Cikkek

Márfi Attila: Egy új korszak határán. A Pécsi Nemzeti Színház államosítása

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

Tanulmányok Pécs történetéből 10-11-12.

Előadások Pécs történetéből ’98, Előadások Pécs történetéből ’99 és az Előadások Pécs történetéből 2000 című konferenciák válogatott előadásai

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2002

ISSN 1219 4077

Szerkesztette:

Varga Lajos és Vonyó József

295–299. pp.


Márfi Attila


Egy új korszak határán. A Pécsi Nemzeti Színház államosítása


Am Rande einer neuen Epoche. Die Verstaatlichung des Nationaltheaters

In the border of a new era. The nationalisation of the National Theater of Pécs




A Pécsi Nemzeti Színház szervezeti felépítésében, működtetésében kétségkívül korszakhatárt jelentett az 1949-ben bekövetkezett államosítás. Mint minden gyökeres változás, természetesen ez az úgynevezett struktúraváltás sem zajlott le zökkenőmentesen. Az erőteljes kultúrpolitikai döntések, s a pártirányítás jelenléte a színház szervezeti életében és műsorpolitikájában is megmutatkozott. Az államosítás ugyanis azt is jelentette, hogy szinte teljes mértékben szakítottak az addigra már 54 évadot megélt színház vezetési struktúrájával és művészeti irányvonalával. Természetesen az addigi korszaknak is megvoltak az árnyoldalai, buktatói, hiszen nemegyszer került válságos helyzetbe, anyagi csődbe a színházvezetés. Mégis meg tudott újulni a szakadatlan kísérletezés folytán. Igaz, nem egy esetben a színház fennmaradása volt a tét. Különösen érvényes volt ez az első világháború, a szerb megszállás, az azt követő gazdasági válságok és a második világháború idején. A színház fennmaradása, működtetése azonban mindig központi kérdés volt a városvezetés számára. Elsősorban kulturális szerepe miatt. Pécs számos oktatási kulturális intézménnyel, szervezettel büszkélkedhetett, de a színház jelenléte egyértelműen meghatározó volt a korabeli kultúrmilliőben.

 A „Délvidéki kultúra fellegvára”, ahogy akkoriban nevezték a várost, főként a Nemzeti Színház művészi produktumának elismerése, illetve minősítése volt. Másodsorban pedig fontos bevételi forrást is jelentett, igaz ezek a jövedelmek nem képeztek jelentős tartalékokat, mert szinte rögtön visszaáramlottak a Színház Fenntartási Alapba. Nem kis feladatot jelentett a színházat működtető struktúra kiépítése sem, amely igazgatási-szervezeti mechanizmus már a századfordulóra kialakult, hosszú, több évtizedes előzmények után. S ez a színházvezetési modell alapvonalakban 1949-ig szinte változatlan maradt.[1] Ezért fontosnak tartom, hogy röviden felvázoljam ennek a struktúrának lényegesebb elemeit és gyakorlatban történt megvalósulását.

A Nemzeti Színház a város tulajdonában állt, s a tulajdonjog gyakorlásán kívül közvetett irányítása is a városházán zajlott. A közvetlen vezetést a színház élén a bérlők, úgynevezett tőkés színigazgatók, azaz megfelelő anyagi egzisztenciával rendelkező színházvezetők gyakorolták.[2] Ők hivatalból is tagjai voltak a mindenkori Színügyi Bizottságnak, amely tulajdonképpen koordinálta a színház fenntartási, szervezési, gazdasági, s olykor műsorpolitikai ügyeit. Az 1895-től szinte folyamatosan működő testület[3] élén a polgármester állt. Tagjai a város gazdasági, jogi, igazgatási, oktatási-közművelődési szakembereiből kerültek ki, de olykor a sajtó is képviseltette magát. A kialakult gyakorlat szerint a Színügyi Bizottság az évadok idején havonta tartotta üléseit. Pécs Város Tanácsa és a polgármester csak nagyon indokolt esetekben avatkozott a testület munkájába, mint pld. az 1920-as évek politikai-gazdasági válságai idején.[4]

