Cikkek

Visy Zoltán: Dr. h. c. Fischer Béla és a hatalomváltások

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 10-11-12.

Előadások Pécs történetéből ’98, Előadások Pécs történetéből ’99 és az Előadások Pécs történetéből 2000 című konferenciák válogatott előadásai

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2002

ISSN 1219 4077

Szerkesztette:

Varga Lajos és Vonyó József

257–268. pp.


Visy Zoltán


Dr. h. c.  Fischer Béla és a hatalomváltások


Dr. h. c.  Béla Fischer und die Machtwechsel

Dr. h. c.  Béla Fischer and the changes of regimes




Dr. h. c.  Fischer Béla[1] 1877. május 1-én Gyöngyösön született F. József építész és Tápiószelei Berkó Mária harmadik gyermekeként. A családfő 1879-ben bekövetkezett halála után, néhány éven belül olyan rossz anyagi helyzetbe kerültek, hogy a két fiatalabb testvér felnevelését rokonok vállalták. Így került Béla 1884-ben, hétévesen a pécsi Fischer családhoz.[2] Ettől kezdve, 1953. február 11-én bekövetkezett elhunytáig e városban lakott.

Középiskoláit a ciszterci főgimnáziumban, jogi tanulmányait a püspöki jogakadémián végezte, és 1900-ban Baranya vármegye szolgálatába lépett. 1904. május 5-én feleségül vette Jobst, 1905-től Nagyatádi Visy Márthát, J. László dr. ügyvéd, és Ferenczy Ilona leányát.[3] Házasságukból gyermek nem született.

1925–1937 között, nyugdíjba vonulásáig, Baranya vármegye alispánja, majd a törvényhatósági bizottság örökös tagja, amely 1938-ban az Országgyűlés Felsőháza tagjává választotta.

A baranyai közigazgatás, gazdasági élet, szociálpolitika és kultúra területén kifejtett munkásságát. Ezekben elért eredményeit részben a korabeli sajtó, részben egyéb források többé-kevésbé ismertették.[4] Pécs és a megye határain is túlmutató, ezért külön is említésre érdemes az a tevékenysége, amit a Janus Pannonius Társaság és a Sorsunk c. folyóirat alapításáért és fenntartásáért,[5] továbbá a m. kir. Erzsébet Tudományegyetem bölcsészeti karának szüneteltetése ellen,[6] végül a Dunántúli Kutató Intézet megalapítása érdekében[7] kifejtett. Az ez időben kapott számos kitüntetés és elismerés között – a maga részéről – a pécsi egyetem által 1941-ben adományozott tiszteletbeli doktori címet[8] értékelte legtöbbre. Jelen tanulmány – az említetteken túlmenően – nem tárgyalja életének 1925–1944 közötti szakaszát, hanem – kitűzött céljának megfelelően – a hatalomváltások időszakára összpontosít.

A szerb megszállás (1918-1921)

Pécs 1918. november 14-én bekövetkezett szerb megszállása Fischer Bélát vármegyei másodfőjegyzőként érte Baranya szolgálatában. Az I. világháború alatti polgári közigazgatási tevékenységét csupán az a közel egy év szakította meg, amit a pécsi önkéntes vöröskeresztes egészségügyi osztaggal töltött az orosz front mögött.[9]

Az idegen katonai megszállás merőben új helyzetet teremtett mind a vármegyében, mind a városban. A kezdetben – elvileg – független magyar polgári közigazgatást a szerbek fokozatosan ellehetetlenítették, majd de facto felszámolták. Így kettős igazgatási struktúra alakult ki a demarkációs vonallal kettéosztott vármegyében is.

Visy László dr. naplója[10] alapján, csupán röviden tekintjük át a vejét és családját érintő eseményeket.

1919. januárban Fischer Bélát többedmagával túsznak jelölték ki. Röviddel ezután Stenge Ferenc alispánt kiutasították. A vármegye igazgatási központja így a meg nem szállt Sásdra került. A Pécsett maradt Fischer Béla  társaival együtt megtagadta az idegen hatalom által kívánt hűségesküt, és mint a vármegye itteni első tisztviselője, a nemzeti ellenállás egyik vezetője lett.

1919. februárban, a lakosság elégedetlenségének növekedésével, a megszállók napi jelentkezésre kötelezték, majd az általános sztrájk kitörésekor, február 22-én többedmagával letartóztatták. Előbb az akkori Frigyes laktanyában, majd Eszéken tartották fogva, ahonnan a horvátországi Mitrovicára szállították. Innen március 13-án tért vissza Pécsre.

1919. március 21-én Radovanovics Stevo szerb városparancsnokkal tárgyalt a vármegye igazgatásáról. Szeptember 5-én Stenge Ferenc alispán hazatért Pécsre, de letartóztatták. Szeptember 6-án Fischer Bélát kihallgatták, majd szeptember 10-én az alispánt, heti jelentkezési kötelezettséggel, szabadlábra helyezték.

1920. január 4-én éjjel házkutatást tartottak Fischer Béláéknál, és előállították a vármegyei tisztviselők ellenállásának szervezése miatt. Többszöri kihallgatását követően március 27-én újból beidézték és túsznak jelölték. Június 5-én tárgyalásokat folytatott az antantmisszió francia tagjával a vármegyei magyar közigazgatás átvételéről. Július 26-án többedmagával letartóztatták, majd negyedmagával a szerbiai Valjevoban internálták,[11] ahonnan október 12-én tért haza.

