Cikkek

Radnóti Ilona: A Pécsi Izraelita Jótékonysági Nőegylet a dualizmus korában

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

 

Tanulmányok Pécs történetéből 10-11-12.

Előadások Pécs történetéből ’98, Előadások Pécs történetéből ’99 és az Előadások Pécs történetéből 2000 című konferenciák válogatott előadásai

Pécs Története Alapítvány, Pécs, 2002

ISSN 1219 4077

Szerkesztette:

Varga Lajos és Vonyó József

141–153. pp.

Javított újraközlés. Jelen szövegközlés alapja:

Radnóti Ilona: Weiszmayer és Fuchs. Fejezetek a baranyai zsidóság 18–20. századi történetéből

Kronosz Kiadó, Pécs, 2012. (Pécsi Mozaik 1.)

ISSN 2063-4714

ISBN 978 615 5181 57 3

Szerkesztette:

Hábel János

94–107. pp.


Radnóti Ilona


A Pécsi Izraelita Jótékonysági Nőegylet a dualizmus korában


Der Jüdische Wohlfahrtsfrauenverein während des Dualismus

The Israelite Charitable Ladies’ Club of Pécs in the dualistic era




A hazai zsidóság múltját feltáró történeti kutatásokban kitüntetett helyet kapott a dualizmus kora, s számos nagy ívű tanulmányban került bemutatásra a zsidóság demográfiai, települési és foglalkozási szerkezete, részvétele a tőkés gazdaság kiépítésében és e tényezőkkel összefüggésben asszimilációja is.[1] Kevesebb figyelmet szenteltek azonban a zsidóság intézményeire, egyesületeire, holott azok nemcsak tükrözték a zsidó közösségekben bekövetkezett változásokat, de különböző szinten és intenzitással maguk is alakították, befolyásolták – előmozdították vagy késleltették – a polgárosodás és magyarosodás menetét. Úgy vélem, a vizsgálódás körét érdemes e területre is kiterjeszteni, mert működésük feltárásával árnyaltabbá tehető a zsidóság társadalmi integrációjának konfliktusokkal terhes időszaka, hiszen „belülről” is láttatni engedik e népességcsoport életmódjának, szokásainak formálódását, a zsidó–magyar, magyar–zsidó identitás kialakulásának folyamatát.

A szeretet és irgalom gyakorlása, beleértve a szegényekről való gondoskodást, tórai parancs. A zsidó hit szerint a jótékonyság önmagában véve még nem érdem, csupán kötelesség. Minden ember köteles jótékonykodni, még az is, aki maga is abból él. E mózesi etikán alapuló hitéleti tanításokat figyelembe véve érthető, hogy a zsidó közösségekben a magánjótékonyság mellett igen korán kialakultak azok az intézmények, amelyek feladatai között ott találjuk a jótékonykodást, a szegényeken, elesetteken való segítést. Ilyen, évszázados hagyományokkal rendelkező ősi intézmény volt a Chevra Kadisa (Szent Egylet), de a jelentősebb lélekszámú zsidó közösségekben a segítségnyújtás egyéb szervezett formáival is találkozunk, például beteglátogató és betegápoló egyesületekkel. Ezek mellé szerveződtek a 19. század utolsó harmadában az izraelita jótékonysági nőegyletek.

Mint nevükből is kitűnik, tevékenységük a zsidó hagyományokban gyökerező, azokhoz szorosan kötődő feladatokhoz kapcsolódott, megjelenésük és működésük mégis újszerű volt a hitközségekben. Az újszerűség nem elsősorban a vállalt feladatokban nyilvánult meg, és nem is az egylet alakításában, hanem abban, hogy nők alakítottak egyletet. Olyan zsidó nők, akik addig családi keretek között fejtették ki aktivitásukat, ebben az irányban hatott a hagyomány, amely a nőket a családon belüli szerepvállalásra késztette. Feladataik között elsősorban a gyermeknevelés, a háztartás vezetése állt, s ez utóbbi nem volt kevés, ha tekintetbe vesszük a tradicionális zsidó háztartás tennivalóit.[2] A hitközségen belül, a hitéletben hagyományosan sajátosan vettek részt. Általában csekély vallási oktatásban részesültek, nem kellett megtartaniuk az összes, férfiakra vonatkozó parancsolatot, mentesültek az időhöz kötött előírások megtartása alól, apjuk vagy férjük jogán részesültek például a Chevra Kadisa szolgáltatásaiban. Az imaházakban, zsinagógákban külön női karzatok voltak, melyek többnyire még függönnyel vagy ráccsal is el voltak választva.

Az alábbiakban a Pécsi Izraelita Jótékonysági Nőegylet alapszabályait mutatjuk be, melyek alapján a célkitűzések és a működés váza leírható, illetve az időközben bekövetkezett változásokról nyerhetünk ismereteket. Az egylet tevékenységének részletesebb taglalását a megmaradt, hiányos és meglehetősen szűkszavú jegyzőkönyvek alapján végezzük el.

A zsidó nőegylet tevékenységének elemzésével az alábbi kérdésekre keressük a választ: a nőegyleti jótékonykodás különbözött-e a hitközségen belüli egyéb karitatív tevékenységtől, vagy csak arról volt szó, hogy a meglévő egyleti jótékonykodást kiegészítő, segítő egyesület női változata jött létre? Az egylet alapítását követően hogyan alakult a zsidó nők helyzete a hitközségen belül? És nem utolsósorban arra, hogy a nőegyleti tevékenység hozzájárult-e, és ha igen, miként, a zsidóság társadalmi beilleszkedéséhez és elfogadottságához.