A fokozatos konszolidálódás következtében azonban megnőtt a Színügyi Bizottság befolyása a színház irányításában. Így pl. nagyobb arányú beavatkozást kezdeményezett Esztergár Lajos polgármester 1942-ben, aki szoros kapcsolatban állt dr. Németh Antallal, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójával a pécsi színház művészeti színvonalának emelése érdekében. Némeh Antal elvállalta a művészeti patronálást, s ez a pártfogás konkrét anyagi segítségben is megnyilvánult, de elsősorban a sokat bírált prózai társulat színvonalán igyekezett javítani a polgármester közreműködésével.[5] A Színügy Bizottság azonban mindvégig, azaz 1949-ig a színház legjelentősebb irányító testülete maradt, bár az utolsó években már egyre több zavar tapasztalható a működésében, főként a pártharcoknak köszönhetően.

Folyamatos és szinte állandó változás tapasztalható viszont a színház közvetlen vezetésében. A Nemzeti Színház ugyanis bérleti rendszerben működött; a városi tanács három éves időtartamra pályázatot írt ki a színház bérletére, s a pályázatok beérkezése után választotta ki a legígéretesebb jelentkezőt, aki koncessziót kapott. A megkötött szerződések mutatják, hogy 1914-ig a város meghatározott összegű pénzbeli támogatást is vállalt. Az összeg egyre csökkent, viszont az alkalmi segélyek egyre szaporodtak. 1914-től a konzorciummá alakult társulatnak fizetnie kellett a színház használatáért, de valójában a város és a színház gazdasági kapcsolata eléggé áttekinthetetlen lett és maradt 1920-ig. Ekkor ismét életbe lépett a korábbi pályázati rendszer. Volt rá példa, nem is egy, hogy az igazgató bérleti jogát pályázat kiírása nélkül hosszabbították meg, mint pld Fodor Oszkárét.[6] Válságos időkben rövidebb időszakra is adtak ki megbízást, pl. 1917-ben, vagy 1937-ben. Annyi bizonyos, hogy 1939-ig a színház működését elsődlegesen meghatározó tényező az igazgató tőkeereje volt. Ugyanis ekkor vette kezdetét a három évadot megélt stagione, azaz vándor, vagy cseretársulati korszak, a Színművészeti és Filmművészeti Kamara tervezetének bevezetésével. A színházban ekkor nem működött állandó társulat, hanem az újonnan megállapított kerülethez tartozó cseretársulatok játéka váltotta egymást egy-egy évad alatt. A város vezetése a cseretársulati igazgatókkal kötött szerződést; az első szezonban négy, majd három, végül két társulat játéka töltötte ki az évadokat. A stagione rendszert 1942. május 5-én a VKM megszüntette, elsősorban a háborús viszonyokra hivatkozva, de szervezeti és művészi kudarcai miatt is.[7]

Formailag ugyan visszatért a pályázati rendszer, de a hároméves szerződésben 1942-ben és 1943-ban egyéves próbaidőt kötöttek ki. Az 1944 végi hatalomváltáskor természetesen Pécsett is új vezetők kerültek a város élére, s újjáalakult a Színügyi Bizottság is, amelynek összetételét hamarosan a pártviszonyok szabták meg. A színház folyamatosan működött tovább, de egyre mélyebb válságba került. Az igazgatási-szervezeti keretek úgyszólván teljesen felmorzsolódtak. A színház ügye ezekben az években a politikai küzdelmek hatása alá került. A személyi és anyagi válság fokozatosan mélyült, nem segített ezen az újból feltámasztott tájszínházi program sem, amely a megye falvaiba vitt színházi előadásokat.[8] A pályázati rendszer papíron érvényben volt, ám teljesen komolytalanná vált. Az évadonkénti, sőt még gyakrabban cserélődő igazgatókat hol anyagi bázisuk, hol művészi felkészültségük, hol pártkapcsolataik alapján választották ki, ám ez utóbbi szempont rendre diadalmaskodott. Az 1948/49-es évadban a pártdiktatúra intenciói szerint Pécs város tanácsa és a VKM szubvenció formájában biztosította az intézmény működésének szoros pénzbeli alapját. Így az igazgató jórészt mentesült az anyagi gondok szorítása alól. Az utolsó évad pedig egyértelmű átmenet volt az államosításhoz.[9]

