Cikkek

Ódor Imre: Nemesi lakóhelyek a 18. századi Pécsen

Letöltés: pdf Pdf letöltés  ePub ePub letöltés mobi mobi letöltés

A Madas József Emlékkonferencia

(Pécs, 2002. április 16-17.)

válogatott előadásai

Szerkesztette:

FONT Márta és VARGHA Dezső

Tanulmányok Pécs történetéből 15. Pécs, 2003

75–81 pp.

Ódor Imre

Nemesi lakóhelyek a 18. századi Pécsen*

Adelige Wohnorte in Pécs des 18. Jh.      

Noblemen's residences in the 18th-century Pécs

A 18. században Pécsnek jellegzetes, barokk karaktere volt, annak ellenére, hogy „a házak zöme nagyon is kisvárosi, sőt szegényes volt”.[1] A városi elithez (is) tartozó jómódú nemesek lakóházainak minősítése egyértelműen alátámasztja e megállapítás helytállóságát.

A nemesség számaránya Pécsett a 18. század első harmadára megközelítette a 10%-ot, s ez az arány a térségben is kirívónak mondható. Döntő okként az országosan is jellemző migrációt jelölhetjük meg, amelynek során az elnéptelenedett Baranyába viszonylag jelentős számban költöztek főként – szintén az általános tendenciát erősítve – a nemesekben „túlnépesedett” Észak-Dunántúlról.[2]

Kétségkívül szerepet játszott a Pécsett való letelepülésben, hogy Baranya megye székhelye – a szomszédos megyékhez képest is – viszonylag hamar állandósult és a vármegyeháza is már 1732-re felépült. Így nem lehet véletlen, hogy a megye szinte összes tisztviselőjének (összesen 16, illetve 18 fő) háza vagy házai vannak Pécsett.

Az 1730. évi nemesi házkimutatás szerint a város 52 adómentes házát 37 nemes birtokolta. A három kategóriába sorolt nemesi lakóházak közül 10 az első, 21-21 a második, illetve harmadik „klasszisba” nyert besorolást. A legjobbnak minősített 10 ház tulajdonosai között 6 megyei tisztviselő (Pávicséknál az örökösök), a Bana, Horváth, Somogyi, Früeweiss, Bukvay, Pávics famíliát találjuk.  A további 4 házból hármat „régi” pécsiek (Adamovics, Dorosavcsevics, Gerlesics), míg egyet a közelben – Pellérd, Aranyos – élő Fábríak birtokolnak. A másodosztályú házak tulajdonosai között találjuk a többi megyei tisztviselőt, míg a harmadosztályú épületek közül hatot a szegényebb sorúak, kilencet az első és ötöt a másodosztályú házzal is rendelkezők birtokolnak.[3]

A nemesi házak aránya és klasszisuk – érdemben – a század közepéig sem változott, legfeljebb a tulajdonosok egy része cserélődött ki. 1752-ben ugyanis 58 nemes háztulajdonost találunk Pécsett, lakóházaik száma pedig 60. Az első klasszisban 13-an, a másodikban 21-en, míg a harmadikban 24-en foglalnak helyet. A „hierarchia élén” (amelyet egyúttal a házadó nagysága viszonylag pontosan megmutat) a megyei középbirtokosok (Fábry, Petrovszky, Horváth, Bana) helyezkednek el, s itt található – az uradalmak – ekkor még egyedüli képviselőjeként Batthyány gróf is, valamint a megyei szolgálatból kiérdemesült Koller, Zombori, Somogyi, Bálovics famíliák, továbbá a Jankovics és az Adamovics családok. A második „osztályban” főként megyei – és kisebb arányban uradalmi – tisztviselőket találunk (Hegyi, Friewaisz, Hojtsy, Balogh, Egyed, Liptay, Thanyi, Kruspér, Tormásy), míg a harmadik kategóriában a megyei „szegődményesek” mellett a fentebbb említett családok hozzátartozóit lelhetjük föl.[4] 1786-ban a 71 nemesi lakóházat 45 nemes birtokolta. A házak közül az első klasszisba 26, a másodikba 25, míg a harmadikba 20 nyert besorolást.