A pécsi zsidó nőegylet létrehozására 1869-ben került sor, júliustól a belügyminiszter által jóváhagyott alapszabály szerint működött.[3] A kezdeményezőkről, a szervezés folyamatáról nem rendelkezünk adatokkal. Nem tudjuk, hogy az egylet alakításának gondolatát a zsidó közösségen belül nők vagy férfiak vetették-e fel. Feltételezhető azonban, hogy a támogatók között ott voltak a hitközség befolyásosabb vezetői, és a zsidó közösségen belül tekintéllyel rendelkező férjek is. Támogatásukat ugyanis nem nélkülözhették az egyesületet szervező nők. De nemcsak a hitközség vezetésének legalább elvi egyetértését kellett maguk mögött tudniuk, hanem nőtársaikét is. Ne feledjük, hogy a kor zsidósága – a meginduló modernizáció ellenére – többségében egy tradicionális társadalom szülötte, erős vallási és kulturális gyökerekkel, kötöttségekkel. Ha kezdetben, a zsidó közösségben a nők egyleti szerveződése némi ellenérzést váltott is ki egyesekben, mert eltért a megszokottól, mert sértette a hagyományt, a nőegylet megalakulása azt mutatja, hogy ezek a vélemények nem tudtak érvényre jutni, és meghatározóvá válni. Az újítástól végképp idegenkedők az egylettől való távolmaradásukkal is kifejezhették elutasításukat.

Az izraelita nőegylet létrejöttének egyaránt voltak társadalmi és gazdasági okai. Mint fentebb már szó volt róla, a jótékonykodásnak, a szegények felkarolásának és ezek bizonyos intézményesült formáinak a zsidóság köreiben hagyományai voltak. Ehhez a történelmi örökséghez jól illeszkedett a nőegylet tevékenysége, hiszen abban ugyanaz az anyagi szolidaritás, a bajba jutottak támogatásának tradicionális kötelezettsége nyert kifejezést, még akkor is, ha a segítségnyújtás, legalábbis elvben, elsősorban a nők körére terjedt ki. Az egyletalapításban minden bizonnyal szerepe volt a kor divatjának. Az egyletek (a polgárság szerveződései) és a nőegyletek tömeges létrehozása (ez a női szerepekről vallott felfogás lassú változását is mutatja) országszerte hatással volt a modernizálódó zsidóságra.

Annál is inkább, mert társadalmi elfogadottságuk és befogadásuk érdekében viselkedési modelleket is átvettek környezetüktől. Ezt a világi életmód felé nyitó felekezeti reform, ami a tradíciók térvesztésével is járt, lehetővé is tette. Annak ellenére, hogy az általunk vizsgált korban a pécsi hitközség nem csatlakozott a neológ irányzathoz, status quo ante gyülekezet maradt, számos olyan újítást honosított meg, amelyek a gyakorlatban a neológiához álltak közelebb.

Mindezek mellett nem becsülhetjük le a gazdasági tényezők szerepét sem. A társadalmi munkamegosztásban hagyományosan kialakult szerep, a nemzeti piac tágulása, erősödése, a jobb érvényesülési lehetőségeket nyújtó településekre vonzotta a zsidóságot. Az 1840-ben még alig néhány családból álló pécsi zsidó közösség a kiegyezés évében 1623, 1910-ben 4026 főre növekedett.[4] A nagyarányú bevándorlás jelentős problémákkal járt, szociális feszültségek sorát hozta felszínre. Nem mindenkinek sikerült a társadalmi felemelkedés, szép számmal voltak olyanok, akik megélhetésüket nem, vagy csak igen nehezen tudták biztosítani. Különösen kedvezőtlen körülmények közé kerülhettek a családfenntartó nélkül maradó özvegyek, a szüleiket elvesztő gyermekek és az idős korukra keresőképtelenné válók. Azt, hogy a megalakulás, szerveződés idején mely tényezőnek volt meghatározó súlya, nem tudjuk. Az 1880-as évektől azonban a gazdasági okok különösen nagy hangsúlyt kaptak a pécsi nőegylet munkájában. Dr. Schulhof Adolfné, az egylet akkori elnöke 1889-ben a választmány előtt és közgyűlésen is hangot adott ennek:[5] „… a falvakról beköltöző szegények szaporodása miatt […] az egylet rendelkezésére álló segélyforrások alig elegendők arra, miszerint a városi nagyszámú szegények a nélkülözésektől és nyomortól megóvassanak.”

Források hiányában még vázlatos képet sem tudunk rajzolni az egyleteket megalakító nők társadalmi helyzetéről. Az egyesületi munka – jellegét tekintve szervezés, a támogatásra szorulók felkutatása, rendszeres látogatása, stb. – időnként nem kevés elfoglaltsággal járt, és a tagság anyagi terheket is jelentett, ezért úgy véljük, hogy az alapítók elsősorban a jobb módú, a modernizáció útjára lépett családok nőtagjaiból kerültek ki.

Az izraelita nőegylet céljait, szervezeti felépítését, működési rendjét, mint minden egyesület, alapszabályban rögzítette. A következőkben a Pécsi Izraelita Jótékonysági Nőegylet 1892-ben és 1902-ben megalkotott alapszabályait mutatjuk be.[6] Mivel az első alapszabály nem maradt fenn, az egyesületen belüli, szabályzatban is rögzített változásokról csak részlegesen nyerhetünk képet.

A nőegylet, mint nevéből is kitűnik, felekezeti jellegű volt. A felekezeti jelleget hangsúlyozó határozott kitétel, illetve arra történő utalás az alapszabályokban is fellelhető: céljaikban[7] (az izraelita felekezethez tartozók támogatását jelölték meg), az egylethez való tartozásban[8] (rendes tagként csak zsidó nők tartozhattak az egyesülethez), illetve abban a rendelkezésben, hogy feloszlatásuk, megszűnésük esetén vagyonuk, az általuk kezelt alapítványok a hitközség tulajdonába kerülnek. A fentieken kívül a pécsi nőegylet 1902-es alapszabálya az izraelita felekezethez való tartozását a hitközséghez fűződő viszony megfogalmazásában is kifejezésre juttatta azzal, hogy a hitközség elnökének védnökségét rögzítette szabályzatában. E kitétel elfogadása azonban a vallási-etnikai jelleget meghaladó kérdést – az egylet önállóságáét – is felvetett, konfliktussal járt az egyesület és a hitközség vezetése között.