1921. január végén feleségét és anyósát elzárásra, pénzbüntetésre és szobafogságra ítélték részvételükért a letartóztatásban tisztázatlan körülmények között életét vesztett Dózsa Lajos temetésén, és a január 24-i, nőegyleti „népgyűlés” rendezéséért. Az elzárást végül mindkettejüknek elengedték. Augusztus végén, a baranyai–bajai szerb-magyar köztársaság kikiáltását követő zavaros, újbóli letartóztatással fenyegető napokban nem töltötte lakásán az éjszakákat. Végül augusztus 20-án, Kiszely Gyula magyar kormánybiztos felhatalmazásával átvette a vármegye feletti közigazgatási hatalmat Raics szerb kormánybiztostól.

1921. augusztus 22-én Baranya vármegye törvényhatósága nevében, a Sásdról hazatérő beteg alispán helyett üdvözölte a felszabadult területre bevonult magyar csapatokat

A vármegyei közigazgatás újjászervezése (1921–1925)

A déli végek 1921. évi felszabadulásával nem állt helyre egyik napról a másikra a működőképes, zavartalan közigazgatás. Baranya vármegyében ennek a főbb okai az alábbiak voltak:

         A közel három éven át demarkációs vonallal kettéosztott területen két, egymástól lényegesen eltérő politikai, gazdasági, társadalmi struktúra alakult, amelyet a közigazgatás újjászervezésénél figyelembe kellett venni, vállalva az ezzel járó kezdeti párhuzamosság nehézségeit is.

         Az egyesítést rendkívül nehéz társadalmi és gazdasági viszonyok között kellett végrehajtani. Az anyaország Trianon utáni nehéz helyzetéhez a felszabadult országrész teljes lerongyolódása és módszeres kifosztása is hozzájárult.

         Az újjászervezés személyi feltételei sem voltak kedvezőek. Az eddig főleg Sásdon tartózkodó alispán betegszabadsággal elhagyta a megyét, a volt főjegyző az idegen megszállás kezdetétől gyakorlatilag kilépett a köz szolgálatából, végül a tisztviselői kar sorait is megbontotta a négyéves háború, és a vármegyét kettéosztó, közel hároméves idegen megszállás.

A vázolt körülmények között Baranya vármegye közgyűlése Fischer Béla másodfőjegyzőt, majd főjegyzőt bízta meg az alispáni teendők ellátásával. Ennek értelmében reá hárult – immár az önkormányzat akaratából is – a második hatalomváltás utáni konszolidálás oroszlánrésze. Ebben a munkában hathatós segítője volt a Kiszely Gyula kormánybiztost felváltó, majd főispánná kinevezett dr. Fischer Ferenc, a korábbi ellenálló- és internált-társ, a későbbi vitéz Keresztes–Fischer Ferenc dr. belügyminiszter.[12] Ennek az átmeneti időszaknak sok gondját-baját jól tükrözi a mellékletben közölt emlékirat-részlet.[13]

Fischer Bélát 1925 januárban választotta Baranya vármegye közgyűlése alispánná. Ezt tekinthetjük – talán önkényesen – számára a második hatalomváltás záró időpontjának.

Az ország szuverenitásának elvesztése (1944)

Fischer Béla a harmadik hatalomváltás kezdetének 1944. március 19-ét tekintette, felfogása szerint ugyanis a német megszállással az ország – minden külső látszat ellenére – elvesztette szuverenitását. Ettől az időponttól visszavonult minden nyilvános közszerepléstől, a felsőház üléseit többé nem látogatta. Meglévő társadalmi súlyát elsősorban a nyíltan felerősödött, és Baranyában sajnos több helyen talajra talált nemzetiszocialista német izgatás és szellemi térhódítás ellen vetette latba.

A „Hűséggel a hazáért” mozgalom vármegyei vezetője volt.[14] A Baranyában és Pécsett kiadott igazolványok három aláírója: Fischer Béla ny. alispán, Kovács Antal ny. tábornok, Nendtvich Andor ny. polgármester.

A nyilas hatalomátvétel csupán annyiban érintette Fischer Bélát, hogy érezhetően megnövekedett a jobboldali nyomás a közéletbe való visszaterelésére. Felszólították, hogy vegyen részt a Szálasi-féle csonka-parlament munkájában, családjával együtt hagyja el Pécset. Lakosztályt és ellátást ígértek számukra a soproni Lövér Szállóban.

Elvei mellett kitartva Pécsett maradt. Nem vállalt közösséget az új rezsimmel, s lakásán várta meg a szovjet csapatok bevonulását.

E várakozás hetei sem teltek azonban tétlenül. Már a német megszállás kezdetén számot vetett önmagával, és megkezdte visszaemlékezései megírását. Ezenközben feltámadtak ifjúkori álmai, amelyeket így vetett papírra: „Még ma is abban vagyok, ezt sokszor éreztem az életben, éreztem mindig, ha valamely tervem nem sikerült, és ha magammal elégedetlen voltam, hogy pályát tévesztettem. Elemi erővel élt bennem a művészi munka vágya, valami megnevezhetetlen érzés, hogy mindazt a szépet, amit magam körül látok, vonalak hajlásában, azok elmosódó lágyságában és éles keménységében, színekben, a színek tompaságában és égő tüzében, ragyogásában, megszámlálhatatlan sokféleségében megörökíthessem úgy, ahogy azt én látom, megörökíthessem nem mások részére, csak a magam számára, a magam végtelen nagy gyönyörűségére. Mert a művész nem a közönség, hanem a maga gyönyörködtetésére alkot; nem azt vetíti vászonra, amit más is meglát, nem azt a képet, amit a fényképezőgép lencséje magába gyűjt, hanem azt, ami az ő szemén átszűrődött formák felhasználásával az ő lelkében alakult ki. Ezt éreztem már akkor is, kis diák koromban, ha így elgondolni és elmondani nem is tudtam volna. Ez az érzés ösztökélt szakadatlanul arra, hogy azt igyekezzem papírra vetni, ami a lelkemben fogant.”