A legmagasabb kategóriájú házak tulajdonosai a vármegyei „elitet” alkotó középbirtokosok (Petrovszky, Czindery, Jeszenszky, Melczer, Kardos családok), valamint a megyei (Pethő, Tihanyi) és uradalmi (Mitterpacher, Strobl, Hölbling, Erdődy) tisztviselők, de „módos házat” tart fenn a városban gróf Esterházy János, valamint a szomszédos megyék képviselőjeként Tallián János, a katonai „arisztokráciát” pedig a Mogyorósy család képviseli. A második klasszis jellegzetesen a tisztségviselői famíliák gyűjtőkategóriája. Szinte a teljes magyar tisztikar fellelhető itt, igaz néhány családnál (Pávics, Hersching, stb.) már csupán az özvegyet jegyezhették fel. A harmadik kategóriába sorolt házakat részben a már említett tehetősebbek, részben e családok szegényebb rokonai (pl. Pávics Pál, a Bálovicsok, Orlovics, Vránovics özvegye, stb.) brtokolják.[5]

Megállapítható, hogy fél évszázad alatt a Pécsett letelepült vagy itt házat fenntartó nemesek száma éppúgy nem emelkedett jelentősen, mint az általuk birtokolt házaké (50 év alatt mindössze 37-ről 45 főre, illetve 52-ről 71-re).

A nemeseg többsége elsősorban – eleinte szinte kizárólag – egzisztenciális okokból települt le Pécsett, a megyei (és kisebb részben uradalmi) tisztek tevékenységük révén kötődtek a városhoz. Ők alkották a későbbiekben is az állandóság letéteményeseit. A század közepére – nem utolsósorban Pécs fejlődésének köszönhetően – a birtokosok körében is divattá vált – ha nem is beköltözni – házat fenntartani a térség legjelentősebb városában. Az 1780-as évekre ez a tendencia megerősödik, már az arisztokrácia is képviselteti magát, akárcsak a szomszédos megyék tekintélyes nemesei vagy a kiérdemesült főtisztek.

A következőkben azt vizsgáljuk, hogy hol helyezkedtek el a városban élő nemesek lakóházai, s azt is rekonstruálni szeretnénk – alapvetően Madas gyűjteményére[6] támaszkodva –, hogy miként, illetve mennyiért jutottak e házakhoz. Bemutatunk továbbá néhány „úri  házat”, s az ott folyó társasági életbe is bepillantunk. A nemesi lakóház-összeírások (1730, 1752, 1780) a tulajdonos nevén kívül csak a házak „minőségéről” árulkodnak, a lokalizációhoz így meglehetősen csekély támpontot nyújtanak. Erre vonatkozó áttekintés mindeddig nem született, kísérletünk így eleve  nem készülhetett  a teljesség igényével.

Nemeseink, amint azt az 1787. évi népszámlálás is hűen tükrözi, szinte kivétel nélkül a városfalon belül, a történelmi belvárosban települtek le. A belvároson belül is jól behatárolható az a térség, azok a területek, ahova előszeretettel költöztek. A legnagyobb számban – a legkorábbi betelepülést is figyelembe véve – a város centrumában lévő tér (Piac-, Szentháromság-, Széchenyi tér) közvetlen, illetve tágabb környékére települtek. Míg a másik fő terület – főként a vármegyeház felépültét követően – a tértől északkeletre-keletre helyezkedett el.

1722-ben például a teret övező házakban az alábbi nemesek laktak a beletepedés, illetve a polgárjog megszerzésének időpontja, valamint a ház száma a mai állapotnak megfelelően.

Zombory Mátyás 1697 - Széchenyi tér 7.

Friewaisz Antal                1713 - Széchenyi tér 7.

Jankovics Bonaventura    1695 -  Széchenyi tér 7.

Birisics Ferenc                 1719 -  Széchenyi tér 8.

Passardi Pál                     1712 - Széchenyi tér 8.

Adamovics Margit           1723 - Széchenyi tér 10.

E névsor alapján egy sajátos – a török alól felszabadult területeken érvényesülő – társadalomfejlődési tendenciáról is szólnunk kell. Nevezetesen arról, hogy a felsorolt személyek – egy kivételével – jómódú, tekintélyes, Pécsett lakó polgárként szerezték meg a nemesi címet. Mindegyikükben egy-egy tisztes „konjunkturális szakma” letéteményesét tisztelhetjük. Adamovics és Friewaisz kereskedő (előbbi dúsgazdag tőzsér), Jankovics szűcsmester, a Pellérden birtokos Passardi a „selyemtenyésztés” meghonosítója, később (1718-23) a vármegye alispánja, Birisics kamarai provisor, míg Zombory Mátyás 1722-ben kapta meg a nemesi címerlevelet. (Ennek előtte nem is igen lehetett több nemes a városban, hiszen a tisztviselő kar szervezése javában tartott, és igazából az 1723-as tisztújítástól válik a megye működőképessé.)