Az államosítás előtti utolsó direktor, Lendvai Ferenc mindebből nem sokat érzékelhetett. Igaz, hogy először, mint megbízott igazgató vezette a színházat, s kinevezése után többször módosították szerződését, mégis úgy érezhette, hogy működésére nincs különösebb panasz. S ebben megerősíthette a VKM által 1949 áprilisában a Pécsi Nemzeti Színháznak adományozott nívódíj is Az ezzel járó 15.000 Ft. részint enyhítette a súlyosbodó anyagi gondokat.[10] A színház ekkor már tetemes deficittel működött, s az utolsó hónapokban Krancz Pál polgármester alkalomszerű pénzsegélyei biztosíthatták csak, hogy az évadot befejezhessék. Az évad végeztével csak egy rövid újsághírben közölték Lendvai menesztését.[11] De ekkor a háttérben már meghozták azokat a politikai döntéseket, amelyek előkészítették a színház államosítását. Természetesen elkerülték, hogy ez a tény nyilvánosságra kerüljön.[12] Pontosabban, hogy a valós politikai háttér kiderüljön. Ez olyannyira sikerült, a korszak sajátosságaként, hogy magáról az államosításról, s annak körülményeiről csak minimális forrás, hitelt érdemlő dokumentum maradt fenn. Erről a radikális váltásról a VKM 1949. augusztus 31-én kiadott rendelete tájékoztat csak „A vidéki színházak állami kezelésbe vétele” címmel.[13]

Hosszú évtizedekig azonban még ez a miniszteri leirat sem volt ismert, táptalajt adva annak a hipotézisnek, hogy tulajdonképpen az államosítás tényét nem dokumentálták, hanem csak egyszerűen végrehajtották a politikai akaratot. Ami persze meg is történt. A rendelet azonban rendkívül szűkszavúan fogalmaz; sem a végrehajtás menetéről, sem pedig az új vezetési struktúra kiépítésére nem ad utasítást. Lényegében csak annyit közöl, hogy a vármegyék és a városok nem adhatnak ezentúl anyagi támogatást a színházaknak, mivel az ilyen jellegű kötelezettségek az államosítással az államra szálltak. Csak erkölcsi, vagy természetbeni támogatást adhattak (pl. terem biztosítása, világítás, fűtés stb.).[14] A lakonikus rövidségű és általánosságokat közlő rendelet mögött ott húzódik az a később megtapasztalt keserű valóság, amely alapján érzékelni lehetett, hogy mi is volt a valódi célja az államosításnak, azon kívül, hogy a gazdasági háttér elbizonytalanodását hangsúlyozták fő érvként. A döntés egyértelműen azt eredményezte, hogy megszűnt az egykori önkormányzatok befolyása és az általuk biztosított szabad mozgástér, függetlenség és ezzel együtt a művészi szabadság is. Feloszlottak azok a testületek is, amelyek paritásos alapon kedvezően befolyásolhatták a színház működését, s a mindenkori színházigazgató tulajdonképpen végrehajtotta a párt politikai, illetve kultúrprogramját. Ez a folyamat már korábban megindult, az államosítással viszont felerősödött és egyértelművé vált, hogy a Magyar Dolgozók Pártja diktatórikus módszerei a szellemi életet, a kultúra kiépült intézményrendszerét sem kímélik. Miután a fővárosban már megpecsételődött a színházak sorsa, a pártstratégia a vidéki intézményeket célozta meg.