Ennek ellenére az első időben nem a ceruzához vagy az ecsethez nyúlt. A körülötte lévő ötvösmunkák hatására előbb cizellálással próbálkozott (lásd az 1. ábrát), majd az érem- és plakett-gyűjteménye keltette fel benne a vágyat, hogy valami hasonlót alkosson. Emlékezetem[15] szerint Bársony György,[16] – aki korábban mellszobrát mintázta – tanította meg a mesterség fortélyaira, és segítette művei másolatának elkészítésében. Üveglapon, agyaggal dolgozott, s erről azonos méretű, rendszerint gipsz-másolatok készültek. Közvetlen családtagjai voltak a modellek: felesége, unokanővérem, húgom, tán elsőként én (lásd a 2. ábrát), s végül ő maga, tükörbe nézve.

A negyedik hatalomváltás (1944–1953)

A szovjet csapatok 1944. november 29-i bevonulása vezetett a következő és Fischer Béla számára egyben utolsó hatalomváltáshoz. Ennek város- és megye-léptékű részletei közismertek, ezért a továbbiakban csupán a személyét érintő eseményeket ismertetem, éspedig – az írásbeli források[17] mellett – saját emlékeimre támaszkodva.

Ez a hatalomváltás – a körülményekhez képest – különösebb megrázkódtatások nélkül kezdődött. Háborús kárunk nem volt, felhoztuk a pincéből a „légó-csomagokat”, bennmaradhattunk lakásunk felében, melynek másik felébe magas rangú szovjet tisztet szállásoltak. Gépkocsivezetője rég nem látott élelmiszerekkel lepte meg konyhánkat, és a kertkapu előtt álló fegyveres őr megvédett a „zabrálástól”. Látogatóink és mi is szabadon közlekedhettünk.

Egyik este, vacsora közben két férfi kereste nagybátyámat. A szomszéd szobában beszéltek. Erről utána annyit mondott, hogy egy régi, pécsi kommunista funkcionárius jött  hozzá másodmagával, hogy közölje, ismerik és nagyra értékelik korábbi közéleti tevékenységét, ezért ne tartson semmiféle zaklatástól.

Erdei Ferenc belügyminiszter 1945. július 28-án kelt rendeletével a Volksbund tagjai vagyoni kérdéseinek elbírálására hivatott baranyai bizottságok harmadik tagjának és egy póttagjának kiküldésére Fischer Bélát jelölte ki, mint a baranyai „Hűség mozgalom” vezetőjét.[18] Ezzel hivatalosan is igazolódni látszottak korábbi látogatóinak szavai.

Mindezek ellenére a magyar államrendőrség pécsi kapitánysága már 1945. szeptember 27-én internálta. Azzal vádolták, hogy elnöke volt a titkos Etelközi Szövetség (EX) helyi szervezetének, és ennek, társadalmi állásánál fogva fokozott súlyt adott. A vádat mindvégig tagadta, s az soha bizonyítást nem nyert.

Betegségére tekintettel rendőrhatósági őrizetét 1945. november 23-án megszüntették, de egyidejűleg rendőrhatósági felügyelet alá helyezték az alábbi feltételekkel:

1)      Köteles minden vasárnap délelőtt 10 órakor, a véghatározat felmutatásával az I. sz. őrszobán (Városháza) személyesen jelentkezni.

2)      Lakását este 8 órától reggel 7 óráig nem hagyhatja el.

3)      Esetleges lakásváltoztatását köteles 24 órával előbb a detektív testületnél bejelenteni.

4)      A város területét rendőrhatósági engedély nélkül nem hagyhatja el.

5)      Nyilvános szórakozóhelyet nem látogathat.

6)      Politikai vagy egyéb gyűléseken nem vehet részt.

7)      Táviratot és telefont nem vehet igénybe (telefonja kikapcsolandó).

A véghatározaton szereplő legutolsó jelentkezés-igazolás kelte: 1946. október 20.[19]

Miután 1945 őszétől a közélet kapui végleg becsukódtak előtte, visszatért emlékiratai összeállításához és a művészethez.

Bársony György a hatalomváltáskor elhagyta Pécset, és a dombormű-készítés technikai feltételei sem álltak rendelkezésére a megszállt városban. Ezért visszatért gyermekkori álmához, a festészethez. Ebben Budapesten élő festő- és iparművész sógora[20] volt segítségére tanáccsal és hozzávalókkal.

Soha nem másolt, mindig természet után dolgozott. Ezúttal is környezete szolgáltatta a modelleket. Elsősorban saját magát (lásd a 3. ábrát), feleségét (lásd a 4. ábrát), vagy a kéznél lévő tárgyakat, gyümölcsöket (lásd az 5. ábrát).