A pécsi hitközség vezetésétől nem volt idegen az a törekvés, hogy felügyeletet gyakoroljon a nőegylet felett. Jól példázza ezt az a levélváltás, amely 1890-ben zajlott a két szervezet között. Az első átiratot október 21-én intézte a hitközség elöljárósága a nőegylet választmányához, s abban közölte, hogy Krausz Simont bízta meg „bizalmi férfiként” a nőegyleti munka ellenőrzésével. A választmány nem gördített akadályt az elé, hogy ülésein a megbízott személy részt vegyen, de válaszában leszögezte: „…anélkül azonban, hogy ott szavazati joggal bírna, vagy az egylet tanácskozásaiba beleszólhatna.” A hitközség vezetése nem méltányolta az udvarias választ. Új levelet küldött, amelyben saját alapszabályára hivatkozva már azt közölte: állandó biztost nevez ki a nőegylet működésének felülvizsgálatára. A nőegylet vezetése öntudatos és határozott választ adott: „Tekintettel a nőegylet szervezetére, melynél fogva mint önálló szabad egyesület már évek óta ilyen felügyelet nélkül is alapszabályaiban kifejtett céljait elérni igyekezett, más részről mint önálló egyesületnek miniszterileg jóváhagyott alapszabályai vannak, amelyben felügyeletre, főleg külső felügyeletre szabadalom senkinek sem adatott, a nőegylet az elöljáróság ebbéli intézkedésében alapszabályainak érzékeny megsértését látja, amit hivatásánál fogva meg nem engedhet, kénytelen tehát kijelenteni, miszerint az elöljáróság intézkedésébe bele nem nyugszik s a felügyeletet meg nem tűri.”[9] Az 1892-ben elfogadott alapszabály nem is tartalmazott semmilyen rendelkezést a hitközség és a nőegylet kapcsolatáról. Tíz évvel később azonban az új alapszabályban, ha nem is a hitközség által korábban megfogalmazott igény szerint, módosítást hajtottak végre: a hitközség elnökének védnökségét rögzítették. A változtatás okai nem ismertek. Hátterében vélhetően családi, baráti meggyőző munka húzódott, és az sem lehetett véletlen, hogy az új alapszabály elfogadásáról tárgyaló választmányi ülésen személyesen megjelent Schapringer Gusztáv hitközségi elnök is, mintegy nyomatékot adva a gyülekezet vezetése elvárásának.[10]

A nőegylet másik jellemzőjét a támogatottak körének megjelölésében találjuk. Általános célként a hitközség területén élő szegények támogatását vették programjukba, de külön kiemelték a nők, gyermekágyasok, özvegyek, keresetképtelenek és árvák segélyezését. Ezekkel azonos hangsúlyt kapott a szegény lányok házasságkötéséhez történő anyagi hozzájárulás is. E lokális, felekezeten belüli tevékenységen túlmutató célokat nem rögzítettek. A gyakorlatban azonban, kivételes estekben, az egyesület anyagi lehetőségének függvényében más vallásúak, Pécs területén kívül lakók, valamint humánus és kulturális célok támogatásától sem zárkóztak el.

A Pécsi Izraelita Jótékonysági Nőegylet 1902-ben elfogadott alapszabályából az egylet működési körének bővüléséről értesülünk. Az egyesület feladatai közé sorolta a hitközség keretében lévő jótékonysági intézmények támogatását és azok vezetésében való részvételt.

Az egyletet alapító, rendes, pártoló és tiszteletbeli tagok alkották, akik között jogok és kötelezettségek, illetve az egyleti tagság elnyerésének módja tekintetében különbségek voltak. Ezek az előírások biztosították az egyesületek felekezeti és női jellegének megőrzését.

Alapító tag lehetett, aki az egylet alaptőkéjét egy alkalommal, jelentősebb összeggel, az 1892-es alapszabály szerint 100 forinttal, 1902-től 200 koronával gyarapította.[11] A fizetendő összeg nagysága miatt e bizonyos tekintélyt adó cím elnyerésére csak a jobb módúaknak nyílt lehetősége. A pártoló tagoktól elvárt magatartást igen általánosan írták elő, mindössze annyit rögzítettek, hogy segíteniük kell az egyletet céljai elérésében.[12]

Az egyletek derékhadát a rendes tagok alkották. Nemcsak azért, mert rájuk hárult a munka végzése, hanem azért is, mert az általuk fizetett tagdíj jelentette a jótékonykodás biztos anyagi alapjának megteremtését, a folyamatos működés biztosítását. Ezzel magyarázható, hogy rendes tagként csak az csatlakozhatott a nőegylethez, aki 3 éves tagságot és az azzal járó fizetési kötelezettséget is vállalta. Pécsett négy díjkategóriát rögzítettek az alapszabályok (1892-ben 10, 8, 6, illetve 4 forintot, tíz évvel később 20, 16, 12, illetve 6 koronát), amelyek közül mindenki szabadon választhatott. A tagdíjak közötti jelentékeny különbségek arra utalnak, hogy az elvárható tagság jövedelmi viszonyai igencsak eltérőek voltak, és összefüggésbe hozható azzal is, hogy a lehető legtöbb nőnek lehetővé kívánták tenni az egylethez való csatlakozást, az intézményesen végzett jótékonykodást.

Alapító, pártoló, tiszteletbeli tagok az egyesületben férfiak is lehettek. Rendes tagként azonban csak nők csatlakozhattak az egylethez. Jóllehet a pécsi nőegyleti alapszabályokban a felekezeti hovatartozást mint kritériumot nem rögzítették, de a rendelkezésre álló, e tekintetben rendkívül hiányos jegyzőkönyvek alapján vélelmezhető, hogy csak zsidó nők alkották a rendes tagok csoportját.

Az alapító, pártoló, rendes tagságot kérelmezni kellett. A felvételről a választmány döntött. A tiszteletbeli tagságot azonban ki kellett érdemelni, s a döntés minden esetben a közgyűlés hatáskörébe tartozott. A cím adományozása annak az elismerését jelentette, hogy az illető, anyagi és erkölcsi értelemben, kimagasló érdemeket szerzett az egylet munkájának támogatásában.[13]

Az egyleti tagok jogosítványait tekintve eltérő szabályozással találkozunk. A jogosítványok alapján az egyletek teljes jogú tagjainak csak a rendes tagok tekinthetők. Szavazati jog ugyan nemcsak őket illette meg, hanem az alapító tagokat is felruházták ezzel a joggal, de a választhatóság intézménye csak a rendes tagokra terjedt ki.

