt levelet Cserkúti Adolf levéltáros fordította le, publikálta a Pécsi Napló 1913. június 22-i számában.

[29] BML. Pvt. kgy. jkv. 681./1727.; MÁRFI 1995. 421–422.

[30] Uo. Az említett levéltári forrás csak magát a tényt közli, a társulatról bővebbet nem közöl, s igazgatójuk nevét sem ismerjük.

[31] MÓRÓ–ÓDOR 1996. 118-119.

[32] MÁRFI 1998. 23.        

[33] MÁRFI 1992. 16–18. A város ugyanis már több éve bérelte az egykori Pálos Kolostor és Templom épületét. S ennek egyik traktusát, a pálosok ebédlőjét már 1800 óta bérelték német színészcsoportok, ahol rendszeresen előadásokat is tartottak. A skandalum akkor kezdődött, amikor a város megengedte Johann Kübler színigazgatónak, hogy saját költségén az oltárdíszek nélkül álló, s elhanyagolt templom főhajójában alakítson ki színkört. Az egyházi tanács megvárta, amíg a tetemes kölcsönökből felépült a színpad, s a megnyitás előtt egy nappal tiltakozó levélben fordultak a város vezetőihez. Ebben Király István megyéspüspök kiközösítéssel fenyegette meg a várost, ha a „felszentelt falakat” megszentségtelenítik. A szenátus ellenállt, érveket hozott fel igazának bizonyítására, de a klérus hajthatatlan maradt. A színkört le kellett bontani, ráadásul a direktor majdnem tönkrement a kudarcba fulladt vállalkozás anyagi terhei miatt.

[34] MÁRFI 1990. 53–56.