Az újabb fejleményt, amiről már a sajtó is tudósított, az új színházigazgató kinevezése jelentette Szendrő József személyében 1949. szeptember 9-én.[15] Az államosított színház végül is 1949. október 29-én kezdte meg az évadot, merőben más koncepcióval, művészeti felfogással.[16] Szendrő, pártsajtónak adott nyilatkozata szerint a színház műsorpolitikája tükrözni fogja az új idők szellemiségét és az „új embertípus megformálását”. Művészi hitvallása szerint szakítani fognak a polgári dekadenciát ábrázoló aprólékos jellemábrázolással. Tegyük hozzá ez sikerült is. Ami pedig az „új idők szellemiségét” közvetítő darabokat illeti, sommásan meg kell állapítani, hogy ez valójában a szovjet, illetve szocialista darabok adaptálását, színpadra erőltetését jelentette. Beszédes adat, hogy 1956-ig a Pécsi Nemzeti Színházban több, mint hatvan prózai darabot mutattak be, amelyek közül a szovjet darabok száma meghaladta a húszat. Az első, úgynevezett államosított évadban, 1949/50-ben a repertoár felét tették ki az ilyen típusú művek.[17] Ez a műsorpolitika természetesen a zenés produkciók esetében is érzékelhető, s talán még jobban érvényesült. Ne feledjük, hogy ez az időszak az operett másodvirágzása. S ez a műfaj kiválóan alkalmas volt arra, hogy önfeledt vidámságot, bizakodást és derűt közvetítsen az akkor már önrendelkezésüktől sikeresen megfosztott tömegeknek. A hamis illúziókat keltő, s a jelen realitását elkendőző zenés darabok dömpingjében szintén a szovjet alkotásoké volt a főszerep. A Pécsi Nemzeti Színházban is sorozatban játszották Dunajevszkij, Miljutyin és Scserbacsov daljátékait az ötvenes évek első felében.[18] Szerencsére az úgynevezett klasszikus operettek is műsoron maradhattak. A műsorpolitika valójában hűen követte a párt által meghirdetett kultúrforradalmat, s nem volt hatástalan a színházak belső szervezeti-közösségi életére sem. Pécsett is megalakult a színházi üzemi bizottság, amelynek természetesen csupán részfeladatok megtárgyalása, illetve a párt koncepcióinak érvényesítése volt a feladata. De alakultak kultúrbrigádok és önképzőcsoportok is, hogy a munkások közé vonulva segítsék a pártünnepek, látványos felvonulások lebonyolítását, a szavaló- és dalosversenyek, önkéntes felajánlások lebonyolítást, megszervezését. A művészi produktum az aktuális, napi politikai szintre, az akkori jelszavak szintjére került. Hatékonyságát, művészi erejét ezenkívül a rá is vonatkozó tervteljesítési rendszer is befolyásolta az ekkor már meginduló kultúrforradalom szükséges velejárójaként.[19]

A Pécsi Nemzeti Színház közvetlen és közvetett vezetése is a párt helyi szerveinek irányítása alá került. Igaz a pártirányításról kevés, inkább csak áttételes forrással rendelkezünk az új igazgatási apparátus dokumentumai között. Az államosítás első évadjában a polgármesteri hivatalban egy úgynevezett színügyi előadó foglalkozott a Pécsi Nemzeti Színház művészi, gazdasági és szervezési ügyeivel.[20] Gyökeres változást a színház felügyeletében a tanácskorszak hozott. Az 1950. augusztus közepén megalakított Pécs Város Tanácsa nem kapott megyei jogú város rangot, ezért az 1950. június 15-én munkáját megkezdő Baranya Megyei Tanács közvetlen felügyelete alá tartozott. A megyei tanácsapparátus jóváhagyta a hozzá felterjesztett színházi javaslatokat, érdemben csak nagyon ritkán foglalkozott velük.[21] A város tanácsa csak az úgynevezett második tanácstörvénynek köszönhetően, 1954-ben kapta meg a megyei jogú város státuszt, s ekkor már viszonylag önállóan dönthetett színházi ügyekben is. A feladatokat osztályok, illetve csoportok látták el. A színügyek először az újonnan megszervezett Közművelődési Osztályhoz tartoztak, s az ezen belül működő kulturális csoport irányította közvetlenül a színház ügyeit.[22] 1951 elején a létrejött új testület, a Népművelési Osztály közoktatási csoportja vette át a színházi ügyeket. Az illetékes osztályokon, csoportokon kívül döntési joga volt színügyekben Pécs Város Tanácsának és végrehajtó bizottságának. Ezek ülésein mindig képviseltette magát az MDP Városi Bizottsága, melynek testületnek döntő befolyása volt a színház és általában a kultúrpolitika ügyeire. Mintegy a volt Színügyi Bizottságot helyettesítendő a Népművelődési Állandó Bizottságnak is szerep jutott a város színjátszásának irányításában.[23]