A jótékonysági nőegylet legfelső fóruma az évenként ülésező közgyűlés volt. A már említett tagfelvételen kívül hatáskörébe tartozott a választmány és a tisztségviselők megválasztása, az éves gazdálkodásról szóló jelentés elfogadása, az alapszabály módosítása, illetve az egyesület feloszlatásának eldöntése. 1902-ben némileg módosították a korábbi rendelkezést, szűkítették a közgyűlés hatáskörét. A nőegylet tisztikarának, az elnöknek, alelnököknek, pénztárosnak és titkárnak a megválasztása a választmány illetékességébe került.

A választások titkosak voltak, a megválasztottak három évre kaptak bizalmat. A választás menetének technikai részleteit is rögzítették. Az első szakaszban a választást lebonyolító bizottságot hozták létre, a leköszönő választmányi tagokból és vélhetően a gyakorlati kérdésekben való jártasságukra tekintettel a hitközség két férfi tagjából. Ezt követően, tanulmányozás céljából, az egylet valamennyi tagjának elküldték a betűrendbe szerkesztett tagsági névjegyzéket, amelynek alapján a választásig mindenki eldönthette, hogy kire adja szavazatát. A szavazólapokat a közgyűlésen osztották ki, azokra a szavazásra jogosult saját kezűleg írta fel az általa javasolt személyek nevét, s zárt urnába helyezte a szavazólapot. Szavazategyenlőség esetén sorshúzással döntöttek.

A közgyűlési határozatokat szótöbbséggel hozták. Szigorúbb feltételekhez csupán két kérdés eldöntését kötötték, az alapszabály módosításáét, illetve az egyesület feloszlatásáét. Az előbbihez Pécsett a jelenlévők kétharmadának jóváhagyására volt szükség. A nőegylet feloszlatásáról az alapszabályok szerint a tagság háromnegye-dének kellett szavaznia az érvényes döntéshez. A közgyűlések határozatképességét meglepően alacsony létszámhoz kötötték. Az elnök, a titkár és 25 tag (a tagság alig 10 százaléka) jelenléte elégséges volt a döntésekhez.

Az egyleti munkát a tisztikar irányításával a választmány végezte. Üléseit rendszeresen, havonta tartotta. A választmány létszáma az egyleti tagok számától és az elvégzendő teendőktől függött. Míg 1892 és 1902 között 40 fős választmány elégségesnek bizonyult a teendők elvégzéséhez, az 1902. évtől érvényben lévő alapszabályban már 50 főben határozták meg a választmány tagjainak számát.

A választmány hatáskörébe tartozott a rendes és az alapító tagok felvétele. Teendőik közé tartozott az egylet vagyonának kezelése, gyarapítása, a segélyezés megszervezése, beleértve a személyekről, a támogatás módjáról és mértékéről történő döntést. Hogy a választmány tagjainak munkája milyen nagymértékben befolyásolta a tevékenység eredményességét, azt jól példázza az alapszabály következő rendelkezése. A választmányi tagságot elfogadónak egyúttal a munkavégzésre is kötelezettséget kellett vállalnia. Tevékenyen közre kellett működnie a szegények felkutatásában, rendszeres látogatásában, tapasztalatairól beszámolni tartozott az üléseken, és az egyleti rendezvények szervezésében is feladatok hárultak rá. 1902-től az egylet által vállalt funkciók bővülése szükségessé tette a választmányon belüli jobb munkamegosztást. Ennek érdekében, a rendszeres tennivalókhoz igazodva, jótékonysági, gyűjtő- és vigalmi bizottságok megalakítását rögzítették a szabályzatban, de nem zárták ki egyéb bizottságok létrehozásának lehetőségét sem.

A fentiekben már szó volt arról, hogy az egylet tevékenységében teljes jogú tagként csupán nők vehettek részt, és az egyletekhez – különböző címen – csatlakozó férfiak nem folyhattak bele az érdemi döntésekbe. Az alapszabályokban csupán a következő területeken biztosítottak teret férfiaknak: a számvizsgáló és szavazatszedő bizottságokban, illetve az egylet működését érintő adminisztrációban. A titkár az egylet működésével összefüggő írásbeli teendőket látta el: vezette a jegyzőkönyvet, hivatalos szervekkel levelezett, a számvizsgáló bizottságok pedig a gazdálkodással összefüggő nyilvántartások helyességét ellenőrizték. Mindkét tevékenység olyan ismereteket feltételezett, amelyekkel az adott korban a nők nemigen rendelkeztek. Hogy a jótékonysági nőegyletben milyen erős volt a törekvés nőkkel betölteni valamennyi funkciót, jól példázza a pécsi egyesület gyakorlata. A nem csekély jártasságot igénylő pénzkezelést, utalványozást végző pénztáros a nyolcvanas években még férfi volt. Amint a nőegyleti tagok között hasonló ismeretekkel rendelkező nőt is találtak, őt választották meg e tisztségre.[14]

Mindezek természetesen nem jelentik azt, hogy a férfiak közvetett módon, családi kapcsolataik révén nem befolyásolhatták a nők döntéseit, de az ilyen jellegű kapcsolatok nem kerültek dokumentálásra. Egyéb szerepük az egyleti munka külső támogatásában nyilvánult meg: orvosként a betegek ellátásában vagy a jótékonykodás anyagi fedezetéhez történő hozzájárulásban, illetve a különböző társas rendezvények programjának megszervezésében.