Az 1730-as nemesi házösszeírás viszont már – a felsoroltakon kívül – megnevezi az alábbi Pécsett lakó nemesi famíliákat: Bana, Horváth, Pávics, Fábry, Hegyi, Koller, Hersching, Bukvay, Gerlesics, Dorosavcsevics, Zarka, Sivko, Orlovics, Bedekovics, Kiss, Berényi, Vellekay, Petróczy, Liptay, stb., összesen 37 családot. Ez a névsor 1780-ra a következőkkel egészül, illetve cserélődik ki: Petrovszky, Jeszenszky, Kajdacsy, Thanyi, Kardos, Melczer, Czindery, Esterházy, Batthyány, Bésán, Boda, Hersching, Bana, Petheő, Tallián, Stróbl, Hölbling, Erdődy, Bálovics.

Az 1730-as tulajdonosok közül már csupán a Zombory, Hegyi, Koller, Hersching, Pávics és Orlovics családok leszármazottai élnek a városban. Az 1752-ben jelen vannak még az alábbi nemesi famíliák, akik sem a korábbi, sem a későbbi összeírásban nem szerepelnek: Hojtsy, Tormásy, Balaskó, Czuppon, Kruspér, Lauro, Major.

Nemeseink házai – mint már említettük – a belváros szívében helyezkedtek el, olyannyira, hogy már szinte kivételnek tekinthető az, akinek lakása nem a fő(piac) térhez, hanem a városfalhoz esett közelebb. Ilyen esetben (Petrovszky, Thanyi, Melczer) egyértelműen a nagyobb fundus nevezhető meg indokként.

Az 1722-ben Szentháromságnak elnevezett központi tér tőszomszédságában a nyugati oldalon helyezkedett el az Adamovics-Erdődy (később Szily, majd Cséby-ház, valamint a Passardi-Fábry-Czindery-ház), – ezek helyén épült 1895-1897-ben a takarékpénztár monumentális épülete. Az összeszűkülő tér délnyugati oldalán a Zombory, Jankovics, majd a Hojtsy és a Kajdacsy család lakott, míg a főteret a Kis (akkor Hal, ma Jókai) térrel összekötő „Schmidt gasse” elején a Friewaisz, vele szemben a Zombory (később a Petheő), illetve az Adamovics (majd a Boronkay) család házai álltak. A tér keleti oldalának nagy részét elfoglalta a – század közepéig beépítetlen – piaci telek. Északon a Mitterpacher-ház állt, amelyben 1786-től a plébánia kapott helyet.

A tér északkeleti részén, a Magyar (ma Mária) utca sarkán álló telket, a rajta lévő romos török fürdővel 1722-ben megvásárolta a vármegye, és börtönnek használta. 1780-ban a telket a rajta lévő épülettel a városnak adta át, a polgári telekre épült vármegyeháza örökös megváltása fejében. Itt létesült az 1830-as évek végén a Polgári Kaszinó.[7] A Megye utca sarkán álló épületet 1774-ben a vármegye részére Szüllő Antal vette meg, örököseitől később Pákozdy László kezére került.

Jellemző, érdekes, és nem kevésbé tanulságos, hogy milyen módon (mikor és milyen áron) jutottak lakhelyhez  a nemesek Pécsett. Az általánosítható válasz e kérdésre egyszerű: vétel útján. Vétel és vétel között azonban jelentős eltérések adódhattak a családi kapcsolatok ereje,  hatékonysága és kiterjedtsége tekintetében.

A város egyik legelőkelőbb magánépülete, amelyet Passardi alispán utáni tulajdonosairól neveztek el: előbb vétel útján a Fábry, majd örökösödés révén Czindery-házként vált ismeretté. Az emeletes épület, melyben az 1770-es évektől vendégfogadó is helyet kapott,  (itt szállt meg József császár 1770-ben) 30 helyiségből, 22 szobából (közte egy archívum, 3 mellék-, 2 cselédszoba) 2 konyhából, 4 kamrából állt és – természetszerűleg – egy-egy nagy pincét és padlást is magában foglalt. Becsült értéke 1801-ben: 16 149 forint 30 kr. volt.[8]