1951 novemberében megvonták nyugdíját. Ekkor ő 74, felesége pedig 67 éves volt. Gyermektelenek, és mindketten munkaképtelenek. Fellebbezésére, – melynek keretében módszeresen áttekintette és összefoglalta teljes közéleti pályáját,[21] – rövid, stencilezett választ kapott, melyben közölték, hogy a korábbi döntést felülvizsgálták és helybenhagyták. 1953-ban bekövetkezett haláláig, feleségével együtt, ingóságai eladogatásából és a rokonok, jóbarátok támogatásából élt.

Ez a legutolsó, kegyetlen csapás sem törte meg Fischer Béla alkotókedvét. Csupán témaválasztásában volt megfigyelhető olyan változás, ami mindinkább a múltba és a túlvilági jövőbe mutatott. Gyermekkori emlékét örökítette meg a „rőzsehordó asszony”, fiatal vármegyei tisztviselőként átélt látványát a „börtönudvari temetés” képi megjelenítésével, végül – úgy emlékszem – halála előtti utolsó képe a „háromkirályok imádása” (lásd a 6. ábrát) volt.

Mindezekhez a képzeletében felidézett kompozíciókhoz élő modelleket keresett, és ezekkel készített számos előtanulmányt, vázlatot használt fel. Felesége, unokahúgai, a házmesterné voltak alkalmi modelljei, a Káptalan utcai kert fái, a ház kutyája is megjelentek képein.

Alig néhány éves alkotómunka eredményének felületes ismeretében és felkészültségem hiányában nem érzem magam hivatottnak eldönteni, hogy mivel használt többet Fischer Béla Pécs és Baranya jó hírének: ha pályakezdőként enged ifjúkori vágyainak és alkotóművész lesz, vagy lett, ami volt, dr. h. c. Fischer Béla a köztisztviselő?

Az általa meg nem ért ötödik – remélhetőleg utolsó – pécsi hatalomváltást követően a város utcanévvel tisztelte meg emlékét. Vajon hányan tudják Pécs lakói közül, hogy ki volt e budai városi utca névadója?

Melléklet

Részlet Dr. h. c. Fischer Béla emlékirataiból[22]

1921. „VIII/18-án megérkezett a magyar kormány által kiürítésre váró területek kormánybiztosává kinevezett Kiszely Gyula, min. tanácsos írásbeli rendelkezése hozzám, aki fölhatalmazott a hivatalátvétellel, a főjegyzői, alispánhelyettesi teendők ellátásával, a tisztviselők munkába állításával. Egyidejűleg értesített Gyorgyevits szerb ezredes is, hogy augusztus 20-án d. u. vegyem át a vármegye kormányzatát Rajics szerb kormánybiztostól. Igaz Béla és Kolossváry Andor törvényhatósági bizottsági tagokat és Tóth Dezső villányi főszolgabírót, mint jegyzőkönyvvezetőt magam mellé véve, Rajicstól átvettem a hivatalt. Üres a megyeháza. Csak a főispáni helység egyetlen szobájában bútor. Azt is kérte, hogy elvihesse az anyakönyvek II. példányaival együtt. Nem engedtem. Átvétel után végigjártam a megyeházát. Egy szék, egy asztal nincs. Egy írógép maradt. Egyik folyosón térdig gázoltunk a hevederektől megfosztott és kidobált iratcsomókban. Szolgákat állítottam őrökül, hogy a főispáni szoba bútorait és az irattár és levéltár anyagát el ne vigyék. Városban d. u. polgárőrséget állítottunk fel és a régi rendőrség embereit állítottuk munkába. Megkezdődött a csapatok hurcolkodása a városból. Társzekereken vitték a kincstári holmit, bútorokrat, aktákat, könyveket. Amit lehetett, a szállítást megakadályoztuk. Zrinyi hadapródiskolából mindent elvittek. Cserépkályhákat emeleti ablakokból dobálták ki. Mozgásban a két nap alatt az egész város. Menekülők kétségbeesetten, összekapkodott holmijaikkal.

VIII/21-én délután 5-kor bevonult a magyar csendőrség. Extázisban a magyar lakosság. Nyakukba borultak a Széchenyi-téren a férfiak, nők. Ölelték, csókolták őket. Másnap reggel a város határában a vármegye képviseletében a küldöttség élén üdvözöltem a nemzeti hadsereget. Bádoki Soós Károly altábornagy és Kiszely Gyula kormánybiztos. Velük jött Sásdról Stenge Ferenc alispán és Blaskovich Iván aljegyző. Összeölelkezés. Ezután Soós Károly és Kiszely Gyula a bányászok küldöttségét fogadta: békét mindenkinek. Senkinek se lesz bántódása. Délután 4-kor volt a bevonulás. Széchenyi-téren a fogadtatás a város részéről. 30.000 ember. Gróf Zichy Gyula, Nyáry Pál, Baldauf Gusztáv megáldották a hadsereg zászlaját. Este a püspöknél vacsora /szűk körű/. Az antantmisszió 3 tagja, Soós altábornagy és két adjutánsa, Kiszely Gyula, Stenge Ferenc, Nendtvich, Fischer Ferenc, néhány kanonok, és én voltunk jelen. – Másnap este a Kath. Körben és más társaskörben is nagy banket (sic!), véget nem érő szónoklatokkal.