A bemutatásra került szabályzatok a 19. század utolsó, illetve a 20. század első évtizedének termékei, annak a kornak, amikor a magyarországi zsidóság körében gyors ütemben zajlott és látványos eredményekkel járt a nyelvváltás, a magyarosodás. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk az alapszabályokat, illetve az 1886-tól rendelkezésünkre álló pécsi jegyzőkönyveket, azt látjuk, hogy a nőegyletben használatos nyelv a magyar volt. Ezen a nyelven fogalmazták meg az alapszabályt, vezették a jegyzőkönyvet. Ennek ellenére 1892-ben még szükségesnek és fontosnak tartották alapszabályukban külön rögzíteni, hogy az egylet ügykezelésének a nyelve magyar. Egy évtizeddel később ez már olyan természetes volt, hogy az alapszabály nem is említi. Mindezek, ha önmagukban nem alkalmasak is arra, hogy feltárják a zsidóság nyelvi magyarosodásának folyamatát az adott népességben, fontos tendenciát jeleznek. A pécsi zsidóság felekezeti ügyintézése az 1860-as évek végétől vált magyar nyelvűvé.[15] (Az ügyintézés nyelve és a közösség nyelvhasználata azonban nem feltétlenül esett egybe, elsősorban azért, mert az adminisztrációval összefüggő munkákat mindenhol iskolázott férfiak végezték.)

Vélhetően a nőegyletekben később következhetett be a váltás, ami a nők alacsonyabb iskolázottságával hozható elsősorban összefüggésbe. A magyar nyelvűség szabályzatban történő deklarálása részben a nők nyelvi asszimilációban elért eredményeit, másrészt magyarságuk kifejezésre juttatását is jelzi. A pécsi sajtóban alkalmanként megjelentek a nőegylet elnökségének „germanizáló hajlandóságáról” szóló bíráló írások.[16]

Az izraelita nőegylet szabályzatában rögzítette mindazokat a forrásokat, melyek a jótékonykodáshoz szükséges bevételeket biztosították. Ezek a következők voltak: tagdíj, adományok, alapítványok és a különböző rendezvényekből származó jövedelmek. A karitatív munkához szükséges anyagi alapok megszerzésének eszközei és módja részben a zsidó közösségek hagyományaihoz kötődött, részben pedig a kor szokásait, a környezettől átvett mintákat tükrözik. Ez utóbbihoz elsősorban a különböző társas összejöveteleket kell sorolnunk. A korabeli szokások szerint ugyanis mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a rendezvényen való részvétele, a belépőjegyek megvétele nemcsak a társasági életben való megjelenést, a kellemesnek ígérkező szórakozást jelenti, hanem a szervező egyesület működésének anyagi (és erkölcsi) támogatását is. Különösen jól mutatják ezt a rendszeres „túlfizetések”, amelyek nélkül nem zajlott le egyetlen rendezvény sem. Az, hogy a társas összejövetelekből származó bevételeket, mint a gazdálkodás egyik forrását, alapszabályi szinten is rögzítették, mutatja, hogy a városi környezetben tevékenykedő nőegylet bővebb eszköztárral rendelkezett a szegények támogatásához nélkülözhetetlen pénzeszközök megszerzésében, mintha csupán a tagdíjakból befolyt összegekre számíthatott volna. A városban a műsoros estek, bálok szervezésének és látogatottsága biztosításának jók voltak a feltételei (még akkor is, ha csak zsidók látogatták volna), és a környezet hatására a zsidó tradíciók elhagyására városi viszonyok között gyorsabban sor került.

Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogy az egyleti célok hogyan valósultak meg a Pécsi Izraelita Jótékonysági Nőegylet gyakorlatában, milyen módszereket alakítottak ki a segélyezésben, s tevékenységük milyen hatásokat váltott ki szűkebb és tágabb környezetükben.

A jegyzőkönyvek, amelyek 1886-tól állnak rendelkezésünkre, már egy közel két évtizede működő, nagy tapasztalattal rendelkező egyesület szervezett munkáját tárják elénk. A nőegylet által végzett karitatív tevékenység a kollektív jótékonykodás csoportjába sorolható: az egyének az egylet javára adakoztak, s a választmány jutatta el az adományokat a rászorulóknak, különböző segélyek formájában.

Állandó támogatásban részesültek az ún. „házi szegények” (később a jobban hangzó „egyleti védencek” elnevezést használták), akik a rászorultság mértékétől függően havonta 2–8 forint (5–15 korona) járandóságot kaptak az egylettől. A házi szegények listájára felkerülők akár életük végéig számíthattak a támogatásra, ha nem következett be változás anyagi helyzetükben. Ilyen listák ugyan nem maradtak fenn, de a jegyzőkönyvek szórvány adatai arra utalnak, hogy a segélyezettek elsősorban keresetképtelen özvegyek voltak. Meghatározó többségük nő volt, de a magukra maradt, elesett férfiakat sem zárták ki. A listára felvett személyek számát a rászorultság és az egylet anyagi lehetősége határozta meg. Az 1880-as évek második felében évente mintegy 25–30 személy (család) kapott ebben a formában támogatást. A későbbiekben az „egyleti védencek” száma gyarapodott, 1902-ben 50 név szerepelt a listán.[17]

A pénzsegélyek másik formája az alkalmi segélyosztás volt. A különböző okok miatt nehéz anyagi helyzetbe kerülők többnyire egyénileg fordultak a választmányhoz, támogatást kérve. A kérelmeket a választmány minden esetben tárgyalta, s körültekintően döntött. Ha nem ismerték a kérelmező anyagi helyzetét, akkor a választmány egy tagja megbízást kapott a tájékozódásra, s csak azt követően határoztak. Az esetek többségében legalább egy alkalommal juttattak kisebb-nagyobb (3–10 forint, 5–20 korona) összegeket. De az is előfordult, hogy néhány hónapon keresztül adtak támogatást. Az ilyen címen segélyezettek száma évről évre változott, általában 80–170 fő között mozgott. Különösen nagy teher hárult a nőegyletre 1896–97-ben, amikor az oroszországi pogromok elől menekülő, vagy egyéb okok miatt korábbi lakóhelyüket elhagyni kényszerülő, az ország határain túlról érkező és „városon keresztül utazó szegények” segélyezését is meg kellett oldaniuk.[18]

A szegény zsidó lányok házasságkötését elősegítő (hozomány jellegű) támogatást az e célra elkülönített összegekből nyújtották a kérelmezőnek. A folyamodó (többnyire a szülő) a nőegylethez intézett levelében meghatározott összeget kért, s választmányi üléseken mérlegelték annak jogosságát. Kiházasítási segély címen juttatott adományok nem voltak jelentős összegek, a támogatások többsége 30–60 korona között volt, s kivételesnek számított a 100 koronát meghaladó segély.