Az államosítás végül is a Pécsi Nemzeti Színház életében a pártirányítás, a kommunista diktatúra érvényesülését jelentette az ötvenes évek első felében. Jelentős változást csak az 1956-os forradalom utáni években tapasztalhatunk, amikor sokkal árnyaltabban érvényesült a párt ideológiája a kulturális életben.

Rövidítések

BML. Pvt. ir.

Baranya Megyei Levéltár Pécs város tanácsa iratai

BML. Pvt. kgy. jkv.

Baranya Megyei Levéltár Pécs város tanácsa közgyűlési jegyzőkönyve

Irodalom

FUTAKY 1992

FUTAKY H.: A Pécsi Nemzeti Színház műsorának repertóriuma bibliográfiával (1895-1949). I., In: KERÉNYI Ferenc (szerk.): Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet. Bp., 1992. 636-660.

MÁRFI 1990

MÁRFI A.: Pécs színháztörténetének forrásai a Baranya Megyei Levéltárban (1886-1949). KERÉNYI Ferenc (szerk.): Magyar Színházi Intézet. Bp., 1990. 334-341.

MÁRFI 1995

MÁRFI A.: Pécs színháztörténetének forrásai a Baranya Megyei Levéltárban (1949-1962). In:  TÖRÖK Margit (szerk.): Thália Könyvek 4. Bp., 1995. 7-34.

NÁDOR 1995

NÁDOR T.: Zenés játékok a színházban. In: BEZERÉDY Győző, SIMON István, SZIRTES Gábor (szerk.): 100 pécsi évad. Pécs, 1995. 104-113.

NAGY 1995

NAGY I.: A Pécsi Nemzeti Színház prózai bemutatóinak krónikája (1949-1995). In: BEZERÉDY Győző, SIMON István, SZIRTES Gábor (szerk.): 100 pécsi évad. Pécs, 1995. 57-85.

Jegyzetek


[1] MÁRFI 1990. 29.

[2] FUTAKY 1992. 7.

[3] A szerb megszállás alatt feloszlott, mint ahogy a két világégés végső periódusában is szüneteltették működésüket.

[4] MÁRFI 1990. 28.

[5] Uo. 29.

[6] BML. Pvt. kgy jkv. 13-1931., 75-1934.

[7] BML. Pvt ir. 21. E. 76 276/1942.

[8] MÁRFI 1990. 31.

[9] BML. Pvt. ir. III. c. V. t. 21 977/1948.

[10] BML. Pvt ir. III. c. V. t. 21 092/1949.

[11] Független Néplap 1949. július 22.

[12] NAGY 1995, 59.   

[13] BML. Baranyavármegye alispáni ir. 18 813/1949,

[14] Uo.

[15] BML. Pvt. Közművelődési Osztály ir. 1750.–3-1/1949.

[16] NAGY 1995. 59.  

[17] Uo.

[18] NÁDOR 1995. 109.  

[19] MÁRFI 1995. 8.

[20] BML. Pvt. ir. 32  340/1949,

[21] Megállapítható továbbá, hogy a megyei apparátushoz a nagyobb jelentőségű és főleg az építkezésekkel, átalakításokkal összefüggő dokumentumok jutottak el.

[22] MÁRFI 1995. 18.  

[23] Uo.