Megkezdtem a munkát a vármegyén. Szörnyű volt. Magánosoktól asztalokat, székeket kölcsön. Irodaszerek beszerzése. Vidéken kint a jegyzőségekben a jegyzők, segédjegyzők, írnokok beállítása a kész lista alapján, amelyeket a főszolgabírákkal együttesen állítottunk egybe a megszállás ideje alatt, és amelyet a Sásdon lévő alispánnal többszöri levélváltás útján tárgyaltam le. Most, hogy a lista alapján megkezdődött az elhelyezkedése a jegyzőknek, közben kitűnt, hogy a jegyzékbe vettek közül többen nem tartózkodtak itthon. Keresni kellett őket. Megkezdődött a mindent tönkretevő politika is. Prakatur kormánybiztos, aki minden dolgot kizárólag a kisgazdapárt szempontjából nézett, megkezdte a protekciózást. – Felforgatta volna fenekestől a jegyzők elhelyezését, aszerint, amint azok neki pártszempontból megfelelőek voltak, vagy sem, – ha engedtem volna. Állandó harcban kellett vele állnom. A vidéki közigazgatás is úgy, mint a központban, nehezen indult. Főszolgabírói és jegyzői hivatalok kifosztva, bútor és minden felszerelés nélkül, irattárak feldúlva vagy megsemmisítve és elégetve. Vármegye és községek pénztárai üresek, az adókivetéshez szükséges előmunkálatok hiányoznak. A hivatalok téli fűtéséhez szükséges fa és szén hiányzott. A vármegyében a közlekedés a tél beálltával fennakadt. A közutak, amelyek már a háborúban alig kapták a fenntartáshoz szükséges kőanyagot, a megszállás évei alatt teljesen gondozatlanul maradtak, útfenntartó személyzetet ugyanis a szerbek elbocsájtották (sic!) Gazda nélkül maradtak az utak, mellőlük a fákat kivágták, a hidakat számtalan helyen fölszedték, abból a fát és téglát elhordták. Sok helyütt le kellett szállni a szekerekről, mert feldűléssel fenyegettek. Szarvasmarhákat, lovakat elhajtották a megszállók. Só nélkül állott a közönség. Közegészségügyi viszonyok teljesen lezüllöttek. Nagy vidékek álltak állatorvos és bába nélkül, sok helyütt ezek elhaltak, vagy elköltöztek. Utánpótlás nem történt. A vármegyének nem volt egy garasa sem. Összes alapok pénzkészletei elértéktelenedtek.  A vármegye egyetlen közkórháza, a mohácsi, pénz és fölszerelés nélkül állott. Árvaháza hasonlóképen. Ennek fönntartása az alapítvány kamataiból történt. Maga azonban az alapítvány, mely állampapírokból állott, megsemmisült. Az árvákat elbocsájtani (sic!) és az intézetet bezárni kellett volna. Pénzt sürgettem a kormánynál. De az a Trianonban történt megnyomorítás után alig volt képes a támogatásra. Mégis, mert a közutakon a közlekedés teljesen elakadt, egyik községi elöljáróság a másiknak adta nap-nap után a kilincset, panaszkodva a lehetetlenné vált viszonyok miatt; felutaztam Budapestre, a kereskedelemügyi minisztériumban hosszas könyörgés után rávettem Buday Béla államtitkárt, jöjjön le velem és együttesen beutazva a vármegyét, győződjék meg személyesen az itteni borzalmas állapotokról. Akkoriban Pécsett még csak egyetlen személyautó volt a Pécsi Takarékpénztár Industria nevű vállalatának birtokában. Próbáltunk 8-10 útvonalat. Mindenhol elakadtunk. Voltak olyan lyukak az úton, hogy az egész autót elnyelte. Voltak utak, ahol 20-30 cm magasan állott rajta a víz, mert az útárkok teljesen el voltak iszaposodva és gazzal benőve. Másfél napra terveztük de délután már úgy össze voltunk törve, hogy Buday kijelentette, lefújja a további utazást. Ismeri a balkáni viszonyokat, azonban az ottani gyalázatos útvonalak mögött is messze elmaradnak a baranyaiak. Kaptam is pénzt rögtön. De hiába, hónapokon keresztül hiába igyekeztem követ szerezni, nem tudtam. Végre is kénytelen voltam vonatra ülni. Átmentem Badacsonyba, minden könyörgésem hiábavaló volt, a bánya minden terméke évekre le volt más vármegyék részére kötve.  Átmentem Tördemicére, ott ugyanúgy jártam.  Végül is Vasmegyébe mentem Sághegyre, ahol hosszas rimánkodás után sikerült ígéretet kapnom 1000 waggon (sic!) bazaltra, amit a bánya azután azonnal le is szállított. Ez azonban annyi volt, mint egy csepp a tengerben.