A segélyezés másik nagy csoportját a különböző naturáliák juttatása jelentette, mint a téli tüzelő (évente 40–50 család), az ünnepi élelmiszer (pl. peszach alkalmával 40–102 család) vagy az iskolás gyermekek (25–43 gyermek) felruházása. Az utóbbira minden esetben az iskola igazgatója tett javaslatot, a választmány tagjai csak az erre fordítható összegről, illetve a ruhát, cipőt elkészítő személyéről döntöttek. A cipőket zsidó cipészeknél, a ruhákat zsidó varrónőknél rendelték meg.

A betegekről való gondoskodás érdekében az egylet állandó orvost alkalmazott (néhány közülük ingyenesen tevékenykedett), kiváltották a gyógyszereket, és viszonylag rendszeresen hozzájárultak a szegények gyógykezelés céljából történő utazási költségeihez.

Noha a pécsi izraelita nőegylet a helyi zsidó közösségben élő szegények felkarolására szerveződött, s az egylet vezetése gondosan ügyelt arra, hogy ne lépjék át a szabályzatban rögzítetteket, megtalálták a módját annak is, hogy a „kívülről” érkező kéréseknek helyt adjanak. Leggyakrabban a belügyminisztérium országos felhívásai jutottak el a nőegylethez, különböző települések tűz- és árvízkárosultjainak nyújtandó segély érdekében. Mivel ilyen célra nem rendelkeztek elkülönített összeggel, rendszerint gyűjtéseket vagy műsoros esteket szerveztek. Így például 1887-ben Eperjes és Károly tűzkárosultjainak küldtek 300–300 forintot, a tiszai árvízkárosultaknak hasonló összeget juttattak.[19] Hozzájárultak különböző gyógykezelést támogató országos egyesületek kiadásaihoz, alapító tagként léptek be a pécsi tuberkulózis ellen védekező egyletbe 50 koronás tagdíjjal.[20] Az 1900-as évek elejétől pedig egyre rendszeresebbé vált a városi nem zsidó szegények támogatásában való aktív részvételük.[21]

Meg kell még említeni az Országos Izraelita Patronázs Egyesülethez történő csatlakozást, melyre 1909-ben került sor. A pécsi nőegylet a hitközséggel karöltve jelentős szervező és anyagi támogatást nyújtott az állami árvaházakban elhelyezett zsidó gyermekek örökbefogadási és nevelésüket segítő akciókhoz, illetve egy önálló árvaház létesítésének támogatásához. Az elnöknő a következőkkel indokolta a csatlakozás szükségességét: „A zsidóságnak ugyanis nagy szolgálatot vélünk cselekedni, midőn igyekezetünk odairányul, hogy a társadalom ezen elhagyatottjai ne idegen vallásnak környezetében nőjenek fel, ahol a ridegség és szeretetlenséggel találkozva a zsidóság számára nem csak elvesznek, hanem annak ellenségeivé is válnak.”[22]

Időnként kulturális tevékenységekhez is hozzájárultak: 1888-ban Aidinger János pécsi polgármester felhívására több mint 30 forintot gyűjtöttek az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet lobogójának elkészítéséhez, a jogász dalárdának hasonló összeget juttattak.

Bármilyen kiterjedt volt is a nőegylet tevékenysége, hosszú ideig nem terjedt túl azon, hogy a rászorulókat megóvják a teljes perifériára szorulástól. A szegény nők életét átalakító, szakmához, foglalkozáshoz és azzal keresőtevékenységhez juttató célkitűzésekkel évekig nem foglalkoztak. Az 1880-as évek végén még elutasították a segélyért folyamodó, tanítóképzőbe járó fiatal lány kérését, s csak a század végén találkozunk lányok tanulását támogató, vagy munkaeszközök (varró- és kötőgép) vásárlásához támogatást adó döntésekkel.[23] E szemléletbeli változást tükrözi 1909-ben Ullmann Károlyné elnök közgyűlési beszámolója: „mert mi nem csak az öreg, beteg és munkaképtelen egyéneknek óhajtunk segélyt nyújtani, hanem ott, ahol a lehetőség megvan exisstentia (sic!) alapításához, szegény lányok kiképzéséhez készséggel adunk bőven segélyt, amit mindenesetre jobb befektetésnek tekintünk.”[24] S valóban, a bécsi, pesti konzervatóriumokban, különböző kereskedelmi iskolákban tanuló támogatásra szoruló lányok évi 120–250 koronás támogatásban részesültek.[25]

Már említésre került, hogy az egylet karitatív munkájához szükséges pénz megszerzésére milyen eszközök álltak rendelkezésre. Az alapszabályban felsorolt források mellett az egylet mindvégig támaszkodott a hagyományos zsidó pénzszerzési formákra, a templomi, esküvői és egyéb, alkalomszerűen végzett gyűjtésekre.

Az éves pénzügyi beszámolók átgondolt gazdálkodásról, növekvő bevételekről, gyarapodó vagyonról (1886-ban 7164 forint, 1917-ben 102 238 korona) tanúskodnak. De azt is mutatják, hogy a nőegylet tevékenységét mind szélesebb körben ismerték el, zsidók és nem zsidók egyaránt. A helyi zsidó közösségen belüli támogatottságát az adakozók számának gyarapodása és az is jelzi, hogy taglétszáma folyamatosan emelkedett: a 19. század végére elérte a 300 főt. Kilépésekre ritkán került sor, s ha mégis, annak többnyire a városból történő elköltözés volt az oka.

Az egylet legbiztosabb jövedelme a tagdíjakból befolyt összeg volt. Ez a nyolcvanas években legfeljebb 900–1000 forint között lehetett (pontos adat nem áll rendelkezésünkre), a kilencvenes évek kimutatásai szerint 1080–1300 forint, a 1900-as években pedig 2300–3360 korona között változott. A különböző műsoros estek, táncmulatságok, teadélutánok jövedelmeinek mind jelentősebb szerepe volt a jótékonykodás anyagi alapjainak megteremtésében. Voltak évek, amikor a rendezvények bevétele több volt, mint a tagdíjakból befolyt összeg. Mind a tagdíjak, mind a rendezvények bevételeinek csak egy részét fordították közvetlenül segélyekre, kisebb hányadát minden esetben az egylet alaptőkéjéhez csatolták, amelynek kamatait szükség esetén szintén felhasználták.