A 18. század elején a város és a megye egyik legtekintélyesebb nemese, Bana János ősi taktikával, „jó” házassággal alapozta meg egzisztenciáját: 1710-ben a város egyik legmódosabb polgárának, Kräner (Krenner, Kröner) Frigyesnek leányát vezette oltár elé. Kräner Rozina keze – pontosabban hozománya – lehetővé tette számára, hogy Pécsett megfelelő telket és házat, továbbá a közeli Nagykozárban birtokot vásároljon. A Perczel (Óposta) utcai Bana-háznak – közel egy évszázadon át – leányági örökösödés útján változott a tulajdonosa. (Bana Máriát Thanyi László, Thanyi Teréziát Répás Lipót, Répás Franciskát Sey József, míg Sey László leányát Aidinger János vette feleségül). E házasságokkal újabb és újabb nemes családok kezére került az Óposta utcai ház, míg a Sey-Aidinger házasság az asszimiláció megindulásának jeleként is felfogható.

Az „örökösödési csodafegyver” más pécsi házak vonatkozásában is kiválóan működött.

A mai Széchenyi tér nyugati oldalán álló Zombory-féle emeletes házat Hoitsy Mihály alispán vásárolta meg 1280 forintért (1753).

1783-ban a telken álló másik épület is az alispán kezére került – ezúttal 2000 forintért. S mindkettőt leánya, Jozefa örökölte, akinek kezével Kajdacsy Antal egyszeriben az egyik legtekintélyesebb pécsi telek és lakóház(ak) tulajdonosává lett. Emellett a Mátyás király utcában – akkoriban ober Franciscaner Gasse – álló lakóház tulajdonosa volt. Szintén hozománnyal alapozta meg jövőjét a megyében – és Pécsett is – Petrovszky József és Jeszenszky János. A század első harmadának  nagyformátumú alispánja  Horváth Dániel, akinek halálával „fiúsított” leányai örökölték a város rangos helyein lévő házait a Király (Fő) utca elején, illetve közepén.

Az öröklés és vétel sajátos ötvöződését mutatja az egyik legszebb, ma is álló pécsi magánépületnek, az úgynevezett Hersching-háznak (Megye u. 7.) birtoklástörténete.[9]

A házat 1702-ben Fürstenbusch Ferenc kántorkanonok vette meg (Bauhoffer József örököseitől) 550 forintért. 1725-ben Bakich nagyprépost a jelzett áron felül még 4 aranyért jutott birtokába, s Bohus kanonoktól került az 1730-as években Hersching János kezére.

A telken lévő két épületet az időközben alispánná választott Hersching János és felesége (Hegyei Julianna) egybeépítette. Az özvegy 1773-ban a házat és egyéb ingatlanait átadta Zsigmond fiának „5000 forint kamataiért”. Az egyházi pályát járó Hersching Zsigmond pedig unokaöccsének, Szily Ádámnak adta el húszezer forintért 1816-ban.

Pécs a 18. század második felében és a 19. század elején – különösen a belvárost illetően – német város benyomását keltette az idelátogatóban. Előkelőbb polgárai, az iparosok és kereskedők szinte kivétel nélkül német származásúak (és ajkúak) voltak. Az itt létesített Kerületi Parancsnokság (1780-tól) természetszerűleg ugyancsak „német” volt. A német hatás a városban külön szigetet és különleges színfoltot képező magyar nemesség szokásaiban is tetten érhető.

A lakás(ok) színvonalát természetesen alapvetően a vagyoni helyzet határozta meg. Az emeletes lakóház – mint már utaltunk rá – még ekkoriban is meglehetősen ritka volt. A lakások általában 1 konyhából és 1-3 szobából álltak. Gyakorta az udvaron még egy „kis épület” is helyet kapott, melyben a személyzet (szolgáló, inas stb.) lakott vagy éppen lomtárnak  használták. Csaknem minden lakóépülethez borospince tartozott, nem kevés „mecseki” hordóval. A háztartás még az úgynevezett középrétegnél (tisztviselők, orvosok, kereskedők, előkelőbb mesteremberek) is igen egyszerűnek mondható. A puha padlójú szobák általában csak meszelve voltak, „szalon” csupán a legvagyonosabb családok házai közül is a legelőkelőbb körökben dívott.