Ezekhez a bajokhoz járult, hogy az elrendelt igazoltatási eljárások során jegyzők, segédjegyzők, orvosok és vármegyei tisztviselők ellen is a fegyelmi eljárások egész tömegét kellett megindítanom. Fegyelmi felfüggesztéssel maga Szinkovich vármegyei főjegyző ellen is, aki a megszállás 3 éve alatt elzárkózott a tisztviselők elől, s többszöri kérés ellenére is megtagadta az ügyek intézésének átvételét. Akkor jelentkezett szolgálattételre csupán, mikor a szerb kormánybiztostól átvettem a közigazgatást. A tisztikar azonban kijelentette egyhangúlag, hogy nem hajlandó vele együtt szolgálni. Fegyelmi indult Sey Tamás mohácsi járási főszolgabíró ellen is, aki a 19-es forradalom kitörésének első napján elmenekült Mohácsról. Fegyelmit kellett elrendelni három vármegyei aljegyző ellen is, akik mikor a megszállás évei alatt a vármegye szabadon maradt területén Sásd székhellyel működő közigazgatás ellátása céljából az ottani alispáni hivatalba való jelentkezésre hívtam fel őket, bár legényemberek voltak, és így Sásdra való költözésük semmiféle áldozathozatalt nem követelt volna, az engedelmességet megtagadták. Ezekhez a bajokhoz járult még az is, hogy Stenge alispán, aki a fölszabaduláskor régi betegségével tért haza, oly súlyos állapotba került, hogy egy évi szabadságra és Budapestre volt kénytelen  távozni. Még további baj volt, hogy a vármegye megszállás alól mentes és megszállva volt területén, miután utóbbi rész különleges rendelkezések alá került, két hónapon át kétféle közigazgatás folyt, és így az alispáni hivatalnak két aljegyzője ott teljesített szolgálatot.

Ily körülmények között kellett elindítanom a közigazgatást, a komoly, rendszeres munkától elszokott, és az időközben az anyaországban hozott törvényeket és rendeleteket nem ismerő tisztikarral és községi jegyzőkkel. Az alispáni teendőket tehát egy másodfőjegyző és két aljegyző segítségével kellett ellátnom, és olyan községi tisztviselőkkel, akik elzárva lévén majd 3 éven át az anyaországtól, az ott, a forradalom lezajlása után hozott törvényeket és rendeleteket nem ismerték. Minden nap reggel 9-től éjfélig dolgoztam, vasár- és ünnepnapokon ép úgy, mint hétköznap, éjjel 2–3 órán át az előttem szintén ismeretlen törvények és rendeletek áttanulása vett igénybe.  Naponta 4–5 órát aludtam. Sajnos ez a helyzet éveken át tartott. Ma is csodálom, hogy kibírtam. Mondhatom, nagyon nehéz dolgom volt, de mégsem olyan terhes, mint amikor reprezentálnom kellett. És sajnos túlságos sokat kellett. Fölszabadult terület voltunk, szűzi terület a kormányzat, és minden rendű politikus részére. Október 5-én meglátogatott bennünket a kormányzó. Egy héttel előbb előrevetette magát ez a látogatás. Amikor a fejem se látszott ki a közigazgatás helyreállításával járó munkából, nap-nap után ülések, tárgyalások, amelyeken a biztonsági intézkedéseket és a fogadás részleteit kellett megbeszélni. Pécs mindig hűvös város volt, és lakossága még nem vetkőzött ki a királyhűségből, és amilyen viharos volt a felszabadulás ünnepségén a lelkesedés, olyan hideg volt a kormányzó fogadtatása, akit ugyan magyarruhás férfiak és nők serege és hatalmas tömegek vártak az utcákon és tereken, de amikor a kormányzó megjelent, éljenzés csak elvétve és nagyon gyöngén hangzott fel. A fogadás a belvárosi Katholikus Kör nagytermében, és utána a püspöki palota szalonjában zajlott le – sablonosan és a kormányzó, meg a küldöttségek részéről is tartózkodó merevséggel. A közönség, amely – mint már mondottam – még telítve volt a királyhűséggel, és egyébként is kritikus szemmel szeretett vizsgálódni minden dologban, folytonosan összehasonlításokat tett a háború előtti években Pécsett lefolyt királyfogadás és a kormányzófogadás külsőségei között. A magyar királyban látta egyben a hatalmas monarchia uralkodóját is, körülvéve a nagy birodalom előkelőségeivel, tábornoki karával és szolgálattevő tisztjei. Ezzel szemben a kormányzó, amikor a fogadáshoz bevonult a Kath. Kör dísztermébe, előtte öt lépésre haladt peckesen a nem szimpatikus külsejű Magasházy László őrnagy, hadsegéd, a kormányzó háta mögött két darabont, vállára vetett puskával, utánuk a kabinetiroda főnöke és Hardy Kálmán parancsőrtiszt, sorhajóhadnagy. Más senki sem. Az államfőben, annak megjelenésében a nép saját nagyságát látja. Ezúttal mindenki a nemzet szegénységét, kicsiny voltát szemlélhette, ami pedig semmiképp sem alkalmas a lelkesedés kiváltására.

A kormányzói látogatást nyomon követte a kormány lejövetele. Október 21.-én gróf Bethlen István vezetésével a kormány majdnem valamennyi tagja itt volt. A vasúti pályaudvaron Nendtvich polgármester, a püspöki palota szalonjában a vármegye nevében én üdvözöltem őket hosszabb beszéddel, amelyben rámutatva a 3 éves megszállás alatt történt kifosztottságunkra, a kormány anyagi és erkölcsi támogatását kértem. Délben a főispán a Nádor szállóban látta vendégül a kormány tagjait, és néhányukat a hivatalok éléről. Ebből nagy kavarodás támadt. A kormányt ugyanis 60 nemzetgyűlési képviselő kísérte le Pécsre, miután híre járt, hogy a kormány lejövetele nem csupán a fölszabadult országterület meglátogatása és megismerése, hanem egyben alkalmul szolgál majd fontos politikai nyilatkozatok tételére is. Ezek a képviselők így gazdátlanul a városban szétszóródva, csoportokra szakadva ebédeltek, és a reménybeli nagy bankettre készült szónoklatok mind a zsebekben maradtak. Óriási volt a fölháborodás a főispán ellen, akinek – mint ezt délután a Casinóban, feketekávézás közben, nagy garral hirdették – a fejét követelték. Fischer Ferinek ez volt az első találkozása a parlamenttel. Rájuk se hederített, amikor délután a képviselők kérdőre vonták. –A kormánynak ma nehéz napja volt. Délben pihenőre volt szüksége – felelte röviden, – ti pedig beszélhettek még szakadásig az esti politikai gyűlésen.