A bálokat, kerti rendezvényeket, teadélutánokat évről-évre számosan látogatták a nem zsidó lakosok közül is. Ezek a társas rendezvények nem kis szerepet játszottak abban, hogy a zsidó és nem zsidó megismerje, megértse és elfogadja egymást.

A fentieken kívül a személyes adományok, amelyek egyleti tagoktól, a zsidó közösség tagjaitól, mint külsőktől, s a felekezethez nem tartozó személyektől egyaránt származtak, esetleges, de nem elhanyagolható bevételeit jelentették az egyletnek. Az adományozó sok esetben ki is kötötte a felhasználás módját: azonnali kiosztásra szánta a rendszeres segélyben nem részesülő rászorulók körében, téli tüzelő megvásárlására kellett fordítani, stb.

Az adományok sajátos körét jelentették az egylet kezelésében lévő, határozott célt szolgáló alapítványok, amelyeket az alapítványt tevők – a zsidó hagyományoknak megfelelően – szüleik, férjük, feleségük, lánygyermekük emlékének megőrzésére hozták létre. A többnyire értékpapírokban felajánlott, általában 500–2000 forint, ill. korona közötti összegek (egy-egy 5 ill. 10 ezer koronás) kamatainak felhasználását pontosan rögzítették az alapító okiratokban: így például 2–3 özvegy közötti felosztásra, betegek gyógyíttatására, vagy hozományhoz való hozzájárulásra szánták. Többen az alapító okiratokban arra is kitértek, hogy a segélyezettek kiválasztásában a család legidősebb férfi tagjának is szerepet kell adni, illetve, ha a családnak van elszegényedett tagja, aki támogatásra szorul, előnyben kell részesíteni.

Az első alapítólevél Fuchs Verona, az egylet első elnöke nevéhez fűződött, aki 1874-ben 500 forintos (1000 koronás) alapítványt tett, a kamatokat általában segélyezésre szánta. Tíz évvel később került újabb alapítvány a nőegylet kezelésébe, a város egyik leggazdagabb, filantrópiájáról híres jánosi Engel családtól. A 2000 koronás értékpapír jövedelmét kiházasítási célra lehetett felhasználni. A 19. században összesen 10 alapítvány felett rendelkezett a nőegylet,[26] 1917-ben már 32 alapítványt kezeltek.[27]

Igen fontosak voltak az egyesülethez eljuttatott külső adományok közül azok, amelyek neves közéleti személyiségektől, intézményektől származtak. Rendszeres támogatói közé tartozott már az 1880-as évektől Pécs városa (tűzifa- és gyógyszertámogatást nyújtott), a Pécsi Takarékpénztár (nem volt zsidó érdekeltségű pénzintézet), s alkalmanként különböző üzemektől, vállalatoktól is kaptak jelentékenyebb összeget.

Anyagi értéküknél többet jelentettek a nőegylet (és a zsidóság) számára azok a juttatások, amelyek a pécsi egyházmegye püspökeitől, a főispántól érkeztek. Aligha kell annak jelentőségét bizonyítani, hogy milyen nagy erkölcsi súlya volt annak, amikor nyilvánosságra került, hogy 100–200 forintot küldött Hetyei Sámuel vagy Zichy Gyula megyés püspök, vagy 1000 koronát juttatott el az egylethez Erreth János főispán.[28] Ezek az adományok nemcsak a nőegyleti tevékenység elismerését jelentették, hanem a zsidóság befogadásának, elfogadásának gesztusai is voltak. Így értékelhették ezt a nőegylet vezetői is, mert minden esetben személyesen nyilvánítottak köszönetet, mint ahogy egyszer sem mulasztották el, hogy testületileg tisztelgő látogatást tegyenek és kifejezzék jókívánságaikat a polgármester vagy a főispán beiktatásakor.

A zsidó és keresztény együttélés útját egyengették azok a rendezvények, akciók, amelyekben a város egyleteivel közösen vettek részt és azok a meghívások, amelyek jelentős társadalmi eseményekre szóltak. S ezekben nem a zsidók egyoldalú közeledése nyilvánult meg a többségi társadalomhoz, hiszen az önmagában nem lett volna elég, hanem a befogadók készsége is az együttműködésre. Minden bizonnyal az egyik legkorábbi és leglátványosabb együttműködésre a Pécsi Nőegylettel 1888-ban került sor, amikor a Pécsi Országos Kiállítás és Vásár elnöksége a város két nőegyletét kérte fel a kiállítás nőipari termelvényeinek rendezésére.[29] De meg kell említeni a recepció kimondását megelőző, 1893. évi meghívót is, amelyben az egyletet testületileg kérték fel Szepesy Ignác püspök szoboravatásán való részvételre.[30] A 20. század elejére szinte rendszeresnek mondható kapcsolat alakult ki például a Mecsek Egyesülettel, dalárdákkal, a hadapródiskolával, az 52. gyalogezred zenekarával. Ezekben a kapcsolatokban a társas érintkezés mindkét félnek megfelelő formáit alakították ki, s számottevően csökkentették a zsidók és nem zsidók közötti társadalmi távolságot.