A pécsi társasági élet központja, a baranyai és távolabbi vidékek nemeseinek találkozóhelye, a korszak legelőkelőbb „szalonjában”, Czinderyné főtéri házában volt. Az 1793-ban Pécsre látogató német természettudós szerint: „…. neki [értsd Czinderynének] van itt a legjobb háztartása, az egyetlen, hol a fiatalok német és francia mód szerint viselkednek”.[10] A tehetős középbirtokos Czindery Rókus özvegye, Wächtler Julianna (származását tekintve szász, illetve párizsi francia) valóban a társasélet központjává tette kiváló adottságokkal rendelkező házát. A város abszolút központjában elhelyezkedő 30 helyiségből álló emeletes épület 1770-ben még császári vendéget is fogadott, a Magyarországra látogató II. József szállásául szolgált. A ház, illetve úrnője messzeföldön híres volt vendégszeretetéről, előkelő életviteléről és nemkülönben kiváló konyhájáról. Szalonjában 40-50 személyt is le tudott ültetni, s a hosszabb ideig itt maradók kényelmes szobáiban élvezhették Czinderyné vendégszeretetét, amelynek folytán még Hofmannsegg gróf kényszerű pécsi látogatásából is emlékezetes hónapok kerekedtek.

A gróf meglepődve tapasztalta, hogy a Czindery-ház „… hangjegypolcain különféle, a legjobb Mozart- és Pleil-féle szonáták és variációk feküdtek…”. Miután maga is kipróbálta a – kissé lehangolódott – zongorát „…Petőné, a főjegyző fiatal felesége, énekelt igen kellemesen, majd a többi, igen jól bútorozott és felszerelt szobákba vonultunk vissza sakkot játszani, melyhez Czinderyné igen ért; egy néhány könyvet is előhozott kicsiny, de kedves, és hozzá eléggé értékes könyvtárából”.[11]

Az akkoriban dívó társasági szokásokról is az itt tartózkodó fiatal szász nemes leveleiből nyerhetünk képet. A két évtizeddel később Pécsre is ellátogató angol utazó, Richard Bright ettől némiképpen eltérő benyomásra tett szert: „…Megítélésem szerint a pécsi társadalom nagyon zárkózott. Az előkelőbbje főleg esténként szokott kisebb társaságban együtt lenni. A többiek társadalmi élete néhány esti látogatásra, itt-ott egy csésze teára szorítkozik; de a mi vidéki városaink baráti légköre hiányzik”.[12]

Pécs városában – mint Fényes Elek írja[13] –  igazi „magyar szigetet”  a vármegye, illetve tisztviselői alkottak, akik ez idő tájt, s az 1848-1849-es eseményekben is meghatározó szerepet játszottak.

 


* Kutatásaink eredményeiről bővebben ld.: ÓDOR Imre: Nemesek a 18. századi Pécsen. In. NÉMETH Zsófia – SASFI Csaba (szerk.): Kőfallal, sárpalánkkal … várostörténeti tanulmányok. (Rendi társadalom – polgári társadalom 7.) Debrecen, 1997. 180-189.

[1] GOSZTONYI Gyula: A barokk Pécs. Pécs, 1942. 3

[2] ACSÁDY Ignác: Magyarország népessége s Pragmatica Sanctio korában 1720-1721. Magyar Statisztikai Közlemények, Bp., 1986; DÁVID Zoltán: Az 1715-20. évi összeírás. In: A történeti statisztika forrásai. Szerk.: KOVACSICS József, Bp., 1957. 145-199.

[3] BML Pécs város Telekhivatalának iratai. Házösszeírások. (A továbbiakban: Házösszeírások) 1730.

[4] Házösszeírások, 1730.

[5] Pótlás az első magyarországi népszámláláshoz 1786-1787. In: Történeti Statisztikai Tanulmányok 2. Bp., 1975. 90-91.

[6] Madas József: Pécs belváros telkei, házai és utcái (Adatgyűjtemény). Pécs, 1978.

[7] CSERKÚTI Adolf: A Széchenyi-tér régi képe. Pécsi Napló 1916. szeptember 29.

[8] A Czindery-ház javainak összeírása. BML Baranya Vármegye közgyűlésének iratai, 165/1809.

[9] Az adatokat ld: MADAS József: Pécs belváros telkei, házai és utcái (Adatgyűjtemény). Pécs, 1978. 470-472.

[10] Gróf Hofmannsegg utazása Magyarországon 1793-1794-ben. Ford.: BERKESZI István, Bp., 1887. 32.

[11] Uo. 37.

[12] Richard Bright utazásai a Dunántúlon – 1815. Szerk.: ÉRI István, Veszprém, 1970. 38.

[13] FÉNYES Elek: Magyarország leírása. II., Pest, 1847. 58.