Este a Vigadóban volt a nagygyűlés. Bethlen István itt elmondott beszédében nyújtotta kezét a kisgazdapárt felé, és bontotta ki az új egységes párt zászlaját. A gyűlés azonban nem sokáig tartott, a képviselőkben ismét bent szorultak a szónoklatok. Bethlent beszédje után, titkára félrehívta. Jó öt percig tartott beszélgetésük. Rá, pillanatok alatt, emberről emberre szaladt szét  a hír a teremben: a koronás király ismét Magyarországra érkezett. A kormány tagjai és a képviselők egy órával később lehorgasztott fejjel távoztak az éjszakába siető vonattal. Mindenki, akivel beszéltem, azok is, akik a királyság visszaállításától várták az ország talpra állítását, a király  szerencsétlen időben, elhamarkodottan, meggondolatlanul történt hazatérését az országra nézve végzetesen kockázatos lépésnek  látták, és elítélték. A csehszlovák, a román és a jugoszláv hadsereg csapatai negyvennyolc órán belül felsorakoztak a nyomorék ország határain, majd megjelentek a Dunán az angolok, és a közben a tihanyi apátsági kolostorban internált királyt és királynét hajóra szállítva, mint foglyokat szállították és vitték számkivetésbe Spanyolországba. (Helyesen: a Portugáliához tartozó Madeira szigetére. – V. Z.)

A kormányzó- és kormánylátogatások lezajlása után, 1921. november 7-én tartotta a vármegye közönsége 1918 óta első közgyűlését, amelynek egyetlen tárgya a még október 11-én a vármegye és a város főispánjává kinevezett dr. Fischer Ferenc ünnepélyes beiktatása volt. A közgyűlést a betegsége folytán egyik budapesti kórházban fekvő alispán helyett nékem kellett egybehívnom, és az elnöki tisztet ellátnom. A törvényhatósági bizottsági tagok zsúfolásig megtöltötték a vármegyeház ósdi nagy termét, sőt a bizottsági tagok kiszorulva a szűk teremből, az annak hosszában húzódó sötét folyosón voltak kénytelenek szorongani. Stajevits János, a vármegye egyik régi vezető embere, volt országgyűlési képviselő, mikor kézhez vette az ülésre szóló meghívót, nyomban levelet írt Mohácsról s tudatta velem, hogy bár 84 éve miatt már nehezen mozog, de ha négykézláb kellene bejönnie Pécsre, akkor is ott lesz a közgyűlésen.

Mikor az ülést megnyitottam és beszédemben megemlékeztem a több, mint négy éven át  tartott háború alatt bennünket ért súlyos veszteségekről, az erőnkön felül hozott vagyoni és véráldozatok mellett is tragikus összeomlásunkról, az ország kétharmadának elvesztéséről, és hogy az Úristenben bizakodva összeszorított fogakkal új életet kell kezdenünk, könny szökött a szemekbe.”

Az 1887. május 1-vel kezdődő emlékiratok, illetve feljegyzések itt végetérnek. (V. Z.)

Rövidítések, irodalom

ALMANACH

A Pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Almanachja az MCMXLI–MCMXLII tanévre. Pécs, 1942.

CÍMTÁR 1942

Magyarország tiszti cím- és névtára. Bp., 1942.

FEHÉR 1996

FEHÉR I.: A soknemzetiségű Baranya a 20. században. Pécs, 1966.

FISCHER 1940

FISCHER B. felszólalása az országgyűlés felsőházának 32. ülésén, 1940. október 16-án. Felsőházi értesítő 1940.

FISCHER 1942

FISCHER B. felszólalása az országgyűlés felsőházának 79. ülésén, 1942. december 17-én. Felsőházi értesítő 1942.

FISCHER MS.

Dr. h. c. Fischer B. visszaemlékezései 1877–1921.

HAEFFLER 1940

HAEFFLER I. (szerk.): Országgyűlési Almanach az 1939–44. évi országgyűlésről Bp., 1940.

HORVÁTH 1979

HORVÁTH V.: Fejezetek a Janus Pannonius Irodalmi Társaság történetéből. In: Baranyai Helytörténetírás 1979. 215-264.

LENKEI 1922

LENKEI L.: Negyven év Pécs életéből. Egy pécsi újságíró visszaemlékezései. Pécs, 1922.

SIPTÁR 1996

SIPTÁR L.: A Pécsi Takarékpénztár R. T. története. Pécs, 1996.

VÁRKONYI 1976

VÁRKONYI N.: Pergő évek. Bp., 1976.

VISY 1999A

VISY Z.: A Pécsi Vörös Keresztes Önkénytes Egészségügyi Osztag az I. világháborúban. In: FONT Márta – VONYÓ József (szerk.): Tanulmányok Pécs történetéből 5–6. Pécs, 1999. 303-327.