A nőegyleti munka elismerését jelezte (jóllehet a politikai szempontokat sem nélkülözte) 1910-ben Ullmann Károlyné magas kitüntetése. Az egylet elnöknőjét Ferenc József 80. születésnapja alkalmából Koronás Arany Érdemkereszttel jutalmazta meg az uralkodó.[31]

Az izraelita nőegylet létjogosultságát csakis eredményei igazolhatták, s ilyeneket fel tudtak mutatni. Megalakulásuktól kezdve fontos, kollektív szolgáltatást nyújtottak az arra rászorulóknak, még akkor is, ha tevékenységük többnyire nem lépte túl a vallási indíttatású filantrópiát. Jelentőségét azonban nem csak ez adta. A nőegyletek törték át először az évszázados hagyomány falát, lehetőséget adva arra, hogy a zsidó nő kiléphessen a családból a hitközségi közélet, s igen hamar a városi közélet terére. Mindez bizonyára nem ment konfliktusok nélkül, mert kettős értelemben kellett elfogadtatniuk magukat, úgy is, mint nőknek, úgy is, mint zsidóknak. Bizonyították, hogy önszerveződésre és önigazgatásra képesek. Olyan korban gyakorolták a titkos választással összefüggő jogaikat, amikor arra a társadalom egyéb szféráiban a nőknek nem volt lehetősége. A nőegylet keretet teremtett új magatartásminták megtanulásához, jártasságot szereztek különböző hivatalos intézményekkel, szervezetekkel való kapcsolattartásban, a nyilvánosság előtti szereplés lehetőségeinek és szabályainak a megismerésében. Mivel a hitközség egyéb egyletei olyan szorosan kötődtek a hitélethez, hogy szinte kizárt volt együttműködésük a város egyesületeivel, a nőegylet, noha felekezeti jellegű volt, szerepénél fogva, szervezetileg egyfajta közvetítő funkciót vállalhatott fel a zsidóság és a nem zsidó társadalom között.

Jegyzetek


[1] A teljesség igénye nélkül néhány, a dolgozathoz használt munka: Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle 17 (1974) 4. 513–536; Uő: A zsidóság asszimilációja a monarchiában. In: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. 357–375., Gerő András: Liberálisok, antiszemiták és zsidók a modern Magyarország születésekor. In: Zsidóság – identitás – történelem. T-Twins, Budapest, 1992. 9–22.; Karády Viktor: Asszimiláció és társadalmi krízis. Világosság 34 (1993) 3. 33–60; Horváth Pál (szerk.): Hét évtized a hazai zsidóság életében I–II. MTA Filozófiai Intézet, Budapest, 1990.; William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670–1918. Cserépfalvi, [Budapest] 1992., Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Századvég Kiadó, Budapest, 1992

[2] Természetesen a zsidó nők is végeztek kereső tevékenységet, elsősorban férjük, apjuk foglalkozásához kötötten, de az önálló keresők, szakmával rendelkezők száma a 19. század utolsó harmadában kevés, bár folyamatosan növekvő volt.

[3] Baranya Megyei Levéltár, Pécs város tanácsának iratai 4341/1869. Az irat csak az alapszabály jóváhagyásáról tudósít, az alapszabály nem maradt fenn.

[4] Schweitzer József: A Pécsi Izraelita Hitközség története. MIOK, Budapest, 1966. 61.; A zsidó népesség száma településenként 1840–1941. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1993. 84–85.

[5] Pécsi Izraelita Hitközség (továbbiakban:PIH) Pécsi Izraelita Nőegylet Jegyzőkönyv 1886–1894. (továbbiakban: jkv. I.)

[6] BML Pécs város egyesületi alapszabályok gyűjteménye 70. sz.

[7] A pécsi alapszabályban „házi szegények” megjelölést találunk.

[8] A pécsi alapszabályokban a felekezethez való tartozást nem kötötték ki, de a gyakorlat erre utal.

[9] PIH jkv. I. 1890. október 21. és 1890. november 16. választmányi ülés.

[10] PIH Nőegyleti jegyzőkönyv1896–1907. (továbbiakban: jkv.II.). A Mágocsi Izraelita Jótékonysági Nőegylet 1905-ben elfogadott alapszabályában a hitközség felügyeleti jogát rögzítette. BML Egyleti alapszabályok gyűjteménye.

[11] 1892-ben valutareform történt. Az új pénznem a korona lett, 1 forint=2 korona átváltással számoltak.

[12] Mágocson és Mohácson az izraelita nőegyletben a pártoló tagság elnyeréséhez nem volt elég az erkölcsi támogatás, ha csekély mértékben is, de anyagilag is hozzá kellett járulni az egyesület működéséhez. L. 10. jegyzet és a Mohácsi Izraelita Nőegylet alapszabályai. Mohács, 1912.

[13] E tekintetben figyelemre méltó a mágocsi nőegylet alapszabályának kikötése: tiszteletbeli tagságra olyan személyeket javasolhattak, „akik részint az össz-zsidóság, részint a helybeli zsidóság körében szereztek erre érdemeket.” PIH jkv. II. 1896–1907.

[14] PIH jkv. II. 1891. március 15. közgyűlés.

[15] A mohácsi izraelita felekezetben az 1870-es évek derekától folyt magyar nyelven az ügyintézés.

[16] Pécs, 1886. december 16.

[17] PIH jkv. II. 1902. április, közgyűlés

[18] PIH jkv. II. 1897. május, közgyűlés.

[19] PIH jkv. I. 1887. július 19. válaszmányi ülés.

[20] PIH Nőegyleti jegyzőkönyv 1907–1925 (továbbiakban jkv. III.) 1909. június 16. választmányi ülés.

[21] PIH jkv. II. 1901. szeptember 23. válaszmányi ülés., jkv. III. 1913. május 3. választmányi ülés.

[22] PIH jkv. III. 1909. április 28. közgyűlés. Árvaház létesítésének gondolata a pécsi hitközségben már 1896-ban felmerült. Az egyesület 1000 koronát ajánlott fel. PIH jkv. II. 1897. február.

[23] PIH jkv. II. 1889. március 7. és 1900. november 24. választmányi ülés.

[24] PIH jkv. III. 1909. április 28. közgyűlés.

[25] PIH jkv. III. 1908. augusztus 19.; 1909. február 23.; 1912. szeptember 3.

[26] PIH jkv. III. 1909. április 28. válaszmányi ülés.

[27] PIH jkv. III. 1918. május 8. közgyűlés.

[28] PIH jkv. II.1899. január 25., 1902. április 27., PIH jkv. III.1907. április 23. közgyűlés.

[29] Pécs, 1887. december 3.

[30] PIH jkv. I. 1893. október 31.

[31] PIH jkv. III.1910. október 17. választmányi ülés.