VISY 1999B

VISY Z.: Négy pécsi polgár az SHS királyság fogságában. In: FONT Márta – VONYÓ József (szerk.): Tanulmányok Pécs történetéből 5–6. Pécs, 1999. 329-343.

Ábrák


KÍSÉRLET, 1944. cizellált rézlemez, 104X165 mm. Jelzés nélkül. Magántulajdon.

KÍSÉRLET, 1944. cizellált rézlemez, 104X165 mm. Jelzés nélkül. Magántulajdon.

   VISY ZOLTÁN, 1944. pirogránit, 217x148 mm. Jelzés nélkül. Magántulajdon.

VISY ZOLTÁN, 1944. pirogránit, 217x148 mm. Jelzés nélkül. Magántulajdon.

ÖNARCKÉP, 1948. lemezpapír, olaj 60x45 cm. Jelezve jobbra lent. Magántulajdon.

ÖNARCKÉP, 1948. lemezpapír, olaj 60x45 cm. Jelezve jobbra lent. Magántulajdon.

   KÖRI AET. LXV, 1949. falemez, olaj, 35x29 cm. Jelezve jobbra lent. Magántulajdon.

KÖRI AET. LXV, 1949. falemez, olaj, 35x29 cm. Jelezve jobbra lent. Magántulajdon.

CSENDÉLET GYÜMÖLCCSEL ÉS BORRAL, 1951. vászon, olaj, 41x50 cm. Jelezve jobbra lent. Magántulajdon.

CSENDÉLET GYÜMÖLCCSEL ÉS BORRAL, 1951. vászon, olaj, 41x50 cm. Jelezve jobbra lent. Magántulajdon.

HÁROMKIRÁLYOK IMÁDÁSA, 1952. vászon, olaj, 83x123 cm.  Magántulajdon.

HÁROMKIRÁLYOK IMÁDÁSA, 1952. vászon, olaj, 83x123 cm.  Magántulajdon.

Jegyzetek


[1] HAEFFLER 1940. 472–473., CÍMTÁR 1942. 10/2, 12/1, 12/2, 12/4, 13/4, 31/3, 151/2, 451/2, 664/3, 669/4, 673/3, 679/4, 682/4, 716/2, 737/3.

[2] FISCHER ms. A gépelt tisztázat a szerző birtokában. Fischer Béla édesanyjának elsőfokú unokafivére idősb. Fischer Ferenc, a Pécsi Takarékpénztár ügyésze, akiről lásd: LENKEI 1922.  109.; SIPTÁR 1996. 5–7.

[3] VISY 1996. 266. 271–273.

[4] Elsősorban a Dunántúl és a Pécsi Napló c. napilapok 1921–1944 közötti számai. FEHÉR 1996. 29. 91. 291. 340.; HAEFFLER 1940. 472–473.

[5] HORVÁTH 1979. 215–264.; VÁRKONYI 1976. 396–467.

[6] FISCHER 1940. 425–428.

[7] FISCHER 1942. 312–315.

[8] ALMANACH 1942. 10.

[9] VISY 1999a. 303–327.

[10] Visy László dr. 1919–1921 közötti naplóbejegyzései. Az 1914–1921 közötti évek eseményeit rögzítő napló családi letét a Baranya Megyei Levéltárban.

[11] VISY 1999b. 329–343.

[12] HAEFFLER1940. 218–220.; LENKEI 1922. 48. 109. 111.

[13] FISCHER ms. 1921. VIII. 18. – XI. 7.

[14] FEHÉR 1996. 291.

[15] A szerző – édesapjának, Visy Zoltán pécsi építésznek 1938-ban bekövetkezett halála után – 1946-ig, a gimnáziumi tanulmányi időben nagybátyjáéknál, Fischer Béláéknál, mint második otthonában lakott. A szóban forgó időszaknak így közvetlen tanúja, illetőleg részese volt.

[16] Bársony György szobrász, a pécsi Szent István téren álló, Assisi Szent Ferencet galambokkal ábrázoló bronzszobor alkotója (készült 1939-ben, felállították 1942-ben;, építész: ifj. Nendtvich Andor).

[17] Fischer Béla dr. h. c. rendőrhatósági őrizet, majd felügyelet alá helyezésével (1945), továbbá nyugdíja megvonásával (1951) kapcsolatos eredeti határozatok és fellebbezéseinek másolata a szerző birtokában.

[18] Fischer Béla dr. h. c. 1945. október 10-én kelt fellebbezése internálásának megszüntetése tárgyában. Korabeli gépelt másolat a szerző birtokában.

[19] Az eredeti véghatározat a szerző birtokában.

[20] Lakatos Artúr festő- és iparművész, született: Bécs, 1880. március 15., †Budapest, 1968. február 9.

[21] Fischer Béla dr. h. c. 1951. november 16-án kelt fellebbezése nyugdíja visszaadása tárgyában. Korabeli gépelt másolat a szerző birtokában.

[22] Részlet Fischer Béla dr. h. c. Baranya vm. nyug. alispánja, 1938–1944 között az Országgyűlés Felsőházának tagja feljegyzéséből, amelyet 1950 körül vezérfonalnak állított össze készülő, de 1953-ban bekövetkezett halála miatt befejezetlen emlékirataihoz. Az eredeti Visy Zoltán birtokában.